A LEPKE

Zöld lepke, mint hulló levél,
Melyet tovább legyint a szél,
Nem száll virágot lepni meg,
Csak lenn, az út porán libeg.

Nincs feltünő bársony meze,
Csilló-pora, fény-lemeze;
Virágkorát most éli bár:
Oly színhagyott köntösbe' jár.

Volt napja, volt, négy, tán öt is,
Hogy izlelt ő szerelmet is;
Most a jövőnek hint magot;
Nem fél, hogy a láb rátapod.

Szegény! ha rátoppantanék,
Pusztulna ő s egy nemzedék;
De oly bizalmas ott alant:
Mért bántsam a kis gondtalant?...

Élj, lepke! éld múló nyarad,
Ha még egy-két napod marad:
Jöhet vihar nagy-hirtelen,
S megfagysz esőn, hideg szelen.

Köszönd, hogy már tekintetem
Földhöz lapúl, nem föl vetem:
Ha bátran még fenn hordanám,
Rád is tiportam volna tán.

Mért nézzek a magasba fel?
E szép világ: egy köd-lepel;
Nem látom az ég madarát,
Csak téged itt s útam porát.

Nem a pacsirtát, aki szánt;
A napnak áldott fénye bánt;
De az anyaföld szintelen
Fakóján megnyugszik szemem.

Sorsom pedig, s egy méla gond
Egemből már a földre vont;
De nem remény-magot vetek:
Azt nézem: hol pihenhetek?

(1877 júl. 3)

EPILOGUS

Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
   Gyalog bizon'...
Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
   S egy a lelkem!
Soha meg se' irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
   Hogy' áll orra
Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
   Nem pöröltem, -
Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott,
Egy kis virág nekem nyitott:
   Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
   Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
   Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek -
Tudom, boldognak is vélnek:
   S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
   S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.

Mily temérdek munka várt még!...
Mily kevés, amit beválték
   Félbe'-szerbe'
S hány reményem hagyott cserbe'!...

Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
   Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
   Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
   Mely sajátom;
Benne én és kis családom.

Munkás, vidám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget...
   Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
   Mert hogy' szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?

(1877 júl. 6)

AZ ELKÉSETT

Későn keltél, öreg! hova indulsz már ma?
Nyakadon a vénség tehetetlen járma;
Messze utad célját soha el nem éred:
Jobb, ha maradsz s "lement napodat dicséred."
"Tudom, sikerűltén sohasem örűlök,
Szándékomnak tán már elején kidűlök:
De hiú tett is jobb áldatlan panasznál:
Űz gondot, unalmat, és a mozgás használ."

(1877 júl. 7)

NATURAM FURCÂ EX PELLAS...

Gyermekkoromban felköték
A színben egy nagy tökharangot,
Amely ugyan nem ada hangot,
De máskép vígan működék;
Megvolt a súlya, lódulása,
Kötelét hogy jól visszarántsa
S vele a kis harangozót; -
Szóval: csinált kommóciót.

"No, mondám, majd ha nagy leszek,
Valódi harangot veszek
És azt egész nap kongatom
Saját kényemre, szabadon."
Így kongatom most untalan
E verseket - bár hangtalan.

(1877 júl. 9)

VÁSÁRBAN

Gyékényes, abroncsos alföldi szekér,
Honnan cipel a sors - s e három egér?
Hoztál-e pirosló új búza-magot?
Mezők üde lelkét: friss széna-szagot?

Odakünn már, úgy-e, megért a kalász?
Rét gyapja lenyirva; foly a takarás;
Boglyák tetejéről egy-egy suta gém
Néz szét aratóknak vidám seregén?

Rég nem látta bizony vidámnak e nyájt,
Minden nyara - új seb - a régire fájt:
De talán most e nagy mezei jószág
Áldást hoz az egyszer: szép Magyarország.

Legyen is, legyen is megáldva e föld
- Isten maga telke - mint rég ezelőtt,
Mikor én is "markot hajtani" kezdtem,
S nem sikerűlt, bárhogy s mint igyekeztem.

Így - vézna, ügyetlen testi dologra -
Adtam fejem a bölcs tudományokra,
Barázda helyébe' szántván sorokat,
Nem kérkedem ezzel, mert azt se sokat.

De, hogy a mezőt, az anyatermészet
Kebelét elhagytam, sajog egy érzet,
Holtig sajog itt benn, - s tüzesebben vér
Láttodra, te búzás alföldi szekér.

(1877. júl. 9.)

CSAK AZÉRT IS!

Eh, mi gondja a világnak
   Erre a szakállra?
Nékem ebből hasznom lehet,
   Másnak meg mi kára?

Fizetésem már ha nem lesz,
   Kell szakáll, hogy légyen
Mire szegény szorult ember
   Kurta kölcsönt végyen.

(1877 júl. 10)

TAMBURÁS ÖREG ÚR

Az öreg úrnak van egy tamburája,
S mikor az ihlet s unalom megszállja,
Veszi a rozzant, kopogó eszközt
S múlatja magát vele négy fala közt.

Nem figyel arra deli hallgatóság,
Nem olyan szerszám, divata is óság:
Az öreg úr (fél-süket és fél-vak),
Maga számára és lopva zenél csak.

Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő,
S mit összelopott mai zene-költő,
Öreg úrnak egyről sincs tudomása;
Neki új nem kell: amit ő ver, más a'.

Mind régi dalok, csuda hangmenettel:
Váltva kemény, lágy, - s magyar a némettel; -
Hegyes-éles jajja úti betyárnak,
Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.

Nyers, vad riadás... mire a leglágyabb
Hangnembe a húr lebukik, lebágyad',
Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel...
Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.

Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő
- Tiszta remekké magába' szülemlő -
Pendűl, melyen a tánc tétova ringat,
Mint lombot a szél ha ütemre ingat.

Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt;
A hitújítás kora szűlte még azt:
Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve,
Vagy erős hittel Istenhez emelve.

Mindezt öreg úr, nem mintha kihozná
Kopogójábul - csak képzeli hozzá;
S ha nem sikerül kivitelben a dal:
A két öreg szerszám egymásra utal.

De azért nem tűri rajta meg a port;
Emlékezetes neki minden akkord;
Egy hang: s feledett régi dalra émed -
Szövege cikornyás, dallama német.

Az öreg úr így, dalai közt élve,
Emlékszik időre, helyre, személyre:
Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta
Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.

Néha egy új dalt terem önkint húrja,
S felejti legott, már ő le nem írja;
Később, ha megint eszébe ütődik:
Álmodta-e, vagy hallotta? - tünődik.

Sokra bizony már alig viszi dolgát:
Ő is "minden nap feled egy-egy nótát";
Nem is a művész babérja hevíti,
Csak gémberedő ujját melegíti.

Gyakorold is, amit valaha tudtál;
Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál;
Ha kiűlsz, öregem! vele útfélre,
Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.

(1877 júl. 12)

"A HAZÁRÓL"

A hazáról egy merész szót
Én is ejték hajdanába'
Mikor annyit is nehéz volt:
Most közömbös lettem s gyáva.

Most!... mikor szabad sajtó van,
   És üvölt a pajkos gyermek,
S vénasszony az utc'ajtóban
Nagy-bátran fülébe ordít
   A királynak, miniszternek.

(1877 júl. 12)

HONNAN ÉS HOVÁ?

   Mily rövid az élet!...
Mint hullócsillag futása,
Mely földünk körébe jutva,
Lángra gyúl, és tűz-barázdát
Írva elszalad, gyorsabban,
Mint egyet pillantanál.
Útja honnan jött? hová visz?...
Míg sötét volt, s ujra az lesz,
A világ-ür végtelenjén
Hol bolyongott? és hová fog?...
Ki tudná megmondani!
   Míg tündöklött, addig élt.

   S honnan jössz te, lélek...
Mely csak e föld gőz-körében
Vetve lángot, addig fénylel,
Amig éppen áthaladsz;
Bölcsőd és sirod homály.
Akkor lobbanál-e föl csak
Az állatban, s véle múlsz el?...
Vagy jövél a végtelenből
Ismeretlen, hosszu pályán,
S visszatérsz azon megint?...
Oh, ha nem volt, és ha nincs
E parányi csillogáson
Innen és túl folytatás:
   Mily rövid az élet! -

   Megfelelsz te, lélek.
Volt idő, mikor tagadták
A futamló csillagot:
Semmi az, csak földi pára,
Lobban, és fut, és el-ég.
Most a szellemet tagadják:
Semmi az, csupán anyag,
Agyvelő, vér és ideg
Összhatása, mely azonnal
Véget ér, ha szétbomol
Agyvelő, vér és ideg.
Az anyag a halhatatlan:
Fűben-fában újra éled,
Összetársul, meg elszéled
Mindörökké, szakadatlan;
Hanem e feltámadást
A szellem nem éri meg:
Ez üres hang, nincs sehol,
Puszta réme ferde agynak,
Mílyet századok ránk hagynak -
   S csak zavarja a tudást.

   Oh, ti, akik jobb felemnek
Már e földön mély sírt ástok:
Oly bizonyos hát tudástok,
Hogy helye sincs védelemnek?
Nem mond ellen az a szellem;
Mely kutat, hogy támaszt leljen
Megtagadni önmagát?
S nem rettegné, ha meglelte
- Mit tudása így teremte -
Azt az örök éjszakát?...
Ah, jobb volna kissé várni,
Nehogy úgy találjon járni
Az a híres tudomány,
Mint ama gyors fénnyel jára,
Mit csillagnak vélt a golyhó,
Ő azt mondá: csak gyúlt pára:
S ím, ma áll, hogy égi bolygó -
   Mi lehet még ezután?

   Ami annyi szívbe oltva
Élt világ kezdete olta;
Mit remélt a hindu, párz;
Amért lángolt annyi oltár,
Zengett Szíonon a zsoltár:
Hogy nem addig tart az élet
Míg alant a testbe' jársz;
Hanem egykor újra éled,
S költözzék bár fűbe, fába
Vagy keresztül állaton:
Lesz idő, hogy visszatérhet
Régi nemes alakjába,
Megtisztúlva, szabadon;
Vagy a "boldogok szigetjén",
Mint hivé a boldog hellén,
Vagy az üdvezűltek helyén,
Mint reméli keresztyény,
Lesz dicsőbb folytatása:
Én ezt meg nem tagadom. -

   Mit hisz a tudós? ő lássa,
Földi pályám' ami nézi:
Annak immár vége lesz,
Vissza senki nem idézi; -
   S rövid foglalatja ez:

   Mély homályban, éjfél tájban,
Kis fény is ha nagynak tetszik,
Hogy a föld körén bolyongtam:
Egy barázdát én is vontam.
Az emberek ráveték
Pillantásukat egy percig, -
S egy tudós tán megfigyelt
És lapjára, sok száz jelhez
- Ahogy csillagfutást felvesz -
Könnyed, vékony karcolással
Rólam is tőn némi jelt,
Mire reggel ő sem ismer;
S összevéti annyi mással
A jövendő nemzedék,
Mely se kérdi tán, se tudja,
Nem is igen lesz rá gondja:
Hogy itt éltem, s a tömegben
   Én is lantot pengeték.

(1877 júl. 14)

TENGERI - HÁNTÁS

Ballada

Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
   Körülállja egynehány fa,
   Tovanyúlik rémes árnya;
   S körül űli a tanyáknak
   Szép legénye, szép leánya.

"Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.
   Ki először piros csőt lel,
   Lakodalma lesz az ősszel.
   - Tegyetek rá! hadd lobogjon:
   Te gyerek, gondolj a tűzzel.

- Dalos Eszti szép leány volt, de árva.
Fiatal még a mezei munkára;
   Sanyarú volt beleszokni:
   Napon égni, pirosodni,
   - Hüvös éj lesz, fogas a szél! -
   Derekának hajladozni.

Deli karcsú derekában a salló,
Puha lábán nem teve kárt a talló;
   Mint a búza, piros, teljes,
   Kerek arca, maga mellyes,
   - Teli a hold, most buvik fel -
   Az egész lyány ugyan helyes.

Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
   Maga oly bús... mi nem éri?
   Furulyája mindig sí-ri,
   - Aha! rókát hajt a Bodré -
   Dalos Esztert úgy kiséri.

Dalos Eszti - a mezőre kiment ő,
Aratókkal puha fűvön pihent ő;
   De ha álom ért reájok,
   Odahagyta kis tanyájok'
   - Töri a vadkan az "irtást" -
   Ne tegyétek, ti leányok!

Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;
   Hova jár, mint kósza lélek,
   Ha alusznak más cselédek?...
   - Soha, mennyi csillag hull ma! -
   Ti, leányok, ne tegyétek.

Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;
   Dalos Eszter nem kiséri,
   Maga halvány, dala sí-rí:
   - Nagy a harmat, esik egyre -
   Csak az isten tudja, mér' rí.

Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
Nem is áll jól semmi dolog kezében;
   Éje hosszú, napja bágyadt,
   Szive sóhajt - csak egy vágyat:
   - De suhogjon az a munka! -
   Te, halál, vess puha ágyat.

Ködös őszre vált az idő azonban,
Törik is már a tengerit Adonyban;
   Dalos Eszter csak nem jött ki:
   Temetőbe költözött ki;
   - Az a Lombár nagy harangja! -
   Ne gyalázza érte senki.

Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,
Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
   Ki-kimén a temetőbe
   Rossz időbe', jó időbe':
   - Kuvikol már, az ebanyja! -
   "Itt nyugosznak, fagyos földbe."

Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
   Muzsikát hall nagy-fenn, messze,^[*]
   Dalos Eszti hangja közte,
   - Ne aludj, hé! vele álmodsz -
   Azt danolja: "gyere! jöszte!"

Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
Azután a falu hegyes tornyára;
   Kapaszkodnék, de nem éri,
   Feje szédűl: mi nem éri?...
   - Tizenkettőt ver Adonyban:
   Elég is volt ma regélni. -"

Lohad a tűz; a legények subába -
Összebúnak a leányok csuhába;
   Magasan a levegőben
   Repül egy nagy lepedő fenn:
   Azon ülve muzsikálnak,
   Furulyálnak, eltünőben.

(1877 júl. 15)

^[*] Mezőn háló emberek sokszor vélnek magasan a légben felettük
áthúzódó kísértetes zenét hallani, a (daemoni) zenészek valami
nagy, kiterült ponyván repülnek tova. - A. J.

AZ ÜNNEPRONTÓK

Zendűl, kondul szent harangszó,
Csengve, búgva messze hangzó:
   "Imára! imára!"
Jámbor népe a kis helynek
Halkan lépve gyűlnek, mennek
   Imára, imára.

Szép piros a pünkösd reggel,
Mintha tűzzel, Szentlélekkel
   Menny-föld tele volna;
E napot fent s lent megűlik.
E nap oly ragyogva nyílik;
   Mint hajnali rózsa.

De mi réjja riad? de mi ördögi zaj,
Rekegő szitok és otromba kacaj,
   Hogy reszket az egyház tornya?...
Szembe' Isten hajlokával,
Nem törődve a szent mával,
   Foly tegnapi dőre tivornya.

"Hol egy muzsikás? hegedű, vagy egyéb?
Ha különb nem akad, dudaszó is elég:
   Ki fut érte? szaladj Zsuzsi lyányom."
"A Zsuzska maradjon! hagyj neki békét
Eszem ezt a pirosítós képét:
   A kufercest majd vele járom."

Hát íme, kapóra, dudás közeleg.
Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,
   Tömlője degeszre fújva;
Füle táján két kis szarva gidának,
- Mintha neki volna szarva magának -
   Sípján már billeg az újja.

"Ide, a Jebuzéus pofádat!
Mert megkeserűli a hátad."
   "Uraim, de papolnak ott-benn..."
"Hát baj neked az; pogány hitünek?
Az enyém - ha töröm, ha nem - ez ünnep
   Enyém, ha szidom; ez az Isten!"

Ravaszul mosolyog fél szája hegyén
S rákezdi dudáját halkal a vén,
   Minden sark billeg a táncra;
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb;
A tánc is utána pörébb, hevesebb,
   Amint kopog és szaporázza.

De vége szakadni mikor fog, ugyan?...
"Hagyd el - riad egy rá - aki szele van!
   Kihasítom kecske-dudádat."
Hanem a muzsikás mindég fujja,
Mindég szilajabban pörög ujja -
   Az egész tivornya kifáradt.

Lankadva leűlne az is, meg ez is,
Hívnák haza őket ebédjekhez is:
   Nem, nem lehet; ugrani kell csak.
Szidják a dudást, - verik, öklözik őt -
Verik bizony a nagy üres levegőt; -
   Gyors híre szaladt e csudának.

Fut gazda, kié ama renyhe cseléd:
"Jössz...? vagy dobom - itt ez a villa - beléd..."
   Vasvilla kezébe ragadt ám;
Fut lyány, fiu, és anya és feleség:
"Apám, fiam, apjokom! untig elég..."
   S kezeit töri, szíve szakadtán.

Már józanon a fiu, az apa, férj
Mennének is - íme, közelget az éj -
   Nyújtják kezöket nagy-epedve;
A táncosok arcán vérkönyü hull:
De a láb még egyre bokázza vadul,
   Viszi a tánc ördögi kedve.

Éjfélt hogy üt a toronyóra közel,
Kénkő fojtó szaga terjedez el;
   S mint szél ha forogva ragad port:
Úgy táncol el, egy bősz harci-zenére,
(Mondják, a pokol tüzes fenekére)
   Az egész örjöngő csoport.

(1877 júl. 21)

MÁRIA! BŰNEID MEG VANNAK BOCSÁTVA

Oh, ne sujtsák a szelid nőt
   A morál kemény szemöldi,
Hogyha női hívatását
   Méltatlannak is betölti.

Láttam ily nőt esni porba
   Mivel férjét nem hagyhatta;
Elkisérte a nyomorba,
   El a bűnbe, gyalázatba.

Védangyalkint állt fölötte
   S míg tehette, védelmezte;
Mikor erre gyönge volt már,
   Hozzáromlott: úgy lőn veszte.

Mint a hű eb - kész urával
   Elbujdosni, száműzött lesz;
Macska ott marad a háznál:
   Új gazdát nyal, egeret les.

(1877 júl. 22)

MINDVÉGIG

A lantot, a lantot
Szorítsd kebeledhez
   Ha jő a halál;
Ujjod valamíg azt
Pengetheti: vígaszt
   Bús elme talál.

Bár a szerelem s bor
Ereidben nem forr:
   Ne tedd le azért;
Hát nincs örömed, hát
Nincs bánat, amit rád
   Balsors keze mért?...

Hisz szép ez az élet
Fogytig, ha kíméled
   Azt ami maradt;
Csak az ősz fordultán,
Leveleid hulltán
   Ne kivánj nyarat.

Bár füstbe reményid, -
S egeden felényit
   Sincs már fel a nap:
Ami derüs, élvezd,
Boruját meg széleszd:
   Légy te vidorabb.

S ne hidd, hogy a lantnak
Ereje meglankadt:
   Csak hangköre más;
Ezzel ha elégszel,
Még várhat elégszer
   Dalban vidulás.

Tárgy künn, s temagadban -
És érzelem, az van,
   Míg dobban a szív;
S új eszme ha pezsdűl;
Ne vonakodj restűl
   Mikor a lant hív.

Van hallgatód? nincsen?
Te mondd, ahogy isten
   Adta mondanod,
Bár puszta kopáron
- Mint tücsöké nyáron -
   Vész is ki dalod.

(1877 júl. 24)

A RÉGI PANASZ

"Eh! mi gondod a jövőre?
   Eh! a múlttal mi közöd?
Könnyel a múlt sirja dombját
S a reménynek száraz lombját
   Hasztalan mit öntözöd?

Századoknak bűne, átka
   Mind csak téged terhel-e?
Nem talán még sokkal érzőbb,
Nem talán még sokkal vérzőbb
   Honfitársid kebele?..."

Oh, tudom; de bánatomban
   Meg nem enyhít társaság;
Mint szülétlen több gyerekre
Osztatlan száll s mindegyikre
   Az egész nagy árvaság.

Sőt azáltal súlyosb részem,
   Hogy míg a tett melege
Más sebét enyhőbbé tészi:
Ő, szegény, csak kínját érzi -
   A lant méla gyermeke.

Hogy reméltünk! s mint csalódánk!
   És magunkban mekkorát!...
Hisz csak egy pontot kerestünk:
Megtalálva, onnan estünk;
   Így bukásunk lelki vád.

Mennyi seprő a pezsgésben,
   S mily kevés bor!... Volt elég,
Kit nagy honszerelme vonzott
Megragadni minden koncot,
   Nehogy más elkapja még.

Mennyi szájhős! mennyi lárma!
   S egyre sűlyedt a naszád;
Nem elég csak emlegetni:
Tudni is kell jól szeretni,
   Tudni bölcsen, a hazát.

Vagy nekünk már így is, úgy is
   Minden módon veszni kell?
Egy világ hogy ránk omoljon?
Kül-erőszak elsodorjon?...
   Vagy itt-benn rohadni el?

(1877 júl. 26)

RANGOS KOLDUS

Csak hiába! elmaradt az
   A világtól, aki vén:
Tudta nélkül nagy "fejlődés"
   Folyt le, s foly e sártekén.
Demokrata lett az úrból,
   A koldus meg rangra vágy, -
Hát'szen úr ki más legyen, ha
   Többé nincs úr, se jobbágy?

Másszor ő is csak szegény volt,
   Nyomorult, szánt, megvetett;
Nem is igen "ámbiálták"
   Akkor ezt az életet:
Most közőlünk minden tízből
   Egy e szép pályán halad;
Sőt, ha így gazdálkodunk, még
   Többségben is lesz a had.

Ne gondolj az utca-sarkra,
   Oh ne! édes olvasó:
Aki ott áll, az nem koldus,
   Az szegény, szánnivaló;
Könyörülj meg sántán, bénán:
   Éhező gyermeknek adj:
("Ezerennyit" ígér a Könyv -
   Hanem ez uzsora nagy.)

Koldus ő nagysága hozzád
   Bekopogtat egy napon, -
(És ez egy nap sűrün fordul);
   Kezdi bókon, hírlapon:
Hogy olvasta rólad ezt, azt...
   S míg kártyáját forgatod,
(Mert beküldte: Chevalier N. N.)
   Hogy' fogadd el? nem tudod.

Mutat ordót, bizonyítványt,
   Köz- s magános levelet;
Ha vendég jön, azt kivárja,
   Négyszemközt marad veled:
Szemlesütve és zavartan
   Ülsz, mint vádlott a padon:
"Ily nagy úron mit segít az
   Én csekély szolgálatom?..."

Erre ívet von ki zsebből,
   Szép a kalligráfia,
S megmutatja, hogy hová kell
   A nevét beírnia,
Ki Deákkal és Tiszával
   Óhajt lenni egy lapon;
"Mi jótékony célra?" kérded;
   "Nemes a cél, mondhatom:

Egy dicső ház végső sarja -
   (Tudja: Várna, meg Mohács...)
Nem lehet, ha birtok már nincs,
   Sem szijjgyártó, sem kovács.
Volt, igaz, még egy tenyérnyi:
   De a rozsda és aszály...
No, meg Homburg, s a zsidóság...
   Hanem a rang: az muszáj."

Végre látod, az egészből
   Hogy mi lóg ki: a "fizess!"
Fanyalogva mondod: "Itt van,
   - Nem telik sok - pár tizes."
Te örűlsz, hogy így kiszurtad
   (Ami nem volt) a szemét:
Ő örűl, hogy a népkonyhán
   Meglesz mára az ebéd.

(1877 júl. 27)

NÖVÜNK EGYÜTT

Soknak lettem már, hogy élek,
A szemében szúró tüske:
De van még egy kicsi lélek,
Aki rám hiú és büszke.

Ez, hogy nevem is volt "hurcán",
Most eszmél csak, most tanulja:
S lesi már, ha megy az utcán,
Rámutat-e mások ujja.

Eddig együtt voltunk gyermek,
Én másod-, ő első ízben:
Épűltek fa-tornyok, termek,
Pacskolódtunk porban, vízben.

De, hogy ő nőtt, én is nőttem;
Alig ismerünk egymásra:
Ő kisasszony lett előttem,
Én meg neki óriássa.

No, engedjük kedvét telni,
Ha okos lesz, majd elhagyja; -
Legalább még nem szégyelli
Hogy én voltam... a nagyapja.

(1877 júl. 30)

ÉJFÉLI PÁRBAJ

Bende vitéz lakodalmát lakja,
Hetekig tart... ma van első napja:
Szól a zene, tárogató, rézkürt,
   Pörög a tánc, mint az orsó;
   Bende kiált: "Ez utolsó!
   Száraz ajkam eper-ajkat
      Szedegetni készűl."

Bende vitézt a nyoszolyó-asszony
Elvezeti, hol olyat szakasszon;
Néma, sötét már az egész kastély -
   S ím, lovag áll ágyok előtt,
   Talpig acél - ismeri őt:
   Sápadt arcra kék lángot vet
      A felütött rostély.

"Jöttem veled újra víni, Bende!
Én valék a diadalmas, nem te:
Kezdjük elől, csúnya volt a játék;
   Haha! páncélt a nyakadba!
   Most ne remélj szolga-hadba';
   Kezdjük elől! - e leányért
      Sok viadal vár még!"

Kél a vitéz: "Nosza kardot, vértet!"
"Hova édes?" - "Víni, arám, érted!"
S hallik, amint össze-összevágnak,
   Odaát a fegyverházban
   Harcrobaj is: csengő paizs,
   Tompa nyögés, erőlködés,
      Dobogása lábnak.

Szép menyasszony szemét le se zárja,
Szörnyűködik, hova lett a párja;
Remegő kéz gyujtja meg a mécsest,
   Férje urát fölkeresi,
   Hajnalig ott sírva lesi:
   "Ez is olyan, mint a másik...
      Mint valami holttest!"

Bende vitéz lakodalmát lakja,
Vagyon immár a második napja,
Szól a zene - borba fuladt e nap,
   Bende úrnak veszett kedve,
   Táncol, iszik erőltetve;
   Szép menyasszony nekiborzad:
      "Ha ma is, mint tennap!..."

Este hamar az urok föld-részeg,
Ágyba vivék a szolga-vitézek;
Szép menyasszony vele menni reszket:
   De hogy titkán ki ne adjon
   - Hová legyen? hol maradjon? -
   Lenyugoszik, s külön ágyban
      Hányja a keresztet.

Bende riad...s mint a halál, józan:
Lovag ott áll szembe, az ajtóban.
"Hah! Robogány..." s nem akarna menni. -
   "Szeretőm elcsábítója,
   Gyere, víjjunk! üt az óra;
   Míg le nem győzsz, tiltva neked
      Mellette pihenni."

Ujra nehéz, szörnyű tusa hallik;
Bende halott, mire meghajnallik,
Nagynehezen, délfele ha ébred,
   Mikor immár gyűl a vendég;
   Fölkeresik a leventék:
   "Hol vagy uram? mind az egész
      Nép vár az ebédre."

Bende vitéz lakodalmát lakja,
Legszomorúbb a harmadik napja;
Szól a zene, öblöget a rézkürt:
   Hanem a tánc csak úgy lézeng,
   Vendégnek a java szétment:
   "Vérbe' fogant nász sose volt
      Isten átka nélkül!"

Nos, az új párt rokoni, - egy püspök
Előveszi, hogy mi esett köztök:
Bende konok, - a menyasszony gyászba,
   Teste remeg, mint a harmat,
   Csak azt vallja, hogy nem vallhat,-
   Ha lefekszik, küldjenek őrt
      A fegyveres házba.

Mene oda nagy erős őrízet. -
Bende kacag: "Meglopom a mézet!"
Siet is be kakas-elő-szóra:
   Mikor ágyasházát nyitja,
   Másodikat kukoritja,
   Fönn pedig, a kastély tornyán,
      Éjfélt ver az óra.

"Bende lovag! ez az utolsó nap,
Lakodalmad félbeszakad holnap;
Víni ma még!... ölj meg igazábban;
   Mert ha nem ölsz, én megöllek,
   Lelkedet ám, én mint lélek;
   Az a hűtlen hadd sirassa
      Bűnét e világban!"

Bende vitéz, szemei szikrázva,
Rohan ismét a fegyveres házba.
Rettenetes, amit lát az őrség:
   Urok őrjöng... kivont karddal
   Levegőbe szúr és vagdal;
   Közülök is hármat leölt
      Míg lebirák, győzék.

Földalatti kamarába', láncon,
Bende üvölt, viaskodik, táncol;
Szép menyasszony sem eladó többé
   "Elsőt én nem érdemeltem,
   A második engemet nem:
   Püspök atyám, vígy el Urunk
      Jegyesei közzé!"

(1877 júl. 31)

ÖREG PINCÉR

Az öreg pincér se gyanítja,
Hogy versbe legyen kanyarítva,
De kivált hogy pláne magyarba:
Ha gyanítná, jönne zavarba!

Töri bár húsz éve a nyelvet,
S foga megritkult, haja elment:
Nem birta kivenni a vadját,
Megijedne bizony, hogy eladják.

Fizető kellner sose lessz ő,
Nem kenyere a kétszerkettő;
Szolgálni sem ugri-szilaj már,
Megelőzné bátran a lajhár.

Hogy sokra se vitte a pályán,
Megláthatod ócska ruháján,
Galléra törött, s elegendő
Karjára egy hétig egy kendő.

Mint nem fia e mai kornak;
Lőn Ganymédje víznek, bornak,
Kenyeret hoz, vált oda tányért;
Ingyen teszi, nem adományért.

Ha azonban vetsz neki épen
Pár fillért: köszöni szépen -
Nem mint az a sok cifra, dandy -
S hozzá is adja: "Küss' die Händi!"

Köre hát nem valami széles;
De mi hű szolgád! mi kedélyes!
Jó szót neki; s ha belefúl is,
Elkotyog érte... magyarúl is.

S elpörgi, legyen bár négy lap,
Könyv nélkül, hogy mi az étlap;
"Mást írtak?"... sose kell megróni
Meglesz az a sült, makaróni.

Ha senki se hívja, elámolyg
A folyosón, vagy fel- s alá bolyg.
- Hadd futkosson a többi "kölyök!" -
S meglöki minden tálca, könyök.

Elnézi: be dőre világ ez!
Hogy' fut, rohan - enni se hágy ez -
Nyerekedni, vigadni... a csődbe,
Dunába, vagy a temetőbe!...

No öreg, ha lenéz más minden,
Jer elő: szolgálj te ki engem,
Bár nem vagy "fashionable" módis:
Gyere, meglesz borravalód is.

Jer, osonjunk félre mi ketten;
Jó ott nekem, a szögeletben,
Rajtam sincs semmi legényes:
Hadd űljön elől, aki kényes.

Társaid úgyis annyiba néztek,
Hogy nekem a főtt rost is beefsteak;
Te legalább nem rágatod a gúzst:
Adsz, ha igértél, becsületes húst.

(1877 aug. 2)

A TÖLGYEK ALATT

Margitsziget

A tölgyek alatt
   Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
   Város zaja semmi.
Zöld lomb közein
   "Áttörve" az égbolt
S a rét mezein
   Vegyül árny- és fényfolt.

A tölgyek alatt
   Oly otthonos itten!
Évem leapadt:
   Ime, gyermek lettem,
Mint mikor a tölgy
   Sudarát megmásztam,
Hol seregély költ -
   S vígan madarásztam.

A tölgyek alatt
   Több egykoru társsal
Madárfiakat
   Kifeszíténk nyárssal;
Jó tűz lobog ott,
   Zizeg a kis bogrács -
S ha bealkonyodott,
   Haza már egy ugrás.

A tölgyek alatt
   Örömest valék én,
Bár a madarat
   Hagytam utóbb békén;
Gyermeki önző
   Korom' ifju ábránd
Veszi ösztönző
   Szárnyára, s tovább ránt...

De tölgyek alatt,
   Valamerre jártam,
Szűlőhonomat,
   - Csakis ott - találtam;
S hol tengve, tunyán
   Hajt, s nem virul a tölgy:
Volt bár Kanaán,
   Nem lett honom a föld. -

A tölgyek alatt
   Még most is el-űlök;
Bűv-kép csalogat,
   Ábrándba merűlök;
Hajó-kerekek
   Zubogását hallom...
"Hajrá, gyerekek:
   A vízi malom!"

A tölgyek alatt
   Im, meglep az alkony,
Hűsebb fuvalat
   Zörög át a parkon;
Felhők szeme rebben:
   Haza sietek,
Jobb ott, melegebben,
   Ki vén, ki beteg...

A tölgyek alatt
   Vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
   Meg kelletik adni;
De, akárhol vár
   A pihenő hely rám:
Egyszerüen bár,
   Tölgy lenne a fejfám!

(1877 aug. 5)