HAJH, GYEREKEK!...
HAJH, GYEREKEK!... |
|
|
Hajh, gyerekek, hogyha néha
Pohár mellett elmerengek,
Mind ott vagytok oldalamnál,
Kiket lelkem úgy melenget.
Fölkapom a poharamat,
Koccintanék szépen, sorba, -
Magam vagyok, akkor látom
S égő könnyem hull a borba.
Nagyon szép kis társaság volt.
Egyik léhább, mint a másik.
Átgondolok minden órát
A keserű búcsuzásig...
Mennyi kacaj, mennyi tréfa
Hangzott el a kis szobában,
Nem búsultunk, fülig úsztunk
Borban, sörben, adósságban.
»Ha nincsen pénz, ád az Isten!...«
- És ilyen volt minden elvünk,
Nem gondoltunk soha arra,
Hogy a sorssal harcra keljünk.
Gazdag szívvel, víg kedéllyel
Fittyet hánytunk a világnak,
Ölelkező lelkeink tán
Nem is itt a földön jártak.
Hajh, gyerekek, jó barátok,
Oda szívem reménysége.
Tudom jól: a szép napoknak
Mindörökre vége, vége...
A baráti kedves körből
El kell szállnom, messze szállnom,
Mi marad a drága multból?
- Fájó szív és kínos álom...
De hagyjuk ezt. Nem miközénk
Való ez a méla nóta.
Csakis azért írtam, hogy rám
Emlékezzetek meg róla.
- »Szegény Bandi« - mondjátok majd
»Vajjon merre van az árva« -
- Fujjátok el a nótámat:
»Meghalok én nemsokára...«
HERVADÁSKOR |
|
|
Hervadáskor, pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor
Tinálatok, lent a kertben
Ránk hullott a falevél.
Az öreg fa hervadt lombja
Mintha nékünk szólott volna,
Mintha minket intett volna:
Vigyázzatok, jön a tél!
Hervadáskor, pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor,
Visszasír a lelkem hozzád,
Szép szerelmem, kedvesem.
Mintha ott a kertben lennék...
Száll a levél, száll az emlék,
Szálló levél, szálló emlék
Körülrepdes csendesen...
Hervadáskor, pusztuláskor,
Novemberi dérhulláskor,
Tinálatok, lent a kertben
Most is hull a falevél.
Most is hervadt a fa lombja,
De most mintha sírva szólna:
Ugye, ugye nem hittétek,
Rövid a nyár, itt a tél...
BÚCSÚ |
|
|
Emlékednek végső foszlányát,
Ledöntött bálvány, eldobom,
Egy sóhaj és Isten hozzátok
Szerelmes, lázas, balga álmok,
Lelkem továbbszáll szabadon.
A szerelem szép világától
Megtörve, fájón búcsuzom.
Elrablá tőlem ifjuságom,
De elhagyott tündér-világom
Búcsuzva meg nem átkozom.
Búcsuzom. - A szerelem lángja
Addig tart, míg az ifjuság.
Sírján a meghalt ifjuságnak
Letörtem egy édes leánynak
Meghalt szerelmünk ciprusát.
E cipruság utolsó dalom,
Elzengem ezt is még neked,
Benne sír lelkem régi álma
S drágán megváltott szabadsága
Bezárult édenkert felett.
Lelkem szabad. Fakó világban
Repülhet, szállhat szabadon.
Nem kötik már a régi vágyak,
Romjain egy letűnt világnak
Elzengtem utolsó dalom.
Lelkem szabad. Feloldva minden,
Mi szárnyait leszegezé.
Repülhet már a magas égig
Vagy egy kopár temetőn végig -
Most ásott, néma sír felé...
Emlékednek végső foszlányát,
Ledöntött bálvány, eldobom,
Egy sóhaj... óh, bár véle szállna
Egy üres élet végső lángja,
Míg elcseng utolsó dalom!...
EGYEDÜL |
|
|
Hideg, sötét éj van: itt ülök szobámban
Kihűlt, fásult szívvel, búsan, egyedül...
Odakint a hűvös, őszi éjszakában
Hervasztó, hideg szél egy dalt hegedül.
Hervasztó, hideg szél miről is dalolhat,
Mint az elmulásról?... Ismerem e dalt...
Édes reményekről, amelyek csak voltak,
Melyeknek emléke őrületbe hajt!...
Virágot dermesztő, novemberi szellő
Ne zúgd e siralmas, síró éneket,
Ami régen elmult, ami vissza nem jő,
Sírjokból ne ébressz tört reményeket!
Hiszen e bolond szív, hogyha már nem érez,
Szép reménye, vágya mind, mind tova szállt,
Nyugodt, de ha egyszer öntudatra ébred,
Kéri a megváltást, kéri a halált!...
Elmulás zenéje, bús őszi, hideg szél,
Feledni akartam, altatni szivem,
Dacolni a múlttal, ugye, mily rideg cél?
De ez, amin lelkem megnyugszik, pihen...
Novemberi szellő, jobb lesz, ha kioltod
Az emlékezésnek régi lángjait,
Engedd, hogy feledjek, hiszen az a boldog,
Kinek nincsen semmi, semmi vágya itt!...
MI KÖT IDE?... |
|
|
Mi köt ide engem,
Hol nem szeret senki?
Ez idegen helyen
Mit tudok szeretni?
Ha elmegyek innen,
Minek vágyom vissza?
Lefekvő órámban,
Felkelő órámban
Mért fakadok sírva?
Mért szebb itt a virág
S illatosb, mint bárhol,
Hangosabb az erdő
Madárdalolástól?
Dalos kedvü szivem
Mért tud csak itt lenni?
- Itt érez igazán,
Itt tud csak igazán
Gyűlölni, szeretni...
Ragyogó, sugáros
Énnekem itt minden,
Pedig, ki szeressen,
Tudom jól, hogy nincsen...
Ide köt, ide fűz
Lelkem régi álma:
- Bearanyoz mindent
Legelső szerelmem
Leszálló napjának
Aranyos sugára,
Búcsuzó sugára...
ITTHON |
|
|
Áldott kezeddel simogatsz meg,
Anyám.
Intő szavad még mintha hallanám,
Míg rám borulsz
S áldott kezeddel simogatsz meg.
A régi intést elfeledtem,
Anyám.
Azért zúdult annyi vihar reám;
Úgy összetört...
A régi intést elfeledtem.
Beteg vagyok, az élet megtört,
Anyám.
Hol az a vágy, mely hajszolt hajdanán?
Már nincs vágyam,
Beteg vagyok, az élet megtört.
De fáj nekem, hogy úgy szeretsz Te,
Anyám.
Mondd, miért sírsz? Engem siratsz talán?...
Nem érdemlem...
De fáj nekem, hogy úgy szeretsz Te.
Már hallom a harangszó hangját,
Anyám.
De jó is itt, e csendes kis tanyán -
Leroskadni...
Már hallom a harangszó hangját...
FUIMUS |
|
|
Nem voltam én mindig
Ilyen csendes ember,
Sokszor talált ébren
A pirkadó reggel.
Sokszor ráragyogott
A hajnal sugára
Egy-egy nekibúsult
Jó kompániára.
Eltemetni való
Mindig akad bánat.
Hejh! volt akkor dolga
A boros pohárnak!
Szomoru sziveknek
Szép szomoru nóta
És gyöngyöző bor volt
A meggyógyitója.
Könnyen jött még akkor
S könnyű volt a bánat,
Könnyű volt elűzni
A boros pohárnak.
Talán a bánat is
Könnyen indult útra,
Mikor az indulót
Gyurka cigány húzta.
Mintha más törvénye
Volna a világnak,
Nem olyan, mint régen.
Nehezebb a bánat...
Mint egy titkos erő
Uralkodik rajtam,
Elnémítja, mikor
Panaszra nyíl ajkam.
Hiába fojtanám
Tivornyába, borba,
Nem válik el tőlem,
Hozzám van láncolva!
Hejh, most a szivemről
Nem száll el a bánat,
Ha megiszom borát
Az egész világnak!...
A MÚLTAK ÁLMÁN |
|
|
A multak álmán, balgaságán
Nevetni hogy tudsz, édesem?...
Feledheted a régi álmot,
De ne gúnyold ki sohasem,
Azt az édes, szerelmes álmot,
Melyből az élet felriaszt,
Ne hidd, hogy a szemedre hányják,
Hiszen csak álmodtuk mi azt!...
Lásd, gyötrelmes, nehéz az élet,
Ha hitünk mind a sárba hullt.
A keresztet miért viseljük,
Ha elfeledve már a mult?!...
Ha elfogytak emlékeink is,
Az életnek nincs terhe sem,
A multak álmát, balgaságát
Mért gúnyolod ki, édesem?...
JÉGPÁLYÁN |
|
|
A pálya partján álldogáltam,
Ott lenn játszott a víg sereg.
Úgy volt, vagy nem, de legvigabbnak
Én, lányka, téged néztelek.
Szép arcod égett, kipirulva
Csak úgy repültél, szép leány...
Nem csoda, hogy a jégre vittél
Engem is egykor, hajdanán.
Vidám kacaj csengett közelben,
Előttem siklottál tovább.
Lehet, hogy nem engem nevettél,
Tán leesett a korcsolyád
S nevetted, hogy annyi gavallér
Ajánl mohón segédkezet,
Kiket úgy fogsz a jégre vinni,
Mint jégre vittél engemet.
Csak azt nem értem semmiképpen,
Hogy még nagyon sok lány van ott,
De nevetését mindeniknek
Túlcsengi a te kacajod.
Hogy feltünést kivánsz te keltni -
Rólad feltenni nem lehet
Másnak - de én tudom, mióta
A jégre vittél engemet.
Ismerlek jégen, bálteremben,
Szalonban, utcán, mindenütt,
Tudom, hogy üres szived, lelked,
Fagyod egy vulkánt is lehűt.
Te mindig csak ragyogni vágyol
S örülsz a hóditás felett...
Sajnos! csak akkor tudtam mindezt,
Hogy jégre vittél engemet.
Te csak repülj, repülj tovább is,
Repülj egy hosszu életen,
Ne ismerd meg azt a fájdalmat,
Melyet szereztél énnekem...
De - talán - majd egyszer csalódva
Fel fog zokogni jégszived
S meg fogod bánni, nagyon bánni,
Hogy jégre vittél engemet!...
ISMERETLEN ÁTOK |
|
|
Az én utaimon
Nem nyílnak virágok,
Sötétség vesz körül,
Csillagot nem látok...
Virágokat tépnek,
Napsugárban élnek
Milyen sokan, mások!...
Engem megfogott egy
Ismeretlen átok.
Nem adott az élet
Nyugodalmat, békét,
Feldúlta lelkemnek
Végső menedékét;
Nincs már egy reményem,
Szivemből már régen
Eltüntek az álmok...
Megfogott, megölt egy
Ismeretlen átok!
MESÉT MONDOK |
|
|
Ott künn hüvös van kikeletkor,
Szivünkben tavasz, szerelem.
Ott reszket a korán nyílt virág,
Itt elhalt már a gyötrelem.
Még nem oly régen nyári napnak
Lángjától sem hevült szivünk,
Most csodás meleg fűzi egybe:
Tavasz van, remélünk s hiszünk!
Künn hűs szellő tép le virágot,
Jer! hajtsd vállamra kis fejed.
Télről regél a kósza szellő,
Mesét mondok én is neked.
Sivár életről, hosszu télről,
Enyészetről beszél regém...
De ne reszkess hát, drága kincsem:
Tavasszal, csókkal végzem én!
...Bohó gyermek volt; álmodozva,
Vágyón kezdé az életet,
Szivében vágyak lángja égett...
- Róla mesélek most neked.
Ha láttad volna, mint ölelte
Karjával a világot át,
Megszántad vón' szegény rajongót,
Ki semmiért mindent od'ád!
Mindent! Hiszen szivének kincse
Volt gazdagsága, mindene!
Dobogott, vágyott, égett e szív,
Százhangu dallal volt tele.
Óh! de a dal elhangzott árván,
A vágy sóhaj lett nemsoká:
Szeretet szárnyán merre szálljon?
Nincsen rokonszív, nincs hová!
S eljött a tél. Didergő lelke
Úgy reszketett, mint kis madár,
Melynek lehullott pelyhes fészke,
Ha elhervadt az enyhe nyár.
Ajkán elhalt már rég' az ének,
Reménye eltünt, el... tova...
S ha visszaszállt egy pillanatra,
Egy sejtés űzte el: soha!
Tovább bolyongott fázva, némán,
Nem ejtett ajka egy panaszt,
De bánat ült a sápadt arcon,
Ki látta meg? Ki látta azt!
Egy szép leány volt. Olyan lágyan,
Epedve kérdé bánatát...
Egy fénysugár tört át az éjen:
Van még a földön jó barát?!
Van még. Az ifju hitte, hogy van.
Szive megnyílt. Ajkán a dal
Felcsendült ismét; forró vágyba
Olvadt belé a bús sohaj.
A sebzett szív újult reménye
Általragyogta új dalát:
Vihar után a nap pazarlóbb,
Ragyogva szórja sugarát...
Délibáb volt a lány szerelme,
Mely kopár pusztát szánva-szán,
Csalóka fényét önti rája,
Hogy így enyhítsen bánatán.
Elszáll, midőn a nap is tűnik,
Ha közeleg az éjszaka,
- Elszállt a lány, elűzte tőle
Az élet egy kis vihara.
Szegény fiú! Nem sírt. Miért is?
A sors kegyetlen zsarnokunk,
Haragja akkor sújt le mindig,
Amikor boldogok vagyunk.
Amikor szerelmet sovárgunk,
Egy csontváz karja nyúl felénk...
... Ez a sorsunk... De te miért sírsz,
Édes szerelmem? Fáj mesém?
Ne sírj, ne sírj! Nem mondom tovább,
Ölelő karod fogjon át.
Ajkad zárja mesélő ajkam,
Mely a te csókodért sovárg.
Ujjá teremt, égig emel föl,
Felejtet mindent ez a csók...
E csók az én bús mesém vége
S lehet-e vég, mely csattanóbb?
ÖRÖK VÁGY |
|
|
Ha ellobog majd ifju lángom,
Ha majd zokogni sem tudok
S a sok, rommá verődött álmon
Dermedten összeroskadok,
Vajon a nyugvás tompa kínját
Érezni nem lesz oly nehéz?
Vagy vágyón fogom visszasírni
Az örök, kínos szenvedést?
Ha ellobog majd ifju lángom
S örök megnyugvás int felém,
Milyen szellem fog felkeresni
Testemnek porladó helyén?...
Az örök vágy lángszellemének
Árnya kisért majd engemet,
Mert, hogy vágy nélkül elhamvadjak,
Érzem, tudom, hogy nem lehet!
AZ ÉLET |
|
|
Az élet a zsibárusok világa,
Egy hangos vásár, melynek vége nincs.
Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
Megvehető akármi ritka kincs.
Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
Kufár lélekkel hasznot, üzletet;
Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
A jelszó mindig: eladok, veszek!...
Raktárra hordják mindenik portékát,
Eladó minden, hogyha van vevő:
Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
Rajongás, hit, eszmény és szerető.
Aki bolond, holmiját olcsón adja,
Az okos mindig többet nyer vele,
A jelszó: egymást túl kell licitálni,
Ádáz versennyel egymást verve le!
A szív az üzlet leghitványabb tárgya
S eladják mégis minden szent hevét.
Akad vevő rá, egymást licitálja,
Hogy a holmit atomként szedje szét.
Folyik a vásár harsogó zsivajban,
Az egyik kínál, másik meg veszen,
Csak néhol egy-egy végképpen kiárult,
Kifosztott lélek zokog csendesen.
Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
Bolondok bizton, balgák szerfelett,
Eddig az ő példájukat követtem,
Ezután én is másképpen teszek,
Lelkem, szivem kitárom a piacra,
Túladok én is minden kincsemen...
...De nincs erőm ily nyomorulttá válni,
Óh, nincs erőm, én édes Istenem!...
VÁLASZ |
|
|
Azt, amit más őrülten hajszol
Egy hosszú, kínos életen,
A kétség átkos órájában
A sors megadta én nekem.
Nem a nyugalmat. Az én lelkem
Megölné a csend, nyugalom,
Csak egy intést, biztatást vártam,
Ha zokogásba fúl dalom,
Szivemből ömlő, bús dalom.
Áldott a kéz, amely megadta
Ez áldott, édes biztatást,
Áldott a szív, mely némán szenved
S mégis tud vigasztalni mást.
Hát más is érzi azt az átkot,
Melytől zokog minden dalom?
Óh! akkor nem fog porba sujtni
Bús végzetem, a fájdalom,
A dalba ömlő fájdalom...
Azt, amit más őrülten hajszol
Egy hosszú, hosszú életen,
A megértő, biztató hangot
A sors megadta én nekem.
Tudom, hogy múló pillanatra
Enyhült a régi fájdalom,
De azért légy ezerszer áldott
Te, aki átérzed dalom,
Szivemből ömlő, bús dalom.
HAMVAZÓSZERDÁN |
|
|
Meghajtom bűnbánón fejem S mit rég' tevék, imádkozom. Általnyilallik lelkemen Egy rég' nem érzett fájdalom. Egy rég' nem érzett fájdalom Imára szólit engemet, Hisz' örömtől imádkoznom Oly régen-régen nem lehet. * Ez a nap már rég' az én napom, * Ejh! hagyjuk a sírást, |
KOSSUTH HALÁLÁNAK ÉVFORDULÓJÁN |
|
|
Virág borít ma csöndes sírhelyet,
Körötte áll nagy gyászoló sereg.
Élővirágok tarka kelyhein
Mennyi tündöklő, drága gyöngy ragyog! -
Ne szívd magadhoz őket, napsugár:
Egy nemzet hulló könnyei azok!
A gondolat, mely messze elbolyong,
Az érzés mind, mi szívünkben zsibong,
Megtér, megáll a néma sír körül.
E néma sír sok álmot visszahoz,
Mert benne a mi vérző, hű szivünk:
Kossuth Lajos nagy szíve porladoz.
Kossuth Lajos... mennyit jelent e név!
Szeretetet, bízó, honfi reményt,
Szabadságot, mely világot megvált,
Bosszút, melynek órája ütni fog!...
Kijelentés, ezerszer szent e név,
Egy nép szivében élő nagy titok!...
Mely ég küldött, Te szent Apostolunk,
Midőn meghalni készült szép honunk?
Elállott már e nemzet szívverése,
Az égtől várt csak megváltó csodát:
S Te megjelentél, testté lett vágyunk;
Kivívtad a nép igazát, jogát!
Te izentél - így mondta azt a dal.
És követett reménnyel a magyar!
Te fényesebbé tetted hírnevét,
Mint a küzdelmes, zordon századok;
Te szabadságot adtál hazádnak!
...És az neked csak egy sírt adhatott...
Nem! Néked adta reményét, hitét,
Te érted égő, szerető szivét!
Téged minden magyar szivébe zárt,
A síri hant csak tested fedte el:
Téged szivünknek vágya teremtett,
Szivünkben van Néked szentelve hely!
A nap heve nem vész el. Hiába
A langy eső sem ömlik a tájra:
Ha lesz oly kor, hogy a népek előtt
A nemzet és haza összeomolt
S nem lesz hon, csak világ, - a magyarnak
Lesz hazája, mert Kossuthja volt!...
Nyugodj békén, hazánk Apostola!
Nem fog feledni hű néped soha!
A szeretet örök cél és erő,
El nem veszti sem a jövő, se' mult, -
Ki szeretett úgy, mint Te szerettél,
Akkor is él, ha már a sírba hullt!...
...S ha mégis lenne kor vagy nemzedék,
Mely elfeledné a Kossuth nevét -
Ne éljen akkor igaz hazafi,
Vagy hogyha él, tagadja meg hitét
S átkozza meg - bár szíve szakad meg -
Szentségtörő, hálátlan nemzetét!...
ÜDVÖZLET |
|
|
Behúnyt szemekkel újra látlak,
Kedves, szép hely, köszöntelek!
Májusi szellő, virágillat
Elhozta hozzám képedet.
Görbe utcáid újra járom,
Rabjául ejt sok régi álom
S álmomban látlak tégedet.
Erdőd, hegyed már lombot öltött,
Kertedben nyílik a virág,
Az áldott nap meleg sugárit
Fényes kévékben szórja rád.
Fény és illat a szívbe tódul,
Mely mámoros ez égi csóktul,
Fellángol és szeretni vágy.
A te napod, a te virágod
Ejté meg egykor lelkemet;
Azt a napot, azt a virágot
Feledni nékem nem lehet!
Ébredő szív első szerelme,
Van-e ki téged elfeledne?...
Van-e ki téged eltemet?...
Köszöntelek, tündéri, szép hely,
Köszöntelek, szép barna lány,
Fényes sugárba öltözött nap
Első szerelmem hajnalán.
Elmult szivem sok régi álma,
De május fénye, illatárja
Virágot és fényt szór reám -
Jöhetsz hát, élet éjszakája!...
ÁLMOK UTÁN |
|
|
Gyermek vagyok. Temetőben
Tarka szárnyú pillangókat kergetek,
Átrohanok könnyü szívvel
Sok besüppedt, elfelejtett sír felett.
Gyermek vagyok. Megfürösztöm
A ragyogó napsugárban lelkemet,
Nem látom a hervasztó őszt,
Csak a fényes, napsugáros életet.
Gyermek vagyok, kinek lelkén
Minden napfény, minden sugár átragyog,
Eltemetek, elfelejtek
Minden sebet, minden régi bánatot.
Gyermekszívvel elfelejtem,
Hogy csalóka, ámító az őszi fény
És hogy engem megcsalt eddig
Minden álom, minden tündöklő remény.
Gyermek vagyok: temetőben
Tarka szárnyu pillangókat kergetek
S álmaimnak temetőjén
Csalogató álmok után sietek...
KÁVÉHÁZBAN |
|
|
(Ajánlva Ódry Árpád barátomnak) |
Kávéházi sarokasztal,
Körülüljük szépen.
Így szoktuk azt minden este,
Így szoktuk azt négyen.
Diskurálunk, elpletykázunk
Egyről-másról, sorba -
Másképpen a téli este
Rém unalmas volna.
Egyik színész, másik költő...
Összeillik szépen.
Valamennyi bohém fiú,
Van miről beszéljen.
A hír és név, a dicsőség
Valamennyi célja...
Mégis, mégis úgy elborong
A négy fiú néha...
És ilyenkor biztatgatjuk,
Vigasztaljuk egymást.
Másra visszük a beszédet:
- Lesz-e holnap telt ház?
- A szép Lili kap-e csokrot?
- Írt a hadnagyának?
...Addig, addig beszélgetünk,
Míg elfut a bánat.
Olykor-olykor kijelöljük,
Hogy ki beszél máma,
Mindeniknek van valami
Jó históriája.
Elsiratott ábránd éled
Mindenik mesébe',
Visszaint az ifjuságnak
Messze bolygó fénye.
Egyik este véletlenül
Én jöttem a sorba,
Mesélni a féltett multról
Nekem kellett volna.
Amit talizmánná tesznek
Hosszu, kínos évek:
A legelső szerelemről
Szóljon hát az ének!...
Belekezdtem... De egyszerre
Megbénult a lelkem,
Feltárult a mult előttem
Emlékekkel telten...
Egy kis város, ahol egykor
Olyan boldog voltam,
Egy szép leány, kiről egykor
Annyiszor daloltam...
Elszédített ennyi emlék,
Szemem könnybe lábadt...
- Mért is kérdeztétek az én
Bús históriámat?...
Bánat ült a fiuk arcán,
Elhallgattak szépen...
Ott csillogott az a könnycsepp
Mindnyájunk szemében...
|
|