FUIMUS

De jó, ha elszállt minden álmunk,
Ha nem tudunk senkit szeretni,
Ha érzéketlen kővé váltunk,
Ha nincs reményünk s nincs több álmunk.

Hullhatnak forró könnyek értünk:
Nem érezzük terhét a vádnak,
Hitvány ellen nem forr a vérünk,
Csókot, ütést egyként nem érzünk.

Mit sem várva, mitől sem félve
Állunk ez őrült forgatagban
S ha eltipornak összetépve:
Voltunk... aztán... mindennek vége.

MISZTÉRIUM

Csak az a mély és szent igazság,
Amit magába rejt a lélek,
Idétlen semmi, játszi hívság,
Amit leírok, elbeszélek.
Rendelteték, hogy néhány ember
Tépődjék, sírjon mindhiába
S hogy meg ne értsék... Néhány ember
Ezernyi éve így csinálja...

Rendelteték, hogy dalba sírja
Néhány szegény bolond a lelkét
És hogy úgy sírja mindig dalba,
Hogy soha-soha meg ne fejtsék,
Hogy amíg jár-kél a világon,
Álmodozó bolondnak hívják,
Hogy a lelkét borítsa ködlő,
Dalokban zsongó, játszi hívság.

Óh, én tudom, hogy gyönge szómban
Csak gyáva vágy az, ami vadság,
Hisz lelkem minden pillanatja
Romlást hozó, csodás igazság.
Ködön keresztül, vaksötéten,
Meg nem fejtett titkokba látok
S átkozottként kell rejtegetnem
Ezer csodás, igaz világot.

Nagy éjeken szeretnék szólni:
Nem, nem birok tovább bilincset,
Nem, nem birok tovább titkolni
Ennyi világot, ennyi kincset.
Világrontó nyilatkozásnak
Égből lopott lángjától égek!...
...S miket leírok, elpanaszlok -
Csak szóba ömlő semmiségek!...

STRÓFÁK

I.             Viaskodik, csatáz a lelkem, Hogy önnön-gyászát csak hazudja, Hogy útja a bolondok útja És én magam még meg se leltem... Viaskodik, csatáz a felhő, Hogy ő eget bevenni jött el S a szomjas földre hull özönnel, Ha perce, a lehullás, eljő. A felhő csak úgy sejt az égrül, Én már vagy kétszer belenéztem S nem láttam mást a ködnél mégsem. Lehullani csatázás nélkül: Ez nagy!... S így szólni a viharban, Lehullottam, de - így akartam. II.             Én édes, első asszonyom, Tudásnak érett almafája: Te bűnöd az én Gascogne-om!... Ki asszonycsókot kért s kapott már, Sem bolond, sem bölcs nem lehet, Gőggel telt lelke csak sajog, vár... Én édes, első asszonyom, Te általad lettem futó bölcs, Te bűnöd az én Gascogne-om!...

BÉKESSÉG ÜNNEPÉN

Békesség most tinéktek, emberek.
Örvendezzél, derék világ,
Hangozzatok, jámbor legendák,
Zsolozsmák, bibliák, imák.
Kicsi gyertyák, lobogjatok föl,
Bóduljunk tömjénnek szagán!...
Szép dolog ez!... Így kell csinálni
Minden karácsony-éjszakán...
Hejh, szép az istenes legenda,
A csillag, a jászol, az élet,
Ki lehetne még vele húzni
Talán még néhány ezer évet...
Békesség hát néktek, emberek,
Örvendezzék a vak, a béna:
A jászol benne van a legendában
S a jászolban benne a széna...
Különben is az élet csupa vígság,
Útvesztőkből csillag vezet ki,
A pásztorok és bölcs királyok
Szinte futnak - egymást szeretni
S a betlehemi félhivatalosban
Miként egykor meg vala írva:
Mindenkit jászolánál várja
Az arany, a tömjén, a mirrha...
Örvendezzél, derék világ,
Harsogjatok, jó, égi villik,
Örvendezzél, derék világ,
Te meg vagy váltva tudniillik.
Lobogj, kis gyertya! Meg nem árthat
Ennyi kis fény tán a világnak.
Odakint szörnyű nagy a kétség,
Odakint szörnyű a sötétség.
Odakint szörnyű vaksötétben
Sirály sikoltoz, vércse víjjog,
Bagoly huhog, kóbor eb szűköl...
Odakint valami nagy titkot
Rejteget a sötét világ,
Jó lesz mormolni szaporábban
A szent zsolozsmát, bibliát.
A föld könnyektől terhesült meg
S a terhesült föld ing, remeg,
A vajudó kínnak gyümölcse
Nem lehet más, csak szörnyeteg...
Ami sóhaj, nyögés, kín, szenny volt
És rettentett a földgolyón,
Vad orkánban kitörni készül,
Világot törve, rombolón,
Évezredes tragédiának
Bosszuló vége fenyeget,
Vad éhesen, vad harcra készen
Állnak iszonyú seregek...
A Messiást nem várják immár,
Nem kell többé a Messiás,
Hazug a megváltás meséje,
Szentségtelen a szentirás,
Hazug minden, amit az ember
Évezredekkel istenné tett,
Csak egy igazság - közös jussú
S egyenlő végű - ez az: élet...
Ám ne nézz ki az éjszakába,
Örvendezzél, derék világ,
Hangozzatok, jámbor legendák,
Zsolozsmák, bibliák, imák,
Ne halljátok a föld-dübörgést,
Menjen tovább a szürke élet,
Közelg a földi végitélet...
Addig lobogj csak, kicsi gyertya,
Harsogjatok csak, égi villik,
Örvendezzél, derék világ,
Te meg vagy váltva tudniillik.

ZSÓKA BÚCSÚZÓJA

Akihez szólott a legelső nóta:
Zsóka menyasszony, férjhez megy a Zsóka...
Még kurta szoknyás lány volt egy pár éve
És nemsokára a más felesége...
Így van megírva pár rövidke sorba,
Mintha ez olyan természetes volna.
Az a reporter mit tudta, hogy ebbe'
Egy kész regény van végleg eltemetve,
Bevégzett regény, be nem végzett álom:
Zsóka volt az én első ideálom...

Megejt varázzsal édes, ifju emlék,
Mintha most ismét az a régi lennék,
Mintha még mindig könnyű vón' a nóta
Mintha még mindig hű lenne a Zsóka,
Mintha még mindig tudnék szőni álmot...
...Pedig meghaltak mind az ideálok...
Ahogy elhangzott az az első nóta;
Édes kis Zsókám, haldoklom azóta,
Reményem, álmom mind, mind semmivé lett,
Meghalt. Magával. Maga volt az Élet...

Maga férjhez megy, édes kicsi Zsóka,
Mást fog ölelni, másé lesz a csókja...
Óh, legyen boldog majd avval a mással,
Ölelje Magát olyan forró vággyal,
Ahogy én egykor átölelni vágytam,
Szerelem-éhes, boldog, ifju vágyban...
Haljon el most már minden emlék, nóta,
Feledjünk mindent: menyasszony a Zsóka...

ÉLES SZEMMEL

A világ az izmos butáké,
Kik hangulatban, hitben élnek,
A magamfajta nyomorékok
Csak vizsgálódnak és henyélnek,
Annyi édes, szines hazugság
Környékezi szegény szivünket,
Mért nem vagyunk hivő buták mind,
Éles szemmel vajon ki büntet,
Nyomorékokat, bennünket?

Szamár hitben, dús hangulatban
Másoknak lelke, teste épül,
Minket vad kerubok űztek ki
A hazugságok édenéből,
Hitünk nincsen, hogy szebbnek várjuk
A jövő percet, mint a tűntet
S a mult örökre hal meg nékünk...
Éles szemmel vajon ki büntet,
Nyomorékokat, bennünket?

KIHŰLVE

Rövid a szívnek ifjusága...
Egy erős érzés megvisel már,
Kifáradok hamar a vágyba',
Egy vágyam erős: nyugalom...

Az egek ostromlásán kezdjük,
Óh, mint tudunk égni, szeretni!
És elkopunk, mint a fatengely,
A szívünk egy kiégett katlan,
Nincs benne láng: csak pernye, semmi...

Aki úgy látja a világot,
Mint én - s óh, jaj, magát is benne,
Nincs elmulás, halál, enyészet,
Amely annak fájdalmas lenne...
Ahogy van: minden úgy van rendbe,
Elég, hogy élünk!... Mért kivánjunk élni?...
Fáradtan oly jó nyugalomra vágyni...

De néha mégis oly jó volna égni!...
Lángolni, mint kölyök-koromban
És miként akkor: bízni és remélni...
Meglegyint késői fuvalma
A lezajlott ifjú viharnak;
Ha látom, hogy vannak még karok
S azok ölelni engem akarnak...

...Ilyenkor szeretnék szeretni,
De nincs már nékem semmi lángom,
Egy erős érzés megvisel már,
Én már csak a nyugvásra vágyom...
S hogy el tudnék akkor pihenni,
Ha mindenki rúgna, utálna!...
Rövid a szívnek ifjusága...

A KENYÉR

Mit esdve kért a jámbor názáréti,
Ma száz és száz átkozva, sírva kéri.
Nem változtunk mi emberek: magunk,
De, jaj, sokan, nagyon sokan vagyunk,
Halk sóhajban ezreknek vádja reszket:
Ma nem egy váll hurcolja a keresztet...

Szent őrület, felséges, bamba, léha,
Embernek lelke, életnek babérja,
Amit lövell gyötrődő ember-elme,
Embernek lángja, vágya, gerjedelme,
Mit a tudat, az eszmélés felér:
Mind testi tűz, mind gerjedés, kenyér!...
Teremtő tűz, versenyre, síkra késztő
Vagy megtörő, siránkozó, emésztő...

Mit esdve kért a jámbor názáréti,
Ma száz és száz átkozva, sírva kéri...
Ki bámulója földi szépnek, nagynak,
Hivője diadalmas akaratnak
S kenyér-tűztől, teremtő tűztől lángol:
Hallgassa meg, mit ezrek jaja vádol
S a lelkét ossza, vágja ketté néha,
Közös babér az életnek babérja.

FARSANGI DAL

Szép úri nép, didergő itt a fény,
Szükség van itt vidám harangozóra...
Lecsúszott vén napunk az ég ivén:
Szép úri nép, hisz ez farsangi óra,
Édes, pogány, vidám farsangi óra...

Szép úri nép, néhányan itt vagyunk,
A lelkünk vers, a lelkünk csupa ének,
A lelkünk, hej, régibb, mint mink magunk,
Nagy Pán sípjában ez vala az élet
S azóta él a vers és száll az ének...

Szép úri nép, kegyes szívvel fogadd
Az élet ez örök farsangolóit,
Ha tapsra készt', nincs nálunk boldogabb,
Akár borús, akár tréfás bohó itt,
Családjuk egy s még mindig egyre hódít.

Szép úri nép, hej, fordult a világ!...
Kihuny a gáz... Ős Hellász napja éget,
Amerre nézek, fény, dal és virág,
Olimpiának síkja, színes élet,
Virágeső hull s mámort zeng az ének...

Szép úri nép, a vér csodás, nagy úr,
A vérből az életnek titka árad,
Hiába nyit virág s az ég azúr,
Hideg a fény, a vérünk hogyha bágyadt:
A vérből az életnek titka árad...

Szép úri nép, hallatszik a zene!
Szaturnusz hív ünnepre deli népet,
Egy mennyország minden asszony szeme,
Milyen vágyó, milyen erős legények,
Éljen a vér, a kedv, a mámor, ének!...

Szép úri nép, mámorban hinni jó,
Mámorban hinni földi, boldog, édes,
Mámort tanít a tarka hisztrió,
A dal, a hit, a mámor üdvösséges,
A dal örök, csupán az óra véges...

Szép úri nép, arcod megváltozott,
Emlékezünk, mi már régente élünk:
Farsangi nap mikor leáldozott,
Óh, mint gerjedtél vágyra, dalra vélünk,
Emlékezünk, mi már régente élünk.

Szép úri nép, bágyadt a vér s ideg,
Olimpiának szentelt síkja néma,
A lelkünket fagyasztja a hideg,
Szaturnuszhoz hiába hív poéma,
Vidám, pogány, farsangi óra néma.

Szép úri nép, jambus-dal száll feléd,
Szájam sövényén egy-egy szava reszket:
Mikor eldobtad a mámor egét,
Ez a mi népünk ezer édent vesztett,
Mi vonszoljuk, hej, a te bús kereszted!

Szép úri nép, didergő itt a fény,
Szálljon csoda e kis harangozóra,
Frissülj meg, vér, te bágyadt, lomha, vén,
Fakadj ki multból, valamelyik óra,
Édes, pogány, vidám farsangi óra!...

Szép úri nép, néhányan itt vagyunk,
A szó, a dal legyen a régi máma,
Szent mámorral teljék fáradt agyunk,
Ez a világ ma itt a Pán világa,
Mi dédapánk, a nagy Pánnak világa...

Szép úri nép, ez itt egy más világ,
Az időből kitépett ez az óra,
Sirász e hely, hull reánk a virág,
A mult s jövő jöttek találkozóra
S nagy Pán vigyáz e szép találkozóra!...

JELENTÉS

Bús, sáppadó poéta-ember,
Édes, bús nóták dalolója,
Még egy tavaszt várt türelemmel.
S ahogy megjött a fecske, gólya,
Ahogy az élet újra támadt,
Elébe nyargalt a halálnak,
Meghalt, amikor minden éled,
Csak azért, mert hát: szép az élet!

Tele volt a szíve még dallal,
Csak a tüdője volt a fogytán,
Nem harcolt, szegény diadallal,
A fátum ujjong összerogytán.
Bús, sáppadó poéta-ember
Szivében dallal, szerelemmel,
Nagy szomjúsággal sírba lépett
Csak azért, mert hát: szép az élet!

SZÍVEK

Lásd »Szívek messze egymástól« címen az »Új versek« kötetben

FANTOM

Lásd »Az én menyasszonyom« címen az »Új versek« kötetben

DANKÓ

Kanyargó Ér mentén fekete, magyar föld Volt az én testemnek életet adója, Földből élő ember az édesapám is, Olyan rég nem szóltam magyar szóval róla. Magyar ott a síkon, szívig magyar minden, Magyar a vér is még az én ereimben, Hej; hogy olyan ritkán emlékszem meg róla, Hej, hogy messze tőlem az Ér-mosta róna!... Nem tehetek róla... Én rólam talán ezt eleve rendelték, Fáradt volt a lélek, hogy belémlehelték, Novemberi nap volt, sárgult már a róna, Nincs bennem elég tűz, nem tehetek róla! Én bennem csak vágy van, messze-messzeszálló, Valami névtelen, valami borzalmas, Valami sóvárgó... Úgy-úgy agyonhajszol, úgy-úgy kerget innen, Úgy-úgy húz magához az idegen isten; Keletről szakadt törzs napnyugatra szállnék, Fénynek teremtődtem s árnyék lettem... árnyék... Nincs bennem magyar tűz - mea culpa - nincsen... *                 Magyar Dankó Pista, áldjon meg az isten!... Kanyargó Ér mentén... Óh, szállj csak rám, álom! - Lássam meg a multat. Aranyozott szárnyon Borulj rám: hadd tudjak gyermekmódra sírni, Szálljon meg oly kéj, mit nem lehet elbírni... Tele van a szívem... Holdas enyhe éjjel Mámorossá tesznek erős vadvirágok, Kábultan pihenve hallgatok egy nótát, Gyermek szemeimből a könyű szivárog, Egyszerre szakad rám kárhozat és éden, Leányok nótáznak csendes faluvégen, Reszket mellettem a vadba oltott rózsa... Óh, szent, égből lopott, magyar lelkű nóta... Magyar Dankó Pista, áldjon meg az isten, Akinek a lelke elvágyódik innen, Akit kerget, hajszol sóvár, beteg vágya, Akinek a lelke magyar földön árva, Megmenti, megtartja a te magyar lelked, A te nagy bánatod, a te nagy szerelmed, A te duhajságod, a te kacagásod... Visszaadtál nekem egy vesztett világot!... *                 Kanyargó Ér mentén fekete, magyar föld Volt az én testemnek életet adója, Földből élő ember az édesapám is, Olyan rég nem szóltam magyar szóval róla. Visszajött az űzött, agyonhajszolt lélek, Amit csak álmodtam, amibe' csak hittem!.. Magyar Dankó Pista, áldjon meg az isten, Hogyne szeretnélek, hogyne szeretnélek...

LÓTUSZ

Lótusz-virág, lótusz-virág,
Szent kelyhedet megcsókolom, lásd,
Aztán felhőzni kezd a lelkem,
Aztán keserű záport hullat,
Lótusz-virág, lótusz-virág...
Én feledésre sohse leltem,
Én siratom az örök romlást,
Én siratom a napkeletet,
Siratom a Gangesz partját,
Honnan romlásra elkerültünk,
Lótusz-virág, lótusz-virág...
A mi hazánk ez sohasem volt,
Mi csak romlásra éltünk itten,
A fény és illat buja álmát
Elvette egy kegyetlen isten
S mi már csak sirattuk az álmot.
E világ nem a mi világunk,
Megöltek a hideg virágok,
Megöltek engem s téged is,
Lótusz-virág, lótusz-virág...
Szent kelyhedet megcsókolom, lásd,
Megsiratom az örök romlást
S veled hal meg szent napkeletre
Vágyódva, sírva, összeesve
Az én idegen lelkem is,
Lótusz-virág, lótusz-virág!

TÉMÁK

Ez még a régi barna éjjel, Meredten fekszik lomha szárnya, Nincs kóbor lelke, nincsen árnya... Ez még a régi barna éjjel... Csak az én fáradt lelkem tépi Sötét, nehéz, bús fátyolát. Hejh, régi útja már ez néki, Űzi tovább az éjszakába Egy elromlott, zakatoló szív... Űzi tovább... De hajnalok feslését érezem S szárnyverését jövendő, nagy hiteknek, Az én hitem fog virágozni, fog még. Lesz még hitem, pokolgyújtó, merész, Szent grádusán megáll a gyönge ész: Az én hitem nem erkölcs, nem szokás, Az én hitem csodás, nagy álmodás, Az én hitem több, mint egy kurta óra, Mely összegyűjt színháztalálkozóra, Az én hitem új földre nyit kaput, Az én hitem pusztítni, ölni tud, Keserű könnyel színig telt kehely... Az én témáim nem pihentek el... ...Azuba jő... Zsidó leány, szegény, Leroskadott a tenger fövenyén, A vére lüktet, harmatteste reszket... Aki hurcolta a súlyos keresztet, A Messiás kenetje, szava hője A szeretőjét rabolták el tőle S csináltak egy jámbor, papos világot, Mely megöli a vágyat és az álmot, Ez a bús lány rekedt hangon kiáltja: No, szép világ, hát most meg vagy-e váltva? És a sziget... Óh, milyen régi témám!... Két jóbarát s két asszony menedéke, Nem tud róluk a nyüzsgő földnek népe S ők együtt ülnek epekedve, némán... Idehozta elgyötrött lelkük álma S visszavágynak a rossz, lármás világba... S a többi mind!... Milyen merész, nagy álmok, Azt hiszem, hogy majd csak egyszer kiállok S zászlót fogok, ha senki sem követ: Idenézz! Tömeg!... *                De most még...    Ez még a régi, barna éjjel,    Meredten fekszik lomha szárnya,    Nincs kóbor lelke, nincsen árnya,    Ez még a régi, barna éjjel...

A KÖNNYEK ASSZONYA

I.             Én, a siratlan fájdalomnak Szegény, bolond, kopottas hőse, Hirdetem, íme, mindeneknek: Nincs más valóság, csak a könny... Ott hömpölyög holdfényben a folyó, Tengert keres, rejtett, sötét vizűt, Két remegő, bús árny úszik azon: Én, a siratlan fájdalomnak Szegény, bolond, kopottas hőse S a könnyek asszonya... II.             Lásd »A könnyek asszonya« címen az »Új versek« kötetben III.             Egy kis világ, egy bús, kis világ széthull, Fehér, sistergő lángban elég, Áldott, szent asszony, csodálatos asszony, E láng nem sérti, bántja szemét? Mert akkor... Akkor csöndes elmulás lesz, Sötét órában. Nem lesz fény, zsivaj, Meg ne rebbenjen két, könnyben úszó szem: Nincs semmi baj... IV.             Add a kezed, most induljunk csöndben... Nem!... Rohanjunk, míg vágyunk nem lohad, Kocsinkon függöny, a szivünk könnyben, Míg emberek közt száguld a vonat S kiszállunk majd egy csodálatos tájon, Hol semmi sincs, csak illat és meleg: Fölszikkasztjuk a könnyeinket S megengeded, hogy szeresselek...