MÁRCIUS 20

Ezeréves létünk ünnepélyén,
Az örömnek víg zaja között
Ismét eljött a gyásznap, amelyen
Kossuth apánk sírba költözött.
Akkor egy bús nemzet zokogása
Kísérte a legnagyobb magyart,
Ki nem halt meg, örökre fog élni,
Míg magyar szív dobogása tart.

Most örömzajt fojt el a gyász napja;
Nem zavarja azért ünnepünk.
Egy ezredév dicső ünnepélyét
Nem zavarja, ha mi könnyezünk.
Hisz ez a könny nem a bánat könnye,
Csak az emlék szent áldozata;
Nem keressük »holtak közt az élőt«,
Mert hisz él Ő; míg él e haza!

E szent napon nagy szelleme előtt
Leborul az ünneplő magyar,
Megcsókolja a szentelt sírhantot,
Amely testet, mulandót takar;
Könnyeiből új erőt merítve,
Megreszketve szólt kérő szava:
Áldd meg e hon méltó ünnepélyét,
Legyen boldog e szegény haza!

Szilágy, 1896. március 22.

»A BÁNAT DALAI«-BÓL

Mikor megláttalak, új életre keltem,
Kínos élet zordon multját elfeledtem,
Megnyílott előttem a bezárult éden,
Újra fellobogott elhamvadt reményem.
- Rózsaszinű felhők úszkáltak az égen.

Ha néha hányt-vetett kétkedés hulláma,
Boldoggá tett szemed bíztató sugára.
Óh, hogy hittem én e csalfa, bolygó fénynek...
...Rabszolgája lettem csapodár szivének...
- Hittem a mosolygó, rózsaszinű égnek.

Amikor elváltunk, szívem fénylő lángja
Kialudt örökre sötét éjszakába'...
Komor bánattá vált tündöklő reményem,
Fojtogató kínná égő szenvedélyem...
- Sötét, bús fellegek nyargaltak az égen.

1896 augusztus 2

KÉT DAL

Mosolygásnak, kacsintásnak
Hittem én még valaha,
Nem jött akkor ajkaimra
Keserűség dallama,
Tündérálom voltál nékem,
Életemnek hajnala!

Oh, de borus, oh, de sötét,
Vígasztalan a jelen...
Ifjúkorom boldogsága
Csak kínzó seb szívemen,
Égő pokol és kárhozat
Az én egész életem!

1897 január 3

A 2. dal megjelent Ady első kötetében, a »Versek«-ben »Láttalak« címen.

HA...

Hogyha tudnád, látnád, mit szenvedek érted,
Óh, de megátkoznád csalfa hűtlenséged!
Koszorút kötöznél, könnyed hullna rája:
Letűnt boldogságom sötét fejfájára.

Óh, ha tudtad volna, mennyire szeretlek,
Nem hurcolna vállam nyomasztó keresztet,
Lihegő ajkaim nem átkot szórnának
Csak örökre Téged, Téged csókolnának.

Óh, ha tudtad volna, mennyi dicsőt, szépet
Dalolnék Terólad, dalolnék Tenéked,
Nem törted vón' össze sóvárgó, bús lantom:
Elmerengnél sokszor annyi édes hangon!

Óh, ha Te éreznéd azt a sötét átkot,
Mely elrabolt tőlem egy tündérvilágot:
Megtörne a szíved, megtörne a lelked,
El nem bírnád soha azt a nagy keservet!

Vándorlok kifosztva mindenből, mi drága,
Fenyeget egy élet sivár éjszakája...
Gyenge rózsatőről hova lett a rózsa?...
- Verje meg az Isten, ki letépte róla!

Debrecen, 1897. márc. 20.

KÖNNYCSEPPEK

I.             Hajadnak ékét adtad át: Nem boldogít már e virág, Éjszín hajadnak illatárja Már nem bódít el... mindhiába! Azt a virágot add nekem, Mely ott hervad el kebleden, Én könnyeim öntöm le rája... Ez a virág a hit virága. II.             Talán nem is a földön jártam: A nőkben tiszta angyalt láttam, Glória volt fejök felett, Ők hozták földre az eget. Most sétálok a sétatéren, Amennyi szép lány, mind megnézem, De jót egyről sem gondolok - Hiszen csak gyönge nők azok! III.             Ne félj, kis lány, nem irok már Bús-szerelmes verseket, Már ezután csak a borról, A mámorról verselek. Mióta kijózanodtam, Megszerettem én a bort, Adieu hát, gyermek-szerelem, Üljük meg reá a tort! 1897. május 16.

DALOK

I.             Kivirított, illatozik A jázminfa virága; Nem adok én, mért is adnék Valamit a világra? Beszélhetnek énfelőlem Akármit az emberek: Vétkezik a gerlemadár, Ha párjáért kesereg? Sírok én is, siratgatom Boldogságom; hiába, Nem fog az már újra nyílni, Mint a jázmin virága. Ha látnátok, mikor könnyem Az arcomon lepereg, Tudom, hogy megsajnálnátok, Gonosz nyelvű emberek. II.             Nem is olyan rossz az a sors, Amilyennek mondják, A csalódott embereknek Jól viseli gondját: Ha valakit hűtelenül Elhagyott a párja, Vigasztalást mindig talál Jó borban az árva. III.             Szerelemről, csalódásról Mindig szólt az ének, Amióta szép leányok És poéták élnek. Mert hogyha a szép leányok Hívek lettek volna, - Csendes fészek a boldogság - Nem lenne most annyi költő S annyi rossz, bús nóta. 1897. október 10.

TEMETÉS

Temetek, gyászom van, lélekölő gyászom,
Temetem elhervadt, boldog ifjuságom,
Amennyi örömet nyújtott hébe-hóba,
Azt mind belezárom sötét koporsóba...
- Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.

Nincs ember szivében oly keserü bánat,
Mint az én szivemben. Elnémítja számat...
Itt rebeg ajkamon az utolsó nóta,
Aki nekem dalolt lenn a koporsóba
- Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.

Ki fog majd dalolni boldogságról nékem?
Ki ad majd szárnyakat a göröngyös élten?
Ki ad szent álmokat a rideg valóra?...
Minden kincsem ott van, ott a koporsóba'
- Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.

Sötét koporsó, bár mindenem elzártad,
Szivem szeretni vágy, ne vidd el e vágyat!
Szeretni vágy szivem minden kis atomja,
Szerelmi vágy nélkül az élet mi volna?
- Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.

Temetek. Temetem éltem ifjuságát,
Temetem szívemnek minden édes vágyát.
Óh, de megsiratnám - hogyha könnyem volna -
Kedves halottaim, ott a koporsóba'...
- Szól a harang búsan, végsőt üt az óra.

1898. június 26.

BÉKE

Hágában konferenciáznak,
Párisban helyreállt a csend.
Nálunk csak úgy dühöng a béke,
Csendes, nyugodt a parlament.
A vén világrész vesztét érzi,
Minden lecsendesült, nyugodt,
Ilyen botrányos békességről
A történet még nem tudott.

Észak ködös, fagyos mezőjén
Egy nép rabláncban görnyedez,
A germánok büszke Cezárja
Szabad sziveknek tőrt szegez,
A gall hajó hullámban táncol,
Egy új Marseillaise hangja cseng,
Kenyeret kér a népek ezre -
S mégis dühöng a béke, csend.

Farkasszemet néznek egymással
Országok, népek, nemzetek,
Ezer törekvés, ezer eszme
Igázza le a szellemet;
Földrészünkön nagy tisztulás kell,
Vihar, mely messze-messze zeng,
Harc kell, mely igaz békét szüljön,
Mert most hazug a béke, csend!...

1899. június 15.

PUSKIN

Dicső poéta, büszke lélek,
Tudsz-e mirólunk valamit?...
Óhajtod-e megtudni vajjon,
E hitvány földön mi van itt?...
Megsajnálsz-e néha bennünket,
Kik küzdünk, bízunk s álmodunk
S a dicsőségről álmodozva
Életet, lelket áldozunk.

Tudod-e, hogy a költő sorsa
- Mi régen volt - még mindig az -
Hiába gyújt fel égi lángot,
Leroskad, elvész az igaz.
Gúny, megvetés az osztaléka,
Lenézi minden kis parány,
Vegetáló, tucat-emberhad
Irígyli rongyát is talán!...

Száz év után még most sem értnek,
Anyégin fennkölt dalnoka!
Emlékedet sárral dobálja
A korlátoltságnak kora.
Lángszellemednek büszke röptét
A kor követni képtelen,
Filiszteri, dohos büróban
Számodra hála nem terem.

Óh, nagy poéta, büszke lélek,
Ki gyűlölted a tömeget,
Ha új bolygódról letekintesz,
Bizonnyal most is megveted...
De nekünk a szívünket tépi
Ez a hálátlan nemzedék,
Mely nyomorultul meggyalázza
A Puskin drága, szent nevét!...

1899. július 17.

FINÁLE

I.             Nem vagyok én mesebeli poéta, Egy-egy nagy mondást nem hiszek vakon... Bízzak, daloljak?... Gyenge remény a', Hogy amit írok, magam olvasom... Nem élek én hazug álomvilágot, Amit én érzek, földi és való: Nem boldogít az, hogy a földi pálma Csupán a sírontúlra foglaló. Az élet harca hangol engem dalra, Az ember-állat marja szívemet; Közöttük vágyom én a diadalra, A sír nekem csak nyugvóhely lehet... Mit ér nekem halál után a pálma, Ha míg dalolok, nem hallják dalom: Sivár életért engem nem pótolhat Majd egy babéros, díszes sírhalom!.. II.             Egészen más, búsabb az én regém, Bolond fejjel eszményért éltem én S amig javítni vágytam a világot, Leköptek üres, bomlott fejü bábok... A nadrágom nem volt vasalva nap-nap, Pedig ez kell a világi uraknak. Egy fej, mely hazug törvényekkel él, A legeslegjobb ajánlólevél. III.             Le is tört végképp minden büszkeségem, Jégember lettem, fáradt, elkopott, Nincs eszmény, mely még tettre lelkesítsen, Nem bánom, a világ bármint forog. Még itt vagyok, nyüzsg a világ körültem, Ember kidőlhet, ember újra kezd S mi sok szamárnak oktalan boldogság, Nekem immár elnémitó kereszt!... 1899. augusztus 26.

TATJÁNA ÍRT...

Tünedező alkonyvilágnál
Olvasgatom a levelet...
Tatjána sír, sirat egy titkot,
Egy vágyat, amely elveszett.
Úgy fáj nekem az, amit ő ír,
Könnye az én szivemre hull...
...És mégis, mégis levelének
Ujjongok mondhatatlanul...

Kis levelét kibontom százszor...
Tatjána sír, gúnytól remeg...
Óh, kinyílott szűz leányálom,
Mennyivel tartozom neked!...
Tatjána sír... Van még Tatjána,
Rajongó lelkű, hófehér,
Aki szeret félőn, titokban,
Ki szeret - a szerelemért...

Tatjána sír. Siratja titkát,
Egy álmot, amely elveszett,
Egy titkot, melyet most vallott be
S melyet már régen érezek!...
Közel voltam a kárhozathoz,
Mely felé asszonykéz dobott -
Az ő aggódó lelke volt tán,
Amely a szirten átfogott...

Én nem tudom, rózsás az arca,
Vagy halvány, sápadt, vértelen,
Csak azt tudom, hogy lelke tiszta,
Szivében dal van s szerelem...
Én Tatjánám, ne félj a gúnytól,
Ne sirasd azt a levelet:
Megmentetted az én hitetlen,
Veszendő, bűnös lelkemet!...

1899. augusztus 30.

NÁSZUTAZÓK

Ne szóljatok bűnös beszéddel,
Istentelenség itt a gúny.
Mért rágódtok a hervadhatlan,
Az örökké zöld koszorún?...
Magatokhoz mért rántjátok le,
Ki mindnyájunk közt legnagyobb,
Aki felett örök ifjuság,
Örök poézis s fény ragyog...

...Az a lány legyen százszor áldott,
Aki lelkét ejtette meg,
Aki fényes napot varázsolt
A csendes, néma est felett.
Ne érje gáncs a nászok nászát,
A sors választott öregét,
Ne sértsétek a legutolsó,
De talán legcsodásb regét!...

1899. szeptember 1.

A SÁRBAN

Az első dal egy lányról szólott.
Fehér lány volt, ki félve adta
A könnyfakasztó, szűzi csókot.

Aztán más lányról énekeltem...
Jéghideg volt mindkettőnk ajka,
Fáradtak voltunk mindaketten.

És ismét égtem izzó vágyba'...
Feltámadt szívvel bandukoltam,
De nem találtam egy leányra...

Most már elhagytak mind az álmok,
A dal kihalt, szivem üres lett,
Köröttem bor s festett leányok...

1899. szeptember 5.

FELEDJETEK!...

Feledjetek, hisz jól tudtok feledni,
Szivetekben már nem gyúl láng soha,
Stréberkedő, nyomorult gyászmagyarkák
Mit néktek az aradi Golgota?...
Bánjátok is, hogy az a tizenhárom
Bolondul, balgán, könnyen elveszett?...
Borítsátok, borítsátok a fátyolt,
Nyomorult módra csak feledjetek!...

De lesz még itt a bosszu órájáig,
Lesz még itt szív, mely sohasem feled,
Hallunk mi még, hallunk zsoldos nyöszörgést
A vértanúknak sírhelye felett.
Lesz még itt ünnep, melynek órájában
A büntető Igazság karja ver -
És büszkén tűzzük azt a híres fátyolt
A tizenhármak oszlopára fel.

1899. október 4.

OKTÓBER

Elnézem az őszi rózsát,
Bús halottját dérnek-fagynak...
Ne higgyetek a mosolygó,
Ködöt bontó őszi napnak!

Október egy szeretkező,
Flastromos, vén, kacér asszony -
Hazug fénnyel azért csábít,
Hogy fagyával elhervasszon.

1899. október 19.

HALOTTAK NAPJÁN

Halottja van mindannyiunknak,
Hisz' percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!
- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón...
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!...
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk -
- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!...

1899. november 1.

A VÉG UTÁN

Elhitetem magammal olykor,
Hogy sorsom az elődök sorsa.
Ha elromolt tüdőm, gerincem,
Bejutok én is a sorba.
Sok szépet írnak majd felőlem
És kapkodni fogják a könyvem,
Sőt, hogyha lesz egy kis szerencsém:
Síremlékhez juthatok könnyen.

Megtesznek a magyar költészet
Korán lefutott csillagának,
Ki sok reményt cipelt magával
S kiért jogos a könny, a bánat.
»Mi lehetett vón' még belőle?...«
Majd fogja a riporter írni;
Szóval: lesz majd csőstől dicsőség,
Nincs hát okom panaszra, sírni...

...De azután eszembe ötlik:
Pár kurta sor, mit eddig írtam,
Néhány könnycsepp... Milyen kevés ez
És fél lábam immár a sírban.
Nem olvassák, el is felejtik,
Velem együtt hal meg e pár sor;
Az életrajzom ennyi lesz csak:
Született és meghalt a jámbor...

1899. november 23.

KARÁCSONY

Ma tán a béke ünnepelne,
A Messiásnak volna napja,
Ma mennyé kén' a földnek válni,
Hogy megváltóját béfogadja.
Ma ugy kén', hogy egymást öleljék
Szivükre mind az emberek -
De nincs itt hála, nincs itt béke:
Beteg a világ, nagy beteg...

Kihült a szív, elszállt a lélek,
A vágy, a láng csupán a testé;
Heródes minden földi nagyság,
S minden igazság a kereszté...
Elvesztette magát az ember,
Mert lencsén nézi az eget,
Megátkozza világra jöttét -
Beteg a világ, nagy beteg...

Ember ember ellen csatázik,
Mi egyesítsen, nincsen eszme,
Rommá dőlt a Messiás háza,
Tanítása, erkölcse veszve...
Óh, de hogy állattá süllyedjen,
Kinek lelke volt, nem lehet!...
Hatalmas Ég, új Messiást küldj:
Beteg a világ, nagy beteg!...

1899. december 23.

SZAKÍTS, FELEDJ!

Ha van lelked a szakításhoz,
Ha van erőd a feledéshez:
Szakíts, feledj!...
Úgy sem volt az szerelmi mámor,
Csak egy szeszély, mit szít a távol.
- Isten veled!...

Bolondság volt ez is, mint minden,
Silányság volt ez is, mint minden,
Álom csupán...
S én, aki mindent elvesztettem,
Hogy' rohantam e lehetetlen
Álom után!...

Befejeztük kis regényünket,
Bevégeztem már minden álmom:
- Isten veled!...
Hogy ki vagyok, tudod Te, édes
S ha van erőd a feledéshez,
Szakíts, feledj!...

1899. december 31.

BLAHÁNÉ

Szépséges nagyasszony,
Tündére ennek a csodás kis világnak,
Ahol élünk gyönge, kicsiny hittel, kedvvel,
Birkózunk idegen, dölyfös istenekkel,
Vérrel, igazán, itt, csak Téged imádnak,
Csak Téged imádnak.
E szomorú földből, e vérittas földből,
E fáradt világból Te hoztál ki lelket,
Bátorságos szívvel csak azóta vallunk
Gyermeki szerelmet
E szomorú földnek, e vérittas földnek,
Ahol fiatalon dőlnek ki a tölgyek
S bimbóidejükben hullnak le a rózsák...
Óh, mennyi sok emlék, óh, mennyi valóság,
Szépséges nagyasszony, mennyit sírtál értünk
S mennyit mosolyogtál,
Mintha e fáradt, bús édes kis világnak
A tündére volnál,
Jóságos tündérünk,
A mi magyar vérünk, a mi tisztább vérünk.
Talán soká, egyszer az lesz ez a fajta,
Amivé ez a szent, buja föld akarta
S akarja szent, termő tavaszokkor tenni:
Fogunk mi még hinni, fogunk mi szeretni
S nótás, szent asszonyról fog szólni az ének:
Valánk egy időben bús, fáradt szegények
S jött közénk egy asszony
- Soha igazabbat, soha jobbat, szebbet! -
Óh, be nagyon kellett,
Óh, be nagyon kellett ez a csoda-asszony,
Hogy ebből a földből életet fakasszon
S magyar legyen értünk,
Szépséges nagyasszony,
Mi szent magyar vérünk, a mi tisztább vérünk:
Ha itt több lesz a vér, ha itt több lesz a hit,
Teáltalad élünk,
Ezer év mulva is Terólad mesélünk!...

1903. március 31.

ÚTI NÓTA

Úgy járok az azúr parton,
Mint királyfi... Azaz pardon:
Mint új rangu magyar báró,
Pénzözönben, fényözönben
Nyakig járó.

Meg is ismer tán a tenger:
Sápadt ember, álom ember,
A vagyona néhány nóta
S ez is nyomja egy bizonyos
Idő óta.

Így van, így van... Ezt se költöm...
Odahaza, magyar földön
Kelletlen a régi fajta,
Új tábor van rangra, pénzre,
Könyvre, dalra...

Ki itt jár az azúr parton,
Azt sem tudja, merre tartson,
Nem új magyar s nem is báró:
Régi magyar, ennélfogva
Világjáró...

1904. október 20.

BOLDOG ÖRVÉNY

Valaki (szeme lélekbontó)
Kérdett valamit s így feleltem:

- Ez a panteon akkor épült,
Mikor örvényben élt a lelkem,
Amikor még deszka-királynők
Koronázták meg minden álmom...
Ne féljen, édes, nem lesz többé
Ilyen bolond vér-áradásom.
Nem kerüli lelkem az örvényt
Ma sem, ha a vágy odavonja,
Minden csatázó léleknek van
Egy masztiksz-szagú panteonja,
De az enyém nehéz, vasajtós,
Vashomlokára odavésve:
Meg nem nyílik, mert becsapódott
Valamikor, anno: Irénke...

Valaki (szeme könnyet ontó)
Sóhajtva, búsan ennyit mondott:

- Maguk hozzánk akkor kerülnek,
Ha már nem vadak, nem bolondok...
Amíg örvénybe tudnak szállni,
Hiába intünk mi utánuk,
Deszkakirálynők koronáját
Ragyogja be a legszebb álmuk.
Amikor már reánk kerül sor,
Pogány, lázongó vérük lomha,
Mindegyiküknek megtelt immár
A maga kisded panteonja...
...Mért rabolnak ott meg bennünket?
Mért szomjasak ott annyi vérre?
- Óh, boldog örvény!... Maga ott járt
Valamikor... Boldog Irénke...

1904. november 17.

A CÁRI ÁGYÚ FILOZOFÁL*

A dolog nagyon egyszerű,
Nekünk egy bölcs úr így beszélte:
»A cári ágyú bús nagyon,
Mert Napkeleten szégyen érte.
Máskor, ha szólt, rengett a Föld,
És gőgösen zúgott a Néva,
Most, ha bömböl, leszegezik
S ki is kacagják néha-néha.
A cári ágyú így dohog:
- Mért visztek engem Napkeletre?
Az orosz ágyúnak ma már
Csak itthon van ereje, kedve,
Gyujtsatok a szívembe itt,
Hol a céltábla nem japáni,
Próbálgassátok sűrüen:
Meglássátok, fogok találni!...«

Budapesti Napló, 1905. január 22.

NOÉ BÁRKÁJA*

Volt egyszer egy hajó,
Tarka népű bárka,
Szél-bali özönvíz
Omlott, csapott rája -
Mokra s kuruc mennykő
Tüzét mind ráhordta,
Noé bárkájának
Címezte, csufolta.

Hajh, hajh! Hol e hajó?
Tréfás kedvű átok:
Most a bal-vizeken
Keres Ararátot.
A régi bárkának
Férgesét kiszedte
S még tarkább sereggel
Száguld vad vizekre.

Negyvennyolcas tigris
És disszidens fóka,
Éjszakai bagoly
És nemzeti róka,
Szárnyaló turulok
És csökönyös rákok,
Ilyen Noé-bárkát
Tán Noé se látott.

Rajt' a szőlőtő is,
Negyvennyolcas tőke,
(Régi, nemes nektárt
Kapunk-e még tőle?)
Kossuth-Noé viszi
Vadvizeken át is,
Hajh, de kár, hogy viszi
A filokszerát is.

»-y.«

Budapesti Napló, 1905. január 25.

A MÁRCIUSI VÉNEKHEZ

Nagy, lelketlen hűhótokon
Legyen eggyel több ének:
Ím, itt a dal, ím, itt a dal,
Óh, márciusi vének.

Nos, agg rímek, feszüljetek
Semmiséges magasra:
Ki gondol itt, ki gondol itt
Becsületes tavaszra?

Volt itt tavasz valamikor,
Itt egyszer tüzek égtek,
Nem éltek itt, nem éltek itt
Örökkön bárgyu vének.

Vörös volt itt a büszke szín,
Tüzes, magyar sugárzás,
Forradalom, forradalom,
Bíboros eszme-párzás.

Új mámoroknak tűz-leve
Volt, amit akkor ittak,
Ti pocsolyát, ti pocsolyát,
Vén márciusi ifjak.

A trágyadombon nyit virág,
Korhadt fát gyújt a szikra,
Itt csupa múlt, itt csupa múlt
A lelkek álma, titka.

Vén, álmos kenyér-bakterek
Kántálnak itt az éjben
És álmosan és álmosan
Zendül a bamba éljen.

Senki sem tudja, mit akar,
Mit akarhat, mit várhat.
Ki érti itt, ki érti itt
A tavaszi csodákat?

Törjetek ránk, vad ifjuság,
Cikkázó csoda-rémek,
Reszkessenek, reszkessenek
A márciusi vének.

Kérődzni lomhán, nyálasan,
Ez tán az ökrök dolga,
Ha nincs magunknak tavaszunk,
Pusztuljunk a pokolba.

1905. március 15.

A TARKA BLÚZ

Télen a büszke
Nyári leányok,
Hideg leányok
Nyomába űznek
Engem az álmok.
Hiába hívnak
A forró, csúnya,
Téli leányok.
Csóktalan ajkkal
Egyedül járok,
Múló Májustól,
Nyíló Májusig,
Csókok haváig.
Vágyva, keresve
Egyedül járok.
És jő a Május,
A tarka blúzos,
Világos blúzos
Május jő egyre
És én hiába
Várok a szebbre,
Mert szépek egyig
Májusi blúzban.
Május: a végzet,
A téli leány
Mind nyári leány
S mind, mind Igézet.
És rám se néznek.
Nekem hidegek,
Másoknak forrók,
Másoknak szépek.
(Óh, másoké e
Szép, tarka blúzos,
Kegyetlen Május,
Óh, másoké e
Szép, tarka blúzos
Szerelmes Élet,
Nagyszerű Élet...)

1905. május 7.

HENRIK ÚR LOVAGOL

Heine sírjánál ma éjfélkor
Fehér paripa nyihog,
Zörgő csontos gazdáját várja:
Henrik úr lovagolni fog.

Páris felett száll. Csörgősapkás,
Szent Páris kacag és mulat,
Mint akkor, amikor temették
Vitézlő Henrik urat.

Vágtat némán jó Heine Henrik,
Tetszik neki a dolog,
Rossz gerincével táncokat lejt
És Párisra lemosolyog.

Dalokat hall és könnyeket sejt,
Lány hull ifjú karjaiba
S viszi tovább Henrik úr vázát
A hófehér paripa.

Keserű levében a vén Föld
No, lám, most is úgy forog,
Miként ezelőtt ötven évvel
És Heine Henrik mosolyog.

A nap lemegy és feljön ismét,
A lángész most is nagy szamár,
Ősz után rendszerint a tél jön
És a tavaszra nyár.

Csalnak a nők ma is, mint máskor
S mi férfiak is csalunk
És mégis legnagyobb erényünk,
Hogy szeretünk és meghalunk.

A Rang s a Pénz ma is csak bárgyú
És hinni ma is bajos,
Parfümöt még Nietzsche sem izzadt
S a tömeg ma sem illatos.

Egész világot benyargalja.
Egy óra. Tovább nem mehet.
De Germániát elkerülte
S nem látott németeket.

Leszáll a fehér paripáról,
Fáradt szegény Henrik úr,
Áttekint a Zola sírjára
És hull a könnye, hullva hull.

Se nem pogány, se nem keresztyén,
Ma is csak kerge a világ.
»Szunnyadjunk még vagy ötven évig,
Aludjunk. Jó éjszakát.«

Üreges szemét veti búsan
S átnéz országok felett:
»Milyen szép lehet Németország,
Milyen nagy és nemes lehet.«

»Várnak reám. Hívnak. Szeretnek
És dalolják minden dalom...«
Egy óra. Ásít koszorútlan
És kacag a sírhalom.

Budapesti Napló, 1906. február 16.

(MEDVE) MIKLÓSNAK - BANDI

Jó lesz, ugye, hogyha nem írok
E rímes könyvbe még új rímet, sokat?
Ugy-e, mi ketten értjük egymást:
Fáradtak, könnyesek, jók, bolondosak?
Megöltünk ezer bús nótát már.
Megölni való lesz még áldozat?
Sorsunk nézzük, ha egymást nézzük mi:
Fáradtak, könnyesek, jók, bolondosak.
Ugye, megtartjuk mi majd egymást,
Ha nem írok s nem ölök már dalt,
Csak alszom mélyen, mosolygón, sokat.

Kolozsvár, 1906. március

MEDVE MIKLÓSNÉNAK

Ezek a Halál ritmusára
Készült, nyugtalan dalok:
Magának, Paula, ezeknél
Vígabbakat akarok.
Nagy, eleven, pogány nótákat
Vagy boldogan csendeseket:
Szeretném boldognak látni,
Akiket szeretek.

Kolozsvár, 1906. március