REG ÉS EST

Szeretem a reggelt,
Mikor a jegenyék sudarára
Legelébb esik a
Születő nap arany sugára
S kiderűl a vidék,
Szine, illata, hangja föléled:
Tova még, tova még!
Enyim a nap, enyém az élet...

Ah, az est!
Bágyad akkor elme, test;
Hazaszáll a megtört lélek;
Nő a lombárny... félek, félek.
Mit hozál ma, vándor szellem,
Hogy holnapra fölemeljen?...
Boldog, ha visszanéz a mára
Öntudatod nyájas sugára! -

(1854)

A BAJUSZ

Volt egy falu - nem tudom, hol,
Abba' lakott - mondjam-é, ki?
Se bajusza,
Se szakálla,
Egy szőrszála
Sem volt néki;
Annálfogva helységében
Nem is hítták egyéb néven:
Kopasz-szájú Szűcs György bátya;
E volt az ő titulája.
No mert (közbe legyen mondva)
Azt az egyet meg kell adni,
Hogy a Szűcs György falujában
Könnyű volt eligazodni:
Mivel ottan minden ember
Névhez jutott olcsó szerrel
Azon felűl, mit az apja
Adott neki, meg a papja.
Nem tudom, ha más vidéken
Megvan-é e szép szokás,
Nem tudom; de nagy kár lenne,
Ha divatból úgy kimenne,
Mint például - hogy többet ne
Mondjak... a káromkodás!

Egyébiránt Szűcs György gazda
Semmit is el nem mulaszta,
Hogy bajuszát megnövelje,
Meglévén... a puszta helye. -
Kente, fente ő azt írral,
Kígyóhájjal, medvezsírral,
Ebkaporral, kutyatéjjel;
Meg is nőtt az minden éjjel
- Tudniillik: álmában;
S ha fölébredt, mennyi kéjjel
Tapogatta... hiában!

   Ami pedig Szűcs György gazdát
Máskülönben illeti:
Nem bolond ember volt ám ő:
Ládájába' pénz, egy bögre,
Azonkívül juha, ökre
És - szamara volt neki.
Sőt az is szent, hogy már régen
Ott ülne a birószéken,
Hasa, hája, kéknadrága...
Minden kész e méltóságra:
De mit ér, ha nincs bajusz!
Ily anyám-asszonyos képpel
Sosem választá a nép el;
Szavazott rá tíz, vagy húsz.

   Oh ti, kiket a természet
Bajusz-áldással tetézett,
Ti nem is gondolhatjátok,
A csupasz száj mily nagy átok!
Ti, midőn a szúrós serte
Sima állotok kiverte,
Minden szentet sorra szedtek
S a beretvától sziszegtek!
Ti, ha egyszer, hébe-korba'
Beleér levesbe, borba
Szegény ártatlan bajusz; vagy
Télen át rá jégcsap, zúz fagy:
Már az olyan nagy sor nektek!
Már ollót mit emlegettek,
Nem tudván, e szőr mily drága,
Becsesebb a drága gyöngynél:
E hiányzott csak Szűcs Györgynél,
S lám! hiányzott boldogsága.
Mily irígyen nézte másnak,
A legutolsó kapásnak,
Hogy mohos a szája-széle:
Bezzeg, cserélt volna véle!
De mi haszna! mindhiába!
Nincs orvosság patikába,
Széles mezőn, drága kertben,
Vagy más helyen,
Ami neki szőrt neveljen!
S már a bajszot úgy gyülölte,
Hogy legott a méreg ölte,
Látva, hogy nő más embernek,
Vagy korommal fest a gyermek
Sőt csupán ezér' a macskát
Sem tűrhette udvarában, -
S bajuszt kapván áldott nője,
Elkergette, vén korában.

   Történt, hogy oláhcigányok,
(Tudvalevő nagy zsiványok)
Kóborlának a vidéken,
S megszálltak a faluvégen.
Nosza mindjár' sátort ütnek,
Tüzet rakva, főznek, sütnek
Abból, amit valahonnan
Más faluból idehoztak,
Minthogy onnan
Éhen-szomjan
Búcsu nélkül eltávoztak.
Meghíják a rokonságot,
A helybeli cigányságot,
És ezeket tőrül hegyre
Kivallatják mindenképpen:
Mi van? hogy' van a helységben?
S a hallottat szedik begyre.
Épen mint a jó vezér,
Ha az ellenséghez ér,
Minden bokrot és fatörzsöt,
Minden zegzugat kikémel;
Lassan mozdul seregével,
Küld vigyázót, előörsöt,
Puhatolja, merre gyengébb,
Hol erősebb az ellenség;
Nem siet, de csupa szemfül,
S mikor aztán ütközetre
Megy a dolog: gyors a tettre,
Veri a vasat, míg meg nem hűl.
Nemkülönben a bölcs vajda
Haditervet kohol mindjárt:
Nincsen egy ház, nincs egy pajta,
Hogy ne tudná csinyja-binját:
Hol lakik dús özvegy asszony,
Kit jó móddal megkopasszon?
Melyik háznál van eladó
Sári, Panni, Zsuzsi, Kató,
Ki legény után bolondul?
Mert az a jövendölést
Megfizeti ám bolondul!
Kinek esett holmi kára
S van szüksége prófétára,
Hogy nyomába ne jöhessen,
Sőt, ami több, ráfizessen?
Ki szeretne gazdagodni,
Könnyű módon pénzhez jutni:
Ásni onnan, hova nem tett,
Vagy, ha tett is,
A letett kincs
Időközben elszelentett?
Mindez a vén vajda gondja,
Ki nem adná egy vak lóért,
Hogy a magyar kész bolondja.

   Nem kerülte ki figyelmét
Szűcs György uram nyavalyája,
Gondolván, hogy ő kigyelmét
Egy kissé megberetválja.
Nem kell ahhoz néki szappan,
Anélkül is mester abban:
Szőrmentibe, vagy visszára
Beretválni nincsen párja.
Kivált most, hogy az idő
S alkalom oly kedvező;
Ripeg-ropog
A sarló-fog,
Munkától ég a mező;
Nincsen otthon
Csak az asszony,
Hogy megfőzzön,
Vagy dagasszon;
Vagy ha néhol egy beteg
Szalmaágyon fentereg;
Vagy a seprű, házőrzőnek
Felállítva küszöbre;
De ha Isten meg nem őrzi,
Ott lehet az örökre.

Egyedül van Szűcs György gazda,
Egy lélek sincs udvarában:
Hát im! a furfangos vajda
Beköszön a pitvarában.
"Ejnye gazduram, a kőbe!
Mi dolog az, hogy kigyelmed
Bajuszát levágja tőbe?
Magyar ember-é kigyelmed?"
Milyen szemmel nézett rája
Szűcs György gazda, képzelhetni:
A vasvillát sem lehetne
Mérgesebben odavetni;
De a cigány győzte szóval,
Hízelgővel, úsztatóval:
Míg György el nem panaszolta,
Hogy' áll a dolog mivolta.

   "Szent Pilátus! minő szégyen!
Hát miér' nem mondta régen
Sohasem volt? nem is termett?
Hát miért nem mondta kelmed?
Nagy bajusza volna régen:
Hisz ez az én mesterségem!"

   Megörűle György a szónak,
Hogy bajusza lesz maholnap,
S mintha nőne a szép sörte,
Már a helyét is pödörte.
Sonka, sódar,
Füstös oldal,
Liszt, szalonna,
Főzelék,
Van elég;
Ráadásul jó ozsonna,
S valamit a vajda kére,
Megalkudva, megigérve.
Nosza tüzet rak legottan,
Lobog a láng, bőg a katlan,
Száll a szikra, fojt a füst,
Fő a fürdő; forr az üst,
Benne mindenféle gyimgyom,
Holmi gizgaz, holmi ringy-rongy
Ami úton, útfelen
Elhányódik, vagy terem.
E bűbájos fürdőlében
Nő meg a György bajsza szépen;
S ha hibáznék egy kicsi:
A babona ráviszi.

   Kész immár a bornyomó kád:
Szűcs György jó remény fejébe,
Nyakig ül a szennyes lébe,
Istennek ajánlva dolgát.
A cigány sereg azonban
Beszivárog alattomban;
Jön elébb egy, aztán kettő,
Mintha csak úgy történetből:
Szerencsére a vajdának
Épen jó, hogy bebotlának!
Egy tüzet rak, más vizet mer,
Másik fát hoz... kell az ember;
Úgy szaladnak! úgy segítnek!
Dolgot ád a vajda mindnek.

   Hogy pedig a hasznos pára
Szűcs uram fejét megjárja:
Elővesznek egy nagy ponyvát
És a fürdőkádra vonják;
S a kád mellett körbe-körbe
Tánc kezdődik, fürge, pörge;
Kalapácstól dong a donga;
"Tiktak, tiktak" foly a munka,
S egy büvös dal
Ümmög halkal:
   "Bajusza lesz Szűcs Györgynek,
   Igen biz a, szegénynek."
S míg a ponyvát sietősen
Jó erősen
Apró szeggel odaszegzi,
A cigányhad ujra kezdi:
   "Bajusza van Szűcs Györgynek,
   Ne irígyeld szegénynek!"

   Ezalatt a pénzes bögre
Búcsujárni ment örökre,
Követé a füstös oldal,
A szalonna, meg a sódar,
Az ágynémü, fehérnémü,
A vasféle, meg a rézmű.
Szóval, ami könnyen mozdult,
Lába kelvén, mind elpusztult,
Mert a gazda - "tiktak, tiktak" -
Nem hallá, hogy zárat nyitnak.

Meddig űle György a kádban
Lepedővel leszögezve,
Nincs megírva krónikámban.
Csak annyi van följegyezve,
Hogy mihelyt abból kilépe,
Tükröt vévén a kezébe,
Hogy bajuszát felsodorja:
Nem tehette, mert nincsen mit!
Mert bajusza nem nőtt semmit,
De igen a füle s orra!

(1854)

EGY KIS HYPOCHONDRIA

Meddő napok! üres lapok!
Kezdet elég: de semmi vég.
Lesz-e idő valaha még,
Melyben erőt s kedvet kapok?

Mi az erő? Önbizalom!
Kedvet s hevet a munka ád:
Folyó víznek nincs semmi gát,
Halál tesped álló tavon.

Nézd a napot: bár alkonyul,
Képén vidor az estbibor...
Ha! infámis rossz kerti bor!
Az ember még kijózanul!

(1854)

A KINCSKERESŐK

Elbeszélés

Ki nem szeretne pénzt sokat,
Öreg tallért, huszasokat?
Ki mondaná, hogy már elég,
Ha úgy elébe öntenék?
Neked, Pál, van: s többet kivánsz,
Kerek számból csorbát csinálsz;
Neked Péter nincs: de ha volna!...
Mint makkal az
Éhes malac
Szeretsz legalább álmodni róla.
De az álom csalárd büvész,
Vele ugyan nem sokra méssz:
Némelykor ad pénzt, eleget,
S találsz utóbb patkószeget,
Vagy markodból - -
- - - - - - - - - - - - - - - -

(1854 körül)

A KINCSTALÁLÓK

Hol volt, hol nem? három ember,
Éhes, rongyos, mind a három,
Munka-tenni egyik sem szer,
De henyélni, télen, nyáron.
Vagy, dologra ha kimentek,
Ez azért lőn, hogy pihentek
A nagy lusta heveréstől,
Borivástól, dőzsöléstől;
Uj erőt és új költséget
Gyüjtve, új tivornya végett.
S minthogy ebnek eb a társa,
Megtalálja zsák a foltját:
Ők is, rálelvén egymásra,
Megszerették egymás módját.
A barátság, mint a burján,
Az ebszőlő, a bojtorján,
Szivökben eggyé fonódott,
Semmi vészben el nem oldott;
Kivévén,...
- - - - - - - - - - - - - -

(1854 körül)

SÍRVERS BARANOVSZKY MIKLÓS HAMVAIRA

Bús Tisza partjaitól, vándor, ha kit erre hoz útad
Íme! hazád nyelvén szól veled e ravatal.
Itt Baranovszky, honod fia, ment el örök nyugalomba.
Messzefutó pályán itt pihenésre talált.
És Buda bölcsőjét, - vagyonát nyujtá idegen föld,
Szorgalom, áldással fogva baráti kezet.
Majd a munka után megjött a kényelem, ízlés:
Művészet, tudomány honn vala termeiben.
Sírja fölé koszorút, melly el nem hervad, örökzöld
Hála virágaiból hű rokonok keze font:

Futva-fut a csermely, szaporán növekedni folyóvá;
S míg tova és tova száll: bérchona messze marad,
Végre közös tengerbe vegyűl. Azt gondolod, elvész?
Zápor alakban jő: s felbuzog a honi bérc.

(1854. dec. 25)

AZ IHLET PERCE

Mint a szerelmes boldog álminál
Tündér-alakká lesz bálványa képe:
Úgy lebben olykor a müvész elébe
Teljes tökélyben a szűz ideál.

De oh, ha vére csillapodni száll,
A gráciák övét elejti szépe:
Más hölgy tolong az istennő helyébe.
Asszony, minéműt köznap is talál.

Reszkess az égit így elveszteni!
Ha ő jelen, ha őt mosolygni látod:
Akkor, akkor ne múlassz költeni! -

Egyszerre, mint árny, tűn el az imádott,
És mint a rózsafelhő, nem sajátod; -
Perc a tiéd, egy perc, az isteni!

(1855 jan.)

HATVANI

Népmonda után

Kitelt az év, a perc lejára,
Hogy Debrecen hires tanára,
Mint vérrel esküvé egy rossz nap,
Átadja székét - a Gonosznak.

Az ifjuság tömöttebb rendben
Gyűl össze a hallóteremben,
Meghatva titkos borzalomtul,
Midőn az éji óra kondul.

Nincs semmi nesz. Hallgatva várnak.
Jöttére a tudós tanárnak,
Ki a fekete könyvben olvas,
S korán arannyá válik a vas.

Mi sors vár rád a csillagokban,
A csíziónál tudja jobban,
Bölcsek kövét régóta birja,
Nap- s holdfogyatkozást megirja.

Télen, szobában, érlel dinnyét
Csiklándni a vendégek ínyét,
S az asztallábból, mint varázslás,
Csapon dől a tokaji máslás.

A szobapadlón vizet áraszt,
Hogy nem lelsz egy tenyérnyi szárazt,
Sikolt, ugrál a női vendég:
De a víz egyre árad mindég.

Mert ezt kétségtelen forrásból
(Ki más után, ki hallomásból)
Az ifjuság vallotta szentnek:
Vénebb diákok nem füllentnek.

Most e percet borzadva várja
Midőn belép híres tanárja,
Nincs semmi zúgás, - légy ha rebben
Meghallik a népes teremben.

Sötét az éj. Künn vad vihar dul,
A szélkakas meg-megcsikordul;
Benn ösztövér gyertyák lobognak
Elősejtelmén nagy dolognak.

Az asztalon pedig halommal
Egy gólyalábu cirkalommal
Sötét, kormos edények állnak:
Eszközi bűvös mágyiának.

Ott serpenyő, ott szerteszéjjel
Kisebb-nagyobb szelence, tégely,
Üvegcső, lombik és retorta...
Tán a - majd megmondám ki hordta!

Mellettök egy magasabb állvány,
Fából csinált rezes nagy bálvány,
Üvegtányérral, mint malomkő:
S ha hozzáérsz megüt a mennykő.

De ím az ajtó, tudniillik
A műterem ajtója, nyílik
S jő a tanár, miként szokása...
Nem a tanár! csak képe-mása.

A suhogó fekete öltöny
Halkal seper végig a földön,
És kezdi, mint dologhoz értő,
Beszédjét a ravasz kisértő.

De, mint ama bölcs csízióban,
Homály uralkodik a szóban:
Mi a planéták befolyása?
Mit jósol a tenyér vonása?

Kik e s ama jegyben születnek,
Sírnak-e többször, vagy nevetnek?
A telihold, a görbe ujság
Szeszélyiből mi a tanulság?

Ha tigris a medvét lebirja,
(Mikép Albertus Magnus irja,
Vagyis ha két érc egybeolvad)
Hogy áll elő más oktalan vad?

Mind e csodát kifejti bőven
S mutatja tűzön, serpenyőben;
Sok görbe szám s ABRACADÁBRA
Firkáitól hemzseg a tábla.

De, amint egy gonosz planétát
Rajzolna, elejti a krétát:
Egy kis deák (röstebb a nagyja)
Utána szökken és feladja.

Hanem... egek!... az ifju sápad,
Meglátva egy pár csodalábat;
"Lóláb!" suttogja félelemben,
"Lóláb!" fut végig a teremben.

S egyszerre, mint vihar zugása,
Dördül az ének harsogása,
Merész hangon, őszinte hitben:
"Erős várunk nekünk az Isten!"

És mind magasbra szárnyal a szó,
Üvölt a discant, búg a basso,
Mikéntha Luther lelke szólna:
"Ha e világ mind ördög volna!"

Egy pillanat... kénkőszag érzik,
Hová lett a kisértő? nézik:
Hült helye a tanári széken,
Maga?... tán már pokolfenéken.

De a tanár jő, a valódi,
(Többé vele nem bir Asmódi)
S mi a természet zára, nyitja?
Isten-dicsőségül tanitja. -

(1855 ápr.)

A TETÉTLENI HALMON

Még áll a domb s én állok a felett,
Játszik velem bűbájos képzelet.

Csekély a domb, alig emelkedő,
Ormán csak fű, nem a bérc fenyve nő.

Csak, mintha pajzán szélfiak szeszélye
Egykor magát mulatta volna véle,

Midőn a porba' játszván, mint szokott,
Fövényből a pusztán csibét rakott.

Vagy mintha ember hányta volna nemrég...
Ki gondolná, hogy százados nagy emlék!

Hogy épen e halmon verette sátrát
Honunk szerzője, diadalmas Árpád!

Innen tekinte szét uralkodó
Szemekkel a vitéz honalkotó.

Le a Tiszáig, melyen túl ama
Berek sötétül, a táj karama,

S le Alpárnak, hol a kevély Zalán
Földönfutóvá lesz... holnap talán!

Ma még a zászló mind nyelére függ,
Ma még a harclovat békózza nyűg;

Békén legelnek a halom körül,
Ropogva, mint láng, mely avarba dül.

Egy ménes ez, egész a látkörig,
Hol a nap fénye játszva megtörik.

Csúcsos süveggel a tengernyi sátrak
Elszórva mindenütt, - s a dali bátrak,

Mint a köpűből méh, ha rajt ereszt,
Körüldongják a szellős ereszt.

Itt ősi dal zeng bujdosó Csabárul,
Bús vígalomban a szív öble fájul;

Ott kancatejnél, mely borrá megerjed,
Harsány mulatság nyers lármája gerjed,

Mig ösztörűfán egy-egy vizsga kém
Függ, mint árboc fölött hajóslegény,

Vagy egy vezér, a hadnak pásztora,
Vágtat s nyomán fölkél a föld pora.

Megszólal egy kürt napnyugat felé,
Csatára hívó - ez a Lehelé...!

Nem, nem, - csak a szomszéd Abony vagy Törtel
Kanásza múlatá magát a kürttel.

Gulyát növel a tábor helye s ők
Alusznak régen, a honkeresők.

De te virulj lábuk nyomán, Tetétlen!
Bársony füvet, sarjút tenyéssz a réten.

Hogy a kaszás ha egymást sarkalá,
Kövér rend dőljön a csapás alá.

Terhes kalászok habzó aranya
Borítsa földed, - s a csinos tanya,

Mely ott fehérlik zöld fasor megett,
Hordjon magán jólléti bélyeget;

Körözze mindég színe-telt majorság,
Hogy lássa hasznát Isten, ember, ország, -

És álljon a domb, a multak jele,
Kímélve bánjon a vész is vele.

(1855 ápr.)

KAPISZTRÁN

A Hunyadi-balladakörből

Fut Mohammed földön, vízen;
Védve immár a vég Nándor;
Homlokát letörli a hős
Hunyadi és Kapisztráno.

Borulának buzgó szívvel
Boldogasszony zsámolyához,
Te-Deumot, Téged-istent
Tart az ősz Hunyadi János.

Minden oszlop olyan zászlós,
Mintha mennybe szállna szárnyon;
Diadalmi dícsérettől
Dagadnak a bolthajtások.

És Kapisztrán így könyörge:
Oh, kegyes szűz, méhben áldott!
Hála néked; mert te véded
Hullámhányta hajócskádat!

Mert karomba vén koromban
Küldsz erőt és gyorsaságot:
Paizsodnak fénye előtt
Porba hulltak a pogányok.

Oh, fedezzed a keresztet,
Hogyha már én sírba szállok;
Végső harcom megharcoltam,
Nincs több hátra e világon. -

Ám leoldja olvasóját
Hunyadi vitéz, a jámbor;
Fon füzérbe, koszorúba,
Szép könyörgést, szép virágot.

S mind' ezt mondja, míg levonja
Olvasóján a gyémántot:
"Védjed Isten a magyar hont,
És te szent Szűz, méhben áldott."

És midőn a rózsát vonja - - - - -

- - - - - - - - - - - - - - - - -

(1855 körül)

SZIBINYÁNI JANK

Ritka vendég Rácországban
Zsigmond a király, a császár:
Jól fogadja István vajda,
István, kinek apja Lázár:
Hét egész nap látja dúsan,
Becsülettel, emberséggel;
Nem felejti, ki a gazda,
S nem felejti, kit vendégel.

Majd vigasság: zene, tánc, bor
Tartja ébren a földházat,
Majd ujudvar, öklelés áll, -
Hangos erdőn nagy vadászat:
Száz tülök szól, hajt az eb s pór,
Nyomja össze a vad berket,
Szorul a rés, a lovag lés,
Íja pendül, ménje kerget.

Áll a hajsza, vége-hossza
Nincs vetélgő hetyke dicsnek:
"Magyar a magyar" Zsigmondnak,
"Szerb a szerb" Lazárevicsnek;
"Ámbár - mond ez - udvaromnál
Van egy apród, csak parányi:
Az magyar lesz!... Erdély szülte,
Neve Janko Szibinyáni.

Hallod-e Jánk"...! Ím azonban
Zörmöl a gaz, reng a sűrü:
Nagy csikasz vad ugrik föl, de
Visszaperdül, mint a gyűrü -
"Hallod-e Jánk! ím királyod
Szeme látja, - s ez jutalma,
Hogy te nékem azt a farkast
Megkeríted élve, halva."

Rövid a szó, - gyorsan hangzó
Kísérője büszke jelnek:
De sokallja, meg se hallja,
Már nyomúl a hősi gyermek.
Hol királya, még a tájra
Szeme egyszer visszalobban,
S a vad állat meg sem állhat:
Mind szorítja, űzi jobban.

S majd a róna sorompója
Nyílik, amint hajtja ménjén,
Majd eltűnnek a sürűnek
Lombos, ágas szövevényén.
Itt gyalog száll, - paripája
Fel s alá nyerít gazdátlan;
Szóla Zsigmond: kár volt, mégis!...
Szól a vajda: semmi! bátran!

Jank azonban mind nyomon van:
Le, a völgynek, fel, a hegyre,
Vadcsapáson, vízomláson
Veri, vágja, űzi egyre.
A vad olykor hátra horkol,
Foga csattog, szája résnyi,
Majd, mint vert eb, kit hevertebb
Ostor üldöz, szűköl és nyí.

Már az állat piheg, fárad,
Nem az ifju, noha gyermek:
Martalékát addig űzi
Míg ledobban s vár kegyelmet.
A királyhoz és urához
Rabul vonja, szégyenszemre;
Szól a vajda: ez nem első!
Szóla Zsigmond: "Istenemre!...

Tartom a just e fiúhoz!
Enyim a fa, az gyümölcse:
Visszakérem. Te kegyelmed
Ebben most már kedvem töltse."
Nem oly hangon volt ez mondva,
Hogy sokáig, vagy hiába...
Így kerűlt Jank Szibinyáni,
Zsigmond király udvarába.

Ott idővel karral s fővel
Isten után vitte sokra;
Másszor is még, többször is még
Járt vadászni farkasokra;
Mint védője a keresztnek,
Megrontója büszke tarnak,
Idegen nép hőse is lett
Derék hőse a magyarnak.

Most is vallják, egyre dallják
Szerbhon ifjai, leányi,
Guzlicájok hangja mellett:
Ki volt Janko Szibinyáni.
De a magyar ajakon is
Neve, híre általános:
Mert hisz él még... él örökké
A dicső Hunyadi János.

(1855 ápr.)

HUNYADI CSILLAGA[*]

Csillag tűnt fel, fényes csillag,
Merre a nap télben feljő;
Tiszta volt a mennyek boltja,
Semmi pára, semmi felhő.

S valamennyi égitestet
Homályossá tőn a szégyen,
Hogy, miként az, nem ragyognak
Összevéve hárman-négyen.

De koronkint amaz egynek
Fénye elhalt, oly sötét lett!
Bárha semmi köd vagy pára
És az égbolt tisztán kéklett.

Ámde újra még teljesben
Ragyogott fel szép világa:
Mint a gyémánt, oly tündöklő,
Mint az arany, olyan sárga.

Látta ezt egy földön járó;
A sötétből, mely övezte,
Vággyal nézve ama fényes
Csillagokra, messze, messze...

S álmodozván, így sohajtott,
Így ohajtott fel a jámbor:
"Haj! ki vagy te, sárga csillag,
Ismeretlen égi vándor?

Nem vagy-é te ama bolygó,
Minden bolygók fejedelme,
Kinek útját szabja, méri
A tudákos emberelme?

Nem vagy-é te ismeretlen
Szebb egekből új jelenség,
Hozva nékünk e vén földre
Balszerencsét, jó szerencsét?

Nem vagy-é te boldog szellem,
Megidvezült, megdicsőült,
Hogy vigasztalj a mostanról,
Hogy reményt nyujts a jövőrül?"

Ekkor ábrándos lelkében
Így zendült meg valamely szó,
Mintha csak a csillagokbul
Válaszképen lehallatszó:

Én vagyok az! földi ember
Fajod régi büszkesége,
Nevem így zeng míg egy név lesz:
Hunyadiak dicsősége.

Kiknek tiszta ép erkölcsén
Semmi csorba, semmi szeplő;
Kiknek, egyaránt, kezében
Nagy volt a kard, és a gyeplő...

(1855)

^[*] Előhang akart lenni a Hunyadi ballada-körhöz. A. J.

ISTVÁN ÖRÖKJE

Az időket zengem én, és az idők apját,
Teliteljes fényiben a dicsőség napját.
Vajha késő énekem egy Józsua lenne!
Megállítná e napot, mielőtt lemenne.

Üle István szent király fejedelmi székén,
A soknyelvű nemzetet birja vala békén;...

(1855 körül)

STANZÁK "MÁTYÁS DALÜNNEPE"

eposzi kísérletből 1 A király ünnepét fogom énekelni, Mikor összegyűltek a dal fejedelmi      Fényes Visegrádra, Mátyás udvarában, Díjért, dicsőségért nagy versenyre kelni.      Oh lantom! ha értél valamit korábban      Ha egy szikra lélek volt az asszu fában: Most, igazán most kell magadér' kitenned Mert nem szabad nevét hiába fölvenned. 2 Nem mondom, hogy zengjed győzelmes csatáit - Ki merné feszítni énekét odáig!      Ő békében is nagy... vajha békenapján Érjenek nyomába egyszerű nótáid! -      Andalog, andalog a történet lapján      S felszökken a lantos, hangszeréhez kapván: De meg' alácsügged szíve, szeme, karja; Mintha mondaná, hogy: "Ki meri? ki hallja?..." 3 Ki meri? ki hallja? és talán: ki bírja...? De engem eléget szégyen rozsda-pírja,      Hogy időmhöz képest oly keveset tettem És hogy az én könyvem még nincsen megírva.      Állj meg, élet napja, oh állj meg fölöttem,      Csak míg ezt az egy dalt szépen elzöngöttem! Azután nem bánom, hadd jőjön az este: Édes lesz a harmat, mely sirom megeste. - 4 Ama fényes időt hozom említésbe, Mikor a nagy király bevonúla Bécsbe.      Lobogók lobogtak száz diadal-íven, Száz harang némult el az ágyudörgésbe'.      Csillogó követség, hódolatra híven,      Üdvözölte Mátyást, győzödelmes néven, S a bámuló népnek, bár látott elégszer, Csaknem elvakítá szemeit az ékszer. 5 Legelül vivék a győzelem tanúit, Fegyveren, zászlókon a harc koszorúit;      Azután a síp, dob, tárogató zenge, S diadal dagasztá a kürtök szarúit.      Azután egy őrhad; azután a gyenge      Bécsi szűzek hosszú, ünnepélyes rendje; Aztán a királyné, vert arany hintóban; Országot ér, ami rajta ragyogó van. 6 Nem messze a király egyszerű köntösben Lovagol. De előbb ott menének közben      Aranyos apródok, mind ifju növendék, Hercegek és grófok fiai legtöbben.      Majd a holló címert hordozó leventék      Mátyás közeledtét kürtszóval jelenték; S valamennyi ország címere, zászlója Hirdeté, hogy ímhol nagy uralkodója. 7 Ott a négy ezüst csík szép vörös mezőben, Látszik, hogy piros vér megáztatta bőven,      De a hét oroszlány nincsen immár közte (Hét magyar vezérünk) mint egykor-időben.      Hanem ott az András érseki keresztje,      Jeruzsálemnél azt ő maga szerezte. Mindez ábrázolva mesterül egy képen, S Hunyadi hollója gyűrüvel középen. 8 Ott lebeg Csehország büszke oroszlánja, Jóllehet mérgében a nyelvét is hányja;      Koronás fő három, mellyel bír a dalmát; S a szomszéd horvátok egyszerű kockája.      Kardos kar jelenti Ráma birodalmát,      Vadkan feje s négy hold a szerbek uralmát; Hármas koronával Gácsország dicsekszik, A szerémi szarvas zöld fa tövén fekszik. 9 Hát ama nap és hold, a hét sziklavárral S aranyos mezőben a turul madárral?      Te vagy az, te vagy az, gyöngy kis ország, Erdély! Aztán a bolgár föld a három agárral.      Azután Etelköz, melyet ősi kard-él      Szerze a Bog mellett, a szőke Szerednél; Jő Kunország ebe, s a moldvai marha, S Havas-el hollója, kis keresztjét tartva. 10 De ki győzze mindazt sorra énekelni: Elmondani is sok, hát még véren venni! -      A király azonban egymaga kiválik, Mert csupán őrajta nincs ragyogó semmi.      Fegyver-öltözetje, felburkolva állig,      Annyi drágaság közt egyszerűn barnállik: De a fényes lélek, mint egy fényes felhő, Homlokán sugároz, mint a nap, ha feljő. 11 Homlokán sugárzik, űl az eszes képen, Mosolyog az ajkán, lángol a szemében.      Alatta enyeleg harci méne, Kánya, S mivel oly lassan kell, nem tudja, hogy' lépjen.      Maga az aranypénzt jobbra-balra hányja:      Arany pénz helyett van szeme ragyogványa, A szelíd kegyesség, a nyájas tekintet, Melyet a nép közé jobbra-balra hintett. 12 Oldalán egy ifjú lépdelteti ménjét, Tőle, mint szerény hold, kölcsönözve fényét.      János az, Korvinusz, kinek születése Nem ismert egyéb, mint szerelem törvényét.      Szeretet! ez bűne, ez lesz bűnhödése      Ha feltámad egykor a nagyok önzése; Oh! ha mint szeretni, úgy tudna gyülölni: Nem látna idegent atyja székin ülni... - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - (1855)

A VÉN GULYÁS

Egy pohár bor a kezében,
Bora elfoly, keze reszket,
Vén gulyás ül a karszéken
Mult időkre emlékeztet.

Hosszú évsor nyomja vállát,
Száz esztendőt emlegetnek;
Elég volna hagyománynak,
Elég volna történetnek.

Ifj'urakkal iddogál sort,
Kik, mint gyermek a toronyra,
Oly bámulva, oly szédülve
Néznek e nagy életkorra.

Elgondolják, hogyha évök
Összeraknák hárman, négyen,
Az ha lenne olyan lépcső,
Ami e tetőig érjen.

S elgondolják, hogy kedélyre
Három-négy sem ér ez aggal,
Ki nevet, iszik, danolgat
Tréfaűző ifj'urakkal.

"Azt a régit, Marci bátya!"
S felkurjant a kedvenc nóta!
Ki tudná hanyadszor fúja!
És ki tudná, hogy mióta!

"Hej Nagy-Kőrös híres város,
Ez s ez ottan a nótáros..."
De az mégsem oly keserves
Mint a: "gonosz komiszáros."

Erre még most is neheztel,
Nem felejti a vén pásztor:
Sok borsot törhettek egymás
Orra alá, egyszer-másszor.

S ki a rövidebbet húzá,
Az ellenfél, hol azóta?...
Csak a Marci bácsi ajkán
Élteti egy öreg nóta.

Így danolgat, így beszélget
Ama régi jobb időrül,
Közbelopván egy-egy rejtélyt
Hol tinórul, hol üszőrül.

Körben ülnek hallgatói
S egyik így szól ingerkedve:
"Hát a halál, - Marci bátya?...
Volna-e már hozzá kedve?"

Nem felel rá; most az egyszer
Úgy tesz, mint aki nagyot hall,
Néz sokáig a padlóra
S döföli az ónas bottal.

Végre homlokát felütve
Néz merően, szól nyugodtan:
"Beszámoltam minden ősszel,
Kárban soha nem maradtam.

Egy borjúfark sem hibázott,
Ennyit sem tud rám a gazda;
Még apjának, nagyapjának
Sem volt soha rám panassza."

S leül biztos öntudattal
Hogy rendén a számadása.
Nem hiányzik-é majd végül?
Nem én dolgom, - azt ő lássa.

S ujra felpirul kedélye,
Had busúljon aki káros;
Jót iszik rá és felkurjant:
"Hej Nagy-Kőrös híres város!..."

(1855 máj.)