KOLDUS HÍVÉSNEK ÁTKA

Ha az adódott, hogy megérjem
Lakodalom multjának tompa,
Síri és szörnyű csömör-napját,
Nem hiszem, hogy lelkem ujjongna.

Nem hiszem, hogy épitő vágyam
Hivő lángjával újra égjen,
Egész magyar- és ember-voltom
Lángja, égése lesz a szégyen.

Hazátlanoknak kis darab föld
Maradt még mindig. S valahonnan
Lehet még hazamosolyogni,
Új oltárok fénye mint lobban.

Mint próbálják megint feledni
Gondolat, Szépség csúnya vesztét,
Hogy legyen megint, mi pusztuljon
S a koldus hivést újra-kezdjék.

KEVÉS BESZÉLGETÉS MAGAMMAL

Kendnek pedig hallgatnia kell,
Mert miért a lárma?
Ha csak egy kicsi segitéssel
Járna.
De a világnak arculatja,
Kutatván őket okosok,
Most végre megmutatkozott.

Így vagyon és másként nem vagyon
És hallgasson el, Kend,
Ki úgyse kivánt Krisztus lenni,
Felkent
És fenngázolt dúlt vizek sodrán
S partokra szórt csirás szemet,
Vágyat, csókot, szerelmeket.

Kendnek talántán igaza volt,
De inkább volt többnek
S azoknak, akik majd utánunk
Jönnek.
Kend biztatott, Kend lázitott,
Hát jöjjön most már a Titok.

KÉT SÍR MELLETT

Két messzi sírt fölbontatott
S rothadt, két, egyforma halott
Bámult,
Hogy mit akarnak még tőlük
Az elfelejtett világbul.

S két sír körül az Anya járt
S mint Élet fölött a Hazárd,
Nézte,
Nézte őket és mindegy volt,
Melyiket öntötte vére.

A Föld már elkészült velük
S fiatal kárpáti telük
Álom,
Új Anya régi nyomában
S ébredés buta halálon.

LAKODALMI KÖSZÖNTŐ TÁVOLBÓL

(Kabos Ilonkának táviratoztam)

Virág-kezeid diszítsék föl
Választott tiednek a lelkét
S kertetek boldog muzsikáját
Égen és földön irigyeljék.

Mert nagyon kell ma a boldogság,
Zengő kertnek mese-zenéje,
Nagyon kell a friss, boldog párok
Virágos és muzsikás éje.

Minden, mi szűkös nappaloknál,
Mindennél többet hoz eszünkbe,
Futó és elért Végtelenség
Szent bódultságában sohse szünve.

Virágozzatok s mit kis élet
Nagy álmoknak meg tudhat adni,
Adja meg nektek olyan bőven,
Alig bírjátok elfogadni.

AZ IGAZI MESSIÁSODÁS

Késő maradéknak a lelkét
Kérem: vegye lelkem magához,
Hogy egymást sírva megöleljék,
Mikor igazunk teljesül.

Életemnek csak mája fázott
S most úgy gondolok holnapokra,
Mint régi kóbor messiások,
Kikből egy Krisztus is leve.

Most együgyű és tehetetlen,
A Jövőért mindent odadnék,
Amit eddig nagyon szerettem,
Csak magamnak, csak magamért.

AZ ÖREG HÁZ

Öreg, dús ház, átkos, rémes,
Kisértetes, bús-regényes
S csodálatos: laknak benne
S hogyha az ablaka lángol,
Millióknak döglik kedve.

Szememet az öreg háznak,
Emlékemet sok év-száznak
Feszítem és nagy-bámulva
Kérdem: volt Kálmán királyunk
S boszorkányok hány év múlva

Hagyják el az öreg házat.

LEVÉL A SORSOMHOZ

Gyűlöllek, vágylak
S hévvel kivánlak
Sorsom: hogy: teljesedj be végre
S mert csupa bánat,
Ha durcásan nézek az Égre.

Az Eget várón,
Vissza-csinálón,
Sorsom, hogy teljesedj, be várlak,
Kicsit megállón,
De jöjj, már jöjj, mert híven várlak.

VAGY MEGÖLNI VALAKIT

Szebb ilyenkor
(S régen mondták):
Vagy meghalni,
Vagy valakit bűnös tűzzel szeretni,
Vagy megölni valakit.

Szebb ilyenkor
(S ezt én mondom):
Szebb ilyenkor
Üdvözülni mások szegény tetemén,
Vagy megölni valakit.

Szebb ilyenkor
(És ma mondják):
Lenni sokszor,
Vagy valakit bűnös tűzzel szeretni,
Vagy megölni valakit.

HADD SZENVEDNÉK [ÉRTE]

Záporosan hadd vágjak a szemébe,
Hogy: semmi
S hogy lenni:
Ez volna tán, ha volna tán, magyarság.

Hadd vágyjak a majd kialudt szemébe,
Hogy okkal,
Fokosokkal
Szenvedhessek csak egy kicsit is érte.

Csodálatos, babonás, bús magyarság,
Szeretlek
S tebenned
Vagyok, mert vesztedet sokan akarják.

TÉVEDTEM ÉS TÉVEDVE

Tévedtem és tévedve
Láttalak,
Te, legkivántatóbb, Te.

Tévedtél s jól akarva
Eshetel
Két nagyon forró karba.

Gyönyörű, amit látok
S jól vigyázz:
El ne rontsák féltés és átok.

A FÖLDI KUNYHÓBAN

Be hideg ez a földi kunyhó.
Be hős az ember,
Perzselt hitekkel és tervekkel
Ha halni ma se akar.

Be sok veszett el,
Hogy makacsul várja:
Álom volt, rossz volt az álma
S megmenti egy csoda.

Gondolónak halálra
Nem gondolni, óh, drága jóság,
Holott a valóság: valóság
S már minden sivatag.

Az élet ma szörnyű adóság,
Tervelőnek ma nincsen terve,
Hitek szalmája nyirkos pernye,
De mégis élni kell.

Emlékekkel átkozva, verve
Itt a hideg kunyhóban
Hinni, hogy minden jól van,
Be istenes, be bús.

Pernyében s piros hóban
Vér-jégcsapok fagynak ereszre,
Be messze van a Messze,
Be közel van a Közel.

Be messze van a Messze,
Be távol van a Távol,
S mint Isten, úgy világol
Az Ember, ki meghalni nem akar.

BERCSÉNYI MARSALL HUSZÁRJA

Holnap nyakam töröm,
A holnapba hát hadd nézzek:
Pejkó lóról hull egy magyar,
Halott, levitézlett.

Tudta valamikor
Fényes okát haragjának,
De régóta csak dúl, robog,
Mint a buta bánat.

Elsötétült szíve,
Mihelyst másért, mihelyst messze
Sarkantyúzta meg a lovát
Pokolnak eresztve.

Sajnálom szép időm
S haragomnak régi jussát,
Be sajnállak, ősi, magyar,
Árva szomorúság.

Holnap nyakam töröm,
Magyar sorsa, huszár sorsa,
Ha nem volna ilyen bolond,
Talán nem is volna.

Holnap nyakam töröm,
A holnapba hát hadd nézzek:
Prédák, szegények, jók vagyunk,
Magyarok s vitézek.

IFJÚSÁG BABONÁS HITÉVEL

Szépen és bölcsen, (bevalljam?) koldusul,
Makacs húzással húzom az életet
S vajjon szabad volna-e halnom
És most meghalni szabadna éppen?

Látom a fajtám bárgyuul, emberül
S én ráütöttem és féltem magamat:
Mégis talán hátha különbnek
Lehet az egy s elszántabb - a soknál.

S mégis talán, ha nehéz béklyók alatt
Jó megmondani, amit ma csak lehet:
Magam s fajtám jobban szerettem
Száz hazafias vigadozónál.

Száz tromffal jöhet ez a veszett világ,
Veszhet s nevethet vén szemeim előtt,
Ifjuság babonás hitével
Hinni fogok, mégis hinni - bennünk.

A JELEN HAJÓJÁN

Be szép ilyenkor a szép,
Be szép, hogy a hajómon viszlek,
Be szép, hogy szépnek hiszlek.

Talán te nem is tudod,
Hogy mindenek már megfakultak
S nincsenek már: csak multak.

Csak nekünk van még hajónk,
Árbocán a zászlós Jelennel.
Ím, itt a szivem, vedd el.

Távolból nyujtsd a kezed,
Édes kezek, szent elitéltek,
Most minden a tiétek.

Ne legyenek evezők
S hajónk örömmel, szertelennel
Futhasson a Jelennel.

Halálba vígan futók
Örömével vinném a szépet,
Lelkem, vinnélek téged.

Vinnélek és viszlek is,
Régi hajós vett a hajóra,
De szép és új az óra.

Be igaz is a Jelen,
Be jó, hogy mi benne maradtunk
S szabad vizekre csaptunk.

Be szép ilyenkor a szép,
Be szép, hogy a hajómon viszlek,
Be szép, hogy szépnek hiszlek.

BALZSAM TÜNDÉR POSTÁJA

Mióta csak gyerekek vannak,
(Hallgassatok ide, gyerekek),
Aranyos, tele tarisnyával
Este elindul Balzsam tündér,
Hogy tik boldogok legyetek.
Hozza nektek a nagyszerü jókat,
Az enni- meg örülnivalókat.
Óh, be jó tündér ez a tündér.

De van egy nagy átka szegénynek:
Sokan vannak a haragosak,
Gonosz tündérek sötét szárnnyal
(Rosszak voltak, elcsapták őket)
Ezek leskődnek csúful sokat
S mit nektek hozna, gyerekek, nektek,
Tarisnyájából kiszedegetnek
Sok édeset, vígat, bölcset, jót.

Minden este
Jön a posta,
Posta-kürt nincs,
Csöndben hozza
Tarisnyáját
Balzsam tündér,
Mert gonosz kéz
Megmotozza.
Néha-néha
Mindent elszed
S elkobozza,
Mit csak hoz a
Tündér-posta.
De a posta
Mégis posta,
Sokszor jön meg
Megrakodva
S Balzsam tündér
Mosolyogva
Sok holmiját
Gyerekek közt
Szerte-osztja.
Ilyen posta
Ez a posta,
Ezt a verset
Is az hozta.

Hoz játékot,
Hoz meséket,
Édes álmot,
Csoda szépet.
Virgácsot is
Aki vétett
Kaphat tőle.

Néha-néha
Nincs csak félig,
Sok holmiját
Kicserélik.
Rossz tündérek
Akkor bátrak,
Hogyha Balzsam
Belefáradt
Rossz gyermeket
Jóvá tenni,
Hazugokkal
Veszekedni.
Ilyenkor a
Posta mást hoz,
Jeles helyett
Szekundát hoz.
Sok bánatot,
Kevés kedvet,
Sírást hoz a
Jókedv helyett.

Szegény-szegény, jó Balzsam tündér,
Mint kell értetek harcolnia
Aranyos tarisnyáját védve,
Hogy a nektek szánt szépet és jót
El ne rabolja senki fia.
Hozza nektek a tréfa rakását,
Szülőtök csókját, simogatását.
(Minden szépet Balzsam tündér hoz.)

Ha jók vagytok, Balzsam tündér győz,
Legyőzi az ellenségeit,
Vakációt, mesedélutánt hoz
S jót csak a rossznak nem tud hozni.
(De ugye, hogy nincs rossz senki itt?)
Segítsetek a szegény Balzsamnak,
A rossz tündérek sokan vannak
S a jó tündért meg kell becsülni.

A LEGOKTALANABB SZERELEM

Mikor most szinte minden nemzet temet,
Sirathassam meg mégis csudálatos,
Dacos, kicsi, árva én nemzetemet.

Békételen, bűnös, büszke, bánatos:
Jaj, mióta csak sorsát éli szegény,
Az öregebbik Sors mindig rátapos.

Mindig kicsi volt, hős, bús, ám megmaradt,
Elválasztott és kiválasztott derék,
Igaz s mártir hazug századok alatt.

Poétát: - nem bölcs, nem friss eszű: - okos,
Ki ha fecsérel kicsijéből sokat,
Kezében élet és áldás a fokos.

Csak magát ne bántaná vad szilajul
És csak ne volnának buta urai:
Megnőne, szépül, igazulna, javul.

Mit tagadjam? - siratom és szeretem,
Mit tagadjam? - talán ez az igazi
S ez is oktalan, de legszebb szerelem.

ÓH, BÚJNI BARLANGOKBA

Óh, bújni barlangokba,
Mélybe, lágyba és sokba,
Csak életünk kedvének
Ne legyen soha fogyta.

Most vagyok nagyon gyermek,
Jöjjenek a szerelmek
Ingermetlen és rosszul:
Gyermeket hogyha vernek.

Bujtass el, drága sorsom,
Én szép vállamon hordom
A Mának szörnyüségét
S játszok félő akkordon.

NEM FELELTEM MAGAMNAK

A feleségemnek küldöm.

Bizony, lelkem,
Csak magamnak nem feleltem:
De hát választ nem is leltem.

Elfelejtem
Sok örömöm, sok szerelmem:
Szép elmenni: ez az »elvem«.

Ez az »elvem«,
Csúf szó, de csak így feleltem:
Elvvel, szívvel s be nem telten.

Így feleltem,
Bátor hangon énekeltem
S néha nyáron harcra keltem.

Bizony lelkem,
Én az Életet elejtem,
Én magamat már elrejtem.

Ki nem »fejtem«:
Megint rossz szó. Elfelejtem.
Ezt és mindent. Nem feleltem
Magamnak.

ÖREG ÖCSÉM MONDJA

Ady Lajosnak küldöm.

Öreg öcsém mondja,
Hogy azt mondtuk valamikor,
Ha tévedt kártya vagy kocka:
Tévesztés: nagy vesztés:
Öreg öcsém mondja.

Öreg öcsém mondja:
Vígabb voltam valamikor
S ma búsabb az ember dolga.
Tévesztés: nagy vesztés:
Öreg öcsém mondja.

Öreg öcsém mondja,
Hogy lelkeltünk valamikor,
Mint a falu bús bolondja.
Tévesztés: nagy vesztés:
Öreg öcsém mondja.

VULKÁNOK ÉS SZÍVEK

Tűzokádó, haragos hegyek,
Most értem meg talán-talán,
Mért keresi olykor dühös, mély szátok
Káromkodó lánggal az Eget.

Ilyenkor a Föld szive dobog
S kérdi a vélt Hatalmasat:
Hát fiai Isten-arccal és hittel
Nem lehetnek soha boldogok?

Áldott lázadtak, tüzes hegyek
S szivek, kiket kétség facsar,
Biztatóim mégiscsak tik maradtok,
Hogy legyek - és: jó ember legyek.

A Föld szive őrülten dobog,
Embernek lenni ma nehéz,
De vulkánok s szivek lenti dühére
Az ostromolt Ég csak mosolyog.

Mindent megkapott a Föld fia,
Szivet, fájást, halált, hitet,
(Csittuljatok, égő szivek s vulkánok)
Meg kell mégis majd javulnia.

Most fog kapni az ember valamit,
Csodásat, szépet és nagyot
Vagy semmit. Vagy az Ég igaz jutalmát:
Legyen olykor víg, míg lent lakik.

BABITS MIHÁLY KÖNYVE

(Kritika helyett vers)

Öntött szavak, kik egyre olvadóbbak,
Barátom és én lelkem szavai,
Be jó lenni és rejtve lenni jónak
S nem gyilkos ágyút hizlaló vad ércnek,
De a sümpölygő aljak fölött: bércnek.

Ily bércnek lenni: ez a szent magyarság,
Táplálkozott a tájak mindivel
S ha persze sokszor rátámad a balság
S ha lentről bárkik rá rút fertőt kennek:
Megmarad fölső, magyar szerelemnek.

Ez a kis fajta, még nem biztos lélek:
Ez a magyar, azért oly bizonyos,
Hogy van joga élni, forrni és élhet:
Mert ércek s bércek iszapja fölötte
Ércek és bércek állnak odakötve.

Szép könyv, talán ha csak a keveseknek
Tetszenél ma: dicsőséged s bajod,
De sorsot ennél mégse hiszek szebbet:
Öntött szavak, kik egyre olvadóbbak,
Szálljatok szét jóságokként a jóknak.

A RÉGI ISTEN

Hatvany Lajosnak szeretettel.

Ha egy kicsinyt is megmaradnék,
Maradékok vén maradéka,
Ördögök mai színjátéka
Nehogy kiforgasson magamból.

Nehogy holnap vánszorgó léha
Legyek az Ember bolondultán.
Legyek csak az, mindenek multán,
Aki voltam.

Olyan hitek, bűnök, szerelmek útján
Járjak az utolsó jaj-percig,
Miként eddig küszködve jártam,
De egy gyönyörű Nyárban.

Nyárban és hitben
Legyen velem a régi Isten,
Ha egy kicsinyt is megmaradnék,
Legyen velem a régi Isten.

A KEZDET SIRATÁSA

Dehogy maradnék veszteg,
Mihol minden napomon
Drágaságokat vesztek
És nincs mit féltenem.

Búzaföldön keresztek
S más keresztek itt s amott,
Nincsen Vég és nincs Kezdet:
A Kezdet halála fáj.

Ez fáj mégis: a Kezdet,
Ez a szent, ős Valami,
Akit most már megesznek
A Vég halott szájai.

Micsoda-szép gerezdek
Kinálgatták magukat
S milyen szép volt a Kezdet,
Akit most megöl a Vég.

Milyen búsak, esettek,
Kik most kezdnek kezdeni,
Óh, fiatal keresztek,
Látlak ifjú vállakon.

Siratlak, drága Kezdet,
Ki hozzám kegyes valál
S mert Vég sincs, hát meresztek
Kisírt szemeket feléd.

Lelkem immár megedzett.
Élni? - halni? -: ugyanaz,
De siratlak, szent Kezdet -:
Most nem vagy sehol-sehol.

TEGNAPBA ÉLNI BELÉ

Delelő s fűtő búsongásnak
Rég kicövekelt határai,
Itt hagylak, lám, titeket is már
S adom szavaim nagy fájásnak,
Nagynál is mérhetetlenebbnek,
Mert nem tehetnék úgyse szebbet.

Mert nem tehetnék úgyse jobbat,
Mint a Tegnapba élni belé
S átkozni silány emberségünk,
Kit éltettünk és mégse jobbad
S ki ha lobbad: rosszabbra készül
S kényje szerint pusztul vitézül.

Óh, drága, véres szerűségek,
Be sokra is rá taníttatok:
Embernek lenni szégyen és csúf.
De mégis a régi Hit éget:
Marad Ember, a Régit vallva
S szavát egy Isten tán meghallja.

EGY HÁBORÚS VIRÁGÉNEK

Ím, hogy sűrűbb az átok,
Szárazabb szemmel látok:
Ni-ni, ez itt menyegző,
Födele régi násznak
S világ-násznép közt néz szét
A Halál és a Szépség.

Halál és Szépség násza
Soha íly óriásra,
Ily szörnyüre nem nőtt még:
Valami katedrálist
Keres a nagy vér-szőnyeg
S ők átlejtik a Földet.

E nagy nász, ki volt semmi,
Most akar teljesedni:
Eddig csábitott s csábult
S most bánattal társultan
Szárnyal szárnyas szerelmen,
Vágtat át minden lelken.

Tört szivek orgonálnak
S a csillagok megállnak
S emberek maguk vesztik
Ünnepi reszketésben
S mégis kik megmaradnak,
Megint szivükhöz kapnak.

Kínunk ha marva váj is,
Ha még mindig kiált is,
De e rém-nász korában
Kezd magára gondolni,
Hogy sorsa: külön szándék
S az élete: ajándék.

Mert együtt-éltek: nóta,
Vágy, álom és csók óta
A két örök jegyespár:
A Halál és a Szépség
S törvényt bont az az élő,
Aki másként beszélő.

Óh, mert szépek a szépek
S búsult, együgyű ének
Száján vágyakozóknak
Ma is úgy szól, mint mindha:
»A csók meghal, ha fáradt
S én meghalok utánad.«

»A csók meghal, ha fáradt
S én meghalok utánad«:
Rettenetben is óvott
Örök dala a szívnek,
Embernek hitet adtál,
Be jó, hogy megmaradtál.

KÁR A VOLTÉRT

Átkozódtunk, pedig a táltosok
Gyönyörű kora volt
S Leibniz világa:
Legjobb és leglehetőbb.
Miért kellett egy másat érnünk?

Jaj a tántoríthatatlanoknak,
Jaj nekünk,
Jaj érzéseinknek, kiket már
Alig birunk,
Jaj nekünk.

Jaj a megszokás,
Jaj az embernek utálása
S jaj utálása önmagunknak,
Jaj a Ma,
A Tegnap és a Holnap.

Be kár a Voltért,
Mennyi mindent adnánk ma érte,
Be kár a jobb emberekért:
Talán mindenkiért
S rettenetes ma élni.

NAGY SZÁRAZSÁG IDEJÉN

Megfogyott az Ég esője,
Mint a régi magyar virtus
S olyan száraz a világ,
Hogy nem olthat már ezen
Még ezer akónyi bús vér.

Olyan száraz a szivünk is,
Hogy a lucskos förtelmeknek,
Miként egy szomjas szivacs,
Álmosan és szomjasan,
Telhetetlen hull elébük.

Száraz az itt-maradt lárma,
Szerelem, bűn, jóság, minden,
Száraz a rettenetes,
Száraz a jámbor, fehér,
Száraz bennünk a jó Isten.

És az eszünk nagyon száraz,
Kire olyan büszkék voltunk,
Ide-oda nézeget
S mint sok kölykű hős halott,
Olyan árván hagy bennünket.

A MEGCSÚFOLT EMBER

Megcsúfolt ember, ember, Ember,
Már mi régen nem voltunk jóban,
De szántalak, sajnáltalak
S néha-néha csinosítóbban
Néztem reád s kedveltelek.

Óh, álmok, kedvek és kegyek
S minden, mit az Embernek adtam,
Be örökre elmultatok.
Ezt a hitványt én megsirattam?
Most érte el igazi sorsa
S most szentelem meg magamat,
Ki nem törődtem ember-sorba
S akinek mindig idegen
Volt ez a hiú, éhes csorda.

Maga-fűtötte vad pokolba
Veszett ebként belerohant,
Megcsúfolt ember, ember, Ember,
Ma már nem tudok kegyelemmel,
Úgy mint régen, nézni reád,
Vesszél, botor, pusztulj, botor.

Szivem félősen haldokol,
Hogy ne legyen közös ezekkel,
Mert sohse volt aljas és ember
S megérdemel egy más halált.

SZENT LIBER ATYÁM

Szent Liber atyám, már te se gyujtogatsz
Bennem, mint tegnap, gyehenna-tüzeket:
Egész világ gyehenna
S meghalt minden külön pokol.

Meghalt az ember kicsi drámáival,
Mámoraival, kedves bűneivel.
Meghalt a furcsa Tegnap
S elküldte ezt a szörnyü Mát.

Szent Liber atyám s áldott rokonaid
Nem fognak többé segíteni azon,
Kinek feledés, álom
Kell s vidám téboly és remény?

Meghalt az ember, óh, szent Liber atyám,
Nincsenek itt már farsangi hajnalok,
Egész világ gyehenna
S meghalt minden külön pokol.

Aki tegnap élt, mit keres az ma itt?
Ki tegnap látott, a mába nem vakul?
Liber atyám, borodból
Adj szivemnek bátoritót.

BESZÉLGETÉS A SZÍVEMMEL

Bongása óta a Földnek: nem éltem:
Minden bánatom, kínom, szörnyedésem
Sötét szobákban, vörös mámorokban
Gyalázattal, megbúvón elhenyéltem.
Megvoltam én, de nem igazi magam,
Pedig nem féltem én, pedig nem féltem,
Csak éppen hogy nem féltem és nem éltem.

Hát emberségünk érte szörnyű csúfság,
Mégis az Élet követeli jussát
S a meggyötört szivet föl kell emelni,
Kell hogy még lelkem régi hitek gyújtsák
Vagy egészen elbocsátom magam.
S borzalmaikat aztán tovább nyújtsák
Gyalázat, szégyen s minden háborússág.

STRÓFÁK MÁJUS ELSEJÉRE

Május, lyány, virág, muzsika
(Hol a hiba, hol a hiba?)
Így volt régen.
Gyuri primás jött el kevélyen
Bandájával
És nótákkal tisztelt tíz percig
És néhol még Május-fával
(Friss diák voltam akkor)
Tudatták Május éjjelén:
Van Május, lyány, virág, muzsika,
Nincsen agg kor,
Csak lyány és legény.
(Hol a hiba, hol a hiba?)

Azután a vörös Május jött.
Be nagy dolog volt:
A szívem tombolt
S agyam amit kigondolt,
Mind eskü volt, forradalmas,
A vörös lobogóra.
Óh, hány óra telt így malaszttal,
Dühvel, harcolón, betegen.
Ezt már nekem,
Ezt a Májust
(Hittel hiszem)
Sohase adják vissza,
Mert elgyöngültek a valók,
Mert az a hit,
Nem olyan nagy hit,
Mint aki volt
És a szívem valami újért sikolt.

Óh, mostani Május,
Szörnyű és szörnyű,
Véres vagy és vörös:
Gyalázataidat nem fogom
Lelkemre nagyon venni,
Haljon meg, aki halni való,
De éljen az öreg cseresznyefa,
Milyen virágos és szép
S nem vétett senkinek,
Háborút sem izent.

Kegyelmezz meg neki.

KISZAKADT, BÚS NÓTA

Fejük a kezükben,
Tempósan lépnek, hiszen katonák,
Csontváz-légiók az én álmaim,
Mégis menetelnek búsan tovább.

Néha, amiként most,
Kilép a sorból egy makacs legény,
De úgy sajog, úgy fáj, mért nem maradt
S megy ki nem dalolt, szép, régi helyén.

Minek e sok álom?
Minek egy-egy elbúsult katona?
Miért lótnak e csontváz-légiók?
Mikor majdnem biztos már a Soha.

Hát ez a vad Élet
Ilyen szörnyetegül nagy Akarat?
Halál-légióim élnek ma is
S egy-egy közülük néha kiszakad.

Kiszakadt, bús nóta,
Külön álmokból hitvány szökevény,
Tram-tram, menetelnek a többiek
S hogy sajnállak, te bánatos szegény.

De sajnálom mindet,
Siratom ezt a szép álom-hadat
S ki nem ilyen szörnyű Mát érdemel,
Siratom: én felséges Magamat.

KÉT KURUC BESZÉLGET

"Merre, Balázs testvér, de merre, de merre?"
»Azt mondom én, testvér, jobb lesz ha semerre.
Sorsunknak sorsával már régen számoltak,
Már nem a mi dolgunk, hogy mi lesz a Holnap.«

"Hát várjuk pipogyán legcsúfosabb végünk?"
»Öreg Balog testvér, ez nem a mi vétkünk.
Itt régik a bűnök, itt régik az átkok
S itt újak a bűnök s itt újak az átkok.«

"De hogyha az ember mégiscsak dacolna?"
»Igen, ha az ember igen erős volna.
Így a szegény ember megmaradhat veszteg,
Se nem nagyon hajráz, se nem nagyon reszket.«

"Óh, jó kurucoknak ilyen rút, rossz végük,
Ennen-szíveikben lakik ellenségük."
»Hurcolj engem, testvér, az Isten trónjáig,
Ott is csak ezt mondom halálig, halálig.

Ha az Isten látna, látná az én gondom,
Látná, hogy ezeket keservesen mondom.«
"Hát így lakik benned a jóságos Isten?"
»Hát hogyha jóságos, jöjjön és segítsen.

Addig pedig, testvér, amíg álljuk, álljuk,
Kuruc életünket megállván csináljuk,
Lehet, hogy az Isten nem engedi vesztünk,
De már ne rohanjunk és ne lelkendezzünk.«

ELÉGEDETLEN IFJÚ PANASZA

(Hadköteles évszázadunk elején)

Páris, Peking, London vagy Róma?
Be unalmas város ez a Föld,
Egyazon város és falu: semmi.
Már menni
Sehova se érdemes:
Valami más,
Valami nagy riadal vóna.

Ki bírja még e szürkeséget,
Ki hazugokat tündököl?
Már jöjj, Ököl:
Boruljon föl e nem jó Élet
S jöjjön a Halál, e nagy orvos
S a Halál után ébredések,
Borzalmak
S jöjjön valami más,
Óh, forradalmak, miért késtek?

Vér, vér, vér,
Be meg fog szépülni az Ember,
Ha vérben jól megmosdik egyszer
S be megjavul.
Óh, jöjj, trombitás angyaloddal,
Föltámadás,
Óh, jöjj, milliónyi hadaddal
S ifjítsd meg ezt az unalmas
Golyóbist,
Jöjjön a megváltó fegyver,
Ámen.

KÖVETELŐ ÍRÁS SORSUNKÉRT

Sok bajom nem volt Istenemmel,
Ő hitt bennem és kiválasztott
S kérdéseire válaszoltam
Mindig egy mámoros igennel.

Az Isten a szivemben vagyon,
Csak néha-néha el-kisétál
S szeretem a szivemet nagyon:
Sorsokat bízott rá az Isten.

Istenem, uram, elvégeztem
Sorsaidat és rendelésed,
De a szívemben nem találom
En-sorsom, aki mindig késett.

Add ide, Isten, a sorsomat,
Enyémet is add valahára,
Együtt laktok s ha szivem rohad,
Hagyd reám már szívem és sorsom.

Beteg sors, szív, de lakóházad.
Szívem, ha öli szent szeszélyed,
Eggyek voltatok a sorsokkal:
Isteni szív ez s mégsem lázad.

Szivemben élsz, sétálgatsz, uram,
De tartozol is a szívemnek,
Alázatosan, nyomorúan
Kérlek: add nekünk a mi sorsunk.

Mi: jó társad, jó gazdád voltunk,
Ne lázíts föl íly hív szolgákat,
Hallod, uram, hallod-e, hallod?!
Mi magunkat kérjük, a sorsunk.

S ha sorsunkat ide nem adod,
Majd megkeressük ezt a sorsot,
Sorsunkat a büszkét s nem vakot,
Amilyen a tied: bocsáss meg.

KÉT KURUC BESZÉLGET

"Most már nagyon jó, mert nem lehet rosszabb,
Szivünk jó borát gonosz ittasoknak
Mivelhogy úgyis odaadtuk: mindegy,
Majd elvezérel az Ördög már minket."

»Tudom, pajtásom, szívbéli pajtásom,
Nem is magunkat, a holtakat bánom,
Kik meg nem érték ezen igaz jókat,
Őket sajnálom, síri bujdosókat.«

"Ha volt vón' szükség emberre, magyarra,
Lett volna, aki másképpen akarja.
Nem akaródott, hát nem akaródott."
»Gyerünk pajtásom, a strázsa már szólott.«

"Menjünk hát, menjünk, cudar temetőkön,
Adj' Isten, holtak, mi még más mezőkön
Taposunk rongyos, vén, piros csizmánkkal,
Vérben pirulni egy véres világgal."

AZ UTOLSÓ HAJÓK

Szabad, hű tenger volt a lelkem,
Nem érdemeltem,
Hogy most legyen fáradt, hullámtalan, holt,
Mert igazam volt, igazam volt.

Szabad volt minden lobogónak
S a mentő csónak
Tengeremen mindig meglelte partját.
Gaz fátumok másként akarják.

De két hajó szeli még küzdve,
Lesve és űzve
Egymást tépett lobogókkal: a fáradt
Félelem s a hetyke Utálat.

De mit utáljak, mitől féljek,
És miért éljek?
Elsülyesztem még ezt a két hajómat,
Lelkem adom a Titkolónak.

A Titkoló, a Sors, az Isten,
Ez a sok Nincsen
Ne bántsanak: meghalt ez a hű tenger
S ásít sós, hideg, unott szemmel.

ÜDVÖZLET A GYŐZŐNEK

Ne tapossatok rajta nagyon,
Ne tiporjatok rajta nagyon,
Vér-vesztes, szegény, szép szivünkön,
Ki, íme, száguldani akar.

Baljóslatú, bús nép a magyar,
Forradalomban élt s ránk hozták
Gyógyítónak a Háborút, a Rémet
Sírjukban is megátkozott gazok.

Tompán zúgnak a kaszárnyáink,
Óh, mennyi vérrel emlékezők,
Óh, szörnyű, gyászoló kripták,
Ravatal előttetek, ravatal.

Mi voltunk a földnek bolondja,
Elhasznált, szegény magyarok,
És most jöjjetek, győztesek:
Üdvözlet a győzőnek.