MARGITA ÉLNI AKAR

Az új, magyar Sionnak énekét
Kezdem, kit egykor Néked megajánltam,
Hűvös nővérem, lyányos Margita,
Régen és majdnem szerelemre-váltan,
Mikor epedtem nagy-hitetlenül,
Unott asszonyhoz vakul láncozottan,
Furcsa arcom hogy finom nőknek tessék
S gyötört az Élet, e drága betegség.

Fehér éjek szent valamelyikén
Csók-vágyban fáradt ajkam megvonaglott
S mert tán féltetted az ajkaidat,
Kiadtad a szórakozott parancsot
Hosszú énekre (mondjuk, hogy regény),
Milyent (Te mondtad) senki más nem írhat
S én megigértem: lelkem lehiggadván
Megírom sohsem-jöhet péntek napján.

Be soká vártam a jó higgadást
(És akkor a Halált gondoltam ennek)
De, íme, szinte harmincöt, vad év
Szántásain vidám éhek teremnek,
Sorsomat jobban érzem valahogy,
Mint küldöttnek hitt, szép, lírás időkben:
Ma sem hajlok még bölcses duzzogásra
S áldott valómnak ez ős buzogása.

Higgadjon, ki nem Sorstól küldetett,
Jöttét, korát ki nem rántja előre,
Mi két olyan mai ember valánk,
Életük kiknek száz másokért pőre.
Égnek képedt az új, magyar Sion,
Mikor törvényit szemeinkbe rázta
S mi indultunk le ál népünkhöz mélán,
Kezet sem fogva a Hegy szakadékán.

A magyar Sion (beszéltük, mi az):
Soha ilyen szép nem volt a magyarság.
Ennyi Isten nem ült még egy Siont,
Ennyi törvény nem volt, hogy meg ne tartsák.
Ennyi zavar, vágy, indulat, zsidó
Nem tombolt soha semmiféle népben
S tán megkimélem hitességtől énünk:
Meg kell íródjék ez a mi regényünk.

A zsidó-bolyt pedig megbolygatom,
De csak kettőnk kedvéért egyelőre,
Nem vagyok gróf, pap, léha vagy zsidó,
Ügyes vagy seftes: hát nem félek tőle.
Lásd fölemelten az én szivemet,
Kiről már régen úgy megfeledkeztél
S emlékezz, hogy a mi regényünk átka
Épp a Sionnak mai furcsasága.

S a mi regényünk bomlott nem-regény,
Majdnem semmi, tehát el kell takarni,
Nem volt benne lakos teljesülés,
Kunyhó, kastély, ágyas lugas, se garni:
Nagyon magyar és nagyon együgyű
Találkozás e terhes Hunniában:
Találkoztunk, mi száz korszakkal ér fel,
Fölvadult szittya s frányás, zsidó némber.

Bűnös, dús, büszke, harcos életem,
Melynek évei kissé kitolódtak,
Most, ormosodó évek ormain
Tűnik csak igazán élnivalónak
S esték, akiknek láza befogott
Két, nyugtalan, zászlós és mohó lelket,
Teljes bővében s ismertén a nőknek
Látszanak végül istenin dicsőknek.

És így szép az, hogy nem találkozunk
S nem tudjuk egymást öt vagy hat év óta,
Nem volt testünkön pesti figyelés
S szüretre érett e gerezdes nóta.
S még jobb volna, ha nem emlékezel
Én rútitó és meghurcolt nevemre.
Grieget játszottad s verseimet mondtad
Hozzá az okosoknak s bolondoknak.

Hallottam, hogy furcsultak napjaid,
Kiknek mámorát hűn senki sem issza,
Tudom, hogy útjaid zeg-zugosak
S csak hiuságból nézel néha vissza
S nem tudom, hogy még gondolsz-e reám,
(Már lemondtam a kényeztetésekről)
S a Nő (magunk közt) úgyis annyit ér fel,
Amennyit hozzá férfi-hajlam képzel.

Valószinű, hogy írónő leszel
E torzitottan szép, magyar regényben
S minden másképpen kicserélve jön,
Amit éltünk, éltetek és én éltem
S én nem tudom, hogy micsoda leszek:
Késett megvetőd vagy rajongó párod.
Egy bizonyos, hogy nem leszek az útban
S hogy ki vagyok, azt úgyis sohse tudtam.

És nem is fontos, sőt hűbeleség
Mi regényünknek sora, módja, rendje:
Valakinek későn visszaköszön
A rövidlátó, szegény Ady Endre
S valakiért, ím, ezt a gőg-lirát
Sekély mesével önmagát titkolva
Csak úgy és akkor, ingyen fölcseréli,
Mikor életét nem írja, ha éli.

Keresgéltél-e sokat, Margita?
Én nagyon és dühösen úgy akartam,
Hogy feküdjek végre megenyhitő,
Szívó, fehér, bús, szép, de puha karban.
Az enyémnek kék és nagy a szeme,
Tizenhatot futtattam el miatta.
Te vagy a hozzám-hangolt zsidó vétség
S érted úgy szólok, bárgyuk is megértsék.

Tehát elküldöm e versezetet
Neked, akit csak egy éjen kivántam
S aki mégis tartós és nagyszerű,
Mindig úton, kinézten és kihánytan
S ha jó lesz, akkor neked köszönöm
S fordítottan te kapsz majd szemrehányást,
Mert hogy tartom magam egy csöppet nőnek,
Maradjak meg ily igazságtevőnek.

Szép lesz ez a mi nem-történetünk,
Minden bogaként a magyar Sionnak,
Hol annyi már a józan, praktikus:
Hatványoznak, gyököznek, ám kivonnak.
Jöjjön hát gyorsan mi két életünk,
Mely nem tudott soha eggyé fonódni.
Cimbalom-tus és most figyelni tessék:
Következik a következetesség.

MARGITA PÁRISBA JÖTT

A Herkules-bölcsők ideje volt
S még a Sors sem aggoskodott miattunk
S mi, azóta már fölnőtt valakik,
Unalmunkban kigyókat fojtogattunk
S nem volt jelszónk a forradalom,
Csak tudtuk, hogy hős Jövőkkel jegyződtünk.
Kit itt, kit ott érlelt a Sors, a lomha,
Nagy, illetlen, magyar forradalomra.

És Páris volt hazánk helyett hazánk,
Magyar-becsmérlés fájdalmatos kéjünk.
Kerültük a dunai Ázsiát,
Hogy dühvel, mindig, csak róla beszéljünk.
Arany János volt végső lobbanás,
Süket és sötét volt a magyar lélek,
Majd harminc évet rossz álomban szunnyadt,
Míg csalt, ágált, élt a politikushad.

Köd a boulevardon s köd a sziveken,
Mély bánatok, kiket az Ősz kovácsolt,
Csilinges, kis, honi históriák,
Mögöttük a vén Hunnia, a rácsolt,
Otthon minden félszeg, vigasztalan,
Itt rámolunk egy bolond-szebb Jövőre,
Bízót nem kapva s másokért is bízván.
Akkor jött volt először Tisza István.

Otthon a csöndes, piszkos erjedés
Utálatos halál-ideje tartott,
Mikor Párisban kék, magyar acél
Masszájából formálódtak a kardok.
Kardok, később majd hazaérkezők
Lelkünkért s pro pátria, libertáte.
Együtt forrtunk ott, ki must, ki félig bor:
György úr, jogász, én s Ottokár, a piktor.

Páris akkor még nem volt csámborult,
Hunn gyülevész-had sűrü menedéke
S otthon se tudta több, mint száz magyar,
Hogy tőlük fél a petyhüdt, úri béke.
Kis, űzött, éhes, vad csapat valánk,
Kiket a Sors méltán messze-zuhantott,
De már honnról piroslottak a rózsák
S egy-kettőnkre az örökkévalóság.

Akkor nagyon Tisza-Kálmán-szagú
Volt még mindig e Bécs-vorstadti élet:
Zsidó báróság, türelmi adó,
Dzsentri, mágnás, pap és tűrő cselédek.
Kasztjából ritkán és óvatosan
Mert valaki vágyódón kinyujtózni.
Hiszen nem volt másabbul sokkal, mint most,
De rémnek hittek egy Vázsonyi Vilmost.

De hallottunk már merészségeket
S pesti Eszterek kezdtek öltözködni,
Zsidók közül támadott férfi, nő,
Ki bátrabb, szebb s több volt, mint mind a többi.
És lent, a Pest-szabásu végeken
Rejlő jelre vártak nyugtalan ifjak
S Bródy Sándornak jó hívei nőttek
S nem azért, mert szép s kellő volt a nőknek.

Szélvész-várásban telt hát az idő,
Szélvészt, asszonyt s újat várt a triászunk,
Közös nőnk volt egy fehér, távoli
S ültük vele ledéren lelki nászunk.
Zsidó leány - mondtuk -, szimbóluma
Ránk-siető, új, szép, magyar időknek.
Addig is, bár nem voltunk nagy-serények,
Éltünk álmaink sok-sok istenének.

Sok politika és sok szerelem
S kavarogjon a holt, magyar, pimasz tó,
Sok buja vers, utazás, papfalás
Volt tervem és sok, hangos, nép-riasztó
Zenebona, rivalgó újitás:
Egy poéta-Széchenyi vágytam lenni
S mellékesen, hogy lábunk frissen szedjük,
Vészi József és Bartha Miklós együtt.

Az Ottokár bolond, nagy vásznain
Forró testű nők tobzódtak, lihegtek
S György is, bár módján, szerény-csöndesen
Zsákmányára készült asszony-sziveknek.
Páris, dicsőség, harc és szerelem
Lázát hordta mindhármunk ifjusága.
Ifjú fejünk Égnek s csodáknak szegzett,
De Ottokár volt a leghívőbb, legszebb.

S a nők közül szent híreket dobott
Felénk a lyány, kit hívok Margitának.
Ifjú szépségét növelte a tér,
Legenda, pletyka és a furcsa bánat,
Mely kijóskodott a szemeiből
S Erdős Renée-t ütő vers-vágya, vére
S Párisban, hol vágy akkor annyit termett,
Távolról is kincsünk volt ez a gyermek.

Ez a fél-nő és fél-irodalom
Volt az asszony-neműeknek tetője
S Györggyel, ki dzsentris, finom, hallgatag
S Ottokárral együtt reszkettünk tőle
És vártuk akkor a nagy amazont,
Vártuk és féltünk, hogy el talál jönni.
Piktorom, kivel majdnem egy-az voltam,
Margitát vallott, sugton, félig-holtan.

És hányszor átvitáztunk éjeket,
Mert tudtuk, hogy immár hajtja a vágya
És szépsége a szépségek felé,
Az életbe, szerelembe, világba.
S hogy egyikünk sem lesz a kezdete
A kezdetek legeslegszebbikének,
De legalább kinek lesz első nője,
Vigye majd ki boldog virág-esőbe.

Együtt-bódultunk, én, György s Ottokár,
Alkonyati, szörnyű, párisi zajban.
Izgult, főtt Páris, hírek jöttenek:
Kozákéknak legkeletén nagy baj van.
S összekarolt a Nippon-babona,
Japán-rokonság éltette a gőgünk,
Vágyunk, rabságunk, szerelmünk és lázunk:
Vén Földünknek még majd mi magyarázunk.

Ekkor és éppen ekkor jött a hír,
Hogy minden mást szivünkről leszakasszon:
Párisba jött a mi menyasszonyunk,
De ki most már, jaj, igazán menyasszony.
Hogy Margita most már élni akar,
Férj lesz hamar első, nagy stációja.
Csak Ottokár maradt meg tréfás hősnek,
»Fiúk - szólt vígan -, a japánok győztek«.

És föltárultak előttünk csaták
S csaták fölött Margita fehér árnya,
Ahogy bennünket balga fiukat
Hí a harcba, magához, haza, várva
S hogy minden bennünk csak: Ő, Margita,
Menyasszonyunk, a csodás ismeretlen,
Ő, akiért minden vágyunk nyilallik:
Hungária, ha blaszfémnak is hallik.

MIKOR PÁRISBÓL HAZAJÖTTÜNK

(Él a mese s száll tovább, Margita,
Bár emlékes lelkem olykor kilankad
S új szerelem és új veszedelem
Riadói követelőn riadnak.
Új riadók, csitt, ti még várjatok
S várj, én Adám, a késő énekekre,
Szavak, szerelmek, vágyak úgyis mind itt
Sugarukat te szőke fődre hintik.)

Ottokár volt új, huszár Lenkey,
Párisból haza ő hozott bennünket
S itt hallottuk, hogy Tisza megbukott,
Mert a nagy Titok unokákban büntet.
Be szánom néha, hogy magyar vagyok
S be nem cserélném könnyen semmi mással:
Dőzs nagy-urakkal nyögő kis-úr nemzet
S háborgó népek: hát ennél lehet szebb?

És Ottokár pogányi áldozást
Végzett akkor, hogy utunk véget ére:
»Margitáért - szólott friss-szomorún -
Hulljon kicsit előre szivünk vére
S nagy esküvel esküdjünk vakmerőt,
Hisz itthon ugy sincs más szabadulásunk.«
Kissé ránkdőltek titkosan a gondok,
De György harsányan úri áment mondott.

Hazajöttünk s itt minden csüggedett,
Minden kezdést félbátrak abbahagytak
S körülzártak mindent hős pocsolyák,
Kicsi tócsák, tengerekké dagadtak.
E lápvilág volt hát csataterünk,
Itt kellett hát, hogy egymásra találjunk,
Új inzurgensek, pártot ütni készek,
Félig-fölkészült jó és szánt vitézek.

Mennyit igért az egyszer Budapest
S lendülni-kész itt-amottabb kis medrek:
Csodálatos Tél és kora-Tavasz,
Dalos-frissen mikor összesietnek
Szent olvadás kis csörgetegei,
Mintha a Mesék mély Szerelem-tója
Nagy üzenettel hívná össze őket,
Margitát s a nyugtalan szeretőket.

Így vallott Ottokárnak Margita:
»Máskor talán minden másként lehetne,
Lehetnék kapós zsidó-feleség
Vagy zsidó Beniczkyné Bajza Lenke,
De most az Élet itt élni akar,
Ahogy soha, engem hív s vele tartok,
És ugy lesz, ahogy dacosan kimondtam:
Ottleszek minden szédült izgalomban.«

»Élő, száguldó valaki leszek,
Ki asszony-árral csermelyeket áraszt,
Hites úrasszonya valakinek,
Ki azt hiszi, hogy ő az, aki választ.
S benne akarok lenni osztozón
Minden mai Valaki életében
S asszony-rangom készítem úri módra
Szabad, gyönyörű megélnivalókra.«

És Ottokár leejtve várt fejét,
Ájult-durvát nem mondott Margitának:
Már tudta, hajh, ő nem terelheti
E szép nyakat szegénységes igának
S el kell bocsássa, mert élni akar
S mert ez akarás Hunnia pecsétje:
Pecsét-jel, melyet ezeren óhajtnak,
Piros pecsétje éhes, piros ajknak.

Vén Árpád-lap s ifjú, piros pecsét:
Ez volt akkor mi álmainknak álma
S egy nő, aki szeret vagy nem szeret,
De ott kereng nagy álmunkra vigyázva,
Kinek nem fontos, mennyi életet
Pusztít a mi vad hordású, nyílt aknánk,
Kinek tán e nagy harc-gyűlés is semmi,
De kortársnál mégis több akar lenni.

S én Ottokárnak magyaráztam el,
Elmagyaráztam százszor, békitően,
Hogy jobb nekünk az élő Margita
Férje-urával, mint a temetőben,
Hol eddig szépen elnyugodtanak
A mi nem-jött, sohse-volt Margitáink
S ha most van egy, az mégis azt jelenti:
Zsidó révén, de megtérül a senki.

S aztán még százszor magyaráztam el:
Margita másé, hogy majd újhodottan
Keressen föl bennünket lebbeteg
E vándorlós, sívó, magyar homokban
S hogy végre is s mégis zsidó leány,
Kit torz házasság emel önmagához
S hogy lesz-ura, bárhogyan is ne tessék,
Tán holnap nagy, nevezetes jelesség.

Addig pedig a Margita ura,
Ha hiszi, hogy az, hát e hittel éljen
S csapkodja addig meleg szárnyait
Mellette a nő vágyón és fehéren,
Ő, aki szivére úgy szedeget
Fürtös és ellenes szenzációkat,
Mintha nem tudná, hogy táncos, nagy, küldött
Útján kisérik óvó, zengő kürtök.

Talán szerethette is az urát,
Hiszen vannak rövid órás nagy titkok
S néha szerelmeken visz át az út
Az igazi, szerelmetes, nagy Hídhoz,
Melyről szédülni a legboldogabb
S zuhanni jobb, mint cukros mennybeszállás.
Margita a nagy Hídnak szállt repülve,
Nagy szándékkal kicsit szerelmesülve.

S ekkor szép keggyel így szólt a parancs:
Hát engedjük Margitát röpülésre,
Hát engedjük meg, hogy kinek-kinek
Most harcunkból jusson ki a dú-része
S ha Margita egyszer szárnyat csüggeszt,
Majd az menjen utána, kire vágyik
S addig hagyjunk szabad utat a vágynak
S minden becsületes, magyar zsiványnak.

S amikor férjhez ment volt Margita,
Mi őrülten s nagy-feledten csatáztunk,
Tán Ottokár volt az egyedüli,
Kit fölturbált mi csúnya megaláztunk.
Én rikkantottam nagyszerűeket
S egy más nőhöz hazudtam tartozásom,
De Ottokár közülünk tán legjobban
Várt, várt, várt és mind vártunk nagy-titokban.

Összeomlásoknak ideje volt
S ez összeomlást már előre láttuk:
Az úrfajták akkor egymás között
Gyujtogatták és oltották a lángjuk.
Mi már tudtuk, hogy a halálbagoly
Föluhuzott fejük fölött vidáman,
De azt is tudtuk, hogy ilyen ledérnek
Indult forradalmak nem hamarost érnek.

Margita élt, szült, sírt, írt és akart,
Jelképes útját tele-teleszőtte
Ákombákommal Sors íródiák
S a Szerelem, mely felé ment előre,
Holott soha tán kit sem szeretett,
De sorsa volt szerelmeket mutatni
S hogy ajkam egyszer fehér karját érte,
Esküszöm, hogy minden csatánk megérte.

MARGITA ÉS OTTOKÁR

(Kicsiny, gyanakvó nálunk a világ:
Mese-hősim alig elevenednek
S már rádobják a vizes takarót
Élő nevére hol annak, hol ennek
S ez édes lázú visszaálmodást
Sorsra, korra, álomra, Margitára,
Szent szimbólumát ma is boldog harcnak;
Átadják néhány budapesti arcnak.)

(E regényben még én sem én vagyok
S igaz csupán e furcsa mese lelke,
Valaki, ki tán én is lehetek,
Ő helyét, nőjét soha meg nem lelte
S el-össze-vétve nőt és küldetést,
Kort s önmagát, a vélt-hős korcsinálót,
Hogy Margita száját nem érte szája,
Most vén, bibliás szájjal fut utána.)

(Ám nem hazugság, szentebbnél igaz,
Csak testekből kiöltözött ez ének
S ha valakinek szólhat egyenest,
Szól a frissült magyarok Istenének
És ismételni be kár, hogy muszáj:
Hungária s Margita majdnem eggyek
S a Margita élete, sorsa, csókja
Magam s korom fizetetlen adója.)

(Unom is e sok magyarázatot,
Teknővízzel kiöntött, szegény kisded
Lenne igen hamarost e regény,
Ha nem hisznek benne vagy nagyon hisznek.
Hát ezután rohanvást rohanunk,
Jöjjön velem, kinek van hozzá kedve,
Nem hallván meg pletykáját a vitának,
Jöjjön velem sors-útján Margitának.)

Harc dobogott, de zűrzavarosan,
Portyázva és társainkat keresve
Hívott, csábított kék-közeledőn
Bennünket, hogy kiharcoljuk, a Messze,
Régi módon Bécs csak lekacagott
Itthoni, ál-, úri ribilliókra,
De mit mi kezdtünk s a lelkekben tombolt,
Már igazi, tüzes forradalom volt.

Valóságban és titokban pedig,
Mikor azt hittük, hogy sziveink szállnak
Újító, nagy levegő-utakon,
Makacs nászútján szálltunk Margitának
S hogy hazajött s beszélték: szenvedett,
Olyan volt munkánk, lázunk, bajvívásunk,
Mintha dühösen és haragos gyásszal
Beledalolna egy szomoru nász-dal.

György volt az a tipusu úrmagyar,
Kit ha a sorsok kultúrába löknek,
Egyenesen és túlzón rokona
A francia Égalité Fülöpnek.
Mikor az ilyen szenten ittasul,
Még a forradalmas zsidónál is jobb.
Nem sok örömös történt e hazában
Akkor sem, de György hitt és izgult bátran.

Ottokár meg már leste Margitát,
Csel nélkül, búsan, de mégis csak leste,
Buzdulva, festve, gyáván s vakmerőn,
Ma repesve, holnap kétségbeesve.
Már néha-néha találkoztak is
S egymás szivén kutatták azt a réset,
Ahonnan kivilágol az a fáklya,
Mely a tévedt szerelmeseket várja.

A Margita írótolla pihent
S az élete is pihent egyelőre,
Később pedig dajkálta gyermekét,
Regénytelen polgár-regényét szőve
S már odahagyta akkor az urát,
Hogy e silány asszony-adót lerótta
S újból az lett, mint sokszor levitézlett
Hungáriánk: csodálatosan szép lett.

De dac volt e szépségnek illata
S mártír-asszonynak éhedt oly szerelme,
Mely kínszenvedve ahhoz kergeti,
Kitől asszonyult anya-sorsát nyerte.
Margita egy darabig elveszett
Mindszámunkra nagy rabszolganő-vágyban
S példájával mostan is rejtélyt oldott:
Így folytak volt szép hazánkban a dolgok.

No, azonban szépen bomlottam: én,
Minden földi veszedelmet kihívtam
S agyabugyáltam a régieket,
Kik alusznak szép, úri kripta-sírban
S hogy cibáltam jó Rákosi Jenőt,
Nagy papékat s a konok Kártevőket,
Ma már tudom, nem valami nagy érdem,
De amikor emlékezem: megértem.

(Óh, nagyszerű marások ideje,
Jó fogu kor, gyönyörű, terhes korszak,
Mikor lendült a rest, magyar kerék
S az emberek mertek merni s bomoltak.
Még tart a túlerjedés csömöre,
De tán holnap buján nő ki vetésünk
S majd megérnek a kalászok, gerezdek
Olyan szépen, milyen szép volt a kezdet.)

(S ha Margita és piktor Ottokár
E mesében nem lesznek boldog párok,
Egy boldogabb végű történetet
Rajongva, sőt holtan is bizton várok.
Mert lesz tán már kis elhelyezkedés
E vergődő, bolondos Szittyiában
S vár is már az Ottokár ujhodt vára
A leendő, békültebb Margitára.)

SZERELMEK AZ ŐSZBEN

(Nem imádom a cifra temetést
Akkor sem, ha eleven isten kapja
S fekete parádés sír-lovagok
Állnak körül: jó barátok csapatja,
Mely eltemetne pompás-örömest
S mely azt hiszi, hogy Margita regénye
Agónia, búcsúzkodás, rogyott sor:
Hohó, urak, látjuk még egymást sokszor.)

(Velem mindig az Ősz érezteti
Bennem lakó életek ős csodáját,
Az Ősz: az igen és nem a Tavasz,
Széles kedvvel tágulnak meg a pályák,
Pályák, célok, emlékek, ingerek,
Békék s bánatok arany-égig nőnek.)
Őszbe lopódzó játékán a Nyárnak
Gyülemlett meg bús kedve Ottokárnak.

Óh, drága, hű, nemzetközi hotel,
(Például Svájcnak szelidebb vidékén)
Hol beborítnak hajrás sziveket
Meghitt távolság, remény és csönd békén.
Margitáért idejött Ottokár
S itt kezdődtek a csodálatos esték,
Átvonulók vissza a magyar tájra
Csalva, kábítva, kápráztatva, fájva.

Esték, amelyek megbolonditók,
Gyermekei egy titkos anya-Estnek,
Kit százezer holt esztendők után
Árvái még mindig balgán keresnek.
(Az estén, mikor Tisza Kálmán művét
Drót-hírekből biztosan veszni láttuk,
Azt mondottuk - hivők lévén az esték -:
Most már jön a szép, magyar függetlenség.)

(Holott künnről nem jött volt semmi szép
S utálatosan spekulatív bölcsek
Ősi jaját hadd hangoztassuk itt:
Események mindig csak bennről jönnek.)
Szegény, nemes arcú piktor-fiú,
Be vágyattatták őt az árva esték
S hogy művész-lelkét darabokra szedjük:
A lehetlenség Margitával együtt.

- Akarok-e s tudom, mit akarok? -
Vallott Margita, már itthon, egy estén,
- Ellopattam a leányságomat
S most akaratos szerelembe esvén
Úgy gondolom: nem érett az Idő,
Várni kell alkut, talán visszamenni.
(Hogy Prinz Franz, Kossuth, akkor miniszter lett,
Ilyen volt egész ország, ilyen gyermek.)

- Azt se bánom, ha bolondos leszek, -
Vallott tovább Margita Ottokárnak, -
S bár nyilván kérnek, várnak valahol,
De egyelőre mindhiába várnak.
Az Idő piros máglyára viszi,
Kik nem tartanak vele együtt lépést:
Addig is, míg az időmet kivárom,
Akarom és várom a régi párom.

Borzonghattak az őszi éjszakák
S a csók-lesek a Margita szavára:
Íme, itt egy gyermekes amazon,
Ki vár, várós, várják s nem várhat várva,
Ki biztos búhoz bátran visszamegy
Prédájaként ál álmu őrületnek.
(Hogy eszméltek a csalt magyarok is lent,
Tisza Istvánt vették vissza, mint Istent.)

(Bajos nekem, mert úgyis fenyeget,
Líra elől kitérni, líra vádja,
De valahol ez időtáj körül
Libbent rosszat életem deszkaszála.
Hiszen féléve gyóggyal vidulok
Jó Kozmutza szanatóriumában,
De ha akkor jól tudok térdre-hullni
Tört gőgökkel: ma nem kéne gyógyulni.)

(Ám, ifju költők, most figyeljetek:
Pelenkátokra akkor hímeztük meg,
Néhányan együtt, vert hímezetét
Figyelésnek, ólomnak és ezüstnek.
Az Életet én nem cudarozom
S minden tettért kész nálam a bocsánat
S tán bölcsebb úr lehet türelmes és víg,
Zöld hecceket én már nem tűrök végig.)

(Mindig a zöldség s másat-majmolás
Rontotta el magyaroknak a dolgunk
S Augiász vén óla bűzlik itt
Melyből ki mindig kevesebbet hordunk.
S hogy egy igazi falurossza sincs
Ki magyarosan mindent fölfricskázzon,
Csak porosz junker vetemedett mása,
Ha lesz sírunk, hát sírunkat ez ássa.)

(Ejh, most mindezt az ördög vigye el:
Justh akarjon, ha van, hogy mit akarjon
S aztán lehet, hogy hamar túlesünk
Két nemzedékes, kavart, léha sarjon.)
Lágyan, félőn kérdezte Margitát
Ottokár, hogy fantomát őrizhesse.
- Barátom - szólt ez - nincs itt kész még semmi,
Legokosabb a Multhoz visszamenni.

És Ottokárt a nagy-szív démona
Valahogy, bután, bokáig megszállta:
Hát visszaküldi e fél-hajadont
A vágytalan, rossz vágyú vissza-vágyba
És Hold-sütésnél vígan hitte el,
Amit másnak sem volna kár elhinni:
Ha szerelmünk egy asszonyhoz túlságos,
Vigyük vissza tisztelt férje-urához.

Különös, sötét szüret-éjszaka,
Páros vándorlás lomb-hullajtó parkban,
Margita száján síró kacagás:
- Tudtam, de meghallani nem akartam.
- Mért kergette el már a szívemet
S mért kergette el szívét a szivemtől?
Ottokár nagy, szerelmes vallomása
Űzte bele a nőt a régi nászba.

(Nem tenni s egy szót ki nem mondani
Szent, nyugodalmas, nagy boldogság volna,
De tenni és szólni hozzá sokat
És letörni a mai ember sorsa.
Óh, földi dolgok, ha nem kellene
Birtoktokért megmozdítni az ujjat
S úgy magatoktól ölünkbe esnétek:
Be szép volna és - be kevés az Élet.)