55

Hozza homály ökrét kék mezőn Balassa,
Zászlós Frangyepánnak röpül tarka sassa,
Garai kigyója mérgesen növekszik,
Ama Betlenével szinte már vetekszik.
   Egyszerű a Zudár sejtes ablak-olma,
Mellyeszti galambját a Telegdi solyma;
Nádasdi rucája Gersei-Petőnek
E két nemes ágat hirdeti egy tőnek.

56

Hát még ama nyilas Bocskai oroszlány!
A Majtényi teve, a Viczai sas-szárny!
Büdi bujdosója, a Csetneki halak!
Kisvárdai kigyó, mely farkába harap!
   Mondjam-e Szentgyörgyi zászlaját, csillagját?
Apafi szőllőjét, kardra szúrt sisakját?
A Dersfi oroszlánt? a Szirmai rákot?
A Rajcsányi medvét?... az egész világot?...

57

Ki győzné ezeket venni laistromba,
Hogy a dal szövése ne legyen goromba?
Nagy erdő ez együtt: ennyi sok családfa
Viruló díszében mind egyszerre látva!
   Emez fiatal még; az terepély immár,
Sudarán sas fészkel, barna felleg himbál;
Csonkitva, lenyesve hajt amaz uj ágat:
Mai nap is élő, számos unokákat.

58

De ti, kiknek ősét a dal édes gondja,
Nem hizelgő verssel koszorúba fonja:
Felhat-e hozzátok az egyszerü ének
Egyszerű kebléből a nép emberének?!
   Vagy hazai dalra fületek már gyenge,
S nem halljátok, ámbár neveteket zöngje?!...
Sir a lélek bennem, - és a mai kortul
Vigaszképen a mult dicsőséghez fordul.

59

Ott van ami csillog, ott van ami ékszer,
Mit csak a szem láthat s nem láthat elégszer;
Ott hányja virágát mindenik nemzetség,
Kitesz a hazáért a magyar nemesség:
   Maga, lova fényes; paripája kényes,
Arábia szülte vagy tatár vadménes;
Nem sok a gyalog szám; többnyire lovas had -
Kiféle? miféle? címerén olvashadd.

60

De a vármegyékből szinte sok jó láncsa
Gyűle gyalogszerrel, hogy Nápolyt meglássa:
Itt is, ott is mozog, hullámzik egy csapat,
Mint nagy szél-vetés, ha szélben árad s apad.
   Ezek nem címerrel, bokrodzó sisakkal -
Jöttek suta fővel, egyszerű sipakkal,
De azért kemény nép: szivök mind huszári:
Nem tehetnek róla, hogy gyalog kell járni. -

61

Ti is feljövétek barna kunok, jászok,
Szemes, ügyes, virgonc, nyilvető ijászok,
Vagy nehéz ostromban faltörő bakosok,
Midőn öklelőznek a várdöntő kosok.
   Lajos e hadakkal maga tábort járat,
Legelébb talpon van, legutószor fárad,
Egész nap zavarja, futtatja seregét,
Porolván a puszta kopott köpönyegét.

62

Hej, micsoda szörnyü óriás madár ez!
Roppant szárnyaival csak a földön jár ez,
Kiteríti néha, mint valami héja,
Mérföldet kanyargat egyszeri karéja,
   Majd meg' összecsapja, mint a könnyü fecske,
Ugy búvik előre hosszu, vékony teste:
Kanyarodik, szélt vesz, ritkul, összeforrad
- Mintha egy élőtest voln' az egész sor had.

63

Mintha egy élőtest: földön csuszó sárkány...
Mintha bárányfelleg, szines szép szivárvány;
Lendül a sok zászló maga-fogta szélben,
Majd egymás után, majd ezer is egy szélben.
   Sárga lován Lajos maga ugy cikázik,
Mint midőn a gyermek tükörfénnyel játszik,
Futkos a had előtt, mint egy futó csillag,
Ragyogó sisakján hosszan úszó tollak.

64

De, izzó nap után, mikor a lég enyhül,
A vitéz is fárad, meg a ló is renyhül,
Vissza, sátraikhoz, vidám lakomára
Széled a poros nép, a lihegő pára.
   Füst-bokrétát tesz föl valamennyi sátor,
Majd egy-egy tüzfény is megjelenni bátor; -
Kuncsorgó juhász nép, támogatva botját,
Messzünnen irígyli ezek állapotját.

65

Így az egész tábor indulásra készen
Együtt vala Pestnél, a rákosi részen;
Csak Toldi hiányzik, csak ő marad vissza,
Édes szerelemnek kóstolóját issza;
   Béke van szivében, most először, béke;
Felejti ha-óta Rozgonyi vendége,
Az egész hó egy nap és e nap egy óra...
Nincs is az időnek ottan mutatója!

66

Sőt az éj meg a nap sem tesz különbséget:
Ébrenlét? vagy álom? sző csupán egy véget:
Akkor is ott járnak egymás deli karján,
Illatozó kertben fűzes Tisza partján...
   Mit beszéltek annyit, ti susogó lombok?
Miér' búgtok össze, ti páros galambok?
Hab, hab után, mér' futsz örök vágyódással?...
Így álmodtak össze, gondolom, egymással.

67

Hanem, előbb hogysem életét megkötni,
Toldi a harc gondját el akarta vetni,
Az utolsó harcét, míg foly élte hossza:
Nincs eset azontul, hogy szivét megossza:
   Élni fog magának, élni Piroskának,
Élni... azt nem mondja tovább a leánynak;
Egész élte sorját hosszan elrendezte,
Mikor együtt voltak az utolsó este.

68

Hogy aztán a hajnal tetszett indulóra,
Megállt jegyesével a leány egy szóra, -
Azaz el se hagynák azt az egy szót soha,
De nyerít a Miklós nyughatatlan lova.
   "Paripám nyergelve, lábam a kengyelbe' -
Isten veled atyám és szivem szerelme!"
"Áldjon meg az Isten, kedves fiam téged:
De várd meg legalább a kenyérebédet."

69

Megfogadta Miklós, elkelt az ebéd is,
Beszéltek, beszéltek: több volt hátra mégis;
Jött azonban Toldi fegyveres szolgája
Hogy nem áll a Pirkó, a földet kapálja.
   "Paripám nyergelve, lábam a kengyelbe' -
Isten veled atyám, és szivem szerelme!... "
"Áldjon meg az Isten, kedves fiam téged:
De várd meg legalább a déli ebédet."

70

Megvárta, megevék azt is együtt délben,
Jó-soká maradt még Toldi menő-félben:
Ehol jő azonban a fegyveres szolga:
Nem kell-e bekötni a lovat az ólba?
   "Paripám nyergelve, lábam a kengyelbe' -
Megyek édes atyám és szivem szerelme!..."
"Hordozzon az Isten, jó fiú, de már ma
Ugyan hova mennél, ilyen éjszakára?"

71

"Este vagy éjszaka: tőle nem irtódzom;
Hova, merre megyek? az is az én dolgom;
De tovább sehogy sincs maradásom itten,
Hogy eddig maradjak, bizony azt se hittem.
   Isten hozzád szívem édes szép szerelme!
Addsza kicsi kezed, borulj az ölemre:
Hadd szakasztok rózsát gyönge rózsafádról -
Egy csókot az utra, piros két orcádról."

72

Elcsattant az a csók, nem is egyszer pedig,
Mint a földi eper csattan, mikor szedik;
Rövid vége lett a hosszu búcsuzásnak;
Nem is integettek messziről egymásnak;
   Jó Toldi csakhamar lovára felűle,
Szeméből valamit lopva kitörűle;
Sarkantyúzza lovát, szintugy vérzik belé...
"Co fel, jó paripám, szülő-helyem felé!" -

73

Vele lakott másszor édes anyja Budán,
De haza sovárgott, hazament azután,
Nehogy elpusztuljon gazdaság és hajlék,
Amint György fiának halomása hallék.
   Mert nem ada Isten hosszu éltet annak,
Juttatá fogára erdei nagy vadnak; -
Toldiné fogta fel árva kis leányát,
Fölnevelte szépen kedves unokáját.

74

Hej! nem is álmodta a nemzetes asszony,
Hogy neki az a nap oly örömet hozzon.
Ablakában ül, de onnan keveset lát,
Mindössze az udvart, meg az apró marhát:
   Mert ugy volt a jámbor ösi ház kiszabva;
És ugy látta jónak aki helybehagyta,
Hogy ne kandikáljon országba-világba:
Nézzen, mint igaz bölcs csak önön-magába.

75

Most az öreg asszony lódobogást hallott;
Szivébe azonnal gyors öröm nyilallott:
"Jaj! Miklós..." kiáltja és szalad elébe;
Nem leli a rostély nyitját hevenyébe.
   Szép Etelke pedig; Toldi György leánya;
Mielőtt a kapun befordulna bátyja,
Fut elébe, fut, fut; kengyelébe pattan;
Csókja, mint egy ostor, oly nagyokat csattan.

76

Hagyta hugát Miklós játszani Pirkóval;
Maga édes anyját köszöntötte szóval,
Megcsókolta előbb halvány szép homlokán,
Addig föl se ment a lépcső három fokán;
   Mikor pedig fenn volt lehajlék hozzája,
Megfogá a kezét, reáforrott szája;
Édes anyja, szegény! kivül a ruháján
Csókolgatta fiát, verő szive táján.

77

Akkor a szobába mentek együtt karon -
Mondanom se kell, hogy lett nagy lakodalom,
Dehogy lelte helyét Miklósnak az anyja!
Cselédnek is állott pince, kamra, konyha.
   Bence, a vén Bence volt a pincemester,
Ki is tört belőle, hogy ő arra nagy szer.
Ugy járt, ha borér' ment, hogy ne kelljen várni,
S ugy hozott, hogy kétszer ne kellessék járni.

78

De maga korán sem ivott azér' sokat,
Forgatván fejében apai gondokat;
Ivott ő, mint szokta sziv-vidámság végett,
Vagy midőn kinálni kelle a vendéget.
   Hanem, mikor látta, hogy nincs semmi hiány,
Enni már vagy inni egy cseléd sem kiván:
Szólott a fiának, egy szálas legénynek
S ketten a szobába Toldihoz menének.

79

Ott elkezdi Bence: "M'óta t'om az eszem,
Kenyerem ettől az öreg háztól eszem;
Rossz kis sückő voltam, annyi mint az öklöm,
Hogy a toldi pusztán szántottunk hat ökrön.
   Én ökröt vezettem, éd's apám az ekét...
De minek kerítek ilyen nagy fenekét!...
Hej! micsoda termés lett abban a földben!
Eddig ért, uram, ni! másik esztendőben.

80

"Még akkor boldogult apám uram is élt,
Csakugyan Bencének hítták ő kigyelmét,
Én is, hogy fiam lett, (látom, a bolondok
Cifra neven kapnak) - Bence legyen! mondok.
   Nagy fiu, ehol van! Jöszte, szógám elébb:
Szégyellős egy kissé, mint fiatal cseléd.
Hej! vitéz nagy uram, jut-e még eszébe
Mikor együtt mentünk a király elébe?

81

"Jóval ifjabb volt még kelmed a fiamnál,
Hanem szálasabb is, izmosabb is annál;
Hányszor emlegettük azelőtt: no ebből
(Kelmedet értettük) ember lesz, ha megnől.
   Biztattam is, menjen katonának, vagy mi;
De az édes anyját nem akarta hagyni:
Pedig, lám no! milyen ember vált belőle,
Kit nem egyszer kétszer mondtam én előre.

82

"Ezt a rossz fiut is nem t'om én, mi lelte,
Katonának vágyik, vagy mi az eblelke!
Azt izéli mindég: nem leszek én paraszt,
Nem én, apám uram, elszököm ha maraszt.
   Itt van, nagy jó uram, azér' hoztam elő,
Legyen kelmed hozzá igaz gondviselő,
Apja helyen apja, vezető vezére:
Isten is megáldja kegyelmedet érte!"

83

Nevetett Miklós az együgyű beszéden,
Forgatá egyszersmind a dolgot eszében:
Elvigye-e Bencét, vagy itthon marassza?
Melyikben lesz annak idővel is haszna?
   Etelke azonban egy asztali késsel
Lovaggá ütötte három kis ütéssel,
S kitörvén a kedve hangos hahotába,
Bevonszolta Bencét az oldalszobába.

84

Ott egy régi szekrény poros zege-zugát
Felhányva, kiszede holmi ócska ruhát,
Amelyeket Toldi már annak előtte
Régen elhajított, mivelhogy kinőtte.
   Etelke azokból egynéhány darabot,
Egész öltőbelit összeválogatott,
S od' adá Bencének, ingyen ajándékba,
Hogy tanuljon belé, vegye is fel még ma.

85

Ezalatt elmondá Toldi az anyjának
Hogy jutott kezéhez a szép úri lánynak,
Mutatá a gyűrűt, melyet hoza jegybe,
Háború végével kelnek, ugymond, egybe.
   "Akkor, édes anyám - no hiszen meglátod -
Akkor nem futok én országot, világot,
Nem kószálok hadba, hanem együtt élünk,
Az én gyöngy galambom, Piroskám is vélünk!"

86

Sírt, nevetett anyja, mikor ezt meghallá,
Szíve az örömet nem várta, sokallá;
Elpirult, tüzes lett halvány arculatja,
Elpirítá benső titkos gondolatja:
   Előtte fia még mind a régi gyermek:
Oly furcsán esett most képzelni embernek,
Házasult embernek... képzelni továbbat
Göndörhaju, fürge, játszi unokákat.

87

Hányszor mondatá el, kérdezé ki ujra!
Nem maradt szó nélkül egy legkisebb ujja:
Karcsu-e, magas-e, barna-e, vagy szőke?
Fehér-e, piros-e, vagy milyen a képe?
   Haja, szemöldöke, szeme, szempillája?
Ajaki, beszéde, lábai, ruhája?...
Felelni se győzne Miklós annyit neki,
Ha oly jól nem esnék, mikor emlegeti.

88

S jaj lett volna szegény Piroskának dolga,
Ha, míg emlegették, folyvást csuklott volna! -
Most azonban félbehagyták a beszédet,
Mert az ifju Bence a szobába lépett.
   Kard veri a combját, a nyakában mente,
Ki van csipve rútul, mint bármely levente,
Megáll egyenesen, mint egy mutatófa,
S rövid habozással imígy kezd a szóba:

89

"Vitézlő nagy uram, szépen megkövetem,
Egy páncélos bajnok, úgy látom idegen,
Künn az ajtó előtt kigyelmedet várja,
Hogy vele megvíjon életre-halálra."
   Toldinak se' kell több: "hogyan, a patvarba!"
Felszökik sebesen, szalad a pitvarba,
Hát csakugyan ott áll a sisakos vitéz
Kivül a tornácon, vele megvíni kész.

90

Toldi a fegyverről nyomba' megismerte,
Látja, hogy az nem más, mint huga, Etelke,
Iszonyu láncsáját bal kezében tartja,
Mig a jobb kezében villog széles kardja.
   De Miklós a szemét összerántja vadul,
Felgyűri az ingét, karja kiszabadul,
Rohan puszta kézzel: megszalad az ellen,
Hármat lép s elesik a nehéz fegyverben.

91

"Ugy kell! eben esett, kőszülötte lyánya!"
Kiált és odafut Toldiné, mert szánja,
Fölemeli szépen, tizszer is megkérdve
Nem fáj-e valahol? könyöke, vagy térde?
   Semmi baj! de van ám tréfaszó, nevetség,
Van, mivel egymás közt eltöltni az estét,
Mignem aztán Miklós tréfa közé fonta
Amit Tar Lőrincnek komoly céllal monda.^[2]

92

Elkezdi barátját dicsérni, de nagyon,
Kétszer is mond egyet inkább, mint elhagyjon:
Mily eszes, mily józan, mily szelid, hű, derék, -
Gondolá Etelka: jól van, de már elég!
   Vállhegyen bátyjára hamisan pillantott,
Felkapá az ágyról a pihenő lantot,
Busa szemöldökét ráncolva keményen,
Tiszta, erős hangja így csendüle mélyen:

93

Igy ez abban elmult. Így egész éjfélig
Nyájason az időt hamar elbeszélik;
Édes övéi közt enyhül Toldi gondja
S egy hizelgő álom Piroskához vonja. -
   De korán a hajnal ébren leli másnap,
Búcsut véve, indul messze utazásnak;
Követi sok »áldás«, ezer »jó szerencse«.
Utána poroszkál ázott szemmel Bence.

*

^[1] Vizitündérek régi neve. A. J.
^[2] T. i. hogy a hugát neki adja. A. J.

Negyedik ének

,Rettenetes haddal ezentől induljunk.
....................................
Vala okossága az tisztes asszonynak.'

Ilosvai

1

Kont Miklós azonban, előhad vezére,
Sok országon átal a Rontóhoz ére;
Ott erős táborba vonta össze sergét,
Hogy a nyűgös útnak kipihenje terhét.
   Messzelátó halmon sátorát emelé,
Honnan a kilátás szép volt mindenfelé:
Nyúgaton a kéklő hegylánc koszorúzta,
Keleten a tenger, e nagy vízi puszta.

2

Első gondja volt, hogy sátora elébe
Árbocfát emeljen fürge ácsok népe;
Azután a roppant uj zászlót kibonták
S kötelen a magas ösztörűre vonták;
   Fekete a zászló; de a gyászos falra^[1]
Selyem, arany, ezüst fonállal kivarrva
Endre sorsát himzék négy rendbeli képen, -
Halhatatlan rege! te mondd el, miképen.

3

Mindjárt a legelső: vén királyt ábrázol,
Róbert az, ki Nápoly trónján üle másszor,
Most halálos ágyban a mester himezte
Halál árnyékával véknyan befedezte.
   Ágya zsámolyán két gyermek-ifju térdel:
Unokája volt ez, Johanna, Endrével;
Összeadja gyenge kezöket, - felettök
Koronáját tartja fényes arcu püspök.

4

Másik kép Johannát ábrázolja szinte:
Felnőtt már, nagyobb, szebb, mint volt eleinte;
Keble, ajka duzzad, égnek pillantási,
Különben azok, de merészbek, vonási.
   Ül királyi székben, koronája ragyog,
Mellette, mögötte csinos olasz nagyok;
Endre, mint egy szolga, külön a csoporttul
Sötétebb orcával az árnyékba fordul.

5

Majd a harmadik kép egy homályos pitvar,
Benne mécsvilág, mint hold körül az udvar;
Ottan látni Endrét, háló kantusában;
Négy-öt álarcossal izzadni tusában:
   Egyet már letipra, egy őt fogja hátul,
Nem messze Johanna nyíló ajtajátul,
Látni a nyilásban lengő éji burkot
S a fejér kezet, mely odanyujt egy... hurkot!

6

Kert a negyedik rajz: telihold sugára
Ömlik, árnyas nagy fák közül, egy tisztásra;
Öreg asszony űl ott, arcredői mélyen
Sötétellnek, amint hajol a holdfényen.
   Ölében az Endre puffadt képe kékül,
Tagjai szétlógván összetartás nélkül,
Nagy szemét befogja hű dajka Izolda
És ápolja... hej, nem mint egykor apolta!

7

Mindezt a királyné szűzei ekképen
Hímzék a selyemre, négy mesteri képen:
Sem a holton élő, sem az élőn holt tag, -
Minden íz, hajlás, úgy eltanálva voltak.
   Nézte a sokaság, nézte körbe állván,
Mikor a nagy zászló felsuhant a szálfán,
S mint egy szél-lökés, ha erdőn végig robban,
Jajdult végig egy szó a vitéz sorokban.

8

És mint barna felleg; amely vésszel terhes,
(Retteg attól a nép, tudja, mily keserves),
Lenge már a zászló, Nápoly határszélén,
Futott az ijedt hír, szörnyeket beszélvén:
   Járnak országszerte vészkiáltó hangok,
Van imádság, van bőjt, zúgnak a harangok,
Hogy Isten ne hagyja hívei romlását,
Fordítsa el róluk váratlan csapását.

9

Ám de hős Durazzo, mint egy pártos szellem,
Bujtogat Johanna királysága ellen,
Amióta hugát tőle megtagadta,
Máriát, a szépet, őhozzá nem adta.
   Akkor irt Lajosnak, bosszusággal telve,
Azóta se nyugszik megbántott szerelme:
Öregbíti pártját, kastélyról kastélyra,
S beszél az urakhoz, amint hozza célja.

10

Némelyikhez igy szólt: "Vajmi nagy bolondság
Hogy a más büneért a mi vérünk ontsák!
Oka vagyunk-é mi, hogy elvesze rútul
Szegény ifju Endre, udvari boszútul?
   Most valaki bűnét kardunk támogassa?
Ha evett, igyék rá; ha vetett, arassa!
Ne várjuk, hogy Lajos egyért az egészen
Töltse ki haragját: mi legyünk jobb részen."

11

Másokat igy rémít: "talán e maroknyi
Néppel mi Lajosra kardot merjünk fogni?
Talán annyi úr ő, mint felénk akárhány,
Hogy reggeltül estig átmehetsz határán?
   Nagy földön parancsol, tíz nagy ország felett,
Őt tiszteli nyúgat, tőle retteg kelet,
Császárok, királyok mind járnak kedvében; -
Hanem én minden jót ígérek nevében."

12

Van kihez így fordul: "Nem idegen zsarnok
Vitéz fejedelme a vitéz magyarnak,
Mert Károly, (nagyatyám... de egyébiránt a
Nem tartozik ide), Károly, ama Sánta,
   Fogván gyeplőjét a nápolyi kormánynak,
Nőül birta lyányát a magyar Istvánnak:
Így ezen királyi törzs két ágat hajta
S mai nap két fényes korona függ rajta.

13

"Róbert lőn egyik sarj, és Johanna íme,
Leányágra jutván a királyság címe; -
Másik ott tenyész, hol eget ér a Kárpát,
Mióta fi-ágon nincsen többé Árpád.
   Károly volt az első, magyarok királya,
Mint ama Sántának édes unokája;
Most fia országol, fia Lajos ennek:
Ki mondja bitornak? ki még idegennek?"

14

Olykor ígyen ejt szót: "no bizony, Lajosnak
Célja is uralma négy vagy öt városnak!
Nem akar hóditni földet és országot,
Nem kiván egyebet, csak az igazságot:
   Endre fia, Martell, a csecsemő árva,
Lép, ha majdan felnő, anyja trónusára;
Addig kormányzó lesz, akit Lajos rendel,
Te, vagy én, vagy ilyes magunkféle ember."

15

De, kivel tanácsát közöli meghitten,
Annak igy szól: "rajta! az alkalom itten!
Tagadom, hogy bárki olyan közel állna -
Nagyatyám székéhez több jogot formálna.
   Negyed iz Johanna, Lajos negyed szintén,
Unoka szülötte, nem unoka, mint én;
Hanem azért bizzunk, reméljünk Lajosban,
Tán mienk lesz a hal majd e zavarosban."

16

Így hiteget, mondom, Károly, a Durazzó,
S a nemes uraknál könnyen fogan a szó,
Mert az udvar szennyét már nehezen tűrik,
Hazájuk romlását mélyen keserűlik
   Szemetjét az ország az udvarba dobja,
Otthon zsémbel, sohajt, sir a nemzet jobbja!
Nincs egyéb választás, mint odvába búni,
S meghalni, vagy pártos kigyókövet fúni.

17

S már az elhintett mag fejét hányja szerte,
A rejtett lázongás zászlait emelte;
Királyné hüségét felmondák vazalli,^[2]
Legelőbb is ama vitéz főur Lalli,
   Bérces Akvilában, hegynek közepette
Lalli kapitány a parancsot vezette,
Most a magyar zászlót a szélnek röpité:
Nyájas szóval erről Kontot értesité.

18

Így több város is. De Johanna királyné,
- Világ szép asszonya - most ő a világé!
Egy napig sem hordta megölt férje gyászát,
Tomboló vigasság tölti özvegy házát;
   Szolgája csupán ott a nappal az éjnek,
Örök tervezője titkos bűnös kéjnek,
És az éj, mint álarc, mint ingerlő fátyol,
Csak annyit takar, hogy többre-többre vágyol.

19

Tüzes nyári nap volt, melyen izzó, rekedt
Hőség lázasztá a fiatal ereket.
Csillapítva jeges csemegével, borral,
Mely egy percre hűsít, de azután forral,
   Égető a napfény, rekkenő az árnyék,
Fényes fátyolköddel volt fedve a tájék,
Fű, fa, virág fonnyadt, - elalélva várta
Míg fejét a láng nap a tengerbe mártja.

20

Végre a nagy tűz test, pirosan, kereken
Megkettőzte magát nyugati vizeken,
Biborszinre festé a habot sugára,
Bámulván a világ legszebb városára:
   Ott pihent a vízen a tündéri Nápoly,
Melyet a ringó hab, mint hű dajka ápol,
Tornyai, árboci, kertjei félkörben
Csüngöttek alá, a tiszta, mély tengerben.

21

Majd a nyilt tornácok, a királyi kertek
Estve a tengerről könnyü szellőt nyertek,
Mely a fasorokat legyezé futtában,
S fürdött a virágok fűszer-illatában;
   Meglopá a citront, a narancsok fáit,
Jószagot lehellő, dús aranyalmáit,
És lerészegítvén annyi édes pára,
Többé a nagy kertnek nem lele nyitjára.

*

^[1] Fala, kelmének: alapszíne (Boden). A. J.

^[2] Jelent főurat vagy fejedelmet, ki birtokát valamely
hatalmastól nyerte hűbérül. A. J.

***