LÉVAY JÓZSEFNEK

Vettem poémáid és örültem nagyon,
Mert mivelhogy abban sok szép munka vagyon,
Immár válaszomat tovább nem is hagyom,
Isten, neked Józsim, több erőt is adjon!

Szebbel jobbal újítsd aztat jövendőre:
Látom a tomusnak ez még csak elsője,
Másikát te adhasd mához esztendőre,
Lelki testi hasznot bőven huzz belőle.

De mit gondolál, hogy nekem dedikáltad?
Szarva közt a tölgyét ugyan eltaláltad;
Jobb szivvel ezután sem leszek erántad,
Baksist meg nem adok, hiába is vártad.

Ajánlhattad volna bizony inkább másnak,
Valamely nagy fülü, pohos Mécénásnak,
Aki pártolója magyar Athénás-nak:
Talán megtett volna számadó gulyásnak.

Talán kegyességét megmutatta volna,
Fejelés csizmádat kiváltotta volna,
Nyakadról a sutort eloldotta volna,
Hogy nevét hirdesse Baranya és Tolna.

De miért dorgállak? nem tetted vétségből,
Sem hizelkedéssel, mohó nyereségből;
Tetted hozzám való tisztaszivüségből:
Tehát a jó Isten áldjon meg az égből.

Ami pedig nézi a hozzám jövésed:
Kár, nagyon kár, hogy az eddig is elkésett,
Június holnapra volt határtevésed,
Mikor Kecskeméten gyujtottak sok mécset.

Immár, jó barátom, szavaim meghalljad,
Azoknak értelmét másra se csavarjad,
Se az én szívemet hamisnak ne valljad:
Tiszta vizét annak te fel ne zavarjad.

Azt mondom először: okosabban tennél,
Ha te a húsz naphoz hatot is még vennél,
Huszonheted napján a hónapnak jönnél,
Szíves barátid közt, köztünk megpihennél.

Akkor itten immár lenne vakáció,
Húzamosb ideig szép rekreáció,
Akkor ennénk, innánk, kiáltnánk: "zsivió!"
Mert a collegatus jókedvű náció.

Akkor átrándulnánk szomszéd Kecskemétre,
Losonczi, Obernyik ő lakóhelyére;
Találnál közöttünk barátságos képre,
Holnapod is lenne csak mához egy hétre.

De hogyha érkezel 20-25 közben,
Fogsz találni minket nyűgös examenben,
Keveset lehetünk veled akkor szemben,
Nem is mulathatunk osztán, mint különben.

Mert az examentet olymódon izélik,
Hogy tartson regveltől a késő estvélig,
Mit fognál csinálni egymagadban délig?
Este sem lehetne lakoznunk éjfélig.

De ha szándékodnak nincsen változása,
S úgy hozza magával dolgaid állása,
Hogy személyednek nincs Pesten maradása,
El sem is haladhat az ő indulása:

Akkor vedd eszedbe, el se is tévesszed,
Hogy a kijövetelt inkább siettessed;
EMIL, FRIDRIK napját úgy te felkeressed;
Hol a kalendárjom ír betüt, veresset.

Ez napon nyugoszik mindenféle állat,
Professor is ekkor enyhülést találhat,
Jó barátaival együtt iszogálhat,
Ürítvén egyszersmind barátságos tálat.

Sőt azt is tehetem hozzá ráadásul:
Még három egész nap lennék veled társul:
DÁNIEL napjáig mind a tanítástul,
Mind szabad leszek az examen adástul.

Mert e három napon, a hét első felén,
Három classis lészen ő próbatételén,
Numero egy, kettő, három, szokott nevén
Többi professorok tanították, nem én.^[*]

Ime ezt kívántam adni most elébed,
Azért dolgaidat fontolóra végyed:
Azt azonban, Józsi, világért se tégyed,
Hogy még be se toljad ide tisztes képed!

Mert bizonnyal mondom, és ugyan állítom,
Hogy lészel közöttünk, szívességben, itthon
Tiszta szeretettel neked ajtóm nyitom,
Ha nem jössz, az apád lelkét is megszidom.

De, hogy mulatásunk ne legyen hiános:
Elek napon jőnöd még volna tanácsos,
Szombaton délére sülne lepény, lángos
Kit veled megenne híved
                                        Arany János

Következik penégh itten utóírás:
Tudod-e, hogy ki volt közöttetek prímás?
Kiért a magyarnak illenék nagy sírás,
Mert amilyet ő írt, olyat ma nem ír más.

Ha tehát, barátom, kezedre ejtheted,
Úgy, per sundám bundám, ha szerét teheted:
Könyvét megszerezve, kérlek hogy zsebre tedd,
A jó isten, és én, megfizetjük neked. ^[**]

Sőt ha lehetséges, kettőt szerezz olyat,
Azaz egy kisebbet, item egy nagyobbat;
100z Károly úgy kíván neked, mentül jobbat,
Úgy hiszem: megérted; nem kell írnom többet. -

^[*] A. J. csak az V., VI., VII., VIII. osztályokban tanított.
Arany László jegyzete.

^[**] Petőfi forradalmi költeményeinek akkor sajtó alatt volt kiadása,
melyet azonban a rendőrség lefoglalt és megsemmisített; csak
egypár elcsent példány maradt meg belőle; ezek egyikét Lévay
csakugyan levitte A.-nak.

^[***] Bizonyos ruhavarrási megbízásra vonatkozott. Arany László
jegyzete.

LÁTOGATÓ-JEGY

I Adatik tudtodra óh Szász Károly öcsém, innét a Papírról, hogy míg te kószá'sz, Keresett egy poéta. II Egy fél citrom, negyed csirke S egy kis leves-maradék Mutatja csak, hogy nem régen Itt egy beteg vala még. (1852)

LISZNYAI KÁLMÁNNAK

Hej Kálmán!
Igazán
Megvallván,
Bolondok
E hangok,
Melyeket
A rekedt
Trombita
Sipita.
Mit ér ez?
Ki érez
Hipp-hoppot
Csipp-csuppot?
Gyerekes
Szó repes
Ajkidon
Kálmusom.

Vajh ki mond
Ily bolond
Éneket
Te neked?
Mert bizony
Szent iszony
S rémület
A fület
Fogja el,
Míg figyel
E dalra;
Feküdj az
Asztalra
Oh kamasz!
És ne tégy
Ily dallást,
Példát végy
S nézz meg mást.

Sülülü
Bülülü
Kótyonfitty
Sipiritty
Hallgass már
Mer 'szen kár
Fáradság,
Izzadság,
Mert mindez
Szélbe vesz!
Mily laza
Vers az a
"Nyári éj"
Kotyfos téj,
Csiriz pép,
Nem egyéb.
Tele száj,
Papagáj-
Csárogás
Semmi más,
Oly hüle,
Oly tarka,
Se füle
Se farka!

Hátha már
Egy szamár
Két tagot
Faragott
Rímekre:
Ezekre
Mit mondasz?
Még jobb az?
Például:
(Amitül
A fülem
Végtelen
Megfájul
Siketül):

Bár mán,
Kálmán!
Zengnél
Ennél
Verset
Szebbet.
Két tag,
Lásd csak,
Kurtább
Sort ád
És ez
Vershez
Furcsább.

KÍN

Szép
Kép,
Gyöngy
Hölgy,
Jaj
Hallj!
Mert
Bent
Szűm
Hűn
Ég
Rég;
Egy
Kegy
Jó
Szó:
Ez
Lesz
Ír
Vagy
Sír
Fagy!

(1852)

VÁGTAT A LÓ...

Vágtat a ló a pusztába',
Mint a villám, viszi lába,
Ég az ostor szennye testén,
A sarkantyú oldalába'.

Kénye-kedvén rossz katangok
És lapú közt hogy csatangolt,
Kikiálták vén gebének,
S hámba fogták mint bitangot. -

Máskor ugyan jobbnak látták,
Most, silány dög, úgy találták;
Szánakoztak rajta csúful,
S hej, be nehezen sajnálták!

"No mi is lesz már belőle?
Alig van a csontja, bőre,
Lépni sem tud, vagy ha lép is,
Inkább hátra, mint előre!"

Egy az ostorával csörget,
Más teszen rá éles nyerget,
Más kalapját rázza és bőg,
Mint az, aki sáskát kerget.

"Co fel, co fel utoljára!
Lassan-lassan, szegény pára;
Nem gyalázunk, nem böcsmérlünk -
Pénz nekünk a bőröd ára!"

De keresztül úton, mesgyén
Vágtat a ló, a nemes mén:
Oldalában a sarkantyú,
Gyáva ostor szennye testén.

S itt egy darab, ott egy darab,
Itt egy ember, ott egy kalap -
Fakó szekér - csepü-szerszám -
Lovag - kocsis - messze marad.

(1852)

MINT EGY ALÉLT VÁNDOR...

Mint egy alélt vándor, midőn fele útján,
Csüggeteg szemmel néz hátra, majd előre:
Mielőtt e rögös pályát tovább futnám:
Hadd nézzek a multra, nézzek a jövőre.

Szomorú egy látvány! ime ott terülnek
Mögöttem s előttem, mindenik kopáron;
Nincsen rajtok, miért bánkódjam, örüljek:
Sem ez nem kecsegtet, sem azt nem sajnálom.

Találkoztam ugyan, amíg átalkeltem,
Egy-egy friss virággal, egy-két termő fával:
De a fa gyümölcsét én meg sem izleltem,
S megelégedém a virág illatával.

Ott, ahol az élet víg örömi nyiltak,
Úgy érzettem, mintha tilalmasban járnék,
És midőn a kéjek zöld lugosba híttak,
Ezt sugá valami: hosszu pálya vár még.

Jártam a jelenben, éltem a jövőben.
Idegen város volt a jelennek perce,
Ahol meg sem áll az útas átmenőben,
Még körül sem néz, mert az ő célja messze.

Így a holnap mindig elrabolta a mát,
Én nem mertem élni, mert élni akartam;
Keresém a távol békes nyúgodalmát
S a béke galambját önként elzavartam.

De mi veszteség volt ama percek élve,
Míg a szép jövendő vonzott annyi bájjal?
Míg előre néztem s futottam, remélve,
Dobogó kebellel és pihegő szájjal?

Tudtam, hogy csalódás, mindaz amit látok,
De, mivel oly szép volt, gyönyörködtem benne;
Oh, édes reményim, tündér palotátok -
Hadd volna az ábránd, csak előttem lenne!

S hadd vonúlna messzebb: követném, követném
Gyermeki bizalmas könnyenhivőséggel,
Míg csak elmosódó rajzát kivehetném
Ott, hol a kerek föld határos az éggel.

De kopár, sivatag jövőm láthatára:
Mért fussak felé, ha nem igér enyhűlést!
Megtompult kebellel, szemeim bezárva,
Óhajtom magamra a megsemmisűlést.

Örömest nem mennék, örömest pihennék,
Habár e nyugalmat már nem érzeném is;
De hiába, futni vagyok kénytelen még,
Majd, elébb vagy később, megpihenek én is.

Nem a célra vágyom; elveszett irányom;
Óhajtok pihenni: mindegy hol, miképen:
Akár célhoz érve, zöldellő virányon,
Akár összerogyva, pályámnak felében.

(1852)

VISSZATEKINTÉS

Én is éltem... vagy nem élet
Születésen kezdeni,
És egynehány tized évet
Jól-rosszul leküzdeni?
Én is éltem... az a sajka
Engem is hányt, ringatott,
Melyen kiteszi a dajka
A csecsemő magzatot.

Első nap is oly borultan
Hajola reám az ég!
S hogy nevetni megtanultam,
Sírni immár jól tudék;
Sohase birám teljébe'
Örömeim poharát;
Az ifjuság szép kertébe
Vas korláton néztem át.

Félve nyúltam egyszer-máskor
Egy rózsát szakasztani:
Késő volt - a rázkodáskor
Mind lehulltak szirmai.
Keresém a boldogságot,
Egy nem ismert idegent:
Jártam érte a világot -
S kerülém ha megjelent.

Vágytam a függetlenségre,
Mégis hordám láncomat,
Nehogy a küzdés elvégre
Súlyosbitsa sorsomat:
Mint a vadnak, mely hálóit
El ugyan nem tépheti,
De magát, míg hánykolódik,
Jobban behömpölygeti.

Álmaim is voltak, voltak...
Óh, én ifju álmaim!
Rég eltüntek, szétfoszoltak,
Mint köd a szél szárnyain.
Az az ábránd - elenyészett;
Az a légvár - füstgomoly;
Az a remény, az az érzet,
Az a világ - nincs sehol! -

Nem valék erős meghalni,
Mikor halnom lehetett:
Nem vagyok erős hurcolni
E rámszakadt életet.
Ki veszi le vállaimról...?
De megálljunk, ne, - ne még!
Súlyos a teher, de imhol
Egy sugár előttem ég.

Szende fényü szép szövetnek, -
Mely egyetlen-egy vigasz, -
Szerelemnek, szeretetnek
Holdvilága! te vagy az.
Elkisérsz-e? oh, kisérj el -
Nincs az messze - síromig;
S fátyolozd be derüs éjjel
Aki majd ott álmodik!

(1852)

AZ ELHAGYOTT LAK

Áll a kis lak pusztán, ridegen,
Gyom veri fel nyájas udvarát;
Kapujánál jő megy idegen
S "ki van itthon, hej no?" bekiált.

Ki van itthon? kérdi kétszer is,
De szavára senki nem felel:
Üres a ház, meg a félszer is,
Hogy lakosa élne, semmi jel.

Vidor ösveny, a kis kapuig,
Jámbor utast várni nem szalad,
Nem fut ki elébe, - megbuvik
Elvadultan a vad fű alatt. -

Nyöszörög a kútgém betegen,
Omladozó-félben a gödör;
Fujdogál a felszél hidegen:
Harangoz a szélben a vödör.

S az üres ház néha úgy hereg!
Néha nagyot sóhajt ablaka:
Kerüli azt nappal a gyerek,
Kerüli a tolvaj éjszaka. -

(1852)

A PUSZTAI FŰZ

Ki ültetett engem sivatag pusztába
Örökös botrányul a csavargó szélnek?
Ki ásta gyökerim' égető buckába,
Hogy ne virulhassak, hanem mégis éljek?
Oh, legyen átkozott
A kegyetlen kéz, mely engem ide hozott!

Zöld berek aljában, enyhe patak szélén
Ifju-napjaimat oly vidáman élém!
Szél s nap ellen védve, kristály nedvet ittam,
Kék hegy és ég tiszta levegőjét szíttam;
Minden áldott reggel
Rakva lőn friss lombom csillogó gyöngyekkel.

Mosolygva köszönte a kelő vidor nap,
Alája tekintvén tölgyfa sátoromnak;
Este visszanézett, búcsut venni tőlem
S én felé bókoltam a szelid szellőben;
Délbe' megkimélt s én
Nem aléltam össze forró ölelésén.

Alattam kövér fű, puha pázsitszőnyeg,
Virágzó pompája íratos mezőnek!
Ezüst levelimen hímes lepke rengett,
Hajló ágaimon víg madárdal zengett;
Rám szállt éjszakára
A bús fülmile, - nem a kevély tölgyfára.

Majd, ha a lég izzó fehér fényben ége,
Lehajoltam a víz árnyas tűkörébe,
S míg én fürteimet nézdelém, futtában
Száz tündér habocska mosogatta lábam!
Örvénykét csinált ott,
S odagyüjté mellém az úszó virágot.

Karcsu leányzó járt fürdeni vizemben,
Hófehér szépséggel, piros szeméremben;
Karom nyujtám neki, óva lesegítém,
Szűzi szép alakját zöld lombbal körítém;
Gondosan takartam,
Hogy senki ne lássa, féltve beárnyaltam.

Jött az ifju pásztor, üldözé a bánat;
Nem sajnáltam tőle vékony ágacskámat:
Kimélve lemetszé, furulyának fúrta;
Aztán oly szomorún, keservesen fútta,
Oly bús volt az ének!
De szive azóta könnyebb a legénynek. -

Állok most egyedül, sivár pusztaságon,
Rekedt hangú szöcske minden társaságom;
Nézek a hőségtől délibábos tájra,
Szomjamat növeli csalogató árja;
Amott volna egy kút,
De nekem vizéből egy csöppecske sem jut.

Mellettem vonúl egy régen elhagyott gát,
Senki sem jár rajta, hídját is ellopták:
Minek is ott a híd, hol se víz, se medre,
Lecsapták az útat kétfelől a gyepre;
Oh, az ég harmatját
Lombomon ez útak sárrá változtatják.

Lombom oly szinetlen és levelem oly gyér;
Jő az alélt vándor s pihenő helyet kér,
Nem talál, tovább megy és engem elátkoz:
"Soha ki ne zöldülj, soha ne virágozz'!"
De mit ér az átok,
Ha fonnyadva mégis több-több tavaszt látok!

(1852)

ŐSZ VÉGÉN

Ki, ki a mezőre! nem állhatni ellent:
Gyönyörű idő van, a lég enyhe, tiszta:
A csapodár tavasz megbánta, hogy elment,
     Az jött ujra vissza.

Tavaszi sugárral a megifjodott nap
Fénybe öltözteti a világos eget;
Fehér gyolcs ruhában jőnek, udvarolnak
     Távol a föllegek.

Hallom indulóját költöző madárnak
A végtelen ürből, mely fölöttem kékül.
Nyár és kikelet van, a tavasznak, nyárnak
     Szeszélyei nélkül:

Sem a változó nap, mint a beteg ember,
Nem siratja minden pillanatnyi kedvét;
Sem a rekkenő hév, váratlan dörejjel,
     Tűz-kanócot nem vét.

Harmatos mezőben, hol ezüst ér ballag,
Nem sápad halálra a legyilkolt fűrend;
Virul a rét újra, öltözik a parlag.
     Minden újul, örvend.

Csak te nem derülnél, fátyolos kedélyem?...
Tavaszod megtértét soha ne reméljem?...

(1852)

HIÚ SOVÁRGÁS

Volnék kis pacsirta, hogy zenghetne dalom
Harmatos, virágos, illatos hajnalon;
Hogy magasztos ének szárnyain lebegve
Merülhetnék mélyen a fényes egekbe;
Hogy lerázván a föld minden szennyét, porát,
Innám egy dicsőbb lét isteni mámorát;
Majd elszenderülve boldog csalódáson,
Édes álom lenne - ne fájna bukásom.

Volnék kis pacsirta, - tavasz hirdetője,
Kihez a reménység arany szálát szője;
Köröttem az eget rózsafelhők szegnék,
Zöldellő vetések halmain levegnék;
Hogy a magvető, ki új kalászt hinteget,
Felém fordult arccal keresné az eget,
Telnék be örömmel, hálás bizalommal,
Versent énekelve zöngzetes dalommal.

Akkor, midőn még a természet oly pazér,
Akkor, midőn gyermekmódra futkos az ér,
Midőn sarjad a fű, és virágzik a fa,
Mindenütt uj erő buzog fel, dagadva:
Midőn az agg sírja szélétől visszalép,
Évei számadását bizton viszi elébb,
Midőn a halálra nem is gondol senki...
Oh! akkor szeretnék vígan énekelni.

Szebb akkor az éjjel, mint jelenleg a nap,
A szilaj vész, mint most enyhe, lágy fuvalmak;
Szebb az ég viharral, mint egyébkor tisztán -
Nyeritő villámmal, végig a nagy pusztán.
Egy perc! és a mennynek haragja kiontva,
Szép szivárvány béke-zászlaját kibontja;
Szenvedés, aggódás feledségbe mégyen:
Örömkönny rezeg a kis virág szemében.

Vagyok pelikánja kietlen mezőnek,
Búsongó madara híves, ködös ősznek,
S mint a délre húzó daru fejem felett,
Egyhangon tördelem bágyadt énekemet.
Örömből, keservből dalforrás fakadhat,
Az elpattanó szív még egy hangot adhat:
De, mikor ízenként zsibbad el érzete;
A fásult kebelnek nincsen költészete.

(1852)

A PUSZTA RÉMEI

"Ez-e hát a puszta? ama híres puszta?
Csikósok, betyárok, poéták édene?
Melynek képeit már annyiszor elnyúzta
A festő, a költő, színpad, tánc és zene?
Hadd lássalak egyszer, zsálya-koszorúzta
Áldatlan áldozók özvegyi mindene!
Hadd lássam csodánál csodásabb világod:
Csárdáid, kútgémed, fényes délibábod!"

Szólt az ifju művész, vándorbot kezében.
Amint szeme előtt tágul a határ;
Nézése megfárad az unalmas képen:
Most látja először... s oly rég látta már!
Hiába kalandoz szeme földön-égen:
Egy olaj-ágacskát sem hoz e madár,
Mint a holló, melyet széles a világra
Bujdosni bocsátott az ősz pátriárka.

Korán útnak indult...

(1852 körül)

KÉT ÉLES KARD

Marciánus büszke császár
Adaját nem fizeti:
Mennek hozzá kemény szóval
Etele követi.
"Az adót te, gyáva császár,
Megadjad, megadjad!
Te uradtól, Etelétől,
Meg se is tagadjad."

Hallja császár a parancsot,
Jő megyen fel s alá;
Teszi magát mintha nem is
Hallaná, hallaná...

(1852 körül)

MAGYAR MISI

Magyar Misi ám a legény egyszer a talpán,
Kivált mikor a bajuszát felpödri nyalkán,
Félreüti darutollas túri süvegét,
Majd megbolondul utána a fehércseléd.

Minden ujján sárga gyürü Magyar Misinek,
Minden ujján egy szerető, mégsem unja meg;
Ha megúnja, cserbe hagyja őket a hamis:
"Válassz babám, nálam immár szebbet-jobbat is."

Ha megcsalja Magyar Misit hű szeretője,
Nem bolond, hogy érte magát a vízbe ölje:
"Verje meg a három isten" csak ezt kivánja,
Káromkodik nagy bujában egyet utána.

Betekint a Dübögőbe, kérni egy italt,
Van neki ott embersége, mig pénzébe' tart;
De ha elfogy a hitele, parancsolni kezd,
Töri magát Icig zsidó, ha ő ráijeszt.

Köti borát fűre-fára, kell vagy nem neki,
Még az utcán elmenőre is köszöngeti;
De jaj annak, aki osztán abból nem iszik!
Szerencse, ha lepedőben haza nem viszik.

"Ki a legény a csárdában!" Misi felkiált,
Szereti ő mutogatni erejét s magát;
Máskülönben áldott ember, a légynek se vét,
De ne próbáld kisebbítni a becsületét.

Egy az, amit szíve érez s amit szája mond:
Rászedi őt, megcsalja őt akármi bolond;
Agyonütne, ha elvennél tőle egy kovát:
De egy szóért odaadja legszebbik lovát.

Esze is van neki annyi mint akárkinek,
Tanulhatott volna ő, de gondolá: minek?
"Nem lehet pap minden ember" - így okoskodék,
"Annyi a tudós közöttünk, hogy fele se kék."

Világlátni, tapasztalni, messze nem megyen,
Legfölebb a vásárokra, hogy tinót vegyen;
Mert van elég apai juss, hogy megéljen ő;
Három vékás földje után - a közlegelő.

Mint sebes tűz, a kezében munka úgy halad,
De henyélni jobb szeret ám barna hűs alatt;
Nem is azért dolgozik ő, hogy talán szeret:
Csak ezér', hogy ne bántsa a lelkiösmeret.

Katonának, háborúba menni vágya nincs,
De ha egyszer belekapott bizony párja sincs;
"Hadnagy uram!" így kiált fel magyar-miskásan:
"Vágjuk le mind s menjünk haza, kérem alássan."

Egy szó mint száz, derék fiú a Magyar Misi,
Csak az a kár, hogy maga is ezt nagyon hiszi;
Bölcsesége sem hiányzik, mert nagyon tud ám
Néha-néha bölcselkedni... kivált kár után.

(1852)

A HAMIS TANÚ

Állj elő, vén Márkus! vedd le a süveget,
Hadd süsse a napfény galamb-ősz fejedet;
Tartsd fel három ujjad: esküdjél az égre,
Atya, fiú, Szent-Lélek hármas istenségre:
Hogy az a darab föld, a melyen most állasz,
Nem tarcsai birtok, - ladányi határ az.

Eléálla Márkus; térdben összeesve,
Görnyedező háttal, mintha sírt keresne;
Téli fának hinnéd, mit a zúz belombol,
Fázik, aki ránéz s a halálra gondol;
Kezei reszketnek: tán erő hijában?
Tán a lelki vádtól, vénség álarcában?

Esküszöl - "Esküszöm az élő Istenre,
Utolsó napomra és örök idvemre. -"
Esküszöl - "Esküszöm, s ha hamisat szólok:
Se földben, se mennyben ne lehessek boldog;
Föld kidobja testem, ég kizárja lelkem:
Ama sebes örvény hánytorgasson engem. -"

Lakoma Ladányban, - muzsika, mulatság;
"Ej, haj! dinom-dánom: mienk az igazság;
Nem azé a madár, aki elszalajtja,
S kinek a foga fáj, tartsa nyelvét rajta.
Lám a vén Márkusnak esze volt előre:
Talpa alá tette, úgy esküdt a földre."^[*]

Ott iszik az öreg a tanáccsal sorban:
De mintha keserőt érezne a borban.
Haza megy, komor lesz, szó kifogy belőle,
Sorvadoz, meg is hal, aznap esztendőre.
Négy harang siratja, két pap megdicséri,
Mint becses vendéget, sok nép kikiséri.

Elkiséri a nép a kicsiny ajtóig,
Mellyel a világi élet becsukódik,
Nyitva már az ajtó, készen a sír szája,
Úgy látszik hogy épen a halottat várja;
Zeng a búcsuének, a kapa megcsillan,
Fekszik a koporsó, odalent, a sírban.

És a fekete föld, amint hull, amint hull,
Nyögve a koporsó megrendül, megindul;
Kivetődik a sír dobbanó partjára,
Ropogva szakad föl fedelének zára:
Megrázkodik a test és talpra ugorván
Szeme fehérével körülnéz mogorván.

S amint három ujját emeli az égre,
Úgy rémlik az, mintha kékes lánggal égne;
Majd a néptolongás közepébe törvén,
Odafelé tart, hol kútat ás az örvény,
Hol a forgó habok, leszállván a mélybe,
Fejöket befúrják a parázs fövénybe.

Az időtől fogva, mikor a hold felkel,
S a vizet behinti ezüst pikkelyekkel,
Gyakran látni Márkust - ég felé az ujja -
Mélységből kibukni s elmerülni újra,
És, mikép izgága volt egész élete,
Így kötődik szóval: "Oldjak-e? kössek-e?"

Ne feleljetek rá, körözsi halászok!
Kétélű a kérdés, bajt hozna reátok;
Kötni: összekötné hálótok egy bogba,
Oldni: széjjeloldná hosszan a habokba;
Halkan imádkozva evezzetek itt el;
S ne mondjatok esküt, ha nem igaz hittel.

(1852)

^[*] Azaz: egy darab ladányi földet készített előre talpa alá,
s így az eskünél mentalis reservatával élt. A. J.

ROZGONYINÉ

Ballada

"Hová, hová, édes férjem?"
"Megyek a csatába:
Galambócon vár a török,
Ne várjon hiába."
"Megállj, megállj; édes férjem!
Ne menj még csatába:
Befordulok egy kicsinyég
Öltöző szobámba."

"Én kegyesem, szép hitvesem,
Ellenemre jársz-é?
Sima vállad, puha kebled
Töri az a páncél;
Félve tartod a nagy kardot
Remegő kezedben:
Mit keresnél, gyönge asszony.
Véres ütközetben?"

"Azt keresem, hiv magyar nő,
Véres ütközetben,
Hogy lehessek, élve, halva,
Mindig közeledben:
Súlyos a kard, de nehezebb
Százszor is a bánat;
Jobban töri, mint a páncél.
Kebelem utánad."

Gyöngyös arany fejkötőjét
Sisakkal borítja,
Karcsu fűzött selyem vállát
Páncélba szorítja;
Kardot is köt: bársony övre
Gyémántos fogantyút,
Pici piros csizmáira
Szép ezüst sarkantyút.

Csalogatja csemegével
Muci paripáját;
Lebke szellő lebegteti
Tengerzöld ruháját;
Széles uton, poros uton
Felleget ver a ló,
Csillámlik a... villámlik a
Fényes acél patkó. -

"Fogadj Isten, húgom asszony,
Itt az ütközetben;
Nyilat ugyan, amint látom,
Hoztál szép szemedben -"
"Uram király, Zsigmond király
Nem oly divat már ma
Nyillal lőni, mint felséged
Fiatal korába'."

Galambócot a Dunáról
Ostromolni kezdik;
Folyamon is, szárazon is
Egyre törik, vesztik.
Elől, elől Rozgonyival
Kedves élet-párja,
Hiv szerelme, szép Cicelle,
Szentgyörgyi leánya.

Pogány török a Moráván
Érkezik új haddal:
"Most vitézek! hajós népek!
Közül-akarattal!"
Maga vivé Rozgonyiné
Ellenök a gályát,
Követi a sok dalia
Lobogós ruháját.

Szól az ágyu - szokatlanul
Durva ozmán fülnek;
Hajóira tűz-kanócok,
Koszorúk repülnek;
"Vizet! vizet!" a pogányság
Orditoz hiában;
Mind odaég, bár van elég
Víz a nagy Dunában. -

Maga Murad ezt a dolgot
Nem veszi tréfára,
Közeledik nagy hadával
Törökök császára;
Százezerre megyen serge,
Sok basával, béggel,
Török, tatár - spahi, jancsár,
Válogatott néppel.

Kár volt neked, Zsigmond király
Mindjárt megijedned,
Gyalázaton a pogánytól
Egér-utat venned,
Fut a farkas néha-néha,
De szikrázó foggal;
Népedet te átkeletted
Szökve, mint a tolvaj. -

Spahi, jancsár, utóhadnak
Ered az inába:
Sok rohan ott éles tőrbe,
Még több a Dunába;
Gyalogszerrel a király is
Csak nehezen futhat;
Jó Rozgonyi karja, kardja
Csinál néki utat. -

"Hej! ki hozza, kormányozza
Ide azt a gályát?
Vagy már senki meg nem menti
Magyarok királyát?"
"Én, én hozom, gyönge asszony,
Hajómat az éjben:
Ülj fel uram, Zsigmond király,
Te is, édes férjem!"

Lászlóvárott a magyarság
Vala bátorságban.
Híre futott a csatának
Széjjel az országban.
Egy árva szó sem beszéli
Zsigmond győzedelmét;
Mind a világ, széles világ
Rozgonyi Cicellét.

(1852)

A KIS POKOL

ELSŐ ÉNEK

A költő egy zajongó vásárba jut, hol a taszigálást ki nem állhatván, a
vásár közepén magasló hegyre akar menekülni, de szörnyek útját állják.
Midőn egy elszalasztott tolvaj helyett üldöztetnék, földalatti lebujba
veti magát, hol a pohos csárdásban Horácra ismer, ki védelmébe veszi,
s ajánlkozik, hogy a kis poklon keresztül kivezeti a tömkelegből.

Az emberélet útjának felén
     Egy nagy zsibojgó vásárba jutottam,
     Mivelhogy a jó útat nem lelém.
Minő tolongás, öklözés van ottan!
     Ki ad, ki vesz, ki húz-von, csal, ki lop,
     Kevés, hogy nézne csak, mint én, nyugodtan.
De annak is "szsz", tyúkszemére: top!
     S míg fájdalom miatt fogát beszíja,
     Lépen könyökli holmi gaz kolop,
Hogy nyavalyássá lesz, - vagy kicsi híja.
     Sehol megállás: vigyori pofák
     Rivallnak a tömeg közől: "Szoríjja!"
És jó, ha csontod nem lesz por-tobák.
     Nincs ótalom, kell menned a tömeggel:
     Civódó kalmárok; nyelves kofák
Üldöznek, mint hal a prédát; sereggel,
     Unszolva, egész isten-adta nap;
     Hamis árút, hazug szóval s bilyeggel.
Így foly örökké ez ember-iszap
     A hegy körül; melynek kies legormán,
     Szelíd fény lángol, mint az esti nap.
Kiáll a hegy, tenger szigetje-formán
     A pocsolyából, melyet gázolék,
     Melynek vizén nem biztos semmi kormány.
Parnasszus, e szó fényes gázzal ég
     A hegy süvegjén, mint arany bokréta,
     Hová feljutni éhszomjas valék.
De nem csekély az út, nem könnyü séta:
     Meredek a hegy, s melynek köldöke,
     Hullámlik alján az ember-pocséta.
Engemet is hab hab után löke
     S már-már kezemben volt a biztos párkány,
     A szikla-martnak egy éles szöge:
Midőn alattam, mint otromba sárkány
     Duhadt fel a mélység posványiból
     Egy szörny, kinek sosem elég a zsákmány.
Megismerém: e hat betű: FRIVÓL
     Tarkán volt írva minden pikkelyére,...

(1852)

POÉTAI RECEPT

Gyöngy, harmat, liliom, szellő, sugár, villám,
Hajnal, korom, szélvész, hattyu, rózsa, hullám,
Délibáb, menny, pokol... ha mind egybevészed:
Recipe - és megvan a magyar költészet.

Adj hozzá, ha tetszik, mintegy fölöslegül,
Holdsugárt, amelynek illatja hegedül,
A remény húrjából ezüst szakállakat,
És fond lángostorrá, mint esőszálakat.

A kétségbeesést álomhabnak véljed,
Takarja be a nap a sötétlő éjet,
Rózsád szeme légyen a roppant ég boltja,
Melyből egy meteor a tengert kioltja.

S ha ez mind nem elég: bundára hasalván
Pislants a leányra egy laposat, csalfán;
Fújad a tilinkót szedtevettés szájjal,
S kenje meg Apolló fürteidet...

(1852)

ÉV UTOLJÁN

Kifelé az évnek a szekere rudja,
Pályáját a nap is csak robotban futja,
Csak azért jő fel, hogy a gondját kivesse,
Ahol a reggel van, ott a dél, az este.

Mehetsz, mehetsz jó év! amit hoztál, vidd el,
Megelégedtem már sovány böjteiddel;
Egy szó nem sok, azzal sem marasztlak téged:
Kivánok jó utat s jó egészséget. -

Mi örömet adtál? Mi emléket hagytál?
Annyit se nekem, mint a tavalyi naptár,
Mely hiába mondja; hogy: "csütörtök, péntek",
Ha egyszer ledobtam, belé sem tekintek.

Menj! hadd tudjalak a többi után sorba,
Legalább nem esett életemen csorba:
A kopár sivatag, hol nem látni zöldet,
Legalább nem hagyja lyukasan a földet. -

(1852)