VOJTINA LEVELEI ÖCCSÉHEZ

I. levél

Mit hallok Andris? engem uccsegéljen!
Nem hittem volna, hogy ezt is megérjem,
E nagy malheurt... vagy örömet (na, ni!
Az ember ki se győzné mondani)
Tudnillik, hogy te, édes jó rokon,
Poéta lettél, és a lapokon
Ritkán szedett betűi nagy nevednek
A hallhatatlanság felé merednek.
Ej, ej, fiú, beh sokra haladál:
Spiritusod van, vagy mi a tatár!
Nyelvem megáll, az eszem elakad:
Hiszen felleg se volt, és már szakad!
Azt hittem, a kozákjárás után
E rongy világban nem lesz több csudám:
Nagyobb az, hogy te költő vagy, kölök,
S ki is nyomatják versed, ami több.

Emlékszem - ezt te mindég titkolád, -
Kétszer futál meg három iskolát;
S kétszer három = hat az Marótiban:
Igy legalább hat iskolád kivan.
Akkor a könyvet pad alá csapád,
És úrfi-magnak meghagyott apád.
Ez állapotban két ösvény maradt
Számodra nyitva: lenni úr-paraszt,
Vagy lenni költő; mert csupán e két
Mesterség: tollat fogni, vagy ekét,
Ez az, mi fűnek és fának szabad,
Céh, mely akárki fiát befogad.
S mivel hallottad volt, vagy olvasád
A Kisfaludi kalamárisát,
Shakespeare hogyan lopott egy őzbakot,
Vagy színpadon széket hogyan rakott,
Burns Róbert, a skótok Petőfije,
Költő mikép lőn, paraszt létire,
Mikép ama német csizmadia,
S a kiskunsági mészáros fia,
Ki mindenütt forgott húsz éveig
Csak ott nem, hol a túdóst nevelik:
Tehát, egy istenverte pillanatban,
"Író leszek!" kiáltál fel magadban.
És olvasál, ha postanap kerűlt,
Vasárnapi ujságot, Honderűt,
Petőfi vagy Rigó Pál műveit,
Divatlapok színes leveleit:
Itt, ott, mi történt: Cenken, Igaron
Hogy ment a színdarab, táncvigalom?
S a többi. És az olvasmány hatott:
Mindjárt megirtál egy... birálatot.

   De Frankenburg, Vahot, vagy Jókai,
Beküldött műved nem nyomatta ki.
Azt mondta rá: csak nőj még, kis szamár,
Mielőtt bírálva megszólamlanál.
Te megfogadtad - a növést; de nem,
Hogy minden istenadta pénteken
(Ez volt a szerencsétlen postanap)
Pestre ne útazzon négy öt darab.
Persze, előbb csak bérmentetlenül;
Gondolva, hisz már ennyinek örül
A szerkesztő és örömest fizet;
Az ő malmára hajtod a - vizet.
De ah! a szép "vidéki levelek"
(Mert e nemben valál akkor remek)
Felbontva, olykor még bontatlan is,
Kályhába, vagy hová, repültenek,
S helyettök a szerkesztőség hamis,
Csufondáros élcei dőltenek.
Hej, Értesítő, Mondanivaló,
Nyilt posta, Tárca, vagy mi a manó,
Beh tönkre sujtál sok fiók-zsenit,
Ki volna most irodalmi zenit!

Igy téged, Andris, akkor legalább,
Szörnyű módon megtérdelt a galád:
Írhattad álnevül az O. P. Q-t,
Mégis örökké járt terád a rúd.
Majd megfizetted a levél diját,
Sőt olykor egy kis accidentiát
(Fertálybankót... de még nem volt, igaz...
Akármit, ide nem tartozik az)
Rekesztél a szerkesztőnek dohányra,
Mégis örökké rád füstölt pipája,
S te meg nem láthatád az örömet:
Hogy' néz ki nyomtatásban leveled,
Azon betűk, amelyeket te írva
Mázolgatál a rózsaszín papirra.

   Kitört ezenben a forradalom,
Szépen lecsücsült az irodalom;
Azóta nem hallottam híredet,
Már azt hivém, a muszka had megett!
Hát dehogy ett! majd bizony, ily darab
Bolondgombába az beléharap!
Keresztül estél a rostán, s azonnal
Gyürni kezdéd a verseket halommal.
"Szabad a vásár, most költő leszek,
Úgyis kipusztultak a céhesek"
Kiáltád, s íme hogy bámul a hon
Égverdeső, merész tyúk-szárnyadon!
Pegazusod befogja a futár is,
Gondolva, hol ló nincs, jó a szamár is.

   Így töre ki belőled a zseni;
Vétkeltem ezt meg nem érinteni. -
Már most haladj az elkezdett uton;
Mert visszalépés nincs, azt jól tudom;
De minthogy ifju vagy (ámbár jeles)
Tanulj tinó, hogy ökörré lehess.

   Mindenekelőtt azt tanácsolom:
Verset sokat! legyen bármily bolond.
De sok legyen, hogy nevedet minél
Többször találja meg az olvasó:
Az semmi aztán, hogy ha rossz, ha jó,
Ő el nem olvas, mert előre fél,
Inkább ab invisis koszorut ád,
Mi ugysem ér egy árva polturát.

   Mint a halandó ember, aki nyers,
Szellemi, testi részbül áll a vers.
Az első láthatatlan semmiség,
Csak holmi vaskalapos hiszi még;
A test, az a vers, ami látható,
Fonállal mérhető, tapintható:
Ezzel van egy kis gépszerű dolog,
A másik... az magátul jőni fog.

   Beszédhez, amit versnek mondanak,
Mindenesetre kellenek szavak.
Te mindig olyan szót válassz, csinálj,
Amit ne értsen János, vagy Mihály;
Legjobb, ha tenmagad sem érted azt:
Így legalább soha fel nem akadsz,
Mert, aminek értelmét nem tudod,
A szó mindenhová illeni fog.

   Szükség továbbá versbe néha rím.
Mindegy ördög, ha nő az, vagy ha hím,
Csak arra légy leginkább figyelő,
Hogy öt-hat sorban jőjön egy elő
S a többi vers, mint galyak szekeren,
Lógjon előre-hátra, rímtelen,
Ez szép találmány és pedig honi:
Eo ipso, hogy pongyola, zseni;
Dehogy tud így más nemzet dallani!

   Igaz, hogy a rím bőven nem telik.
Lelnek biz azt, akik nem restelik -
És holmi rossz rímnél becsesb zománc
A versen a szép csengő asszonánc,
De ez utóbbi szót, nem is csoda,
Nem minden bikfic érti, micsoda:
S ha p betűnek b visszhangja lett,
Fülét csóválja a rossz rím felett.

   Azonban itt szabály van: s te, zseni,
Nem fogsz pedant szabállyal küzdeni,
Te ugyanazon szót hangoztatod:
Igét igével, raggal a ragot.
"Hőssel - könnyeddel" keblét és szivét
Rímnek nagyon jó, szépen kivivéd,
Mint a Tinódi százötven valá-ja...
(Ha ugyan jól emlékezem reája).

   Megállj: mi könnyű és mégis be szép
Kádenciás vers az ilyen beszéd:
"Barátok - arcok; sírtál és aludtál,
Könnytől - beszédtől; ajtónál - sokaknál,
Kezére - tetejére - képzetére;"
És még ezer hasonló ára, ére;
Vagy: könnyeim, szemeim, bérceim,
Vagy: léptein, hölgyein, leplein,
Vagy: küldének, jövének, és menének;
És több efféle szentiványi ének;
Sőt: szerelem, ha jő rá gyötrelem,
Vagy: érzelem, kegyelem, értelem,
Vagy: fájdalom, síralom, hatalom,
Nyugalom, aggodalom, bántalom,
Vagy látás, hallás, szaglás és tapintás
(Mire én e rímet csapom: Amintás)

   Ellenben, hogyha egy sor vége párját,
És ráfelelne másik rím: bevárják.
"Harag - marad, darab - farag, győz - ősz"
Vagy pedig erre hogy csősz, plane főz,
És ezt azonmódon megszenveded,
Nem félsz, bizony kiszúrja a szemed!
Mert szemnek írunk, a fül második
Érzés, gyakran hibáz, hamarkodik,
Csak angolul nézhetni ilyet el
Hogy bird-nek sword, moan-nak alone felel.

   De kürtöl a posta; megjött s megyen,
Azért, jó Bandi, most elég legyen;
A papirosom se nyúlik tovább:
Bezárom ez első episztolát;
Jövőre többet, jobbat is talán,
Hogy emlékezzél néha-néha rám.

II. levél

Előre lantok...! vagy, mi a guta:
Lant nem igen van... tollsíp és duda,
Előre tökszár, csimpolya, doromb,
Madárkelepce és repedt kolomp!
Fel hagymabördő, fűzfasíp, bürök,
Lyukas kulcs, mely süvít, kanásztülök,
Cirok-hegedű és hasadt fazék;
Hadd zengjen a föld és zengjen az ég!
Mert a hazának épen ily zene
Most éltető, fenntartó eleme;
Minden szemét vers egy-egy drága kincs,
Megél, ha ebben semmi szűke nincs;
Sovány ugarnak trágya kell, de sok:
Munkára, tollak, kalamárisok!

   Igen! ha tiszta búzánk elfogyott,
Miért ne vetnénk a helyett gyomot?
Nem zöld-e a gyom, dudva és paréj?
S nem nagyra nő? akár aláhenyélj.
Árnyéka szintugy van - sőt koszorút
Fonhat belőle aki rászorult,
Vagy kedve tartja. - Gazt ápolni hűn
Hazafias tett: gyomlálgatni bűn.

   Azért előre mindenféle dibdáb,
"Hancúzni a Parnasszuson mezitláb!"
(Mint egy barátom írá valahol,
Ki csürhe közt nem örömest dalol.)
Bátran, merészül, kissé szemtelen!
"Mi költők" a szerény hang ez legyen!
Miért ne? gyermekjáték az egész,
Sármunka, nem kell hozzá semmi ész,
Csak jóakarat és nem-tiszta kéz.
S kinek csizmája rossz, vagy inge nincs:
Kit a leánytól zár kaján kilincs;
Kit apja megvert, vagy preceptora;
Kit elbájolgat a zsidó bora;
Ki éhgyomorra káromkodni tud,
Nagyot, keservest, cifrát, hájszagut,
Mint: "aki lelke, istene vagyon!"
S a többi (példa majd minden lapon);
Ki felfödözte, hogy az éj sötét,
A sárga holdnak kajla üstökét,
Csillagot éjjel, nappal a napot,
S bír vágni rájok egy hasonlatot,
Minő bagoly s hab szók között lehetne,
Vagy mint ezek közt: csillag és gereblye;
Ki a dalt írja, még pedig hová:
Villámmal ír dalt a levegőégbe,
(Kottázza tán...? no, ha így gondolá -
S a tüzes istennyila viszi végbe
A kottaírást...!); szóval aki mer
Nem tudva tudni s bízakodni el;
Vagy aki sok jó versneműt bevett
És gyomra terheléseig evett,
S magát úgy érzi, hogy: csak ki vele!
Mit egyszer-másszor oly mohón nyele:
Mindaz körömre, tollra és - papírra!
(Miután nem írószer többé az irha).

   Oh mert az ember lelke úgy örül
Látván e sürgést íralmunk körül!
Hány érdemesnek tünt le fénykora
S borítja könyves bolt vastag pora!
Hol a közönség, mely keresne gyöngyöt,
Mit a feledség pókhálóba göngyölt,
Ha ők, a jó fiúk, sár-foglalóba
Nem tesznek egyet-kettőt hébe-hóba!
Igen, ha ők fel nem eresztenék
Bő lében a mult héti pecsenyét,
Nem is tudnók, hogy a rég élvezett
Jobb koszt iránt szánk íze elveszett.
De ők, a jó fiúk, elészedik
A régi jobbat, és nem engedik
Hogy elenyésszen egy szép gondolat,
Hanemha - nyúzó bicskájok alatt.
Előnkbe hogyha tócsát öntenek,
(Mi ő szerintök vers, azaz: remek),
S az ember abban úszdogálni lát
Ezernyi geniális nyelvhibát,
Tarkázva itt-ott, hogy legyen bizarr,
Jobb írók eszmehulladékival; -
Ha majd egy sánta láb, majd egy bezúzott
Orr és fületlen, torzonborz fej úsz ott,
Melyekben ez s amaz jó emberünk
Költői mondatára ismerünk,
S ujjal mutatjuk: ezt tudom kié:
Berzsenyié vagy Kisfaludié,
Kölcseié, vagy Vörösmartié,
Garai, Bajza vagy Petőfié;
Ha mondom, így, bár csúnyán megkuszálva
Ráismerünk jobb költőink szavára:
Avagy nem méltók köszönetre, kik
A régi szépet újra éltetik?!

   Ha hát van, Andris, jó fejed: tanulj.
Az ócska csizma, megfejelve, új,
És nincsen olyan régi köpenyeg,
Miből ne telnék egy hitvány süveg;
Azé a veréb, ki megcsípheti:
Fogj ócska eszmét s légy eredeti!

   Már most, eme vargabetű után,
Ideje volna ott kezdeni tán,
Hol a más héti munka elmaradt;
S köszörűlni juhászkutyából agarat.

   Ha mégis olykor asszonáncra jő
Kedved, vagy a rím nem kinyöghető,
Legjobb, ha mindig olyat válogatsz
(Találsz is könnyen) ami hogy nem az.
Például vár-ra ez jó lenne: rák;
Vagy erre hogy huszárt, üsd rá: osztják.

   De bezzeg itt ugyancsak átbukám
A mértéken; meg is fekszem talán.
Ad vocem, mérték: némely ostobák
Ennek jármába is beléfogák
Szegény verset: de te soha egyéb
Mértéket egy szál cérnánál ne végy.

   Ki jámbusokban ír, (kivált komoly
Verset) caesurát ne tegyen sehol;
Jámbust pedig csak ott ejtsen belé,
Hol semmikép el nem kerülheté:
Végül csupán hosszúkat tenni szebb,
Hadd vonja lábát, mint a sánta eb.

   Van a magyarnak... úr Krisztus, mi van!?
Saját mértéke: népdalaiban,
Melyet kitáncol a paraszt legény,
És Farkas Józsi oly szépen kihúz,
De a poéta (kincsek közt szegény!)
Mértéket idegen mintára nyúz.

   A szép toborzó, a lengedező
Bizony, bizony még járatlan mező,
Versébe olyat aki tenni mer:
"Nincs benne mérték!" orditozni kell;
Sántítson ő is úgy; előre, hátra,
Mikép a többi azt előtte járta.

   Ezenkívül, mint jó levesbe hús,
Szükséges volna versbe numerus.
"Mi a mennydörgő! hogyan illik a
Költészethez az arithmetika?"
Hát úgy öcsém, la! ez könnyű dolog!
Érezni kell csak, és mindjárt tudod. -

   Midőn te így írsz: "A leányka hőn
Fohászkodék és sírva a mezőn
Bolyonga; fürti közt lebegve méla
Szellő susog és zengő Philoméla
Éneke szól; süt bűbájos világa
A holdnak. Ime jő azonban drága
Kedvese, akit oly régen ohajtva
Várt; felsikolt és csókba forr az ajka -"
S a többi, - ez neked jó, meghiszem,
De, mintha sással metszenéd fülem.

   A ritmus oly láthatlan valami,
Mit inkább érzeni, mint hallani,
Mit észrevenni (mint a jó egészség
Szelíd hatásu titkos működését)
Könnyebb, mikor nincs, mint akkor, ha van;
Mi nélkül mérték, rím haszontalan;
S akármint gúzsba kössük: a darab
Kötetlen, buglyos, próza-vers marad.

   Ha írod a verset, nem öntöd azt,
Össze nem áll, hiába fúrsz, faragsz,
Majd itt bicsaklik félre, majd amott,
És kárba vesz sok oly becses robot,
Mellyel, ha méltóbb helyre áldozád,
Megkapálhattad vón' kukoricád.
Aztán meg... aztán... hát... álmos vagyok:
Szervusz öcsém! máskorra is hagyok.

(1850)

TÉLI VERS

Ej, ej, garázda tél apó!
Ki ördög hítta kelmedet,
Hogy sz. Mártonnap tájba' hó
Borítja házi telkemet?

Hogy bámul a vén vaksi hold
Hópelyheken át, mint szitán!
Pedig milyen jó szeme volt
Nyáron, szerelmesek után!

Mily villogó szemmel lesett
Minden sovárgót, csintalant;
Tudta nélkül alig esett
Szerelmi légyott és kaland.

De most bezzeg bámulhat ám,
Míg, amivel lát, kiapad, -
Mégsem jön ifju és leány:
Nagyon szabad künn a szabad.

Sőt a fakó poéta sem
Motollál a négy végivel,
Hanem bent ül kedélyesen
S tollmardosó dolgot mivel:

"Óh, természet halála, tél!
Emígy kapaszkodik bele -
"S te hófehér hó, mint Adél
Fehér, hideg hókebele..."

Pedig jól tudja, a kötél,
Hogy a lány keble nem hideg:
Csak, persze, tiltja szép Adél
Körmét annál hevitni meg.

De én kemencém oldalán
Csak fumigálom a telet;
Megfér kivül szobám falán!
Ne bántsa ezt a kis helyet.

Most fázok, mert van benne mód
Mig el nem ég félölnyi fám:
Akkor... ha elrontom a szót
És fázom, - nem az én hibám.

(1850 nov.)

AZ Ó TORONY

Nagy-Szalonta nevezetes város,
Mégsem olyan nevezetes már most
Mint mikor volt szabad hajdufészek,
Benne lakván háromszáz vitézek.

Csonka torony nyúlik a felhőbe,
Rajta pihen a nap lemenőbe':
Rá-ráveti visszanéző fényét,
Mintha látnám ősapáim vérét.

Vérpirosan mért néz vissza a nap?
Azt jelenti, rút idő lesz holnap?
Óh, Istenem, hiszen elég bőven
Volt már részünk zimankós időben!

Hej csak itt is, e hitvány zugolyban,
Hány nemes szív vére ömlött hajdan!
Azt mondották, hazájokat védik,
Azt hivék, úgy áll fenn örökkétig.

S mi van abból, amiért fáradtak?...
A torony, mit durván összeraktak.
Áll a torony, mint valami Bábel,
Rajt' az idő nyomtalanul jár el.

Rajta pihen a féllábu gólya,
Vércse, bagoly örökös lakója,
Velök együtt a galamb is elfér,
Összeszokik, utoljára nem fél.

Rajta a gyom óriássá nő fel,
Hajba kap a szélvészes idővel.
Rácsap olykor, - hanem azt se bánja -
A mennydörgős mennykő buzogánya.

Csonka falán, viharos éjfélkor,
Boszorkányok nagy serege táncol,
S jeleül az éji vigadásnak,
Egy-egy köve földön hever másnap. -

(1850)

VARGA MIHÁLY[*]

Jár a török, mint valamely sáska,
Magyar nemzet akkori csapása.
S hol a helyet megszerette fészkül,
Ott nyaralni, ott telelni készül.

Ott legelni, hol mezeje nincsen,
Ott aratni, hol vetése nincsen,
Ott szűrni be, hol szőlleje nincsen,
Ott tüzelni, hol erdeje nincsen.

Restelik ezt szalontai hajduk,
Török-tatár nem fogna ki rajtuk:
De hiába! oly kevesen vagynak!
Engedni kell hétszer annyi hadnak.

Engedni, - de nem esik az ingyen,
Vér foly elébb minden kis göringyen;
Mindenik otthagyja keze szennyét,
Míg magukat a várba bevennék.

(Itt több versszak hiányzik)

Mintha szemén volna farkas-hályog,
Tapogatva fel s alá kovályog,
Hej, de hiszen mindeneket jól lát,
Csak egyet nem, kedves eladóját!

Szíve döbben, foga megcsikordul,
Mely felől jött, arra visszafordul,
Oda vág, hol legsürűbben járnak
A sötétben mozgó török árnyak.

"Ide, ide, gyermekem, leányom!"
Azt se tudja, merre felé járjon.
Mint kutyákkal, dühös bika, szemben,
Azt se tudja, hogy melyiknek menjen.

Sűrű nép közt, sűrű éjtszakába,
Vagdalózott, se hallva, se látva,
Míg kivivé a harcnak folyása,
Mint fatövet víznek áradása.

- - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - -

Vége van a vérontó csatának,
A magyarok a várba jutának.
Szegény Varga csak egyedül jár most,
Kerűlgeti nagy busan a várost.

Ott ahol ma, túl a Köles-éren,
Nevezik a várost Csere néven,
Cserebokor volt akkor időben,
Terme somot, terme kökényt bőven.

Ott csikorog Varga Mihály hajdú,
Lyánya miatt érdekeli nagy bú,
Lyánya miatt, annak életéért,
Százszor inkább a becsűletéért.

Hányja-veti, mi teendő légyen,
Zsuzsikáját hogy ne érje szégyen.
Ólálkodik a török tanyánál,
Mint a farkas sompolyog a nyájnál.

Köleséren átvezet egy palló,
Van megette húsz török őrálló,
Dehogy álló, mikor mind úgy alszik,
Horkolása vizen is áthallik.

Most legelébb Varga Mihály gazda
Egy nagy követ arrafelé hajta.
Kő a hidat nagyon megdöbbenti,
De fülét sem mozditja rá senki.

Azután megy - nála van már készen,
Amire most, tudja, szükség lészen, -
Átsuhan a gólyalábú pallón,
Sorra tekint a sok renyhe alvón.

Kardjaikat elkezdi kihúzni,
Próbálja, ha nem tudnak-e úszni?
Sorra szedi puskáikat szinte,
Elmeríti a Köles-ér vizbe.

Nézi akkor, hol van a tiszt, látja,
Horkolóját legjobban az tátja.
Sok famohát töm bele a nyitján,
S átcipeli a Köles-ér hidján.

"Meg ne moccanj, ha életed drága"
Mondja neki, jól a földre vágva -
Nem is mozdult, még csak nem is hörgött,
Azt gondolva, most viszi az ördög.

Megkötözé jó erősen gúzzsal,
Épen úgy bánt még két darab hússal,
A negyedik izgett-mozgott volna,
Hanem ennek a nyakát eloldta.

Hagyta ekkor alunni az alvót,
Maga után felszedi a pallót -
S foglyainak a szemét bekötve,
Messze hajtá az éjjeli ködbe.
- - - - - - - - - - - - - - - - - -

(1850)

^[*] Valami elbeszélés akart lenni Szalontáról. Kezdete
"Nagy-szalonta nevezetes város", mely megjelent külön. A. J.

SZILVESZTER-ÉJEN

A vén sirásó haldokol:
Vígan tehát ágya körül!
Ki annyit sirba fektetett,
Most a sor őreá kerül.
Hajrá fiúk! ez a pohár
Az elfolyt nyolcszáz-ötvenért!
Kivan, - nincs egy nap híja se -
Bohó, ki többet is remélt!

Már ezt leőrtük, úgy ahogy,
Ami kevés még hátra van,
- Habár csak ellentétül is -
Virrasszuk dal között, vigan.
Hajrá fiúk! ez a pohár
Ama békés türelemért,
Hogy a halandó újba kezd,
Ha egy rossz ó-évet lemért!

Hányan vagyunk, kik a sorstól
Rongyot kapánk élet helyett,
Mégis, mivelhogy nincs különb,
Hordjuk biz azt, amíg lehet!
Hajrá fiúk! ez a pohár
A szenvedő embernemért,
Mely várva tűr, csalódva hisz -
S túl birja élni a reményt!

Zörgetnek a ház ablakán:
Egy vak madár az, mely repűl,
A förgeteg; - mint fiú, esik!
Maradhat! tágasabb kivűl.
Hajrá fiúk! ez a pohár
Azért, ki bujdokolva jár
És nincs, hová - egy ilyen éjt
Kihúzni - hajtaná fejét!

Mit bánjuk, hogy lejár az év!
Énekre ajk és táncra láb!
Használja, ki mozogni tud,
Ezt az előnyét legalább.
Hajrá fiúk! ez a pohár...
Föl a kehelyt, koccantsatok!
Csörgése szóljon, hogy kikért,
És szóljon az, hogy hallgatok.

Vígan! az ó év haldokol,
Nevessünk mint örökösi, -
Pedig bizony semmit se hágy
Annak, ki végpercét lesi.
Hajrá fiúk! ez a pohár
Az évért, mely kiszenvede;
Emléke fönn lesz holnap is...
Egy kis mámor futó köde.

(1850)

ÉV KEZDETÉN

(Egy ismeretlen poéta dolgozótársul köti magát)

Új esztendő... patvarba új!
Mindössze is csak fejelés:
A régi rosszból toldoza
Új rosszat a gondviselés.
Hogy töltsem el, oh jémini!
Ezt a negyedfélszáz napot?
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.

Igaz, nem fizettem elő,
Nem, mert ha volna sincs miből,
De fölcsapok költőnek és
Teremtek majd, a semmiből.
Hátha kisül még, hogy zseni
Az ész, mely bennem hallgatott!
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.

Majd írok önnek szépeket,
Aranyat ér minden sorom,
Hogy elbámul belé, ha él,
Poëseos praeceptorom,
Ki azt mondá, ökör vagyok
S a szégyenpadra lecsapott.
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.

Majd írok én, bárhogy veszi
A kritika, új ostorom;
Ha mondja, rossz: "igen, de sok!"
E szóval őt letorkolom;
Mert minden istenadta nap
Firkantok egy új darabot.
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.

Mi is hiányzik énnekem
Avégre, hogy költő legyek?
Csizmám lyukas és vállamon
Alig van egy rossz köpönyeg,
Fésülhetetlen a hajam,
Ingem silány, szennyes gyapot -
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.

És tárgyam - ah, ön látja, van
Tárgyam unos-untig elég,
Kivált, enbálványom körűl
Forogva, mint malomkerék.
Hisz kit ne érdekelne az:
Lencsét evém-e, vagy babot?
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.

Úgy van! magamról is tudok
Beszélni sok épűletest:
De hát milyen nagy a világ!
Tárgyat csak az nem lel, ki rest.
S én e kutya világra úgy
Haragszom! mert megharapott.
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.

Egy árva példányt!... Óh, ha én
Egy tisztelet-példányt nyerek:
Megköszöni egész vidék,
Minden rangbéli emberek.
Mert lássa, hozzánk egy se jár
S ez oly keserves állapot!
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.

Irén is többször mondta már,
Irén, e kedves kis papucs:
"Mit olvasunk a télen át?
Ah, nem fizet elő apus!"
Pedig "Irénhez" írok én
Amilyet ön sohsem kapott,
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.

Sőt a nagyságos asszony is
Felhozta szóval a minap:
"Az ember ujságot se lát,
Mióta nincs a régi pap."
Ezért kimondhatatlanul
Sajnálja is szegény papot.
Legyen szives megküldeni
Szerkesztő, kérem, a lapot.

Óh, mennyi vágyteljes kebel -
Hány szomju lélek önre néz!
Öné a felelet-teher
És e teher igen nehéz:
Mikép fog számot adni ön,
Ha majd felelni kell amott:
"Miért nem szokta küldeni,
Szerkesztő, ingyen a lapot...?"

(1851)

CSALÁDI KÖR

Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is - bogarászni restel -
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
Benn a háziasszony elszűri a tejet,
Kérő kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:
Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.
Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
Csak vasalás híja,... s reggel ünnep lészen.
Körűl az apróság, vidám mese mellett,
Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,
Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
Az világítja meg gömbölyű arcukat.

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
Legalább így szokta mondani az apjok,
Noha a fiú nem imádságon kapkod:
Jobban kedveli a verseket, nótákat,
Effélét csinálni maga is próbálgat.

Pendül a kapa most, letevé a gazda;
Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Kutat az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl!
Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kinálják erősen káposzta-levéllel.

A gazda pedig mond egy szives jó estét,
Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
Homlokát letörli porlepett ingével:
Mélyre van az szántva az élet-ekével.
De amint körülnéz a víg csemetéken,
Sötét arcredői elsimulnak szépen;
Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
Nyájas szavu nője mosolyra deríti.

Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
Arra tálalja fel az egyszerü étket.
Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja: "Gyer közelebb, édes!"
Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, -
Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.

De vajon ki zörget? "Nézz ki, fiam Sára:
Valami szegény kér helyet éjszakára:
Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!"
Visszajő a lyánka, az utast behíván.
Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
"Isten áldja meg a kendtek ételét is,
(Így végezi a szót), meg az emberét is."

Köszöni a gazda: "Része legyen benne:
Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne."
Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb -
Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
Természete már ez magyar embereknek.

De mikor aztán a vacsorának vége,
Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
Megered lassanként s valamint a patak,
Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
És mihelyt a koldus megáll a beszédben:
"Meséljen még egyet" - rimánkodik szépen.

"Nem mese az gyermek", - így feddi az apja,
Rátekint a vándor és tovább folytatja;
Néma kegyelettel függenek a szaván
Mind az egész háznép, de kivált a leány:
Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját:
Három éve múlik, hogy utána kérdez,
Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

Este van, este van... a tűz sem világit,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegő szalmát...
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

(1851 ápr. 10)