Ötödik ének
Ötödik ének |
|
|
Ilosvai
1
Toldiné pedig űlt egy szombati napon
Este a ház előtt, a kiűlő padon;
Akkor jött dologból Bence a vén szolga,
És leereszkedék valami tuskóra.
Tiszta, mint a pohár, volt az udvartájék,
Hüvössé locsolva az esteli árnyék,
Lanyha szellő repked, bársonyos az égbolt,
Vére-vett arcával várt az éjre a hold.
2
Fű, fa, madár csendes: csak egy rigóének...
Csak erős, mély hangja hallik Etelkének
Lent, az udvar lábján, ahol épen fejet;
Szűri habkezével a felhabzó tejet.
Jóllakott tehenek fanyalognak mélán,
Zöldszinű, virágos, illatos új szénán,
Míg a sárga borjuk, telhetetlen kéjjel,
Farkat billegetve, dőzsölnek a téjjel.
3
Toldiné asszonyság tünődék azonban
Anyai örömben és anyai gondban,
Meglátszott a képén hogy mikor, mit érez;
Utoljára így szólt az öreg Bencéhez:
"Elmegyek én magam, bizony el én oda:
Megtudom, meglátom, kicsoda? micsoda?
Kitől hozta Miklós azt a gyűrűt jegyül?
Kit ad a jó Isten vénségemre menyül?"
4
Nagyon helybenhagyta Bence a szándékot,
Hogy legyen, mint legyen: el is végezék ott:
Másnap a hajnal még alighogy zsendűle,
Mikor Toldiné már a szekéren űle.
Etelke pedig az öreg Bence jobbján
Hajtá a lovakat az első saroglyán;
Váltig restelé a vén cseléd a dolgot:
Egész úton pörölt, veszekedett s morgott.
5
Estefelé volt már hogy Keszibe értek,
Mint idegen utas, hálásra betértek;
Ott leszálla Bence s ápolgató kézzel
Lovai üstökét megrántotta kétszer;
Toldiné pedig ment befelé, a házba,
Jobbra is, balra is szemesen vigyázva:
Milyen a háztájék? a pitvar? a konyha?
Mindezekben ismert csinos gazdasszonyra.
6
Azután benyitott egy üres szobába,
Onnan a másikba, oda is hiába;
Körülnéze bennök és egy pillanattal
Szemébe tűnt minden: szék, ágy, tükör, asztal.
Visszatérve, leplét felhajtá az ágynak,
Tisztának találta mindeniket s lágynak,
Azután kifordult, s végig az udvaron
Gyönyörűség! mennyi volt az apró barom.
7
Így, sehol nem látván egy emberi lelket,
Szemügyre veheté az egész nagy telket,
Mignem, ráakadván a gyümölcsös kertre,
Annak fái között Piroskát meglelte.
Cicázott Piroska a leány cseléddel;
Mit az idegentől tudom is hogy szégyell,
Abbahagyta mingyárt, az orcája égett;
Azonban jó szivvel látta a vendéget.
8
Felvezette őket az első terembe,
Váltig szabadkozott, hogy nincs semmi rendbe'
(Toldiné is váltig mondta, hogy nincsen mit) -
Letörlé a székről a sok tiszta semmit.
Csakhamar beszédbe ízeledtek hárman,
Előbb tartózkodva, hanem aztán bátran,
Mert kis gyermek a szó ismeretlen körbe';
Elébb búvik, aztán maga fut az ölbe.
9
Elmondá Piroska, hogy az atyját várja,
Ha nem jött ebédre, megjő vacsorára;
Ugy is lett, haza jött, de komor volt nagyon,
Hanem migyár' vidult, hogy vendége vagyon.
S míg a jó öregek beszédbe merültek,
Etelke, Piroska, a konyhába tűntek;
Összebarátkoztak a legelső szóra,
Mintha együtt nőttek, nevelkedtek volna.
10
Nem is állott a szó Toldi Etelkében,
Csakhamar a szája kioldott eképpen:
"Hej, te Piroska!... de nem mondom, mert titok.
Hej, ha te úgy tudnád, azt amit én tudok!
Nem vagyunk mi útas, igazán megvallva,
Nagyanyám-asszony a Toldi Miklós anyja;
De egy léleknek se szabad ám tudni azt;
Soha rád se nézek, hahogy rajtam kiadsz."
11
Megijedt Piroska, meg is örült ezen;
Hátha majd valamit nem inyére teszen!
De más részben örül, a napot is áldja
Hogy a Toldi Miklós édes anyját látja.
Legottan a két lyány egymást megölelte,
Piroska Etelkét, Piroskát Etelke;
Van beszéd, de mennyi! tudom hogy akárhol
Bujdosik most Toldi, a jobb füle lángol.
12
Benn pedig a gazda, együtt a vendéggel,
Cserélgetik a szót, öreges beszéddel;
Toldiné azt kérdi, idegen módjára:
Van-e több cselédje, vagy csak ez a lyánya?
"Dehogy van! dehogy van!" sopánkodva
felel,
"De százzal se volna több bajom, mint evel;
Most is oda voltam, most is abba' jártam.
Atyafi gyülésen, a rozgonyi várban."
13
Így felelt boszúsan és elpanaszolta
Mi légyen a bajnak egész léte-volta,
Hogy' adott a király igazság-levelet,
Miszerint vagyona Piroskáé lehet;
Hanem a rokonság feltámadt ellene,
Hogy nem ér az semmit, a király levele,
Nem is úgy ütött ki, mint a levél tartja,
Mind azt feleseli, mind azt hánytorgatja.
14
Egyik része, ugymond, fenyegeti perrel,
Szeretne vagyonhoz jutni könnyü szerrel,
Meghal ő, azt mondják, nem él örökkétig,
Akkor a jószágot szerteszéllyel tépik:
Más rész avval gyötri, tőle azt kivánja:
Rozgonyi nevűhöz menjen a leánya,
Tyúkkal és kaláccsal üldözik untalan:
"Nocsak, öcsém uram! nocsak, bátyám uram!"
15
Többen kérik a lyányt, de ő megmutatja
Hogy hiába kérik, mert azér' sem adja;
Pedig utána járt és bizony a levél
- Törvénytudók mondják - bizony nem sokat ér.
"De fölmegyek én még, ha az Isten
éltet,
Kérek a királytól erősebb pecsétet,
És olyan levelet, aki hogy megálljon;
Tudom meg is adja felséges királyom."
16
Így végezte szavát; hanem Toldi felől
Egy igét se szóla, nem is hozta elő:
Mert ami világos, nem öröm az néki,
S ami titkon esett, minek kürtölné ki?
E közben Piroska felhozá a tálat,
Melléült a gazda s a két asszonyállat,
De Piroska nem ült jegybe és gyűrübe
Micsoda gazdasszony, aki enni űl be!
17
Toldiné meg a lyányt tartja mindig szemmel,
Nem aval a nyájas édes-anyaszemmel,
Hanem mostohával, amilyennel soha
Nem nézhetne irigy napa vagy mostoha.
De hiába nézte, de hiába leste,
A csomót a kákán hiába kereste,
Nem talált hibára, síma volt a káka:
Rozgonyi Piroska leányok virága!
18
Hogy aztán ideje volt a lefekvésnek,
S unni kezdé magát világa a mécsnek:
Toldiné asszonyság jó éjszakát monda,
Etelke is mingyár' követé őt nyomba.
Rozgonyi meg, amint azok elpihentek,
Találgatja szörnyen: vajjon kik lehetnek?
Hallá ezt Piroska, de nem szólott reá,
Mintha ő sem tudná, vagy nem is hallaná.
19
Toldiné azonban Piroskát az ágyba'
Befoglalta buzgó szép imádságába,
Mingyárt fia mellé, akiről Etelke
Rosszat újságolni, jó hogy elfelejte.
Alugyál jó asszony, álmodjál ma szépet:
Nem hoz-é, ki tudja, bút a holnap néked?
Hej! mert aki fiát szülte a világnak,
Búbánatot szűle az asszony magának.
20
Szép is volt az álma, mert aranyos kedvvel,
Mosolyogva így szólt Rozgonyihoz reggel:
"Soha se törődjék nászuram oly nagyon,
Kire száll a birtok, kié lesz a vagyon.
Ha elveszi a lyányt, tudom el is tartja,
De meg, jó az Isten, majd csak kimutatja -
Megüté ez a szó fülét a gazdának,
Hogy mi okból mondja őtet nászurának.
21
Így, nem sok beszéddel, összeismerkedtek,
Egymás arcát nézve, öröm rózsát szedtek;
Majd a szó is, egyik a másikat, hozta,
Szegény Toldinénak fájdalmát okozta.
Csudálkozott szörnyen, alig hitte Pál úr,
Hogy semmit se hallott a Miklós bajárul;
Elejét utóját hosszan elregélte,
Hanem Toldiné azt nem hallgatta végre.
22
Első mozdulattal a szivéhez kapott,
Másik mozdulattal nyitá az ablakot:
"Fogj be, öreg, fogj be!" - és a jámbor gazda, -
Nem volt annyi lelke, hogy tovább marassza. -
Mért vonúl magányba a mélységes bánat?
Mért búvik sötétre a vérig vert állat?
Mért a haldokló vad, sűrű rengetegbe?
Természet törvénye vagyon mindezekbe'.
*
Hatodik ének |
|
|
Ilosvai
1
Megsohajtá Bence Nagyfalu határát,
Köszönté süveggel a kopasz határfát,
Akkor immel-ámmal a világba nézve
Követé gazdáját halkan fütyörészve.
Toldi pedig - hagyván Pirkóra az útat -
Összeillegette a jövőt és multat;
Mit tehetne, vajjon, addig is vitézül
Míg az olasz ellen a király felkészül.
2
Most a lova száját megrántá egy helyen,
Hogy ne hajszra tartson, hanem csára menjen;
Addig kisérgette azt az útat, csára,
Hogy elért Erdélybe, kulcsos Kolozsvárra.
Ottan megcserélte a rajtavalóját:
Páncélját, paizsát, sisakját, forgóját,
Hogy, mikor meglátta, Bence is bámulta,
Ugy mosolyodék rá egy kis idő múlva.
3
Onnan pedig indult messzi Moldovába,
Hires Laczfi Endre székely táborába;
Megpróbálta kardját a tatárok ellen,
Mivelhogy régóta hever a hüvelyben.
Ekkor esett az, hogy a tatárok kánját
Elfogá, kihúzta, széllyelverte nyáját,
Mint mikor a juhász botját közre dobja:
Széllyel ugrik a nyáj: s a nagy kost kifogja.
4
Elevenen vitte Laczfihoz a kámot,
S elbucsúzék Toldi, miután beszámolt:
Megsugá négyszem közt, hogy ki volna, s kérte
Szóljon egyet-kettőt a királynál érte.
Laczfi ezt örömmel fogadta, hogy meglesz,
Toldi pedig indult szomszéd lengyelekhez:
Hanem a góbék közt foly különös beszéd,
Mert nem ismerék fel Toldi bajnok kezét.
5
Azt esküszi lófő, azt esküszi gyalog:
Csuda történt, ámbár szemmel látott dolog:
Néhai Szent László nagy király vezette
Őket a pogányság ellen ütközetre.
Mert, amikor, ugymond, épen tűzbe mentek,
Hogy? hogy nem? előttök egy vitéz jelent meg,
Fegyverkezve talpig vérttel és páncéllal,
Sima csiszolt vassal, csillogó acéllal.
6
Roppant nagy ló tombolt (tódítják) alatta,
Maga is őket egy fejjel meghaladta;
Pallos a kezében s nagyfejű buzogány,
Minek a szelétől csak úgy dűlt a pogány.
Sőt nem egy a hitét arra is ajánlja,
Hogy fején tündöklött arany koronája.
Feje fölött pedig, fényes kerekségen,
Koronás asszony űlt a levegő égben.
7
Voltak ugyan, akik ezt kétségbe vonták,
Hanem azt mindnyájan bizonyosnak mondák.
Hogy maga Szent László király a levente
S hogy Szűz-Mária volt az asszony felette.[1]
Akárhogy', akármint: a győzelem övék,
Celnai jó borral isszák is a levét,
Amit örömében Laczfi Endre oszta,
Erdélyből, magával, sok tömlőben hozta.
8
Mi pedig siessünk Toldi Miklós után
Bujdosó, vándorló, viszontagos útán;
Sok esett őrajta, sok jeles történet
Ami fölött most csak elsuhan az ének:
Elsuhan, átsuhan mint a fecske szárnya
Mely a tavat éri, belé még sem mártja,
Vagy mint szökdelése víz felett a kőnek
Mellyel a gyerkőcök a folyamon szőnek.
9
Tudta ő, hogy Kázmér, lengyelek királya,
Egy testvér Lajosnak az édes anyjával;
Tudva, e szerént hogy azok ketten egyek,
Gondolva magában: "Oda bizvást megyek.
Mint magyar vitézzel, jól fog bánni velem,
Itt ez a kard: e lesz ajánló levelem;
Tán szolgálhatok is némi részben neki,
Tán Lajosnál értem magát közbeveti."
10
Ilyes gondolattal odaért, hol vissza,
Napkeletre önti habjait a Nyisztra;
Komp vinné az útat keresztül a vízen;
Most ki vala kötve, de a tulsó részen.
Toldi a révésznek mindegyre kiáltott,
Karjával is inte, bár senkit se' látott
Beléúna végre s abbahagyta osztán
Integetni, mint a szélmalom a pusztán.
11
Pirkó paripáját folyamnak biztatja,
Bence is ért arról, utána usztatja,
Így a parthoz jutnak, mely azonban sziget,
Néhol bokros erdő, néhol tisztás liget.
De ki látott ilyet! mindenik fa bitó:
Hozzákötve egy-egy isten adta zsidó;
Szájokat feszíti száraz, fojtós moha,
Alig fedi őket az egy testiruha.
12
Kapott ez alkalmon a vitézlő Bence;
Jól kifent kardjával egy husángot metsze,
Kezdé a legelsőt ugyancsak páholni,
De felháborodván, így riad rá Toldi:
"Menydörgöm adtát is! - vered, akit
vernek?"
Szepegett a szóra Bence, mint a gyermek;
Parancsolta Miklós, hogy rögtön eloldja;
Így panaszlá a bajt Ábrahám utódja:
13
"Költözünk, bujdosunk szép Magyarországból,
Számkivetve onnan, király parancsából.
Amiért ősei hitét nem hagyá el:
Költözik, bujdosik a szegény Izráel.[2]
Hogy e komphoz értünk - nem tudván előre
-
Dovec az óriás ennek vámszedője -
Amit életünkben összesugorgattunk -
Oh ég! - mint az ujjam - meztelen maradtunk."
14
"Oldd meg társaidat!" a levente szóla,
S elfordulván, többé nem méltatta szóra,
Hanem fölkereste Dovecet, a zsiványt:
Iszonyú mulatság, amit épen csinált.
Egy-egy fiatal csert a földig lehajta,
S midőn felereszti, már zsidó függ rajta;
Visszapattan a cser, az elégen túl is,
Kolompol a terhe innen is, meg túl is.
15
Észrevévén Toldit a bokron keresztűl,
Egy fiatal gyertyánt fölszakít tövestűl,
És úgy várja készen, mint valamely bottal,
Ütni húzakodó feszes állapottal.
De Miklós zúdítja zubolynyi buzgányát:
Eltalálta, épen a vakszeme táját,
Vak is lett azonnal, siket is lett tőle,
Tompa ökröndéssel lezuhant a földre.
16
Megpihene mostan, a cselédjét várva;
Hát íme közelget éktelen nagy lárma:
Hallik Bence hangja: "Egy-egy arany! zsidók:
Amiért megmenténk, fizessetek adót!"
Másfelöl perpatvar, csúnya veszekedés:
"Nem volt semmi alku - nem volt semmi kötés!"
Toldi haragszik is, nevet is: "goromba!
Hogy mersz elegyedni te az én dolgomba?"
17
Így dorgálta Bencét; s így ez abban elmult; -
E kis tréfa után Toldi tovább indult,
De nem a királyhoz, Krakó városába:
Üres kézzel nem megy gondolá magába.
Hanem viszen neki, szép szavai mellett
Fényes ajándékot, fényes győzedelmet;
Alkalom volt erre: sok garázda litván
A lengyel hadakat mindennap szoritván.
18
Eszébe jutott a régi háborúság;
A lembergi vásár csak tennapi újság.[3]
Miszerint a litván rablók feje, Olgárt,
Felgyújtá a várost, leölé a polgárt.
Kapzsi nép a vásárt hogyan verte széllyel,
Drága selyem-bársonyt mértek koplyanyéllel:
Nem árult az adó, és a vevő nem vett:
Mégis elkölt minden, pénze mégis elment.
19
E tudva, magát ő lengyelekhez adta;
Erejét karjának úgy is kimutatta
Hogy Lubárt és Kejstut, megszaladva rútul,
Minden kedvök elment újabb háborútul.
Így, a harc mezején töltve néhány hetet,
Toldi a sereggel Krakóba sietett;
Fényes diadallal vezeték Krakóba,
Hol immár előbb is forgott neve szóba.
20
Tudniillik Eszter a szép zsidó leány[4]
Hallotta Dovecről: mit mivelt a zsivány;
Hallotta: ki, mikor? hogyan tanitá meg,
Hite sorsosait hogy szabaditá meg.
Eszter a királynál benn vala... még' nagy
benn!
Orca nélkül való fejedelmi kegyben;
Nem csuda tehát, hogy Toldinak a híre,
Jó szállást csinálni, előbb odaére.
21
Nosza hát, nagy torral a győzelmet üllik,
Ami tivornyának is bizony beillik;
Első hely közöttük a zsidó leányé:
Szebb ruhában űl ott, mint Sába királyné.
Az urak ellenben isznak kegyetlenűl,
Az a nyertes, aki asztal alá kerűl;
Olyan mesterség ez, hogy könnyű az utja:
Aki nem tanulta az még jobban tudja.
22
Eszter pedig, ámbár szeme Toldin jára,
Felügyelt a király arany poharára;
Piros galamb-ajka sűrűn megcsippenti:
Akkor ivás nélkül meg nem állja senki;
Legalább a király úgy van azzal mindég.
De poharazásban legelső a vendég:
Maga is a király nézi gyönyörködve,
Szivesen beszélget vele időközbe'.
23
Kérdez tőle holmit; sokszor emlegeti,
Hogy Lajost, az öccsét, mily igen szereti
Országát is, ugymond, végre neki adja,
Feltette magában: mert hát kire hagyja!
Többet is beszélne, kérdene Tolditól:
De nyelve az eszét már nem éri utól,
Megakadt egy szóban, a kellőközépen;
Nehéz lett, elalutt a nagy bársony széken.
24
Így vége szakadván tusnak, boritalnak,
Tehetsége szerint kiki hazaballag;
Toldi is hazament, lefekünni, oda,
Ahol készen várta egy szép vendégszoba.
Esze, lába, helyén; a nyelve is fordul,
Hanem az orcája tüzel a sok bortul,
Zúgó füleiben vad muzsika dörmög,
Szeme előtt pedig... hej! a bor nagy ördög.
25
Szeme előtt, mondom, a zsidólyány képe.
Ifjuság: bolondság! mi nem jut eszébe!
Eszébe jut minden, annyi minden régi -
Mikor a kőből is olaj cseppent néki.
Hol ezen jár esze, hol a zsidólányon:
Nem bir elaludni, hánykódik az ágyon,
Mikor egy vén asszony a szobába lépve,
Bár csak ketten vannak, suttog a fülébe.
26
Sugva beszél hozzá, mert a nagy-felszónak
Több orcája van ám, mint a susogónak:
Attól is, ki hallja, attól is, ki mondja,
Szégyenli az magát, hangosan kimondva.
Toldi a szégyenre - gondol is ő erre!
Követi az asszonyt egy bizonyos helyre,
Végig a tornácon, keresztül a házon;
Szőnyeges, aranyos tizenegy szobákon.
27
Tizenkettedikhez érve most a banya,
Mutatá az ínyét, mintha mosolygana,
Csendesen kopogtat, leskelődve nyit be,
Csak Toldit ereszti, maga nem megy itt be.
Lanyha széllel akkor mind az ajtónyílat
Megcsapá egyszerre, mind a kedves illat, -
Azt gondolta Miklós, hogy nem is szobába,
Hanem egyenesen lépett mennyországba.
28
Nem volt abban ágy, szék, vagy más cifra holmi,
Mint az ilyen házat szokás bútorolni;
Közepéről egy mécs rózsaszinű lángot -
Piros üvegen át terjeszte világot:
Így néz vissza a nap, mikoron az esti
Felhőkkel a tájat biborszinre festi.
Fedezé a földet bolyhos bársony szőnyeg,
Melyet a láb érez puha fris mezőnek.
29
S mint megannyi lombos, leveles zöld cserje,
Virág volt lerakva, külön-külön helyre,
Magokat szép szinnel, árulják illattal,
Egy erdőt képeznek, tűkör lévén a fal:
Százszor veti vissza, hogy erdőnek véljed.
Közepén a szoba kereken lemélyed,
Lejáró van oda lépcsős márvány padon,
Köröskörül, mint a bányába Váradon.
30
Három fehér lépcső viszen a gödörbe,
Három látszik ismét alább, mint tükörbe',
Mert a negyediket sima viz takarja,
Mely önárnyékától most egészen barna.
Fürdő szép leányok, hajladozó testtel,
Látszanak csúszkálni a lépcsőkön le s fel,
Látszanak, jól mondom, mert meg se moccannak,
Nem szégyellnek semmit, mivel kőbül vannak.
31
Fehér lábát egyik most ereszti belé,
Más pedig a vizből most vonja kifelé,
Harmadik a lépcsőn szárítkozik űlve, -
Szembe, háttal, hanyatt, - mindenképpen dűlve.
Legfeljebb és legtúl karját nyujtja kettő,
Nagy ezüst medencét fogva, mint egy teknő,
Hátra emelik azt, testök visszagörbűl,
Mintha így a partra tennék a gödörbűl.
32
Még túl a két lyányon, szembe az ajtóra,
Másik kettő térdel a szoba-pallóra,
Párosan, de kissé széllyelebb egymástul,
Kettő pedig összébb, emezeken hátul.
Valamit emelnek közbül ezek négyen,
Ketteje görnyedve, más ketteje térden,
Könnyü hintaszéket, ami négy szíjon lóg,
Tengeri csigához mindenbe hasonlót.
33
Fölfelé a háta tornyodzik magosan,
Dinnye-gerézd formán, hosszu rovátkosan,
Széle széllyelterped, mint a páva farka,
Hanem tiszta fehér, nem pedig oly tarka.
Selyem boritéka ki van tömve puhán,
Jobb az ülés rajta, mint a gyenge mohán,
Benne a szép Eszter, kissé hátra dűlve,
Hintázgatja testét, sem fekve, sem űlve.
34
Lábait az ezüst medencében tartja,
Csekély öltözet van hideg ellen rajta,
Pongyola szabású ritka fehér kelme,
Gömbölyü termetét kimutatja selyme:
Termetét egészen, a szinét is félig,
Kebelétől kezdve, le a lábszár élig;
Nagy, fekete haja, derekán átvéve,
Kétfelől, mint egy öv, foly le az ölébe.
35
Első gondja volt, hogy mellét betakarná,
(Mutatta legalább, mintha ezt akarná),
Szemérmesnek látszó szempillái alatt
Ravaszúl leskődött a hamis gondolat.
Zavarodva Toldi még mindegyre ott áll:
"Asszonyom, hadd értsem, mi okon hivattál!"
De hamar megbánta együgyü kérdését,
Szégyellve az asszony hangos nevetését.
36
"Azér' hivattalak" monda neki Eszter
"Hogy ezt a medencét lábam alól vedd el."
Odamene Miklós, térdeit a kőre,
Lebocsátá frísen, a márvány lépcsőre.
Fehér lábacskáit, rózsaszinű habban,
Megtalálta s kezdé mosogatni abban;
De mialatt piros szép körmeit mosta,
Eszébe jutott az ártatlan Piroska.
37
Felkapá az edényt, maga is felállván;
Eszter pedig most a kőleányok vállán
Pihentette lábát, amelyek ott elől
A medencét tarták, lám mondom, kétfelől;
Így űlt, mosolyogván a Toldi szemébe.
Hanem a vitéznek komor lett a képe:
"Adta bestiája!" káromkodik s nevet.
Szeme közé önti a sok szappanlevet.
38
Egyszeribe, mint az, kit ostorral vágnak,
Végit érte Miklós tizenegy szobáknak,
Onnan a tornácra, onnat az udvarra,
Sebesen csapódik, hol jobbra, hol balra.
Fölkereste Bencét, felrázta keményen:
"Nyergelj fiu, nyergelj! de mindjárt meglégyen!"
Alig is tölt abba három-négy pillanat,
Hogy már Toldi Miklós a mezőkön haladt.
39
Eszter pedig és a banya köztanácson,
Arra határoztak, hogy lármát kiáltson;
Nem sok a látatja, mert akármit csinál,
Minden ember alszik, főképen a király.
Világos viradtig ott lesé az ágyát,
Akkor elővette Potifárné vádját,
Amire tanítá szégyen és a bosszú -
Hanem ez az ének már nagyon is hosszú.
*
[1] Dubnici krónika. A. J.
[2] Küküllei János. A. J.
[3] Fessler Dlugoss után. A. J.
[4] Kázmért kicsapongásai ellenére is
nagy királynak ismeri a lengyel
történelem. Eszterről Fesstler, 403 l. A. J.
Hetedik ének |
|
|
Ilosvai
1
Toldiné bús szíve otthon is csak fája,
Szomorú lőn neki csendes háza-tája,
Szomorú és siket: ahová, jól tudja,
Hire a fiának, ha volna, se jutna.
Azér' eltökélé hogy Budára menjen:
Sok ember megfordul oly világos helyen,
Népek és országok utja metszi átal;
Szemfül ember ottan mindig ujat lát, hall.
2
De meg' célja is volt az özvegy királynét
Felkérni, hogy lenne szószóló fiáért,
Visegrádra menni, elébe járulni,
Egy kis ajándékkal lábához borúlni.
Rögtön is hozzálát, késedelem nélkül,
Elrendeli házát és az útra készül;
Mezei munkának úgy is szűnt a napja:
Ami hátra van még, azt Bencére hagyja.
3
Azután egy belső régi szekrénybe nyúl,
Amelyet magával hozott menyasszonyúl;
Nehezen nyiták ki, sorba vették hárman,
Kulcsa megfeledte a járást a zárban,
Toldiné felhajtja felső takaróját.
Gondosan beszerzett halálra-valóját,
Akkor vigyázattal, jobb kezét ledugva,
Keresgél fenéken valamit egy zugba.
4
Előbb is az arany koszorút vevé ki.
Anyai jószága volt e párta néki,
Úgy szállott az mindég leányról leányra,
Bajos lenne hamar megmondani, hányra;
Gyémánttal, rubinnal a cifrája ékes,
Smaragd benne szép zöld, opál benne kékes. -
Odagörbül a lyány, lélekzetet sem vesz,
Szeme ragyogása a köveken túltesz.
5
Azután kösöntyű, szinte olyan áros,
Kerűlt napvilágra; összeillő, páros,
Melyeket a férje adott jegybe, Lőrinc,
Melyeket azóta kettős gonddal őriz.
Hamisan Etelke nagyanyja karjára
Kapcsolá az arany perecet, próbára:
Felrántá egészen, feljül a könyökén:
Maga Toldiné is mosolyogta, szegény.
6
Majd elővevé a szinehagyta övet,
Lefeszíté róla késheggyel a követ,
Drágakövet, gyöngyöt, mellyel ki volt rakva,
Ezt is, a többihez, kis kosárba rakta.
Arany láncot és még több ily csecse-becsét
Tőn hozzá, minek csak gondolt némi becsét;
Betakarta osztán, szép fehér kendővel,
Sok-rét, hogy semmi ne hulljon ki belőle.
7
Most az eleséggel megrakott szekérbe
Széna-űlést töm az öreg Bence térde,
S od'adván a gyeplőt, egy suhanc legénynek
Bölcs tanácsaival nem látszott fösvénynek:
Ezt így kell, amazt úgy; mutatá, hogy
lássa,
Mi a lóhajtásnak különös fogása,
Elmondá az útat, egészen Budáig:
Itt s itt hajszra, csára, tekerűl, szétválik.
8
Unta is már a szót Gere, a tanítvány,
Ostorával néha nagyokat suhintván;
Meg-megcsapta lábát a lógós lovának,
S megrántá a gyeplőst, hogy ne szaladnának.
Végre osztán felült a nemzetes asszony,
Meghagyá Bencének: mit, hogy igazgasson.
Mellé unokája; míg egy leány cseléd
Be-lim-lomozá a szekér első helyét.
9
De, mikép utazott Toldiné Budára,
Nem méltó az ilyen tisztes krónikára;
Háza volt Miklósnak, oda szálla Budán;
Mint a magáéba kedves fia után.
(Több nincs)
***
|
|