NINCS ITT ORSZÁG

Petuel fia, Jóel, jóslata:
Városok, mezők elpusztulnak itten
S lélekbéli s való vetéseinken
Zsebrák-láb vagy a kozák lópata
Taposnivalót egyként nem talál majd.

Bús föld, hogy »mentő«-d olyan eszelős:
Kötődik Gesztért duhajul a Sorssal
S Bécsért és Gesztért ő akkor erős,
Mikor maradék magyar mit se forral,
Ritkult, romlott s neki már minden más: jobb.

Már nincs, kit leverjenek az urak,
Már csak vonaglás a mi lázadásunk,
Hálát nem adott s már nem is mutat
Bécs. Késő a mi úr-virtuskodásunk,
Hős uraink Majtényt is elaludták.

Harcra készítni elő a magyart,
Védő-bástyául megintelen Bécsnek?
Az én népem már rút halálba tart
És németet majd csak talál a német,
Régen és másként lett volna itt: ország.

1914 január

HOGY DÉLRE JUSSUNK

(Valahonnan, hideg földekről)

Leszúrtunk egy-két vezetőt
Ott a bányás, északi hegyekben.
Mary ott maradt
S a többit, pajtás, biz elfeledtem.
Hajh, merre menjünk, hogy Délre jussunk?

Hallod, hogy Mary ott maradt,
Valaki megszánta s ő megingott.
Most már vér se kell
S ha még teszem, magamnak sikongok.
Hajh, merre menjünk, hogy Délre jussunk?

Sokat adóztam Maryért,
Most öltem és látom, jól öltem:
Mary ott maradt,
Hideg az Észak és Mary ölben.
Hajh, merre menjünk, hogy Délre jussunk?

Most vezess, pajtás, Dél felé,
Mert öltem s Mary nem jött utánam
És Észak felől
Fagyos zivarként jön rám a vágyam:
Hajh, merre menjünk, hogy Délre jussunk?

HŰVÖSVÖLGYEMBŐL SEBTEN, ROHANÓN

Miklós Jenőnek szeretettel

Tavasz-nap: megint megcsillogtatok,
Havukat a hegyek csobolták
S úgy léptetek, mint tarka csillagok,
Mint színes angyal-csordák.

Hüvösvölgyemből sebten, rohanón
Tüntetek elébem,
Tarkán, asszonyosan, széditőn,
Rejtetten Tavasz blúzaiba,
Nyugtalanul s negéden.

Szoknyásak, megint megcsillogtatok,
Hajh, hány tavaszkor csillogtatok meg már?
S hajh, hány tavaszkor csillogtok ti meg még?

Ilyenkor mindig mintha legény lennék
Újra és újra,
Előttem egy sereg öreg szatír
Tavaszi sípját fujja.

Kocsim röpül, új és új asszonyok,
Süt a februári Nap:
Óh, asszonyok, be megcsillogtatok.

ALSZIK A MAGYAR

Most alszik a magyar a magyarban.
Minden nációnak van terve.
A magyar azt mondja, ha tönkrejut:
Így akartam.

Élet-e ez? lássuk meg végre egyszer:
Egyszerüen magyarnak lenni,
Pláne ilyen tagadott, tiltott, érzett
Szerelemmel?

Nagy dolgok folynak, fújnak, keserednek,
De - holott láttam egyet és mást -
Nem láttam még fajtám rosszaságait
Kerekebben.

Minden fajtát szeretek s áldva áldok,
De ha fölébresztik a magyart,
Ha bennem is ébresztik a bestiát:
Ütök és vágok.

1914 március 1

HA MESSZEBBRŐL NÉZEM

Hogy csak már félig eljöhettem,
Gyuladoznak a lámpa-lángok:
Nem vagyok otthon s még nem messze
És máris majdnem látva-látok.

Szép sorssá és törvénnyé válik
Minden, hogyha messziről nézik.
A Halál is borzalmasan szép
S minden, miben a Halál érzik.

Óh, hazai Halál, ki bennem
Úgy járkálsz, mint földemen, otthon,
Már hall szivem és külön nótát
Nem kell, hogy léptedre dobogjon.

Nem kell (tán), hogy eztán is fájjon
A fájdalommal védhetetlen
S hogy remény nélkül viaskodjak
A fajtám ellen, magam ellen.

Az Élet a maga dűlőit
Haláltól távol válogatja
És a Halál jár közelünkben.
Béke és nyugovás fogadja.

1914 március

ÜNNEP A DOMBON

(Agg maradék gyülemlett,
Hírmondói a valaha soknak,
A régi sasoknak,
Kik itt a Dombon várták
Lengyel határ felől
Ez napon a kigyúladt fáklyát,
Tán több, mint negyven éve.
Sziveket és sarukat
Reszketve és mormogva oldtak:
Libertás-zászló lobogott itt,
Midőn gyermekek voltak
S győzőn vert a verőfény
Ott fönt, a Domb merész tetőjén,
Hova roskatag lábbal
Most ünnepelni kéne menni,
Öregesen emlékezni.
Még a Domb aljáig sem érnek
S fönt fáklya gyúl és fáklya alszik
S bús, erős, ifju torkokból
Így veri le őket az ének:)

---------------------------

Utánunk ne jöjjön,
Egyszer aki látta,
Hogy ezen a Dombon
Mint gyúladt a fáklya.

Kik nagy lobbanásnak
Hamvadását látták,
Azok halálára
Oltunk most mi fáklyát.

Szép Libertás-zászlót
Kik óvni nem tudtak,
Most halón, sír szélén
Ünnepet hazudnak.

Ünnepetek nem kell,
Nem kell semmi emlék,
Mi mindent másképpen,
Kurucabban tennénk.

Ha Rákóczitoknak
Tiszte már nem vót itt,
Mért nem hoztatok volt
Egy különb Rákóczit?

Ha most a magyar Föld
Tele búval, gyásszal,
Mi jót csinálhattok
Egy vén búsulással?

Mi majd másként kezdjük,
Bizony másként kezdjük,
De nem az aggokkal
S túlélőkkel együtt.

Ez a siralmas Hon
Fog még kapni észbe.
De nem fog befúlni
Az emlékezésbe.

Lakodalom lesz még,
De azt mi csináljuk
S alkudó úrékat
Nem Majténynál várjuk.

Öregek Domb alján,
Fiatalok Dombon,
Öregek emléken
S fiatalok gondon.

De a gond megváltás
És irtó a példa
S ha a Ma bilincses,
De sohse lesz léha.

Mink megöregedni,
Hogyha karunk ráért,
Emlék-ünnepeknek
Nem fogunk okáért.

Vagy törünk, csinálunk,
Vagy nem lesz itt semmi,
De nem fogunk titkon,
Vénen ünnepelni.

A Domb még mindig szűz
S új ének az ének,
Most már a sor rajtunk,
Pusztuljatok, vének.

Öregek Domb alján,
Fiatalok Dombon,
Öregek emléken
S fiatalok gondon.

1914 március 15

KÖLTŐK TAVASZKOR ÉNEKELNEK

Ha ki érzi, hogy most Tavasz van,
Álljon az ostorhegy élére
S ne álljon félre.
Üttesse magát,
Ha hisz, ha él s hal a Tavaszban.

Csüggedni szoktam magam is,
De csüggedésem megutálom:
Nem álom
Az Élet, de csuda-fejtés,
Emlékezés és nem felejtés
És sohase csüggeteg
A Tavaszban
Nem lehet más,
Csak az Élet ellenmondása:
A beteg.

Hajh, Tavasz, akit Helsingfors
Másképpen kap,
Mint például
Ravenna, Irkuck avagy Várad,
Be hunyászkodom,
Ha vendégelsz nálad.

Most már sok volt a szomoruság
És mezeinken
(Én is bűnös vagyok)
Sokat rikoltott
A mindegy minden.

Szedjük ki a Tavaszból
És magunkból, ami drága
És nézzünk mi egyformák,
Lelkesen egymásra.

Tavasz van, hajh, ujjé, Tavasz van
S kik szomoruak magyar honban,
Nagy, keserű, cukros szorgalomban,
Búsan és bátran tartsák a fejük,
Ha nincs is ez mindenütt,
De mi vagyunk.

LEVÉL IFJÚ TÁRSAKHOZ

I.             Indultok? jó, ideje már bizony, (Tartok veletek váltig, holtig, persze) Bízom egy kicsit és mégse bízom, Fut a magyar harcosnak mersze, Fut a magyar harcosnak mersze. De hova, merre tenném és kikbe Hitem, lelkem és a nem várt jövendőt, A Jövendőt, ki nem nyílik Hitbe, Ha nem bonttok ki ékes kendőt, Ha nem bonttok ki ékes kendőt? Indultok? jó, ideje már, bizony, De kendőtök legyen ékes szép zászló S hadd féljenek rongy kis ormaikon Lovas, gyalog s törtető gázló, Lovas, gyalog s törtető gázló. II.             Óh, fiatalság, büszke mellek, Be szeretettel ünnepellek, Lelkem kevélyi, jó utódok, Kik már tudjátok jól a módot, Hogy Bécs ellen és Minden ellen E kis ország még remekeljen, Vagy úgy haljon meg, ahogy érdem: Szabadság-vívás szent nevében. III.             Talán holnap Valahol deszkákba pakolnak, De ti, fiatal Magyarország, Akárhogy osszák Méltán szét földedet, Mutasd meg, hogy Nem te vagy beteg S vagy több lesz, mint a mai bánat, Vagy éljen a régi Magyarország Magának s a kutyáknak. 1914 március

PIROS GYÁSZ ÜNNEPÉN

(A Galilei-kör ünnepére írtam)

Nincs Tavasz-zengés, úr a némaság
S alázata vert és fojtott dühöknek,
Ágyúk, idők, koporsók és erők
E földön már régtől nem dübörögnek.
És sohse volt itt még süketebb Március.

Lám, régi, hű, dühös dalosotok,
Én lelkeim, most is így kezdi a nótát,
Megfúladtak még sikolyaim is,
Sűrűsödnek a nem-kivánom órák.
Nem magam féltem: ifju benneteket.

De ti vagytok még gyászban is vigak
S ti, gyermek-arcú papjai szivemnek,
Ha gyáva volnék, ne ekhózzatok
Csak volt versimre, kik várón pihegnek
Tavaszos, drága, szent álmaitokon.

Mely bűnökről tudhatnék szólani
S rántani le sorsos kezekkel fátyolt?
Az tudja, ki mostanság igazán
Nagyon sokért és nagyon-nagyon gyászolt
S ki mégis tépni hiteket nem akart.

Hiteket tépni? nem, ezt az Adyt
Nem fogja látni se barát, sem ellen,
Itt, lelkeim, itt ti előttetek,
Szivetekben, e bátorságos helyen,
Nem lehetek, míg élek, bátortalan.

Ha gyász, piros gyász, úgy van, úgy legyen,
Mert ha ezerszer próbálják, akarják,
Letaposni nem tudták még soha
Tavasznak s Vérnek örök forradalmát
S keresztfáról a sóhaj is lázitás.

Lázíts, keresztre-vonszolt Március,
Lázíts, szörnyű szava a némaságnak,
Üzenj harcot, fojtott, gyászos dühünk,
A tomboló, a hajrázó brigádnak:
Még magyar Tavasz sem préda latroké.

Még itt a gyász, még itt a ravatal,
Még élünk itt, táborok néma dacban
S ha megállunk a ravatal körül,
Néma éltünk sikoltoz szabadabban,
Mint ezernyi bérelt és gonosz torok.

Piros gyásszal ünneplők, lelkeim,
A vért, a kínt, a gyászt tartogassátok.
Ki fog csordulni a magyar kehely
És negyvennyolc óta is fog az átok:
Jól átkozzatok és jól készüljetek.

CSÓKOK ÉS SZABADÍTÁSOK

Csókok, akiket, csókok,
Mindhalálig, akárhogyan megtartok,
Sohse tenném le miattatok, soha
Azt a gyönyörűnél szebb kardot,
Mely csókok előtt jár s csókokat szerezhet.

Szeretlek,
Másokat szabadító küzdés,
Szeretlek, igazitott, szent pózom.
S ha kinyújtózom,
Szerelemmel egykorra jut eszembe
Mindenkinek letiport szabadsága,
Szerelme.

Mert ott van benne
Nagy hitem és nagy hitetlenségem,
Sorsom és végem
És végig az Életen,
Még a szerelmen is, ha a szerelem
Minden lenne,
Ha mindent tudna adni.

Csak szerelemben vigadni
Nem fogok, míg más gondom is jön:
Csókokkal haljon meg a szivem,
De az elnyomottaknak sírva köszönjön.

A NAGY POSVÁNYON ÁT

Szaladjunk hát a nagy posványon át,
Vannak lyányok és vannak még csodák.

Hiúk is vannak és vannak szegények
És vannak még túl-ifjasan legények.

Vagyunk még mindég dölyfös vénhedők,
Kik nem hajolnak az Idő előtt.

Kik hajlottan, posványon is úgy járunk:
Egy-egy leány a lépésünk, az álmunk.

Magyar honunkban sok-sok a csoda,
Életünk: fölfalt életek soka.

De világot okozunk a világnak:
S mégis hozzánk jönnek mind, akik látnak.

PAPP VIKTOR VALCERÉHÖZ

Fussatok el, eskük és imák,
Úgyis elmulik már a világ,
Kopott kocsin siet el velem
Az eldobott, szegény Szerelem.

Kék hajnalok és esti pirok,
Csókokat már rátok nem bizok,
Fut a kocsi, űzve fut velem,
Ködbe-veszőn fut a Szerelem.

Ha futva is futunk,
Piroslik az utunk,
Csöndesen hull a vér,
Szaladj, kopott szekér.

Szép, kialudt lángok,
Gyönyörű hajnali álmok,
Köddel ölelő, vén esték
Lesik a szekeret rég.

Fussatok el, eskük és imák,
Úgyis elmulik már a világ,
Kopott kocsin siet el velem
Az eldobott, szegény Szerelem.

SÍRVA GONDOLOK RÁ

(Öreg kuruc meséli )

Sírva gondolok rá,
Mikor a kevélység volt uram,
Sírva és szomoruan.

Bécsnek szállt a tábor
S a sok vidám, vad kalandozót,
Ím, elnyelte a bozót.

Bécs és minden ellen
Nem támadhat egyszerre magyar,
Ha száz harcot nem kavar.

Jó vagyunk egy harcra,
De először mindig itt belül
Üssünk szét kegyetlenül.

Az egész világgal
Rendünk egyszerre úgyse leszen.
De itthon: félelmesen.

Minden árulókkal
Számoltunk volna itthon előbb,
Mi, a híres kérkedők.

Lopó nagyurakkal,
Kik nyakunkon tartják jármokat,
Beszéltünk volna sokat.

Bécs megmaradt volna,
Előkelőn, ravaszul, bután,
Porciónak azután.

Az itthoni Béccsel
Kellett volna végezni előbb,
Vitéz, kuruc tervelők.

Előbb itthon rendet
Csinálnának kuruc csapatok,
Ütvén grófot s nagy papot.

Azután, tudom már,
Mindennek eljön az ő sora,
Minden bűnnek ostora.

Mi másképp csináltuk,
Szép öcsém - mi kevélyek valánk
S kár, ha a magyar falánk.

Sírva gondolok rá,
Mikor a kevélység volt uram,
Sírva és szomoruan.

A CSALÓ VITORLÁS

(Befutok, hajh, vén vitorlás:
Hosszu tenger után béke,
Tenger kékje
Boldogabb így csöndes révből
Nyujtózkodva és csodálva
------------------------)

Nem, jó urak, ígyen lenni
Tán egy kicsit sok találna,
Ha beválna:
Pipaszóval tengert nézni
És nyugodni botorkodva.

Sohse kivántam megállni:
Rév és nyugvás aprók dolga.
Pompás volna
Bizony, tudom, kisdedeknek,
Kiknél minden: kimért, órás.

Gyönyörűen halatnának
S itt még lesz egy nagy csalódás:
Nem kell foldás,
Nem kell rév, ép a vitorla,
Mintha indult volna tegnap.

(Mintha tegnap látt vón tengert,
Mintha a ma tegnap volna.
Oly dobolva
Szól a szívem és parancsol,
Hív a tenger: menjünk, menjünk
------------------------)

VAJON MILYENNEK LÁTTÁL?

Nagy és derűs kópéságom
Véletlen, napos mezében
Jobb szerettél volna látni?

Csupán egyszer látni engem:
Gondolod, hogy mindent láttál
S hitted-e, hogy szivig-láthatsz?

Minden vagyok, amit vártál,
Minden vagyok, amit nem sejtsz,
Minden vagyok, mi lehetnék.

S minden vagy, mi lehetséges,
Minden lehetsz, mire vágyok,
Talán semmi, talán Minden.

A MÁJUS: SZABAD

Örüljön ma minden bilincses többi,
Van még, aki magyar földön szabad,
Mert a Tavaszt nem tudták megkötözni
S a Május mégis ír, izgat, beszél.

A Május ír. »Itt nyugszik«-ját most írja
Sírjukra tán, kik oly bizakodók,
Erre a legutálatosabb sírra,
Kit őrizni nem akad porkoláb.

A Május izgat csupa verőfénnyel
S úgy ágyazza, készíti a Jövőt,
Száz hazugság száz hazug törvénnyel
Hogy utána hasztalanul jöhet.

Május beszél és nekünk most amit mond,
Rendőrileg, ím, meg nem tiltható:
Virágozz, fa és nőjj hegynyire, kis domb
S dolgok, ti, igazságot tegyetek.

Szabad Május szabad és szánt tömegje,
Virágok alatt csókolózzatok,
Reátok vár ez ország Hiszekegyje,
Szabadítsatok s bölcsen higgyetek.

Bölcsen higgyetek, de kemény ököllel
S tömlöcök mellett uti kőtörők,
Úgy törjetek, hogy aki követ tördel,
Törhet gonosz fejet és korszakot.

Örüljön ma minden bilincses többi,
Van még, aki magyar földön szabad,
Mert a Tavaszt nem tudták megkötözni
S a Május mégis ír, izgat, beszél.

1914. május

MÉG EGYSZER JÖNNE

Csak a királynak, nagy papoknak,
Csak nagy nemeseknek
Küldötte el őket ellenük
A többi, a többi.
S nem fog még egyszer, többször jönni,
Mert a varok elsebesednek
S a sebek hivatalból titkolják:
Dózsa György, Dózsa György.
Csak Dózsa Györgynek
Vörös, póri szekerét tolják
Ma minden vallott nagy motólák,
Vallások, ritusok, hitek.

Az volt a szép, hogy senkinek
Nem adtak akkorin kegyelmet.
Tán a gyermek
Volt egy kicsit jó kiméletre.
Jó istenünk, ma már mi lenne,
Ha a gyermek sem kapott volna
Századok gyermekeire kegyelmet
És ahol az apja, most ott volna.
Csak egyszer
Jönne Dózsa György, Dózsa György
Koronával, később-előbb kereszttel
S nem fog még egyszer, többször jönni.

1914 május

A TŰZ ÜNNEPÉN

Jászi Oszkárnak küldöm.

Most úgy szeretnék naiv áhitatot
Forró bajtársak tűzhelyére vinni,
Mikor a tűz már őrséget is kapott
S nehéz esztendők lobja végre süttet.

Mert Pesten is magyar mezők a mezők,
Nemes tüzünkből ápolt gesztenyénket
Kikaparták a hazug lelkendezők,
Gyászünnepeknek éhes siratói.

Milyen nehéz volt fanyarak, szennyesek,
Untak, szokottak gúnyját elviselni
S páran titkolnunk, hogy igazi sebek,
Kik ez ország pestisétől ragasztvák.

Milyen titokban nézdeltük hamvadón
Új-új fúlását ennek a bús földnek
S egy-egy szerelmes, szép, harci riadón
Csak jól titkolt reménytelenségünk szállt.

Évek jártak, csaltak s tüzünk nem lohadt,
Pedig a győri, híres inzurgensek
Újból és újból nyergelték a lovat,
Minket tiporva, hogy tessenek Bécsnek.

Óh, be szeretnék úgy sírni gyermekül
Egy-két baráttal, mint annyiszor tettem,
De zászló leng már s a titok menekül:
Éljen a tűz, a tábor s harci nyiltság.

1914 május

SZENT LÉLEK ÜNNEPÉRE

Mikor a basa-rózsák voltak itt
Fejedelmi virágok,
Loptunk idegen kertekből is
A templomért,
Hogy a templomban virágosan
Lássuk egymást,
Leányok, fiúk, nyugtalanok,
Mert csak a templomban
Ének, ima és beszéd mellett
Láttuk igazán egymást.

Hajh, Szent Lélek,
Be ifjú lehettél akkor
S az ákácok is ifjak lehettek:
Micsoda Pünkösdök voltak akkor.

Dehogy, a mai Pünkösdök
A szépek és igaziak.
Nem kell templom, minden templom
S úgy kiván a pünkösdi király,
Hogy tudja, mire vágyik,
Hogy tudja, zavarosból
Gyönyörűen kibontva,
Ki az, akit meztelenítve
Újféle virágokkal
Tele- és teleszór.
És sokkal szebb azóta
Az élet, a vágy és a lemondás is,
Mióta templom minden
S nem a pöf basa-rózsák,
Ákácok, rózsák, semmik
Az igazi virágok,
Fejedelmi virágok.

Minden, minden és minden,
Templom, templom és templom,
Lyányok, lyányok és lyányok,
Szeretlek és szeretlek és szeretlek.

ITTHON AZ ÚRFI

Óh, csak itthon úrfi az úrfi:
Törött, paraszti pajtásokkal
Búsan-vidáman foly a beszéd:
Jó a feleség s nincs feleség.

Jön szurtos hadja a kicsiknek
S régi apjukat nézem bennük:
Roncs máris mind s vénségre szakadt.
Szólok csöndben: el ne hagyd magad.

Iszonya az öregedésnek,
Feleségtelen csintalanság,
Áve, akitől csoda ered.
Gyerek, aki gyerekért gyerek.

Hisz harminc éve így csatangol
Szegény fejem s bölcsen csinálja:
Túl az igás és malmos körön
Néha mégis elfog az öröm.

Néha mégis úrfi az úrfi,
Öreg cimborákat sajnálhat
S tán sokat sír, de hogyha lehet,
Gyermekül old szivet és nevet.

ÉHES A FÖLD

Be nagy szomoruság,
Be szép szomoruság,
Be-bekalandozni
Egy-egy zug-traktusát
Ennek az országnak
Nyár-tavaszi időben.

Be nagy kietlenség,
Be szép kietlenség,
Várja itt a későt,
Várja a szerencsét,
Várja itt a váltást
S azt se tudja, hogy várja.

Vánnyadt domboldalon,
Régi domboldalon,
Kapák dühösködnek
S a föld, ős oltalom,
Rég nem ad oltalmat,
Föl-fölnevet mélyéből.

Itt tiporni fognak,
Hamarosan fognak,
Éhes a magyar Föld,
Éhese csókoknak.
Vagy mi adjuk néki,
Vagy megy idegenekhöz.

A Nap meg lekacag,
Földdel összekacag,
Ilyen kis sáv-földet
Nem éltethet a dac,
Élet akar élni
És a Halál is Élet.

Ni, fellegek jönnek,
Nagy fellegek jönnek,
Kis magyar zugokra
Záporral köszönnek,
Hajh, jaj a kapáknak,
Ha dühösek s fáradtak.

Csupa csók a világ
És nem vár a világ
Kis darab helyéről
Hősi históriát:
Csókot vár és csókot
S pusztuljunk, ha nem élünk.

1914 június 14

VIHAR ÉS FA

Kóbor gyermekem hazajött:
Kicsi Békességem
S a fák és a záporos vihar
Nagy egyességét nézem,
Csókos csatáját bámulom.

Hogy kelleti magát a fa,
Hajlong erre-arra
S hogy bízza rá magát odadón
Mégiscsak a viharra,
Ki zordan leplez vágyakat.

Békesség, kicsi gyermekem,
Maradjunk mi eggyütt:
Bomoljon a fa meg a vihar,
Mi csöndben leselkedjünk,
Hátha betoppan valaki.

Hátha vihart hoz valaki
Viharnál is jobban,
Lombosnak érzem a lelkemet
S az Élet szíve dobban
Ott künn és a szivemben is.

S ha elfutsz, kóbor gyermekem,
Újból visszavárlak,
Addig viharral ölelkezem
S nem árt ez igazi fának
S aztán itt maradsz: gyermekem.

HARCOS ÉS HARC

Életét, magáét, éli néha
A harcos ember:
Megtelik szerelemmel
S valahogyan kifordul a sorbul.

De nem csorbul
Ilyenkor sem a lelke:
Kitelelte
A bánatát
S csak azért él néha magának,
Mert így lehet az övéivé,
Jövőt-küzdő fia a Mának,
Ön-boldogságért másnak jó legény.

Szeretem most, életem tetején,
Amikor minden úgy rohad,
A nagyszerű,
Kettős, szép gesztusokat.

Örömöm a szenvedőké
S mindenkié a szenvedésem:
Mégsem
Hamar támad ilyen valaki.

Ki úgy szeretek vallani
S gyermekesült szájammal itten
Beszél hozzátok,
Ha bármilyen káromkodás is:
A Harc,
Az Isten.

A MINDENT HURCOLVA

Búsulásának ő haragját
Velem mindig kínlatta a Minden,
Kényes, szegény, kész idegeimben
Véreznek föl a háborúk
S lelkemben a Minden csatázva
Szünetlen riadót rivall
S örökös forradalmival
Kell hurcolnom magamban a Mindent.

Bennem próbálja ki csatáit
Nagy és kis bujtása a Titoknak,
Ős kisértetek bennem vihognak,
Míg szétszabadulnak, előbb,
Éltemben, dús-bús dolgaimban,
Hűs éjszakán, hős nappalon,
Örökös a lakodalom
S jelentnem kell mindennek a Mindent.

Játsznak velem nagy rendelések,
Miként áprilisok a virággal
S világlok ezer kis élet-lánggal
Gyulandó, nagy lángok előtt -
A mindig nyugtalan Mindennek
Bolond, kicsi heroldja, én,
A Nap korán-kelt Holdja, én,
Ki holtáig borzonja a Mindent.

ÉN JÓ HISZEKEGYEM

Nagy vagyok az igazomban,
Fölöntes bizodalomban,
Mindig jobban, mindig jobban:
Ez az én jó Hiszekegyem.

Hiszek abban, hogy nem jöttem
Örökös új s új kölyökben:
Kinél jöhetnének többen:
Ilyen nem volt s ilyen nem lesz.

Lesz erényes, különb nálam,
Lesz mosolygóbb, mint a szájam,
Lesz eredmény több, mint vártam,
De legszebben én gondoltam.

Nagy vagyok a szerelmemben,
Nem szeretett senki szebben,
Se jobban, se hitesebben:
Nagyobb vagyok magamnál is.

Nagy vagyok az igazomban,
Fölöntes bizodalomban,
Mindig jobban, mindig jobban
Ez az én jó Hiszekegyem.

A MI HÁBORÚNK

Fölsirásaidnak könnyeit
Fölissza az én tudós ajkam
S dacodat, mely a Mindenség daca,
Csak törd meg rajtam
S meg fogsz lágyulni szeliden.

Mennyi Igen
Van annyi Nem fölött
S ha összeütközök
Bolondos, édes, kis fejeddel,
Nem baj az, kislyányom:
Megcsókolom a homlokodat
S feledd el,
Mert a Nemnél több az Igen.

Lüktető fejem térdeiden
Áldja a sorsát:
Talán már sok is
Ez a boldogság
S te bántásod, mely félő imádat,
A Vér rakonca, csoda-szép:
Fogadd el szomjas, nagy hivét
A szádnak: a számat,
Ki szádon őrjöngve pihen.

S kivételes berkeiben
E háborús, dús, cifra napoknak,
Háboruink egymáshoz szoknak
Csókosan.
S óh harcos, fájó szerelem:
Veled én és te énvelem
Éljük az örök háborút.

SZERELEM ÉS RAVATAL

Ha durcás kis arcod
Egészen az arcomra
Fekteted, Te, én kicsi lyányom:
Nem bánom:
Csak a könnyeink folyjanak össze.

Ha egy kicsit sírsz tán,
Ha sírnál, miként tudsz jól:
Két, nagy szemed mocskolva egyre:
Eszedbe
Mégis én jutok akkor és mindig.

Ha a nevetésed
Tőlem messze célozna,
Ha akarlak, vissza-célozlak
S elhozlak
Bíróságom elé kis bűnösként.

Ha az örömöddel,
E kis tarka madárral,
Földalolod szívem, kalitkád,
A titkát,
Mint a hű temető őrizem meg.

Ha kicsit elfordulsz
S ha nagyon eltávoznál,
Már rajtad a fekete leplek:
Szeretlek
S ravatal-jussú az én szerelmem.