A FAJTÁM SORSA
A FAJTÁM SORSA |
|
|
Mert gyáva volt és szolga volt
S életét élni sohse merte,
A Sors, a sorsa,
Hajh, be megverte, be megverte.
Most itt várhatja a Pokolt
Szórva, megtépetten, ritkulva
S a Sors, a sorsa,
A sorsa búsabb, mint a multja.
És most a multja bünteti
Fekete korbáccsal, keményen,
A Sors, a sorsa:
Hogy éljen? vagy hogy már ne éljen?
Rossz, drága fajta, ki felé
Kerekedtek mindig a latrok,
A Sors, a sorsa,
Bűnben, vészben és bennem harsog.
Jaj, vajon mit akar vele
Ezredek bűne, súlya, átka,
A Sors, a sorsa:
A sorsom nagy tragédiája?
ELMENNI TÁVOLRA, PUSZTULNI |
|
|
Öreg Szilágyság, öreg a fiad,
Nagy pusztulásod hiába hivat,
Pusztul itt minden, nem Te egyedül
S én elmegyek Távolra pusztulni
Fiadul, kezesül.
Méla szépséged hol nevelgetett,
Nem mehet el beteghez a beteg
S nem ámulhat el híres tájakon,
Hisz szomoruságra változtál el,
Seb lettél: fáj nagyon.
Fáj a közelség: messzire megyek
S az ősi, Tuhutum-hágta hegyek
Felejtődjenek, halványodjanak
S minden az itthoni pusztulásból:
Nekem elég marad.
Be furcsa, mikor mellünkben sirunk,
Be furcsa, hogy ilyeneket irunk
Ma, amikor úgy röpül a világ
S csak a magyar lantos nyög és kérdez,
Mint egy régi diák.
1914 február 1
FÁRADTAN BIZTATJUK EGYMÁST |
|
|
Zászlónk lehanyatlik untan,
Fáradtan biztatjuk egymást,
Bízunk még, de nem magunkban,
Be gazdátlan, be keserves bizodalom.
Szivünk is már olyan terhes,
Fölemelni hogy nem tudjuk,
Csak hazudjuk, hogy szerelmes:
Parazsai feketedő tegnapiak.
Babonáink megfakultak,
Csodáink elesteledtek,
Jövőink eleve multak,
Csak szégyeljük ezt a vén gyászt bevallani.
Öreg vitézink ühmögnek,
Ifjú bajtársak lázadnak
S így megy a had, megy a ködnek:
Siker útját kedvetlenül keresgeti.
Valahol utat vesztettünk,
Várat, tüzet, bizodalmat,
Valamiben késlegettünk
S most harcolunk kedvet vallva kedvetlenül.
Zászlónk lehanyatlik untan,
Fáradtan biztatjuk egymást,
Bízunk még, de nem magunkban,
Be gazdátlan, be keserves bizodalom.
1913. november
A MESEBELI JÁNOS |
|
|
Bajban van a messze város,
Gyürkőzni kell a Halállal:
Gyürkőzz, János, s rohanj, János.
Királyfiak s nagy leventék,
Ha palástjukat ott-hagyták:
Rohanj, ha rongy is a mentéd.
Mesebeli király-lyánnyal
Hogyha akarsz találkozni:
Hadakozzál a Sárkánnyal.
Csak a mese s csak az átok
Tartott eddig így-úgy is még
S jók e csakok s e csalások.
Így csináltad ezt már régen,
Van egy kis tapasztalásod
Csalatásban és fenében.
De csinálod, mert csinálod,
De csináld, mert erre lettél
S ha már álltad, hát kiállod.
Vagy nem állod s megbénultan
Gunnyasztani fogsz, ha merhetsz,
Öreg bűnödön, a Multon.
Kellesz a nagy arénára
Akkor is, ha életednek
Életed lesz majd az ára.
Ha már egyszer idegenbe,
Valamikor ide bujtál,
Rohanj jól kimelegedve.
A király-lyány: mese, János,
De nincs élőbb a mesénél
S mese ellen minden káros.
Bajban van a messze város,
Gyürkőzni kell a Halállal:
Gyürkőzz, János, rohanj, János.
AZ ELTÉVEDT LOVAS |
|
|
Vak ügetését hallani
Eltévedt, hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
Hol foltokban imitt-amott
Ős sűrűből bozót rekedt meg,
Most hirtelen téli mesék
Rémei kielevenednek.
Itt van a sűrű, a bozót,
Itt van a régi, tompa nóta,
Mely a süket ködben lapult
Vitéz, bús nagyapáink óta.
Kisértetes nálunk az Ősz
S fogyatkozott számú az ember:
S a dombkeritéses síkon
Köd-gubában jár a November.
Erdővel, náddal pőre sík
Benőtteti hirtelen, újra
Novemberes, ködös magát
Mult századok ködébe bújva.
Csupa vérzés, csupa titok,
Csupa nyomások, csupa ősök,
Csupa erdők és nádasok,
Csupa hajdani eszelősök.
Hajdani, eltévedt utas
Vág neki új hináru útnak,
De nincsen fény, nincs lámpa-láng
És hírük sincsen a faluknak.
Alusznak némán a faluk,
Multat álmodván dideregve
S a köd-bozótból kirohan
Ordas, bölény s nagymérgü medve.
Vak ügetését hallani
Hajdani, eltévedt lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.
A RÉGI SEREGLÉSEK |
|
|
»Mária, Jézus« - ígyen seregeltek
Kósza legény, asszony és gyermek
S liliom-lyányok drága csapatai.
Nem tudták: miért, hová, merre futnak,
Neki-vágtak a Halál-útnak
Büszkén, tébolyosan és énekelőn.
Istenes tébolyok szentelték őket
S küldte Dögbe szegény hivőket
S miért és miért nem? ők elindultanak.
Előttük szállt szent, csalogató mámor,
Előttük gajdolt hangos kántor
S utánuk e bolond és szép seregek.
Elbódultan talán ma is még mennek,
Neki Pokolnak, neki Mennynek:
Drága, jó magyarok, szép-zavarosak.
»Mária, Jézus« - ti megcsináljátok:
Egy csöppnyit lanyhuljon az átok
Kicsi fajtámnak vérző csapatain.
A HARCOK KÉNYSZERÜLTJE |
|
|
Nem kivánta lelke-teste,
De harcolni mégis harcolt,
Kereste vagy nem kereste,
De harcolni kelletett.
Embereit úgy prédálta,
Mint nációk legelsője
S nem volt soha olyan drága,
Mit vérként nem hullatott.
Hajh, vajon mi lesz belőle,
Ennyi sok, ostoba vérzés
Elvette az erőt tőle,
Avagy új erőt adott?
ÉLÜNK VAGY NEM? |
|
|
Élünk? - ugye, nem élünk? Vagy élünk? - mégis élünk? Mért tudjuk azt, hogy élünk?
Mocsok a szivünk és agyunk, Véres a szivünk, a kezünk, |
A NAGY HINTA-JÁTÉK |
|
|
Nagyot lökött rajta pár csalafinta
S messziről milyen pompás volna bámulni:
Nini, a hinta!
Hogy lóg az az öreg, sötét Föld,
Hinta, palinta.
Talán-talán, nagyon messziről, mintha
Pénztelen gyermekként a vásárban
Hívna a hinta
S talán, messziről, sóvárognánk:
Hinta, palinta.
TÖBB BIZODALOM VÁGYA |
|
|
Vállalom fél-kimaradásom Vállalom az én magyar gyászom
Csak egy kicsit több bizodalommal Mint ragyogna az én jó magyarságom 1915. augusztus |
ELFÁRASZT A VÁRÁS |
|
|
Siratom, hogy sokat szóltam,
Biztattam és eligértem,
Mert járnom kell
Most bénán is, csúszva térden.
Járni, tenni, igazolni
Hiveknek tett hűség-esküt,
Fölemelni
Minden elém-dobott kesztyüt.
Élni, mintha kedvem volna,
Igérgetni úgy, mint régen
És gyűlölni,
Ki már nem is ellenségem.
Már békülnék, megbocsátnék,
Hogyha nékem megbocsátnak,
De tett eskük
Unszolnak és nem bocsátnak.
Lázat, mely meghalni sem hagy,
Csillogást, mely lankad, restül,
Be itt hagynék,
Ha szabadna, mindenestül.
De ki kérdez, választ várjon,
Ha nem is kell már a válasz.
Választ várok
S ez a várás úgy elfáraszt.
1913
KÉTKEDŐ, MAGYAR LELKEM |
|
|
Én seregem és én népem,
Szeretlek én mindenképpen.
Hogyha szaladsz űzőn s űzten,
Megrajonglak buta tűzben.
Fájsz, hogy így vagy, fáj, hogy látlak
A Sors bús uszitottjának.
Fáj, hogy az én éles torkom
Ma hurokkal, bénán hordom.
Disznók állnak most elébem
Röfögően és negéden.
S orditó és intő vágyam
Belepusztul a muszájban.
Szeretnék sereget szedni,
Sok-sok mindent visszavenni.
Bár csalódna holtát-lelten
Én kétkedő, magyar lelkem.
1915. szeptember
KÉT KURUC BESZÉLGET |
|
|
"Nagy tüzet csináltunk, »Komám, eltévedtünk. "Ordasokkal élünk »Hadd el, komám, hadd el, »Majd eligazítja,
"Tegnap ott, máma itt győzelem-tort ülnek." "Hallom, pajtás, holnap nagy csatába visznek." "Ez a gyászos világ viseli a láncot." Csak vén kurucoknak keserű az élet, Itt is elárulnak, ott is elárulnak, "No, meg zsebrákoknak, ugye, koldus társam?" Nincsen is már otthon, nincsen is már semmi, "Pedig be sok kedvvel jöttünk a halálba."
"Deres füvet eszik "S ha Majtényban leszünk, "Hátha majd a síkon "Ilyen kevés magyar Ha senki sem marad |
KRÓNIKÁS ÉNEK 1918-BÓL |
|
|
Iszonyú dolgok mostan történűlnek,
Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,
Bűnösök és jók egyként keserűlnek
S ember hitei kivált meggyöngűlnek.
Ember hajléki már rég nem épűlnek,
Szívek, tűzhelyek, agyak de sérűlnek,
Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek,
Ha ő szivükben hív érzések fűlnek.
Jaj, hogy szép álmok ígyen elszörnyűlnek,
Jaj, hogy mindenek igába görnyűlnek,
Jaj, hogy itt most már nem is lelkesűlnek
S mégis idegen pokol lángján sűlnek.
Itt most vér-folyók partból kitérűlnek,
Itt most már minden leendők gyérűlnek,
Itt régi átkok mélyesre mélyűlnek:
Jaj, mik készűlnek, jaj, mik is készűlnek?
Hegedűs fickók többet hegedűlnek,
Olcsó cécókon ezerek vegyűlnek,
Rút zsivány-arcok ékesre derűlnek
S ijjedt szelidek szökve menekűlnek.
Lámpás, szép fejek sután megszédűlnek,
Emberségesek igen megréműlnek,
Ifjak kik voltak, hoppra megvénűlnek
S a Föld lakói dög-halmokba dűlnek.
Bús kedvű anyák keservesen szűlnek,
Labdázó fiúk halálba merűlnek,
Ős, szép kemencék sorjukba elhűlnek
S kedvelt szűzeink uccára kerűlnek.
S szegény emberek mégsem csömörűlnek,
Buták, fáradtak és néha örűlnek,
Szegény emberek mindent kitörűlnek
Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek.
Szegény emberek ölnek és csak ölnek
S láz-álmaikban boldogan békűlnek
S reggelre kelvén megint megdühűlnek,
Kárhoznak, halnak, vadakká törpűlnek.
Halál-mezőkön bitófák épűlnek,
Nagy tetejükre kövér varjak űlnek,
Unják a hullát, el- s vissza-röpűlnek,
De az emberek meg nem csömörűlnek.
OBSITOT SE KAPOK |
|
|
Élt és írt élet, szerelem s dalok,
Mámorotoktól lassan ballagok.
Be sokat adtam oda értetek
S nekem be kurta kézzel mértetek.
Vagyonom vékony, koldus szemfedők:
Kis áltatás és még kevesebb gőg.
S ha ez se lesz, mi lesz hát majd velem?
Kap obsitot nóta és szerelem?
Életemet, túl a silány derűn,
Nem fogom-e meginni keserűn?
Óh, szerelem s kevéske kis mívem,
Életetek, félek, hogy semmi sem.
S az életem, félek, hogy megunom
Hazugság-fogytán és fele-uton.
Obsitom sem lesz bölcs emlékezés,
Áltatás és gőg elfogy e kevés.
Futó homok lepi be a nyomom
S az asszonyom sem az én asszonyom.
ÚJ ARATÓ-ÉNEK |
|
|
Keresztek ülnek a tarlón,
Keresztek a temetőben,
Keresztek a vállon, szivünkön,
Keresztek messze mezőkben
S csak a Kereszt gazdája nincs sehol.
Keresztek az egész Földön,
Keresztek tornyon és mellen,
Keresztek a földi jóságon
S égi szózat: »Megérdemlem,
Keresztet mért vállaltam ezekért?«
1915
HULLA A BÚZAFÖLDÖN |
|
|
Ott feledték a havas sikon,
Ásatlan sírján sohasem nő
Szekfű, Isten-fa, bazsalikom.
Elitatódik nagy csendesen,
S növendékeit veri rajta át
A győzedelmes búzaszem.
S a nyáron majd porhadtan lapul,
Mint megcsúfolt madárijesztő
Arany-tengerben fövenynek, alul.
Letipró sorsa már távolba zúg
S belőle és fölötte díszlik
Az Élet, a reményes és hazug.
AZ ŐSZ MUZSIKÁJA |
|
|
Most is együtt a Csönd s a Lárma,
Az Ősz csak bennünk változott,
Ódon és nemes muzsikája,
Ha van szép szív, ma is megleli.
Színe, könnye, búja a régi,
Nótái is a régiek,
Tud altató szépet mesélni,
De fölváj régi sebeket is.
Szépek, akik ma élni mernek,
Egy-egy feledő mosolyuk:
Drága, élet-folytató gyermek
S minden könnyük felébredt halott.
1915
A HALOTTAK ÉLÉN |
|
|
Most a Mezőn mindenki veszt
S vér-felhők futnak szabadon
S hű csapatomat most leltem meg,
Most leltem meg a csapatom,
Az Életből kikényszerültet.
Életes, drága jó fiúk,
Óh, halottakként ébredők,
Be szeretőn rántom ki kardom
Árnyas, szent rangotok előtt
S benneteket meg most talállak.
Nem voltak hősibb társaim
Soha, mint a mostaniak,
Fejükön az éjféli holdfény
Eget-verő, fényes sisak,
S fejüket friss sírból hozták föl.
Be sokáig várakozék
Én, árvult, társtalan Kain
S ím, hirtelen érkeztek hozzám
A társaim, a társaim,
Levitézlettjei a kedvnek.
Mit néztek, hajh, ők valaha,
Mint járták velem a Mezőt,
Szegény hozzám-testvérisültek,
Jámbor élet-levetkezők
S ím, meredt szemmel mosolyognak.
Mert mind az Életé valánk
S ha lelkünk meg-megütközött:
Csak az Élet áradt túl bennünk
S ugye, most a sírok fölött
Szeretjük egymás tarka célját?
Be szép, kisértetes világ,
Be jó nekem, be szép nekem:
Most az igazi halaványak
Táborában vezérkedem,
Hogy az Életre mosolyogjunk.
TORONY AZ ÉJSZAKÁBAN |
|
|
Faluja nyár-éji csöndjéből
Fehéren, aggódva kibámul
A torony
S vér-hireket vár a lángoló,
Vénhedt világbul.
Harangjait altatja némán
S az Istenének, kinek háza,
Nem üzen,
Áll, remeg és bámul a torony
Megbabonázva.
Az Ég csodálatos felhői
A Holdat rejtegetve úsznak
S a torony
A Holdnak köszön, e mennyei,
Bölcs omnibusznak.
A Hold sokféle tornyot látott,
Sohse sietett, sohse késett
S nem riad,
Ha telnek e kis Föld-csillagon
Elrendelések.
Tán holnap már vérrel meszelten
Fog csillogni istenes őrünk,
A torony,
S a harcos multnak igéje zúg:
Halunk vagy győzünk.
Tán holnap már a torony hősibb
Vallását vallja vércse-multnak
S fiai,
A harangok, a még álmodók,
Össze-kondulnak.
Csak a Hold fog tovább döcögni,
Mint majd a Föld is, ember nélkül
S a világ
Holdfényes torony-romok fölött
Mégis megbékül.
1914. július derekán
HALOTTAN ÉS IDEGENEN |
|
|
Át nem léphető, gyorsan vert hidon
Túlról hozott és túlos az életem,
Olvadt csillag, zuhogó fényű,
De megfagyasztom, hogyha tetszik
S egy dölyfös éjen elhajítom,
Ha rátok ömlő fényessége untat.
Harcok, unom fáradt diadalunkat,
A mindig-fénylés s vallás terheit,
Mi még mindig talán magyarul
Legtöbb, legbúsabb erre itt
És mégis-mégis olyan elhagyott:
Életemet, ez olvadt csillagot.
Okos, fényszóró rendem nincs nekem
S olyan irígy, olyan áldástalan
Mindegyik és mindegyik Istenem
S olyan nehéz és kedvetlen a mámor
Lábamnak és fejemnek és szivemnek
S úgy nem tudnak engem méltón szeretni.
Túlról hozott és túlos drága semmi,
Életem, már beléd-káprázni
Úgysem tud, mint régen, a szemem
S én, rokona egész világnak,
Szeretője, vágyója, buzditója,
Futok halottan és idegenen.
1914. május
SZOMORÚ HITVALLÁS MAGAMHOZ |
|
|
Pók, pók, kerge pók, én,
Ki nem tudom befonni magam
S ki nem tudhatok kiszállni sem
Szilajan.
Mint magamat, úgy sajnálni,
Csak mást volna szép,
Üres fazék
A lelkem s nem elég a könnyem.
Sohse voltak a pillanatok
Ilyen szörnyü évek
S hogy vagyok:
E bűnöm még így nem utáltam.
És sohse volt e rettenet,
Hogy utált magamat kell becéznem
S így biztatnom:
Hiszek neked.
EMLÉKEZÉS NAGY HALOTTRA |
|
|
(Jean Jaurès emlékének) |
Gyertek, akik igazán fájtok,
Hadd hallassam nektek a szívemet,
Ezt a némán dobogó átkot,
Ki gyilkolt-hőst próbál pótolni most.
Szaggassuk szét azt, ki ma ember
S számítsuk ki rab, bús mivoltait
S legyünk ostoba szerelemmel
Hozzá, ostoba vétkein felül.
Száznál több oka a magyarnak,
Hogy jó testvérnek vallják mindenütt
S száznál több gyász annak a karnak,
Melynek békéért kellett hullnia.
Fáj a szivem s nehéz üzennem
És mindeneket meg nem mondhatok,
De nagy, halott, ölt testvérem bennem
Úgy él, mint a Gondolat igaza.
Nehéz idők a jókat irtják
Gyönge bajtársak lágy sziveiből,
De maradnak, akik kibírják
Az időket, igazságot vevén.
Gyertek, akik igazán fájtok,
Hadd hallassam nektek a szívemet,
Ezt a némán dobogó átkot,
Figyeljetek és jól átkozzatok.
AZ UTOLSÓ HÍDFŐ |
|
|
(Justh Gyula emlékének) |
Kevély, szabad magyar, királyi gőgű,
De fajod, néped és a fényes álmok
Hódoló, harcos, hős alázatossa:
Nagy temetések idején mentél el.
Vajon a Halál békült sziven ütött?
S nem azt mondtad-e: Nincsen itt mit keresnem,
Világok csúf mulását nézni meguntam
S új világokra új kínokért lessek?
Fajod és néped rogyadozó lábbal
Az Ur csodáiért már nem is szitkozódik,
Nem imádkozik: önvére e vad partján
Tartja az utolsó hídfőt.
Jaj, hátha azért mentél,
Mert megindulván a Föld, Tenger és az Ég,
Megindulunk mi is mind teutánad
Magyar harcokat más csillagon keverni?
SZEGÉNY ZUBOLY EMLÉKÉRE |
|
|
Ha elmentél,
Okod volt rá s minden tettnél
Mondottál egy jó-nagyobbat:
A Halált.
Csak hadd fájjon
Szívem e bolond hiányon,
Hogy nem látom bölcs-hunyorgó
Szemedet.
Százegy éjnek
Virrasztója, éber Lélek,
Most is bizton és Neked van
Igazad.
KINCS GYULA EMLÉKÉNEK |
|
|
Fájt, hogy az arcod
Nagyon síma volt a ravatalon:
Hogy törölhette
Arcodról le a drága indulatokat
A Halál, ez a durva Hatalom?
Bús tünődésed,
Gondod, búd, békéd és bölcs mosolyod
Hogy törölhette
Arcodról le egy bolond, semmi, hirtelen,
Egy ostoba, leső, percnyi dolgod?
Fáj, hogy elhinni
Síma arcu búcsúd ma sem tudom
S ha rossz szememmel
Téged, hasonlitatlan, összetévesztelek
És sírok a havas országuton.
NÓTÁK PIROS ŐSSZEL |
|
|
Piros Ősz, piros Föld, piros Ég. A gondolatok, a gondolatok. Piros volt egykor a szerelem, Piros a Nyár és a Nyár-utó, A vér is piros akkor talán
Piros volt az Úr és a hóhér És piros volt a magyar álma, Piros volt mi nagy törekvésünk: Nagy, magyar bánatunk piros volt, Piros magyarság, be elkéstél, Piros szív, piros agy, piros bor, Piros csók, hit és piros álom,
Piros Ősz, piros Föld, piros Ég,
|
A »DIES IRAE« |
|
|
Szakítni minden földi jókkal,
Kiabálni: le a bírókkal,
Le a Halállal, ki a csókkal,
Nem birkózni a birkozókkal,
El a tettekkel, csitt a szókkal,
De vitatkozni a valókkal
S fölhördülni egy sunyi bókkal.
Ha mégis csak megtart az Élet,
De szép volna ez néha szépnek.
De én már mégis így maradtam,
Fél-élő, de egy szakadatlan
S megférhetetlen síri katlan.
Sokan sírnak majd még miattam
S elsiratják, amit sirattam.
Alkonyulnak, mire virradtam
S igazaimat majd riadtan
Érzik majd egy véres piacban,
Hova befutottak inatlan:
Sokan sírnak majd még miattam.
S akkor szabad csak nekem menni.
ÁSÍT A TÜKÖR |
|
|
Ásít a tükör,
Hogy gyáván belenézek:
Régi hitvesek búcsuzása,
Késések,
Unott ellenfelek vagyunk mi.
Ásít a tükör:
Egykor mint jó barátok
Bámultuk bámulóan egymást
S az átok
Közénk most fagyasztóan állott.
Ásít a tükör:
Egymást tán elfeledtük?
Milyen furcsák vagyunk, bámultak,
Mi együtt,
Egymást nem lelő ismerősök.
BÓBISKOLVÁN LEHAJTOTT KARDOMON |
|
|
Mint a piros vér a fehér havon,
Visszáját úgy virítná szerte
Énem, e legnagyobb nagy-hatalom.
Úgy sorakoztatná, vértezve itt,
Ha lehetne, kemény attakban
Hős, régi szavait, vitézeit.
De most másé a vér, másé a hó,
És holnapig céltalanul fut
Betyár-ló, hős-ló, szép pej vagy fakó.
S ha lovamat mégis megnyergelem,
Ne ülj mögöttem, óh, sötét Gond,
Nálam mégis kisebb fejedelem.
Bóbiskolván lehajtott kardomon,
Engedem a világot futni
S visszafutni kérőn, hallgatagon.
S akkor megint világ lesz a világ
S mi, az igazi nagy-hatalmak,
Kirójjuk rá a penitenciát.
IFJÚ SZÍVEKBEN ÉLEK |
|
|
Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
Hiába törnek életemre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életem millió gyökerű.
Szent lázadások, vágyak s ifju hitek
Örökös urának maradni:
Nem adatik meg ez mindenkinek,
Csak aki véres, igaz életű.
Igen, én élni s hóditani fogok
Egy fájdalmas, nagy élet jussán,
Nem ér föl már szitkozódás, piszok:
Lyányok s ifjak szivei védenek.
Örök virágzás sorsa már az enyém,
Hiába törnek életemre,
Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
De virágzás, de Élet és örök.
A HIVALKODÓ EMBER |
|
|
Csak az a fontos, ami: Én
S minden csak ezért történik
A Föld alatt s a Föld szinén:
Be nagy a hivalkodó ember.
Csak az a fontos: ki vagyok?
S itathatják a világot
Üres, ostoba vér-habok:
Be nagy a hivalkodó ember.
Csak az a fontos ami: Én,
Halállal és Halál nélkül,
Holott mindenki halni mén:
Marad a hivalkodó ember.
Mikor a világ megveszett
S a minden-jók dögbe hullnak,
Tudom, hogy a legnemesebb:
Szegény, hű hivalkodó ember.
1916
|
|