A CSILLAG-LOVAS SZEKÉRBŐL

Uram, ki hajtod csillag-lovaidat
S meg-megsuhintod, űzöd némelyiket,
Hadd nézzek bizodalommal
Borzasztó dübörgésű szekeredre.

Állandóságnak gyönyörű titkait
Hadd nyelje lelkem némán és hitesen,
Hogy így kell lenni, hadd higyjem
Véres, meleg szivével hitvallóknak.

Add, hogy hadd higgye kiki maga hitét
S a millióknak is legyen igazuk
S kis számú kedvenceidnek
Se rémítsd meg életük vagy haláluk.

Hadd dübörögjön végtelen szekered,
Hadd illatozzon fölvert pora, a hit
S ne vigye soha irtózat
Övény-szélére gondolkozó fattyad.

Szekered fusson, gyí, gyí, csillag-lovak
S mi, szegény lelkek, kerekeid pora,
Zápor vert bizodalommal
Örök humusszá iszapodjunk össze.

ÚJ S ÚJ LOVAT

Segítsd meg, Isten, új lovaddal
A régi, hű útra-kelőt,
Hogy sóbálvánnyá ne meredjek
Mai csodák előtt.

Az Irgalmatlant küldd társamnak,
A rohanó, büszke hevet
S az emberségem ezután már
Legyen kegyetlenebb.

Ne rendeld romló nyájaidnak
Sorsa alá a sorsomat,
Az embered, ha nem ma-ember,
Kapjon új s új lovat.

A nagy Nyíl kilövi alóla
Kegyelmed egy-egy szép lovát,
De ültesd szebb lóra az embert,
Hadd vágtasson tovább.

A végesség: halhatatlanság
S csak a Máé a rettenet,
Az Embernek, míg csak van ember,
Megállni nem lehet.

A nagy Nyíl az útját kiszabta,
Teljes és nyugodt mámorok
Célját áhittatja süvöltve,
Míg a Föld háborog.

Változat és Halál adódtak
Belül egy-egy gyarló körön,
De várja az Embert víg célja:
Piros, tartós öröm.

Élet s Halál együtt-mérendők
S akit a nagy Nyíl útja bánt,
Hadd, óh, Uram, szépülten futni,
Megérkezett gyanánt.

Boldogíts, hogy a nagy Nyíl útján
Megállás nélkül az Öröm
Álmát álmodhassam magamba
Minden mértföld-kövön.

Riadó, szennyes, kerge nyájak
Ne állítsák meg új lovát
Emberednek, hogy hadd nyargaljon
Előbbre és tovább.

A nagy Nyíl útján, meg nem állva,
Hitesen és szerelmesen,
Förtelmeit egy rövid Mának
Nézze túl a szemem.

ÉLET, ÉLET, ÉLET

Élet, Élet, Élet,
Mindig növekvő menedékek,
Tudom én jól, hogy vétek,
Mégis olyan jó
Szárnyalni felétek.

Szárnyalni felétek,
Óh, sokféle, gyönyörű étek,
Kis, gyarló üdvösségek,
Taposhatatlan
Kigyói az éjnek.

Kigyói az éjnek,
Gyümölcsei bűnbe-esésnek,
Óh, vétek, vétek, vétek,
Óh, istenes jó,
Élet, Élet, Élet.

A JELEN MUZSIKÁJA

Kicsi Csinszkámnak küldöm.

Nyavalyg, miként a húr
Rossz kézben, az életem sorja
S elsodorja
Muzsikáját a Jelen.

Ha kérdik, itt vagyok
S ha kérdik, itt tanyázok,
Tán megázok,
De fényben, szárazon.

Úgy csurog az eső,
Mint máskor a köznapi gondok
S én lemondok,
Mert szép a lemondás.

Egy kislyányt szeretek
S oly mindegy minden, a többi,
Elköszönni
Talán még rá-érek.

NAGY FURDALÁSÁRA LELKEMNEK

Kicsi Csinszkámnak küldöm.

Nagy furdalására
Lelkemnek sohse riadtam,
Sohse fájt az élet
Miattam.

Tágas szemeidből
Hasztalan jött bús nézésed,
Nem voltam rossz másnak,
Se néked.

Mindig jó úr lenni
Akartam és jó úr voltam,
Néha jártam s néha
Botoltam.

Vállaltalak szívvel,
De ha vállam kemény lenne,
Szivem megmaradna:
Szeretne.

BOLDOG ÚJ ÉVET

Ezúttal sírva, szépen
Forgok meg lelkemnek régi
Gyermekes életében:
Boldog új évet kivánok.

Boldog új évet kivánok,
Mindenki tovább bírja
E rettenetet,
E szamárságot,
Mint szegény, mint bírom én, én,
Gyönyörködve,
Óh, én szegény
Lelki kémény.
Boldog új évet kivánok.

Ontom a füstjét
A szavaimnak,
Pólyálva és idegesen,
Be messze ringnak
Az én régi terveim,
Az én régi társaim is
De messze vannak,
Boldog új évet kivánok.

Új év Istene, tarts meg
Magamnak
S tarts meg mindenkit
A réginek,
Ha lehet:
Boldog új évet kivánok.

VÉR: ŐS ÁLDOZAT

Vér, íme, az ős áldozat:
Vért fröccsenteni a tűzbe
S leszúrni a fehér lovat.

Nagy céljaiért veszetten
Rohanok rég tudatlanul
Vérért, vérrel, véresebben.

A Vérnek jobbágya vagyok
Még özönlése előtte,
Mikor a Vér sok és fagyott.

Vér élet alól nem adja
S már rég vagyok a nemese,
A bolondja vagy lovagja.

S téboly szélén egyenesen
A réginek megmaradni
Be hű voltál, drága eszem.

S most, hogy a vér szerte-árad
S a világ félőn kuncorog:
Arcomon riadt csodálat.

Kitől féltek, kitől, mitől?
A Vér: útjait csinálja
S minek dőlni kell, dőlni dől.

Hisz mi a Vérből tán százszor
Többet adtunk egy nap alatt,
Mint most köz-fölfortyanáskor.

Az élet szép bazsalikom,
De hol éri Halál, mindegy:
Sáncban, hegyen, völgyben, sikon.

Csupán folyókat cserélnek,
De együvé iramlanak
Minden céljai a vérnek.

A Vér tudja ő útjait,
Céljait, titkait tudja:
Éljen az Ember, Vér s a Hit.

URAM, SEGÍTS BENNÜNKET

Be szép: a jó:
Tavaly a Hüvösvölgyben
Szakadt a hó
S olyan szép volt
A jóval nem törődni.

S olyan jó volt,
Mert jó a szép,
Az Életnek szent Gangeszét
Mese-virágokkal
Fájón benyiladozni.

Be szép: a jó,
Hahó, hahó,
Valahol, hiba történt,
Valahol a nyiladozó
Virágokkal.

Olyan jó volt
S most, hogy milyen, mindegy,
Olyan szép volt.
Imádkozzunk:
Uram, segíts bennünket.

KÖVETELEM A HOLNAPOT

Gyermekként a mélység fölött
Úgy játszadozok kínjaimmal,
Mint egy még meg nem ütközött,
Váró brigád.

Mindenki új fészket kutat,
Vihar-űzte madarak módján
Keresi a fedő utat
S én nyílt vagyok.

Adj, Isten, ha félve keres,
Jobb időket szegény szivemnek,
Mert így, bizony, nem érdemes
Élet, se más.

Adj, Isten, biztos üstököt
És hogy minden fölfordulásban
Lehessek az elsők között,
Ha baj is ér.

Velem már minden megesett,
Tán önmagam is lealkudtam,
De sohse leszek kevesebb
És dacosabb.

És én a másé nem leszek,
Aki annyit, méltán dacoltam
Követelem, mi lesz a Holnap
S az Azután?

A GYÁVASÁG ISTENESSÉGE

Istenem, nem arra születtem,
Hogy srapnelek zúgjanak a fülemben
Nem erre tanitottak.

Híve vagyok minden titoknak,
De ez egy kicsit mégiscsak sok,
Akár fátumnak, akár oknak.

Régi, vérző mezők fölött nézek föl,
Hol vérző tetemek mozognak
Sok századból összefonódvák.

Sohse védtem a Régi módját,
Én, védő ember s valaki,
De életemnek megszabóját
Szeretem forró párázással
S most szeretem csak igazán.

Óh, hőségek kincse, nagy Isten,
Milyen drága lettél most nekem,
Mert másféle bizony most nincsen
S mi lenne kívüled?

És szeretlek a rettegésnek
Soha még nem volt gyönyörében váltig
És szeretlek a gyávaságig
És ha szeretlek, hát szeretlek
És ha szeretlek, hát szeretlek.

MINDEN AZ ÉLETÉRT

Nándor fiamnak küldöm.

Ádám fia talán rossz volt?
S most kínzatja Sátánjával
A bosszuálló Úristen?

Nem volt olyan rossz az Ember,
Hogy most gőggel rágázoljon
Rossz ideálja, a Sátán.

Nem lehet, hogy odaadjuk
Életek drága termését,
Gyöngyeit az ember-kínnak.

Nem lehet, hogy ez a fajta
Vadabb legyen mindeneknél
S falja a maga szépségét.

Nem lehet, hogy meg ne álljon
Véres, vetett, bolond útján
Mindakettő: Ember s Sátán.

Mindakettő: Ember, Sátán
Egy céllal futtat világot:
Hogy éljen, éljen az Élet.

RÉGI NEGÉDESSÉGEM MEGHALT

Nem akartam megadni, amit nem kell
S most nem tudok megbirkózni,
Kéretlen muszájokkal s elemekkel
S régi negédességem elhúnyt.

Merre menjek, hogy leljek kibúvóra
S hogy hűvösen tudjak látni,
Ha szirokkó jön, vagy jönne bóra,
A megfagyasztó bizonyosság?

Merre menjek, hogy mégis tisztán véljek,
Merre van a meggyőződés,
Merre van a győzelmes Élet,
Merre van a nagyhős kiigazodás?

Igen, régi negédességem meghalt
S a pillanatok megölnek,
Mert, jaj, mi lesz a jövő pillanattal,
Óh, szörnyűségek csúf világa?

VIGASZTALÓ BESZÉD ÁLMAIMBAN

Halott bácsik, halott nénik
Félig-álom álmaimban
Mostanában gyakran jönnek
Kérdezgetni valamit.

Még életet le nem éltek,
S a születni meggátoltak,
Elmaradtak, sőt jövők is,
Úgyszintén kiváncsiak.

Éberen én úgyse tudnék
Kérdésükre választ adni,
Viszem őket hát keresztül
Rossz alvásom álmain.

Ha kérdik, hogy hogyan bírjuk,
Döngő szivem válaszol rá
S bár fájdalmát nagyon érzi,
Mindig nagyon szívesen.

És elmondom: az embernek
Megeszűlni rossz is, jó is,
Miként múlt s jövő időkben,
Épp-úgy ez-idő-szerint.

Egyik embert arra rántja,
A másikat meg emerre
Szabott sorsa és idője,
Mindakettő megszabott.

Ha ki ma él, miért bánja?
Emberként jön, emberként megy
S aki marad utolsónak,
Az tegye be a kaput.

INTÉS SZEGÉNY LEGÉNYEKNEK

Most, a gyáva szemérmetlenség
Kurjongató, rossz éjjelén,
Böcsületére jól vigyázzon
Minden nemes szegény legény.

Egy életünk és egy halálunk
S a régi, hős idők alatt
Élet s Halál peremén jártunk,
Nekünk nem új e gondolat.

Kit elsodor e zagyva éjjel,
Ki megmarad fészek-rakón,
De mi közülünk játsszék csínján
Mindenki a tárogatón.

Mi másoknál messzebbről jöttünk
És örök, amit akarunk,
Ha úgy akarja a muszájság,
Jól van, jól van, hát meghalunk.

De az a mi gyönyörüségünk,
Hogy, ha minden reped, szakad,
Böcsületes szegény legények
Pihennek a romok alatt.

Megállott, de lehet folytatni
A jó szemek, a szép szemek
Érdemes, őrült látomását,
Az Életet, az Életet.

1915. március

BETEG EMBER FOHÁSZA

Beteg vagyok, nagyon beteg,
Én Istenem, légy igazságos
S úgy áldj meg, ahogy szenvedek.

Szeretem havas tavaszod
S még szeretem ama döntésed,
Hogy szenvedtetsz és hogy vagyok.

Szeretem, hogy Színed előtt
Ma zavarosan és egyformán
Forrnak az emberi velők.

Szeretem szent döntésidet:
Embereknek teste egyenlő,
Akár forró, akár hideg.

Kisségünkre gondolsz talán,
De lehet, hogy nincs is ott aktánk
Fölségednek az asztalán.

Beteg vagyok, nagyon beteg,
Talán neked rejtett betegség,
Fényed van sok s ragyogja meg.

EMLÉKEZÉS MÁRCIUS IDUSÁRA

Óh, bennem lobogott el
Ama szinte már savós,
Tüzetlen és makacs,
De jó nedvű ifjuság.

Március Idusára
Voltak mindig szavaim,
Olcsók és rímesek,
De akkor az volt igaz.

Hadd lássam, óh, hadd lássam
Azt a régi Márciust,
Midőn az ifju bárd
Őszintén s jól hazudott.

Óh, Napja Márciusnak,
Óh, megroppanó havak,
Be jó emlékezés,
Ki mostanában esik.

Be jó ma ez az Élet,
Mikor a Holnap sunyi,
Be jó épp ma élni,
Mikor Halál s Élet: egy.

A LEGHASZTALANABB ÁLDOZAT

Sohasem volt annyi vérem
S olyan bőven, szinte-szinte
Süketen és szótlanul
Sohasem hullt, mint ma hull,
Bugyborékol, kiált, árad.

Sohse voltam ilyen fáradt,
Néha zsibbadt a kezem
S egy kezemből minden harcos
Ember vérét vérezem
S a szememmel sírva nézem.

Éri szivem, én jó vitézem,
Nem fogsz halni hős halált
És te, zsibbadó karom,
Te százszor halálra vált
És te, híres, bús szemem,
Kínlódhattok mindig, váltig.

Mikor a Minden villámlik
S csapdos az Isten keze,
Egy szem, egy szív, egy kar, egy vér,
Ha minden érdemese,
Ha mindennek a szeme,
Ha mindennek a keze,
Ha mindennek vérese,
Kárhozatot el nem hárít.

JÖN A SZABADULÁS

Lelkemet, e nagy tévesztőt,
Téveszteni ha szabad,
Most örömmel elbocsátnám,
Mint egy finom, nyomot-vesztett,
Drága agarat.

A Nihilbe hadd repüljön,
Nyulat és bút űzni is,
Látni akarnám a véget,
Hajsza végét s a végén túl:
Tán remélni is.

Be mély az én zárottságom,
Hogy dúlhat ezer dulás,
Mégis azt kell fönt hirdetnem,
Hogy jön, bárhogyan is jöjjön,
A szabadulás.

DAL A BOLDOGSÁGRÓL

Üzen a szomoruság,
Valómnak ez az ódon haditársa:
Gondoljatok mindig másra,
Ti, gyanitók,
Boldogság-gyanitók.

Másokra lesett
Éhes, irigy órák
Vetették ki a boldogság adóját
Szegény ártatlanokra,
Boldogtalan ártatlanokra.

Jó, mert süt a Nap,
Felhőzik a felhő
S tán kicsi, furcsa szerencsével eljő
A Holnap.
A Mánál mindig különb Holnap.

Jó, hogy jó a Jó
S van íze a szomoruságnak.
Ám a boldogság mindig másnak
Rettenetese, gyanu-vád,
Gyanú, vád.

JÖNNEK JOBB NAPOK

Jönnek majd jobb napok is
S egyszer
(Be jó lesz, ki megéri)
Torkig a förtelemmel
S emlékezve
Megállítjuk
A gonosz széditőket,
A tegnapi időket.

És csöndesen megkérdjük:
Milyen halált akartok,
Buta és elnyűtt
Régi, ostoba kardok?
Egyszer,
Tele emlékezettel
Még kérdezni is merünk:
Jönnek még jobb napok is.

ÍGY VAN MAGYARUL

Nem adta nekünk az Isten,
Hogy ki szeret, az segítsen,
Sohasem.

Magunk is ritkán szerettük,
Kikért szálltunk hősen, együtt,
Valaha.

Valahogyan bajok voltak,
Lelkünknek, e toldott foltnak
Bajai.

Egyformán raktuk a szépet
Barátnak és ellenségnek,
Mert muszáj.

Egyformán s mindig csalódtunk,
De hát ez már a mi dolgunk
S jól van ez.

S szebb dolog így meg nem halni
S kínoztatván is akarni:
Magyarul.

TEGNAPI, VÉN RIADÓ

Kínlódtam s nem hagyom abba
S úgy nézek bele a Napba:
Cseresznyefák fehér virág-tüze,
Nem hagyom abba
S tavaszosan nézek a Napba.

Sőt, sok is az, hogy most élek,
De élet vagyok s itélet,
Nagy, örök és bárgyú-szép tavaszi,
De mégis élek
S minden pillantásom itélet.

Tudom, nem vezethet jóra
Ez a tisztán-látó óra,
Ez a most-már túlosan tegnapi,
Vén riadója,
Életünket száz isten ójja.

A VÉRES ZAVAROK

Jók ezek a véres zavarok,
Szépek és megbolonditók:
Ha akarom, élek
S ha akarom, meghalok,
Jók ezek a véres zavarok.

Minden napon elszánjuk magunk,
Minden tettünk egy sors-kihí vó:
Ha akarom, élek,
Ha akarom, meghalunk,
Minden napon elszánjuk magunk.

Éppen úgy, mint sok száz év előtt,
Törnek föl a halálos zokok:
Ha akarom, élek
S ha akarom, meghalok:
Éppen úgy, mint sok száz év előtt.

ÉLETESNEK LÁTOM MAGAMAT

Én édes semmiségem,
Ficánkja bús magamnak,
De nézem s szívvel nézem:
Merre ragadnak
Világ-veszettség dühei.

Úgy látom magam, látom
Helynélküli szegénynek,
De kinek a világon
Mégis az Élet
Mindeneken fölül-való.

A SZENT LOB

Hatvany Lajosnak küldöm.

Ha kinek Isten úgy tartotta,
Hogy élnie kell,
Hogy félnie kell,
Álljon minden ároknál jobba
S álljon minden rossz hitnél jobba.

Álljon egy isteni sarokba,
Mert élnie kell,
Mert félnie kell
S lángoljon az élete lobba,
Tisztító és mentő szent lobba.

FÁJLALOM A FAJTÁM

Öreg, talyigásom, Szent-Lélek,
Be félek, félek,
Be visszament megint az Élet,
Öreg talyigásom.

Be csődületes minden város,
Mérges és záros,
Milyen félős, milyen halálos,
Be csődületesen rossz.

Be jó vón, ha magunkat vernők,
Örök tekergők.
Nem látom a bujtató erdőt
S fájlalom a fajtám.

A »NEM TUDOM«

Ím, itt van a hónyom alján
Orosz, francia, rác és talján
S itt van az életem balján
Minden tévedésem.

De huncut nem leszek mégsem,
Mert szép és jó a szív-verésem
S a »nem tudom«-t szívvel vérzem
Legjobbat akarván.

»Nem tudom«-nak nekiállván
Borzasztó Én, te, nehéz bálvány:
Be jó a szív, hogyha márvány,
Be jó: »nem tudom« - s vége.

1915 május

NINCSEN, SEMMI SINCS

Nincsen a világon, semmi sincs,
Hazudunk, belül boszorkányos,
Kicsi körön,
Még bús öröm sincs a tanyánkon,
Nincsen öröm.

Gyászaink sem gyönyörüek, jók,
Nem zsoltározók, régi teltek
S kiket sziveltek
Tegnap még a szivek,
Ma úgy temetik el fásan,
Mint temetendőt.

Urak még a jól-lakott bendők,
A tegnapi urak,
A tegnapi öröm.
Kényes, fájó életem inkább
Összetöröm,
Mint fajzatom undorát lássam.

Emberség és jóság csak szavak
S a meghatott,
A megrémült világ nincs sehol
S fáj, hogy vagyok
S fáj, hogy nem lehetek büszke arra,
Hogy ember vagyok.

SZENT ANTAL TISZTELETE

Mikor tudom, hogy
Vagyok az, aki voltam
S mikor az Ember
Jól be- és kibomoltan
Fetreng és őrjöng,
Száguld és szenved,
Hadd imádjam meg,
Én, a kálvinista,
A páduai Antalt,
A szentet.

Óh, drága szent, Te,
Ki megholtál,
Mielőtt baj lett volna
S aki oly okos voltál,
Hogy még mái butáknak
Is te adsz okosságot,
Nézz rám:
Íme, rajtam az átok.

Voltam Szent Antalja
Szép, gondtalan időknek,
Voltam valaki-kijük
A nőknek.
Voltam apostol
És próféta is,
Szent Antal, ősöm,
Kár, kár, ami történik,
Kár, kár és hamis,
Ma minden hamis.
Tán az is, amit mondtam.

HOGY KEVESEN VAGYUNK

Nincsen visszafordulás,
Mert vénül ám az ember, vénül
S rettenetes kihullni
Rómából és Velencébül
S rettenetes, hogy kevesen vagyunk.

Régi édelgéseim
Ott vannak és mégis ott vannak
S most a legszebb vágyaim
Mégis és oda-rohannak
S rettenetes, hogy kevesen vagyunk.

A NÉMULÁS BOSSZÚJA

(Egy régi legenda )

Nyelvét kivágták
S halálra epedtek azok,
Akik igazitó szavát
Szerették és vágyva kivánták.

Úgy élt a Pusztán
Az elnémitott remete,
Mint hő-nyári melódiák
Süket délutánokban úszván.

S aztán, hogy csönd lett,
Minden fájás és szenvedés,
Részvét és hallgatás kitört,
Ami a némában gyülemlett.

Soha még harsogásnak
Harsogása nem volt ilyen
S bőségesen a remete
Igéit zengve szórta másnak.

S együgyüeknek
Dühe és gyásza meglapult
S a kivágott nyelv úgy beszélt,
Mint egy isten, ki rendez s büntet.

AZ ÍTÉLET ELŐTT

Hatvany Lajosnak küldöm.

Kik most büszkén és bizonyosra
Mentek,
Öreg legények s drága fiúk,
Szentek, be kár,
Hogy balgaságra avagy halálra
Titeket el nem készitettek.

Mi, néhányan, szépen vergődtünk
Rosszban,
Mielőtt eljött mind az, ami
Most van. Be kár,
Hogy a halálra-menendők
Sohse fogják tudni, hogy hogy van.

Valami mégis megmarad tán:
Élet,
Megmaradtak termő élete,
S félek, be kár,
Hogy ezután rosszabb lesz élni
S ezután jön még csak Itélet.

A SZEMEIM SORSA

Szemeim, kik látatlanokra vágytak,
Keserü könnyesek a szemeim
S nem kivánják látni, amit kivántak.

Látni most már óhajtanák a biztost
S be megvertek s csaltak a szemeim,
Még a látottakat sem látni itt most.

Szemek helyett most a dolgok, kik néznek,
Óh, szent, nézve-harcoló szemeim,
Harc nélkül is megvakitott vitézek.

A FAJTÁM TAKARÓJA

Mi nagy szépségünknek
Sohase volt ismerője
És merője,
Mert a magyar mindig dőre.

Voltunk páriái
Nagy és pénzes oknak,
Gazdagoknak
S befogó hatalmasoknak.

Most már úgyis mindegy,
Az Isten talán megóvja,
Leszek jó, bús siratója,
Leszek fajtám takarója.

A KÍSÉRŐ HÁZAK

Nem könnyen törődők a házak
S ha csöndes, jó éjszaka van,
Sírnak, fájnak, indulnak, másznak
Az eltávozottak után.

S mikor a házak megindulnak,
Nagyon nagy a szomoruság,
Keresik a dülöngő Multnak
Jövendő, szép rejtéseit.

Olykor csak halottakat lelnek,
Olykor hiába volt az út,
De a házak sírnak és kelnek
S a házak jó látogatók.

Hogy érjék el a távozókat
(Neked mindegy, add, Istenem)
S add, Istenem, mind ama jókat,
Mik nekünk járnak és dukál.

SZEGÉNY LEGÉNY BOTJA

A szegény legénynek
Furcsa az ő botja,
Nem oda üt vele,
Ahova gondolja,
Szegény az ő dolga.

A szegény legénynek
Benn a kalodában
Nótaságos, nagy dühe jön.
De minden hiában:
Dühe, botja kárban.

UTÁLNI S NEM TÖRŐDNI

Csak még egyet szeretnék.
Mert már sokat megláttam:
Utálni s nem törődni
Szeretném látni már magamat.

Feje van és két lába
S hirtelenül hasonló,
De tudni, hogy nem ember
És fölrúgni őket gyönyörün.

Elharapnám a nyelvem,
Ha még egyszer kimondnám,
Hogy hecces csőcselékkel
Van tán valamelyes közöm is.

Él még a harc szivemben
S vagyok a régi harcos,
De annyin elmaradtak,
Kik úgy mutatták, hogy emberek.

Hajh, ti igazi harcok,
Szent harcai Istennek,
Istenülő embernek,
Be megcsufolt az utált tömeg.

ÚJ MARQUIS-K NYAK-TILÓJA

Talán megérte, hogy megértem
És megértem szomoru titkát:
Ember-Idő ez. Szép ezt látni,
Szépek a föltámadott szittyák,
Szépek,
Minden daliás és gyönyörű,
Csak a szegény, gőgös Hegyi Beszédet
Sajnálom és szegény magamat.

Pörzsölt virág-kerteknek alján
Fut árkán az életem vére,
Nem a mosti, de ez a vér volt
Hősi, ki indult csatatérre,
Hősi:
Más és szebb csatákról álmodott
(Legalább: istenekkel) s megelőzi
Sok hasztalan, szolga, zagyva vér.

Talán nem baj, szebb ez így végnek:
Kéjjel fölérő nagy utálat,
Sötét planéták holtas sorsa,
Szépek, akik riadtan állnak,
Szépek
S szépekkel töltött szemek,
Fogadjátok büszkén e buta véget:
Új marquis-k ezt az új nyak-tilót.

SZÉP A SZÉP

Ignotusnak elfogyhatatlan szeretettel

Jaj, be szép, hogy vagyok,
Jaj, be szép, hogy vagynak.
Jaj, be szép, hogy minden Való szép,
Jaj, be szép a Szép.

S az ember gyönyörű,
Ha nem olyan, mint más,
Jaj, be szép, hogy külön ember van.
Jaj, be szép a Szép.

Jaj, be szép ma a Ma
És szebb, hogy nekem csak,
Jaj, be szép, hogy Szép a Csúf anyja,
Jaj, be szép a Szép.

LEGYETEK EMLÉKEZÉSSEL HOZZÁM

Hegyek s távoli barátok
S távoli nők,
Életem s akarásaim,
Messze-tünők,
Legyetek emlékezéssel hozzám.

Meleg szavak, hazárd csókok
S pillanatok,
Kikért volt élni érdemes,
Amíg vagyok,
Legyetek emlékezéssel hozzám.

S te, (most) legbomlottabb Élet,
Véletlenem,
Legyetek mind rajt-suhanóm
S mindig velem,
Legyetek emlékezéssel hozzám.

ÁLDOZÁS ATILLA SÍRJÁN

(Ádáz magyar sírása)

Nem tudom én, nem tudom én,
Kiket is küldjek el hozzád,
De itt az oltár ideje
S néhány titkosak megáldozzák
Oltárodat, a véreset.

Óh, nagy király, óh, nagy király,
Megyünk most már és megyünk Bécsbe
S e furcsa város úgy marad
Mögöttünk, mint életünk mécse,
Ki olthat és olthatni tud.

Atilla, híres bajnokunk,
Valahogy mégis úgy csináljad,
Hogy hozzád menjen a menőnk
S te légy az az igaz kivánat,
Ki butául föltántorul.

SZÉP AZ ÉLET

Vállat-vető minden vállal,
Kis halállal, nagy halállal,
Sok igazzal és sok állal -:
Szürke Sorsom mindig vállal.

Mindig vállal: egyszer élek,
Sohasem leszek cseléded,
Nem-kért Élet, bolond Élet
És nem leszek ellenzésed.

Szép az Élet, ha sugárzik,
Szép az Élet, hogyha másik,
Szép az Élet, ha hibázik,
S szép a Halál, ha sírt ás itt.

Szép, hogyha vén, léha kedvem
Elfut szerte-növekednem
S hogyha utam már belengem
S hogyha már nem látnak engem.