IV.
MUSKÉTÁS TANÁR ÚR
(NOVELLÁK. 1913)
Hazajött augusztus vége táján a Balaton mellől s akik csak látták, megcsodálták: milyen új, más ember lett ime belőle, még mosolyogni is tud. Mosolygott, otthon mamuskának címezte szomorú, sovány, öreg kis feleségét s három nagy leányát ebéd vagy vacsora után megcirógatta néha. Ezek itthon ma nagyon nagy, váratlan dolgok voltak: Muskétás tanár úr, a vad, a bosszús Muskétás, ötvenéves korára meglágyult. Ő is érezte, hogy meglágyult, nem is szégyelte s elhatározta, hogy a régi emlékeket el fogja hessegetni maga körül. Hiszen-hiszen az élet galád, az emberek hitványak, a társadalom egy férges, éretlen fügerakás, értéktelen csoportosulás. De a Balaton fölséges és csinos, megdöbbentő és altató, a Balaton még háborgásában is megnyugodt, szent víz. S hány olyan tanár és másfajta ember van, aki ötvenéves korában se láthatta meg a Balatont és a maga boldogabb lelkét.
Muskétás hat álló hétig egyedül szabadon kóborolt a Balaton körül, életében először volt szabad. Szabad volt, aki megszabadult életében először egy kellemetlen, szegény úrtól, akit Muskétás tanár úrnak ismert a nebulók népe, a tanári szoba s a város. Ez a Muskétás tanár úr szörnyű, utálatos ember volt, holott ő maga is szomorúan tudta, hogy ő ilyen, szörnyű és utálatos. De minden mentsége megvolt, mindent látott magában, magából, életéből, multját, jövőjét ismerte s magyarázni tudta.
Először is az ember születik egy asztalos-famíliába, ahol az édes apja, mikor jó dolga van, segédet tart, egy egész segédet. Azután már szükséges és nyomoruságos diák-korában elkomolyodik, mert azt magyarázza neki mindenki, hogy így illik. Elhitetik vele, hogy ő köteles kiemelkedni a famíliából, őneki muszáj meghódítani az úri sorsot, az úri életet. És Muskétás tanár úr szilaj, majdnem mesebeli dühvel gondolt arra, hogy ő nem más, boldogabb gyermekek útján érkezett a férfikorba. Ő nem tarthatott mulatós pihenőket, ő nem játszhatott olykor egy-egy órát az útszélen, ő fékentartotta minden, minden fiatal vágyát.
Végigkoplalta, végigtanulta és végigvizsgázta a szükséges esztendőket s akkor már alaposan el is adósodott. S minden adósságnál jobban kinozta egy kisértés, mely félig polgári kötelesség, félig lelki-testi kielégitetlenség volt. Meg kell feleségesednie - ezt súgták a családjabeli s fajtájabeli emlékek s ezt súgta fiatal életének örömtelensége. Persze, hogy ilyen nagy elhibázások után nem jöhetett valami üdvös, megváltó, jó, életmentő elhatározás. Muskétás tanár úr, amikor még csak segédtanár volt s gyérülő hajszálainak legvégéig úszott az adósságban, megnősült. Szöktette a leányt, holott mindenképpen könnyebben megkaphatta volna, mert koldus kishivatalnok-leány volt, apró, kedves, de beteges. Egy kis senki, aki mindent nyerhetett, ha Muskétás tanár urral elmegy s nem nagyon várhatott valamit, ha nem megy el. Elment vele, boldogtalanitották egymást, vártak, kínlódtak, harcoltak a torlódó adósságok özönével. Meg is gyűlölték már-már egymást, de jöttek sorban a gyerekek s még szerencse, hogy három leány-gyermek meghalt s nem maradt életben csupán három.
Csak három gyermek maradt életben, három leány, csak három leány s a leányok anyja és az adósságok maradtak életben. És Muskétás tanár úr egyre jobban gyűlölő gyűlölete mindenki ellen, akinek nem kellett végigcsinálnia az ő savanyú élet-kálváriáját. Ez a gyűlölet is életben maradt, mindenki ellen s első sorban az élet legboldogabbjai, a fiatalok ellen. Muskétás tanár úr legjobban a saját diákjait gyűlölte, akiknek ragyogó a szemük s akik szinte mindannyian és mindig könnyebb sorsot cipeltek, mint ő viselt egykoron.
*
Mindenki akarta, hogy Muskétás tanár úr végre elmehessen igazi vakációra, igazi szabadságra. Hogy nem rossz ember, de sorsának ez a gonosz következetessége rosszá fogja tenni, ezt is minden jobb szemű ember látta. Próbálták megmenteni, könnyü, nem derékcsontig vágó kölcsönt eszközöltek ki neki és azután ráparancsoltak, hogy legyen ő ezennel gondatlan, pihenő ember, mintha csak most kezdené az életet. Mert ugyis lesz még több baja, ugyis szüksége lesz még sok-sok erőre: huszonötesztendős a legidősebb leánya s tizennyolc a legfiatalabb. Ezeket férjhez kell adnia, mert erre nevelte őket s kérdés, hogy akad-e a leányoknak csak félig is olyan bolondjuk, mint ő volt, Muskétás tanár úr, a leányok anyjának?
De a Balaton a maga mivoltával és legendáival kicserélte valóban Muskétás tanár urat: elböjtölt diák-érzései kezdtek itt fölágaskodni lelkében. Bizony még az is megtörtént, hogy Balatonfüreden egy kis tizenhatéves leányt, egy ismeretlent, követett száz lépésről, míg csak észre nem tért és el nem szégyelte magát. Földvárra egy kirándulást csinált, hol is vakációzó úri diákok társaságába került s kiadta magából mind azt a jókedvet, amelyet harminc és egynéhány év előtt illett és kellett volna kiadni. Szép az élet - vallotta be egy éjszakán, lázasan, önmagának - de az ember ne szülessen szegény asztalos fiának. Azután pedig ne éljen az ember, az élet és az élet gazdag adományai nélkül s ne legyen az ember babonás. És ha az embernek már nagyon sok az adóssága, legalább annyi esze legyen, ne vegyen el egy szál szoknyát. És ha végül mindez elhibázódott, legalább is tudjon az ember frissen emlékezni s tudja megfejelni a mult idők elromlott csizmáit.
Ilyen tapasztalatok és szépen formált gondolatok után jött haza, régi életébe, kis városába Muskétás tanár úr. Ilyen szerencsés lelki válság után csinált számadást multjával, jelenjével, önmagával és övéveivel. El kell feledni - vallotta, mint új hitvallást - el kell feledni, hogy ötven évig boldogtalanok voltunk, ha van remény egy évi fél-boldogtalanságra.
*
Augusztus végén már naponként régi, megszokott kötelességből, naponként kétszer is fölnézett az iskolába Muskétás tanár úr. Egy napon, szép, napos, pompás délelőttön, a tanári szobába beállított egy délceg siheder, aki Muskétás tanár urat kereste. Levelet hozott a legény a Muskétás tanár úr címére s bátor nagy csillogó szemekkel adta át a levelet.
- Édes apám azt is szeretné, - szólott, midőn Muskétás tanár úr szünetet tartott a levélolvasásban - ha én az ő régi, kedves barátja családjánál találhatnék otthont erre az évre.
- De miért jött öcsém éppen az érettségi vizsga előtt más iskolába? - kérdezte Muskétás tanár úr olyan rosszindulattal, mintha a Balatont nem látta volna.
- Mert hetedik osztályos koromban nagyon megjártam s egy év előtt két gimnáziumba kellett elvándorolnom. Székely-Szent-Mihályon beleszerettem az igazgató úr leányába, Nagy-Nádasban pedig sokat lumpoltam.
S olyan ártatlan arccal vallotta ezt a szép, nagy kölyök, hogy Muskétás tanár úr megilletődött. A fiú apja neki osztályos diáktársa volt, nagybirtokos, vig, léha, okos fiú. Őt, Muskétás tanár urat, mint diák-társát, nagyon szerette és tisztelte, hiszen Muskétás volt az első eminens. S Muskétás, a valamikori első eminens most meghatottan gondol az ő régi pajtására, a léha, de kedves fiura, Aváryra.
- Az édes apja Budapesten lakik, ugy-e? - kérdezi most már megfiatalodottan a diáktól. - Ugy-e, miniszteri tanácsos, ugy-e a maga édesanyja Iharossy-leány? - s Muskétás tanár úr tisztelettel gondol egy diákkori ideálra, akit gondolatban se mert soha megközelíteni.
- Édes apa már cimzetes államtitkár, sokat emlegeti szeretettel a tanár urat, mama meghalt már három évvel ezelőtt. Édes apa csak azt kivánná most már, hogy a tanár úr keze alól kerüljek ki az életbe.
A fiúnak csillogott az arca, amikor az "élet" szót kimondta s Muskétás tanár úr egészen új érzéseket érzett.
- Tudja az édes apja, hogy nekem gyermekeim vannak, három nagy leányom?
- Tudja, és azt mondta, hogy ilyen elvadított kölyöknek, mint én, legjobb javitó-intézet uri leányok társasága.
Muskétás tanár úr hallgatott egy kicsit, számadásokat csinált s igy szólt a fiúhoz:
- Nagyon jó barátom volt az édes apja, elfogadom tehát egy esztendőre saját fiamnak a fiát. De a leányaimat nem muszáj észrevennie - érti? - legalább öt-hat esztendeig.
A fiú, az elegáns, széparcú fiú, életvágyó, nagy szemével bátran nézett vissza, bele Muskétás tanár úr arcába. S Muskétás tanár úr mintha ifjuságának sohase hallott dalát hallgatta volna a fiú száján:
- Nem, nem, de ha mégis észrevenném, hiába volna érettségi vizsga, az apám, a tanár úr, a régi szerelmem. És különben is én azért jöttem, hogy a tanár úr javitsa, igazitsa ki az életemet.
S a valamikor még félelmes kegyetlenségü Muskétás tanár úr szeliden vitte haza a fiút. S úgy érezte, hogy a Balatonnál is van szelidebb, szentebb tó: az élet. Az élet ime az ő kezébe rendelte az egykori elérhetetlen ideál s a gazdag diák-társ fiát. Ha ő akarná, a fiút beleszerelmesíthetné valamelyik leányába, de nem fogja tenni. Őrizni fogja ezt a fiút, életkedvét, boldogság-útját nem szórja be akadály csomókkal. Milyen boldog ez a fiú - mormogta s világosan látta, hogy a boldogság éppen olyan szándéktalan, mint a boldogtalanság.
Az Aváry-fiú, az államtitkár úr fia, bekvártélyozta magát Muskétás tanár úrhoz, hol is a három Muskétás-leányt kitúrta két szobájából. Eddig a Muskétás tanár úr három hajadonának két szobája volt, akárcsak a főispán leányainak avagy a Berger nővéreknek, akiknek az apjuk szeszt gyártott. De Aváry Pistának, az előkelő, volt osztálytárs fiának szép szobát kellett adni, hogy úriasan készülhessen az érettségi vizsgára. De nemcsak az érettségi vizsgára, hanem az életre is, mely sokat igért neki, egy nagy úr elegáns, szép, vidám és türhetően okos fiának.
Muskétás tanár úr, a megjámborodott Muskétás gyönyörködött a fiúban, de olykor-olykor aggodalmasan nézte a leányait. Magda, a legidősebbik, a huszonötéves Magda volt a leggyermekebb arcú, nagy, karcsú, szőke lyány. Az asztalos-familia szőkesége és szendesége ő benne ütközött ki leglyányosabban, legszebben. A huszonegyéves Muskétás Judit az egész kis város aranyifjusága szerint hústalan, csúnya és túlokos volt. A tizennyolc éves Zsókát már imádta volna mindenki, akinek csak joga van szerelmesen imádni egy tizennyolc esztendős lyányt.
Muskétás Zsóka szinte arra termett, hogy kiröpüljön innen, ahol a papa egy savanyú asztalos-sarj s a mama egy kishivatalnok-leány, akinek nem is illik boldogtalannak lennie, ha százszor is az. Zsókáról, Zsóka arcáról, mindig ijedten kapta el a tekintetét Muskétás tanár úr: nagyon úri, nagyon furcsa volt ez a leány - az ő leányának. Nem akart soha vetélkedni okosságban Judittal s szendeségben Magdával: ő Muskétás Zsóka volt. Minden érdekelte, hevesen tudott vágyakozni, zsarnokoskodott és Muskétás tanár ur familiájában egyetlen leány volt, aki bátran megmondta, hogy az életet másképpen akarná.
*
A Muskétás-leányokat évenként egyszer elvitték a dalárda hangversenyére, ugyancsak évenként egyszer a diákbálra. Két szinielőadás, egy műkedvelő-hangverseny s egy vacsorás kaszinó-este tánccal, ez volt minden. A szende Magda, a csúnya és okos Judit, sőt Zsóka is, kénytelenek voltak különcösen, komédiásan öltözködni, mert jó, divatos ruhákra nem tellett. Otthon nem igen fogadhatták a becézett birósági jegyzőket, pénzügyi ifjakat, segédtanárokat s vármegyei gavallérokat. Először is, mert Muskétás tanár úr, a papa, a családján bosszúlta meg szörnyű szigorúsággal, amit ő ellene vétett az élet. Azután volt nagyobb ok is: Muskétás tanár úr nem hitte el, hogy lyányai számára is akadjon egy bolond valaki.
Az Aváry gyerek mesés változást, különös nyugtalanságokat hozott a házhoz, mely egyébként is megzavarodott, mióta Muskétás tanár úr hazajött. Mióta Muskétás tanár úr a Balatont látta s megenyhült a maga haragos lelkében, nem igen volt rendben semmi a háznál. A lyányoknak új ruhát igért, több bált és jövő nyárra egy tátrai fürdőt. A Balatont nem akarta övéinek is odaadni, úgy gondolta, hogy a Balaton egészen az övé. Hiszen a Balaton adta vissza az ő eltagadott s már-már meghalt mosolygását. S Muskétásnak még mindig, lelke mélyén, komoly, nagy szemrehányásai voltak a multja, a penészes feleség, az adósságos élet s a három eladó leány ellen.
Az Aváry-fiú Muskétásban mint szelid, nyáreleji Holdat bukkantotta föl az Iharossy Bianka arcát. Iharossy Bianka, az Aváry Pista édesanyja volt az a valaki a Muskétás életében, akire ráfogunk mindent, Iharossy Biankáékra szoktuk ráfogni azt az életszerencsét, mely semmiképpen se jött volna el hozzánk. S Iharossy Bianka Muskétás tanár úrnak, az egy segédü asztalosmester fiának, mást is jelentett. Iharossy Bianka volt az úri megközelíthetetlenség fehér, szép, női szimbóluma. Ő volt a lyány, a finom, az előkelő asszony, akiért hiába küzdi fel az ember magát asztalos-műhelyből tanári szobába.
Mikor első éjszakán jött haza - láthatóan lumpolásból - Aváry Pista, nem szólott se az iskolában, sem otthon az ebédnél Muskétás tanár úr. Este, elalvás előtt elmélkedett, meg-megtépte idegesen őszes, franciás nyirásu szakállát.
- Igaza van a fiúnak, a Bianka fia ez. Iharossy-vér, Aváry-vér, úri vér. Ha nem volna olyan hitvány, gyalázatos az élet, ez a fiú az én fiam volna, így is az én fiam, igen, egy kicsit az én fiam...
*
A Muskétás-leányok pedig harcba indultak az Aváry-gyerekért, aki fiatalabb volt valamennyiüknél. Hiszen ebben a fiúban ők már látták a leendő úribb valakit, a különbet, a többet a kisváros csökönyös, ostoba gavallérainál. És most egy szobába szorult a három leány és elalvás előtt heves, gyönyörü tusák voltak.
- Nekem van első jussom hozzá - mondta Magda - mert a papa még a Pista anyjára gondolt, amikor én születtem.
- Ostobák vagytok - sziszegte Judit - s ő okos fiú, aki csak okos leányt szerethet.
Zsóka egy őszi estén a szilvás-kertben csókot adott Aváry Pistának s ekkor nyugodt lett, mint akinek rendben van a dolga.
A család fölött egy szerelem emléke kerengett: volt egyszer egy Iharossy-lyány, akibe titkosan szerelmes volt Muskétás asztalos diák-fia.
(Viktor, azaz Viki nyolc esztendős, iskolába járó, komoly, derék emberke, aki méltatlanul sok szomorúságot kapott ettől a nem gyöngéd, sőt otromba élettől. Nagy baj az is, hogy Viki szinte művészi médiuma a fájdalomnak, a fájásnak, mert olyan a lelke, mint a csipke, melyet könnyes, siró leányszemekkel terveztek. Különben Viktor, azaz Viki egy kicsit apahelyettes is, gyámja a két öccsének s ez - sajnos - bántóan, különösen megtetszett a Viktor öreges modorán. A két öccs: az ősi, magyar és harcias nevü Tuhutum hatéves lesz, jövőre őt is iskolába adják és Zsoli, aki Zsolt lesz, ha emberebb kort ér. Valószinü, hogy Zsoliból, aki négyesztendős mult, lesz Zsolt, Zsolt lesz - mert a kölyök csontos, piros arcú, pompás, verekedő természetü, erős. Ellenben szegény, félelmes nevü Tuhutum nagyon gyáva, félénk, nyavalyás gyermek s ennélfogva Viktor alkalmak adtán az ő pártját fogja szivesebben. Mert Viktor, azaz Viki gyámkodó érzései megfontoltak, bölcsek, mint ahogy illik egy koldus kis majoreszkóhoz, kinek a papája nem él a mamájával. Ennek nagy története van, amit hosszú volna itt elbeszélni, elég az hozzá, hogy csúnya herce-hurcák után a törvény mind a három fiút a mamának adta oda. A mama azonban megjárta, mert ő kiváltképpen s még a válópör alatt azért harcolt olyan elszántan a fiaiért, mert tuszoknak akarta őket. Azt remélte, hogyha megkapja a három fiút s ha okosabb és jobb ut nem nyilik, majd ő diktálja az urának a békeföltételeket. Másképpen estek a dolgok, a mama tervei nem sikerültek s még az se sikerült végül, hogy a papa mindent elfelejtsen a három fiúért. Azóta a mama az egyetemre jár, orvosnő akar lenni, a fiúk mellett egy német kisasszony van s a háznál Trézsi, egy falusi asszony, aki szakácsnő és minden. A német kisasszony fölhasználta az ebédutáni szabadságot, kiszökött valahová egy órára, Trézsi asszony a konyhában dolgozik és szomorú nótákat dalol. Ő is elvált asszony, de neki egyetlen gyereke sincs s ő tartásdijat se kap havonkint s az egyetemre se járhat. Szóval a három fiú együtt s egyedül, azaz hármasan és fölügyelet nélkül van, tehát furcsákat beszél, miként az következik:)
*
Tuhutum: Ha a papa azt irja, hogy karácsonykor el fog jönni, akkor el fog jönni s akkor hoz mindent nekünk.
Viktor: Nekünk nem kell semmi (egy kicsit hallgat), nekünk az kellene, hogy a mamával együtt visszamenjünk a papához.
(A konyhából behallik Trézsi asszony szomorú búgása, egyébként szép, hamar alkonyodó novemberi délután van.)
Zsoli: Eredjetek, én nem megyek, nekem a mama jobban tetszik, mint a papa, mert a mama este mindig velünk van. Te, Tuhutum, hát a papa nem Budapesten lakik és micsoda a papa?
Tuhutum: A papa (egy kicsit köhög) talán nagyon jó ember, a papa küldi a pénzt, amit a mama elkölt, én tudom.
Zsoli: A mama (egy kicsit kacag) mondta nekem a multkor, hogy a papa egy egészen rossz ember, rossz ember, igen.
Viktor: A papát, (szeretne sirni egy kicsit) a papát ne bántsátok, mert ő szerencsétlen ember, nekem mondta.
Tuhutum: Ha a papa szerencsétlen, bizonyosan a mama az oka, ugy-e Viki, mert a mama elhagyta a papát?
Viktor: (most már előszed egy könyvet, arca elé veszi, nem ad választ, de nagyon csöndesen sir, mintha felleg szakadna).
Zsoli: Mit sirsz, mindjárt jöhet ez a német disznó és elmondja a mamának és baj lesz. És nem is érdemes sirni, mert a papa rossz ember s a mamának nincs szüksége a papára.
Viktor: A papa egy szegény doktor Erdélyben s a papa majdnem minden pénzét nekünk küldi, hallgass.
*
Este hat órakor hazajön a mama s kiséri egy kedves úr, akit a mama Miklósnak nevez, nagyon kedves úr.
Hét órakor a német kisasszony parancsot kap, hogy fektesse le a gyerekeket. A német kisasszony álmos, ő alig lát valamit, de Viktor, azaz Viki és Tuhutum a félig behajtott ajtón át belátnak a szalonba. A szalonban teát isznak ez az új Miklós úr és a mama és furcsákat mondhatnak egymásnak, mint némely bejutó s gyerekfület is furcsán sujtó szóból kivehető. Tuhutum és Zsoli egy ágyban hálnak, ők már le is feküdtek, de Viktor még nem akar vetkőzni. A német kisasszony leült egy kényelmes székre, várt, várt és végül is elszunnyadt. Tuhutumnak egy kis láza van, nem tud aludni s nem tud aludni emiatt Zsoli se, aki egyébként nem szeret hamar elaludni.
Zsoli beszélgetni akar, tehát a délutáni érdekes témához kap s csöndesen mondja Tuhutumnak:
- Legjobb volna, ha kapnánk egy új apát, mert egy apára szükség van, ilyent, mint ez a Miklós úr.
Tuhutum válaszolni akarna fájdalmas arccal, tiltakozóan, de göthös testét megrázza egy nagy köhögés. Viktor, azaz Viki e pillanatban észrevette, hogy ott bent a szalonban a mamát megcsókolta egyszer, kétszer, sokszor ez a jövevény Miklós úr. Zsoli nem kapott választ, nem volt még álmos, tehát csacskán tovább akart beszélni:
- Minden fiúnak ott lakik az apja, ahol az anyja lakik: a papa rossz ember.
Tuhutum még mindig köhögött, de már ott volt ágyuk mellett, mint egy bosszúra küldött arkangyal, Viki. Kétszer vagy háromszor ráütött a Zsoli szájára, aki jajgatni kezdett s azután megtörölte a köhögő, forrótestű Tuhutum arcát s megcsókolta a száját, mint ahogy a jó édesanyák szokták.
Én nem voltam még se Buenos-Ayresban, se Szentpéterváron és mégis találkoznom kellett éjfél után két kicsi magyar grófkisasszonnyal. Itt, Párisban, ahol megint bujdosom, tegnap történt e találkozás s avval próbálom vígasztalni és vidítani magamat, hogy a két nőcske hazudott. Jacques de Rimeville, egyik nagyon kedves, kalandos multú, francia barátom, tengerész, azt mondaná, ha ezt hallaná: no ugy-e? Ő tudniillik élt már Buenos-Ayresban, Szentpétervárott és még más, sőt különösebb, exotikusabb városokban is élt. S ő Jacques, azt meséli, hogy messze a világban, a nagy városokban, az éjfél után dőzsölő és táncoló dámák között nagyon sok magyar grófnőt talált. Én haragudtam, kacagtam s tiltakoztam, de ma nem tudom, mit tegyek: ma önmagammal kellene veszekednem. Álmodtam-e avagy csakugyan láttam a két magyar konteszt tegnap Párizsban, egy olyan mulatóhelyen, ahol éjfél után kezdődik a tánc?
Furcsa eset ez, mely kezdődik egy Párisban okvetlenül feltünő, magyaros pipával s egy szinte boldog, buta arcú, élemedett úrral, aki a pipából pöfékelt. Ez az úr valahogyan megszagolhatta a magyarságomat, mert előbb csak átintegetett hozzám az álmos nézéseivel s azután ő maga is átült az asztalomhoz:
- Bocsánatot kérek, uram, én gróf Bagody Gaszton vagyok s ma éjjel táncolnak itt először a leányaim. Látom, hogy ön magyar ember, tehát őszinte leszek: én vagyok az a Bagody Gaszton, akiről sokat olvashatott.
Hát csakugyan sokat olvashattam Bagody Gaszton grófról, aki ott vétette el a dolgot, hogy valami postás-kisasszonyt vett feleségül. Emiatt csak hétszer mentette meg familiája a börtöntől s amikor nyolcadik esetben valami automobil-csalásokra aljasodott, szöknie kellett a grófnak. Jobban választott feleség mellett legalább is tizenhatszor menekült volna meg, ha akármit is vétkezett. Így csupán annyi kegyelmet kapott, hogy nem háborgatták s nyugodtan ideszökhetett s élhet itt Párisban.
Pálinkákat ivott, pipázott, mert a pipa mégis csak olcsóbb a szivarnál s a cigarettánál, Bagody gróf. S ha igazán az ő leányai voltak, a két kontesz táncolt fogadott táncosokkal s vendégekkel egyformán.
- Mondja csak, gróf úr, mióta élnek itt már Párisban és az éjszakában? - kérdeztem majd nem részvéttel.
- Már hét év óta, a kisebbik leányom akkor kezdett írni-olvasni tanúlni, a nagyobbikat már majdnem bemutatták az udvarnak. S az anyjuk, az anyjuk akkor még nem volt őszhajú és haragos, különben ő is ott szokott lenni, ahol a gyerekek táncolnak, de most beteg.
Így, és tíz percre odajönnek az asztalhoz a konteszek is, holott senki se hívta őket, míg egy másik asztalnál hét-nyolc német diák üzengetett nekik.
- Ez itt a Teci, különben Tekla, ez a kicsi pedig, aki már egészen parisienne, Juci-Julia, aki tíz nap előtt mult tizenhárom éves - mutatta be őket a gróf.
Teci halvány volt, fáradt, nagyon szép és bánatos, legalább egy tucat évvel idősebb, mint Juci. S mégis Juci látszott erősebbnek, sőt idősebbnek, vígabb, táncosabb kedvű is volt s nagyon rosszúl beszélt magyarul.
- Ez már, a Juci - magyarázta a gróf - egészen ügyes, okos leány s ma már gazdag férjet kaphatna, ha nem volna kölyök, de kölyök még. Volt egy képünk, az anyjuknak egy ősanyjáról, aki francia volt s nagyon hasonlított a Jucihoz, aki, hehe, szintén francia lett már. Különben pedig, ha van egy jó szivarja, elfogadom, mert szívok én szivart is, ha muszáj - szólt még a gróf s a kihült pipát eltette szépen a télikabátja zsebébe.
Ezután már nem is iparkodott tovább foglalkozni velem Bagody Gaszton gróf, hanem mindent rábízott a leányokra, akik tánc közben, ha tehették, az én asztalomhoz jöttek.
Tecin nagyon meglátszott, hogy majdnem bemutatták az udvarnak, de az is meglátszott, hogy igazi magyar gróf-kisasszony.
- Látja - mondta Teci - mi itt, Párisban az apánk s az önmagunk mártírjai vagyunk, mert az anyánk nem számít. Mikor idejöttünk, az apánk azt mondta: varrni tanulhatnátok, kalapot csinálni, vagy efélét, de mindez nehéz mesterség. Táncolni fogtok, mert én tapasztaltam, hogy nincs biztosabb férjfogó mesterség szegény, idegen leányok számára itt Párisban, mint a tánc. Mi nem tudunk jól táncolni, se a Juci, sem én, de már a mama is azt vallja és tanácsolja, hogy csak táncoljunk, hát táncolunk.
Grófos országomnak minden örökölt, babonás fájdalmát együttéreztem Teklával, azaz Tecivel s szerettem volna felöklelni azokat, akik velük táncolhattak. Juci, a kicsi nem volt ilyen fájdalom-ébresztő nőcske, ő víg volt s ő, mit se érzett a Teci érzéseiből. Csúnyább volt mint Teci, de párisiasabb, szilajabb, butább és demokratább lelkű és oktalanabb és fiatalabb. És Jucit sohse akarták bemutatni az udvarnak. Juci már kicsi korában csak azt hallotta, hogy élni kell, élni bajos és azért, hogy az ember a papát meg a mamát eltarthassa, sok furcsa tudományt kell megtanulni. Az én barátom, Jacques de Rimeville szerencsére nem volt velem, mert bizonyosan nagyot kacagott volna az én elérzékenyedésemen.
Mindenesetre a két kis magyar kontesz nekem egész Magyarországot juttatta az eszembe s egy csomó mást is. Talán nem is gróf a pipás úr s nem konteszek a kisasszonyok, próbáltam az ügyet tisztázni. Ezalatt az olasz muzsikusok muzsikájára táncoltak a leányok, Teci méltóságos modorral s Juci úgy, amint az kölyökhöz illik.
Bagody Gaszton gróf megint szivart kért, fölébredve s megint atyai aggodalmakkal volt tele.
- Nagyon kell vigyázni ezekre a leányokra - motyogta - már csak a család, a név miatt is.
Jött az üzletvezető, s jelentette Bagody grófnak, hogy a kisasszonyok mulatni mennek egy külön-szobába.
A gróf ostoba, álmos szemei rámszegeződtek, letette a szivarját is a gróf s úgy harsogta, már amennyire ő harsogni tudott:
- Uram, barátom, önnek nincs ám joga ebből valami rosszat sejteni, gondolni, a leányok maguk is tudnak magukra vigyázni, de miért lennék én itt, Bagody Gaszton gróf. Én mondom magának, barátom, hogy nyomorult dolgok ezek, de muszáj dolgok, okos dolgok. Teci egy csöppet könnyelmű, de Juci, az az én vérem, a mi vérünk, nem az anyjáé.
Gyámoltalanul szóltam, válaszoltam Bagody Gaszton grófnak s egy új szivart is adtam neki:
- De gróf úr, egy tizenhárom éves leánynak aludni kell, nem pedig táncolni, pezsgőt inni hajnal után.
S ekkor nagy lárma támadt: Teci kontesz sikoltva jött az asztalunkhoz s kiáltotta:
- Egy pimasznak bevertem a fejét, szemteleneket mondott és meg akart csókolni, engem, engem.
Teci után, aki leült egy szögletben, Juci jött, a kölyök, méltatlankodva, haragosan:
- Ugy-e, mondtam neked, papa, hogy Tecivel sehova se lehet mennem: Teci mindenütt bajt csinál.
Bagody Gaszton gróf megcsókolta a pezsgőtől fölhevült gyereket s dühösen nézett Tecire.
- Ez az én vérem, a mi vérünk, - és ismét megcsókolta Jucit - ez a mi vérünk.
És én elmondjam-e ezt a történetet ennek a Jacques de Rimevillenek? Hiszen nem nagy dolog, ha grófok is, de csakugyan azok voltak-e Gaszton úr és leányai, a szomorú Teci és a víg Juci?
Lujza, a szelíd Krammerné, a nagyon jó asszonynak ez az üvegházba illő nemes, ritka plántája, egy nyári délelőttön, mintha napszúrás érte volna, elájult. Sürgönylapot, néhány németszavas sürgönylapot szorongatott, gyürt ájultan is a keze: "Férje, Krammer György, haldoklik." Lujza csak egy félóra mulva tért magához s akkor már mellette volt orvosokkal, házbeli ismerősökkel, cselédekkel együtt a fia is, Tibor. Krammerné bámulva nézte őket, egyszerre a sürgönylapot arcára csapta s így, befödött arccal jajgatott, átkozódott már rekedten:
- Tibor, egyetlen, édes fiam, Tibor haljunk meg, mink is: az apád meghalt.
Abból az ártatlan szanatóriumból, ahol Krammer volt s ahonnan a sürgönyt küldték, jött azóta újabb sürgöny is. Tibor, a nyolcesztendős, kényes, egyetlen, elkapatott fiú már tudta, miért ájult el az anyja s már elhatározta, hogy ő férfiasan fog viselkedni. Ő már az iskolában túlesett a válságon, ott találta a hír, mely befutotta már akkor az egész várost. Bömbölt egy kicsit, szaladt haza s mire hazatért, már győzedelmeskedett rajta a rosszul nevelt, nem normális, kis emberi lényecskék állati egoizmusa.
Úgy érezte Tibor, hogy most az egész város őt és az édesanyját figyeli, tehát méltóságos, fontos magatartással kell elragadni az embereket. "A papa - gondolta el Tibor - nagy ember volt, gazdag ember, népszerű, szép ember, fiatal." "Öt héttel ezelőtt idegeskedett, nyugtalankodott, sokat kiabált, goromba volt, végre is elutazott, hogy meggyógyuljon." Itt megállott Tibor okossága, de azután ismét megindult, működött, mert Tibor alapjában öregebb és okosabb volt sok húszéves ifjúnál. "A papa valami bolondság, valami kicsiség, talán valami szerelem miatt zavarodott meg s pusztította el magát." "Ilyenkor pláne kötelességünk, hogy erősek legyünk s vigasztaljuk szegény anyukát, aki gyönge teremtés."
Így gondolkozott Tibor s mikor a doktorok ágyba fektették újra és újra elaléló édesanyját, ő ült s várt egy egész kis testét elnyelő fotelben. S mikor estefelé azt hitte, hogy most már lehet beszélni, komoly, bölcs hangon szólt az anyjához:
- Tudod, anyuka, hogy erőseknek kell lennünk ilyenkor, már csak a világért is, tudod. Az bizonyos, hogy a papa meghalt, mert a szanatoriumokból így szokták ezt tudatni. A papa jó ember volt, nagy ember volt, de a halál ellen nem lehet tenni semmit. Hazahozatjuk a papa holttestét, itt temetjük el, te nem fogsz sírni, de nem feledjük el soha a papát.
Krammerné majdnem ijedten nézett a gyerekre, egészen ő volt, Krammer, a hódító és rossz, a generózus és hitvány Krammer. Lelkébe vágott egy új fájdalom: mi lesz ebből a fiúból, ha már nyolcéves korában egészen az apja?
*
A szelíd Lujza, aki igazán szerelmes volt az urába s meg akart halni a csapás után, szelidségében gyorsan megvidámult. Ő nem tehetett róla, ő arra született, hogy szerelmes, türelmes, jó feleség legyen. S alig győzte kihúzni a gyász köteles, ellenőrzött esztendejét, de viszont rettegett is Tibortól, aki egyszerre csak mintha az édesapja féltékeny lelkiismeretévé vált volna.
De Lujzában a feleség-hivatás volt az erősebb, Lujza bátorította magát, hogy csak nem fog egy kilenc éves gyerek akarata szerint élni. Tibor nemcsak a Krammeré, Tibor az övé is, ő szívesen áldozná föl magát Tiborért, ha kellene. De éppen Tiborért férj és apa kell a házhoz, aki egy kicsit fékezze a Tibor korai férfiasodását és gőgös Krammer-természetét. Szóval, a szelíd, jóságos Lujza a maga jóságában, szelídségében garmadával gyüjtötte az érveket, hogy ismét feleség lehessen.
Tibor abban az időben, amikor az anyja mennyasszony lett, elnémult s mintha nem is a régi Tibor lett volna. Egészen illedelmes, gyermekes gyermek lett, mintha kicserélték volna, olyan, mint egy normális kilenc éves fiú.
De az esküvő után valamivel, amikor Krammerné már nászútról visszatért Nagy Illésné volt, Tibor beszélt vele:
- Anyuka, te hamar elfelejtetted a papát, pedig ez a Nagy Illés elég utálatos ember s nem igen értelek téged. Nekünk van vagyonunk, nekem nem kell apa után más apa, te is el lehettél volna férj nélkül. Én arra nem adok semmit, hogy a fiúk az iskolában csúfolnak engem s alattomban téged is. De azt jegyezd meg, hogy az én apámat nem lett volna szabad ilyen könnyen fölcserélni.
És Tibor ezután megint elnémult, megint nem beszélt és illedelmes volt. Nagy Illést papának szólította, az iskolában nem volt kevésbé gyermek, mint évszámaihoz illett volna. De Tibor határozottan, tudatosan, matematikával számította ki a bosszú idejét és Tibor várt.
*
Ez a Nagy Illés nyavalyás valaki volt s hat-hét év múlva a doktorok nagyon sűrűn jártak hozzá. S a vége az lett, hogy Nagy Illés nem olyan bátor halállal, mint Krammer, de meghalt. Lujza, a szelíd, nagyon jó feleség, majdnem megtébolyodott a fájdalomtól. Meg akart halni, legalább így hitte, de azt mindenesetre elhatározta, hogy bármennyire is feleség-sorsra hivatott is, most már eltemeti ezt a hivatását is.
Pedig nem ment könnyen, gazdag volt, elég fiatal, félelmesen, de joggal jóhírű, tehát a megközelítések minden veszedelme környékezte. Lujza a szelíd, jó asszony, a jó feleségek példaképe, az örök feleség, védekezett. Ő nem akar még egyszer az élettel párbajozni, ő nem akar még egyszer boldog lenni csak azért, hogy új boldogtalanságot szerezzen.
És ekkor jött ismét Tibor, aki most már egészen, szinte kibontakozott férfiassággal, Krammer volt:
- Anyuka, te férjet fogsz választani magadnak, mert az sértés volna, hogy te egy Krammer után férjhez mégy, de egy Nagy Illést halálig gyászolsz.
És Lujza, a szelíd, a nagyon jó asszony, remegve nézett a fiára, a megelevenedett első urára s remegve, de hivatása és Tibor akarata szerint férjhez ment harmadszor is.
Hát jött egy drágabundás úr, Bécsből vagy talán még messzebbről, karácsony és Szilveszter napja között és égtől-földig már három nap óta csupa hó volt a világ és délben azt hitték, hogy éjszaka van. Fekete szakállas úr volt, sok pénze lehetett, szaladt valakitől, vagy szaladt valakihez és azt mondta, neki szánkó kell, gyors lovak, akármi pénzt nem sajnál, de nagyon siet. Akkor még nem kígyózott be a hegyek közé a vasút s híre járt, hogy a Farkas-háton egy istenadta lovas embert lovastul fölvacsoráztak a farkasok s mégis azt is mondta Berg úr, aki kocsikat tartott a városban, hogy jól van. És azt mondta, hogy Kovács Máté az ő legjobb kocsisa, hanem ne adjon neki sok borravalót az úr, mert szomorú ember s három vendéglő is kínálkozik a hegyek között. Akkor délben nem volt tűz a Kovács Máté kemencéjében, az asztalon nem volt étel és Kovács Máté egy ismeretlen, valami messze helyről kerülhetett parasztlegényt talált beszélgetésben Kovács Máténéval. Lármázott, de nem ütötte meg sem az asszonyt, sem a legényt, egészen elrekedt a hangja, pálinkát hozott magának s ivott, miközben a beszögezett, befagyott ablakocskán iparkodott hasztalanul kibámulni. Ekkor jött a drágabundás úr és Berg úr, a gazda, készen volt már a szánkó, három ló befogva, Kovács Máténak csak föl kellett ülni az első ülésbe és hajrá. Estefelé már összetapadtan, fehér dunyhákkal dagadtan szakadt a hó; soha még nem volt azóta sem ilyen ítélet-idő és másnap reggel törött szánkóval, tépett szerszámmal, kocsis nélkül, mint három elszabadult, megvadult ördög, nyargalt haza a három fekete ló. Kovács Máté kiesett a szánkóból a Farkas-háton, de a farkasok megszánták s nem kellett csonka testtel elföldelni, mikor három hét mulva a hó alatt megtalálták, olyan ép egész volt, mintha aludt volna csak. Ezeket Kovács Terka tudta mind, mert ő már tíz esztendős, eszes leány volt ebben az időben s nagyon sokszor mesélte el a dolgot az öccsének, Kovács Lajosnak, ennek a kis anyámasszony-katonájának. Ez a történet elmondódott a Lajos fiúnak csikorgó télen, forró kánikulában, a leány mindig egyformán, néha-néha szinte vidáman mesélte s csak azért haragudott, mert a fiú behunyta a szemét. Így hallgatta behunyt szemmel, leányos, fehér arcán pedig ott táncolt a rémület; fázott, kezeivel csapkodott, mintha a havat verné le magáról, nyögött s a történet végén nagy-nagy sírásban megenyhült.
- Jaj, jaj, Terka mama, - s mindig meg bámulta a nénjét, aki öt évvel volt idősebb nála s aki ezt a történetet úgy mondta el, mintha olvasókönyvből tanulta volna az iskolában. Ők itt maradtak ketten a városban, minden héten, vagy minden két héten látták egymást, együtt sétáltak is olykor s keserű, igaztalan szavakkal bántották a világot és az embereket. Pedig őket szeretően melengette a világ, amikor az anyjuk elszökött s elment bizonyára ahhoz az idegen legényhez, akit Kovács Máté nála talált, mielőtt bevágtatott volna az átkozott fekete szakállas úrral a fehér hegyek közé.
- Terka mama, meg fogom keresni az anyánkat, - mondogatta nagy, lenyomott fájdalommal s fenyegető fahangon néha a fiú a leánynak.
Kicsi, úrias, leányos, gyönge, fehérarcú legényke volt, akit egy derék borbélymester vett magához, nyilván egy kis üzleti számítással és előrelátással. És most már tizenhétéves lett idestova az érzékeny Lajos, már fölszabadulásra várt a műhelyben, ahol pláne sok-sok úriasság ragadt reá. Negyedik vagy ötödik utcában lakott a leány, Terka, Terka mama, akit pedig ravaszul egy vaksi varróasszony fogadott leányául annak idején. S a leány az ő hamar érkezett, asszonyos érettségével, megbántott, szomorú, de cinikus kis lelkével anya helyett anyja lett az ő gyámoltalan öccsének. Beszélt neki az apjáról, aki fölült a szánkó első ülésére a fekete szakállas úrral s belenyargalt a farkasos, fagyos halálba az asszony miatt, az ő édesanyjuk miatt. De az mindig megremegtette Terkát, ha az öccse azzal fenyegette, hogy megkeresi az édesanyjukat, aki elszökött volt a maga legényével. Mit akar az édesanyánktól, - töprengett haragosan Terka -, az édesanyánktól, aki talán meg is halt már és ha él, akkor igaza van? Csak nem maradhatott volna velünk a hideg, kenyértelen vacokban, mikor nekünk is sokkal jobban és jobbat tett, mikor elment? Ám Terka kissé elfogult is volt ez időben, mert járt utána valaki, ha a műhelyből jött, vagy ment. Hiszen jártak már utána öt-hat év óta magukat kellegető ifjú vagy öreg úrfiak, de most olyan valaki járt utána, aki egy kicsit megtébolyította Terkát. És a Lajos fiú az utolsó hónapokban csak érezte, mert nem volt értelmes, komoly logikás fiú, hogy őt veszedelem fenyegeti. Ő nem igen emlékezhetett anyjára, de nem is kellett nagyon emlékeznie, mert a nénikéje jó kis anya volt, frissebb, pajtásibb, melegebb egy igazi anyánál. És a kis borbély-fiú sokat sírt egy naptól fogva, mikor neki már majdnem Terka mamája se volt, nem volt anyja senki. Pedig még csak érezte, hogy Terkát, Terka mamát elveszíti, csak érezte, hogy olyas veszedelem jön, mint a fekete szakállas úr, az a hideg délután, a hózivatar, a Farkas-hát, a halál, az elárvulás.
- Hát el kell menni, - vélte a Lajos fiú, amikor az inasságból fölszabadult, - el kell menni, meg fogom keresni az anyámat, mert én nem tudok anya nélkül élni. Ez a Terka mama talán holnap, vagy holnapután cserbehagy, elhagy engem valamiért, nem tudom, miért, de az igazi anyám visszafogad.
Nagyon nyugtalan és figyelmetlen volt Terka, de azért megkérdezte az öccsét, holott láthatólag túl volt már az önzetlenül szerető éveken. Most már Terka mama nem is mesélt a szörnyű, havas, szánkós napról, szórakozott volt, fehér, sápadt és valami titkot rejtegető.
- Terka mama, meg fogom keresni az anyánkat, - mondogatta most már még nagyobb fenyegetéssel és a nénje nyugtalanságától még nyugtalanabbul a Lajos fiú.
- Ne menj, fiacskám, keress pénzt szép ruhára s eredj a leányok közé, mert ez a legfontosabb, Lajos, a leányok, a nők.
S azután a Lajos fiú egyedül maradt, egyedül gondolhatta végig, mit tegyen, mit csináljon, mert szegény, különös fiú volt ő, gyönge értelmü, de nagyon-nagyon szerető. És neki nő kellett, anya, mert még éretlen, gyönge s gyáva volt; az anya kellett, nagyon kellett, mielőtt még más jöhetne. Vagy olyan ember volt, - óh, szegény kis borbélyinas, - aki talán később is, ha nőre talál, az édesanyját keresi szeretőben és feleségben.
Három vármegyén gyalogolt keresztül szökve, nagyon megzavarodottan a Lajos fiú, hogy anyát és asszonyt keressen, Terka mama helyett az igazit.
Nagyon nyomorult, messze faluban nagynehezen eligazitották a kis kóbor borbély-legényt, aki talált egy nagyon levert, piszkos, szegény asszonyt. Ezt az asszonyt naponként megverte az ura, de ő azért nyugodtan vénült, rongyosodott, piszkolódott s kétségbeesve meresztette a szemét a megkerült fiúra. De gondolt valamit s anyáskodva kérdezősködött, mennyi pénzt keres hetenként s küldhetne-e valamit, mert az ő nyomorult ura, akit elhagyni nem akar, még téli bujkára se ad elég pénzt. A jövő, barnuló alkonyaton megszökött az anyjától, akit nem tudott megtalálni s elindult vissza Terka mamához a leányos, szegény kis Lajos fiú. Ugy-ugy érezte, mint soha senki, hogy anya kell, asszony kell, gyámolító kell, mert máskülönben jön a tél és a halál, jön a szakállas ember.
Mikor visszaérkezett szökve, szomorúan, félig halottan a Lajos fiú, szomjasan, szerelmesen kereste a nénjét, a Terka mamát. Terka már akkor elment valakivel, Terka nem akart mártir lenni és a Lajos fiú nekiindult a Farkas-hátnak, ahol az asszony elhagyta férfiak elpusztulnak, mint a kutyák.
Nagyon együgyü, vidéki, irodalmi muri láttatta meg az először az asszonyt Sármással s nem lett volna nagy dolog ezt a találkozást elfeledni. Abban a városban azuttal előkelő titulus bibendit akartak és találtak, Sármást lehivták, hogy felolvasson s jól megfizettek érte. Az asszony az első sorban ült, Sármás észre is vette, pláne az alispán, egy író-nagyapa emlékétől megbomlott, vén gyermek, figyelmeztette rá:
- Barátom, ilyen asszonyt nem találsz talán egész Magyarországon sem, ez a világ legnagyobb iróit ismeri. Személyesen, a teringettét, mert sokat utazik s akire úgy néz, mint most rád, az ember a talpán, valaki.
És keserű, irigy sóhajjal nézte, hol Sármást, hol az asszonyt a vén gyermek, aki Jósika regényeit dolgozgatta át szabadon. Sármás a felolvasás után, az ünnepi vacsora előtt, titokban így szólt a gimnáziumi önképzőkörök alispáni képviselőjéhez:
- Én evvel az asszonnyal nem akarok megismerkedni, én ezt a fajtát utálom s ha muszáj volna bemutatkoznom neki, előbb megszököm innen.
Hiába volt az író-alispán úr minden sopánkodása, fogása, így történt, de csak az asszony segítségével. Az asszony, aki könnyesre bámulta a szemét Sármáson, a felolvasás után az urával együtt eltünt. Reggel Sármás sok virágot kapott, ami különösen azért bosszantotta, mert arra az asszonyra volt gyanuja. Az az asszony pedig gondoskodott, hogy Sármás még sokszor bosszankodjék és nyugtalankodjék miatta.
Látta egyszer Velencében, egyszer a Tátrában, párszor Budapesten az asszonyt Sármás. Előkelő, diszkrét maradt az asszony, semmiképpen se viselkedett úgy, mint azok a nők, akiknek passziójuk, hogy hires emberekbe belekössenek. De valami széditő csökönyösséget jelentett mégis ez a hol itt, hol ott találkozás s az asszony egész viselkedése.
Sármást ez a sejthető csökönyösség komoly dühbe hozta, bár nem merte volna magának bevallani, miért. Sármásról azt tartották, hogy meglehetősen szereti a nőket s tud a számukra elég időt is juttatni. Ő magával is elhitette ezt olykor s komikusan tetszelgett az asszony-igéző és az asszony-igázó nagy szerepben. Ősi ellenség - mondogatta, mintha valamelyik regényhősével mondatná - pusztitani kell, nem szabad kimélni.
Általában azonban Sármás is sokkal többször volt zsákmány, mint zsákmányoló. Rest is volt, hiú és asszonyos természetü, de a munka is lekötötte. Jobb szemü barátai tudták róla, hogy könnyebben meghódítható sok könnyü asszonynál. Egyszer egy fátyolos novellában asszonyolvasóit avval szédítette, hogy Ostendében egy királyi hercegnőt szöktetett el egész Párisig. Ugyanakkor volt ez, mikor halálosan kellett rettegnie egy kis furcsa boltosleánytól. A leány véletlenül éppen Sármásba botlott egy jókedvü délutánján és Sármás alig tudott később túladni rajta.
Azóta pláne szerette, ha látják az ő unott, minden szerelmi jóval jóllakottságot mutató tartózkodását. Ez időben afféle belső kicserélődés kínos élvezeteit is élvezte Sármás, mely íróféle embereknél egy-egy új, öregedő lelendülés. Sokat vádolta magát, mult eseteit, életét, mert fogyott a szándéka és az ereje és hosszabban telt már az idő.
Ugy találta, hogy az ő életéből hiányzott az igazi gyöngédség, a finom én-ápolás, az elegendő önmagába zárkózás. Nagyon sok ál-alakot csinált a maga valódi lényéből, darabos, de jó anyagu alakjából. Egy kicsit kaszinóember is akart lenni, ami fölcseperedett magyar irót ma is mindig erősen lelkesit. Kifelé viszont a mesterség, a kenyér érdekében lármáznia is kellett, amit becsületesebb talentummal is drágán fizet meg az ember a végén. Szóval úr is akart lenni, demagóg is, cigány is s legkevesebbszer volt ember és művész, ami mégis csak a legillendőbb lett volna.
Az asszony pedig, akinek közbe neve is lett: Pantheon-asszony, kilépett a hallgató csökönyösségből. Egyszer, hogy, hogy nem, Sármás csak azt vette észre, hogy muszáj előtte meghajolni, ott volt előtte. Az asszony nagyszerüen kikutatta, hol lehet legkönnyebben megtalálnia Sármást. Meghódította azt a családot, ahova Sármás leggyakrabban szeretett félórai pihenésekre ellátogatni. Ezt a pihentető familiát Sármás azután bosszúból elrugta magától, de nem rúghatta el az asszony ismeretségét.
Leveleket kezdett írni az asszony Sármásnak és Sármás dühöngött, de a levelek mégis csak érdekelték. Azok a dolgok is érdekelték, amiket most már akaratlanul is muszáj volt megtudnia az asszonyról. Az asszony gazdag, különös, nincs még harminc éves, sokat olvas, sokat utazik. Az ura nem fiatal, volt katonatiszt, falusi gazda, kamarás, kedves, vidám úr. Szereti a felesége kedvéért a híres embereket, kiváltképpen az írókat, akiktől ő persze egy sort sem olvas. Őszi vadászataikon mindig van egy-egy új fogás: francia, német vagy angol híresség. Az már titokban nagyon imponált Sármásnak, hogy Pantheon-asszonynak aligha volt még magyar írókegyeltje.
Az asszony pedig - erről is pontos értesüléseket kapott Sármás -, alapjában kifogástalan asszony volt. Dehogy is lehetett úgy közeledni hozzá, mint például a gyönge vagy ostoba asszonyokhoz. Neki, ennek az asszonynak, egyetlen, tudatosan ápolt szenvedélye volt: az író, neves élők. És mivel ezeket egy valamirevaló asszony éppen az asszonyságával foghatja meg legkönnyebben, ő a maga elég kivánatos asszonyságát kellő alkalmakkor lelkifurdalás nélkül serpenyőbe dobta.
Pantheon-asszony, - Sármás nevezte így el, - Pantheon-asszony ez az asszony, ismételte sokszor magában. Egyre többször, mert egyre sürüebben kellett az asszonyra gondolnia és szerette volna, ha megszabadult volna már tőle. Mégis csak utálatos asszony, akinek az az ambiciója, hogy a szívébe raktározza megfeledkezett óraikban azokat, akik esetleg haláluk után egy márvány-Pantheonban is összekerülhetnének. Mégis csak utálatos volna - gondolta tovább a dolgot - ha nem volna bennem ezúttal elég büszkeség. Éppen eleget vétkeztem önmagam, a magam értéke, a magam talentuma ellen... Most azt jelentené ez a gyöngeség, hogy végleg nem hiszek már magamban s Pantheon-asszony által kívánnám megmutatni, hogy jogot tartok valamiféle Pantheonhoz.
Sármás levelet kapott az asszonytól s ugyanegy időben meleg, hívó levelet az asszony urától. Sármás haragudott, küzködött, szenvedett, de kimentette magát, nem ment el. Egy hét mulva Sármáshoz beállított az asszony, feltünően igény nélkül ruhában, tekintetben, szóban. Pedig csupa számítás volt a ruhája színe, a bátortalan arcpirja, a szerelmes hallgatagsága.
- Tudtam, hogy nem fog eljönni hozzánk, azt is tudtam, hogy erre én fogok eljönni magához. Pedig az uramat is megbántotta, ki nagyon tiszteli magát. Az uram eddig vaktában szerette, elfogadta azokat, akiket én szerettem. Most maga miatt nem akarja meghívni Dancsayt, akinek most új könyve jelent meg. Maga is szereti Dancsayt, ugy-e hogy nincs nála érdekesebb ember az ujak között.
- Bestia, - szerette volna ordítani Sármás s megfogni az asszony finom, szép, fehér nyakát. De már elállt a lélegzete s már úgy érezte, hogy a fiatal Dancsay erőszakos lába az ő hátán tapos. Egy lépés talán s Dancsay már túllépett, az ő feje fölé. Hiszen ennek az asszonynak, be kell vallani, gondolta, csodálatos ösztöne van. És még eddig igazán Pantheon-asszony volt, aki nagyszerüen megválogatta, kivel áll szóba. Már nagyon meghódolt, kedveskedő volt s talán még több is lett volna, ha nem fél a nevetségességtől. De az asszony nem is úgy állott most előtte s ő bizonyosan megjárja, hacsak a kezét megcsókolná. És Pantheon-asszony nem is maradt hosszú beszélgetésre s bánatosan, finoman mosolyogva távozott. Sármás, mintha valami megbabonázta volna, úgy érezte, mintha egy nagy, szent kérdés kapott volna e percben az asszony távozó mozdulatával keserű, eltemető választ.
Másnap levelet várt az asszonytól, harmadnap, egy hétig, hiába. Dolgozni nem tudott, mindent, amit eddig csinált, haszontalannak, semminek látott. Az emberek arcán is mintha ezt olvasta volna: alapjában sohse voltál senki és nem vagy senki. Már ő írt volna az asszonynak, már könyörgött volna alázatosan. Ezt se lehetett tenni: hátha már ott van Dancsay az asszony oldalán s már mindennek vége.
Két hét mulva egy rövid levél jön, Pantheon-asszony ismert irása: "Átutazom szombaton Budapesten, külföldre megyek, véletlenül beülhet - vonatomba." Sikoltva, mint egy hisztériás asszony, szeretett volna örülni ennek az örömnek Sármás. És szombaton úgy röpült el Pantheon-asszony vonatával, mintha az a megváltásba és örökkévalóságba vinné.
Ime a csárda elégiája, melyet tudós Péter bátyám szivességéből irok le ide:
*
Péter bátyám, földim és atyámfia, azt magyarázta egyszer nekem sokáig, hogy a régi Partium: legváltozatlanabb szöglete a világnak. Kínában is meg-megujul az ember, a lélek, a világ, de például a Szilágyság némely falvában az emberek ma is úgy élnek, mint hatszáz esztendő előtt. Hiába jött a jobbágyfölszabadítás, a vonat, a szó-röpítő drót, Amerika, a szocialista agitátor, ezek a falvak nem is csodálkoznának, ha hirtelen hatszáz év előtt élnének ujra.
- Csak a csárda haldoklik, a csárda elmúlik, az útszéli csárda - sóhajtotta Péter bácsi, aki pedig nem volt ostoba imádója az elmult időknek. - A csárdát sajnálom - sóhajtotta Péter bátyám - a Szilágyság csárdáit különösképpen sajnálom - erősítette. - Tudod, a Szilágyságban hagyomány szerint nemes urak voltak a csárdások, persze csak hét szilvások, de nemes urak mégis, akik azután erre a mesterségre adták magukat, azok okvetlenül különös, nem mindennapi emberek voltak, valakik.
És némán tünődött el, emlékezett, borongott percekig Péter bátyám s én próbáltam lelkének hangtalan röpködésében vele lenni. Csakugyan, a haldokló csárdán kívül micsoda kiáltja oda Vérvölgy vagy Bikác faluk népének, hogy Wright vagy Zeppelin röpül? Azaz, a csárda se kiáltja ezt, a pusztuló csárda, mely romladozva nem érti, hogy miért kell éppen neki eltünnie? E földön, ahol mindennek szabad kicsi változással fönnmaradnia még jobbágynak is, ha a neve cseléd vagy zsellér.
- A Bach-korszakban még voltak olyan csárdák, amelyek mellett földalatti istállók voltak a lopott lovak számára. És az erdőket sem irtották ki a csárdák körül és az se volt rossz dolog, hogy az élet nem volt olyan drága, mint ma. Nem szeretem ezt a ti nagy ujféle árszabásotokat az életről: jó, jó az élet, de nem olyan megfizethetetlen kincs, mint ti állitjátok.
*
- Különben - beszélte Péter bácsi, az én tudós Péter bátyám - én azért sajnálom a csárdát, mert meghagyta az életemet. Diák voltam s Enyedre akartak vinni a kollégiumba, szekérrel persze s az apám is jött velem. Az első éjszakát még otthon, a Szilágyságban kellett tölteni s mi elhatároztuk, hogy meghálunk a "Fekete Nap"-nál. A Fekete Nap gazdája régi ismerőse volt az apámnak, nemzetes úr, birtokos ember, Kürtessy Ábris. Augusztus második felében jártunk erősen, amikor az ősz már megmutatja magát ezeken az erdős tájakon. Hiszen tudod, hogy sehol olyan korai, hosszú és szép ősz nincs, mint a Királyhágó védett, lapos vagy dombos környékén. Afféle leányos természetü kölyök voltam, akinél könnyen ment a pityergés, az oknélküli bánat, ha ilyen szép ősz fogta körül. Pedig nem voltam anyás, nem féltem a kollégiumtól, a latintól, görögtől, filozófiától, sőt Enyeden már beleszerelmesedtem egy professzoromnak a leányába. Szóval, legény voltam, de bolondosan ellágyuló, így ősszel különösen, mikor döcögött a szekér velem Enyed felé.
- Nekem és a fiamnak vacsorát és szobát, a kocsisomnak vacsorát, a lovaknak ólat kérek, Kürtessy uram - mondta az apám a nagy, hangos köszöntgetés után.
Az öreg Kürtessy odavolt a szívességtől, messziről-messziről valamiképpen rokonunk is volt. Pompás, hatalmas, ősz szakállú ember, ki innen, az útszéli csárdából töméntelen pénzt tudott küldeni a fiának Bécsbe. A fiú Bécsben élt, úrfi volt a javából, a császárt szolgálta s finom színésznőknek tette a szépet. Az öreg Kürtessyről rossz hírek keringtek, de baja nem támadt soha s általában neve, tisztes szakálla, jó képe népszerűvé tették az öreget. Egy legenda szerint az erdélyi és rokonságos nemes embernek sohse tudott, sohse akart ártani. Igen, a borvásárló lengyelektől, az örmény kupecektől, hintós mágnásoktól, módos oláhoktól elvette, amit el lehetett venni.
*
És most hadd beszéljek én tovább Péter bátyám helyett, mert a történet érdekes s az érdekes történeteket szereti elrabolni az ember.
Tizenegy óráig poharaztak együtt az öreg Kürtessy Ábris, Péter bátyámnak az apja és Péter, aki akkor még csak Peti volt. Az öreg Kürtessynek nagyon jó kedve volt, megveregette a Peti vállát, a mostani Péter bácsi vállát.
- No fiú, hát mi lesz belőlünk, ügyvéd, pap, beamter, professzor vagy micsoda? Nem elég az a kis birtok, hivatal kell, rang kell egy magyar úri embernek s ez mind semmi, ilyen kicsi állás. Nézz rám, öcsém, én végzett teológus vagyok, ügyvéd is lehetnék, s inkább lettem korcsmáros, hát tanulj ebből, öcsém.
Gyönyörű éjszaka volt, Peti és az apja kimentek az udvarra, szóltak a kocsisnak, megnézték a lovakat. Aztán bementek a szobájukba, pazar, dunnás két ágy várt reájuk, egy kicsit forgolódtak, nyögtek s elaludtak. Körülbelül éjfél után egy óra lehetett, mikor megverte valaki az ablakot s kétségbeesve ordította be:
- Tekintetes úr, baj van, elvitték a lovakat!
Apa és fiú felriadtak s ugyanekkor két, fekete posztóval eltakart arcu ember lökte be az ajtót.
- Adjátok ide minden pénzeteket, vagy a kutya issza föl a véreteket - ordította az egyik.
Peti, Péter bátyám, aki nagyon ébren volt, megelőzte az apját s megnézte jól a két haramiát. S ekkor észrevett a posztó alól kicsüngő ősz szakállból annyit, amennyi elég volt.
- Ábris bácsi, ugyan ne tréfáljon, kár volt bennünket, utas embereket, ilyen rossz tréfáért fölébreszteni.
A másik, fekete posztóval betakart arcu ember veszedelmes kézi ágyút rántott elő, de Ábris úr kiverte a kezéből. Súgott neki valamit Ábris úr s ez az ember dohogva kihúzódott a szobából. A Peti apja utána akart rohanni, de Kürtessy Ábris erős kezü ember volt s vállon ragadta.
- Csak semmi harag, kedves öcsémuram, hanem örüljön inkább, hogy ilyen bátor fia van. Te meg, öcsém, sohse tömd a fejedet, légy te katona, veszedelmes legény vagy.
A kocsis bekiáltott az ablakon, de most már sokkal vidámabb hangon:
- Tekintetes úr, visszahozták a lovakat!
Az öreg Kürtessy jóéjszakát kivánt, mintha mi sem történt volna s korán reggel önmaga is segitett fölkészülnünk s elindulnunk.
- Meg ne sértsen, öcsémuram azzal, hogy fizetni akar, nincs semmi fizetnivaló, úri ember volt úri ember vendége.
*
- Két vagy három év mulva, mikor utóljára mentünk az apámmal Enyedre - fejezte be a történetét Péter bátyám - már nem élt az öreg Kürtessy. Halála után megtalálták a földalatti istállót s a pince mellett leltek vagy tiz-tizenöt csontvázat. Ha jól utána néznek, bizonyosan többet is, de hát nem csináltak az egészből nagy dolgot. Ábris úr nagy vagyont hagyott a fiára, aki talán még ma is él. S én pedig, ha a Szilágyságban járok, mindig bánatos leszek, ha csárdaromot látok. Milyen olcsó volt akkor az élet s milyen kevés gyávaságon mult, hogy most már régen nem por vagyok az Ábris úr kriptájában.
Orvosok járnak-kelnek, kutatnak ujból az életemben s Domy Bélára kell sokat gondolnom, aki szintén meg akart volna engem gyógyitani. Sokszor csúfoltam ki már a doktorokat, holott mindig szerettem őket, de most ők kiváltképpen kedvesek nekem. Pedig csak foglalkozni foglakozom jóval többet, mint régebben a Halállal, de félni már alig félek tőle. De tetszik nekem ez a poétáknál poétább hadsereg, az Egészség rajongó svájci testőrsége: a doktorság. Közöttük is sok a szegény, kényszerű, az Életnek kergetett, hitetlen és éhes ember, de a mesterségük maga: emberi piszkokat lesuroló szépség. Az orvosok sokkal inkább a halhatatlanság kiméráinak lovagjai és rabjai, mint akármely filozófus vagy költő. Birkózni, megbirkózni a Halállal, persze, éppen úgy nem tudnak, mint a fetispapok, de bennük, általuk indul el a nagy lehetőség, hogy majd talán jövő-valamikor, egyszer nem betegen hal meg beteg élet után az ember, de mikor egészségesen túltelt a földi kaphatóságokkal.
Szegény Domy Béla, nem lehettem ott a temetésén, csak azért, mert ő nagyon féltette az én életemet. Van-e krisztusibb tehetség, mint félteni egy másik ember életét s közben nem elég jól figyelni a sajátunkra?
*
Emlékszem: pár napos vendége voltam még csak akkor Svájc egy apróbb szanatóriumának, amikor hosszú levelet kaptam egészségügyi kisbírómtól, Domy Bélától. Ő kergetett volt ide, ő riasztott meg újból annyira, hogy minden embertől féltem s minden hegyet Pilátus-arcu Pilátus-hegynek láttam. Egyébként pedig ma már tudom, hogy soha olyan egészséges már nem lehetek, mint akkor voltam s a betegségem egyszerüen csak az egészség imádata volt. És persze az a lavinásodó neuraszténia, mely katasztrófás lesz majdnem mindig, de bizonyos fajtájú embernek kell, mint a mindennapi kenyér.
Ez a Domy, persze, különös doktor volt, csöndes, jó, áldozni is tudó ifju doktor, akinek a vérét megzaklatni csak a titkolt nagyravágyás tudta. Erősnek, majdnem robusztusnak hittem, láttam, joga is volt az Élet minden lehető és megkapható, bár kis értékű, ajándékaihoz. És bár csöndesnek látszott a szegény, szép, alighanem zsidóvérű Domy Béla, valahogyan mégis lármásan sietett.
Mintha félt volna egy beláthatatlan, de bármikor előálló elkéséstől, holott hozzáértők, még az irigyek is megjósolták, hogy hamarosan egyetemi professzor lesz.
Engem szánt, de szeretett is, néha-néha szinte megdöbbent életem fogyasztásán s nem értette, hogy honnan telik még. Különben pedig az a levele, melyet én két év előtt Svájcba kaptam tőle, mikor is az ő fenyegetései miatt sok érdekeset és furcsát éreztem, így hangzik:
*
"Kedves barátom, nem tudtam neked szóval a minap mindent elmondani, emberi, baráti és orvosi kötelességből most azonban kipótolom. Mondtam volt neked, hogy nagyon erős akarat, a másé persze, szegődjék melléd, csakhogy egy-két esztendőt is kibírj. Ugy vélem, hogy hazulról, születésedből se hoztál valami túlságosan ellenálló test-masinát s e test-masina fűtése pedig a legvakmerőbb és legbolondabb volt.
Élni csak úgy lehet, ha legalább is szuggeráljuk magunknak az egészséget s azt az akaratot, hogy sokáig fogunk élni. De akkor nem szabad magunkat az élet maró-vizébe dobni, mert az edzetés legendája nekünk már hazug legenda. Nekünk csak vágyaink visszatartásával, csak úgy szabad élnünk, mintha élnőnk s tilos megingatnunk szenzációkkal testünket, ezt a könnyen ledülőt, ezt a kezdettől gyógyításra szorulót. Nem értem ugyan meg, hogy egy mai civilizációju ember egyenesen azért él, sőt életét véresre sarkantyúzza, mert élethalálos verseket óhajt irni. Nagyon egészségtelennek és barbárnak tartom, hogy valaki az életét hajszolva turbálja, éli szamárul és az eredmény sok kin és sok vagy kevés, mulandó vers. De hát ez a te dolgod, illetve a te vérörökségbeli ügyed és fátumod, de egy doktornak és jóbarátnak joga van megállapítani, hogy ez is kór.
Kór, csúfos finomságú nyavalya, ahogyan a nőket nézed, vagy nézegeted, mert a nő csak annyit jelenthet egy eszes férfiúnál, mint az általam egyáltalában nem javasolt aszpirin s más rokon-gyógyszer. És mert nem tartom szükségesnek és lehetőnek, hogy minden férfiú utódokkal lássa el a világot, óvlak a szerelemnek kiképzelt őrülettől.
Nem tudom, hogy miért nem mondhatsz le a borról s a napi hetven cigarettádról s a sok emberrel találkozás undok mérgéről. Igy igazán hat hónapot se merek a te nagyon is hozzád már nem illő ifjassággal kockára tett életed részére jósolni.
Figyelmeztetlek, mint szavakkal már tettem, hogy élni csak úgy lehet, ha az ember a legszimplább ember-állathoz képes hasonlóskodni. Igy azután, de ne lázaskodjék, képviselő is lehet, udvari tanácsos, sőt államférfiú, sőt, ha szabad, még családapa is: élhet.
Kérlek, fogadd meg ottani doktorod tanácsait, mert egy doktor, pláne ott Svájcban, még pénzért sem tud embertelen lenni. Maradj minél tovább abban a kis szanatóriumban, mert az a sejtésem, hogy másképpen nem igen látjuk viszont egymást ebben a mégis csak sok kedvességgel megáldott életben..."
*
Még irt egyet és mást leveléhez Domy Béla ezelőtt két évvel, de néhány hónap előtt, hajh, nem ő irt nekem levelet. Az én Élet-féltő s öröm-becsülő Domy Bélámmal elbánt az Élet váratlanul, hitei s vágyai közepette. Pedig már-már célhoz ért s nagy okosságával asszonytársat keresett maga és sorsa mellé és mégis. Egy derék, közös, bölcs barátunk írta meg, hogy a mi Domynkat mintha egy Ördög táncoltatta volna az utolsó időkben. Szegény, jó Domyt mintha hirtelen kicserélték volna, fájdalmasan s minden barátja számára érthetetlenül élt. Soha a szinészeket nem kívánta s az utolsó időkben két olyan szinésznővel barátkozott, akik közül egy is elpusztithatná a legerősebb és legokosabb embert is. Pezsgőzött, ő, a sohase-ivó, erős havannákat szivott, későn feküdt, altató-porokat szedett s ismerkedett nyakra-főre. Hirtelen fogta meg egy hirtelen, jótékony, halálos betegség s életét még igazolhatta azzal, hogy végső óráiban okosabb volt öt professzornál s világosan látta az elkerülhetetlen Halált.
*
Beszélik azóta, hogy nem félt, de mosolygott s bizonyosan reánk gondolt, akik a doktoroktól életet akarunk. Egy doktor, aki nagyravágyó lázában is, tehetetlenségét látó, bölcs ember marad, szépen halhat meg. De én még mindig élek s keresek egy újabb, kedves Domy Bélát, aki szigorúan megró, dögléssel fenyeget, tanácsokat ad az egészségre s valami jó, kicsi, idegen szanatóriumba kerget.
VETURIA ASSZONY HALÁLA.
(UTOLSÓ LEVÉL MARCELLÁHOZ)
Marcellám, édes, idegenné vált asszonyom, nem akarok és nem is tudok magamról irni, tehát irni próbálok nagy, különös, falusi ujságokat. De ni, most jut eszembe: nincsenek itt események egyen kívül, ez pedig a Romulus pap gyászos esete. Emlékszik talán erre az emberre, aki szokatlanul világi: módos és urias oláh pap, Dániu Romulus névre hallgató? Ő az, aki Rómában is tanult, aki kuriai biró lányát vette el s aki akaratos akarattal falusi plébániát kivánt. Az asszonnyal, Veturiával, maga is találkozott vagy kétszer, Marcellám, édes asszonyom. Maga nem tudott vele összebarátkozni, mert utálta benne, ami csakugyan utálnivaló volt. Maga mindig jóizlésü nő volt, Marcellám s nem tudta türni még a nagyságos képmutatásokat sem. Az a szegény Veturia úgy öltözködött, mint egy izetlen párisi nő s szerette volna, ha elhiszik, hogy egyenes leszármazottja az ősrómai Veturiának. Bolond, mániás kis nő volt, de emlékszik, ugy-e, fehér arcára, idegességére és nagy szemeire? És, ugy-e, arra is emlékszik, hogy Veturia erőnek erejével gyermeket akart adni az urának? Ez megható volt, ezért sok mindent megbocsátottunk Veturiának, ugy-e?
Látja, mult időben beszélek, ez a szegény kis papné, ez a fehér, ízetlen, de mégis finom Veturia meghalt. Ez magának is szenzáció lesz, kicsi, idegen Marcellám, mert ez ami közös falunk szenzációja. Tudja maga, milyen kevés történik itt szívben, házban, mezőn, templomban. Igy hát biztosan kárpótolja a hir azért, mert nem irok semmit magamról és magunkról. Azaz a kicsi, néhai Veturia esetében, ha akarja, meg fogja tudni, ha érdekli is, miket gondolok én mostanában a végzetről, melyet sokan életnek hivnak. Különben pedig mindenekelőtt jelenthetem, hogy a falunk nem változott semmit, zöld, virágos, csöndes, várja a nyarat. Ennek a falunak teljességgel semmi fájdalmat se okozott, hogy az oláh papné meghalt s nem maradt gyermek utána. Még mindig maradt itt asszony elegendő s gyermek is van, ha nem sok is, de több, mint írmagnak való.
Fogalmam sincs, miért akarták olyan nagyon a gyermeket Romulus pap és a felesége. Azt sejtem, hogy divatból, hiúságból, hogy mindenük lévén, éppen csak gyermekük nincs. E nem egészséges ambicióból, holott szerette és boldogította egymást e két ember, sokféle vád és önvád született. Valamelyikük hibás, meg kellene tudni, melyikük - gondolták és mindegyik a másikat gyanusitotta. Nyolc éves házasok voltak már, nem kellett voltaképpen komolyan, szív szerint a gyermek, de fölmentek mégis Bécsbe.
A bécsi professzor e nagy élet-titokhoz annyit értett, mint maga, Marcellám, a maga ura, a háziorvosuk vagy én: semmit. De jobban esett a professzor úrnak kijelenteni, hogy az asszony a hibás, az asszony próbáljon a sorson, a természeten erőt venni. A kicsi, párisi ruhás, fehér, gyámoltalan és hazug álmokból élő Veturia elhatározta, hogy megoperáltatja magát. Mire is Dániu, a pap, otthagyta Bécsben az asszonyt s egy igazán vallásos emberhez illő nyugalommal hazajött Erdély szélére. A professzor azt mondta, hogy Veturia három-négy hétig fekszik s akkor haza mehet. Jöttek a levelek mindennap: az operáció sikerült. Veturia pompásan érzi magát, minden nagyon jól van.
Maga, édes, kijózanodott, idegen Marcellám, ha most mink együtt volnánk, gúnyosan azt kérdezné:
- Miért kell nekem a falunk szenzációit hallanom, mikor a lapok sokkal különb szenzációkkal szolgálnak?
És én Marcellának gyáván, de kigyulladt arccal válaszolnék, kemény szavakat mondanék magának, Marcellám.
- Ejh, ejh, én emlékszem még arra, mikor valaki tiz évet adott volna az életéből, ha anya lehet belőle. És ez, ha nyilván régen is volt, édes Marcellám, de így történt és közös falunktól vártuk a megváltó csodát.
*
A Veturia asszony temetéséről szeretnék még irni, mert nagyon szép temetés volt. Hat oláh pap jött össze, hogy eltemessék a hetediknek a feleségét, a legszebb oláh papnét. Össze-vissza, furcsán és furcsákat suttogtak a falunk parasztjai, de érnek ezzel valamit? Érnek ezek valamit, mikor egy szép, fehér, finom, vágyakozó asszony belehalt abba, amihez voltaképpen kedve se nagyon volt?
És honnan tudják meg most már, hogy ki volt a hibás. Veturia avagy a férj, Romulus pap? Marcellám, én régi asszonyom, mi tudjuk legjobban, mi ketten, hogy sohase az ember a hibás, hanem valami más. Valami más, a pillanat, a mult, a sors, az átok, valami, amit nem ismerünk.
Én tudom, hogy Veturiára jaj be szomorúan gondolok s magára is, Marcellám, pedig maga nem halt bele abba, hogy nem született gyermeke.
Marcellám, idegen Marcellám, sejti-e maga nagyon, erősen, hogy mi a gyermek? A gyermek igazolása annak, hogy vagyunk olyan közönségesek, mint a mezőgazdasági munkások vagy kisiparosok. De azért a gyermeket óhajtani kell s én vért sirok szegény Veturiáért, ki gyermeket akart.
És maga, Marcellám, maga csak kivánja, csak akarja ezután is a gyermeket. Nincs ennél szebb, nagyobb és ostobább akarat, de asszonyhoz különösen illik.
Férje-urának adja át baráti üdvözletemet s esetleg egy olyan férfiúnak, kit nem ismerek. Mesélje el nekik Veturia asszony halálának történetét s ezután várják a gyermeket, kinél kényesebb lény nincs a világon, mert akkor jön, mikor - kedve telik jönni.