A NAP RAVASZKODÁSA

Mit akar most a Nap,
Miért akarja így tavasszal
Elhitetni,
Hogy sokkal boldogabb,
Szebb és fiatalabb vagyok?

Száz új, ifju legény
Méltóbb az elbolonditásra
Vén magamnál;
De jön, jön, jön a fény
S én elkábultan reszketek.

Óh, nagy akaratok,
Kik munkáltok a tavasz-fényben,
Már tudjátok,
Hogy én öreg vagyok
S öreg ember háladatos.

Szép, víg üzenetek,
Csengjétek a tavaszt fülembe:
Ifjú korral
Minden ember beteg
S én gyógyulok, mert vénülök.

Mit akar most a Nap?
Azt akarja, hogy emlékezzek
S legyek boldog,
Most már, mikor szabad
S mikor már úgyse lehetek.

SENKI ÉLŐNEK ELLENSÉGE

Kérem nagy könyörgéssel,
Kiknek talán útjába álltam,
Higyjenek, mint én kezdek
Hinni a jó, békés Halálban.

Szájunktól poharunkat
Úgyis majd egy szép perc elrántja,
Álnok és gonosz ember,
Ki társát az Életben bántja.

Hogy vagyok, hogy eljöttem,
Nem vagyok e bűn felelőse,
Én most társam nem bántom,
Könyörgök, hogy ne bántson ő se.

Minden bántást nagy jajjal
Úgyis-úgyis nagyon megbántam:
Csak nyomorultak élnek
Ebben a bús, bolond világban.

Mindenki bocsánatját
Könyörögve, sírva esengem,
Készülök elnémulni,
Fáj, fáj, óh, ne bántsanak engem.

Harccal jön minden ember
S minden harcnak bánat a vége,
Ne legyek most már többé
Senki élőnek ellensége.

Szíves békét ajánlok
Alázatos és síró szóval:
Nagy-nagy titkokat látok
S megteltem minden szívi jóval.

Tele szivem békével,
Túllátok már a földi rácson.
Fáj az élet. Mindenkit
Kérek: ne, ne, ne bántson.

AKÁRMILYEN CSÚNYA ÉLETET

Egymás után magamra hagynak,
Kik sokallják az életemet.
Kakas-szó előtt megtagadnak
Esküdöző Pétereim
S életemmel ártok magamnak.

De élek és mégiscsak élek
S megdicsőülni nem akarok
S egy akármilyen csúnya élet
Reménysége bús agyamat
Elönti gőgjével a vérnek.

Akárhogyan, de el nem múlni,
Akárhogyan, de létezni még,
Inkább feledten megfakulni,
Mint egy ragyogó, szép Halál
Dicsőséges karjába hullni.

Mások ilyenkor megátkozzák
Anyjuknak méhét és az eget
S életük minden átélt rosszát,
De én sikoltva, evoé,
Óh, Élet, ragaszkodom hozzád.

AZ ÖRÖMTELENSÉG ÖRÖME

Mosolytalan szám tegnap este
Egy gondolatra rámosolygott,
Mint Krisztus a durva keresztre.

Arra gondoltam: Nap-nyugvással
Milyen öröm már nem örülni
S milyen rekedt az élet-nászdal.

Áldottam a muszájt, a rendet,
Rendjét a nem-lehet-máskéntnek
S azt, aki engem megteremtett.

Ime, elértem a tetőre,
Kihullott minden a lelkemből,
Ami mosolygós, ami dőre.

Elhagyott az óráknak kedve
S nem nézek már ezentúl semmit
Sem örömmel, sem keseredve.

Nem kell reménységgel dolgozni
S tépett lelkemet, mint rossz ponyvát
Újból és újból megfoltozni.

Hogy nem lesz több mosoly-vetésem,
Ezért volt az én mosolygásom,
Legutolsó örvendezésem.

Mosolytalan szám tegnap este
Egy gondolatra rámosolygott,
Mint Krisztus a durva keresztre.

AZ ELSÖTÉTÜLT UTCÁN

A híres Vénség-utcán,
Hol ifjuságom lakott,
Most vonszolt öregséggel
Keresem a sok régi,
Váró, fényes ablakot.

Bőjtök utcája volt ez,
Minden háza egy világ,
Minden ablaka szent tűz,
Mely előtt váltva mondtam
El az éjféli imát.

Csak láttam, néztem, vártam,
Csak távolról vert a fény,
Ezer ablaknak fénye,
Enyém, dünnyögtem gőggel,
Ha akarnám, az enyém.

Ha bárhol bekopognék,
Kitódulna a meleg
És reám virradnának
Megifjító csókokkal
A legforróbb reggelek.

És most járom az utcát
S amit eddig nem kivánt,
Sorban-sorban elalszik
Gúnyosan ellobogva,
Szememtől, a régi láng.

Talán elunta várni
Késő merszem és erőm
A sok ezernyi ablak,
Honnan hivások jöttek
Ezernyi hajnal-előn?

Itt-ott még világolnak
Gyér, hű, bús utca-szemek,
De már az utca alszik,
Mintha már nem is volnék
S nem bánja, merre megyek.

A RÉM-MESÉK UHUJA

Fél-hajnal csöndje s a szobán
Nagy, kék fülekkel, ostobán
Egy furcsa bagoly átröpül,
Mint a rém-mesék uhuja.

Szárnya veri az ablakot:
Magam vagyok és én vagyok,
Így nem éreztem soha még
S nem láttam az életemet.

Talán elszáll, ha fölkelek?
Hajh, hajnalodó éjjelek,
Hajh, multam, sorsom, életem,
Nagy, kék fülű uhu-madár.

A MEGÁTKOZOTT EMBER

Levágatom a két kezem,
Mert mindig ölelni akar
S ha én karolok, vétkezem.

Csípje a nyelvem vas-fogó,
Mert mindig bántani akar
S ha én beszélek, romboló.

Lábam nagy botlás törje ki,
Mert két lábam amerre jár,
Csak mások bukását lesi.

És hunyjon el az életem,
Mert csupa-csupa kárt csinál
S ami áldás, azt temetem.

AZ ÉN VIRÁG-HALMOM

Álmom, ha kínnal elcsalogatom,
Úgy terül rá testem-lelkemre
Idegenül és fonnyatagon,
Kiabáló jajjal, hidegen,
Mint őszi, tarka virág-halom.

Virág-halom és rajta fura dér,
Ezer másnak szivéből hullott,
Piros hó-harmat: a vér, a vér.
Piros és búshideg minden itt,
Élet, árnyék, virág és babér.

Kinek csak valaha vérkönnye hullt,
Siet az én virág-halmomra,
Itt virrasztgat minden nyomorult.
Az én álmom riadt, őszi kert,
Hol minden holt virág összebujt.

S mikor kín-álmom ébresztve lohad,
Futnak a szinek a szememből
S tipornak szilaj vihar-lovak
Véres, őszi virágoskertemen
S hallom a futó sóhajokat.

AZ ELMARADT SZOMORÚSÁG

Szép Húsvét jött most, cifra és derült,
Uram-Istenem, ez se sikerült:
Egy kalendáriumi szomoruság.

Húsvétot vártam, mely jön fagyoson
S melyből száz emlék lelkembe oson
És megfagyasztja egész életemet.

És szép Húsvét jött, cifra és derült,
Uram-Istenem, ez se sikerült:
Egy nagy, megvigasztaló szomoruság.

AZ ÉJ ZSOLTÁRA

Így zsoltárolt az Éj:

Ha olyan nagy volna a szived,
Hogy a Földet átöntené vérrel
És melegítné
Izzó, beteges dobogással,
Magyarul
Vagy nem tudom, micsoda nyelven
S miféle vér-ütéssel, özönnel,
Bárhogyan:

Akkor se tudnék
Meleg párnát és takarót adni,
Akkor se tudnék
Vigasztalót súgni füledbe
S akkor se tudnék más lenni,
Mint Éj, Éj, Éjszaka.

Mert az Éjszaka Éjszaka lehet,
Mert a veszendő
Mindig veszendő
S aki egy kis életet kapott:
Bűnös, veszendő, tehetetlen.

Siratom, hogy sírsz,
De én Éjszaka vagyok
S a reggelre fogom rá a könnyeimet.
Siratlak, mert élsz,
Siratlak, mert bőszen kutatod
Sírnivalódat,
Siratlak, mert az enyém vagy,
Siratlak, mert másként nem lehet,
Siratlak, siratlak, siratlak.

Így zsoltárolt az Éj.

NAGY SÍRKERTET MÉRÜNK

»Édesapám, talán elférünk.«
Ő hosszakat lép s némán számol,
Én a nyomában.
Sírkert kell a családnak: mérünk.

Hol kelni szoktak friss palánták,
Melegágyaknak közelében,
Vetik külön majd
Az Ady-magvak hideg ágyát.

Házközeles, fekete földben
Mérjük a sírkert szélét, hosszát.
Négyen leszünk csak,
Kik idehullunk örökölten.

Dús földön és kevés kalásszal
Értük el a mérésnek őszét,
Az apám lép, lép
Reszkető lábbal, esti lázzal.

Százszor és százszor újra kezdi,
Már száz sírra eleget lépett,
De hátha, hátha
S bús lépéseit megnöveszti.

Ez a föld, ha maggal beszórta,
Emlékszik rá, áldott volt mindig,
Kereszt keresztet
Ért itt nyáron hússzorozódva.

Két fia van és velük elvész
E dús kis földnek kis családja,
Minden és minden.
Hát négy sír lesz itt csak a termés?

»Édesapám, talán elférünk.«
Este van, ő tünődik, hallgat
S az alkonyatba
Beleveszünk, sírkertet mérünk.

JÓSÁG SÍRÓ VÁGYA

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

Buzgóságban sohsem lohadni,
Semmit se kérni, el se venni,
Nagy hűséggel mindent szeretni:
Milyen jó volna mindig adni.

Még az álmokat se hazudni,
Mégis víg hitet adni másnak,
Kisérő sírást a sirásnak:
Milyen jó volna áldni tudni.

Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.

GŐZÖSRŐL AZ ALFÖLD

Magas, fátlan sikokról
Nyargaltak le az Alföld
Mély, szomorú völgyébe
(Fut a gőzös az éjbe.)

Világok és jövendők
Néznek ki a vonatból
S alacsony tanya-házak
Óvakodva vigyáznak.

Tatárba begyógyultak,
Törökkel megbékültek,
De a multjukat állják
S a fákat is utálják.

Se virágjuk, se fájuk,
Se némettel békéjük,
Se kedvük újjá lenni:
Álmuk a zsíros Semmi.

Hajh, Alföldre lenyargalt,
Szűk, vén fejű magyar nép,
Be elmultak a multak
S lovaid kisántultak.

Csalva, csalódva, csalván
Kopár, régi sikodnak
Valál emlékezője
S lovad rossz nyergelője.

Nincs is e nagy világon
Szánandóbb nép náladnál,
Köd fölötted és köd lent,
Ősi nép vagy és jöttment.

Kisírunk a gőzösből
Sok nehéz, könnyes jóslást
Sorsodról, Alföld népe.
(Fut a gőzös az éjbe.)

HAJH, ŐSZI MAGYARSÁG

Evvel a régi ismerőssel:
Meg vagyok akadva az Ősszel.

Szivesen veszem, mint barátot,
Szivesen a szárnya alá állok.

Bevallom, hogy néha hazudva
Értem patkószeges, őszi útra.

Bevallom, hogy sokszor kevélyen
Gondolkoztam el az élet-mélyen.

De mindig és mindig vallottam:
Kis, bús, kevés különbség van ottan.

Az Ősz, az Ősz s a magyar élet:
Olyan egyformák, miért beszéljek?

Nincs szépsége, de szépnek látjuk,
Átkozni kéne és mégis áldjuk.

El kéne dobni, százszor véljük
És százszor és mégiscsak leéljük.

A CIVÓDÓ MAGYAR

Halj meg már bennem, te civódó magyar,
Békétlen Koppány, hunn ördögök fia:
Komédia minden, komédia,
Nézzek immár nagyobbakra is.

Mi régen erdő, az ma már Budapest
S mi egykor bánat, az ma komédia
S a lázadót ma már nem védi a
Táltos-düh és a magyar muszáj.

Hadd ne bánjam már, mit csinál a magyar,
Legyek két ország: Élet s Halál fia:
Komédia minden, komédia,
Nézzek immár nagyobbakra is.

A MÁRCIUSI NAPHOZ

Révész Bélának küldöm (Márciusi Nap, nagy a te hatalmad S magyar Márciust, magyar forradalmat Nem gyujtottál ránk ezer évig mégsem: Ültünk örökkön jeges senyvedésben.) S verje meg az Isten a verejtékünket, Verje meg veréssel egész életünket, Ha tovább tengődünk ilyen kábult-árván, Csókunkat a szánkban, álmunkat a párnán, Gyermeket igérő legszebb ingerünket, Verjen meg az Isten, verjen meg bennünket, Verje meg a tettünk, verje meg az álmunk, Dunai-tiszai régi megállásunk, Verje a multunkat, verje a jövőnket, S betyáros magunkból elkövetkezőket, Ha el nem tiporjuk, kik utunkat állják: Magyar Márciusunk minden akadályát. Verje meg, verje meg, ha van verő Isten, Aki csak egy kicsit ósdit akar itten, Mert itt kárhozat van, itt le kell gyilkolni Mindent, ami régi, ezeréves holmi, Mindent, ami senyveszt, mindent, ami árul S Etelközt teszi meg hű magyar határul. Óság-tartók népe most ront ellenünkbe: Fiatal Március, most nézz a szemünkbe S úgy adj nekünk erőt, sugarat, hatalmat, Amily híven hisszük ezt a forradalmat. Nekünk forradalmas minden futó óra, Gőgös, gazdag grófra s gazdagult zsidóra Haragszunk és vagyunk egyazon haraggal, Tán ki sem mondható gyilkos indulattal. Mert a világ siet s most kerül dülőre: Érdemesek vagyunk életre s jövőre? Büdös úr-szag, pénz-szag sehol így nem kábít, Minden: változásért és újért kiált itt, S ha papok tömjénjük gőgösebben rázzák, Mindezek halálos sorsunk magyarázzák: Petőfi szavánál van szükség jobb szóra: Mindent meglátóra, mindent felrugóra, E fényes Március csatasorba állít: Végre talán eljut bús Magyarországig. (Márciusi Nap, nagy a te verésed, Csodatevőn szép te megérkezésed, De akard végre, hogy mi is akarjunk, De akard végre, hogy csúnyán ne haljunk.)

GÁLÁS, VASÁRNAPI NÉP

Százezernyi kába Így él itt Pesten és Budán: Kedvet dob a zene-masinába, Húsz vagy több fillér a kedve. Egy-egy családdal, Kedveskedve, Egy-egy hites, férjes asszonnyal Jön egy kis lyány S szeme síkján Oda van ragyogva, nőve Az anyja szeretője. És ott van a férj is És ott vagyok én is És szól a zene-masina. És mindezek, ők, Izzadtak és lelkesedők És így mulatnak Pesten és Budán. *             Ami nóta jöhet, Jöjjön, mert szabad: Nem az ő nótájuk egyik sem, Lopottan száll, dagad. Alacsony bánat mit kiván: Érzelmes nóta, Rossz divány, És késő hazatérés És butaság És kacagásig érés. *             Gálás, vasárnapi nép, Én ott vagyok és látom Néha-néha. E kerek, dús világon Nem láttam soha mását, Az Életnek ilyen magyaros, Zsidós, svábos és tótos Kigúnyolását. *             És most jön a java: Ezekért élünk, Ezekért a boldog cudarokért Szakad a vérünk. A bánatunk nem ér egy zsömlyét S a kedvük ára Egy garast S mégis az ő kedvük maraszt A hidegben, a hőben, Az élet-vendéglőben. És mégis értük ássuk Vagy itt vagy másutt Gödreit az emberi útnak S nekik van igazuk, Mert sem Pesten, sem Budán, Mert ők Sohase futnak. Ők orrolnak s nevetnek Kicsi bánattal, kedvvel, Egy-két furcsa gyerekkel. Furcsa gyerekek jöttén Az ember tán elbámul S mégis talán csak ezek Jöttenek ki Ama mélyebb világbul. *             Mert hát törvénytelenség, Ha más másként él, mint én, Akárki is, az élet Gyönyörű, nagy, nagy mindjén. Vedd ki a bánat sarcát, S iszapját az életnek, Szirupját a kávénak S mit bánod, hogy merre mennek Gáncsoló okosaid. *             Én most gagyogva Emlékezem, Mintha írnám szavaimat Futóhomokba. Csak jöjjenek ezután is A szép és hetyke nők, A vasárnap szépjei, A semmire-kelők. Hadd jöjjenek csak, Hallom, hallom Olcsó beszédüket. Ha akarom, nem hallom, Fejemet szegve tartom S előttük egy holt magyar úr Táltos lovon üget.

A FAJOK CIRKUSZÁBAN

Magyar bolyba sodort léttel
Sírom el, hogy nincs magyarság,
Nincs kivétel
S még a fájdalmunk is régi.

Minden, minden ideálunk
Másutt megunt ócskaság már,
Harcba szállunk
S már tudjuk, hogy kár a harcért.

Csak cammogva fonjuk éltünk
Mások elhányt guzsalyáról
S nem kár értünk,
Ha elvágják fonalunkat.

Csak valami más is volna
A mi másolt életünkben,
Mint új borba
Belesajtolt szagos fürtök.

De a mi kis bolyunk semmi,
Húsvéttalan a magyarság
S írni, tenni
Mégis űznek nagy parancsok.

Nem tudom, hogy mi a célja
Ennek a hazug életnek,
Mégis néha
Ezért mindent lángba dobnék.

Mi az én nyomoruságom,
Bármi koldus, bármilyen bús?
Sírva látom:
Kietlenebb a fajtámé.

Céljainkat elcélozták,
Életünket már elélték.
Cirkusz-ponyvák
Bohóc-sorsa leng előttünk.

ITT, A BOZÓTBAN

Hallom, itt, a bozótban,
Hogy minden nagyon jól van
Amott, ahol élnem kellene.

Grófék élik, mi érték,
Zsidó fölszedi bérét,
Barátságos a magyar világ.

Csak egyszer meggyógyulnék,
Csak egyszer szabadulnék,
De sok arcról tépek le mosolyt.

Majd lerántom a lárvát
S a síró magyar árvát
S ami csak fájhat, megmutatom.

Mint bennem, fojtón, bátran
Csap majd szét ez országban
Kén-tüzesen a keserüség.

PIMASZ, SZÉP ARCCAL

Zilahi jó barátaimnak Pimasz, szép arccal látszik, hogy akar, De közben búsan lekönyököl, Nyög, sír, ez az én fajtám, a magyar. Olykor utálom, néha szeretem: Ennyi emberséges bánatot Nem adott volna más fajta nekem. Van-e célja és nagy akarata, Hoz-e valamit, ami övé, Ami magyar, ami igaz maga? Van-e nagy, ős küzdésünknek neve, Vagy elvérezünk névtelenül, Mint a kóbor tigrisek serege? Ez a mi szép, koldus, úri fajunk Nyugtalanít: példája vagyok: Ha meghalunk, majd egyformán halunk. Pimasz, szép arcot talál a Halál S szeretőnkért rejtjük a bánatunk, Szeretőnkért, ki a tilosba jár.

AZ UTOLSÓ KURUC

Súlyos inségimben
Se Bécsben Úristen,
Se Krisztus Pozsonyban,
Se Szentlélek Tordán,
Igazán nem hittenek.
Ez árvult országban
Vén századok óta
Gonoszak az istenek.

Véres már két lábam,
Sok országot jártam,
Csúnya Moldovától
Cifra, víg Majlandig
Poroszkálva vitt a ló,
Már a ló is eldűlt
És a gyalog-járás
Nem vén embernek való.

Óh, bolond, bús balság,
Keserű magyarság,
Óh, bolond, vad vélés,
Híres Buda vára
És ti, régi babonák,
Be megcsúfoltátok
A legigazabbat,
Legmagyarabb katonát.

Nincsen itt már semmi
S szépen tönkremenni
Budapest is tiltja,
Torda, Pozsony és Bécs
És minden gyülekezet,
Fuvalkodott isten,
Sem szelidebb mása
Nem nyújthat nekem kezet.

Nincsen egy barátom
S vércsillogva látom
Utolsó kurucnak
Érdemelt, csúf sorsát
Ott az árokpart alatt.
Nincsen Lengyelország,
Nincs hely a kurucnak
S jaj annak, ki megmaradt.

OBSITOS VITÉZ NÓTÁJA

Nagy Endrének küldöm Aludni sem kell, Ébredni sem kell: Én vagyok, én vagyok Legboldogabb ember. Semmi sem érte, Félig sem érte, Mit az én életem Pazarolt el érte. Magyarért kár volt, Zsidóért kár volt, Ilyen szép életet Találni akárhol. Asszonyért veszni? Magamért veszni? Hálás, hű fajomért? Tudom én már: semmi. Vetődjék kocka, Nagy élet-kocka, Mégsem adom fejem Újból ilyen rosszra. Jó vérem kellett, Rossz vérem kellett, De ha nőtt a bajom, Ki volt bajom mellett? Elég az átok, Kacagós átok, Kedves várakozók, Én nem várok rátok. Hajh, hivő voltam, Hajh, bolond voltam, De nem látnak soha Ilyetén bomoltan. Mindenki védje, Keserűn védje A maga igazát, De én állok félre.

HAJLONGNI EMERRE, AMARRA

Hajlongni emerre, amarra:
Bús sorsot mértél, Uramisten,
A magyarra
S még búsabbat reám.

Hiszen, jó, jó: nem vagyok semmi
És mégis muszáj minden fajnál
Jobbnak lenni.
S mit ér, ha jobb vagyok?

Nekünk kevés pünkösdöt hoztál,
Kevés szentlelket, Uramisten,
S ostoroztál,
Bár véresek valánk.

Körülvettél balgákkal minket
S méltatlanul kínzott fejünkre
Sohse hintett
Kegyed sugarakat.

Önnön valónktól félve félni
S elvegyülni törpe gyávákkal,
Halva élni:
Ezt adtad, Te, nekünk.

Hajlongni emerre, amarra,
Bús sorsot mértél, Uramisten,
A magyarra
S még búsabbat reám.

A MINDSZENTI TEMETŐBEN

Ady Lajosnak Megint ott vagyok elverten, Túl a nagy, családi kerten, A mindszenti temetőben, Gondolatban s balogul: Megint nincs semminek célja És ezernyi kétség-héja Megint a szivemre hull. Itt, szívemre, éhes csőrrel, Húsevővel, vérevővel, Héja-csapatok lecsaptak S már sikoltni sem tudok, Élve, tépetten és fázván, Nagy-rohanva és paráznán Most már futni sem futok. Ott a tőben és kútfőben, A mindszenti temetőben, Ott vagyok Párist-loholva, Veszekedetten megint, Veszekedetten, elverten, Túl a nagy, családi kerten, Végleg, fáradtan, megint.

ÉLNI, MÍG ÉLÜNK

Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály.
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?

Igen: nagyot akarjunk,
Igen: forrjon agyad,
Holott tudjuk, hogy milyen kicsinység
A Nagy.

Igen: élj türelemmel,
Igen: hallgass, ha fáj.
Várd meg, hogy jöjjön a nagy professzor:
Halál.

Igen: élni, míg élünk,
Igen: ez a szabály.
De mit csináljunk az életünkkel,
Ha fáj?

EGY TEMPLOM-ALAPÍTÓ ÁLMA

Bölöni Gyögynek küldöm. Fekete, magas hegyfokon, Az oktalan Szomoruságnak Tiszteletére Épülne az én templomom. Ott összegyülne az én népem S nyögve, kacagva, Vörös terítős Szent-Mihály lova Körül, oltár körül, Szomoruak gyülekezetében Állnék én, templom-alapító. Jajaink: az orgona-sípok, Tömjénünk: az álmok, Imánk: legyen örökké Áldott, Aki nem tudja, miért szomjas, Aki nem tudja, hogy mi fáj, Mindenki, ki korona nélkül Is király: Az oktalan Szomoruságnak Szomorú, szép eklézsiája. Aztán keresztelnék galambok Csurgó vérével Kisdedeket. Esketnék és temetnék halkan, Minthogyha alvó betegek Ágyai között járnék. Ezer árnyék Suhogna ott, Akik nem kaptak templomot S halottak régen, Mert régi, hajh, régi Az én oktalan szomoruságú Fájdalmas hitü népem. »Ite, missa est«, Elmondanám naponként szebben És sírnánk mindig Többen és jobban, Keservesebben, keservesebben.

AZ ÖREG SZAKÁLAS

Áldassék az öreg szakálas,
A forditott Jakab apostol,
Ki nem tudna dicsőség nélkül
Meghalni: költő.

Áldassék és ünnepeltessék,
Mert Jeruzsálem templomából
Naiv Jézus kiverte volna
S ő bölcs kalmár volt.

Szeretem ez öreg szakálast,
Bár kevés van szeretni benne,
De ahogy életét csinálta:
Csupa okosság.

Önnön-árát fennen fölverte,
Zokogott jószivű zsidóknak
S közben, belül, azt is vallotta,
Hogy ő: a költő.

Ma átadja magát a sorsnak
S azoknak, kiknek kortes-lelkük
Fölfedez egy-egy neves gyöngét
Az erős ellen.

Vén költőm, régi ideálom,
Engem bánthatsz, mégis szeretlek,
Ha nem voltál tán új, egész, nagy,
Hittél magadban.

Hittél magadban s úgy csináltad,
Hogy a világ slemilnek lásson.
Ezt a tudományod irigylem
Tőled örökké.

Öreg szakálas, üdvözöllek
S szeretem, hogy téged hozsánnák
S nagyszerű ünnepek fogadnak
S te hiszel bennük.

Adjon Isten fele-forintot
Nekem s csupán fél-annyi évet,
De legalább úgy higgyek végig
Magamban, mint Te.