AZ ELSŐ LOPÁS

Költői elbeszélés

1853

"Ki ruházta fel a mezők liliomát?
Ki visel hű gondot az égi madárra?
Útlan bujdosónak ki vezérli nyomát?
Kit nevez atyjának az atyátlan árva?
Él még a jó Isten! ő engem is szeret:
Megadja, ha kérem, a mai kenyeret."

Gazdag Imre szólt így, aki e név mellé
Egy járomszeget se' örökölt apjátul;
Nemes ember volt az, mindenét elperlé:
Húzza be az ajtót majd valaki hátul,
Ez volt az öregnek a szava járása;
Perlett is, ivott is; - a fia, ám lássa!

És szilaj tulokként nőtt volna fel Imre,
Ha szerető szívü édes anyja nincsen:
Az kapatta jókor isten-félelemre,
Hogy a puha földbe olyan magot hintsen,
Melyet a hév nem bánt, az eső el nem mos,
Melynek aratása mindenkor bizonyos.

Még fülében kongott a harang Imrének
Mely az anyja mellé apját elkisérte,
Még lelkében zengett a halottas ének:
Már felpattant a dob: "ki ád többet érte?"
És alig oszlott el a bús gyülekezet:
Nevetkélve, vígan, másik gyülekezett.

Semmi nélkül maradt Imre, mint az ujja,
Mert azért a törvény törvény, hogy nem enged;
Hej! ez egy szót: másé, nehezen tanulja,
Nehezen felejti az édes mienk-et;
Más kaszálja rétjét, földjét más takarja;
Elfordul, ha ott jár, nem is nézhet arra.

Benyelé az ős per amit csak talála,
Megmaradt a vén ház, a nagy ronda telek,
Édes jó anyjáról ez a birtok álla,
Nem bántá a törvény, de igen a szelek!
Őszre kelvén, gazzal, kóróval befedte,
Uj boron a szép lyányt belé is vezette.

Tizenhét esztendős mult a gazda épen,
Tizennégy az anyjok, kendernyövés óta:
Ilyen egy házaspár összeillik szépen,
Nem más húron pendül a kétféle nóta:
Mert a világtalan s az ő vak vezére
Mit tudjon egymásnak vetni a szemére?

Jól teszi ha olvas, aki ráér, könyvet:
Imre is jól tette, de ő mindig ráért,
Dereka megfájul, ha egy kissé görnyed,
Nem is nagyon él-hal kaszáért, kapáért:
Sanyarú élet az, egy darab kenyéren:
Meleg is van nyáron, hideg is van télen.

Kinyilott az idő: az égi madárnak
Erdőben, mezőben dús asztal terűle:
De nem úgy ám, bezzeg, a fiatal párnak!
Betevő falat is szűken van körűle;
Liliom' köntösét meghozá a tavasz:
A menyecske száján örökös a panasz;

Hogy ő már az utcán végig menni sem mer,
Ünneplő ruháit viselőbe fogja;
Hogy ujjal mutat már őrá minden ember:
Ni! a régi kendő, a lyánykori szoknya;
Nemes asszony volna: mennyire szégyenli!
Az Isten házába sem tud ő már menni.

Egy tehén, fiastul, meg egy kapa szőlő,
Ennyi gazdaság volt, ennyit hoza Márta,
Elébb a tehenet önté fel az őrlő,
Majd a szölőcskét is a malom lejárta.
Most napszámba menjen? azt nem szokta Imre,
Ha birná se' tenné, csúfra, szégyenszemre.

Körül-körűlnézte szegény háza-táját;
Egy rozzant nagy fészer volt még az udvaron:
Elbontá, eladta köveit és fáját,
Minek az ól, ha nincs semmiféle barom?
S minek a nagy udvar? elég volna fele:
Kicsi helyt megfordúl már az ő szekere.

Megevé az udvart körül, mint egy lángost,
(A szomszédok olcsón jutottak hozzája);
Önnön lakóházát is megkezdi mármost,
Annak is van egy-két heverő szobája;
Mint kazal szénának, eladá a végit:
Keresi a téglát amely ember épit.

Így eszi hajlékát az a féreg, melynek
Eledele torma, a háza is torma.
De hamar elfogyott csekély ára ennek,
Gondolkozik Imre, hogy mi van még sorba?
Könnyü kitalálni: fele-ház még ott van:
De neje várandós minden pillanatban.

Feje fölűl mármost a tetőt eladja?
Ezt ily állapottal a pogány se' tenné.
Hánykódik erősen szive indulatja,
Gondjai füződnek véges-végtelenné;
Tiz-húsz koma csak kell, úgy illik, hiába!
S talpa fáradságát megveszi a bába.

Aztán a betegnek egy jó ízü falat,
Üres kamarához e' sem utolsó gond;
Egy üveg pálinka, mindig feje alatt,
Erősödik attól... (hiszi ám a bolond!):
Mindezeket Imre megfontolva bölcsen,
Megindult, hogy a pénzt majd felkéri kölcsön.

De nem akadt ember, ki megemberelje,
Bár ajánlá, hogy tud irni jó levelet;
"Ha tegnap jött volna!... Jőjön őszre kelve...
Mért nem áll cselédnek?..." Ez volt a felelet.
Azt se' bánná, ugymond, ha dolog fejében...
Adtak jó tanácsot; megköszönte szépen.

Nagy vásárra készült mind a világ mostan,
Kiki hazahajtá tinaját, üszőjét,
Hogy eladja holnap a szomszéd városban,
A feletlen ökröt, a felhízott sőrét;
Egyedűl Imrének nincs egy árva borja:
Mégis az a vásár neki legfőbb gondja.

Hazajött a csorda, elfekütt a pásztor;
Imre is lenyugvék a háza tövében;
Imádkozott volna, mindig tudta másszor,
Most elakadt benne a kellő-középen;
El-elmondta félig, meg-meg ujrakezdte,
Mint amely tanúlón kifogott a lecke.

Kínálgatja szemét, de nem kell az álom,
Minden legkisebb neszt; moccanást megérez:
Majd pók száll arcára láthatatlan szálon,
Majd egy dallos szúnyog téved a füléhez,
S hallik a szomszédból (sövényen át hallja)
Barmok kérődzése, lefekvő sohajja.

Darabos felhők közt bujkál a hold fénye,
Elő-előbukkan, majd fellegbe gázol:
Imrének is úgy tesz jó s rossz érzeménye,
Nagy kisértet néki az a szomszéd jászol;
Holdvilág elbúvik sűrü fellegen tul:
Imre fölkél lassan... Imre lopni indul.

Nézzétek a tolvajt: ahol megy, ahol megy!
Karimás kalapját a szemére húzta,
Azt gondolja, látszik homlokán a bünjegy
És hogy lesben fekszik kétfelől az utca,
És, amint hevernek a sötétlő házak,
Meg-megriad olykor, mintha mozdulnának.

Megyen öt-hat lépést, ujra visszafordul,
Minden kapuzugban lát valami rémet;
Ha! most jőnek, jőnek: az ajtó csikordul...
Nem, csak a szél lógáz egy sovány kútgémet.
Világos az utca, sötét a sikátor:
Rossz lelkiösméret egyiken se' bátor.

S amint elcsapódnék egy homályos közön,
Ruháját valaki visszarántja hátul,
Szaladna, de nem bír: ijedtében köszön,
Csakhogy szabadulhat a kihajló fátul.
Ne menj tovább Imre! bizony a fa gallya
Nem azért fogott meg, hogy veszted akarja.

De Imre tovább megy, és az utca torkán
Ugy rémlik, utána lopódzott valaki:
Önárnyéka volt az, mert egy felhő sarkán
A hold fénye épen akkor pillanta ki, -
De alig nézett ki, azonnal megbánta,
Szemére azonnal vastag felhőt ránta.

S megeredt a zápor. Sűrü zuhogással
Vesszőzte keményen a lombos akácot.
A fa mellett Imre nagy szivdobogással
Leskelődött elébb, azután bemászott,
Kinyitá belül a sövénykapu felét;
S markába szorítá fokosának nyelét.

Egy öreg ősz ember volt a házigazda,
Házőrzeni hagyták sirba szállt cselédi;
Vékony vacsoráját egy tehén meghozta,
Nem sok kelle már, de mégis kelle néki.
E tudva, fokosát megszorítá Imre:
Szabad ütni, úgymond, önnön védelemre.

És talán ütött is volna bolond ésszel...
Imre, Imre! ha most a gazda kilépne,
Álmosan, ősz hajjal, üres, puszta kézzel:
Ifiú karodat reá emelnéd-e?...
Nem felelek róla, mit, mit nem csinálnál:
Olyan a bűn! nagyobb fiat szűl magánál.

Egy szó annyi, mint száz: kevés idő mulva
Saját udvarán volt az üszővel Imre,
Nagy lélekzetet vőn, nekibátorula,
Szája pedig ráment egy hála-isten-re:
Csak midőn kiejté az Isten szót ajka,
Akkor ütődött meg, gondolkozván rajta.

Nem azt gondolá ő, hogy majd ráismernek,
Noha egész falu ott lesz a vásáron;
Nem is azt, hogy reggel friss nyomára lelnek,
Bár az is meglátszik az éjjeli sáron;
Vén tolvaj meghányja elejét, mint végét:
Ő elébbre teszi lelke üdvösségét.

Érzi, hogy csömör van az ő udvarában:
Akárhogy, akármint, ki kell annak menni!
Még nem volna késő - gondolja magában -
Megbánással a bűnt jóvá lehet tenni.
Alig született meg ez a gondolatja:
A lopott jószágot visszafelé hajtja.

De megjárta bezzeg. Most fogák a tetten
Valamely kerűlők, a helység cselédi.
Hazudnia kell itt - gondolá ijedten -
Mert az igazmondás soha meg nem védi:
"Bitangjába' lelte, gazdájához hajtja,
Az Isten előtt is ő csak ezt mondhatja."

Az isten előtt?... a mindentudó higgye?...
Még az éji őr is kételkedik benne.
Másnap előfogta a vármegye tisztje
S úgy megvallatá, hogy fele is sok lenne:
De Imre csak abban veti meg a lábát,
Hogy bitangul lelte más ember jószágát.

"Eh!" kiált a biró - "azt én kötve hiszem;
Vagy te hazudsz, fiam, vagy a lábad nyoma,
Mely egyik udvarból a másikba viszen;
A kapu, sem nyílott magától ki soha."
Imre látta ebből, hogy sarutalpának
Nagyobb hitele van, mintsem a szavának.

Most előbeszélte bűnbánó szavakkal,
Mikép orozá el, s hogyan hajtá vissza.
"Hát bolond vagyok én?" kiáltott haraggal
A biró, "vagy ittas, ki eszét megissza?
Vasat neki, láncot!... majd az ördög higye,
Hogy a tolvaj, amit ellop, visszavigye!"

Minek mondjam tovább? tudjuk már a többit, -
Szomorú ezentul szegény Imre sorsa:
Lakozván penészes börtönnek az öblit,
Csúszó-mászó féreg kenyeres pajtása;
Szellő oda nem száll, napfény oda nem hat,
Csak a bolthajtásról csepeg bűzös harmat.

Betevő falatját fojtó könnyel észi,
Hideglelős vízzel ingerli a szomját,
Rothadt a levegő, melyet ajkán bészí,
És rothadt beszédek sértik füledobját:
Mert nem egyedül van: ott az egész megye
Régen összeseprett salakja, szemetje.

Tolvajok, zsiványok, - kik rátarti kénnyel
Zörgetik a rabság nehéz sarkantyúját;
Dicsekesznek holmi balkörmű erénnyel,
A lopást, a rablást tanítják, tanulják;
S fiatal embernek, aki odatéved,
Arcáról letörlik a piros szemérmet.

Vén gazemberek, kik fényesre koptatták
A bilincset, s most már gyönyörködnek benne. -
Ezek a tanítást mindennap kiadták
Imrének is, hogyha valamire menne:
Oly nehéz betűkből ez a lecke álla,
Hogy Imrének borzadt minden haja-szála.

Azt irják mesében egy királyné felől,
Hogy, amit nappal szőtt, éjszaka fölfejté.
Imre is úgy kezdte mindennap legelől
A tanúlást, - éjjel mindig elfelejté;
Mert, ha lidérc álom a többit megnyomta,
Szép imádságait sorra mind elmondta.

Istenéhez tért ő; vagy magába szállott,
És, mig durva padján várta, hogy a hajnal
Néki is juttasson egy parányi álmot:
El-eltépelődék a világi bajjal.
Tenger baja addig hányta és vetette,
Míg kifáradt lelkét álomba rengette.

Az asszony miatt is temérdek a gondja:
Felőle csak egyszer hoztak üzenetet,
Hogy nem él a gyermek, halálán az anyja,
Fia elébb meghalt, azután született.
"Beh jól járt szegényke!" - Imre búsan szóla,
"Beh jól járt... csak egyszer élve láttam volna!"

Egyszer megláthatni... halálnak sem adni...
Fölnevelni szépen... gyönyörködni benne...
Mi haszna! mi haszna. - Bolondság siratni:
Szegényke! hisz' úgyis világ csúfja lenne.
"Tolvaj volt az apja, tolvaj fészekbe nőtt -"
Meg lenne gyalázva Isten, ember előtt.

"Ember előtt igen" - monda Imre bátran,
"De nem az előtt, ki a szivet vizsgálja!
Ha gonoszul tettem, igazán megbántam,
A megtérő juhot befogadja nyája;
Becsületem is még talán visszatérül:
Vagy, ha már égnem kell, ne magam tüzérül!

"Vagy, ha már égnem kell gyalázat tüzében,
Ne öntsek ezentul magam arra olajt;
Ám maradjak tolvaj a világ szemében,
Csak a magam lelke ne kiáltson tolvajt!"
Ez vala Imrének erős föltétele;
Szinte könnyült a vas kezén lábán vele.

Beteg gyógyulását, rab szabadulását,
Nem hiába mondják, hogy nehezen várja;
Imre is ugy várta esztendő mulását,
Nehéz esztendő volt, de csak leszolgálta;
Megszűré a fogság: halovány, szintelen,
Mint idétlen zöldség, mely pincékbe' terem.

Tömlöce falától végre búcsut vévén,
Haza ért egy este önnön udvarába,
Nem fogadja senki; nem füstöl a kémény,
Elébe kutyája sem fut farkcsóválva;
Nem barátságos láng, - ijesztő sötétség
Néz ki a pitvarból: Imrét öli kétség.

Benyit a pitvarba, majd a kis szobába;
Ki az? kérdi egy hang, mintha sirbol jőne;
Nem soká egy mécsnek halovány világa
Odasüt az ágyra, holott fekszik nője.
Fekszik egy év óta, sem élvén, sem halván,
Isten nyomorékja: kemény hideg szalmán.

Jó, hogy ád az Isten könyörülő szívet
Aki meg tud esni irgalomból, ingyen:
A beteg ágyához is mindennap tévedt
Egy vigasztaló szó, hogy maga ne légyen;
Étellel is tartják, - de százszor több ennél,
Hogy reményt tápláltak a reménytelennél.

Sok epesztő gonddal, sanyarú munkával
Éli mostan Imre a földi világot;
Csüggedező lelke birkozik magával,
Elcsigázott teste könnyez izzadtságot;
Napja nem vidulás, éje nem pihenés:
Öröme, ha van is, az az öröm kevés.

Beteg ápolását bizni kelle másra,
Egész héten átal ő hozzá nem láthat:
Ő maga a földet irtja, töri, ássa,
Tüskével, bokorral ví nehéz csatákat;
Mert legelőbb is egy irtásföldet bérle.
Sok orcaveríték - nem pénz annak bére.

Eladá a telket, a nemesi házat,
Gunyhót raka földjén, sárbul, mint a fecske,
Nem palástolá mész oldalán a mázat,
Födeléül helyben termett a gaz, tüske;
Nem örökre épült: öt, hat esztendőre:
Annyi állandóság sem néz ki belőle.

Hajnalhasadástol késő éjszakáig
Imre a kemény föld durva kérgit vájja,
Néha egy tuskóval birkozván sokáig,
Mely az utját sokszor naphosszan elállja;
Néha a gyökeret, amint széjjelszalad,
Kergetvén kapája, messze, a föld alatt.

Tüske, tövis tépi, vad venyige vérzi,
Ág akadoz arcán, bojtorján beléköt;
Délben a rekedt nap fojtó hevét érzi,
Hűs hajnalban hullat fagyos veritéket;
Sokszor a hideg hold éjjeli sugára
Csodálkozva néz le a késő munkára.

De ha nehéz munka testét legörbeszti,
Fölemeli lelkét egy magasztos ének,
Mellyel bizodalmát táplálja, éleszti,
Könyörög s hálát ad a jó Istenének;
Munkája is halad, jobban mintsem várta,
Bizvást néz előre, örömmel néz hátra.

Minden talpalatnyi tiszta földet használ,
Mit kiváj a tövis körme közül bajjal;
Hol egyéb se' termett istenverte gaznál,
Most tengeri diszlik, selyemszőke hajjal;
Nő a karcsu kender, vígan köt a dinnye,
Pénzt fog abból látni a gazda erszénye.

Erejét, munkáját megáldotta Isten,
Másik évben egy pár igavonót ragaszt;
Dolgozván sükerrel, dolgozik édesden,
A nagy tábla földbe már ekét is akaszt;
Habzik a zöld vetés, ha szellő ingatja.
Messze futhat benne fürjek pitypalatyja.

Az asszony is épül. - Nem kuruzsló, bába,
De kitanult orvos tette rája kezét.
Mert való hogy Isten adott fűbe-fába
Gyógyitó erőt, ez helyes példabeszéd:
Nem is kételkedett Imre fűbe-fába,
Csak a vén banyáknak a tudományába'.

De nem írom tovább élete folyását,
Ki magán segíte, megsegíté Isten:
Visszaadá neki szerető jó társát,
Sokra ment magában, többre mentek ketten:
Évrül-évre mindig gyarapult a vagyon,
Az is lett idővel, hogy kire maradjon.

Ezt a történetet, még gyerek-koromban,
Egy öreg ősz ember beszélette nékem;
Nyájas, piros arca most is előttem van,
Jó gazdának tarták az egész környéken;
Isten háza mellett volt egy szép új háza,
Mind a két hajlékra holtig ő vigyáza.

Sokszor a kis padhoz mellé gyűltek este
Gyermeki, szomszédi, sőt az egész utca,
Ajakárul a szót minden ember leste,
Várta, hogy mozdúljon hófehér bajusza; -
Hol a szent írásból vette ő példáit,
Hol a magyaroknak beszélte királyit.

Mikor ezt elmondá, amit én leírtam,
Egymásra tekinte számos hallgatója;
Gyermek-ember lévén a nagyobb rész ottan,
Az öreg gazdához álmélkodva szóla:
"Nem hinné az ember, ha kelmedet látja
Hogy valaha lopott, édes Imre bátya!"

***

ÉDUA

I.

Leáldozott a nyári nap;
Ellobbant a keskeny darab,
Mely, mint tüzes karaj-szelet
Csillámla még Sárrét felett.
Sugári gyorsan elhagyák
Az oly kedves játszó tanyát
Várad hegyes ormózatán, -
S repültek mind anyjok után.
Az ellapúló réteken
Feszíti utját a Kerezs,
Lankadva bár - mint idegen,
Ha éji megszállót keres.
Habja ezüst, habja fodor,
Fövény helyett aranyt sodor;
Fürtjét az alkony hűs szele
Lágyan borzolja fölfele;
Míg a kicsiny fényes halak
Hűtőzni fel-felugranak.
Mint tómadár - fészkén megűl
A vén halász egy szó nekűl,
Hálóját meg-megemeli,
A szűz vizet mérlegeli.
Pihenve ring a méla komp,
A locska habbal álmodik; -
Messzünnen még egy-egy kolomp
Dagadó nyelve hallatik,
Aztán karámhoz tér a nyáj;
Aztán elcsöndesűl a táj,
Csupán a fűzlevél zizeg,
Hab háborog, szellő sziszeg.

II.

De robban, ím, az éj lovagja
Várad felől, a víz-szalag
Mentén, kivál' egy árny-alak
Mint a homály sötétebb magja.
László az, a magyar király,
Nyugotra vágy, nyugotra száll;
Lova puha fűben tapod,
Előzi a futó habot;
Mint könnyü sas árnyéka, illan,
Ezüst patkója néha villan;
Út nélkül, a tarjáni part
Hosszába, mind napestre tart,
Követi a folyam vizét,
A szerelem-csillag tüzét.
Körözs folyó, sebes folyó!
Hová sietsz! ne fuss, ne vágyj:
Nem lesz neked nyugatra jó,
Mély a Tisza, veszélyes ágy.
És te király, László király!
Vesztedre szállsz ma oly igen:
Nyugot felé borúl a táj,
Villám rebeg Körözs-szegen.

III.

Ölében a vidám Körözsnek,
Öntözve habjától körösleg,
Ma már falu és vár helye,
Akkor gulyák bő mezeje, -
Terűl egy félsziget: Körözs-szeg.
Ott lenge sátor és faház
Alatt szilaj kun nép tanyáz;
Mozgó faluit, városit,
Le a Tiszáig, Marosig,
Hol itt emelvén, hol amott,
Mint tengeren szél a habot.
Az alföldi nagy oceán
Örök vándorlás színhelye;
A törzs-apa, család feje,
A férj, a nő, fiú, leány,
Ifjú, öreg, úr vagy cseléd,
Magával hordja mindenét,
S veszteg marad, vagy útra kel,
Amint a nyáj bőven legel,
Vagy szűk mezőt nyujt már a hely.
Így él e nép. Most a Körözs
Partján tanyázik egy törözs,
Beláthatatlan sokaság,
Pezsgő, tolongó tarkaság,
Szemnek vidor látványa nappal,
Mint zöld tenger, borítva habbal,
Vagy, mint tavasz-fordúlaton
A jéggel zajló Balaton; -
Egy város ez, mely szétriadt,
Mintegy a félelem miatt,
Most utca, ház s nép, rend nekűl,
Ki merre lát, úgy menekűl; -
Egy - félig tábor, félig vásár,
Hol kézről-kézre áldomás jár
És a kupa vigan forog; -
De majd zárkóznak a sorok,
Egymással szembe ront az él,
Nyerít a kürt, cseng az acél,
Fölsí a had, a mén prüszög,
Cikáz a nyíl, a hosszu pányva
Ló és lovag nyakába hányva...
Már-már felejti vad tüzök,
Hogy az egész játék csupán,
Mint álomkép a harc után.

IV.

Középen egy magasabb hátra
Emelve, áll Árboc fasátra;
Könnyű, világos épület,
Mint délibáb a sík felett.
Avagy tündéri palota,
Melyet varázs büvölt oda.
Karcsú, virágzó oszlopok
Között a vászonfal lobog;
Árboc gyanánt emelkedő
Tornyokkal díszes a tető,
S a tornyon erkely-féle dúc,
Hová az őr vigyázni kúsz.
Köröskörűl, tornáca széles
Kalapján, mint jégcsap, szeszélyes
Faragvány csüng, hintáz alá,
Mi sem látszik hogy tartaná,
Akár nézd a Baradla-ürt.
Hol a kő függ, mint lenge fürt.
A lépcső, mint kúszó növény,
Indul meg a hajlék tövén,
Fel a tetőre, hol kies
Szellő csapong, ha jő az est. -
Onnan tekinte ma tova:
Árboc leánya: Édua;
Szivében annyi édes emlék,
Halottiból, újjá-szülemlék:
Midőn bizvást ölelte át
Magyarhon legszebb férfiát,
Lászlót, a koronás királyt.
Az első néma szív-csere,
A hosszu küzdés ingere,
Az arcon égő csába szók,
Az önfeledte szűzi csók...
Ama fél dac, fél engedés,
Ohajtva félt legyőzetés...
Hosszú napok, rövidke éj,
Az oltva gyúló szenvedély,
Mely, mint sebes tűz, oltva még
Hatalmasabb lángokkal ég:
Mindez megújult, - mert hiszen
László ma itt, László izen! -
De hát az egyszer eldobott
Sziv nem követel más jogot?
Vagy oly virág a gyönge nő
Szerelme, mely taposva nő?
Vagy úti sár, vagy úti por
S ahoz ragad, ki rátipor?
Vagy árnyék, mely nyomon követ,
Bár meg se lásd, bár föl se vedd?
Vagy lapta, mely, bár falra dobd,
Öledbe visszaszáll legott?
Vagy festett báb-arc: egyre víg,
Ha elvetik, ha fölveszik?
Vagy eb, mely a kegyetlen gazda
Lábához vonja életét,
Hogy, melyet a kin megszakaszta.
Kifúja hű lehelletét?
Ez-é a női szerelem?
E szenvedő, igénytelen?
Örömben élv, bánatba' kín?
Nyugodt lemondás ajakin?...
Egy szikra, melyet, mint hamu,
Őriz meg a sok évi bú,
S egy új lehelet lángra fú?...

Igen! de e láng a boszú...

V.

Nem mondom én, hogy Éduának
Eszébe ily képek jutának:
Mint törzse, műveletlen ő,
De érzésben szilaj, de nő!
S midőn a titkos izenet
Fülébe sugta a nevet,
Melyhez öröme, bánata,
Gyönyöre és gyalázata,
És élete és mindene
Csatolva volt: fölrettene,
Mint őz riad, hallván zörejt,
S fél futni, fél maradni helyt.
Halvány arcát egy röpke láng
Futá el, percnyi lob gyanánt,
Mikép sötét ablak alatt
Ha lámpa gyorsan elhalad,
Egy percre átgyúl az üveg,
Aztán megint sötét, hideg.
Úgy Édua. Szivén a seb
Csiklándva most, még mérgesebb;
Az édes csöpp hiába vív,
Legyőzi a keserü szív,
Le a szerelmet szégyene,
Eljátszott női mindene,
Vetélytársak... egy Mándola...
Ime, hová aljasula!
S az önbecsérzettől üres
Szivben ne nőt - szörnyet keress!

VI.

"Atyám, atyám, csak jelszavad!
S kezedben ő. A büszke vő,
Ma este még sátramba jő,
Ki megtiprá kemény hadad,
Ki eltiprá leányodat."
Szólt és a nyargaló követ
Lászlóhoz vitte a nevet:
"Nyil" - "Édua": ez volt a szó,
A tábori találkozó.
Most a király az édes névvel
Rakodva, zümmög mint a méh,
Amint ujúlt szerelmi hévvel
Röpül a boldog kas felé.
Egész nap azt susogta nyelvén,
Mint aki fél, hogy majd feled:
Pedig más jelszóra felelvén
Se tudna mást, csak e nevet.
"Nyil?" kérd az őr, hol szembe áll,
Rá "Éduát" dob a király,
Sajnálva szinte, s féltve hogy
Ez alamizsnán kincse fogy:
Őrtől azonban őrhöz ér.
Kunos magyar nyelven beszél,
Kún rajta fegyver, öltözet:
Megszokta régen e mezet;
Csak fényesen vállára omló
Szögfürteit nem érte olló...

1850-es évek

Kifejlés az lett volna, hogy Édua a szerelmes órán megbánja árulását,
mert szereti Lászlót, - s meg akarná menteni; apját rá is beszéli, de
a kun fők, Törtel, Kemenes, stb. betörnek, Édua leszúrt testén át, a
királyhoz, és megölik. Árboc fájdalma végezné be a jelenetet. A. J.

***