Harmadik ének
Harmadik ének |
|
|
Ilosvai
1
Az olasz, a téren egyedűl maradva,
Ballagott kevélyen, el se volt fáradva;
Hajszála se görbült a nagy viadalban,
Nemhogy nehéz sebet kapott volna abban.
Nyargalódzik fejér lován a hirdető,
Bő köpenyeg rajta, mint egy nagy lepedő;
Köntösén islóggal, arany-ezüst hímmel
Írva és kivarrva sok szép jeles címer.
2
"Magyarok," kiáltja, "címeres vitézek!
Idegen bajvívók s mindenféle népek!
Nyílik a sorompó életre-halálra,
Ország címerének szabadítására."
Monda, és kinyitván a magas korlátot
Három ízben kürtölt, háromszor kiáltott:
"Megnyílt a sorompó életre-halálra,
Ország címerének szabadítására."
3
Zúg-morog a népség, néz hátra, előre,
Várja, hogy bajvívó valahonnan jőne,
Nyitva a sorompó és a rézkürt harsog,
De vitéz nem akad, aki vína harcot.
Szerbe-számba vette a hadieszközét -
S elhagyá az olasz a sorompók közét.
Felállt a király is, szégyenült haraggal,
És indulni készült a többi urakkal.
4
Ekkor a várkapus kürtjével jelt adott,
Patkók csattogása messziről hallatott,
A király megállott, az urak is szinte,
Nagyot várt a népség, mind arra tekinte.
Pej paripán vágtat egy iszonyú barát,
Ki magára öltött egy durva szőr harát,
Mely feje bubjától a sarkáig leér, -
Derekán keresztül kötve vastag kötél.
5
Rőt csuklyája megől a képe sem látszik,
Mert levonta mélyen, egész az orráig,
Egyebütt takarja szakálla, bajusza,
Mint fejér zászlócska, szellőháton uszva.
Öklelő dárdája, melyet bal kezén hord...
Vélnéd, hurcol egy nagy pusztai kútostort;
Olyan hosszu, mondom, de nem oly hajlékony,
Vendégoldalnak sem lenne biz' az vékony.
6
Csípejéről görbe kardja lóg, szertelen,
Jóval alul ér az a vaskos kengyelen.
Rezes volt valaha, most is látszik rajta,
Csakhogy a réz most már zöldet játszik rajta.
Kétfelől a kápán két tömérdek fegyver -
Egy hadi szekerce s egy buzogány hever:
Otromba két szerszám, ordasnál ordasabb,
Nem kímélte tőlük a cigány a vasat.
7
Ennyiből áll rajta az egész fegyverzet. -
De hátra van még egy csudálatos szerzet:
"Ahol jő" nevetnek, akik arra néznek,
"Rozsdás fegyvernöke a rozsdás vitéznek!"
Balfelől belepte egy nagy öblös paizs,
Ami nagy lenne, ha tekenő volna is;
Teherkép emeli, nem ótalom végett,
Nem őróla szabták ahhoz a mértéket.
8
A paizs megől egy néminemű dárda
Rozsdás rőt fejével kandikál ki hátra;
Szélességre ugyan ásónak is elég
Lenne, ha elvágnák a hosszának felét.
Kétfelől a nyergen egy-egy szál parittya,
Erős bikabőrnek hátából hasítva,
Lóg le, mint valamely óriás bocskora,
Bennök egy-egy kő, mint a fejem akkora.
9
Hátul a nyeregnél feküttek a nyilak;
Ezek is megannyi szárnyas kopjafiak;
Vállán az öregnek van az erős kézíj,
Elszörnyed az ember arra csak ránézni.
Jobb kezében, amit nem várt esetre tart,
Egy pár meztelen vas, igaz fringia kard,
Hosszu, görbe, széles - nagy az ő mivoltok,
Sömörként borítják véres rozsdafoltok.
10
Így körültámasztva sok nehéz fegyverrel
Lassabban poroszkált a ló a teherrel,
Ellenben a másik, az ijesztő barát,
Csakhamar elérte a bámulók sorát.
Összenézett a nép, nézett, de hallgatott
S a lovas barátnak nagy sikátort adott,
Mint mikor a Vörös-tenger kettéválván
Habjai csendesen ültek egymás vállán.
11
De midőn a szolga odaért ügetve,
Kifakadt a népnek a nevető kedve,
Kifakadt s azonnal magas fokra hágott,
Üzvén az öregből sok bolond csúfságot.
Kérdi egyik: "Hogy' az ócska vasad,
bátya?
Hátha vásárt ütnénk: sokan vagyunk, látja."
"Atyafi! eladó a hasadt tekenő?"
Rikácsol egy félhang: "Ugyan hozza elő."
12
Jól hallotta Bence, (mert hiszen hogy ő volt,
Arra tán nem is kell vesztegetni a szót)
Egy betűig hallá, de tűntette magát,
Mintha nem értené a csufolók szavát.
Derekát azonban kezdte egyengetni,
Kár, hogy csak a nyakát tudta hátrább vetni;
Virgonc legénysége is eszébe jutott,
Próbálta, ha tudná, amit akkor tudott.
13
Megsodorta bajszát, de az visszahajla
S mely elébb volt csákó, lett belőle kajla;
Néha meg-megrántá a zabolaszárat
S ijedtében majd leült a jámbor állat.
A pajzán suhancok méginkább nevették
E hiuságért az isten-teremtettét:
"Félre, félre, nyargal a szilaj paripa;
Fusson, aki futhat; ember-halál lesz ma!"
14
Bence jobbra-balra sandalít félszemmel,
Káromkodni volna kedve, csakhogy nem mer,
Komoly ráncba szedi szemöldöke táját,
"Megvetem," gondolja, "a csufolók száját."
Ballag nagy-begyesen, a kacaj követi,
Mert sehogysem illik e méltóság neki,
Úgy se', mintha rozsdás sisakja helyére
Üstöt borítana borzas vén fejére.
15
Ócska mentéjéről perém és paszománt
Csüng előre-hátra fülek, farkak gyanánt,
Nadrága még birná, csakhogy, az átkozott -
Szörnyüség! a térdin hogy' megfogyatkozott.
Sárga csizmáján nincs egy mákszemnyi
sárga,
Legöregebb lenne az a zsibvásárba';
De a sarkantyúján van ám rozsda elég,
Tán bizony kincsásók a föld alatt lelék.
16
Ballagna begyesen, de, ebanyja lova,
Egyszer csak megáll s nem megy se té, se tova:
"Co fel, sárga, co fel!" biztatja hiába,
Nem mozdúl a sárga, leragadt a lába.
Hátra tekint Bence: "Ejnye
veszetthordtát!"
Négy-öt erős fickó tartja lova farkát;
Felejti mérgében, hogy félni kellene
S ily szavakat szórat a bosszuság vele:
17
"Cudarok; zsiványok, haramiafajták,
Kik az embert fényes délbe' megtámadják, -
Léhűtő pocsék nép: ezelőtt húsz évvel
Bántatok volna így szegény jó gebémmel!
Birnám csak én is úgy, mint akkor, vén
tagom.
Nem tréfálna kendtek velem ily vastagon;
Most is megmutatnám ugyan, ki az ember,
Csak ne volna rajtam ennyi súlyos fegyver."
18
Vesztedre beszéltél; szegény jámbor öreg,
Egymást érik a nagy pajzson a kövek,
Kushad Bence vitéz, fejét aláhúzza,
Hogy valamiképen a kő be ne zúzza.
"Üssük, üssük, ott mász a
tekenősbéka!
És foly a legénység csintalan játéka,
Még tovább is folyna, ha a szörnyü barát
Meg nem hallaná az ingerkedők zaját.
19
Meghallotta ám és hátra is tekintett,
Szólni ugyan nem szólt, csak kezével intett,
Öklelő dorongját magasra emelé,
Rázta fenyegetve a pajkosok felé.
S mint mikor vesszőjét sejtve a mesternek,
Az iskolás fiúk pisszenni se mernek:
Hirtelen elnémult a vihogó lárma;
Tőlük ugyan Bence akár fején járna.
20
Most az ősz barátra fordult a figyelem,
Ki lovát ugratta a bajvívó helyen;
Nem kövér a pej ló, de csontjai nagyok,
Szép simára kefélt szőre pedig ragyog.
Kitetszik belőle, hogy nemes a vére,
Szinte örül, hogy ma táncolhat kedvére,
Kényesen hordozza az erős leventét,
Látszik, hogy az Isten sem hámba teremté.
21
A barát a lóval karikára forgott,
Felhányta magasan a nehéz dorongot
S megkapá marokkal, - vagy tán meg se kapta
Csak, mint könnyü pálcát ujjain forgatta.
Zúgott a nehéz rúd, kavarván a szelet,
Nagy tányért csinált a barát feje felett.
Fényes karikát írt hegye a fegyvernek,
Mint ha tüzes üszköt csóválgat a gyermek.
22
Álmélkodik a nép, eláll szeme-szája,
A vitéz karoknak erejét csudálja,
Suttog babonáról, kételkedve morog:
Nincsen Istentől e szemmel látott dolog.
Van, ki a barátban Toldira ismerne,
De vénelli Toldit oly nehéz fegyverre;
Másik úgysegélylyel állítja, hogy megholt
Az öreg Miklós, - ő temetésén is volt.
23
Olyan is van elég, aki, ha csak lehet,
Szörnyíti erősen a csudás híreket,
Sőt, ha mástól nem hall, jobban esik neki,
Ha maga csinálhat és azt terjesztheti.
Egyik ezek közzül azt a mesét lelte,
Hogy e biz' a meghalt Toldi Miklós lelke;
Elragadt a félsz, a sziveket eltelé, -
Még aki nem hitte, az is borzadt belé.
24
Kérdezi a király: ki s kicsoda volna,
Ha már az ősz bajnok, Toldi, odavolna?
"Azt mondátok nekem, hogy a vén sas nem él:
De hol venné magát hasonlatos személy?
Akár nagy termetét és őszöreg fejét,
Akár pedig nézem iszonyú erejét:
Mindenhogy' csak a vén Miklóst lelem benne,
Ily szakasztott mása honnan is teremne?"
25
Az urak egymásra néztek, de nem szóltak,
Látszott képükön, hogy zavarodva voltak,
Nem akadt közűlök aki szót emeljen,
Mindenik azt várta, hogy másik feleljen.
Végre monda egyik: "Hihető, hogy csak
ál
- Mint a gúnya rajta - a bajusz és szakáll;
Hiszen bírja, bírja vén ember is vasát
De csak fiataltól telik e gyorsaság.
26
"Aztán a vén Toldi - nagy híre volt annak,
Urát is adhatom mindenkor szavamnak -
Nem soká élt, hogy az udvart idehagyta
Vakmerő goromba beszédnek miatta.
Elkövetett bűnét vette-e szivére?
Vagy csak a vénségtől állott meg a vére?
Akárhogy, akármint, de őt testi szemmel
Nem látta azóta földönjáró ember."
27
A király megrázta ősz fürtit hajának,
Ködöt vont szemére néminemü bánat,
"Tudom", monda, "tudom; emlékezem arra
Az oly sokszor megbánt - »távozzál« -
szavamra.
Emlékezem, mikor voltam olyan gyenge,
Hogy az igazmondást nem birám el szembe; -
Mert zsémbes, de hű volt a vén Toldi nálam:
Keserű orvosság durva fakanálban.
28
"Akkor is... de nem jut már eszembe szava -
Úgy emlékezem, hogy néki lett igaza,
Megbántam a dolgot, nemsoká hogy elment,
S hej örömmel adtam volna a kegyelmet:
De ti azt mondátok, már minden hiába,
A király haragját elvitte sirjába...
Mely hazugságot én most megbocsátanék,
Csak volna életben a régi szolga még."
29
A király e szókon méla gondba merült,
De vidult azonnal, orcája kiderült:
Nemcsak látja már, hogy erősek az inak,
Mennydörgő szavát is hallja vén Toldinak.
Mert míg az urakkal a király szót váltott,
Háromszor kerülte az meg a korlátot;
Nem kerűli többször, kiáll a középre
S így rivalkodik a körülálló népre:
30
"Hát én itt magamban körös-körül járjak,
Mint a nyomtató ló, vagy a kerge állat?
Talán azt hiszitek, hogy útam-veszetten,
Szándékomon kívül csak idetévedtem
És azért kerengek, hogy a rést, amelyen
Szabadúlni tudnék, valahol megleljem?
Háborgós nyila! hát nem akad egy kölyök,
Aki szembeálljon, mikor víni jövök?
31
"Hogy nem ért a szórul...? vagy hol az a talján?
Most jőjön erejét fitogtatni, hadd lám!
Vagy talán odébb állt az országcímerrel,
Szégyellve, hogy ahhoz jut oly könnyü szerrel?
Ó! hogy ez a várhegy meg nem nyitja száját
S e bámész juhoknak el nem nyeli nyáját;
Nem elég, hogy szabad címert hagya rátok, -
Védni azt a sírból járjon fel apátok?"
32
Így kiált a csuklyás, elég értelmesen;
Félreáll az olasz, nem venné észre sem,
Hej dehogy mutatná magát víni késznek,
Csak ne szégyellné, hogy annyian ránéznek.
Felzökken lovára, amely szinte görnyed,
Nyomul a középre káromkodva szörnyet:
"Vén pap, mit keressz itt? meguntad életed?"
"Olasz! neked hoztam utolsó kenetet."
33
Azzal egyberoppan a két erős bajnok.
Toldi a nyeregben jobbra-balra hajlong,
Jobbra, balra rántja tanult lova száját
S játszva kikerűli az olasz dárdáját.
Szúr aztán az olasz a semmin nagyokat,
Mint a vénasszony, ki négy szemmel varrogat, -
Cérnát vonna tűbe... épen mellette jár -
Csak, ahová kéne, fokába nem talál.
34
Megharagszik egyszer a nagy bálvány olasz:
"Gyilkolom a lelkét! hát engem csúfol az?
Öklelő dorongját vállán hordja veszteg
Védd magad - mert véged, ha én hozzákezdek.
Elhibázza Toldit, mint előbb, a dárda,
De mikor mellé jut és ez nem is várta,
Kardot ránt az olasz - a szőrcsuklya reped, -
Megrémül a sok nép: "no barát, jaj neked!"
35
Jaj is volna, bizony, vagy tán jaj se volna,
Szörnyet halna Toldi, egy igét se szólna:
De acél-sisak van a szőr-csuklya megett,
Másszor is kapott az oly ütést eleget.
Kardot ránt az öreg, de míg azt kivonja,
Hármat csap az olasz sebesen, egy nyomra:
Peng harmadszor a kard, elakad középen,
Csonka vaskó marad gazdája kezében.
36
Nekihúzalkodik a barát is, kapja,
Ahogy Isten bírni adta, oda szabja;
Féluton a kard-él az olasz nyakához,
Sose hal meg, ha e vágás nem halálos:
De látván, hogy eltört ellenfele kardja,
Iszonyú csapását rögtön visszatartja
És kiáltja Bencét, hogy ez egy heverő
Kardot a vitéznek hamar hozzon elő.
37
Megfogadja Bence, a kard elérkezik.
Most sokáig tartó vívás keletkezik:
Kar feszűl kar ellen, szablya szablyát penget; -
Egytestvér a két kard; hát egyik sem enged.
Kétszer csapnak össze, annyiszor pihennek;
Harmadszor dühösen megint összemennek;
Maga Toldi is már ühmgetésre kezdi,
Látván, hogy erejét oly hiába veszti.
38
Megharagszik aztán s odavág olymódra,
Hogy legény korában is számot tett volna:
Felfogá a másik a csapást, de élit
Egymásba rótta a két kard, szinte félig.
Nem birá az olasz kardját megtartani,
Recsegve-ropogva tágultak inai:
Repül a hegyes kard szárnya-szabadjában
És billegve áll meg egy sorompó-fában.
39
Az olasz elugrott: ezer szerencséje!
Mert iszonyút vág most a barát feléje,
Olyat, hogy utána rándult maga ferdén
És csak kicsi tartá, hogy megmaradt nyergén.
Káromkodik egyet, ott van buzogánya
(Félmázsa, ha nem több) zúdítja utána,
Sejti amaz és a lóserényre fekszik,
Annak köszönje, hogy haláltól menekszik.
40
Az idegen bajnok gyorsan visszafordul,
Vér fut a szemébe, részeg, de nem bortul,
Él, hal, neki mindegy, rohan a barátja,
Ágaskodik a ló, villámlik a dárda:
Mintegy el akarja ellenét gázolni, -
Csakhogy nem ereszti ám oly közel Toldi:
Szügyének feszíti nagy öklelő fáját,
Úgy buktatja hanyatt a lovat s gazdáját.
41
Ekkor a vén Miklós leugrik lovárul
És kivont fegyverrel az olaszhoz járul;
A király engedne: "Kegyelem!" kiáltja,
De elébb járt a vas, Toldi Miklós bárdja.
Maga lóra pattan, maga Bencének int,
Azzal útat veszt a sokaság közt megint:
Megfélemlik a nép, csak bámul utána, -
Míg el nem csapódnak egy közel utcára.
42
Nagy hallgatás után ébredez a zsibaj,
Először csak egyes, kérdő hangjaival,
(Szálankint először; úgy lehet mondani;)
Felelet helyen is mind kérdést hallani:
"Ki volt ez? mi volt ez? ördög-e, vagy
barát?
Mért fel nem födözte a királynak magát?
Mért hódolni nem ment? vagy semmi szüksége
Földi jutalomra, földi dicsőségre...?
43
Lett aztán zaj elég, sok szónak sok alja,
A hírnök azonban kürtjét megfuvallja:
Harsog tölcsér-szája a fonatos réznek,
Elcsitúl a lárma és mind odanéznek.
Felkiált a hírnök: "Ha van, aki meri
Állítni, hogy az ősz bajnokot ismeri,
Álljon elő bátran és ha igazat szól,
Jutalmát veszi a felséges királytól."
44
Mindjárt is előáll Pósafalvi János
És meghajtva térdét így szól a királyhoz:
"Felséges uram, én esküszóval merem
Állítni, hogy az ősz bajnokot ismerem.
Tegnapelőtt este én vittem neki hírt,
Hogy az országcímer idegen kézre birt,
Ettem, ittam vele, láttam is táncolni:
Sose menjek haza, uram, ha nem Toldi."
45
E szavakkal önte a királyba lelket.
Kapott is jutalmul két szép nemestelket,
Hátraszól a király a nagyurak felé:
"Írjátok meg" úgymond "aranyos levelét."
Egyszersmind az urak közül kiválogat
Fényes öltözetű éltes embert sokat:
Toldi után küldi: híják nyomba' vissza:
Sehogy ott ne hagyják, szörnyen rájok bízza.
46
De a nép sokallja mindezt sorra lesni,
Ujjongatva ömlik Toldit fölkeresni,
Azt hinné az ember: tűz felé szaladnak,
Majd felfordul a vár, oly robajjal vannak.
A királynak sincsen kedve lent maradni;
Négyszemközt akarja Toldit elfogadni:
Nem bízik magához (föl is azért megyen)
Hogy a négy szem közzül kettő száraz
legyen.
*
Negyedik ének |
|
|
Ilosvai
1
Immár Toldi Miklós, és öreg szolgája,
A Dunán átkelve Rákosmezőn jára,
Toldi elül, Bence utána csendesen,
Nem dobban az úton lovaik lába sem,
Körme sík homokba csuklóig lehalad,
Nyom előttük sincsen, utánok sem marad;
Ha maradna is, azt mindjárt egyenlőre
Söpri az éjszaki szélnek fölözője.[1]
2
Ballag a vén Toldi, tépelődve ballag,
Ki tudná, mit gondol azért, hogy csak hallgat?
Látom én: a folyó, azért hogy hallgatag,
Mélyebb szokott lenni, mint a csörgő patak.
Bence sem szólott még, amióta jőnek;
De a hallgatást nem soká bírja ő meg:
Csak az első egy szót ejtené ki Toldi,
Majd ki tudná ő a többijét pótolni.
3
Úgy intézte a sort, hogy gazdája mellé
Érkezzék, de mintha észre nem is venné;
Akkor hol köhentett (nála szokott próba),
Hol pedig lovával őgyeledett szóba.
Avval is kénytelen volt felhagyni aztán,
Bölcsen átallátta hogy semmit sem használ;
Mentek, mendegéltek még egy jó darabot,
Egyszer a vén Miklós e szókra fakadott:
4
"Nem hiába ástunk földalatti vermet:
Lásd, Bence, a földön már meg sem ismernek;
Mesévé csinálnak maholnap engem is,
Amiről azt mondják: hisszük is azt, nem is."
Itt elhagyta kissé, vagy épen elakadt -
Érzé, hogy ha még szól, mindjárt sírva fakad;
Így sem óhatá, hogy titkon el ne lepje
Szeme ősz pilláit könnyjének egy cseppje.
5
Nem sok idő kellett, csak amíg az ember
Kettőt avagy hármat pillantana szemmel,
Hogy megint erőt vett szívén az ősz Toldi
S folytatván beszédét, ígyen kezde szólni:
"Időnek előtte krónikába tesznek,
Még szemökkel látnak s ihol már se hisznek;
Tán sokallják ami vén karomtól telik:
Mennydörgős nyila! hát kinek keveselik?
6
"Büszke Lajos király, ravasz vén ember te!
Jobb szemed volt másszor; karomat ismerte,
Ismeréd a testőrt, aki hajdanában
Testével takart el sok nehéz csatában.
Most nem ismersz, ugy-e, bár erőmet látod?
Hm! hogy' ismerhetnél minden vén barátot?
Hidegen vonítasz a dologra vállat -
Vén király! a róka nem rókább tenálad.
7
"Vagy talán azt várta, hogy mint földi féreg,
Lábaihoz csúszok és kegyelmet kérek?
Mért kérjek kegyelmet? amiért a gyermek,
Kit goromba szülék ok nélkül megvernek?
Én kérjek kegyelmet? én, holott ő vétett?
-
Hisz te látod, Bence, te látod mivé tett!
Elsötétült lelkem, mint a sötét árnyék,
Ollyá lettem, mintha már földön se járnék.
8
"Mit vétettem azzal, hogy kikeltem bátran
És korcs udvaráért a királyt dorgáltam -
Melyben már alig van egy jó magyar bajnok,
Csak holmi lyányképű, ugrándozó majmok?
Fájt, hogy a magyarból olasz bábot csinál,
És szemébe mondtam: ez nem szabad, király!
Ha megromlik a nép régi jó erkölcse:
Mit ér a világnak csillogó kenőcse?
9
"Nem vénség az, ami engem sírba teszen,
Régi kardját, íme, most is birja kezem,
Fájdalmim, ha vannak, nagynéha gyötörnek:
Óh, ez a penészes tunyaság, ez öl meg!
Nem áhítom én a nagy király
kegyelmét -
De Lajost szerettem... most is szeretem még;
Hozzá vonz a lelkem... Mi haszna? mi haszna?
Bújj el öreg: halj meg; ne nyisd szád panaszra."
10
Erővel nyomá ki utolsó szavait; -
Mint, ha szűk edényből öntenek valamit,
Utoljára mindig legnagyobbat buggyan:
Oly formán szakadt ki őbelőle a hang.
Elfordult sebesen, alighogy kimondta,
Szőrcsuháját mélyen a szemére vonta,
Úgy nézett a széllel farkasszemet, soká,
S könnye csordulását a nagy porra fogá.
11
Pest felől azonban, mint valamely felleg,
Porral és morajjal a sok nép közelget,
Nagy ujjongatás lesz, mihelyest belátják:
Toldi! a mi Toldink! örömmel kiáltják.
Egymást töri a nép, úgy nyomul előre,
Hogy meglássa Toldit; siet nyakrafőre:
Karikába veszik, elfogják az utját,
Köszöntik jelekkel, hanggal, ahogy tudják.
12
A lovasok közzül pedig egy úr kivál,
Mondván: "Toldi Miklós! köszöntet a király,
Régen tartogat már számodra kegyelmet,
És nem vala szükség azt újra kinyerned;
Meg is adta volna százszor és nem egyszer,
De híre futamlék, hogy már sírban fekszel:
Most, midőn ezt a hírt így meghazudtolád,
Jöszte, vedd kegyelmét, mit ő kész szívvel ád."
13
Így szóla, és mikor véget ért a beszéd,
Nyujtá a vitéznek barátságos kezét:
Késett elfogadni - szeme csak tébolygott,
Mintha nem is hinné Toldi ezt a dolgot.
Akármerre tekint, minden ember képe,
Minden ember szeme ragyog örömébe':
Csak, lám mondom, ő néz tétovázó szemmel;
Elszokott, hiába! még örülni sem mer.
14
Majd az öröm lángja őt is átalhatja,
Szeme kezd lobogni, jobb kezét odadja:
De, mintegy akarván örömét titkolni,
Indultában ekkép dörmölődik Toldi:
,Óh én vén szakállam, hívatlan vendégem,[2]
Ím Budára hívat most a király éngem,
Tán meg is csufolnak ott az ifjak éngem,
De király parancsa: fel kell menni nékem.
15
Ám, ha megállandod ott a te bosszúdat
És megtanítandod most serdült ifjakat:
Gyönggyel megfűzetlek, mint jó szakállamat.
Ha pedig szégyenbe hozod tenmagadat:
Szálankint tégedet én el-kiszaggatlak,
Város piacára, szemétre kihánylak.
Azért úgy mutassad; ősz szakáll, magadat,
Hogy aranyba, gyöngybe téged foglaljanak!'
16
A nép helyeselve integet egymásnak,
Vége-hossza nincsen az ujjongatásnak,
Toldihoz tolúlnak, egymást nyomva, törve,
Akit a szép ruhás urak vettek körbe.
Más csoport az öreg Bencét fogja körül:
Szegény jámbor szolga! majd meghal, úgy örül:
"Megmondtam" dicsekszik, "hogy e lesz
belőle!"
Pedig sose mondott semmit meg előre.
17
Fogdossák a markát, kérdik, ismerkednek:
"Ej no, Bence bátya, jut eszébe kendnek:
Mikor itt s itt - tudja?"... s mondtak olyanokat
Mikből sose hallott a jó öreg, sokat.
"Hogy van Bence gazda? alig ismerni
rá."
"Cimbora, most kendnek falut ád a király."
- "Meg is érdemelné, ugyseg'en, igazán:
Van egy faluára ereje a hazán."
18
Bence azt se tudta, mely felé tekintsen,
Hogy mindnek odadja, annyi keze nincsen,
Szájának is kéne lenni vagy ötvennek,
Hogy felelni győzzön, aki kérd, mindennek.
Csak nézett mosolygva, hol ide, hol oda:
Bal kezével mente-gombjain kapkodva,
Jobbja meg a nép közt kézről-kézre járván -
Kifogott az öröm, kifogott az árván.
19
Nem tágít a népség, egymást töri, tolja;
Még jobban gyülekszik, nemhogy eloszolna;
Aki hozzá nem fér, hogy vele beszéljen:
"Éljen Bence!" kiált, "a jó Bence éljen!"
"Megvan a vén Bence? lássuk a vén
csontot!"
- "Ezt hajigálták meg valamely bolondok?"
- "Ki bántotta Bencét, a pokolra termett?
Akasztófa kéne annak az embernek."
20
- "Hol az öreg Bence, Toldi vén dárdása?
Fel kell őt emelni, hogy mindenki lássa! -"
"Emeljük, emeljük! hisz' vagyunk elegen:
Így la, mindenestül, hogy hamarább legyen!"
Azzal nekidőlnek, ahogy tőlük telik,
És Bencét lovastul vállukra cepelik;
Fészkelődött elébb egy kissé az állat,
De majd belenyugszik, mivel úgyis fáradt.
21
Csakhogy a hideg nem rázta szegény szolgát;
Látva, hogy' felvitte Isten az ő dolgát;
Két fejjel nagyobb most, annyival kilátszik:
Egyik a lováé, magáé a másik.
Nézett jobbra, balra, hátra és előre:
"Istenem, Istenem!" ennyi telt ki tőle,
"Istenem, Istenem! ejnye bizony! no lám!"
Tördelé rebegve, "sohase gondolám."
22
Toldi pedig, menvén elül az urakkal
Kezde alábbhagyni minden búbánattal;
Hátra-hátra nézett s Bence diadalán
El-elmosolyodék, irigylé is talán.
Minek irigyelné? tudja, kiért teszik:
Hol kedves a vendég, ebe sem éhezik;
Aztán neki volt már része dicsőségben...
De sohasem annyi, mint ma lesz egy végben.
23
Mert, amint Pest város utcáira jutnak,
Emberből van ottan peremje az útnak;
Tán, ha a felséges király maga jőne,
Annak sem lenne már annyi sok nézője.
Nem is nézők ezek: mindnek szája
tátva:
"Éljen Toldi! éljen!" harsogják kiáltva;
Összeroppan a hang - sőt a kopasz falak,
Messziről azok is "Toldit" kiáltanak.
24
Minden ablak nyitva s emberfővel tele
Annyira, hogy hátul semmit sem lát fele;
Minden ház gerince valóságos nyereg,
Sorra ülnek rajta lármás sühederek.
Némelyik a kémény tetejére mászott,
És, mint szélkatona, kézzel hadaráz ott, -
Akármely felől jő, vastagon vagy véknyan:
"Toldi! éljen Toldi!" nem hallik egyéb hang.
25
Az öreg Miklósnak felderűl orcája,
Árnyékos búbánat nem vet foltot rája:
Ilyen az ég, ha a felhők felszakadnak
S este szép pirosan visszatekint a nap.
Ki gondol akkor rá, hogy mindjárt lemegyen?
Örömszín terül el síkon, völgyön, hegyen;
Maga az esőcsepp a mezőn, az sem könny
Olyankor, hanem mind-mind megannyi szem gyöngy.
26
Akármerre tekint, nem látni egyebet
Csak felé sugárzó száz meg ezer szemet,
Fennrázott süveget, karok emelését,
Mint örvendő lelkek szárnya lebbenését.
Látni ablakában csaknem minden háznak
Lelkes hölgyeket, kik fejér kendőt ráznak,
Nevét is kiáltják, de az zajban vész el,
Mint ha mennydörgéskor árva méh döngécsel.
27
Egyszer, mint a zápor, kezdének rászállni
Az elaggott ősznek gyenge szép leányi:
Bokréták, virágok; - télizöld növények,
Melyek, mint a szép hír, halálban is élnek.
Hullanak magára, hullnak a lovára,
Előtte, megette - elmenő útjára,
Pesten is, Budán is; míg, a várhoz érve,
Meg nem álla Toldi, az urakat kérve:
28
"Édes jó barátim, akiket jobbadán
Én kapattam egykor fegyvert fogni csatán,
Most ti váljatok el tőlem, hírüladni,
Hogy nem fog sokáig Toldi elmaradni:
Házikóm van itten; elmult három éve,
Hogy lábbal se voltam fordulva feléje -
Mint jóféle gazda most oda elnézek,
Nem hordták-e még el tőbül a szélvészek.
29
"Levetem e zubbonyt; - páncélom is rozsdás;
Jó-magamnak sem fog ártani a mosdás,
Poros a küzdőhely, nem úgy mint a szőnyeg,
Porral fedi arcát az ott öklözőnek.
Hisz talán még rajtam is fog a pipere,
Belőlem is válik palota embere,
Rajtam is megakad holmi cifra rongy még...
Eh, barátim, hagyján! úgy kileszek, hogy még."
30
Nem hinnék az urak amit Toldi fogad,
Hogy nem csak kijátssza minden ő dolgokat,
Nem bocsátanák el, ha jutna eszekbe,
Olyas eset, mikor Toldi szavát szegte.
De meghisznek neki és bátran elválnak
Megvinni a hírt a felséges királynak;
Az öreg vitézt és hű szolgáját pedig
A tapsok, éljenek, házához követik.
*
[1] Szérű-eszköz. A. J.
[2] Csaknem szórol szóra Ilosvaiból. A. J.
|
|