I.
SÁPADT EMBEREK ÉS TÖRTÉNETEK
(1907)
A Szajna megbicsakolta magát: szőke hullámai új szenzációk után sikoltoztak. A Szajna nem barbár folyó s utálja a filiszterséget. Partjain kik élnek, csöndesek és banálisak nem maradhatnak. Miért tűrje a Szajna, hogy állandóan bizonyos valakié legyen a szerencse? És miért is tűrje a Szajna, hogy Flóra hercegnő férjet válasszon s gyermekszülések közben megaggosodjék? Párist új lázban és mozdulásban akarta látni a Szajna. Egy nem szép napon lebukott a trónjáról az epigon Napoleon. Égett, robbant és üvöltött a világ ezidőben. Flóra hercegnőt ez a vihar kikergette egy gyönyörű és sugaras karámból. Sohasem fog ilyen nagy életet látni már többé az Elysée. Utolsó, bágyadt, de csapongó vágyai röpködtek itt a szibarita-életnek. A dámák még egyszer utoljára kiillatozták nemük minden édes és beteg illatát. Érkezése előtt a piszkos demokráciának hófehér keztyűket húztak magukra a lelkek. A férfiak trubaduri köpenyben járultak a hölgyek elé kézcsókra. Puhaságot és bizanci bujaságot hirdettek a maguk eszközeivel mindenfajta művészek.
Csak Flóra hercegnő nem tudott ragyogni e ragyogó világban. Makacs ajkait összeszorította s az első halleluját akkor engedte kirebbenni rajtuk, mikor a nagy omlás bekövetkezett.
Szomjazó és szerencsétlen nimfaként ledérkedett kényszerű ledérséggel Napoleon és Eugénia körül. Pogányul sugaras érzései elfordították őt az udvar férfiaitól. Csak nevének és millióinak súlya alatt hajolt meg és várakozott.
Szabadulás jeleit akarta kiolvasni még a téli éjszakák csillagaiból is. Megkeményedését áhította az elpuhult világnak s egy újféle férfiú megérkezését.
Untatták őt a finom és arisztokrata írók. A lágy, gyönge és tobzódó lelkű piktorok. A gáláns és nagyszájú katonák. A ravasz és hülye diplomaták. Az Erő korának nagy érkezéséről álmodott s Szedán után úgy kacagott, mint egy szabadon bocsátott gerle.
Szűzen, árván és magányosan hagyta el őt éppen ekkor a harmincadik esztendő. Csak szépségben növekedett, finomodott, nagyobbodott Flóra. Aztán szűzen nekiindult a vénülésnek.
A Szajna mesterkedései sikerültek s Páris elváltozott. Mehetett, röpülhetett el innen régi vágyai szerint Flóra hercegnő. Saját yachtján, ha így akarta, s egyszerű elbolyongással, ha erre telt kedve.
És Flóra hercegnő ment, vonult az Idő elé, mely új férfiakat hoz. Differenciálódott, új, különös lelkével s finomodott testével megérezte, hogy új erkölcsök s új szépségek korszaka van érkezőben. Gyakran nyitotta s meresztette neki az ismeretlenségnek nagy ibolyakék szemeit Flóra. Hátha ki tudná nézni belőle a férfiút, ki jön, jön, okvetlenül jön s kinek rendeltetése a Flóra leányságának végét vetni. Millióival egyelőre nekivágott a világnak Flóra hercegnő. Páris még most vetette a Jövendő nászágyát. Itt még nem születhetett meg Flóra vőlegénye. A vőlegény, ki nem lesz empire-ember, de erős, büszke és egész. Méltó olyan nagy szomjuhozásra, mint amilyennel Flóra szomjuhozta az igazi, új férfiút.
A Szajna partjain pedig, míg készült a véres, szomorú nászágyon fogant Jövendő, Flóra hercegnő finom, fehér arca harctere lett egy bús ütközetnek. Az álmok, emlékek, évek, vágyak, finom ráncok mögé kezdték sáncolni magukat, hogy innen ostromolják meg Flóra hercegnő szépségét.
Flóra nyugtalankodott, de raceának gőgjével csillapította le magában a nyugtalanságot. Elmondta hangosan, keményen, százszor tükre előtt, mely még mindig gyönyörűeket beszélt, ha Flóra az ő testéről kérdezősködött:
- Egész szépséges leányságomnak meg kell maradnia az én vőlegényem számára. Olyan diadalmat akarok aratni, amilyet még nem aratott szűz asszony. Egy korszakból, melynek a férfiai nekem nem kellettek, áthoztam testemet és lelkemet egy másik korszak számára. A Tuilleriákon meg szabad látszaniok az éveknek. Én egész szépségemmel és leányságommal megyek, megyek az én vőlegényem elé, ki egy új korszakból jön elém.
Már-már Párisba is ellátogatott néha Flóra. Nem járt ott merengve és sírva, mint a császár felesége. Az új világ lombosodását vélte látni mindenütt. Azok, akik a Flóra ifjúságának valamikor nézői voltak, komoran, elzárkózva, vénülve éltek. Siratták a régi világot s átkozták a tiszteletlen újat. Csak Flóra hercegnőnek adatott meg Napoleon udvarából, hogy boldogságot várjon. Hogy titkára várjon egy új férfiú szerelmének.
És egy napon csakugyan megérkezett a Flóra vőlegénye. A Rivierán látta őt meg Flóra először s azontúl látni akarta mindig.
Pedig ekkor már a Flóra felséges arcán eldőlt a nagy harc. A szépséget legyőzték a szövetkezett hadak. De Flóra mégis ujjongott, mert fiatal volt a szíve s hangosan üdvözölte a reggelt:
- Meg fogom üzenni a vőlegényemnek, hogy jöhet már. Nagyon sokáig vártam, mert negyven évvel hamarabb születtem. Jőjjön már, jőjjön már, jőjjön. A Szajna pedig fogadjon bennünket vidám zúgással. Mi szerelmünket elvisszük Párisba. Valamikor pedig a nagy szerelmesek közé írják föl az én nevemet. Élt egy büszke, szűz asszony, ki nem akarta magát férfiúnak adni, mert utálta a korszakot, melyben leánysága kifeslett. Várt és fiatal szívvel ment negyven év mulva ifjú vőlegénye elé, kit már egy új világ termett.
A férfiú apja ott volt Napoleon buktatói között. Flóra repeső örömmel tudta ezt meg. Csakugyan ez az a férfiú, ki az ő kedvére elküldetett s kire ő olyan sokáig várt.
De miért nem szól soha a Flóra vőlegénye? Flóra hercegnő éjszakákat virrasztott aggodalmakban. Leánylelke tiltakozott, hogy ő szóljon a vőlegénynek. Találkoztak pedig minden napon. Társaságokban reszkető, ráncos, finom, fehér kezét sokszor adta oda a férfi kezébe a reménnyel Flóra, hogy a férfiú a kezet szívéhez és ajkához emeli. A férfiú, ki ifjú volt, erős, okos és brutális, mosolygott kegyetlenül. Óh, más ember volt ez, mint akik régen-régen, Szedán előtt, a ragyogó, császári Párisban Flóra hercegnő keze és milliói után nyúltak. Ez már a demokrácia első neveltje, ez a férfi. A rosszúl nevelt, a falánk, a cinikus, kiben a még ki nem próbált szisztémák minden bűne és fogyatkozása tombolt.
Szívesen elévődött barátaival, mikor Flóra hercegnőről beszéltek:
- Ez a vén banya alighanem szerelmes belém. Meg kell már tudnom, hogy hány milliója van. Meglássátok, hogy ebből házasság lesz. Fiúk, akkor látogassatok el majd a palotámba. Ott lesz a Monceau-park táján.
Flóra hercegnő pedig készült a mátkaságra. Legyőzte szűz asszonyi tartózkodását s szólott az ő régen várt vőlegényének. S a nizzai platánok és pálmák alatt sétálgattak ők nemsokára szép alkonyatokon együtt. Úgy, ahogy már harminc évvel ezelőtt álmodta Flóra hercegnő. A férfiú gonoszkodva térdelt esténként menyasszonya lábai előtt. Miért ne, gondolta a legfrissebb férfi-típus durva életszeretetével, akár Eugénia császárnőt is elvenném. Pénzzel vidáman lehet élni s voltaképpen így kell a császárságnak emlékeit is elbuktatni. Ezek a vén múmiák nem is cselekedhetnek okosabban, mint így.
Már az esküvő napja előtt voltak s másnap utaztak volna Párisba. Gyötrelmekkel borult az este Flóra hercegnő pavillonjára. Ősz hajába virágokat tűzött Flóra s pirulva lépett el hálószobája előtt, hova már holnap férfiúnak szabad belépni. Jön a vőlegény reggel s ő asszony lesz. Ám nagyszerű leánysága iszonyú lázadásban kelt ki. Nem, nem, nem. Hátha nem is ő a vőlegény? Hátha nem lesz olyan jó a csók, mint amilyennek kínnal, gyönyörrel negyven évig álmodta?
Flóra hercegnő hajnalig virrasztott. Sírt s kitépte fehér hajából az illatos virágokat. Nem szabad tennie. Az ő átkozott s megőrzött tisztaságával nem szabad kísérletezni. Ez szentsége és csodája a természetnek. Megbámulta egykor a császári Páris. Nem, nem adja oda senkinek. És reggel szökött Flóra hercegnő. Aztán ment messze, utazott. Vitte s mentette az ő leányságát. Talán egy újabb kor számára, mely érdemes lesz reá, s mely nem is fogja sejteni, hogy egy nagy empire-dáma örökös vágyak között leányságával tért meg őseihez.
Juliette megkívánta öreg szülőinek a csókját. Öt lármás év hosszán nem háborgatta ilyen gerjedelem. Nagy éhü, lompos és rosszúl táplált leányként került Budapestre. Ilyenkor a leánynak más dolga van. Legelőször is a fogait kell gondoznia. Legyenek épek és élesek a kicsi fogak. Legyenek nagyon fehérek és szépek. Csak ilyen fogakkal lehet beleharapni a férfiúba és a pénzbe.
Szépen falt az életből Juliette. A vén, rokkant kasznár-pár leánya. Juliette teljesen eltemette Juliskát. Nem is akart emlékezni a tanyai házra, honnan kiröpült. Mikor aztán már illatos fürdőt vehetett minden napon, fölébredt mégis Juliska. Eszébe jutott Juliettenek a kis tanyai ház. A két kis öreg ember. Az apja és az anyja, kik öt év előtt nagyon sírhattak. A gyöngéd érzések akkor költöznek az ilyen leányokba, mikor a bőrük megfinomodik. Juliette pompásan gazdálkodott. Amint ez egy kasznár-kisasszonyhoz illik. Volt már pénze s megszállták már gyakorta őt meleg hangulatok.
Éppen egy barátjával szakított Juliette. A szegény fiúnak nagy bűne volt. Fölváltotta az utolsó ezresét.
Havas decemberi napon levelet írt az apjának Juliette. Hogy talán már elsiratták s meggyászolták őt. Holott ő él. Elkívánkozott hazulról, mert dolgozni akart. És nem akart a tanyán megvénülni. Budapest nem kegyetlen város. Aki tud dolgozni, az szépen élhet itt. Sokat küzködött ő az öt év alatt. De most állása van, ime. Most már bátran mer az ő imádott szülőinek színe elé kerülni. Közeleg szent karácsony napja. Otthon akar lenni ez estén. Anyácskája ölébe akarja hajtani a fejét, mint régen. Hallgatni akarja a béresgyerekek kántálását. Édesapjával dióra akar kártyázni. Pihenni akar az ő kis Juliskájuk. Az ő kis Juliskájuk: így írta.
Hogy elküldte a levelet, napokig nem aludt. Kisleányságának minden emléke feltámadt benne. Síró, dacos vágyakozással vágyakozott haza. Hazamegy, hazamegy, ha nem akarják is. Meg akar tisztulni otthon a tanyán.
Sirt és kacagott, mikor az apja levelét olvasta. Az öreg, iromba betűk szinte kiabálták az örömöt és szeretetet. Táncoltak tanyai jókedvvel a vén kasznár betűi. Jöjjön. Jöjjön haza, Juliska. Kegyes az idei karácsony. Hazahozza az elveszett leányt.
És készült boldogan haza Juliette. Elnézett a budapesti házak magas, havas tetője felett. Már látta a tanyát. Röpülnek hazafelé a csörgő szánnal. A vén kasznár maga is elébejött kis leányának. Odahaza díszítgeti a Juliska szobáját az öregasszony, Juliska anyja.
Majdnem eszelős lázzal ült a vonatba Juliette. Aztán számítgatta. A gyorsvonattal délig kell utaznia. Azután várnia kell egy állomáson. Óh, borzasztó lesz a várakozás. Aztán beül a kis vicinálisba. Délután öt órakor kiszáll. Aztán egy óra alatt hazaröpíti a szánka; jó lesz, be szép lesz. Fázott és égett Juliette egész teste.
Reggelizni bement az étkező-kocsiba s ott szembekerült egy úrral Juliette. Meg se nézte jól. Meg se akarta nézni. Kire kíváncsi ő ma? Senkire, senkire, csak az ő drága, aranyos, jó öreg szüleire. Meg valakire, aki ő volt, Juliskára, a tanyai kasznár-leányra. Ő nem is Juliette már. Ő már Juliska.
Aztán mégis ráemelte az arcát étkező társára Juliette. S aztán rögtön nagyon megdöbbent. Fenyegető, zúduló veszedelmet érzett. Csipkés kis kendőjével a homlokához nyult. Mintha verejték gyöngyöznék ott. Megtörülte s ajkához csusztatta le a kendőt. Ekkor elszabadult minden. Mintha lebukott volna a vonatról Juliska. Juliette hangosan fölkacagott:
- Hova tette a bajuszát, Rudolf?
A férfiú is kacagott. Várta ezt a kacagó közeledést. Visszakacagott Juliettere:
- A gyász miatt. Magát gyászolom.
- És hova utazik, Rudolf?
- Hjah, azt én nem tudom. Erre a szokásomra még emlékezhetik. Valamerre Délre talán.
- A téltől ijedt meg?
- Bizony a téltől, kis Juliette. Rettenetes csapás a tél olyan bőrű embereknek, mint mi. Hiába melegszem. Különben melegséget sem éreztem azóta, kis Juliette. Tudja, hogy mióta?
Juliette kacagott még egyszer. A szíve azonban kalapált. Mit jelent ez? Éppen Rudolffal találkozik. Ezt a fiút még talán szerette is egy kicsit. Ez volt az első, aki a kis lompos kasznár-leányban megérezte a leendő, pompás, ideges, illatos Juliettet. Természetes, hogy ő hozzá kellett legkegyetlenebbnek lenni. És Juliette kegyetlen volt. És most találkozik vele. Éppen most.
Juliette érezte, hogy ravaszkodnia kell. Nem szabad megmondania, merre utazik. De a férfiú nem vallatta. Gúnyos és fáradt szemeivel vizsgálta egy kicsit a Juliette arcát s aztán egyhangúan, szárazon, majdnem mormolva, mint a pap az Ave Máriát, mondta Juliettenek.
- Holnap karácsony lesz. A kasznárék Juliskájának eszébe jutott, hogy ő nem Juliettenek termett. Különben is elég volt az öt esztendő. Juliette újból fehér Juliska akar lenni. Hazamegy a papához és a mamához. Szent karácsony ünnepére. De ez nagy csacsiság, Juliette. Bocsásson meg, de nagy csacsiság. Maga öt nap mulva jobban fogja utálni a tanyát, mint öt évvel ezelőtt. Aztán megint elszökik Budapestre. De akkor már nagyon keserű leány lesz maga, Juliette. Akkor magának már nem marad semmije. Tartsa meg a tanyát és ne menjen oda, Juliette. Az efélét úgy őrzi és úgy kerüli az ember, mint valami babonás titkot! Vagy mint én őrzök és kerülök egy régi fehér leányt, akiről valaha azt hittem, hogy ő adja nekem a boldogságot. Nem láttam, mióta férjhez ment. Nem is akarom látni. Tudom, vége volna mindennek. Már pedig az embernek szüksége van egy tanyára, egy asszonyra, valamire, a mi messze van tőle mindig. Ne menjen maga haza, kis Juliette.
Juliette már sírt és sírva kérdezte:
- Hát hova menjek?
- Jöjjön velem, kis Juliette. Megyünk együtt Firenzébe. Ha ott nem jó, megyünk tovább, a hova maga akarja. Látja, én is készültem valahova. Én is azért szaladok, mert meg akarom tartani azt a helyet, ahova mindig csak készülni szabad.
A gyorsvonat megérkezett oda, ahol Juliettenek ki kell szállnia. Juliette fölkészül, indul. Aztán a férfiú arcára néz. És sírva roskad össze. Fázik s plédjeibe burkolja magát. A férfiú kiugrik a vonatból, mely pár percig áll. Visszatér és jelenti:
- Minden rendben van, kis Juliette. Maga jön velem. Megyünk Firenzébe.
A vonat megindul. Juliette sikoltva szalad fülkéje ablakához. Látja a kanyargó vicinális útját. A nagy, fehér világot. Csörgőket hall. Az öreg kasznár csörgő szánnal most megy az állomáshoz. Megy a leánya elé, Juliska elé, akit szent karácsony hazaküld.
Akarom, hogy az én különös esetemet olvassák. Ez a Mentone itt rettenetes hely. Tegnap gondolkoztam, mivel kicsi lázam volt. Világosan látom, hogy még két hétig élhetek. Ezek a nagy, kék hegyek beletaszítanak a tengerbe. Meg fogok halni itt bizonyosan. Miért is hoztak engem ide? Veszett tüdőmmel hiába keresem a levegőt. Kószálok a nagy promenádon, nézem a tengert s várom a Halált.
Engem nagyon alaposan megtréfált az élet. Nem elég nekem a magam dolga. Véres, lázas, halálos dolog ez különben. Minden percben eszembe jut: mi van a másikkal?
Hogy ki a másik? Egyszer egy vékony pénzű, finom, szőke nő Ottókámnak szólította. Tehát Ottónak hívják a másikat. Mi van vele? Hol lehet most Ottó, akit nem ismerek? A Nilus mellett? Avagy Budapesten tesped? Havas levegő beszívásának okából a Tátrába vitték? Vagy Svájcban van?
Hiányzik nekem ez az Ottó. Gyakran sírok is miatta. Félek, hogy Ottó meghal, miként meg fogok halni én. Ki marad ott helyettünk? Ott, Budapesten? A villamosba ezután már csak ép tüdejű s ép célú emberek szállnak be?
Haragszom erre az Ottóra. Neki mégsem illik meghalnia. Ő egy nyomorult festő. Mit akar az élettől egy piktor? Örült volna, hogy festhetett. Örült volna, hogy néha ránéz egy leány. Ő ellenben haldoklik. Semmi joga sincs ehhez. Nagyon haragszom reá. Engem igenis meghurcolt az élet. Nekem nagy szomorúságaim voltak. Nekem szabad meghalni. De Ottónak nincs igaza.
Egyébként pedig leírom az esetünket.
Haldoklott a nyár akkorában Budapesten. Rászállt a szürke és hideg ősz a Duna tájékára. Engen nagy csalódások belekergettek az éjszakába. Minden napszaka ijesztő. De Budapesten a legszörnyűbb a nappal. Az emberek egymás hátát tapossák. Kín és kétség minden arcon. Mindenki ellenség, aki él. Egy nagy nyöszörgés a nappali Budapest élete. Szóval: én megszerettem az éjszakát.
Miket míveltem az éjszakában? Akarom, hogy ez írásomat leányok is olvassák. Annyit vallok be, hogy csúnya, pusztító életet éltem. De mámorok rózsás felhői úszkáltak sűrűen felettem. Leányok kacagtak bele gyászos gondjaimba. Nagy percek ereje fogta át nem egyszer a lelkem. Ha jó volna a tüdőm, bizony visszamennék az éjszakába. Iszonyúan hatalmas férfiúnak éreztem elégszer magam. És az élet célja nem ez? Kár, hogy a tüdő gyönge gép.
Alkonyatokkor ébredtem mindig. Lámpa világossága mellett öltöztem. Forró volt a fejem. Szemeim bután révedeztek. Lármázott az esti Budapest. És én nekiindultam az éjszakának.
Valahányszor pedig beszálltam a villamosba, beszállott Ottó is. Fáradt volt rendesen s egyszer valakivel beszélgetett. Ekkor tudtam meg, hogy Ottó fest. Hajnalban jön erre a vidékre. Itt van az ő műterme. Itt dolgozik ő alkonyatig. Akkor pedig megy haza. Olvas egy keveset s átaludja az éjszakát.
Mikor először láttam, már haragudtam reá.
Ilyenféléket gondoltam. (Ez a legény nem idősebb, mint én. Valószinű, hogy álmodni mer ő is. Vizsgálja az életet. Szeretné a maga számára kisajátítani, mint én. És sokat átkozódik. De ő egy nyomorult piktor. Fessen az ebadta. Muszáj neki gondolkozni? Miért gondolkozik? Mit akar ő az élettől? Ezek a kontárok növelik a mi fátumunkat. Az életet szomjúhozni és átkozni nincs sok embernek joga. Ennek az Ottónak nincs. Végre is ő nappal él. A hajnal neki munkát parancsol. Favágó ez az Ottó.)
Az este szomszédjai: ezek voltunk. És figyeltük szorongással, haraggal egymást. Nagyon különös volt a szomszédságunk. Én indultam a nap életét élni, mely élet az éjszakában pihent s várt reám. Ottó már leélte a napot s pihenőre indult. És este hat órakor találkoztunk. Szinte minden estén egy villamosba szálltunk. És a szemeink nagyok voltak. Borotvált arcaink hervadtak és sárgák.
Kisértett és kínzott ennek az Ottónak az arca. Töprengtem. (Ez az ember nappal él. Meg kellene kérdezni tőle. Én már elfeledtem. Világosabbak-e a dolgok nappal? Nem ostobák az emberek? Van-e valami új íz a nappali csókban? Több erőt kapnak az inak? A fejünk nem kattog napszakán? Az élettől többet várunk?)
Este pedig szomorúan, csúfolódóan bámult reá Ottó. Mintha sírva kacagott volna reá az én gondolataimra. Éreztem: ettől az embertől semmit sem fogok megtudni.
Egyszer nővel szállott a villamosba Ottó. Ama vékony pénzű nővel, aki Ottókámnak szólította. A nő úgy bánt vele, mint egy kutyával. Ottó szepegve beszélt hozzá. Ennek nagyon megörültem. (Nyomorult, nappali ember, látod. Nappal sem jobbak az asszonyok.) Nagyon víg voltam ezen következő éjszakán.
Máskor valami pocakos úrral diskurált a villamosban Ottó. A pocakos úr is festett, de okosan. Ez igen jómódú úr volt. Veregette a vállát Ottónak. Balga fiatalembernek nevezte Ottót:
- Nagyon jó, nagyon jó. Látom, hogy balga fiatalok mindig élnek. Az én koromban is így volt. Én nagyon örülök, ennek. Fiatalság - bolondság. Csak higyjék a fiatalok, hogy ujat vár tőlük a világ. Fenét vár, nem ujat. Én már éhen döglöttem volna, ha el nem kergetem magamtól a csacsiságokat. Nem festeni kell, fiacskám. Élni, ismerkedni, embereket bolondítani.
Szegény Ottó, néztem az arcát. Láttam a lelkét. Szerettem volna ráugrani a pocakos úrra. Ordítva harapni a pocakját. Én bennem pedig diadalmaskodott a gonosz. Nagyon örültem újra. (Látod, Ottó. Te nappal élsz. Az én életem fordítottját éled. Hát sok hasznod van belőle, Ottó? Hát erősebb vagy? Ottó, Ottó, én veled találkozni fogok az éjszakában.) A pocakos úr leszállott a villamosból. Ottó kínszenvedéses szemekkel nézett engem. Alighanem megérezte az érzéseimet.
Tél jött s Budapest jobban fojtogatta az embert, mint valaha. Én már ekkor túl voltam a meglepetésen. Mikor először néztem a vért zsebkendőmön, jajgattam. Meg lehet ezt szokni. Két hét mulva már vidáman tudtam, hogy jön a Halál.
Ottó pontos volt s pontos voltam én is. Sápadt és különösen hervadt volt ez estéken a fiú. Szemben ült velem s köhögés fogta el. Odanézek s látom az ajkán a vért. (Brávó, Ottó. Egy kicsit szemtelenség, hogy ennyire utánzol. Mind a ketten banális fickók vagyunk. Ezt a tüdőrombolást bizony elkerülhettük volna. De te is félsz a revolvertől. Én is félek, Ottó.) Csillogtak az Ottó nagy szemei. Éppen olyanok voltak, mint az enyémek. (No Ottó, hát nappal is leselkedik az emberre a Halál? Hát a te más életed sem tudott téged megmenteni, Ottó? Ez bizony nem nagy vigasztalás azoknak, kik az életet nagyszerűnek tartják. Meghalsz, Ottó s még össze sem hasonlítottad az éjszakát a nappallal.)
Igy történt s azóta nem láttam szomszédomat, Ottót. Én itt várom a Halált ez utálatos Mentonban. Hol lehet Ottó? Haragszom erre a fiúra. Ő vigyázhatott volna magára. Értem nem kár.
Sírtak és dacosan hajtogatták a poharakat a fiúk: szegény Török házasodik. Török, a kis, sovány, lobogó, bolond magyar színész, nini ez a Török. Török el is fogja venni a nagyon vidám Vermes Klárát, avagy ami mindegy: Török elvesz valakit. Becézik, részegitik, uszítják Törököt a fiúk s akarják, hogy valami nagy botrány legyen. Főnek, irígykednek, haragusznak valamennyien s mivel szegény magyarok, tehát isznak. Isznak és keserű torkukban már csufondárosan bepislog a hajnali Budapest.
Gencs, a rongyos, Páris-látott s nagyon szomorú piktor, részeg beszédet mond. Nagyon örül, hogy ilyen kis penészes fráter, mint ez a Török, olyan pompás feleségre tehet szert, mint Vermes Klára. Ő ebből megállapítja, hogy Magyarországon is hajnalodik immár. Vermes Klára ugyan csak afféle bódé-primadonna, de kedvence a felső köröknek. Bizonyos, hogy ez a zseniális, de kenyértelen kis Török e házassága által egyenesen a Nemzeti Szinházba kerül.
Ez az igazi demokrácia, harsogja Gencs ördögi pofával s a józanabbak rémülve hallgatják. Ime a magyar zseni, a magyar művészet a legfelsőbb osztályokkal sógorságba kerülhet. Igy békül ki a hármas arisztokrácia: a történelmi, a pénzes és a szellemi. Ime a nagy példa: asszonnyal át lehet hidalni Magyarországon minden szédítő űrt. Emeli poharát, ő, Gencs, azokra a feleségekre, akik a magyar művész-világot a rang és pénz világával összefűzik.
A kis Török részeg lehet már nagyon: nem értette meg a toasztot. A cigányok lármáznak s a fiúk fölócsudnak a nagy ijedtségből. A közeli Andrássy-út is segít a maga friss, siralmas lármájával. Kattogó fájdalommal kezd az agyakhoz férkőzni a józanodás s Gencs megrendeli az erősebb italokat. Kiki mulat most már a maga módján a zárt, sok lámpájú, megéjszakásított szobában. Veszett és bús lesz a lump fiúk lelke s kettenként beszélgetnek.
- Ez a Török, ez a Török, hiszen ez becsületes fiú. Hát nem sejti ez a Török, hogy kicsoda Vermes Klára?
Ezt egy zsibbadt homlokú, véres szemű poéta kérdezte okvetlenül valami fanyar novellistától.
- Ez a Török sejti, hogy Vermes Klára kicsoda, én szamár poétám. Annyira sejti, hogy talán meg is fogja ölni magát miatta, amilyen szamár az is. De se Töröknek nem lesz igaza, se neked, talán nekem se.
- Megint a te ostoba rébuszaid, öreg.
- Nem is olyan ostobák, fiam, csak magyarok. Szeretném már, ha minden szegény magyar művészfigura tisztán látna valamit. Ott kezdődik ez a valami, hogy Magyarországnak semmi szüksége sincs művészre. Nem is volt soha, tehát nem is lesz. A bolond gőzös elvisz bennünket Rómába, Münchenbe, Párisba. Hazajövünk s úgy teszünk, mintha Magyarországon ránk szerep várna. Egymást bolondítjuk: író a piktort, piktor a színészt, színész a muzsikust. Az a csoda, hogy nem zárnak be bennünket a bolondok házába. Ne higyj azoknak, akik azt mondják, hogy ez az ország Ázsia. Éppen most van kiderülőben, hogy Ázsia és a művészet elválaszthatatlanok. Ez az ország ellenkezőleg egészen európai. Európai és a politikai megrögzítése az örök művészet-ellenes áramlatnak. Mágnásaink a leggyönyörűbb példái annak, hogy a sok százados jómód sem okvetlenül csinál kultúrát. A furcsán dzsentrinek keresztelt zagyva és züllött seregnél pedig a hottentottákban is megértőbb híveket nyerne a művészet. Sőt Magyarországon még az sem véletlenség, hogy itt a zsidóságnak a legértéktelenebb eleme jut szóhoz és sikerhez. Az, amely a magyar bűnöket angyali tökéletességgel szedi magára. A népről ne szóljunk, a nép már nincs is. Megölték, vagy kikergették az uralkodó barbárok. Mindezek így lévén, mit akarunk mi? Ámító művész-pártolások valahogyan el ne hitessék velünk, hogy szükségesebbek vagyunk a belvárosi plébánia-templom vak koldusainál. E koldus, terhelt és hazug magyar kultúrában mi annyiak vagyunk, mint a megtűrt nők. Nagyon természetes tehát, ha e nők legkiválóbbjaiból válogatjuk múzsáinkat vagy feleségeinket. Ha valaki elkoptatta magát, mint leány, férjhezmegy, mint Vermes Klára. Uj, vonzó címben és köntösben áll rögtön a földesurak és a Lipótváros kóbor pénzű urai előtt. S mivel ez urak hallottak valamit a művészetről dörögni a külföldön, tehát kegyelmesen előnyben részesítik a művész-feleségeket. És mivel mi művészek vagyunk és nekünk élnünk kell, tehát mi nőül vesszük az urak volt vagy leendő maitresseit. S ezt ezután magunk között művészi életnek nevezzük. Igy van ez, fiam, ha van is kivétel s ha nem is csináljuk mindig tudatosan, mint ahogy valószínűleg nem csinálja ez a kis bolond Török.
Mások is beszéltek kettenként s a részeg Török sokszor hallotta a nevét. Berugott, sápadt arcát a fiúk felé emelte hát s szólott dadogva, egyszerűen:
- Most már menjünk a fenébe, fiúk, délben a menyasszonyommal kell ebédelnem.
S fölvetette a gonosz Gencs is a fejét:
- Adna neked Klára, ha tudná, hogy milyen rossz társaságba kerültél.
Török, a kis, sovány, lobogó, bolond, magyar színész jámborul s majdnem szepegve válaszolta:
- Ő, Klára, az áldott, drága, jó leány, most mindennap a mi dolgunkban fárad. Annyi látogatást tesz szegény s én hiszem, hogy két derék szerződés lesz a vége.
Éljen, éljen s kiürítették az utolsó poharat is a fiuk. Az első utcasarkon megostromoltak egy virágos boltot a művészek. És a bolt minden virágját elküldték Vermes Klárának, aki szintén mulatott az éjszakán. Urakkal, akik a szép művésznőtől, ki asszony és feleség leend, nem sajnálják a pezsgőt. Elküldték a bolt minden virágját Vermes Klárának a fiúk, a Török menyasszonyának s az ő: - közös múzsájuknak.
Zsibongott a sok lámpájú étterem s belépett zökkenve Hilda.
Bánatosan, álmosan és borzasan most jött Berlinből. Omló, lágy, hájasodó, öreges már. De a szemei nagyok, mélyek, zöldesek. Feketék, csigásak fején a fürtök, vérszinűek az ajkai: festi.
Most ő boldogtalan s kínjában utazik. Belekötött egy tacskóba Berlinben. Regényt igért egy angol lapnak s téma okából tette. Bitangul becsületes volt a kölyöknek a fiatalsága. Lázongott, háborgott az asszony vén ölelései közben. Talán meg is szagolta a legényke, hogy őt itt kanócnak szánták. Egy vén asszony akarja felgyújtani önmagát. Haramiás, csunya szándékkal. Hogy írjon egy fiatalos, szerelmes írást. Ehhez kellett volna az ő fiatalsága. A fiú nem állott kötélnek. Kacagott egy nagyot s megszökött Hildától.
Hilda szivéhez kapott s íme utazik. Szomorúakat álmodik s nem tudja, merre megy. Talán Firenzébe, talán Nápolyba. Most éjfélig itt vár a vonatjára. Havas hegyek között, ebben a ház-omnibuszban.
Óh, nagyon boldogtalan ő. Látszik, vonja magát csöndesen. Szürke köpönyegében olyan, mint egy beteg, öreg, elhízott varjú. Az asztaloknál feszült vagy unott utasok. Az étterem közepén gomolygás.
Egy revü-faló, turistaruhás német diák hirtelen oldalba üti a pajtását. Remeg a hangja s majdnem kiált:
- Te, te, nézd: Regensen Hilda. Esküszöm, hogy ő: a dán Szaffó.
Hilda hallja s keserűen mosolyog.
Asztalt keres s végül is három ember asztalához kell leülnie. E három ember észre se veszi, mikor leül. Vidámak s telt kedvűek ők hárman. Anya, leány s egy suta Apolló.
Gyönyörű legény a férfiú. Hatalmas, aranyszőke, kékszemű. De rosszúl szabott az új ruhája. Idegesen kapkod minden pillanatban lehetetlen csokor-nyakkendőjéhez. Szép szemeivel pedig, a legszebb szemekkel, falja a leányt. Kutya-félénkség és kutya-hűség az egész ember félszeg valója. Hilda megrázkódik: ilyen szeme volt az övének.
A mama sovány, denevér-arcú würtembergi asszony. A leány: a legközönségesebb szőkeség a világon. Álmos, furcsán piros, lapos sváb leány.
Hilda hallgatja, mit beszélnek. Apolló és a szöszke még csak jegyesek. Apolló főtanító már egy kis városban.
- Ugy-e, már csak tizenhárom hónap?
A mama válaszol boldogan és zavartan:
- Tizenkét hónap és huszonegy nap.
A szöszke fészkelődik s szégyenlősen akar nézni.
Ügyetlenül igazgatja a nyakát, könyökével letaszítja az asztalkendőjét. Apolló is utána kap. Kezeik összeérnek. Zavart, szinte nyafogó kacagás. A vén würtembergi asszony imára kulcsolja a kezét s a fiatalokra mosolyog.
Mindez undorítja Hildát, mialatt vacsoráját hordja két pincér. Hilda abbahagyja az evést. Kis noteszt szed elő s jegyez. Leírja ezeket a figurákat. Hátha hasznát veszi. És beír gyorsan egy-két aforizmát. A balga boldogokról. Aztán arról, hogy a német férfiúban milyen kevés asszonyi báj fel tudja bujtogatni az illúziókat. Azután a mamáról készít jegyzeteket. Ugy érzi, hogy ebből csinos dolgot fog írni egyszer.
A svábok epret esznek. A szöszke egy nagy, húsos, almanagyságú epret kettéharap. Apolló könyörög meleg suttogással:
- Adja nekem a másik felét.
A szöszke elfordítja kis, buta arcát.
- Nem.
Megszólal a mama:
- Trude, add oda.
Trude síránkozó grimaszokat csinál:
- Nem. Ez nem illik. Ő nekem nem férjem.
A főtanító lehajtja a fejét. Mikor fölemeli újra, tele van könnyel a szép szeme. A leány meglátja. Összefacsarodik a szíve. Pityeregni kezd s leejti a fél-epret.
Ott piroslik a fehér abroszon a csonka eper, olyan, mint egy megrablott, véres szív. Öt perc múlik gyászban. A szöszke küzködik magával. Látszik az arcán, a savó szemén. Aztán reszkető kézzel fogja az epret. Megcsókolja és megint leejti. Apolló szinte táncol ülőhelyben s úgy kapja be az epret, mint falánk pézsma-rucák az alkonyati bogarat. Nagy boldogság s Hilda a dühtől nem tud enni.
Vonatok robognak ki-be. Cserélődnek az arcok az étteremben. A három ül nyugodtan. Hilda kétségbeesik. Ezek az ő vonatjával utaznak? Előveszi a noteszét újra. Ir, ír, föl-fölnéz s gúnyosan mosolyog. Azok nem látják. Talán egy félpercig sem néztek összesen Hildára, nem sejtik, hogy mellettük a szenvedélyek nagy ismerője ül. Egy vén, bolond-tüzű asszony-vulkán. Semmi sem volt bennük, ami ez asszony érzéseivel rokonos lett volna. Ők nem érezték maguk mellett Hildát. Hilda fölpattant s ebbe belefáradt. Vonszolódva, haragosan ment ki az estébe. És hátán, homlokán, mindenütt érezte két férfiúi szem sütését.
Soha még úgy nem nézett reá férfiú, mint az ott bent arra a hitvány szöszkére. Ő mindig csak öleltette, szerettette magát. Mikor pedig a csókos óráknak vége volt, az íróasztalhoz ült.
Betintázta a csókokat. Most pedig hideg a világ, mint ott fent a havas csúcsok. Itt lent virágosak a rétek. Ő, Hilda, ott fent van. Fehér volna a haja, ha nem festené. Menekülnek tőle, holott ő benne most ébred az asszonyiság. Eddig elbírta a szenvedélyeit. Most a világ összes Kleopátráinál többet tudna adni egy szerelmes férfiúnak. Leány ő, leány és nem hiszi senki.
Megint bemegy az étterembe. Apolló a szöszke kezét fogja. Csak ujjai hegyét s mégis már olyanok a szemei, mintha messze, kék, napos partvidékek minden álmodó, nagy pompája benne lakna. Kínos kiváncsisága ismét melléjük csalja Hildát. Gondolja: megálljatok. Kegyetlenül véresen fogok írni a ti ostoba boldogságtokról. Ti ezt nem fogjátok tudni. De nekem kéj lesz.
Nagy dübörgés: megérkezett a vonat. A három rohan. Hilda utánuk. Csakugyan az ő vonatával utaznak. A szöszke rózsákat fog a kezében. Egy rózsát leejt. Három rózsából. Bent a kocsiban veszi észre s fölsikolt.
- Jaj, a rózsám.
Apolló leugrik a vonatról. Lent hajlongva tapos. Keresi a rózsát. A szöszke sikong.
- Jaj, el fog késni.
Az ablakhoz szalad:
- Jöjjön, jöjjön már. Nem kell a rózsa.
Egy pillanat s megtörténik a tragédia. A vonat kirobog. A szöszke elájul. A mama jajveszékel. Hilda az ablakhoz áll. Látja egy pillanatig a loholó Apollót az éjszakában.
Valami nagy béke száll a szívébe. Rögtön utána titáni öröm. Ül a két sváb némberrel szemben, s őrjöngve, boldogan hahotázik.
Jóba, a kőtörő, éhesen ődöngött a városban, hol havas tetőkön zászlók lengedeztek. Sebes, kék, bütykös ujjait káromkodva ropogtatta s ment, amerre az emberek siettek. Egyszerre a kastély aranyos kapuja előtt állott sok emberrel együtt Jóba. A cifra kapun tódult be a nép s Jóba azt hitte, hogy álmodik. Ő is bemehetne a virágok és szelid őzek közé? Micsoda boszorkányság ez ezen a furcsa téli reggelen? Elnézte, óh, hányszor ő már messziről, alázattal ezt a csoda-kertet. Fehér utait, virágait, szelíd őzeit s középen a tornyos palotát. És ejnye, bizony ott bent cigányok muzsikálnak. Új és új emberek jöttek, rongyosak is. Jóba állott a kapun kívül nagy, beteg, tehetetlen bámészkodással. Egy sereg rongyos száguldott el mellette. Egyik megnézte Jóbát s száguldóban reá kiáltott:
- Ni, ni, a csegei Jóba, hé Jóba. Gyere, ha magyar vagy, te is.
Jóba majdnem vidáman megmozdult. Bemegy ő is, mert a Kossuth-nótát hallja. Bencsi legény volt, aki hívta s az is csak kőtörő. Valami nagy dolog lehet ott bent. Ohé, a grófi kastély beereszti a rongyosokat is ime. Jóba is szaladt, amerre a bencsi legény robogott a pajtásaival. Éppen a tornyos palota elé. Zengett, harsogott a nagy kert: a népek énekeltek. A palota ablakaiból barátságos, szép arcok mosolyogtak. Ez egy kis mennyország, vélte Jóba, a kőtörő s hátát süttette a nappal. A hó szikrázott és olvadt. Pirosodtak a fülek s a cigányok nem fáradtak. Néha éljenek harsogtak s kendőket lobogtattak kalapos, városi asszonyok. Jóba, a kőtörő, szédült, mintha erős pálinkát ivott volna. Éljenzett ő is, kacagott, dudolt s csak néha nyögött. Egyébként ők leghátul szorongtak, a rongyosak. Jóba mosolygósan ismert meg közülök sokat. Bencsi árok-ásók, lápfalui kosárkötők, vadági zsellérek, kósza napszámosok, kenyértelen kőtörők. Ezek mind önkéntelenül egy seregbe verődtek. Így tavasz előtt, februárban följajdulnak az alvó faluk. Már nem bírják az emberek tovább telet s mint az álomjárók, szállingóznak be a városba. Nem tudják, miért mennek oda, de mennek. Ott szép házak vannak, pénz, drága holmik, munka, kenyér. Hátha! És jönnek, a sápadtak, a keserűek, a rongyosak, a kiéhezettek jönnek. Így jöttek a bencsiek, a lápfaluiak, a vadágiak és a többiek. Így jött be a városba Jóba is, ki most nótázik, mint egy részeg. Majdnem sírja a nótát a cigány után: Kossuth Lajos azt üzente. Dalol az egész tépett, aszott, rongyos had. Éljen a haza, a haza - kiáltja a bencsi kőtörő. Elöl az urak is ezt kiáltják. Az ablakokból visszarikoltják. Éljen a haza, a haza. Jóbának könnybe lábad a szeme. Majdnem elindul, hogy megöleljen sorba mindenkit. Éljen, éljen a haza! s most mind itt vagyunk, egyformán, a gróf kertjében. Éppen ilyet álmodott nem régen, mikor majdnem elpusztult. Jóbának még most is gyuladt egy kicsit a tüdője. Ezelőtt öt nappal tápászkodott föl a forró szalmazsákról, ahol hetekig kínlódott. Még mindig mintha nagy késeket mártanának itt-ott a testébe. A rongyai is vékonyak, silányak. És hamar megzavarodik még Jóba. Mellé áll a nagy sokadalomban, lármában egy vadági zsellér:
- Rossz bőrben vagy, szomszéd.
Alig értik egymás szavát a cigánytól, a nótától, a nagy rivallástól. Egy kicsit részege mind a kettő ennek a különös sokadalomnak.
- Dög voltam, szomszéd. Már el akartak földelni. Jobb is lett volna. Nálunk nincs munka. Nyavalyás is volnék a dologra. Csak éppenhogy bejöttem szétnézni a városban. Vadágon is így van? Az asszonyom is hulla. Az is két hét óta nyavalyáskodik.
- Hány a gyerek?
- Öt. Én legalább nem tudok enni. Nem is kivánom az életet. De azok tudnak. Mit csináljon az ember? Hát mondjad, szomszéd.
Hirtelen elönti őket egy széles zsibongás. Mindenki éljenez, kiabál. Az ablakban áll a fiatal gróf. Súgja tisztelettel a vadági zsellér:
- Ő lesz a követ az apja helyett.
Keveset, de óh, szépeket mond a gróf. Szabad és boldog legyen az ember. Mikor bevégzi, a városi asszonyok megint kendőket lobogtatnak. Jóbának megint könnyes a szeme. Azután kiterelik őket a parkból a szolgák. Dél el is múlt. A cigány nótáját még sokáig hallják: Kossuth Lajos azt üzente.
Dudolt, lelkesedett Jóba az utcán. Ketten ballagtak a vadági zsellérrel. Egyszerre azonban dideregni kezdett Jóba:
- Így nem mehetek haza, így nem lehet. Egy kenyeret ha vehetnék. Veszek kenyeret, húst, veszek.
Valami nagy változást érzett a világban Jóba. Ez a különös délelőtt. A grófi kert, a gróf, a muzsika, a sok éljen. Együtt mindenki, urak és rongyosok. Kell, hogy hús kerüljön és kenyér. Láz és lelkesedés égette a Jóba arcát. Megszólal a vadági zsellér:
- Van nálam egy kis pénz, szomszéd, két malacot adtam el, menjünk be egy pohárra.
És ittak, míg elesteledtek. Énekeltek és sírtak: Kossuth Lajos azt üzente. A zsellér ordította gyakorta:
- Más világ lesz, szomszéd, meglásd. Szabad lesz minden ember, az istenét.
Jóba nyöszörgött mint egy gyermek:
- Szeretném megcsókolni azt a fiatalembert. Áldott ember, hajh, be áldott ember.
És énekeltek, mintha az érkező boldogságot fogadnák: Kossuth Lajos azt üzente.
Éjjel indultak haza, csak a hó világított. Jóba látta, hogy a zsellérnek még öt forintja van.
- Adj egy forintot, szomszéd.
- Nem lehet.
Jóba előre engedte a dülöngőző zsellért s a botjával fejbe ütötte. Azután, mikor a zsellér leesett, megvadult. Lángoltak a csontjai is Jóbának s verte a zsellér fejét. Azután kivette a csizmájából az öt forintot s loholt. Énekelt az árva, sötét téli mezőn Jóba: Kossuth Lajos azt üzente. Tele volt a szíve a mai nap eseményeivel s úgy sietett haza az öt forinttal, mint egy megváltott, mesebeli király.
Magyar fiatal ember volt a Halál halvány és bús arcú kocsisa. Fölfogadta őt a Halál, de keze alá nem adott lovakat; parádésokat avagy igásakat. Csak koponyás címerét égette e kocsisa homlokára a Halál. Látta, aki akarta, e szörnyűséges szignumot. A Halál kocsisa egyelőre a levegőt csapkodta suhogó ostorával.
Történt, hogy a Halál kocsisa elindult egyszer Budapestről. Érezte, hogy gazdájának nemsokára szüksége lesz reá. Be akarta járni még egyszer a tájakat, hol az Életnek volt egyszerű ostorosa.
Nagy útat kellett tennie a Halál kocsisának. Csalogatta, várta, követelte őt számos hely. Elébe küldte legbódítóbb illatait a virágos mult. A Halál kocsisa legényesen suhogtatta az ostorát. Az Alföld nagy, levegős ereje delejezte meg nyavalyás testét. Egészen elfelejtette Budapestet s az éjszakát, melyeken aszalta őt a láz.
Hófelhők támadtak azonban s tél kerekedett. Budapesten nyájas tavasz kacagott, mikor a Halál kocsisa elindult. Mikorra pedig kis falujába ért, süvöltött a téli förgeteg.
(Hogy találom én itt meg volt leányaim nyomát?) Így sóhajtozott a Halál kocsisa. Férfiú volt ő is. És a férfiú mindig a leányok nyomát keresi. Ha az Életet szereti s a jövőnek indul: bizonyosan az ismeretlen, érkezendő leányok elébe megy. Ha pedig törötten felszámolja a multat: okvetlenül a régi leányok árnyait hajkurássza. Azért teremtődtek a leányok, hogy póznák legyenek a férfiúi élet országútján.
Lósóskás, falusi szérűs-kertben kereste az első nyomot a Halál kocsisa. Itt nyilott neki először a szerelem. Még talán ötesztendős sem volt akkor. Vannak férfiak, akik neuraszténiával születnek. Ezeket négy-ötéves korukban már szerelmi csalódás éri. A lósóskás szérűs-kert most hó alatt aludott. Sehol a kis Julcsa nyoma. A kis Julcsáé, kivel valamikor ide csókok okából rejtőzött a Halál kocsisa, különben pedig mintha hópalástban szállongtak volna e helyen az emlékek is. Fehéren és hidegen csak a valamikor kis Julcsa nyomát fújta be hóval a tél. Nem árulkodott Erzsire sem, ki kis parasztleány vala, semmi. Kivágták a nyárfát, mely alatt a zsidó Gizellával játszogatott a Halál kocsisa.
(Hol vannak a leányok, a volt leányok? Kis lábaik nyomát nem fogom-e látni? Az Oláh Flóri, a cselédi Marcsa, a nyaraló úri Dóra, a francia bonne, a német Lujza, a papkisasszony, merre járnak? Karonfogta-e és selymes útakra vezette-e őket lovagiasan az Élet? Vajjon hol járnak a régi leányok?) Sóhajtozott ismét és már visszavágyott Budapestre a Halál kocsisa.
De aztán mégis indult tovább. Nem lehet a leányokat kikerülni. Még akkor sem, ha már nincsenek. Csapkodott ostorával a Halál kocsisa. Gyi, testetlen lovak, az elröppent leányok után. De hó és hidegség volt mindenütt. Kis városok következtek a falu után. Itt is éltek vala leányok, kik egykoron vidám szavakba álltak, sőt csókokba merészkedtek a Halál kocsisával. Már majdnem sírva gondolt Budapestre. Ahol legalább fény és gőz van. És ahol önkéntesen jönnek az ember fülébe kacagni a leányok. De neki a régi leányok kellettek: az igaziak. Mintha valamennyien összeszedelőzködtek volna s ő előle, a Halál kocsisa elől, menekülnének. Még Piroska vala hozzá a legszivesebb. Az urát, a férfiát, küldte:
- Piroska, aki az én feleségem volt? Öt éve mult már, hogy meghalt. Egy fiút szült nekem s elköltözött a temetőbe.
(Az első nyom a havon: egy temetői halom s egy rakoncátlan, rosszúl mosdatott fiú. Piroska, Piroska, mégis csak te voltál hozzám a leghüségesebb. Te legalább megüzened, mit adott neked s mit mívelt veled az Élet.)
A többiek hallgattak. Irma egy éjszakán az urával együtt elszökött a kisvárosból. Terézről nem tud senki semmit. A Halál kocsisa végtelen szomorúság reáborulását érezte. Hát ő csakugyan a halált jelentette mindazoknak, akikhez egykor közeledett? Ilkáról az a hír jött, hogy özvegy s rossz tüdője fogytán sorvadva fekszik. Brr, rettenetes; Ilkára akkor nem is gondol. De ki van még a volt leányok közül? Már olyan helyen járt, hol asszonyok leheltek forróságot ifjú napjaiba. De az asszony nem a multé soha és ritkán a jövőé. Az asszony a jelené mindig. Az asszony az elmult leány. A Halál kocsisa a mult útjain bolyongott s csak a régi leányok kellettek neki. Akarta látni, hogy tudtak-e ezek a leányok valamit ajándékozni az Életnek, a jövőnek?
Reszketve, titkolva legutoljára hagyta a leányok leányát, Blankát. Férfiassága akkor ébredt volt, amikor e leánnyal találkozott. Az a leány a leányok leánya, kiről nagyon ifjúkorunkban annyit álmodunk, hogy pironkodva kell fejcsóváló, komoly orvosok ajtaján kopogtatnunk. E leányok váltják ki belőlünk a férfiasságot s hozzák, terítik elénk az izgató Életet.
(Hát Blanka is elveszett volna? Úgy kell visszamennem a gazdám, a Halál elé s a könnyű budapesti leányok közé, hogy őt se lássam?) Nagyszerű asszonyságnak ígérete volt már kisleány korában Blanka. Neki meg kellett maradnia s örvendeztetnie az Életet. Érezte, tudta a Halál kocsisa, hogy így van.
És szaladt ama városba, honnan hozzá Blankáról hír érkezett. Tél volt itt is, de a havas télre már kárörvendően vigyorgott a tavasz. Rótta, járta az utcákat a Halál kocsisa, akinek gazdája lovakat, fogatot még nem adott.
Dél volt s ragyogott a fehérség. Egy utcasarkon ime feltűnt Blanka. Előtte egy fogat, apró ember-fogat, négyes fogat. Hatalmas, csupa - bőség asszony Blanka. Mellette vékony, lompos, francia bonne. Előttük a négyes fogat. Egymás kezét fogó két kis fiú megy elöl: három-négy évesek. Két szőke, már asszonyságot igérő hat-hét éves leány a fiúk nyomában. Mind prémesen, téliesen, vidáman s rá se néznek a Halál kocsisára.
A Halál kocsisa pedig kacagva megsuhogtatta az ostorát. Ez az ő négyesfogata. Ez a négy kis ember, akiket más férfiúnak adott az ő egykori Blankája. És megnyugodva, mindent értve utazott vissza Budapestre, a gazdájához, a Halál kocsisa.
Kedves doktorom, ne küldjön engem Mária-Grünbe vagy Margitligetbe. Látja: el se megyek önhöz s levelet írok. Nem akarok én már ép ember lenni: akar az ördög. Sőt nem is tartom magamat betegnek. Én csak példátlanul összepajtáskodtam az élettel. Én már mindig élek s minden percben annyit, amennyit ős Karsztlakók avagy ostoba légiói a filisztereknek generációk alatt sem. Az igaz, hogy ennyi élet kissé sok egy ilyen gyönge legénynek, mint én. Ám ne aggódjék, kedves doktorom, miattam. Tudok egy nagyon kívánatos bájos és rejtett helyet. Éjszaka szokott átnyargalni rajta a gyorsvonat. Végre is egy előkelő agyú embernek van annyi bátorsága, hogy nyakacskáját kellő pillanatban ráfektesse az egyik sínre. Ez igen nagy és vígasztaló ígéret annak, aki már határozottan sokalni kezdi az életet.
Nem írom meg önnek a tüneteket: nincsenek új tüntetek. Szégyenkezem három nap óta, hogy orvosokra akartam bizni magam. Az orvosok tudnak furunkulusokat vagy zúzódásokat gyógyítani néha. Tudják szuggerálni az övékénél alsóbbrendű idegrendszereket. De mit tudhatnak mívelni egészen fölszabadult lelkekkel? Akik érzik az életet, mióta csak élet van s akik végig tudnak gondolni minden még elkövetkezendőt? Mit tudhatnak és tehetnek az ilyenekkel, kedves doktorom?
Amilyen fanatikusa ön a saját mesterségének, hajlandó lesz patológusi képzelődései szerint elbírálni az én levelemet. Tegye, kedves doktorom, ha önt mulattatja. Én olyan ép, amilyenné ön kivánna varázsolni, nem lehetek. Nem is akarok talán lenni, ha ön tehetne is ilyenné. Végre sem ön, sem más mai élő nem vállalhatja magát mindenttudónak. Önök talán ismernek minden emberi képességet?
Én tudom, hogy nem. Én nagyon érzem azt is, hogy valami talány-embere leszek az önök kis tudományának.
Állítottam már s állítom megint: legyőztem az időt. Ópium-mámor s minden különös delirium nélkül akkor élek, amikor akarok s annyit élek, amennyit akarok.
Megengedi, hogy elmeséljek valamit? Hadd aggódjék avagy nevessen egy keveset, kedves doktorom.
Tudja, hogy hotelben lakom s nem egészen polgári életet élek. A minap úgy történt, hogy késő délutánon akartam az álomtól egy félórát lopni. Zajos volt a nagy hotel s ablakomon belátogatott a tavasz. Vörös felhők felém uszkálását vettem először észre s nyomban sírásra fakadtam. Azért sírtam, mert a tanítóm goromba volt. Éreztem, hogy igazam van, mert vissza tudtam tekinteni arra az időre, mikor még nem jártam iskolába. Én hozzám mindig nyájas szókkal szóltak eddig. Ám egy év telt el. Vidám-borús nebuló év. Sok szenzációt hozott számomra. Végre megszeretett a tanítóm is. Teltek az évek s ime megyek a szerzetesek gimnáziumába. Új világ, új és szent eseményekkel: a város. Közben már háborgatnak a leányok. Jönnek Ottilia és a többiek s mind kegyetlenek hozzám. Diákoskodni elmegyek más városba. Egy-két évig borzalommal figyelem a magam lelkét. Milyen rakoncátlan és milyen telhetetlen lélek ez. Merre s meddig fog nyargalni velem. Minden napom eseményes, minden kis rezzenésére az életnek hatalmas kórusokkal felel a szívem. Intenzív életakarattal és szilajsággal élek. Nem kerülnek el a katasztrófák. Mert magam sem akarom elkerülni őket. Izgat a dicsőség olykor. Küzdök is érte, s mikor elérem: félreugrom. Így szaladok. Tudom, hogy várnak reám. Nem érdekel, hogy kik, de megyek elébük.
Csodálatosan izgat az utazás. Őrzöm is a nagy városok és exotikus tájak szent megérintéseit. Harminc éves koromban a halál torkából menekülök. Nem az első menekülésem. Nézem az összetört embereket. Gyilkos katasztrófát ért a vonatunk. Miért nem fekszem én is itt halottan? Megtudom néhány nap múlva. Szenvednem kell megint egy asszonyért, akit minden asszonyok között legjobban szerettem.
És már jött az ősz. Deresen jött és megcsípte a lelkem. Napokig nem akarok hinni a tükörnek. Fehéredik a hajam? Az én fényes, barna hajam?
Azért asszonyok mentek s jöttek még az életemben. Látom őket mind. Mindről megmondom, mivel multa felül a másiknak a csókját. Érdemtelenül vidám öregséget kaptam osztályul. Visszanéztem a tizedekre. Láttam, hogy csupa haszontalanság. Ám milyen szép az életnek minden haszontalansága. És én temérdek, gyönyörű haszontalanságot cselekedtem.
A halálomra nem emlékszem. Jött André, a hotel inasa. Fölkiabált s újra láttam a vörös felhőket. Szállóban voltak más boldog alvó felé.
Megnéztem az órám. Egy félórát sem aludtam. Huszonöt perc kellett nekem egy gazdag életre, kedves doktorom. Ön kicsinyli ezt az életet? Minden csapását s minden cirógatását úgy éreztem, ahogy senki a maga életéét. És bennem milliárdnyi életek vannak. Színesek, sűrűek, nagyszerűek. És ön, kedves doktorom, egy józan, szürke utcai életnek egyetlen darabját szeretné számomra visszaszerezni. Mert ez volna az ép, az egészséges élet. Ugyan, doktor, hát szükségem van nekem erre az életdarabra? Még ha meg is tudná ön nekem szerezni? Nekem nem kell. Bocsásson meg, kedves doktorom, engem nem soroz be paciensnek. Nagyon is élek. Ahogy senki se él. Elkuruzsolni az idegrendszerem kiválóságát nem engedem. Meg nem is bízom az orvosok tudományában. Azonban, ha való ez a tudomány, ezennel megtiltom önnek, hogy a nyakamat összeragassza s engem föltámasszon, ha a gyorsvonat átszaladt rajtam.
Lőrinc az éjszaka embere volt születésénél fogva. Édes apja állandóan a szőlőhegyen lakott, mely kiváló borokat termett. Lőrinc apja már ifjan nagyon szerette a bort s így Lőrincnek kellett dorbézoló emberré válnia. A szőlőhegyek vidékéről általában a városok felé vetődnek az emberek. Lőrinc sorsa úgy követelte, hogy Lőrinc Budapestre kerüljön. Lőrinc pedig magával hozta a bornak és a nótának szeretetét is. Itt Budapesten sok minden el szokott változni s elváltozik a lelki hajlandóság is. Lőrinc Budapesten elszokott az egyszerű, de ékes magyar nótától, mint a hogy a nappali borozástól is elszokott. Üldözött és ösztökélt vére az éjszakát szerette meg s az éjszaka legkülönösebb nótáit.
Fojtott s finoman csinált borokkal barátkozott meg Lőrinc ínye. A nótákból pedig azokat szerette meg Lőrinc, amelyek szegény idegeit legjobban csiklandozták. Imádta a vad, bolond, négeres, angol nótákat.
Tivornya-helyeken töltötte éjszakáját Lőrinc. Gyönyörűséget okoztak neki maguk-mutatásával ízetlen kosztümű nők. Helyébe állott a nappalnak Lőrinc számára a sokkal barátságosabb éjszaka. Már ükeikben fáradt embereknek szent mentsváruk az éjszaka. Fantáziájukat benne nagy szabadon szárnyra ereszthetik. Hihetik, hogy ők voltaképpen erősek. Nem tiltakozik hitük ellen a napszakának szorgos és félelmes élete.
Lőrinc tehát eljegyezte magát az éjszaka örökös vőlegényének. Kötődött a leányokkal, hallgatta a sokfajta nótát, hajtogatta a poharat s igaztalanul sok szépet, vagy csúnyát képzelt el az életről.
De a nóta, a nóta szerettette meg magát legjobban Lőrinccel. Ugráltatta a lelkét, a szívét, a vérét. Pláne, ha táncoltak is hozzá. Ilyenkor minden érzékével élvezett Lőrinc. Izét, jó izét érezte az életnek s parfümök szállongását sejtette ki a levegőből.
A nóta ébren tartotta Lőrincet és a tánc. Halasztatta vele a hazatérést. Már öt, már hat óra volt: Lőrinc ült és dúdolt. A furcsa nóta és a furcsa tánc mindig el tudta szedni tőle az álmot. Lőrinc néha odakiabált a táncos négernek, vagy a ványadt hamburgi leánynak:
- Ne hadd magad, Brown!
- Bravo, bravo, Izabella!
- Tüzesebben, tüzesebben!
Mindez sok hajat letörült a Lőrinc fejéről. Arcát is eléggé elsápasztotta és eltorzította. Olyik alkalmakkor, főképpen fölkelés idején, elégedetlenkedett is magával Lőrinc. De éjszakára elhányt minden önvádat. Inai megacélosodtak s Lőrinc úgy loholt a tivornya-helyekre, hogy azt már majdnem táncnak lehetett nevezni. Itt fogadták őt leányok és cimborák. És vártak reá az éjszaka szép hangulatai és álmai.
Ám Lőrinc nem tartozott a dúsak közé, minek folytán csak hónapos lakást tarthatott. Szép és okos lakás volt ez, de egy rosszúl rejtett ajtó minden hangos titkát áthozta Lőrinctől a szomszédokhoz.
És a fátum, mely valóban van és dolgozik, ezt a helyzetet ragadta meg Lőrinc ellen. Pontban tíz órakor minden délelőtt lármázni kezdett a szomszédban a zongora.
Lőrinc aránylag elég eszmélkedő és érdeklődő ember volt. Aztán kínokat okozott neki a fölébresztés. Hiszen rendszerint pár órával előbb feküdt le csak Lőrinc. És az éjszaka emberének szörnyű gyötrelem álomból riadni.
Lőrinc érdeklődött s megtudta, hogy bizonyos, nagyon fiatal Berta kisasszony az, ki pontban tíz órakor kegyetlenül ráüt a zongorára. A nagyon fiatal kisasszonyhoz ilyenkor jön el az ő mestere.
Gyönyörű éjszakák után gyönyörű reggeleken édes mámorral pihentette le magát Lőrinc. Ám jött a zongoramester s Lőrincnek a fültanú szerepe jutott a zongora kegyetlen zaklatásához.
- Tram-trem-trim, most jó volt, Berta kisasszony.
- Tanítson valami négeres nótára.
- Holnap egész csomót hozok.
Ekkor már Lőrinc iszonyú mennyiségű brómokat szedett s ideges képzelődései voltak a szegénynek.
- Tral-la-ti-ral-la, tram. - Most jó volt, Berta kisasszony.
Még tíz óra sem volt s Lőrinc nyolc órakor dőlt ágyába.
A lárma újra felébresztette. A feje zúgott s idegességében úgy érezte, hogy ő most egy szanatórium betege, a kit ki akarnak próbálni.
- Tral-la-ti-ral-la-tram. Nagyszerű dolgokat hoztam, Berta kisasszony. De a mamának nem szabad megmondani, hogy honnan. Ojjé, hamis helyekről hoztam az új nótákat. Egy néger és egy német leány táncolnak rá. Bizony, de milyen táncot táncolnak. Azt magának el se tudom mondani, Berta kisasszony.
Lőrinc levegő után kapott, mint egy asztmabeteg. Nyomorú bőréből szeretett volna rögtön kibujni. Elkínozta a szerencsétlent sok hetek álmatlansága. Hallucinált s köhögős felkiáltásokkal élt. Egyben érezte, hogy idegei megszakadnak. Baj lesz, baj mindjárt. Aztán hallgatózott egy kicsit Lőrinc. A nagyon fiatal Berta kisasszony beszélt:
- Játssza el, játssza el mind. Azokat, amit ön hallott. Tudja: ott, a hol mondta.
Iszonyú lármával megszólalt a zongora. Lőrinc kétségbeesve meresztette ki szemeit. Mindjárt felugrik s tébolyodottan kiabálnia kell. Aludni, aludni akar. A szomszédból pedig zúgva, harsogva, dühösen jön be a nóta, mely éjszakáit éberekké és szépekké szokta tenni.
(Péter a szegény magyarok közül való volt. Álmai cifrák és sujtásosak voltak. A Dunáig űzött ázsiai embernek éber és mégis haszontalan álmai. Ez álmok fogták magukat egyszer s való kereteket követeltek. Nagy összeütközése volt ön-álmaival ekkor Péternek. De elrendeltetett, hogy életét álmainak adja át. Az élők sorából voltaképpen már régen elköltözött Péter. E tanulságos esetet én mégis följegyzem. Jönnek talán majdan okosabb magyarok utánunk. Hadd lássák, miként élt Péter Árpád vezér után sok száz esztendővel.)
Szomolnok híres liceumában egyszer Péter arra az egetverő gondolatra jutott, hogy pénz nélkül semmiházi a magyar.
Szomolnok ez időben a Beniczey Gabriella lábainál fetrengett. Beniczey Gabriella valóban a Beniczey Gábor leánya volt.
Azt pedig mindenki tudja, hogy ki volt Beniczey Gábor. Shakespeare neves szinész-apostola a Kárpátok alatt. Egy Shakespeare-apostol, ki nem átallotta az operettnek áldozni egyetlen leányát. Galád hírek keringtek a szomolnoki szocietásban. Azt regélte a lelketlen fáma, hogy egy százas bankó nyit ajtót Gabriellánál.
Ifjú és szegény volt Péter, de szent igyekezettel kívánta ápolni familiája multját. Családjának történetében pedig ékesen meg volt írva, hogy Péternek Ákos nevű őse két falut adott egyszer egy asszony csókjáért. Holmi Dakcsy-leány volt ez az asszony. Van is a Dakcsyaknak birtokuk ma is. De Péter tegnap sem tudott fizetni cipője talpalásáért. De tegnap is megfogadta, hogy a száz forint meglesz. Lelkének minden megalázását tűrte és készítette. Éhezett és sokat hazudott Péter. Végül együtt volt a száz forint.
Nagy vágyával kacagva rohant a liceumból Péter. A Beniczey-trupp éppen egy órával ezelőtt elutazott Szomolnokról.
Péter búsan bekvártélyozta magát egy korcsmába s reggelre szűzen elbúslakodta a százast.
Péter unta a feleségét, Pekry Rákhelt.
Rákhel nagyon szerető nő volt s ikreket adott mihamar az ő férjének. Péter nagyon unta ezt a dolgot. Ekkor jött Péternek a második nagy álma. Mert Péter tanár volt, illett neki utazni. Péter hát utazni akart. El nem szívott szivarok s apró panamák után megjött a százas. Az álmok álma, a nagy pénz. Péter elindult egy kicsit szabadulni a feleségétől.
Nem forró júliusi nap volt e reggel. Péter, az álmodó, azt vélte, hogy most már következni fog a nagy szatiszfakció. Az élet meg fogja őt itatni - az élet áhitott serlegéből.
Budapestre érkezett Szomolnokról Péter és zsebéhez nyúlt. Hajh, hajh, ez egy szegény ország. Itt haragudni sem illik a zsebek metszőire. Bizony nem volt már sehol a pénz-rejtő tárca.
Péter némi forintokat kunyorált ki egy régi professzorától. Azután szépen hazament két-gyermekes fonnyadt asszonyához s ikreihez. Péternek megint nem volt szerencséje.
Megírta nagy művét is Péter. Csak ismét a száz forint kellett. A száz forint, a száz forint. Mert hírlett, hogy az Akadémiának nem elég a munka. El kell menni a kiküldött kritikusokhoz. Be kell számolni a szándékokról is. A sorok közé rejtett szándékokról. Péter megfeszült és gyűjtötte a pénzt. Nehezen, nagyon nehezen, mert öt gyermek lármázott már a Péter fülébe. Ő azonban gyüjtötte a pénzt. Gyűjtötte, gyűjtötte a szegény Péter.
Hazudott neki minéműségével mindig az élet, holott nem is volt ő merész álmodó. Most már kárpótlást akart Péter. Nagy és dicsőséges művel. Mert elmulnak a gerjedelmek. A gyermekek fölröpülnek a maguk szárnyaikkal. Megvénül még jobban és szomorúbban az asszony. Kell, hogy kis nevünket nem-omlandó kövekbe véssük.
Dicsőség okából kellett a száz forint s Péter izzadott. Azután pedig jött egy korai reggelen a végrehajtó. Mivel apró cipőkért Péter már régen nem fizetett a suszternek.
Péter gondatlan volt s a pénz az asztalon hevert. Elvették a Péter pénzét. Viszont volt olyan ifjú és ügyes ember, ki eljutott az Akadémia nagyuraiig.
Így halt meg Péter harmadik álma.
Péter álmainak nem adatott meg a növés boldogsága.
Kezdte Péter egy százas bankónál s itt kellett végeznie. Elhullott útközben minden szép, miként kihullottak Péter feleségének fogai.
A gyermekek vásottak és örömtelenek. Rossz lidércként ült Péter életére kiélt családjának egész ádáz multja.
Péter mégis csak reménykedett. A szegény ázsiai. Csúfolta az életét - az élet. De a halálát nem fogja megcsúfolni. Így szegény Péter.
Miután éppenséggel nem kívánatos asszonya meghalt s gyermekei reáhoztak minden csalódást, amit földi apa érhet.
Szépen kell tehát ezek után meghalni, vélte Péter. Elég volt a gúnyos rabszolgaságból. Ereimben a vér nyugtalan és előkelő. Rosszúl éltem s szépen halok meg. És kezdte álmodni negyedik álmát Péter. A negyedik százast.
E pénzzel és hatósági gyámolítással elutazik valami szép tájra. Mivel latin-görög tanár volt: talán Athénbe és azután Korfuba.
Nehezen ment a gyűjtés. Sokba kerültek a rossz gyerekek. Mégis szőtte az ő negyedik álmát Péter.
És egy napon, mikor talán már csak az utolsó forint hiányzott a százból s a második aorisztoszról nagyszerűen adott leckét nebulóinak az öreg Péter, összeesett az udvaron.
Nagy rőkönyödést, sőt rémületet okozott halála az ő társai között. De megtalálták nála a száz forintot.
Utrechter és társainak gebéi nagyon méltóságosan vitték ki e száz forintért a temetőbe Pétert.
A Hazafiak Ligájának ünnepéről érkezett haza búsan és fáradtan az ősz Henry Garaud. Jeanne d'Arcról olvasott ott klasszikus és pompás éneket: hátában is sajog a siker. Diákok rohantak elő a vers után s székestől levegőbe emelték Henry Garaud-t. Redingote-os szatócsok, óh jaj, megölelgették s a pénzt, a pénzt, a vers árát leolvasták. Zengő, hangos Louis d'orokban, legalább is száz ember előtt.
Várta a titkárja, mert tíz év óta már titkárt is tartott Henry Garaud. Mióta az Akadémiának is tagja s mióta, óh jaj, öregszik. Vigyázó, ügyes, száraz, szívós legény a vén koszorúsnak a titkárja. Verseket ír, regényeket és drámákat, titokban, de ezt remegve és jól rejtegeti halhatatlan gazdája előtt. Várja s imádkozik, hogy dögöljön meg már ez a vén trotty. Mennyit lehetne róla irni lármás lapokban. Egyre-kettőre a jól fizetett irodalomba játszhatná be boszorkányosan magát az ember. Most nagyon csöndesen és alázatosan lép íme a gazdájához s mondja:
- Könyörgöm, Mester, szerdára novellát kell irni a Nap-király korából. Az új revue számára s a pénzt el is küldték már.
- Jó.
- Kaptunk ezer frankot a Doe-parfümüzlettől. Amelyet az új regényben kétszer említ ön föl, Mester. Megkaptuk a német tantiéme-eket is a berlini ügynöktől. Két vidéki lapot pöröltettem az ügyvédünkkel az elorzott versért. A Comedie-ben a jövő hónapban már próbák lesznek az Alkibiadesz-ből. Utoljára hagytam a Napoleon-verset. Holnap este lesz a Wagram-ünnep, akkorra készen kell lennie.
Henry Garaud türelmetlenül hallgatja a titkárt:
- Nos?
- Ötszáz frankot bátorkodtam délelőtt átadni a Madame-nak számlákra. Georges úr is kért tőlem kétszáz frankot: lóversenyre ment Chantilly-be.
- Nos?
- Igen, igen, az események. Semmi sincs öt nap óta, Mester. A revuekben semmi, a napilapokban a semminél is kevesebb. Aszály van, bizony aszály. Egy rossz Coppée-vers és semmi.
- S a fiatalok.
- Éretlenkednek. Szörnyűség belenézni a lapjaikba: mennyi zöldség. Semmi, semmi. Új könyv nincs. Színházi hírek a régiek.
- Nos?
- Igen, igen, Mester: Catulle Quest, az ifjú óriás. Óh, ha-ha, most igazán szorul a jeles ifjú. Azt hallom, hogy most már lakása sincs s a fiatalok is szakítottak vele. No, lakása az lesz már a jövő héten. Akkor fog a fogházba sétálni azért a kis lázító versért, amit a szocialisták lapjába írt. Ott majd enni is kap.
- Ma mondták nekem, hogy verset kért tőle az új revue. Tőle is.
- Persze, de Quest úr gőgös legény. Megüzenték, hogy miről szóljon a vers. Ő visszaüzente, hogy köszöni, nem ér rá. Óh, Quest úr, nagyon büszke legény. Ma láttam az utcán. Bizonyisten látszik rajta, hogy öt esztendő óta nem evett eleget.
- A gazember.
- Csinált az furcsábbakat is már, Mester. Még talán pénzt is küldött már vissza. Tavaly Hachette-ék pénzt ígértek egy verskötetért, ha kihúz belőle egy-két vad poémát. Kacagott s otthagyta őket. A gyomrától vonta el a filléreket s ő maga adta ki rongyosan a könyvét. Nem adott el belőle tíz darabot.
- A gazember. Hagyjon magamra, írni akarok.
Fáradtan, lustán írni akart Henry Garaud. A Wagram-zsoltár első, nagyságos igéit akarta megfogni. De Catulle Questre gondolt és letette a tollat. Ez az ember az ő dicsőséges öregségét jön meghiusítani. Ez az ember azt csinálja, amit ő akart s amit ő nem mert csinálni fiatal korában. Aszkéta, vad, hős, lázadó és mártir mer lenni a gazember. Büszke, akit csengő pénzért nem énekeltethet minden erszényes, pökhendi szatócs. És nem hajlik meg és nem törik össze. Ő, Henry Garaud, mindig erről álmodott valamikor. Mi történt vele? Gyáva volt, okos vagy tehetségtelen. Csupa kibirás, kibirkózás az egész élete, minden sikere. Csupa buta ünnepi cécó, ostobák tapsa. És most reszket, hogy voltaképpen semmit sem csinált. Csak annyit, hogy a feleségének néha a rue de la Paix-n is lehet vásárolni, a két csúnya, álmos leánya zsúrokat tarthat a barátnők részére s a Georges-fiú veszíthet a lóversenyen. Ezek fejében neki alkalmilag kell lelkesednie Jeanne d'Arcért, Wagramért, Napoleonért. Óh, az a Catulle Quest, a gazember. Írni kezd újra Henry Garaud, de óh, ime ő, a vén szamár, sírni kezd. A vén, lomha könnyek jönnek csöndesen lefelé az arcán s Henry Garaud nagy fájdalomban leejti a fejét. Egy percig s azután dühösen káromkodni kezd: nedves, ősz szakállával összemocskolta a hazafias óda leírott, tintás sorait. Káromkodik, új papirost vesz Henry Garaud s most már szilárdan, szaporán, mindent felejtve írja a Wagram-ódát.