Barta János:
Az Őszikék titka

 

Köztudomású, hogy Arany utolsó nagy költői fellobbanása 1877 nyarán kezdődik, és hullámhegye az év nyári és őszi hónapjaira esik: egy-egy szórványos utóhang még a következő hónapokban, sőt 1878-ban is fölzendül. Ami a költő életéből még hátravan, azt részint a Toldi szerelme befejezésére fordítja, részben pedig szinte megható erőfeszítést folytat, hogy a hun eposz második és harmadik részét, tehát a Buda halála folytatását tető alá hozza. Ama bizonyos hullámhegy idején egy bármily változatos, de jellegében és hangulatában egységes költeményfüzér keletkezik, amelyet a köztudatban Őszikék néven szoktak emlegetni. Az is ismeretes, hogy ezt a kortársak szavával élve "áldott nyarat" a hallgatásnak több mint egy évtizede előzi meg, amely alatt a lírikus Arany szinte meg sem szólal.

Ha a ciklust közelebbről meg akarjuk érteni, először tehát ezzel a különös kontraszttal kell szembenéznünk. Két meghökkentő tény áll egymással szemben: a költői produkció váratlan, szökőárszerű kitörése 1877 nyarán, a szinte naponként megszülető új versek, mégpedig nemcsak forgácsok és rögtönzések, hanem nagy, világirodalmi szintű remekek is. A ciklus szám szerint ötvennégy darabot foglal magába - évek sűrűsödnek néhány hónapba össze. Az érem másik oldala - mint említettük -: ezt a felbuzdulást, a gerjedelemnek ezt az áradását az eddig használt szóval a hallgatás, helyesebben a pangás, az alkotóerő gátoltsága előzi meg: lírai vonalon Arany az 1860-61-es közösségi ódák után csak apróságokat dob ki műhelyéből. A Buda halála sikere és a középső Toldi szenvedélyeinek, igazi motívumainak megtalálása után az epikus Arany is csak tapogatózik, a gátoltság itt is nyilvánvaló.

A pangás magyarázataként eddig is felhoztunk sok mindent, többnyire exogén okokat: leánya halálát, a nyűgös akadémiai hivatalt, a kiegyezés után váratlanul eluralkodó erkölcsi és politikai züllést. Bizonyára jogosan, Arany, a nemzeti költő nem volt már posszibilis sem lírai, sem epikai vonalon. De vajon igazunk van-e, ha csak a külső körülmények között keresgélünk, s nem mérlegeljük a belső okokat is? Főként, az előbb fölvetett kifejezésre visszatérve: szándékos hallgatás-e ez, amiről itt szó van, vagy pedig akaratlan, bénító és fájdalmas pangás, tehetetlenség?

Fordítsuk figyelmünket az utóbbi lehetőségre. Az ilyesfajta pangásnak nem is egy oka lehet, s Arany nem az egyetlen példa a világirodalomban. Hogy nem a költői erő kiapadásáról van szó, azt éppen az 1877-es remekműáradat bizonyítja. Viszont megismétlődhet az a helyzet, amelyről, 1850 utánra értve, maga beszél az Elegyes-előszóban: a költői alkotóerő nem találja meg irányát. Másutt már beszéltem róla, hogy alkotói kibontakozásának egyik eleme: a dimenziók váltogatása. Nos, a hatvanas évek derekán egyszerre kizökken mind a lírában, mind az epikában az addigi dimenzióból - s egyelőre tudatosan nem keres újakat, hanem félreáll. Idejét múlta - és ezt keserűen, de jó ösztönnel érezte meg az a költői magatartás is, amelyből még mondjuk a Széchenyi-óda vagy a Buda halála született; az a közösség, amelynek szánta őket, illúziónak bizonyult. Nem járt sikerrel nagy irodalompedagógiai vállalkozása sem: folyóiratait egy kis körön túl közöny fogadta. Úgy érezhette, hogy nincs kinek és nincs miért írnia.

Lehet, hogy nem is akart, de érzésem szerint inkább nem tudott költeni, az addigi élményforrások apadtak ki. Sem önmagában, sem környezetében nem bukkantak föl olyan ihlető források, amelyek igazi hangokat szólaltattak volna meg. Persze még tovább is elmélkedhetnénk: ő az, aki azt mondja magáról: "Nem dolgozom, csak ha valami hajt" - azaz az alkotásvágynak benne megvannak az ingadozásai, kihagyásai is, a passzív keleties tétlenség határáig, s ő az, akit még egy másik alkati vonás is bénít: az a bizonyos "örök kétely", a hiányzó hit abban, hogy csakugyan értékeset alkot. S mindehhez még egy különös, de nyilvánvaló fóbiás félelem is kapcsolódik: nyomasztja a vélt vagy valódi meg nem értés, s ezt a belső hangot a zajos külső siker, az elismerések áradata sem tudja elnémítani.

"Hát csak írni, mindég írni
A manó se tudja, mit?
Nosza, már a közönség is
Lásson egyszer valamit!"
Nem akarok több izgalmat:
Mert - betegnek - izgalom,
Ha olvassák itt is, ott is,
S bírálgatják új dalom.

(Hagyaték)

Íme, tehát bizonyosan megvoltak alkati okai is annak a hosszú pangásnak, amelyből végleges elnémulás is lehetett volna.

Hogy mindezek a gátlások feloldódjanak, természetesen nemcsak a külső akadályoknak kellett elhárulniok. Igaz, hogy meg kellett szabadulni az akadémiai hivataltól - ehhez is egyébként inkább a kötelesség vámpírja kapcsolta, megint egy bénító élmény. Az, hogy nem független, nem a maga ura - s most, mint valami szertartás, bűvösen hat rá az a tény, hogy ez alól a kötelesség alól hivatalosan feloldják. "Nem mintha nem volnék beteg, de nyugtat az, hogy lehetek." Aztán fel kell oldódnia egy másik bénító varázsnak is - immár másodszor életében. Már átélt pályája kezdetén egy felszabadulást. Az elveszett alkotmány-t minden fogadkozása ellenére azért kezdi el magából ontani, mert elhiteti magával, hogy csak magának ír, nem holmi sanda és rosszindulatú olvasóközönségnek. Ez a fikció most tárgyiasodik a sokat emlegetett, elzárható kapcsos könyvben, amelynek létéről legszűkebb környezete is diszkrét hallgatással vesz tudomást - tegyük még hozzá azt, hogy az új költői felbuzdulás a szó reális és átvitt értelmében is "szigeten" keletkezik -: így már fogalmunk lehet arról, micsoda bénító hatások oldódtak fel akkor, amikor ezen az "áldott nyáron" a maga kis tuszkulánumába kiköltözött. Új tér, új dimenzió volt az, amely most békítően és csábítóan körülvette.

Nyilvánvaló, hogy a külső életkörülmények megváltozása, bárminő mértékben is, nem lett volna elég arra, hogy a termékenység ilyen váratlan gazdagságát elővarázsolja. Magában a költőben is kellett valaminek történnie, ott is oldódnia és szabadulnia kellett sok mindennek. Valami olyasminek, amire nyugodtan merem a "megújhodás" megjelölést alkalmazni. Próbáljuk ezt egy kis elmélkedéssel megvilágítani. Lírának a költészet nagy birodalmában azt a különleges tartományt nevezzük, amelynek elsődleges célja és funkciója valamely hangoltság kifejezése. Ennek a hangoltságnak a skálája rendkívül széles lehet: az alig érzékelhető hangulati tónusoktól a szenvedély vagy az indulat lobogásáig.

Ez a hangoltság rendszerint valaminő szituációba ágyazva jelenik meg, így tud tárgyiasulni, így lesz belőle lírai költemény. Mind a hangoltság kialakulását, mind a közeg megválasztását

meghatározza, legalábbis színezi egy további, mélyről ható esztétikai tényező, a költői magatartás, amelyet csak körülírásokkal, metaforikusan jelölhetünk meg. Az ódaköltő bizonyos ünnepélyes pózt, pozitúrát ölt magára, s innen lefelé a könnyed természetességig sok a fokozat. Ma különösen a századelő lírájával kapcsolatban szoktak beszélni, a lírai én felnagyításáról: Ady mitikus, gigantikus arányú költői énje a legbeszédesebb példa; felismerhetők a gesztusok, melyek önmaga felnagyításából kisugároznak.

Az Őszikék ciklus váratlan kialakulásának, bőségének döntő okát, kirobbantóját én abban látom, hogy Arany életének ebbe a szakaszába, mondjuk a Margitsziget külön világába új, hirtelen megváltozott költői magatartással és öntudattal lépett be (amelynek feltehetően megvoltak a jóval korábbi előzményei is). Mert nála nem a költői én felnagyításáról, arányainak megnöveléséről beszélhetünk, ellenkezőleg, ami ezekből a versekből lépten-nyomon kiderül, az éppen a költői én lekicsinyítése, az önszemlélet lemondó, elégikus-ironikus beállítása. Nem elég azt mondani, hogy most a költői én, mint egykor Petőfinél, hajszálnyi közelségbe került az empirikus, valóságos énhez - Arany abban leli kedvét, hogy egyrészt a maga személyes emberi gyarlóságaival lépjen elénk, másrészt hogy alkotásainak, gyorsan ömlő verseinek igénytelenségét, majdnem költőietlenségét hangoztassa. Ne verseket írj, ne a költő pózában panaszkodj - "közöld, ha ilyen panaszod van, az orvosoddal". Így a romantikus gyakorlattól eltérő, intimebb vallomásjelleg színezi át a ciklust: az a különös szemérem, amely a lírikus Aranyt egyébként jellemzi, most a kapcsos könyv oltalma alatt feloldódik: titkolt, talán szégyellt életmozzanatok, éppen nem heroikus emlékek merülnek föl, mint a gyermekkori, a zengő valóságot imitáló tökharang vagy a vándor cipó története. Ennek első szakaszát idézem, éppen a magatartás illusztrálására:

Kinek nyúlfarknyi a reménye
S többé se kér se vár sokat:
A múltban él, ez ócska lom közt
Tesz-vesz, keresgél, rakogat.
Emlékeimmel olykor én is,
Mint rongya közt egy vén szipó
Elbíbelődöm: ilyen emlék
Ama fentírt vándor cipó.

Úgy alkotja meg mostani költeményeit, mint az öregember, aki a fiókjában összegyülemlett, külső szemlélő számára érdektelen és értéktelen limlomok között selejtez és turkál. A költőnek sikerül magával elhitetni azt is, hogy leszállítja önmagával szemben művészi igényeit. Képzelt megalkuvásról van itt szó: jó, úgy írok csak, ahogy egy öreg, beteg, divatjamúlt költőhöz illik; csak önmagamnak, nem a közönségnek. Félre a nyilvánosság előtt szereplő "nagy költő" pózával! Ilyesmit már az egykorú kritika is észrevett: Péterfy beszél arról, hogy alig van meg e versekben "a költői ambíció". Ezt azonban maga Arany is elég nyomatékosan kijelenti - magukban a versekben. A költői igény leszállítását jelzi már maga a cím is: "Őszikék" ezek a versek, azaz őszi, kései virágok. A címadó vers (Őszikék) illattalan virágoknak nevezi őket - prózaibbra fordítva: még több hasznuk lenne, ha őszi csibék volnának; leértékelő célzásokat tartalmaznak a következő versikék: Még egyszer (ősszel már "csak a beszédes liba gágog"); Végpont ("Csak a cigány vagyok, ki Biztatja a lovát"). Máskor meg azt hangsúlyozza, hogy csak időtöltésből, unaloműzőnek verselget: Az elkésett című versben ("Űz gondot, unalmat, és a mozgás használ"). Amellett itt is, ebben a hangulatban. megalkotja önmaga költői torzképét a "tamburás öregúr" alakjában; a Szigeten esős időben szobájában maradt, gitározással múlatta az időt, s mikor egyszer sógora rányitott, ezt mondta: "Látod, öcsém, így mulatja magát a szegény vak koldus." Amikor egyszer aztán nagy költői téma akad, amelyet, úgy érzi, illő volna ódai hangon megénekelni (a törökök diadalmasan védik Plevna várát a cári seregek ellen), mintegy korholja magát: "Az én múzsám, kisebb magánál, A porban játszik, ott dalol". Az önértékelés lefokozásának legnagyobb arányú példája a Honnan és hová? utolsó szakasza: egész költészete olyan, mint egy álomból megmaradt, vonásnyi jel, amelynek az értelmét már senki sem fogja elemezni, megfejteni.

Különös jelenség a költői igénynek ez a látszólagos leszállítása - főként azért az esztétikailag jelentős tényért, hogy antagonisztikus, önmagát cáfolja meg -, hiszen az igénytelenség örve alatt nagy versek születnek, de azért is, mert ez az igénytelenség merészebbé is tesz: a művészi fék lazul, s módot ad szinte nyers köznapiságú nyelvi elemek előtörésére. Külön jegyzékbe lehetne szedni azokat a szavakat és szólásokat, amelyek alacsonyabb nyelvi szintjükkel nemhogy kirínának az egészből, hanem mintegy hitelesítik a tónust. "Az öreg pincér se gyanítja, hogy versbe legyen kanyarítva", "Zöld lomb közein »áttörve« az égbolt" stb. Ugyanezt a benyomást erősítik a szinte odavetett rímek : szekér-egér, magot-szagot (Vásárban); tamburája-megszállja, tudomása-más a', kihozná-hozzá, húrja-írja (Tamburás öregúr). Olykor a rím a köznapi kiejtésre utal: szót-volt (a költő fülében a "vót" alak csengett; A hazáról című versben).

A valódi költői igényt több tényező sejteti, többek között a felszabadult, fölényes játék a lírai dimenzióval. A költői én közvetlenül az adott térbeli és időbeli dimenzióhoz tapad. Olykor csak megmaradt a jelentéktelen, külsőleges mozzanatoknál, apró kuriózumok megfigyelésénél, sőt, még inkább jelentéktelen észrevételeknél, ötleteknél, csipkedéseknél. Megfigyelték már, hogy kiindulópont mindig valami közeli realitás, aktualitás, és a költő nem is igyekszik felülemelkedni rajta. Mindez ne tévesszen meg bennünket. A költő tudatosan űzi ezt a játékot. A Plevna című versnek van egy vallomásszerű versszaka. A Balkánon nagyhatalmi erők küzdelme folyik, de a költő csak szemlélője ennek a küzdelemnek.

A Haemus ormán s a Dunánál
Ím, óriások harca foly:
S az én múzsám - kisebb magánál -
A porba' játszik, ott dalol.

De ez a játék mégiscsak egy nagy elme játéka, aki leszállhat ugyan a porba, de könnyűszerrel föl is tud emelkedni belőle. Ha a kifejezésnél maradunk, a porban kezdődik A lepke című költemény érzelemfolyamata is, de éppen ez a kulcspéldánk arra, hova tud belőle emelkedni. A közeli, hétköznapias, csaknem kézzelfogható perspektíva hol nyilvánvalóan, hol észrevétlenül megnyílik, telítődik mélyebb személyes elemekkel, távoli dimenziók felé nyílik kilátás. A legkiemelkedőbb teljesítmények azok, amikor egy empirikus mozzanatban egy egész élet minden emléke, élménye és értéke sűrűsödik össze. Az Epilógus-ban a fényes kocsiút képzetéből a költői életút folyamata bontakozik ki. A tölgyek alatt című versben az empirikus kép és az empirikus szituáció csak elindítója és külső kerete egy mélyről jövő folyamatnak: a költő villanásszerű képekben újraéli egész életét, fölidézi legbeszédesebb mozzanatait, és a borongó sejtelem egyszerre előresiet a közelgő elmúlás tudatáig, sejtelemszerű megidézéséig. A látszólagos könnyedség, amely a versformában is megnyilatkozik, a legnagyobb mélységet álcázza. Vagy: Vásárban vagyunk, de egyszerre kibővül körülöttünk a szemhatár, a szeretet és a nosztalgia hullámai sodornak megint a költő gyermekkora felé, mint a ciklusban többször is; megszólal a rejtve munkáló szólam: a költő keserű, humorba hajló önértékelése. E kései líra egyik titka tehát a perspektíva megnyílása a hétköznapi szemlélődésből a személyes vallomás, élet és halál nagy kérdései felé. A költő megüti a prózai kisszerű hangokat is, de a ciklus kiemelkedő alkotásaiban a köznapi szint csak álcázza a lélek legmélyebb rezdüléseit.

Hasonló játékot leplezhetünk le azzal kapcsolatban is, amit lírai énnek, költői személyességnek szoktak mondani. Régi, de gyakran elfelejtett igazság, hogy a költőnek verseiben megnyilvánuló személyisége nem azonos hétköznapi, mindennapi énjével, noha ráépül erre, és alapot ad hozzá. A költő az ihlet, a felajzottság állapotában mintegy magasabb dimenzióba emeli önmagát, olykor pózt vesz föl, kisebb vagy nagyobb méltósággal odaáll a közönség elé. Különösen a huszadik századi líra néhány kiemelkedő egyéniségével kapcsolatban szoktak beszélni - mint előbb is utaltam rá - a költői én felnagyításáról, amely esetleg mitikus arányokat is elérhet. Aranynak is voltak előbb nagy igényű hangjai; egy-egy személyes panasz vagy közösségi aggodalom magasabbra feszítette a húrt. Amire az ötvenes években csak szórványosan akad példa, az Őszikék-ben látszólag minden póz nélkül lép elénk. A fikció az, hogy itt egy hétköznapi, majdnem költőietlen, nem nagy igényű személyiség lép elénk: a költő Arany most mintha teljesen azonos volna a Margitsziget sétányain szemlélődő öregúrral. A költői én és a hétköznapi én mintha teljesen azonos lenne. A költői én felnagyítása helyett itt inkább kicsinyítéséről beszélhetnénk: a ciklus tele van az önkicsinyítésre valló célzásokkal. Talán nem hibázunk, ha ebben az önkicsinyítésben, önmaga igényének leszállításában nemcsak a fájdalmas beletörődést, hanem megint a szó költői értelmében vett játékot és álcázást is fölfedezünk. A nagy költő búvik meg a szerénykedő, önmagát leértékelő poéta árnyékában. Mindezt a versekből kiragadott sorokkal vagy versszakokkal nehéz lenne illusztrálni. De az emberi és költői formátumot elárulja egyrészt a folyton, szinte akaratlanul uralomra jutó formai virtuozitás : a rímekkel, ritmussal, versépítéssel űzött fölényes játék, másrészt az egész ciklus kiemelkedő darabjainak hangulati, egzisztenciális mélysége. A sok apróság között annál inkább kiütköznek a legmélyebb szintből fakadó vallomások. Ezekben a vallomásokban kell megéreznünk, hogy mégis csak nagy emberi és költői formátum engedi meg magának azt, hogy a szerény mindennapiság álarcát öltse magára. Játék talán ez, de komoly és felszabadító erejű játék.

Ugyanilyen értelemben és szándékkal vessünk egy pillantást a ciklus esztétikumára. "A művészetnek is legfőbb tökélye, Ha úgy elbú, hogy észre sem veszik." (Madách: Az ember tragédiája, X. szín). Ha Madách utalásából kiindulva az Őszikék rejtett szépségeit nyomozzuk, nem mehetünk el észrevétlenül egy különös jelenség előtt. A ciklus esztétikai tónusaiban van valami különösség.

Az alaptónus az alkotó szándékához híven tompított, diszkrét, olykor színtelenül egyszerű. Ezt tudomásul véve, mégis helyenként az a benyomásunk: vannak tünetek, ahol a lírai közlés expresszivitása fokozódik - a színek, hangok elevenek, a jelzők, igék élénkebbek lesznek, teltebbek, dinamikusabbak. Kezdő fokon ezt a tendenciát már a ciklus első versében megfigyelhetjük. Idézzük a legbeszédesebb példát a Tamburás öregúr-ból:

Nyers, vad riadás... mire a leglágyabb
Hangnembe a húr lebukik, lebágyad,
Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel...
Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.

Klasszicizáló harmónia helyett, amely a Bach-korszak lírájában uralkodott, az Őszikék-ben helyenként már-már romantikus expresszivitás észlelhető, a nyelv kezelésében. Szín-, mozgás-, hangbenyomások, a mondatformák felélénkülnek.

Egyetlen, de talán nagyon jellemző példát ragadjunk ki. Szükségszerű, hogy a lírikus önmagáról beszéljen, önmagát jelenítse meg és érzékeltesse. Ez a tendencia kezdettől fogva ott él Aranyban is. Számadásszerű verse többek között a Visszatekintés (1852-ből). Negyedszázaddal később megint feltűnnek az önábrázoló, önjellemző, emlékező versek: A tölgyek alatt, Vásárban stb. Ha gondolatban a két bemutatást egymás mellé próbáljuk állítani, a korai önarckép hűvös, fegyelmezett, sűrítő és áttételes, majdnem jelképies önbemutatásával szemben mennyire friss, konkrét, de egyúttal átéltebb és revelálóbb az a hangnem, amely

a kései versekben uralkodik. Ne a tartalmat nézzük, tehát ne az életértékelés elütő voltát, hanem azt a felfokozottan szabad hangot vegyük észre, amelyen a kései Arany mer szólni önmagáról. A szinte allegorikus megjelenítéseket eleven, akár örvendő, akár fájdalmas, olykor villanásszerű életmozzanatok váltják föl. 1852-ben ezt olvassuk:

Sohase bírám teljébe'
Örömeim poharát;
Az ifjúság szép kertébe
Vas korláton néztem át.
...
Keresém a boldogságot,
Egy nem ismert idegent:
Jártam érte a világot -
S kerülém ha megjelent

1877-ben már átvált a hang:

A tölgyek alatt
Még most is el-űlök;
Bűv-kép csalogat,
Ábrándba merülök;
Haj ó-kerekek
Zubogását hallom...
"Hajrá, gyerekek
A vízi malom!"

Arany kései nagy versciklusa elsősorban lírai fogantatású, de a frissen kiáramló ihlet aktuálissá teszi korábbi, valamelyest szintén lírai színezetű kisepikai műfaját, a balladát is. A lírai vallomások, a hétköznapi szemlélődés és az apró bökversikék között egy-egy, színvonalában a legmagasabb mértékkel mérhető kisepikai alkotás jelenik meg. Az, ami föltűnő és figyelmet ébresztő, az ezeknek a balladáknak a légköre, a művészi világa. A lírai darabok jelenvaló, hétköznapi közegéből egy különös dimenzióba lépünk át. Mindegyikben van valami irreális, a hétköznapi szemlélet számára föl nem fogható. A balladák világában a babona, a mágia, újabb és régibb hiedelmek törvényei uralkodnak. Annak jele ez, hogy Arany, költői alaptermészetéhez híven, új dimenziót hódít meg magának.

Ha valaki kissé kegyetlen kézzel ezekből a balladákból csupán a szigorúan vett témát emelné ki, meghökkenne ennek a tematikának a banalitásán. Egy pásztorlegény elcsábít és elhagy egy parasztleányt; a parasztember megöli felesége elcsábítóját, és haramiává züllik; a mindenét elvesztett fiú a Dunába öli magát; a gróf elűzi és kitagadja leányát stb. A téma azonban nyilvánvalóan csak alkalom, indíttatás a művészi kibontakoztatáshoz. A balladáknak is megvan tehát a maguk alig kielemezhető titkuk: hogyan lehet a banális, önmagában jelentéktelen motívumot magas művészetté fejleszteni. Elburkolás és játék ez megint, amit az avatatlan olvasó talán meg sem érez. Az alkotás-lélektani probléma abban rejlik: hogyan tudja egy jelentéktelen indíttatás a művészi erő maximumát fölgerjeszteni. Ezek a balladák a rejtett művészi fogások tárházai. A keletkezés idejét tekintetbe véve, szó sem lehet arról, hogy ez a művésziség afféle aprólékos csiszolgatás vagy lassú érlelődés eredménye volna: spontán módon, egy öntésből születik meg a hibátlan műalkotás. Komoly irodalomtörténészek állapították meg, hogy Arany alkotóerejére bénítóan hat a kívülről jövő feladat vagy várakozás; ebben a ciklusban azért születnek remekművek, mert az impulzus belülről, magából a költőből jön.

Van az Őszikék balladái között egynéhány, amelyben tetőpontra jut és tiszta művészi szinten megnyilvánul Arany epikus fantáziájának alapvető jellegzetessége. Példáim: A képmutogató, a Tengeri-hántás, a Vörös Rébék, a Híd-avatás, Az ünneprontók. Ahogy az olvasói élményben megjelennek, olyasféle benyomást keltenek, amit legtalálóbban transzparenciának lehetne mondani. A költő nem közvetlenül, nem naiv módon, nem csupaszon ad elő egy történetet, hanem megkettőzi az úgynevezett epikus perspektívát. Úgy is mondhatnám, hogy a történet két szinten zajlik, a valóság tudata irreálisan, fantasztikusan elmosódik. Mindez persze az egyes balladákban nem ugyanazon a módon valósul meg.

Legszembetűnőbb példa a Vörös Rébék. Itt a varjú és a boszorkány azonosítása, amely - mint kimutatták - népi hiedelmen alapszik, eleve a mágia, a babona szintjére emeli a történetet. A varjúvá változott Rebi néni minden mozzanatban megjelenik, végigkíséri Pörge Dani sorsát, hallja vészjósló hangját, mintha valami kísérteties, babonás, titokzatos folyamat tanúi volnánk. Elejétől fogva szembeszökő a realitásnak a fantasztikumba való vegyítésével űzött művészi játék Az ünneprontók című balladában. Közelebbről megnézve, csupa reális, kézzelfoghatóan nyers mozzanatok fűződnek egymáshoz; a költő nem misztifikál, nem hagyja el a látható és hallható valóság síkját; sőt a fokozás és halmozás révén élesen plasztikus drámai jelenetté emeli a történetet. A bujkáló irrealitást, a tapasztalaton túli hátteret jórészt a tempó, a mozzanatok sodró áramlása érzékelteti, vagy inkább csak sejteti.

Kiemelt helyet foglal el az Őszikék balladái sorában a Tengeri-hántás. A kritikai kiadásból meglepetéssel értesülünk arról, hogy első kilenc versszaka alkalmasint korábbról, talán még az ötvenes évekből való, s Arany mostani friss lendületében csak a töredéket egészítette ki. A gyanútlan olvasó mindebből semmit sem vesz észre: sehol törésnek vagy varratnak nyoma sem érződik. A költő biztosítani tudta az alkotás művészi egyöntetűségét. Külsőleg egységes marad a helyszín, amelyet a két első és az utolsó versszak jelez, s természetesen egységes marad a hangulati tónus is. Ezt a kereten túl erősítik a képzelt elbeszélőnek a helyszínre, a környezetre és a napszakra vonatkozó közbevetett utalásai és észrevételei is ("Tegyetek rá! hadd lobogjon"; "Hűvös éj lesz, fogas a szél!" stb.); valamennyi a derült, de a különös hangulatisággal telített őszi éjszakát érzékelteti, sajátos hangbenyomásaival. Előrebocsátom azt a megjegyzést, hogy a művészi tudatossággal alkalmazott közbevetések többszörös funkciót hordoznak. Nemcsak a jelent, az élő szituációt érzékeltetik, hanem egy-egy villanással jelzik, minősítik azt is, ami a keretbe foglalt történetben sejthető ("- Aha? rókát hajt a Bodré -"; "- Soha, mennyi csillag hull ma! -"; "- Nagy a harmat, esik egyre -").

A történetet magát egy úgynevezett közvetítő elbeszélő mondja el, nyilvánvalóan a gazda, akinek a tengerijét fosztják. Őt halljuk a biztatásokban, felkiáltásokban, a kedélyeskedésekben ("- Ne aludj, hé! vele álmodsz -"). Dalos Eszti történetét egyszerűen, a népdalokra és a népballadákra emlékeztető hangnemben adja elő. Nem száraz, nem kedélytelen; közvetlenül a hallgatósághoz kapcsolódik. Mégis, a figyelmes olvasó észrevesz egy különös áthallást. Nemcsak a gazda beszél; az egyenesen, gyorsan pergő előadás mögött ott halljuk a költőnek, Aranynak a hangját is. Olyan ez, mint egy kísérő szólam, amely az alaptónust színezi. Hang, amelyet csak érzékünk dokumentál, különösen a nyilvánvalóan kiütköző, halkan sugárzó gyöngédségben. Talán Arany költészetének legszebb sorai közé tartozik Dalos Eszti elmúlásának érzékeltetése: "Te, halál, vess puha ágyat."

A történetben magában tehát ott van láthatatlan szereplő gyanánt maga a közvetítő elbeszélő, de még láthatatlanabbul ott kell éreznünk az embersorsok, a morális problémák iránt oly finom érzékkel bíró költőt is. Nem idegen az Arany-balladák világától az, hogy a költő a hősében elfojtott bűntudatot a jelenet közösségi szintjéhez annyira illő népi hiedelemben vetíti ki. Tuba Ferkó lelki aberrációja új szín a megrendült lelkiismeretű, bűnhődő balladahősök sorában.

A Tengeri-hántás-ra is illik tehát az egész ciklus esztétikai alapjellegzetessége: bonyolult, virtuóz alkotás ez, a keresetlenség és az egyszerűség álarcában. Finoman van érzékeltetve az idősíkok összeszövődése; az egész alkotás transzparenciája. Az előtér és a háttér közötti áramlást biztosítják a már érintett közbevetett sorok. Az összetettség érzékelhető: az egész történet (a mese) - amit a versforma és a markáns népdalritmus is sugalmaz - valami elbűvölő könnyedséggel pereg, mintha csak mese volna. De a könnyedség bűvölete mögött mégiscsak ott kell éreznünk a tragikum borzongását is. Hiszen fájdalmas emberi sorsok peregnek le nem is előttünk, hanem inkább a mese hátterében. Szokás beszélni balladai homályról; a mai olvasó akár filmtechnikára is gondolhatna: egy hosszabb történetsornak csak egyes jelenetei villannak föl előttünk. Én, legalábbis a jelen esetben, inkább fátyol-technikáról beszélnék. Voltaképpen a helyenként dalszerű hang segítségével is a költő valami diszkrét fátyolba borítja Dalos Eszti és Tuba Ferkó tragikus történetét, a fátyol elrejt, de sejtet is, és a közvetlen kimondást felülmúló erővel érezteti meg a változatos történet hangulati tónusait. Az ember kísértésbe esik azt mondani : legalábbis annyi művészet van abban, amit a költő elhallgat, mint amit közvetlenül elmond. Néhány szót megérdemel az utolsó akkord is: a költő a Tuba Ferkó tragédiájában már ismert hallucinációs hiedelemmel (a levegőben repülő zenészek) zárja művészi keret gyanánt a balladát.

Külön tanulmányt érdemelne a ciklus ritmikai változatossága és gazdagsága. Mint láttuk, váratlan felajzottságról van szó, amely egy-két hullámvölggyel néhány hónapig kitart. Ez a felajzottság mozgásba hozza a lélek egész kedélyvilágát. A gazdagság vele jár az érzelmek, a hangulatok változatos lüktetésével, amely a lassú csörgedezéstől az élénkebb áradáson át a szaporább, nyomatékosabb, egyenletesebb hullámverésig fokozódhat. Talán túl filozofikus volna a lélek egzisztenciális ritmikájáról beszélni, de azt minden nagy alkotónál látjuk, hogy az egyéniség és az alkotás egészében úgy észlelhető valami ilyesféle, mint ahogy a szeizmográf jelzi a talaj kisebb-nagyobb megrezdüléseit. A lírikus lélek szeizmográfja a versforma és a ritmus. Ennek szerepét az Őszikék-ben sem szabad lekicsinyelnünk. Hogy Aranynál is hatékonyak az ilyen tényezők, azt egy saját, korábbi vallomása is alátámaszthatja. Szemere Pálhoz írt levelében fejti ki azt, hogy a vers születésében nála mindig az első tényező a dallam, a ritmus. Az alkotásfolyamat első fázisa gyanánt rendszerint valami dallam vagy ritmus kezd a fejében zsongani.

Ebből a szempontból a ciklus rendkívül változatos képet mutat: úgyszólván nincs két vers, amely ugyanazon formában volna írva. A lepké-ben a lassú szemlélődés az ősi nyolcast érezhető jambusokkal festi alá, és ezzel tompítja a magyaros ritmus pergését. Az Epilógus tisztán magyaros nyolcasokban van írva; de az élet egészével való számvetés, a csöndes, mélázó visszaemlékezés itt sem engedhet utat a szaporább csörgedezésnek. Itt az élmény ritmusát a strófaalkotás fékezi le: a négy soron belül a harmadik, csak négy szótagos, együtemű sor mindig lélegzetvételnyi megállást, lelassulást sugalmaz. Az élénkebb tónusú lírai versekben és balladákban Arany egy korai ritmikai leleményhez nyúl vissza. Erős időmértékes lüktetést gerjeszt két rövid és két hosszú szótag kötetlen váltakozásából. Korábban a Szondi két apródja című balladában találkozhatunk ezzel a jelenséggel; a cikluson belül: Vásárban, Tetemrehívás. A legszembetűnőbb remeklést A tölgyek alatt mutatja: itt a két rövid és két hosszú szótag összefűzéséből alkotott sorokat sűrű rímeléssel aprózza föl.

Az eddigiekben is kiemeltem, és az olvasó számára nyilvánvaló is, hogy az Őszikék balladáiban van valami atmoszférikus közösség: a realitás, az akár jelenvaló, akár múltbeli kézzelfogható valóság át van itatva valamiféle kísérteties fantasztikummal. Babonák, hiedelmek, egykori varázslatok mozzanatai bukkannak föl. Ilyen a Tengeri-hántás-ban az éjszakai égbolton, nagy lepedőn repülő zenészek; a víz varázserejéről (Híd-avatás) számos régi monda szól; népi babona a varjúvá változó boszorkány (Vörös Rébék); középkori babonás hiedelem él Az ünneprontók-ban (az ünnepet megszentségtelenítő duhaj mulatozók nem tudják a táncot abbahagyni), és a Tetemrehívás (a seb vérezni kezd, ha a gyilkos közeledik hozzá). A modern ember babonája: az asztaltáncoltatás, amelyet Arany az ötvenes években maga is ismert, megelevenedik A képmutogató-ban. Közös kifejezéssel valamennyire azt mondanám, hogy egy archaikus valóságtudat emlékei. Talán nem látszik okoskodásnak, ha megkérdezzük: vajon Arany lelke mélyéből jön-e ez az archaikus valóságtudat? Ő volt-e, akiben még éltek ezek a varázsos népi hiedelmek? Vagyis belülről jött-e ez a különös világ, amely olykor kísérteties megjelenítésben kerekedik ki balladává? Egész egyéniségének vizsgálata alapján erre a kérdésre nemmel kell válaszolnunk. Alább még kitérek rá, hogy Arany - más nagy költőtípusokkal ellentétben - nem a lélek archaikus mélységeiből táplálkozik: költészetének súlypontja az egyéniség és a lelkivilág felsőbb szintjeiben van. De miért ne képzelhetnénk el olyan lehetőséget, hogy a költő részint önmagában dédelgeti ifjúkori emlék gyanánt ezeket a hiedelmeket, anélkül hogy azok benne gyökereznének mai tudatában - s miért ne fedezné föl ezt a különös világot nem életbeli, hanem művészi közeg gyanánt? Nem az ember, hanem a költő helyezkedik bele a valóságtudatnak ezekbe a primitív stádiumaiba, de úgy is bánik velük, ahogy modern költőhöz illik: átitatja őket a realitás, a kézzelfogható, mai valóság elemeivel. Mindez a fantasztikum tehát csak művészi dimenzió Arany számára, művészi anyag, amelyből eleven hatásokat tud elővarázsolni. Külsőlegesen is bizonyítani lehet ezt azzal, hogy ez a fantasztikus világ nem vihető közös gyökerekre vissza; csak a fantasztikum a közös, de a forrás más, hol népi, hol történelmi, hol vallási, hol kultúrélmény. A tetemrehívásról mint a középkori igazságszolgáltatás egyik eszközéről olvasmányból szerzett tudomást, a Vörös Rébék alapmotívuma népi-mágikus azonosítás; önmagában is fölényesen kezelt népi hiedelem a levegőben repülő zenészek motívuma a Tengeri-hántásban; ponyvaolvasmányban ismerkedett meg Az ünneprontók történetével; az "asztalírás", vagyis az asztaltáncoltatással űzött spiritizmus saját személyes emléke az ötvenes évekből, amelynek nem mint költő, hanem mint modern ember, megpróbálta racionális magyarázatát adni. A képmutogató-nak ez a fantasztikus motívuma szembetűnően mutatja Arany költői eljárásmódját: először csak némi leértékeléssel beszél erről a divatról, a ballada hősét azonban lassan, de tökéletesen belebonyolítja ebbe a hiedelembe: a fantasztikum, legalábbis költői szinten, megelevenedik. Mint már említettem, a Híd-avatás ugyancsak ezt a kettős arculatot mutatja: a víz varázserejébe vetett hit, a magukat vízbe ölők árnyainak visszajárása végül is a nagyváros mindennapjait éreztető társadalmi körképpé alakul át. A művészi hatást az jelzi, hogy például ebben a balladában (mint már előbb Az ünneprontókban) a fantasztikum és a realitás elválaszthatatlan egységbe ötvöződik össze. Nyugodtan levonhatjuk azt a tanulságot, hogy a kései Arany-balladák titka éppen ebben a különösségben var.: a fantasztikum, az archaikum művészi dimenzióvá válik, amelyből magasrendű hatásokat tud kibontakoztatni.

Az elmondottakból természetszerűleg következik a kérdés van-e Arany egyéniségében olyasmi, amit archaikumnak lehetne nevezni? Hosszas lélektani és jellemtani fejtegetések helyett próbáljunk a kérdésre csak néhány jelzéssel válaszolni. Az archaikum jelenti a teljes és tartalmas emberi egyéniségnek mélyebb rétegeit, amelyeknek telephelye a szaktudósok szerint az emberi agynak fejlődéstörténetileg ősibb szintje. Innen indulnak ki az emberi élet elemibb szenvedélyei, a sokféle ösztön rejtett világa; mindaz, ami eltéphetetlenül az emberi egyéniséghez tartozik; mindaz, ami olykor áldásos, olykor pusztító természeti, elemi erőként tör ki akár a modern emberből is. Hogy archaikus, különösen dúló szenvedélyek és ösztönzések akár nagyobb arányban is úrrá válhatnak nemcsak egy egyénben, hanem egész embercsoportokon is, arra annak, aki a 20. század történetét végigélte, nem kell példát keresnie.

Két további probléma adódik még. Az egyik: ennek az emberi alvilágnak a lehetséges erkölcsi és értelmi fékezése, irányítása, feldolgozása, a másik probléma pedig az, hogy az archaikum nem csak affektív elemeket jelent; vannak archaikus megismerési formák is, amelyeknek a mítoszok szimbolikus világában bőséges tárházát találhatjuk. A magam, másutt bővebben kifejtett, nagy példája Ady, akinek egész költészete egy grandiózus, archaikus belső világ kitörése, értelmi és erkölcsi fékek nélkül, de egy nagyvonalúan művelt, modern egyéniség tudattartalmain keresztül. Hogy bizonyos érzelmi élet túltengése nem jelent okvetlenül archaikumot, arra Ady egyik példaképét, Vajda Jánost idézhetném: költészete mintha csupa szenvedélyes mélység volna. Közelebbről nézve azonban ez a szenvedélyvilág csak részben igazi; az azonban tagadhatatlan, hogy néhány költeményben, különösen az Alfréd regénye első énekében, a modern lélektan értelmében vett ősképzetek uralkodnak.

Könnyű megérezni, hogy ez nem Arany világa. Ami nincs, azt mindig nehezebb bizonyítani annál, ami van; könnyű tehát kijelenteni, hogy Arany egyéniségében ez az archaikus dimenzió nem uralkodik, a tétel bizonyítását mégis az olvasóra kell bíznunk, és az egyes költemények elemzésére. Másutt beszéltem már róla, hogy az emberi lét bizonyos dimenzióitól Arany már eleve visszariad; ezek közé tartozik éppen az érzelmeknek, a szenvedélyeknek az alvilága is.

A témát fontolgatva óhatatlanul eszébe jut az embernek az a kettősség, amelyet Nietzsche görögségélménye és életmagyarázata vitt bele kipusztíthatatlanul a modern filozófiába. Ő az, aki, ha nem is merev típusok gyanánt, de már a görögségben az emberi lét két nagy lehetőségét különíti el: a dionüszoszit és az apollóit. A megkülönböztetés annyira közismert, hogy bővebb magyarázatra nem is szorul. De a nagy költővel, akár Arannyal kapcsolatban is, fölmerül a kérdés: rejtőznek-e lelkében dionüszoszi vonások. A polaritás két véglete közül melyik az, amelyikhez közelebb áll? Nyugodtan merem mondani, hogy a legszorosabb jellemtani kutatás sem tudna egyéniségében jelentős dionüszoszi elemeket fölfedezni. Olykor elejt egy-két áruló szót magáról. "Én nem mertem élni, mert élni akartam...", és egészen ide kell vennünk az Ez az élet egy tivornya című költeményét, amelyben az öregedő költő meglepetésünkre azzal vádolja önmagát, hogy nem merte igazán élni az életet. Mindezek azonban csak apró felvillanások; Arany jellemének kulcsát másutt kell keresnünk.

Nem is nehéz eligazodnunk. Ha nem is olyan mértékben, mint mondjuk Adynál vagy Petőfinél, de őnála is fölbukkan az önarckép verstípusa, hol komolyabb, hol karikírozó vonalvezetéssel. Az Őszikék-nek éppen legjellemzőbb lírai darabjai fölfoghatóak önarckép gyanánt (Epilógus), és jellemtani szempontból az a humoros torzkép is rendkívül tanulságos, amelyet a Tamburás öregúr strófáiban olvashatunk. Témánkkal kapcsolatban ezek a versek már gyanút ébresztenek. Korunk egyik esztétikusa mondta ki azt az igazságot, hogy igazi nagy művészi alkotóerőhöz az is hozzátartozik : képes-e a művész a humorra, van-e érzéke a tragikum mellett az élet komikumát is megérezni. Hogy van humortalan költői nagyság, arra elég Adyt idéznünk; nála azonban éppen a mitikus mélység állít tilalomfát a humor elé: önmagát sohasem tudja a humor szemüvegén át nézni. Arany önarcképeit többnyire a humor színezi, nagyobb arányban, mint a Bolond Istók második énekében; miniatűr formában pedig az Őszikék előbb említett darabjaiban.

Nincsenek tehát dionüszoszi vagy archaikus vonások Arany egyéniségében; ez nem jelenti azt, mintha nem volna kerek egész, sokoldalú emberi egyéniség, de ennek a sokoldalúságnak megvan a maga tipológiai színezete. Kénytelen vagyok megint lélektani műszóhoz nyúlni: Arany lelkiéletében azok a különös lelki tényezők uralkodnak, amelyeket a lélektan érzületeknek nevez. Az érzület érzelem, sőt akár szenvedély is lehet, de mindig valamilyen értékélménnyel van elválaszthatatlanul összekapcsolva; az érzület, a törekvés, az érzelmi magatartás mindig valami eszmei sarkpont felé orientálódik. Természetesen előttünk állhat a költő a maga hétköznapjainak nagyon is emberi, szürke mivoltában, de amikor önmagára talál, akkor mégis ez a már átszűrődött affektivitás válik benne uralkodóvá. Ez adja meg egyéniségének hangulati alaptónusát. Nem úgy kell elgondolnunk, hogy az érzületek valami, talán már untatóvá váló folyamatossággal áramlanának; apály és dagály, odaadottság és önszemlélet váltakozhat, s a nyugalom állapotában olykor tiszta, salaktalan hangulati tónusok is szólalhatnak meg.

Póruljárnánk, ha Arany érzelemvilágát akár tematikai, akár poétikai szempontok szerint osztályozni, válogatni próbálnánk. Különös szövevény ez a lelkivilág. Annak idején szemére is vetették, nem is túlságosan kedvelték, éppen mert az affektivitás mindig fegyelem alatt van, s mert az affektív ember mellett mindig ott van a szemlélődő, eszmélkedő, értelmet kereső ember. Ha a szót nem vesszük túlságosan komolyan, azt kell mondanunk : még az egyszerűbb alkotásokban is akad mindig valamilyen filozofikum. Ha hozzávesszük azt, hogy ehhez a nagy versekben mindig hol tragikus, hol ironikus önszemlélet vegyül, s hogy az érzelmekhez mindig értékelés is kapcsolódik, akkor talán nem tévedünk nagyot, ha azt a különös közeget, amelyben a lírikus Arany mozog, a sorsérzések közege gyanánt jellemezzük. Megint elfogadott fogalomról van szó, amelyet fölösleges magyarázni; az azonban kétségtelen, hogy különösen a nagy egyéniségnek van egy, esetleg több árnyalatú, alapvető hangoltsága, alapvető érzelmi magatartása a sorssal, az élet egészével, az emberi viszontagságokkal kapcsolatban. Nem vállalkozom arra, hogy Aranynak ezt az alapvető sorsérzését megfogalmazzam, de utalok arra a különös fluidumra, amely éppen az Őszikék nagy lírai darabjaiból árad: megérezzük itt az önmagával és az élettel számot vető, vágyakozó és lemondó, mélységből humorba fölívelő nagy egyéniség különös atmoszféráját.

Bach-korszakbeli líráját a barátok zordnak minősítették, olyannak, amely inkább a férfikor számára való. Évtizedeknek kellett bekövetkezni, hogy megérlelődjön ennek a lírának egy rejtettebb összetevője is: talán az öregkorból fakadó melegség, kedély, még a halál küszöbén is az igenlés az élet javaival szemben. A féltő gondosságot és melegséget ott érezzük e versek egyikében-másikában; ezzel kerekedik ki a kései Arany lírájának emberi arculata.

Komoly irodalomtudósok különböztetnek meg könnyű és nehéz szépséget. Petőfi és Arany számára egy nekünk nem sokat mondó népdal is már a költészet csúcsát jelentette; és valóban, van ezekben az egyszerű alkotásokban valami olyasféle, amit a könnyűség bűvöletének lehetne nevezni. Az elmondottak alapján nincs mit csodálkozni azon, hogy a könnyűségnek ez a bűvölete ott ül szinte az egész Őszikék cikluson. Ez a könnyűség azonban nyilvánvalóan nagy mélységeket takar. Az esztétikai értékelésben számításba kell venni azt is, hogy a puszta esztétikumon és a művészi bravúron túl milyen mélyen nyúl bele az emberi életbe, mit hoz felszínre a bizony nem mindig könnyű emberi sors mélységeiből. Legyen szabad egy furcsa kitérőt tennem.

Napjainkban - immár hosszabb idő óta - Krúdy-reneszánsz van, amit a könyvkiadás és a film egyaránt bizonyít. A magam számára, aki legalább hagyományként tud még valamit Krúdy világáról, nem ennek a világnak a gyakran hírlap- vagy ponyvaszintű külsőségei az érdekesek, hanem az, ahogy a legkendőzetlenebb hétköznapból a költő egy-egy ösztönös mozdulattal lebukik az élet legmélyebb szintjére - mélységét itt egzisztenciális értelemben véve. A költőt, a művészt az is minősíti, mennyi egzisztenciális mélységet tud a felszínre hozni. Hadd folytatom a kitérést: ezt a valóban meglevő, de semmiféle elemzéssel föl nem oldható kettősséget fejezi ki felejthetetlenül Kosztolányi az Esti Kortél éneké-ben: könnyűség és mélység csak látszólagos ellentétek - a kettőnek különös dialektikája teszi az igazi művészetet. Madách Az ember tragédiájá-ban nem tud könnyű lenni, Vörösmarty a Csongor és Tündé-ben a legkomolyabb filozofikumból a tündéri játék és a nyers humor szintjéig tud emelkedni.

De talán térjünk vissza Aranyra. A külső körülmények azt mutatják, hogy az Őszikék ciklus, legalábbis jórészben, szabad költői játéknak indult. Ha a könnyedebb, a mélységet alig mozdító apróságokat kiemeljük, a megmaradt nagy alkotásokban a föntebb elemzett kettősséget világosan észrevehetjük. A költő könnyed akar lenni, tud is könnyű lenni, szerkezet, ritmus, strófa, rím mintha magától pattanna elő; ott érezzük azt, amit az előbb a könnyedség bűvöletének neveztem. De vajon van-e a korábbi Arany-versek közt olyan, amely oly őszintén, mélyrehatóan és közvetlenül vallana magáról és az emberi életről, mint mondjuk az Epilógus vagy a Honnan és hová? vagy akár a balladák fantasztikumba sodródott embersorsai? Ez a feszültség élteti a ciklust, ez adja meg művészi összetartozását, s ez teszi egyúttal a világirodalom egyik legnagyobb versciklusává. A dionüszoszi költő, kicsit patetikusan kifejezve, vulkáni erővel tör elő a mélységből. Az Arany-típusú költő is sejtheti ezeket a mélységeket, de a maga értékélményein keresztül érzékeli őket, s igyekszik befogni a személyiség fegyelmezett kereteibe.

Nyilvánvaló, hogy Aranynak is mély és erős volt az érzelmi élete, még ha olykor ez az epikumban keresett is utat magának. A főideál mégis a személyiség épsége volt. Egész életét áthatja az a törekvés, hogy személyiségének erkölcsi és értelmi épségét megőrizze. A sodortatás, a dinamikus háborgás helyett így lesz uralkodó magatartása bizonyos önfegyelem és fölény; olyan fölény, amely hol komolyan, hol humorosan az élet gyarlóságai fölé tud emelkedni.

Arany pályája derekán az önkényuralom alatti éveire visszapillantva, s az akkori szellemi és társadalmi klímát mérlegelve, így jellemzi alkotóművészetének ezt az időszakát: "Így lettem én, hajlamom, irányom, munkaösztönöm dacára, szubjektív költő, egyes lírai sóhajokba tördelve szét fájó lelkemet." Valóban, az ötvenes évek lírai termésén érezni valami merevséget, közvetettséget, a mondanivalónak allegorikus elburkolását. Ez a líra tud énekelni, de szárnyalni nem. Az összehasonlítás érteti meg velünk az Őszikék kivételes értékét, ez már spontán líra, líra a szónak abban az értelmében, hogy az érzelmet a maga természetes, könnyed lebegésével tudja megszólaltatni. Hogy önmagamat ismételjem, rajta van a könnyűség bűvölete, az a bizonyos lebegés, amely önmagában hordja a maga értelmét és igazolását. Ezért tud nagy líra lenni.

(in Barta János: A pálya végén, Bp. 1987. 122-143., eredetileg: 1980.)