UTÁLNAK, DE CSODÁLNAK

Mert voltam búsult, csüggeteg, árva:
Így adtam magam paráznaságra,
Így adtam magam paráznaságra,
Bűnre, világra...

Így adtam magam szerelem-őszre,
Így lettem magam bús viselőse,
Így lettem magam bús viselőse,
Asszony-sors hőse.

Nem bánok semmit, mit cselekedtem,
Szent, kényes dolog volt minden tettem,
Szent, kényes dolog volt minden tettem,
Szent és kietlen.

Így lesz majd rólam dala csodáknak,
Fejemre újak majd ígyen hágnak,
Fejemre újak majd ígyen hágnak,
De megcsodálnak.

A PÓCSI MÁRIA

Ma Máriától jönnek a szivek,
Ma Mária-kép minden durva lábnyom.
Szivemben sír a pócsi Mária
Egy őszies, emlékes délutánon.

»Óh, Mária« - mindig új-új csapat
Énekel a poros, tarlott mezőkön,
Ezek hozzák magukkal a hitet
S porfelhőben fölöttük ez a nő jön.

Óh, Mária, Pócson is lakozó
Regina Vitae és maga az Élet,
Itt, Érmindszenten, útra készülőn,
Ma, csúf napomon, Veled hadd beszélek.

Egy idő óta megnőtt a szivem
S a szép bűnöktől keservesen tiszta
S most hirtelen csak Tégedet keres
Egy szüzetlen és bűnös kálvinista.

Tegnap volt az oláh Mária-nap,
Tegnap temettem minden élet-rangot
S ma jönnek meg a pócsi búcsusok
S ma táncolnak a kicsi, móc harangok.

Hogy ki vagyok, ma kezdem sejteni:
Rossz ébredő és sokat próbált fekvő,
Az Életnek rosszul nősült veje,
Vallástalan és nőtlen, öreg vő.

Ma kell kihúzni a szomorú tőrt,
Melyet az Élet szívembe belévert,
Ma felejtek el minden igazat
S ma bocsátok el minden régi némbert.

Ma tudom, hogy csak Mária maradt,
Szivemet most már csak Mária lássa
S e Mária nem régi fancsali,
De mindennek egyesítő, nagy mása.

Mária a nagy, fehér jégtorony,
Mária a zászlóknak szent zászlója,
Mária a mennyei paripa,
Ha vágtatván visszaköszönök róla.

»Óh, Mária« - hallga - giling-galang,
»Óh, Mária« - és mégis ez a minden:
Ma érkeznek Pócsról a búcsusok
S processziók én rossz idegeimben.

Óh, Mária, ma már azt üzenem
Azoknak, akik halálomra lesnek:
Úgy kivánja a pócsi Mária,
Maradjak meg magamhoz érdemesnek.

Ma egyszerűbb, emberibb a dolog,
Ma már tudom, hogy nem nagy csoda élni:
Egy Mária, még hogyha pócsi is,
Pogányokkal is tudhat jól beszélni.

Mikor már minden hit-húr elszakadt
S az emberben a barátja se hisz már,
Jön Mária s Pócsról a búcsusok,
Jön a szivünk, multunk és játszva visz már.

Ma már hiszem: nagy döntés vár reám,
Legyőzni mindent, mi ellenem támadt,
Mutatni egy példátlan életet
S nem bocsátni el az én Máriámat.

Óh, Mária, ma úgy zeng a szivem
Mint szűz-nyövő, bátor diák-koromban:
Akkor lehet akárki is vitéz,
Ha a hite és már mindene romban.

Most érkeznek a pócsi búcsusok,
Szivem s őszi, száz diák-lelki emlék,
Giling-galang, ének, Ősz, Mária:
Lesz Mária és életem is lesz még.

»Óh, Mária« - jön a te életed,
Hozzák messze, szilágyfalvi oláhok,
Most jönnek már az édes babonák,
Most jönnek az igazándi morálok.

Óh, Mária, most jön a hazudó,
Igazi és Halált-incselő Élet,
Óh, Mária, Élet, giling-galang,
Áldassál, hogy ma találkoztam véled.

HA TANULTUNK ZSOLTÁROKAT

Osvát Ernőnek küldöm. Ha tanultunk zsoltárokat, Hogyha imádkoztunk sokat, Porba ejtjük És felejtjük, elfelejtjük. Ha tetszett az Isten szeme, Lángoló Nap nyári heve, Porba ejtjük És felejtjük, elfelejtjük. Ha volt néhány pohár borunk; Anyánk, frigyesünk, asszonyunk; Porba ejtjük És felejtjük, elfelejtjük. Ha a céda hír fölkapott, Ha láttunk néhány szép napot, Porba ejtjük És felejtjük, elfelejtjük. Ha tetszett balga életünk, Gondunk, kedvünk, lelkünk, eszünk, Porba ejtjük És felejtjük, elfelejtjük.

ÉLETEM APADÓ ERE

Életem szegény és apadó ere,
Melynek volt-sodra vad sással nőtt tele,
Fájva vigyázlak.

Meddig lézeng még tévedt, sekély vized
S néhány arannyal vajon meddig fizet
Engem az Élet?

Élni, birkózni, jaj, még meddig szabad,
Meddig pártolnak a bűvölő szavak
Elöntve ajkam?

Mert elmondani még sokat akarok,
Mert kellenek még az esős hajnalok
Zúgva, zuhogva.

El nem apadhatsz még, életem ere,
Tele a vérem, lelkem, torkom tele:
Áradni fogsz még.

FEHÉR ASZTAL BÚCSÚZTATÓJA

Boros asztal, fehér asztal,
Telt poharak, kacagva bongók,
Víg, hős, legényi éjszakák,
Villámos kedvüek, csapongók,
Már elhagylak benneteket.

Szives órák, duzzadt órák,
Rólatok már lassan lekések,
Elmulasztom örömötök
S a régi szép feledkezések
Ritkán jönnek, alig-alig.

Boros asztal, fehér asztal,
Frigyesedésünk hajdan-hajdan
Képzelt gondokban született,
Örömnél is jobb ifju bajban
S most mint bagoly-hit szétszakad.

Szives órák, duzzadt órák,
Komorabbak s hígabbak lesztek
S a régi borosüvegek
Nyujtóznak, mint vén sírkeresztek
Vén temetőben valahol.

Ritkább-ritkább lesz a kortyom
S megtelek már síri malaszttal
S oly furcsa a ravatalom:
Egy boros asztal, fehér asztal
S virrasztóim telt üvegek.

BUJKÁLÁS A SZÁNALOMTÚL

Úgy bujkálok a Szánalomtúl,
Találkozástúl és beszédtűl,
Mint aki nagyon-nagyon szédűl,
De kell, hogy lenézzen a Mélybe.

Bús, rozzant konflisnak ölébe
Dobom magam és gyáváságom
S kullogok a pesti utcákon
Űzött kutyaként, félve-félve.

S én lennék a Hírnek kevélye?
Ki, mint egy ingét féltő senki,
Nem ér rá gyűlölni, szeretni
S csupán bujkál a Szánalomtúl?

BUKDOSIK A LELKEM

Bukdosik a lelkem,
Mint szamár a jégen:
Meghanyatlott
Az én büszkeségem.

Nagyon meghanyatlott
Ős fenyő módjára
S a volt úrnál
Nincs szomorúbb árva.

Fűrész fűrészelte,
Fejsze nekivágott:
Büszkeségem,
Óh, halálra váltott,

Búcsuzom már tőled
Bölcseséggel telten
S bölcseséggel
Bukdosik a lelkem.

ELADÓ A HAJÓ

Eladó a hajó,
Szakadt kötelekkel, tört árboccal
És minden-minden jófajta rosszal.

Eladó a hajó,
Egy kis javítás és megint futna,
Törődött gazdája megunta.

Eladó a hajó,
Dicső volt a maga idejében,
Tengerre vinni tán ma se szégyen.

Eladó a hajó,
Vitorlája ezer vihart látott,
De be is járt már ezer világot.

Eladó a hajó,
S aki méltó szép, szent kárhozásra,
Szökkenjen föl rá megbabonázva.

Eladó a hajó,
Új gazdát keres, új igézettet,
Hajrásabb utat, bátrabbat, szebbet.

Eladó a hajó,
Elég drága, jöjjön, aki kéri:
Szép pokol-útja lesz, de megéri.

AZ ÉN HADSEREGEM

Fiatalok,
Forró, páratlan hadseregem,
Nem baj, ha meghalok.
Enyém az ország
S a tiétek
A legszentebb hivatalok:
Ha meghalok.
Ezt okosan csináltam:
Jöjjetek, ti,
Nálamnál bűnösebbek,
Szebbek és kevesebbek,
Többek és jobbak,
Fiatalok.
Ti vagytok az én országom
S tiétek lesz itt minden,
Ingyen,
Egy kicsit a lelketekért
S miattam.
Előre, drága hadseregem,
Előre.
Bűneim piros zászlóját
Erényeimnek sok
Fekete rojtjával
Lobogtassátok.
Síromból is rátok
(Habár ócska a szó)
Vidáman nézek.
Vitézek,
Fiatalok,
Előre.
Nincs már nekem semmim,
Ti vagytok az örökség,
A jutalom,
Ti vagytok a dalom
S fiatalok, fiaim
Szép lesz elesni értetek
Majdnem-majdnem
Fiatalon.

MERT MÁSOKÉRT CSATÁZTAM

Oláh Gábornak küldöm. Tervek fogytán, hitek apadtán, Mikor immár hamut se hintek S nem kezdhetek már új »megint«-et Kínszenvedő utamnak végén Keresgélőn visszatekintek: Óh, multam, adj egy szalmaszálat. Készül az ár halott fejemre. S az Élet, hajh, komoly ajándék, Adja hozzánk áldott aránkként A házasító nagy Természet. Volt-e bennem legalább szándék Áldottan hagyni az arámat? Akartam-e szent indulatban Feledni magam kis személyét, Hogy majdanta boldogan éljék Életüket jövendő mások? Akartam-e a titkok mélyét, Hogy önmagamnak fittyet-hányjak? Látom magam ifjú csatákban, Amelyekben én voltam minden, Forró, bolond, bő ereimben Vérem csupán magamért tombolt, Mint egy földi, kárhozó Isten, Úgy vívtam a hiú csatákat. S látom magam magam tagadva, Eldobva minden hiuságot, Fehér lovagként mint csatázok Meg se született milliókért, Voltam nem ismert, megalázott, De a lelkem ujjongva vágtat. Óh, Élet, én nem csaltalak meg, Nem csaltalak meg mégsem, mégsem, Volt száz termékeny szívverésem S nem faragott versek és képek, De néhakori fehérségem Mondnak vétót majd a nagy árnak. Hogy nem hittek szavamnak, még jobb, Mert így fehérebb minden tettem, Mert így gyönyörűbben szerettem: Tudtam azoknak szépen adni, Akiktől önzőn mitse vettem: Éltem, mert néha éltem - másnak.

KI ELVESZTI HARCÁT

Akik türelemmel
Nézték és szánalommal
Én nagy vergődésimet,
Maradjanak most már
Továbbat is jó szivek,
Továbbat is jó szivek.

Életemnek útja
Bűnökkel kövezetten
Fehér cél felé futott.
Akármi is történt,
Vezekelni nem tudok,
Vezekelni nem tudok.

Harci trombitámat
Már eldobom nyugodtan:
Büszke Jerikó-falak,
Mint régen, szilárdan,
Sötét gőggel állanak,
Sötét gőggel állanak.

Amit csak akartam
S vívtam szent hevülettel,
Kudarcos csődre került:
Sok nagy szándékomból,
Jaj, semmi se sikerült,
Jaj, semmi se sikerült.

Állok nyomorékon
Méltatlan és rossz névvel
Ellen és barát előtt,
Mint a végzet-verte,
Régi, bús hadviselők,
Régi, bús hadviselők.

Sisakom beverve,
En-szívemben a kardom
S a pajzsom messzi hever.
Ki elveszti harcát,
Ilyen csúnyán pihen el,
Ilyen csúnyán pihen el.

SZEGÉNY, ÁRVA RIGÓIM

Nótáim, én árva rigóim,
Vesszetek el: nem tudtatok
Harsogni elég gőgösen,
Kacagni elég boldogan
Hangotok bamba hódolóin.

Hűvös van már a kertetekben
S rajtatok a csirip-hadak,
Rajtatok az ál-gőgösök
S ti nem tudjátok meg soha,
Hogy nem nótáztak soha szebben.

Nótáim, én árva rigóim,
Vesszetek el: nem tudtatok
Harsogni elég gőgösen,
Kacagni elég boldogan
Hangotok bamba hódolóin.

A SORSOM ELLOPÓJA

Ki az én sorsomat ellopta,
Láttam,
Nipponban vagy Amerikában,
Nem emlékszem:
Álmomban láttam.
Aratott és eredmény-kévék
Halmaza és kincse előtte.
Fiatal volt, holott miként én,
Taposta harmincharmadik
Évét.
Szinte robbant még az erőtől,
Hogy a munkából hazatért
S akkor
Fiatal feleséget csókolt
Tüzesen a hűs alkonyatkor
S gyermekek játszottak a kertben.
Verten
Én is ott voltam, tönkreverten,
Idegen koldus azon arccal,
Korral
S ő élettől mámorosan,
Jókedvűen kinált meg
Kenyérrel és almaborral.
Az udvaron vackot vetettek
S bénán
Őriztem a paradicsomot.
S nem mondtam meg, hogy én lehetnék
Ifjú gazda s nem koldus vendég
S némán,
Titokban oldtam kereket
S neki a bús országutaknak
Szaladtam futva, szökve
Sorsom tolvajától örökre.

AZ ELREJTETT ARCOK

Bosszús, bolond, béna vagyok,
Aki bírtam annyi harcot
S kit a farkas-szem meg nem ölt,
Megölnek az elrejtett arcok.

Mint orvok, úgy rejtőznek el
Titok-takarókba zárva.
Néhány nyár óta nincsen arc,
Csak csúfolódó, csúnya lárva.

Én már alig-alig birom,
Talán mert érzem a végem:
Medréből tán holnap kicsap
Az én dagadt őszinteségem.

Közel és távol hazugak,
Gúnyos rejtők csúf csapatja,
Szép volna látni e hadat:
A lárva-bontást hogy fogadja.

Hiszen semmit se akarok,
Csak csúf lárvákat levenni
S látni meztelen arcokat,
Melyeken nincs mez, festék, semmi.

Egyszer néznénk farkasszemet,
Kivoltunkat egyszer lássuk,
Horkantan egyszer hadd legyünk
Egymásnak kemény Messiásuk.

A CSODÁK ESZTENDEJE

Összeszaladt Ősz, Tél, Tavasz, Nyár,
Folyók mély bölcsőkből kikeltek
S engem elhagynak már azok is,
Akik eddig szívvel sziveltek.

Valaki megőrült az Űrben,
Valamely Nap járja bolondját,
Valaki mindent összezavart
S üstökösök jövését mondják.

Nagy vágy-kötelek elszakadnak,
Ébrednek oktalan szerelmek
S karunkon a régi örömök
Lesznek bús, utálatos terhek.

Bicskák szomjasabbak a vérre
S gőzösök egymásba szaladnak
S akik szerették az Életet,
Most nagy Halál-légyottot adnak.

Ki csinálja, ki jár közöttünk?
Egymás mindene minden-minden
S a felhőt az a Cél kergeti,
Mely itt tapos a lelkeinkben.

Egy pillanat és minden más lesz,
Más a holt Tenger, más az örvény
S másképpen villan meg agyamon
Minden gondolat, minden törvény.

Jaj, jaj, be félek, félek, félek:
Mi lesz vajon, jaj, mi lesz holnap?
Messze világok szeszélyei
Nekem holnap mit parancsolnak?

Hogyan tiportat el a sorsom,
Hogyan hal el minden, mi drága?
Óh, örök titkoknak szomorú,
Borzasztó, egységes világa.

TESTEM, VITÉZ PAJTÁSOM

Testem: vitéz, kemény pajtásom,
Híven ugrott értem tűzbe, vérbe,
De most már nagyon kopott
Hajdantan büszke vértje.

E gyötrött földi-hüvelyt áldom,
Mert ha szól hozzá az Élet hangja,
Hegyezi beteg fülét
S fiatalon fogadja.

Voltunk s halunk, mint jó bajtársak,
Homlokunk nyirkos gödörbe ejtjük
S ha volt egymáshoz hibánk,
Egymásért elfelejtjük.

Hiszen nem is az Élet nagy szó,
De az élet bús megérezése,
Testem vidám fiú volt,
Nem leszek rossz Jób én se.

A MEGHÍVOTT HALÁL

Ha akarom, két óra mulva
Halott lesz egy szünetlen elme
S hódolattal lépi át küszöböm
Minden halálok fejedelme:
A meghivott Halál.

Póri, kicsi halálok helyett
Jönne pompával és bíborban:
Még fehér papir-álarcot visel
Álomhozó húsz grammnyi porban
Itt, az asztalomon.

De fölkelne királyi díszben,
Ha akarnám, két óra mulva
S megcsókolná megnyugodt homlokom
Koldus ágyamra ráborulva
Ez a fölséges Úr.

Ha akarom, nagy, jó álom jön
S nem a régi erőltetettek,
Kicsik, szomorúk és hézagosak
Népe, amelytől félve retteg
Minden kis szenderem.

Ha akarom, nem kell megvárni,
Míg lomb módon, gyáván elmultam
S letépjen egy bús, hűvös esti szél
S mint egy csavargó, nyomorultan
Fagyjak meg valahol.

Ha akarom, hogyha akarnám,
Mennyi bús szépség nyugtot lelne,
Mennyi szép bánat, ha találkozunk
Én s a halálok fejedelme,
A meghivott Halál.

Asztalomon, álomporokban,
Ott trónol már gyönyörű réme
S két óra mulva már, ha akarom,
Rám hull a legszebb trónnak fénye,
De, jaj: gyáva vagyok.

MINDENT MÁSKÉPPEN SZERETNÉK

Pénz, számonkérem tőled
Az életet, a terveket,
A hazámat, az anyámat,
Az Istent s a gondolatot
És a szeretőmet.

Mind ottvesztek,
Ahol te elmaradtál,
Ahol magamra hagytál
És ma más volna mindenem
És ma több volna mindenem.

Átkozott koldusság-Nílus,
Mely mindent elöntöttél,
Mely életemre jöttél
S kicserélted az életem
S szívem eliszapoltad.

Többje volnék a jövőnek,
Az életnek, a terveknek,
A hazámnak, az anyámnak,
Istennek és gondolatnak
És a szeretőmnek.

Más volnék, de elöntött
Ez a koldusság-Nílus,
Amely engem megcsúfolt,
Hamisított, kicserélt
És ledöntött.

Nem vagyok, aki vagyok,
Enyéimnek olyanja,
Mint törvényes gyermekek
Derüs, bölcs, szülő anyja,
Nem vagyok a magamé.

Most jobban, mint akárha,
Pénz, te átkos távoli,
Pörölök, sírván, veled,
Mert miattad vagyok én
Magam tagadó mása.

Mindent másképp szeretnék,
Isten volnék sokakért,
Ha nem fogna az iszap
S ha önmagam: önmagam
Lehetnék.

AZ ÁRULÁS NYARA

Fonnyasztó nyár bennem és künn is
S nem tudom azt se, merre megyek,
Nyugtalan erdők hivogatnak,
Rengetegek
S nem tudom azt se, merre megyek.

Mult nyarak vér-nyomai visznek,
Régi vágyódás, régi harag,
Régi csók, kín és buta féltés,
Régi nyarak,
Régi vágyódás, régi harag.

Valami jön ezen a nyáron,
Süvöltnek bennem a nyűtt erők,
Hajlongok az erdők előtt, mint
A Halál előtt,
Süvöltnek bennem a nyűtt erők.

Baj lesz, mert a nyár vén, fonnyasztó
S nem tudom azt se, merre megyek,
Halál-dacok hívnak nyaralni,
Erdős hegyek
S nem tudom azt se, merre megyek.

Valami nagy, sivár gonoszság
Lesz ez az erdő s a nyár hazug
S kopár, kegyetlen lesz a vér-nyom:
Szahara-út
Lesz ez az erdő s a nyár hazug.

Az én nyaram nagy árulás lesz,
Mert, jaj, én nem nyaraltam soha.
Sokakon végigvág a bosszúm
Bús ostora,
Mert, jaj, én nem nyaraltam soha.

AZ IDEGEN ARCOK

Ha idegen arcokat nézek,
Arcom ijedten földre vágom:
Óh, Istenem, mennyi más arc van,
Mennyi más arc van a világon.

Mennyi borús szem néz szemembe,
Mennyi homlok sápad rám némán,
Mennyi vádló álom és rejtély,
Mennyi nagy szomoruság néz rám.

Mennyi vád terped minden arcon,
Vádja letűnt s jövő időnek,
Mint láncos rab, félve, bűnbánón,
Csak föl-fölnézve nézem őket.

Valaha minden arc magáért
Vívott egy szörnyűséges harcot
És állanak rab ellenekként
Egymással szemben most az arcok.

Már-már alig is emlékeznek,
Hogy egykor egymással csatáztak,
De ott ég minden ember-arcon
Látatlanul kudarc, gyalázat.

S minden arcot, idegen arcot,
Midőn elfog a titkos emlék,
Legalább egyszer földerítni,
Megragyogtatni be szeretnék.

AZ ÉLETEM KERTJE

Amott az Ősznek
Kanyargós, ezer utú kertje,
Ázott levéllel bekeverte
A bércek mögül rohant szélvész.

És ott lebzselnek
Az Őszben százan és százan
Művész-búval vagy kackiásan,
Mintha az csak sétatér volna.

Járnak az Őszben,
Színeit butául isszák
Szemeik, a sohase tiszták,
Kik ingyen kivánnák az Őszt is.

Járnak, taposnak,
Hol valaha én jártam szebben,
Az én sok utú életemben
S nem foghatok korbácsot rájuk.

Élet közében,
Halom-közében a Multnak,
Hol szélvészek ordítva fújnak,
Az én kertem mások prédája.

Október napja
Rájuk már kacagva köszönt le,
De hogy itt egy élet ment tönkre,
Mit bánják a kedves turisták?

S járják a kertem
Ártatlanul a derék balgák,
Nem tudják vagy nem is akarják,
Hogy ez: az én Életem kertje.

AKIT EGYSZER MEGLÁTTUNK

Fenyő Miksának küldöm. Ezernyi idegen szemre Vet naponként képet az arcom S ezer idegen arccal alszom, Kik a szemembe temetvék: Ezer rémlés és száz emlék. Ki rám tekint, kit megnézek, Egymást talán már sohse látjuk, Nem öleljük, de meg se bántjuk, Egyik erre, másik arra Emléket visz nem akarva. Hűvös szemek légiói, Hiába tűntök messze-messze, Nagy titkokkal bele van edzve Szemünkbe, kit egyszer láttunk: Egymással éltünk és háltunk. S ki rám tekint, kit megnézek, Akármilyen undorral tettük, Egymást örökre elszerettük, Mert az utolsó látásig Álmunk: a másik, a másik.

AZ EGYENES CSILLAG

Hullámlik az Ég,
Ez a végtelen titok-tenger
S dobja szemünk partjára
Csillogó csillagait
Szűk markú kegyelemmel.

Hűs, dobott csillagok,
Kiktől szemem káprázik,
Hol marad legkülömb
Társatok,
Testvérem, a másik?

Górált, bús fény-csodák,
Ti vissza-visszatérők;
Mutassátok meg a Nincsenből
A Nincsenbe futót,
Célhoz sohse érőt.

Hol az igazi csillag,
Melyet kivetett a sorsa
S időtlenül
Időtlen időkbe
Egyenesen tör be lobogva?

A Végtelenség piacán
Nyílegyenest fut s mint egy álom
Száguld át egyszer
S csak egyszer látja bárki is
A szemhatáron.

Vándor világok, napok
Koldusokként be-berobognak,
Kerengve néznek utána
Az én száguldó, egyenes
Csillagomnak.

Örök, ősi Idő
Hajtotta ki a Térbe,
Az Okot keresi ott:
Az Isten sem kerülhet
Utána, sem elébe.

ELHAGYOTT A FÉLELEM

Most dobtak el: zuhantott fáklya
Alvandó, vén fejem,
Most már elhagyom: az Istent is,
Mert elhagyott a félelem.

Rettegő szemeim ragyogtak,
Mint téli csillagok,
Most elhagyott engem már minden,
Mert a félelem elhagyott.

Nyitott sirokat léptem által
Halálos éjjelen
S fogaim sem vacognak többé,
Mert elhagyott a félelem.

Most már rosszabb vagyok, veszendőbb,
Mint elcipelt halott.
Jaj, jaj, nem érzem, hogy élek már,
Mert a félelem elhagyott.

A TŰNŐDÉS CSOLNAKJÁN

Kabos Edének küldöm. Tünődés, bú-berzsenyes csolnak, Halál-kikötőmből eloldlak: Megyünk S lobogtatom kék lobogómat. Régi, gyors hajóm ide int még, De elhagyom az élet mindjét, Megyünk S utunkra a feledést hintsék. Ez a legszebb csodálatosság, Lelkünket fölravatalozzák, Megyünk, Éltünk és minden: istenhozzád. Élet s Halál között evezve Szent zavarral csábít a Messze, Megyünk Tünődés vizére eresztve. Tünődés, bú-berzsenyes csolnak, Halál-kikötőmből eloldlak: Megyünk Nap-halálig, hol nem lesz Holnap.