DALIÁS IDŐK
DALIÁS IDŐK |
|
|
Toldi szerelmének első dolgozata
1849-1853
Első ének |
|
|
Ilosvai
1
Visszanéz a magyar, sóhajtva néz vissza,
Te dicső hajdankor! fényes napjaidra;
Szomorú tallóján ösi hírnevének,
Hej! csak úgy böngéz már valamit - mesének.
Én is visszanézek, el-elképzelődöm,
Toldi jut eszembe, régi ösmerősöm;
Látok győzedelmes nagy királyt és szép hont,
Krónikám ezekről illyen éneket mond.
2
Már lecsöndesűlt a háborúk morajja,
Felvirult a béke, mint a zöld olajfa;
Már pihent a bajnok maga kénye-kedvén,
Nehezebb időkre erőt gyűjtögetvén:
De Lajos kerűlte puha párnaszékét,
Mert neki nagy lelke nem hagy vala békét:
"Elmegyek, fordúlok egyet-kettőt," szóla,
"Hiszen én vagyok az ország számadója."
3
Senkinek se mondá, titkon útra készült,
Ócska dolmányt szerze, s egy ütött-kopott szürt
Rossz süveg fejében, vállain kötőfék,
Akkor egy otromba lóra fészkelődék:
Lovait kereste, mint szegény kárvallott,
Szedte a begyébe amit látott, hallott:
Merre mi panasz van; mi a népség terhe;
Hogy teszik a törvényt a szegény emberre.
4
Három nap bolyonga. Harmadnap estenden
Megállott egy falu végin, hogy pihenjen:
Gyönyörű mező volt, bokáig érő gyep,
Leszállott a lórul, gondolá, hogy étet.
A nap is fejét már hajtá nyúgalomba,
Piros paplanát szép orcájára vonva;
Hát neki hol vetnek, vajon, ágyat, hol hál?
Szállást kér valamely jószivű bokornál.
5
Nagy fejér ház volt a falu szélső háza,
Oda ment itatni, hogy kizaboláza;
Nyitva volt a kapu, azaz nem is nyitva,
Hanem a sarkából messze kihajítva.
A kutyák azonban rátámadtak csúnyán,
De a kúton álla egy szép hajadon lyány,
Szólott a kutyáknak, ezek szót fogadtak
S egyenkint morogva hátra sompolyogtak.
6
Akkor mond a király: "Szépséges kisasszony,
Útas ember vagyok, szabad-e itatnom?"
Felelt a leányzó: "Ugyan hogyne volna,
Szegény ember, - hanem hova megyen már ma?
Jobb bizony, ha nálunk megpihen kegyelmed.
Holnap idejében megint útra kelhet."
És a szép szavakhoz nézett is oly szépen,
Hogy repesett a szív a király mellében.
7
De felelt az útas: "Követem személyét,
Illyen úri háznál nem forgottam én még;
Másutt is találok valamely szállásra:
Úrnak úr, szegénynek szegény az ő társa."
Hallá ezt a gazda, és a tornác alól
Parancsolva-formán a beszédjébe szól:
"Igen hát, öcsém, de nem addig van ám az!
Ki itt esteledik, bizony itt is hál az."
8
Avval hátra inte s előjött egy szolga:
"Péter, a lovat kend beköti az ólba,
Te pedig, barátom, gyer a házba vélem,
Mert nem mégy el innét, engem úgy segéljen?"
Tetszett e magyar szív a fejedelemnek:
Nem is a kis házba, a felházba mentek;
Ott az asztalfőre ülteti vendégét;
Hasztalan szabódik, nem hágy neki békét.
9
"Angyalom Piroskám," a gazda kiszólal,
"Hoznál egy ital bort a fejér kancsóval!"
Megfogadta a szót, az edényt kimosta
S felhozá a jó bort gyönyörű Piroska.
"Nosza, édes lyányom, mutass
emberséget,"
Unszolá az apja, "kínáld a vendéget."
Ráköszönte a lyány, de rögtön kifordult,
Tüzes lett a képe, de nem a kis bortul.
10
Míg Piroska dolgát végezé a konyhán,
Folyt a szó odabenn, az ital is folyván;
Mikor pedig a tál asztalra kerűle,
Mind a hárman helyet foglaltak körűle:
Legfelűl a király, oldalvást a gazda;
Szembe a királlyal, legalul, Piroska:
Hej! ha tudta volna, az útas ki légyen,
Vacsorája miatt megölné a szégyen.
11
Pedig volt, amennyi szemnek szájnak kellett:
Szép fejes saláta, kövér bárány mellett;
Jó lepény, turóval; eper és cseresznye;
Lépes méz, a kasbul frissiben lemetszve,
Tiszta mint az arany, illatos, mert rajta
Kedvesen megérzett a virág zamatja;
Hozzá a jeles bor, érmelléki fajta,
S a szép lyány mosolygó, piros ábrázatja.
12
Mindez a királynak tetszett igen nagyon,
Kicsi kéne hozzá, hogy magán kiadjon,
Úgy kinyilt a szíve, oly nehéz volt néki,
Hogy magát egészen mért nem öntheté ki.
Lelkéről a titok - ez a lenge fátyol -
Mint az árnyék, majd-majd ellebbent magától;
De meg' arra gondolt: hátha megijednek?
Mért szakassza végit ennek a jó kedvnek?
13
"Ejnye öcsém, azt se kérded, kinek hínak:
Ha hallottad hírét a vén Rozgonyinak"
Szóla most a gazda: "Pedig úgy illenék,
Hogy már most egymásra kancsót ürítenénk.
Más egészségiért, a magunk javáért,
Új barátságunknak állandó voltáért,
Hazáért, királyért... hanem még egy hija:
Becsűletes neved, édes atyámfia?"
14
Válaszolt az útas: "Éltesse az Isten!
A Rozgonyi urak híres urak itten,
Gazdagok, vitézek, amint hébe-hóba
Emlegetni hallám, gyermekségem óta.
Makkos erdejök nagy; faluik, pusztáik,
Ménes-, gulyabeli és sertés marháik; -
Hogy-hogy nagy jó uram épen azok féle!
Tartsa meg az Isten, háza örömére."
15
Ráivék, azután illyen mesét mondott
(Melyet ivás közben hirtelen kigondolt):
"Jaj, biz én nem igen dicsekszem nevemmel,
Szegény fiú vagyok, noha nemes-ember.
Nagyon megromlottam: valamely zsiványok
Három új hámomat üresen hagyának;
A miatt szántatlan, vetetlen maradtam;
Nagy földet bejárék, de rá nem akadtam.
16
"Különben Apáti volna lakóhelyem,
S mikor otthon vagyok Csuta György a nevem;
Csuta most, de apám azt vítatta holtig,
(Hamis bor, az ember nyelve hogy' megoldik!):
Azt vítatta, mondom, szegény jámbor öreg,
Hogy a nemzetségük Árpád vérbül ered
Lyányágon. S neheztelt, hogy nem hitte senki,
... Lánchordtát, nagy uram, csak ne nevessen ki."
17
Felelt Rozgonyi úr: "Mondasz, hé, valamit:
Régóta vizsgálom képed vonásait:
Szemed járásából mindjárt kiláttam azt
Hogy, ha nem vagy is úr, nem vagy épen paraszt.
Ki tudja? ki merne hitet mondani rá?
Hol fel a talpával a kerék, hol alá;
Bocskor a lábán ma sok régi nemesnek:
Megjárod bizony, ha még királynak tesznek!"
18
Jót nevettek rajta mint valamely tréfán;
Mosolygós arcával távozott a szép lyány;
Csuta György pedig szólt (már csak így nevezem):
"Hm! királynak? engem? nehezen, nehezen...
De, négy szem közt mondva, bizony a mostani
Királyra is tudnánk sok hibát mondani -"
"Mit!" kiált Rozgonyi: "öcsém uram, hallja!..."
S rácsapott öklével a kemény asztalra.
19
Nevetett a király: "No no, édes uram
Hanem, szó ami szó, gyönyörű lyánya van:
Milyen a járása, termete, milliom!
Csak úgy libeg-lobog, mint egy szál liliom."
Ránézett a gazda, amúgy kétkedőleg,
Hogy minek gondolja: tán leánynézőnek?
Miután a szemét az nem sütötte le,
Sohajtván egy nagyot, ily szókkal felele:
20
"Haj!" elkezdi "mondjam? ne mondjam? mi haszna
Minden embernek van baja meg panassza,
S én az én bajomat meg nem gyógyíthatom:
Nekem ez az egy lyány örömem, bánatom.
Örömem szépsége, örömem jósága,
Ő lelkemnek lelke, szememnek világa,
Házam drága kincse, kertem gyöngyvirága:
De mégis hiába: hej! mégis hiába.
21
"Mert van egy új törvény - hallhatád is, hogy mi -
Kár volt a királynak azt a törvényt hozni,
Hogy fiágra szóló, apárul-maradtat,
Kinek fia nincsen, lyányára nem hagyhat.
Ez az én keservem, ez az én bánatom.
Renyhe fog civódni sok szép birtokomon,
Idegen rokonság, kinek életemben
Egy pohár borát, egy jó szavát nem vettem."
22
Nekiszomorodott rajta egy kicsínyég,
Szomorúbb is volna, hogyha rá nem innék
És ha nem biztatná akivel beszélget,
Jó tanácsot adván, és jó reménységet.
De Lajos elkezdi gondolkozás után:
"Volt-e már evégett, nagy jó uram, Budán?"
Fejét rázta, hogy nem; igazán, nem is volt,
Azt se tudta, hogy mért kérdi Lajos e szót.
23
"No hát" mond az útas, "fogadja tanácsom,
Menjen a királyhoz, kérje meg alásson:
Uram fejedelmem, én ez meg ez vagyok,
Felségedhez ebben meg ebben fáradok,
Nevezet szerint hogy van nekem egy lyányom,
De fiam nincs, kire a birtokom szálljon:
Tegye azt felséged mintha fiú volna,
Írja örökségem kedves leányomra."
24
Megörült a gazda: "Héj be áldott szó ez!
Hogyne tenném meg, ha tudnám hogy való lesz.
Beh nem válogatnék gazdag vőlegénybe'!
Lenne itt elég, mit aprítni a téjbe.
Öcsém, öcsém: akkor én csak embert
néznék,
Nem kéne egyéb, mint személyes vitézség:
Ki mindet legyőzné vitézi játékon,
Annak adnám díjul kedves ajándékom."
25
Ragyogott a szeme, az orcája égett,
Mintha így biztatta volna a vendéget:
"No fiú, ha tetszik a Rozgonyi lyánya,
Állj elő, mutasd meg hogy te sem vagy gyáva."
Pedig a királynak más volt a fejében,
Szíve választottja van már neki régen:
Valakinek szánta, hej! valaki-másnak
Rozgonyi Piroskát: derék Toldijának.
26
Még egy jó darabig fenn beszéltek erről,
Azután egyébről, azután mindenről,
Azután késő lett, a király is bágyadt
S megveté Piroska a drágaszép ágyat.
Apjának, magának ott az első házban,
Vendégnek külön, egy benyiló szobában:
Cifrát, mennyezetest, négy oszlopon állót,
Kétfelé hajtván a selyem szunyoghálót.
27
Mielőtt azonban a dagadó párnák
A király szemeit nyugalomba zárnák,
Mielőtt az ágyba fekünnék; mely tiszta
Színével, szagával édesdeden hítta:
Pergamen levelet vett ki tarsolyábul,
Megirá, pecsétet is nyomott rá hátul,
Kis gyürü pecsétet egy darab viaszra, -
De azért csak annyi volt annak a haszna.
28
Mert midőn a király hajnal hasadtával
Fölkele, hogy számot vessen a gazdával,
(Nehéz számadás volt, nehezen lett vége:
Telhetetlen volt a gazda szívessége);
Mikor elbucsúzott, kétszer, háromszor is,
S utána néztek, míg elűlt a por is:
Vánkos alatt a lyány ilyen írást lelvén,
Olvasá, de a szó fennakadt a nyelvén:
29
"Rozgonyi Piroska, Rozgonyi Pál lyánya,
Fiú gyanánt lészen apja vagyonába' -
Egyetlen örökös, ura mindenének,
Dísze, fentartója a Rozgonyi névnek.
Harci játékot tart piros pünkösd napján,
S ki legbajnokabb lesz, azé legyen a lyány,
Mert ezt így helyesnek és jónak találja
LAJOS, Magyarország mostani királya."
30
Fölösleges volna hosszan elbeszélnem,
Mint elálmélkodtak ezen a levélen,
A levélen is, de hát még az iróján,
S mennyifélét gondolt a szép eladó lyány.
A pünkösd azonban már nem vala távol,
El-elmúlt egy-egy nap Isten jóvoltából;
Nehezen is várták, készültek is nagyon -
Majd meglátjuk, de most egykicsit elhagyom.
*
Második ének |
|
|
Ilosvai
1
Rozgonyi lakása nem valami fényes,
De akkor-időhöz nem is volt szegényes,
Nem gyalázta vályog erős tégla falát,
Sok henye kőtámasz terhelte oldalát.
Fűzes Tisza partján, Keszi helység mellett,
Kék erdő tövéből messze fehérellett;
Maga birta Keszit az öreg Rozgonyi:
De más falu volt az, nem ez a mostani.
2
Nagyolotta másszor Pál gazda e lakot,
Ha vendége nem ment, az útról is fogott:
De most annyi sok nép hova tud szorulni?
Mivel hólyag gyanánt nem lehet felfúni.
Kicsi ház, sok vendég: nincs gyalázatosabb;
Mintha ezt kiáltná: odakinn tágasabb!
Maga, háztájéka gúny legyen, nevetség?
Inkább olyat teszen, hogy megemlegessék.
3
Kinn, a háza megett, puha szíkes gyepen,
A viadal helyét kimérte kereken,
És körűlszegette cifra új korláttal,
Magasan, hogy a ló se ugorja átal.
Kívül e sorompón várost
építtete,
Deszka és cölöp volt annak épűlete,
Amelyet bevontak becses szőnyegekkel:
S készen vala mindez, pünkösd napján, reggel.
4
Gyült azonban a sok fényes úri vendég,
Férfi-, asszonycseléd, ifiú leventék;
Keszi csendes táján támad szokatlan zaj,
Közel, mint egy vásár, messziről mint a raj.
Ott van az ifjúság színe, lángja, lelke,
Virágos azoktól a Rozgonyi telke;
Cifra köntös, szerszám, lovak, hadi készség,
Külön mind egy-egy kincs, többi közt csekélység.
5
Hajnalban a konyha már füstölni kezdett,
Valamint a méhkas, az is megeresztett:
Rajja megszállott egy hátulsó udvaron:
Ott egész ökör sül, itt az apró barom.
S mint a hangya sereg, cipelvén tojásit,
Egy rész mindig megyen, mindig jő a másik;
Azt miveli ki s be szakács-asszony, kukta,
Szolgáló, bejáró - soha nincsen nyugta.
6
De Piroska nem lát konyhához e napon,
Ki sem mer szegényke nézni az ablakon;
Lopva ugyan egyszer fölment a padlásra,
Onnan leskelődött, hogy senki ne lássa.
Jól esett az neki, öröme telt benne,
Hogy őérte fárad annyi szép levente;
Mint virágos kertben, köztük úgy válogat:
"Ezt szeretném - vagy ezt - nem azt - a másikat."
7
Mikor aztán a nap úgy kenyér-ebéden,
Vagy talán még feljebb lehetett az égen,
A fiatalság is várakozni restelt:
Viadal birákat tettek és bajmestert.
Legottan a birák, igazlátás végett,
Elfoglalák a nagy vörös bársony széket;
A mester pedig fölnyitván a korlátot,
Hangos kürtjébe fútt, s arra így kiáltott:
8
"Vitézek, daliák, a sorompó nyitva:
Nevezetes harci játék leszen itt ma,
Király levelével, a szép Piroskáért,
Rozgonyi uramnak egyetlen lyányáért.
Először is magát kiki bejelentse,
Nyilat húzzon, ahogy üti a szerencse;
Aki aztán sorba le fog győzni hármat,
Az nyeri jutalmát, amér' ide fáradt."
9
De a birák közül egy felállván, monda:
"Menyasszony is kell még a lakodalomba!"
Akkor néztek széjjel és küldének postát,
Hogy siettetné a szemérmes Piroskát.
Váltig restelé az, váltig is szabódott,
Tűje, kapcsa, bokra, tört, szakadt vagy oldott;
Nagy sor ám az, annyi nép közé lemenni:
De ha parancsolják, mégis úgy kell lenni.
10
Azonba, hogy én is szavam ne felejtsem,
S a beszéd fonalát szála mentin fejtsem:
Egy vitézi falka érkezett lóháton,
S megállottak, nézni, kívül a korláton.
Idegenek - azaz senki nem ismerte;
Némelyik az arcát pólyába tekerte:
Nem azért, hogy a nap heve meg ne ártson,
Sőt hogy, sisak helyen, még meleget tartson.[1]
11
Soknak a rostélya úgy le volt bocsátva;
Hogy az ember csak a szeme fényét látta,
Kettő ezek közül oly tüzesen égett,
Hogy elkapta szemét, aki abba nézett.
Mint erős bajnoktól megszalad a gyenge:
Oly nehéz volt másnak nézni e két szembe;
Hozzá a nagy termet, izmos válla, karja:
Ki lehetne más, mint Toldi Lőrinc sarja?
12
Ő volt, nem is egyéb: Mellette aki áll,
Kissé görbe vállal, maga Lajos király;[2]
Szeme barátságos tűz módjára lángol,
Mely körűl édesden megtanyáz a vándor.
Halkan, amint látszik, Toldival beszélget;
Javasolja neki a szép feleséget;
De Toldi azt mondja: "kard a feleségem,
Fiaim s leányim: harci dicsőségem!"
13
Ezt dörmögte Miklós, ez az ő nótája,
Ha nagyon faggatják; esküt is mond rája;
Özvegy édes anyja pedig mennyit kérte!
Csuda, hogy ez egyet meg nem teszi érte. -
Azonban Piroska végre felöltözött,
Sétál már tizenkét szép hajadon között:
Drágaköves párta, fehér ruha minden,
Hó szinü selyemből... nem adták azt ingyen!
14
Pártája mellé egy ma hajnalban nyitott
Gyenge rózsaszálat könnyezve szakitott;
Egyéb öltözete mint a többi lyányé:
De azok szolgálók, ő pedig királyné.
Vessző a növése, szellő a menése,
Hallhatóbb szive, mint lába döbbenése;
Suhog a ruhája, párta-pántlikája:
Hosszu sor mosolygás húzódik utána.
15
Hát Miklós ne látná azt, amit mindnyájan?
Hej! megakadt szeme, megakadt a lyányon. -
A bajmester pedig mégegyszer kiáltott,
Még egyszer nyitá föl a magas korlátot.
S jöttek a vitézek nem remélett számmal,
Pajzs-, páncélosan, kész hadi szerszámmal;
De sisak borítá arcostúl a főket!
Tán szülő anyjok sem ismerné így őket.
16
Először is tehát bevallani mentek:
Kicsodák, micsodák és miféle rendek;
Súgva gyónták ezt be s a viadal birák
Személy szerint egy nagy öreg könyvbe irák.
Azután a nyilat húzták ki sorjába,
Hogy szép rendbe' menjen, ne csak bolondjába;
Majd a két elsőnek, amint a sors érte,
Külön pécéit a bajmester kimérte.
17
Elosztá közöttük a napot, a szelet,
Aranyos botjával vágva feje felett;
Most ama vitézek tárogató jelre,
Lovaik zabláját eresztik egyszerre.
Mindenik nagy láncsát szegez jobb kezében.
Úgy roppannak össze a kellő középen,
Bár a láncsa hegyes, nem pedig oly csonka
Mint a más nemzetek bajvivó dorongja.[3]
18
Megtartá a hegyét paizsok, páncéljok,
Nem onta piros vért gyilkoló acéljok;
De, mint ágyugolyók egymásba ütődve,
Mind a két bajvivó lezuhant a földre.
Azután más kettő álla ki rendjével,
Próbát tenni kisebb nagyobb szerencsével;
Kiket számbavenni se' időm se' gondom:
Ami rám tartozik röviden elmondom.
19
Volt a daliák közt egy magas levente,
Holmi kis faluban torony is lehetne,
Csak szamár alatta az a nagy bolond ló.
Úgy ül rajta, mint az ujjamon egy olló.
Ez, miután hármat a fövényre onta,
Felállott a biró s a törvényt kimondta:
"Vitéz cseh Holubár! (így hítták a nyerőt)
Tied szép Piroska, Isten ember előtt."
20
Felnyitá sisakját a győztes levente,
Éktelen rút arca ocsmányul nevetve;
Toldi is felnyitja, de már akkor ott van:
A korlát tetején lova átalroppan.
Fél szemét a síró szép leányra veti,
Csukló zokogása úgy fáj belül neki!
A másik szemével Holubárt vigyázza, -
Nem lehet, hogy tovább mérgét zabolázza:
21
"Holubár, cseh fajzat, prédaleső sárkány,
Aki szűzvért szomjaz dögleletes torkán!
Megállj: meg ne érintsd gyönge martalékod,
Mert bizony megbánod e mai játékot.
Ím én, Toldi Miklós, magyar nemes bajnok,
Veled itt ez órán, mérkőzni ohajtok,
Piroska nevében, gyönge Piroskáért,
Síró szép szemiért, keze birtokáért."
22
Mondá rá a nagy cseh: "Te vagy az a Toldi?
Épen kezemre jősz: gyere számadolni!
Szerető bátyámat te ölted le, régen,
Még kölyök korodban, Duna szigetében."
Felel vissza Toldi: "Azóta megnőttem:
Állj meg hát, gazember, állj meg hát előttem!"
S rohan a másikra eszeveszett dühvel,
Iszonyúság nézni, olyan dolgot müvel.
23
Viszi Toldi Miklós, viszi a jaj-választ;
A király megtiltja, ő nem hallja már azt:
Csattog a vas páncél, roppan a nagy láncsa,
Nem hallik a király ismételt parancsa.
Nem hallik a zajtól, fegyverek zajától,
Az iszonykodó nép hangos morajától,
Vitéz cseh Holubár sietős bajától,
Szörnyü Toldi Miklós veszett haragjától.
24
Holubár lenyelte újabb feleletét,
Kényszeríté Miklós védni az életét,
De nem volt sokáig védni azt szüksége,
Lefordult a lóról - minthogy immár vége.
Toldi a nyeregből magát melléveti,
Iszonyú csapásit kárba vesztegeti,
Mint egy kévekötő, dühösen rátérdel,
Páncélos nagy mellét megroppantja térddel.
25
Helybenhagyá a nép, ujjongatva tapsol,
De feláll a király, sisakot lekapcsol,
Leveszi fejéről, a kengyelben állva,
(Ismeretes göndör haja és szakálla),
És int a kezével, hogy szavát hallgassák:[4]
"Népeim, magyarok: törvény és igazság!
Toldi Miklós tette halált érdemelne:
Számkivetés lészen a király kegyelme."
*
[1] Galeotti, Cap. XIV. A. J.
[2] Thuróczy, Pars. III. Cap. 15. A. J.
[3] Galeotti, Cap. XIV. A. J.
[4] Thuróczy, Pars. III., Cap. 15. A. J.
|
|