MÉG EGYSZER...

Még egyszer meghajolni késztet
A lelkem régi, színes álma,
Még egyszer, ím, tárva elétek,
Ami az enyém, ami drága:
Piacra vont az ifju évek
Álmodni vágyó ifjusága...

Mikor először szőttem álmot,
Beteg, de szűzi volt a lelkem,
Nem volt, mit el ne hittem volna,
Nem volt, mit meg nem érdemeltem,
Volt istenem, volt szépről álmom
S volt kurta szoknyás lány szerelmem...

Volt... volt. Ez a másodvirágzás,
Ez már csak az álmoknak álma
A cél nem cél, a babér nem zöld,
Nem pálma már többé a pálma.
Rövid szoknyás lány mit sem adhat,
Nekem sincs már semmim, csak lázam,
Ilyen olcsó lelket nem kapnak:
Csak egy forint, kérem alássan!...

Csak egy forint... Piacon volnánk!...
Mit szégyenkezzem, ez a vásár,
Eladom még a megvetést is,
Az én lelkem már úgyis lázár,
A piacról hulljon még rá sár!
Ím, bevallom, hogy nyomorultan,
Mit sem remélve, mit se várva,
Még mindig van az én lelkemnek
Szárnyakat adó büszke álma.
És bár előttem vak sötétség
És bár előttem mit se látok:
Még mindig meg tudok én vetni
Egy nálam is bénább világot!
Ím, bevallom, hogy nem hiában
Vergődtem, nyögtem, vártam, éltem,
Megleltem az igaz világot,
Megleltem az én dölyfös énem,
Megleltem, ami visszaadja,
Amit az élet elragadt:
Annyi szenny közt a legtisztábbat:
Ím, megtaláltam magamat!...
Ím, megtaláltam s a piacra
Kivonszoltam, hol áll a vásár:
Ez én vagyok, hitvány és büszke,
Érints, vevő és hullj reám, sár!

... Még egyszer meghajolni késztet
A lelkem régi, színes álma,
Még egyszer, ím, tárva elétek,
Ami az enyém, ami drága,
Piacra vont az ifju évek
Bénán is büszke ifjusága...

ÉJIMÁDÓ

I.             Leplét bár váltva öltse, vesse: Az én világom nincs már messze. Az én világom el fog jönni: Hajnaltalan csodás világ lesz, Az éj sohsem fog elköszönni... Egére nem lesz csillag hintve, Én leszek minden gyöngye, kincse, Én leszek célja, üdve, átka És mégis ez lesz legjobb, legszebb: Minden világoknak világa... Akkor már nem lesz semmi multam, Feltámadok, bár el se multam, Reménykedem, bár mit se várok, Elzúghatnak mögöttem békén A többi napderüs világok... Nem törtetek célra, titokra, Nem lesz szükségem asszonyokra, Nem keresem, aki megértett, Én leszek a szent különélet, A hazug fények megvetője, A nagy sötétség, szent sötétség Tapadó, bárgyú szeretője. Köröttem nem lesz semmi kétség, Csak nagy sötétség, szent sötétség... ...Az éjszakában állva, fázva Várlak, szerelmetes világom, Minden világoknak világa... II.             ...Fény ad színt a darabka kőnek, Fény ad színt minden agyvelőnek. A fény teremtett, fény teremt Fejet zsibbasztó végtelent S egyetlen egy kis, balga órát, Amelyben nyíló tubarózsák Vad illatába olvadunk... A fénytől élünk s fény vagyunk... ...Hejh, temető! Valamikor még Nap volt a lelkem, fény az álma S íme, most a nagy világosság Kerget belé az éjszakába... ...Légy áldott, legvalóbb legenda S a szent fény, mely most visszahoz; Az... az! A sötét volt az első, Fényt sohse látott szent kaosz. A nincs volt az első igazság, Önmagátszülte szent erény, A tagadás az első isten S első hazugság volt a fény. Színben pompázik, hazug álmok, Gyötrődő gondok gondozója, Hogy káprázón agyamba szállott: Elkárhozás volt az az óra... Azóta nincs már semmi új fény, Nem érzek semmi meleget, Sóvárgom a nagy éjszakákba, Várom a barna felleget, Multát a színnek, fénynek, vágynak, Borultát a nagy éjszakának... III.             Hullj, hullj az asztalomra, Nyárnak hulló virága, Vadgesztenyék virága... Ott a bokroknak alján Csiklandott lány kacajja, Párzó, bujálkodó vágy Gyalázza meg az estét, Az édes nyári estét... Majd lesz est még sötétebb, Lehull a nyár virága, A gesztenyék virága. Köd fekszi meg a bokrot, Hideg lesz majd az este S elmulnak a szerelmek... Hullj, hullj az asztalomra: Szeretem a virágot, Az elmuló virágot. Ilyen szép nyári estén Nagy oktondin kiporzik S lehull az asztalomra... Az a ficánkoló lány, Ott a bokroknak alján Fázódva jár a ködbe', Ha jön sötétebb este S elmulnak a szerelmek... Nem hull majd asztalomra Vadgesztenyék virága S az őszi csöndes estén Én maradok meg itt csak... Begázolok a ködbe, A sötét, lomha ködbe, Átgázolom a bokrot, A száraz, árva bokrot S bekiáltom a csöndbe, Az édes, szörnyü csöndbe: Elmultak a virágok, Elmultak a leányok: Én itt vagyok, maradtam És úr vagyok a csönden.

CSÓKOK

Lásd »A csókok átka« címen az »Új versek« kötetben

MESÉK

Ne csókolj, Miriám. Ártalmas éj ez, Én ismerem rég. Vissza-visszatér Szomorú, bús, igaz mesékkel. Ne csókolj, Miriám, csúf ez éjjel És csókot adni vissza nem tudok, Nem csörtet, álmos testemben a vér. Mesélni kell ilyenkor, Miriám, Árnyak kerengnek, rémülök, futok, Fogj át, öledbe hajtom a fejem, Jaj, jaj, az a sok kínos szerelem, Amely űz, hajt olyan régóta már. Ne csókolj, Miriám, Margit és Erzsi vár. Akkoriban mondatott én rólam sok dicséret és gáncsoló szó. Mondatott, hogy nagytehetségű ifjú lennék, de szörnyűképen semmisem leszek, mivelhogy szertelenségről adtam tanúbizonyságot. Nem adtam én ellenben e beszédekre semmit. Hajszolt, űzött a rosszba kergető démon, s úgy hitték, hogy megöl az éjszakázás, mivel éjszakánként a mámort kerestem, s nappal álmos voltam és buta. Mámor-árus helyeken pedig csak rossz leányokkal beszéltem én, és néha undorodtam magamtól, mert eszembe jutott, hogy e rossz leányok bemocskítanak. Május volt, és a kertben ismertem meg Erzsit és Margitot. Ők tiszta lányok voltak, és én nem tudtam ennek folytán velük beszélni. Hogy ott ültek a rózsák bokra alatt, csak néztem őket. Tudtam, hogy ők tiszták, és áhítottam fehér kezüket megcsókolni... ...Akkor éjjelen még nagyobb volt fejemben és szívemben a mámor... És szomjas voltam tiszta kezek csókolására, és reszketve gondoltam Erzsire és Margitra. Égett az ajkam, szorult a torkom. Szerettem volna belekiáltani az éjszakába, hogy én egy tiszta leányt szeretek.: Erzsit vagy Margitot... Így jött előmbe boros pohárral az ifjú, ki szintén ott ült velünk a padon; a rózsák bokra alatt. Lázasan, susogva kérdeztem tőle: - Te is szeretsz? - Igen... - Tiszta lányt? Súgva szólt: - Erzsit... S én leborultam az ifjú vállára... Lázban égve nyögtem: Szeretem én is! Én is!... A tisztát, a szentet, Margitot... Margit és Erzsi... Jaj, Melanie is jön, Ne csókolj, Miriám, hallod: ugat, Beszélek véle, beszélek róla, Ne csókolj, Miriám, hallod: ugat, Ő volt az én királynőm... Hogy unottan köszöngetek nektek az utcán, ismerős idegenek, mit gondoltok rólam?... Sápadt vagyok, nehéz járású, alázatos... Mit gondoltok rólam?... Kacagtok, fitymáltok, míg mellettetek elbotorkálok... Honnan is tudnátok, hogy ez a sápadt, lomha, vézna ifjú egy száműzött királyfi?... ...Az voltam én! Rongyos cipőjű, foltozott könyökű, hatalmas királyfi. Rózsás volt az arcom, ragyogó fekete a két nagy szemem, hullámmal csapódott fehér homlokomra fekete hajam... S a trón, a trón! Hatalmas aranytrón ragyogott felém. Nagy volt birodalmam, csodásan mesés nagy. A szívem, a szívem... Az volt a legtelibb szív minden szívek között... Királynője is volt! Megálljatok. ...Hogy ott tanítottam a kis szobában, aztán bealkonyult, szomorú voltam volt nagyon. Künn kigyúltak, a lámpák s az én nagy szemeim belemeredtek az emberes utcába. Mellettem a leckéjét darálta a fiú, kiért négy forintot fizettek nekem... Aztán nagyon keserűnek éreztem a szívemet.... Sohase fognak az én szemeim úgy eltévedni, mint akkor. Sohase fog az szívem olyan keserű lenni, mint akkor. Sohase látom meg én többé Melaniet, ki nénje azon fiúnak, kiért négy forintot fizettek nekem... És nem tudom őt elbeszélni nektek. Szőke volt a haja, és könny volt a szemében, és én nem láttam őt csak messziről... És hogy nagy szemeimmel néztem a setétet, és hogy keserű volt az én szegény szívem, azt nem tudhatta Melanie, mert hogy nem ő fizette ki nékem a négy forintokat... Én ott a setétben láttam a trónt. Aranyból való trónt, mely vár reám, királyfiára... Csakhogy nekem a víz még bemegyen a cipőmbe, és négy forintból nem csinálnak új ruhát. De végre is királyfi vagyok, és majd meglát engem Melanie, és virág lesz a hajában, és könnytelen lesz a szeme... Így gondolám, míg nagy szemeim belemeredtek a setétbe, de kiszakadt a lárma a közelső szobából. Mintha ugatott volna szűkölő kutya, mintha a szívembe harapott volna valaki, és ijedten rántogattam a leckehadaró fiú karját. - Ki az?... Szólt a fiú: - Melanie sír. A néma... ...És akkor éjszaka lidérc ült reám, s egy kutya harapta a szívemet. Aranyból való trónon láttam magamat. Jobbomon ült Melanie, a néma, és igen-igen sírt... Most csókolj, Miriám! Óh, gonosz éjjel, Bús éjjele bús, való meséknek, Miriám, gyújtsd fel a vérem, Jaj, jönnek a mesék, Miriám, Miriám...

ÓDA A BETŰKRŐL

Lázas napok emléki egyre tűnnek,
Az utcákon zászló nem lengedez:
Tudjátok-e, hogy nem piros betüs ünnep:
Fekete betük ünnepe ez...
Tudjátok-e, hogy zajban ünnepelni
Nincsen jogunk s nekünk nem is lehet:
Mi éjben, félve gyújtjuk a világot
S jégtengerből csaljuk a meleget.
Mi féltve őrzünk minden kis parázst is,
Óh, mert nékünk kihűlni nem szabad,
Száz istenük lehet a lármázóknak -
Nekünk egy: a megváltó gondolat...
...A bálványok vajon miből kapnának
Szent gerjedést, vad honfiharagot,
Jelszavakat, hahogyha nem volnának
Apró, kiformált ólomdarabok.
Tömjént nem kaphat egyetlenegy bálvány,
Bölccsé, bolonddá válni nem lehet -
Mi ünnepeltetjük a világot:
ólombetűk és éji emberek.
Mienk az ország, hatalom, dicsőség,
Mienk a küzdés, bénaság, nyomor,
Mienk a zsongó dalos, szerető szív
S a romlást kérő, éhező gyomor.
Minden mienk és semmink a világon,
Mienk az élet legmaróbb sora,
Nincs több joga senkinek a munkára,
De ünnepelni sincsen több joga!...
...Légy üdvözölve szent, termékeny éjjel,
Mikor világot gyújtunk a világnak,
Mikor az eszmék szállnak szerte-széjjel,
Mikor a betűk megváltást csinálnak,
Mikor cseppenként szikkad ki a vérünk,
Tüdőnk fullad, égő pokol agyunk,
Légy áldva, nagy nap!... Nyomorultak
És dicsőek te általad vagyunk!...
Mi vagyunk isten kiválasztott népe,
Kik, íme, most fennen büszkélkedünk,
Akiknek szívük csupa tiszta béke,
De harcolunk és megfeszíttetünk...
...Rendelteték... Betöltjük rendelésünk,
Leszünk a megváltásért áldozat
S krisztusi szívvel megimádjuk,
Mi reánk sújt: a súlyos átkokat.
S a fórumon mikor elült a lárma,
A szíveinkben gyúlnak szent tüzek
S megáldjuk üdvünk, kárhozásunk,
Megáldjuk a fekete betüket!...

A LÁPON

Lásd »Vízió a lápon« címen az »Új versek« kötetben

KRISZTUSOK MÁRTÍRJA

Lásd »A krisztusok mártírja« címen az »Új versek« kötetben

VÉN FAUN DALA

Pogányok üdve: érlelő nyár,
Nyüzsgő világ, por és salak -
Én, bús faun, karom kitárom
És áldalak, megáldalak.
Sugáros útjaid bejárom,
Ha sugár nincsen is velem:
Én vagyok a legvígabb koldus
Aki dalol - az útfelen...
Pán ébred. E fáradt világra
Egy új világ reszketve készül,
Egy új világ karját kitárja
S mi meghalunk ez öleléstül.
Jön új világ. Jön a szilajság,
Jön a gyönyörök új világa,
Örök nyara lesz majd a vérnek
S júniusnak örök virága.
Óh, szent pogányság, jövel, jövel már,
Várnak a bénák és az épek,
Én legjobban, ki nem tudom, csak:
Hiszem azt, hogy szép az élet...

HIDEG MÁJUS

Nem tudom én, hisz május volna most is,
Van most is asszony, fény, illat, meleg,
Elvétve tán nyit orgonavirág is,
Vannak tán most is ifju emberek,
Józan eszét tán most is elhajítja
Mámoros éjjel egy-egy szeladon:
De mégis, mégis, nem lángolunk, mint régen,
Olyan ész nélkül, olyan szabadon...

Virágos ágyon nincs kedvünk pihenni,
Ha est közelg s a vén nap búcsuzik,
Csillagsugáros éjjel nem zokog fel
A naiv, balga, édes naktmuzik...
Más a virág, nem bódít most az illat,
Ki álmodoz most május éjjelén?...
Egy csöppnyi flört s haza sétál az ifjú,
Mert május van, de ő fáradt, szegény...

Járom a korzót, kergetem az álmot...
Mennyi szép asszony, nyíló szép leány!...
Borulj rám, álom, borulj a szívemre,
Tégy eszelőssé, úgy, mint hajdanán!...
- Mily édes arc!... Milyen termet!... Utána,
Májusnak ifja lettem újra én!...
...Ej, mért fárasszuk halálra magunkat,
Aludjunk inkább május éjjelén...

AZ UTOLSÓ RÉSZLET

Részletekben halok meg: érzem.
Talán egy kissé gyorsan éltem,
Vagy a szívem volt kissé nagy tán
És hogyha megtelt néha adtán,
Csupán az élet pillanatján,
A perc üdvén csüggött a lelkem...

Mindegy. Sorsom megérdemeltem...
Csalóka álmok léha bábja
Nyűgként minek jön a világra?...
Kinek nem kell a tucat-élet,
Egész szépen aludni térhet,
Ha elhamvasztja önnön lángja,
Ha nincs tüdője s nincs több álma...

...Ablakomon beárad fojtón
A ködös ősz hűs levegője...
Kinézek: egy szemetes udvar,
Középen egy pár cserje nőve.

A lomb, levél lehullott régen...
Egy pár hervadt, fonnyadt levélen
Mégsem adott túl még a cserje,
A többi már a sárba verve...

Azt mondják, hogy így ősszel olvad
A lélek át az elmulásba,
Az elfonnyadt ifjú arcokból
Ilyenkor lesz halotti lárva,
Ilyenkor lesz multtá az élet...

Engem nem köt semmi igéret,
A nagy mindegyre esküszöm már,
Óh, de az az utolsó részlet:
Attól, csupán csak attól félek...

Ha feltámadnak mind az álmok,
Ha fölkeresnek mind az árnyak -
Óh, e rémes elszámolásnak
Órájától reszketve félek!

De, hajh, az örök csendes éjet
Nagy kínnal kell megérdemelni:
És én meg fogom érdemelni!...

A HALOTTAK

Akik lakoznak csendben valahol,
Szomorú fűz akikre ráhajol,
Akiknek sírján halvány mécs lobog,
A gyötrődést azok már rég feledték:
Mi sírva élünk, ők meg boldogok...

Nádas, fehér ház szűk kis ablakán
Néznétek csak az én édesanyám!...
Pedig előtte mécses sem lobog...
Óh, de akik csak halottat siratnak,
Mellette mégis százszor boldogok...

TOVÁBB...

Tarlott, összeégett mezőkön
El-messzeszáll a gépdübörgés,
Megáll a messzi tanya-ember:
Sóhajtás ez vagy lassú hörgés?...
Tán kárhozott lelkek siratják
Az összeégett föld porát?...
A kattogó tengelyt mi érte?...
Tovább!... Tovább!...

A pihenésre nincsen óra,
A könnyülésre nincsen álom,
Útjelző a nagy ismeretlen
S kerub-poroszló a határon,
Árnyék, patak hiába csábít
Lemosni hosszú út porát,
Hivó ajk nincs... Csak futni, szállni
Tovább!... Tovább!...

Alant a kék tenger morajlik,
Fent végtelenség kékje int,
Az elhagyott, messze tanyákról
Átok a szél is, mely legyint,
Elől a szörnyű rejtelmesség
Rajzolja titkos sátorát,
Hátha lesz egy kőpárna benne!...
Tovább!... Tovább!...

LÁZBAN

Kit rég kerülnek a szerelmes álmok:
Szerelmes szívvel, álmodozva járok...
Május sugarát itta bé a lelkem -
Májusi fényben gyógyulásra leltem,
- Még csak kétszer láttam...

A sarkon állok lázban égve. Várva,
Merről villan meg hófehér ruhája,
Várom a régi, ifjú vággyal, kedvvel,
Várom a régi diákszerelemmel -
- Még csak kétszer láttam...

Kigyúl az arcom, elfog az igézet,
Újjászülettem, megváltott az élet,
Kinek még tegnap nem volt vágya semmi,
Ifjú, szerelmes trubadur fog lenni -
- Még csak kétszer láttam!...

HAZUGSÁG NÉLKÜL

Hogy ámítni nem tudtuk egymást,
Friggyé ez úgy sem válhatott,
Én a nőt nem láttam sehol sem,
Te meg a férfiállatot.
Két sápadt, fáradt ember üdvét
Egymásra lelve sem leli,
Hejh, édesem, kár volt ily ifjan
Hazudni elfelejteni!...

Csak annyit tudtál volna szólni:
- Én ifjam, szép vagy és deli...
És én bár súgni bírtam volna:
- Enyém légy, tested vágyteli!
Talán egy kéjes pillanatra
Felébred két test, két halott,
Hejh, de mert hazudni nem tudtunk,
Friggyé ez még sem válhatott!...

ÁLDOMÁS

Áldomást tartok.
Künn, vaksötétben zivatar harsog.
Olyan, milyenben kőtáblát kapott
Népösszetartó, nagy eszű Mózes...
Az asztalomon gyilkoló szesz...

Ennek a gyilkos, butító lének
Nagy szerepet szánt a balga élet,
Öntudatrabló egyedül itt lenn,
Ami felséges, uralja minden,
Az alkohol a romboló isten!...

A földön mindig éltek emberek,
Tudásra vágyók, telhetetlenek,
Nagy agyvelők, ferdült koponyacsontok,
Voltak a földön mindig-mindig
Világmegváltó, balga gondok.

De volt a világon megváltó mámor,
Volt butitó szesz, parányi sátor,
Hol mámoros fej kőpárnát kapott,
Hol elbutultak felséges agyok...

Kik a tömegnek széles vállán ültek,
Kik Pantheonba, Parnasszra kerültek,
Jámbor merengők, hízó testek voltak,
Kik alkudozva írtak és csaholtak.
A nagy tudóktól nem maradtak tettek,
Ők a nagyságnak mártírjai lettek.
Csodás fejük oly rémes lázban égett,
Mihez jeget nem adhatott az élet,
Szemük olyan kegyetlen tisztán látott,
Hogy pokolnak látták meg a világot
S kik rátermettek messiási sorsra:
Belefúltak mámorba, alkoholba.

Züllött nagyok, mártírjai az agynak,
Ez éjszakát tiértetek virrasztom,
Bizsereg már a mámor agyvelőmben:
Én sem hiszem, hogy valaha virradjon.
Ferdült agyaknak mindig egy a sorsa,
Bolondok háza vagy a zsibbadt mámor,
Nőni fog a ti számotok sokáig,
Felejtett, züllött félisteni tábor.
A lázas agy butuljon el örökre,
Nagy gondolatra szükség nincsen itt, -
E gyilkos szeszt tireátok köszöntöm,
Nyugalmatokra: elzüllött zsenik!...