ZSENGÉK, KÖTETBE NEM SOROLT ÉS HÁTRAHAGYOTT VERSEK

Én is fa vagyok

A szelek istene lelket lehelt a fákba,
nézd mint vonaglanak kínjukban most a fák:
borzadó tagjaik' a szürke légbe mártva
sivítván tépdesik zord lombjuk torz haját.

Ó a fák élete! egy helybe kötve élni!
hiába vágyni föl! nyúlni a nap felé!
megunt gyökereken, miket nincs mód kitépni,
hiába nőni a szomszéd cserjék fölé!

És únott nedveket a régi földből színi,
vagy várni hév nyaron a bús menny záporát:
majd fájni a napon és mozdulni se bírni,
majd sírni szüntelen sok szeles éjen át.

Lenni tehetetlenül kényszerűen türelmes,
míg törzshöz dörzsöli hátát minden tinó,
megmász minden gyerek, megvág minden szerelmes,
fészket dob a suhanc, ágat harap a ló.

Vagy állni hegytetőn, egy szálban mint sudárfa,
melyet minden kerül, csak egy nem: a vihar,
túlélni mennykövet, korhadni szútól rágva;
ez a fa élete s mily hosszu, míg kihal.

1909

Vasúton

Tengersűrű, tisztakék
fullasztó mély most az ég
mély:
vasból épült sínuton
vigan lüktet vonatom
s nincs benne más személy.

Végigfekszem pamlagán
kitekintek ablakán:
hej! 
nem látszik más csak az ég,
mint egy végtelen vidék
helyevesztett hely.

Fölfelé van? Lefelé?
Nem pottyanok-e belé?
Bár!
Lelkem máris belevész
mint egy ellőtt kelevéz,
vitorlás madár.

Ugy érzi hogy messze fenn
messze fenn egy tengeren
van:
szellő csapja homlokát
vigan hajtja csolnokát:
"Gyi te gyi lovam!

Gyi te csolnokparipám,
vizen forgó karikám,
szállj!
Vonz a hab és vonz a nap,
lenn maradhat aki rab,
de te meg se állj!"

1909 [?]

Mi az? Mi az?

Mert valamit elveszítettem!
Mi az? mi az? Már elfeledtem.
A sorsmadár kering felettem:
mi lenne ha eszembe jutna?

Boldog vagyok, hogy elfeledtem.
Ha gondolatom visszajutna
a félve rejtett, régi utra,
jaj, mivé lenne? hova futna?

...Mi baj ha lelkem vére buggyan?
Csak meg ne lássam, meg ne tudjam!
Ha éjjel visszaálmodom,

reggelre ujra elfelejtsem.
Ha rátalálok az uton 
fölvegyem és megint elejtsem.

1909 [?]

Reggeli szél

1.

Mint kunok űzte bús legény,
szórtam a kincseket mögém,
és addig szórtam balgatag:
most már maguktól hullanak.

Itt egy darab, ott egy darab:
lassankint minden elmarad!
s hiába hintem, egyre jő,
üldöz a vén kun, az Idő.

2.

Beteg szeretnék lenni már.
Ugy fáj az, hogy semmi se fáj!
Ha semmi más: e semmi fáj!
Beteg szeretnék lenni már.

Ó jöjj kór, oltsd ki bágyatag
kézzel a gyertyás vágyakat,
s mint vén egyházfi, csöndbarát,
zárd el a szentély ajtaját!

Feledni hogy még van remény,
egy szelid ágyba fekszem én:
maradj, Remény, te vén csaló!
Nekem a szelid ágy való.

Ne mulattasson semmi más,
csak ami képet fest a láz
vagy zenét a csönd ujja sző,
amíg a végső óra jő.

Valaki akit szeretek,
kezemet akkor fogja meg,
és addig ne eressze el,
mig érzi hogy az ere ver.

De mikor elhallgat az ér,
s fehér lesz, olyan törtfehér
a kéz, mint hervadt liliom,
fektesse végig ágyamon.

És mondja: "Mit az ég adott
(mint a virág a harmatot,
ha reggel szelében meging),
könnyelmü kéz! elszórta mind.

Hadd fonnyadjon hát szárazon!"
Mondja, s ne sírjon már azon!
Menjen el, s törve, hagyjon ott
mint a szél a liliomot.

1909 [?]

Nervus urbis

Mitől lobognak a lámpák?
És a gépek mitől zúgnak?
Fel szoktál-e nézni néha,
hol a hosszú drótok búgnak?
Úgy tetszik, hogy értem olykor
- úgy jön olykor, mint az álom -
hogy a zúgó sodronyokban 
mit beszél a villanyáram:

Hajdan aki szabad órjás
fenn a felhőkben dörögtem,
mostan rabként gépet hajtok;
surranok e dróterekben.
Surranok a selymes ércen,
érben holt vér, vérben rab láz:
jaj az efemér embernek, 
aki engem drótba zabláz.

Jaj a rám szálló madárnak:
szárnyat ejtve fog lehullni;
jaj az efemér embernek,
aki hozzám merne nyúlni.
Surranok a szabad légben
félelmesen, bárha szolga:
tudjon nekem szót fogadni,
aki nékem parancsolna.

Télen sodronyom ezüstös
zúzmarával kivirágzik;
nyáron a nap gyilkos fénye
gyilkos drótjaimon játszik.
Minden gyilkol ami fényes, 
anélkül hogy maga veszne:
így a nap és így a villany...
így a kard és így az eszme.

Így a város forró lelke,
melyet titánteste zabláz:
ezer vékony idegszálban
csupa zárt hő, csupa rab láz.
Mennyi erő feszül bennem 
s mozdulatlan drótban rángok -
csak forogjatok ti gépek
és lobogjatok ti lángok!

1909

Térítők

Kiket a jó vetést a vad világba
szétszórni vitt a jámbor indulat
Amerikába sötét Afrikába
hol nyomotokban uj szellem gyulad.

Ti fogtatok minden nyelvet igába
hogy minden nyelv dicsérje az Urat
arcát a föld előttetek kitárta
tiportatok nem sejtett új utat.

Volna csak bennem is hit oly erős
mint bennetek, erősítő varázsként:
lehetnék én is ugy miként ti hős.

Kit a kétség hitétől messze vitt el
nem kaphat uj célt? S nem lelhetni másként
uj földeket, csupán a régi hittel?

1909 körül

Széchenyi

Szegény, lankadt lelkek, hova, hova csúszunk?
Csak lefelé csúszunk, föl már sohse kúszunk
uj idők árjával tehetetlen úszunk,
régi partjainktól aggódva bucsúzunk.

Régi nagy ujítónk, más ujító voltál
harcod áldozat volt és eszményed oltár,
eveződ viz ellen, ajakadon zsoltár
tártál uj csatornát, hogy folyjon a holt ár.

Hogy ne legyen posvány Magyarország földje,
munkával vidúljon mezeinek zöldje,
boldog legyen népe, áldott hegye-völgye.

Nem lenne-e jobb még a Pruth és Szeret közt,
mint sárban evezni tél és kikelet közt,
tehetetlen korcs nép Nyugat és Kelet közt?

1909-1910

Példa a holdvilágról

Láttad-e mint holtat
A gyönyörü holdat
    Csuszni arany mezében?
Holtan hazajárván
Surranni a márvány
    Ég fekete vizében?
Holt tüzeknek hamvát,
Holt vizeknek havát
    Vinni fagyos kezében?

Nincs már önnön üszke,
Éjjel azért büszke
    Napinni a holdvilág:
Nesztelen, kényesen
Száll tova fényesen
    Néma, sima holt virág:
Büszke, hogy maga van,
Kényesen, magasan
    Fényesen - egy holt világ!

ÉRTELME:

Fénnyel, noha pusztán,
Hidegen és tisztán
    Jár a lelkem magasan:
Régi hevem, tüzem,
Régi könnyem, vizem
    Hol van? Ugyan odavan!
Száll a lelkem, száll még,
Mint egy fényes árnyék,
    Hüvösen és havasan.

1909-1910

Odysseiabeli tájkép

Ha most a szobámba nyitnál be, modern fi
látnál kicsi gyertyát, hunyó tüzeket
nagy könyvet előttem kinyitva heverni
s könyvben kerek ósdi görög betüket.
Ha most a szívembe nyitnál be (de nem tudsz)
látnád hogy elönti egy ókori báj;
s ha képzeletembe jutnál be (de nem jutsz)
egy tájra találnál. És ím ez a táj:

Nagy messzire tárva a légszerü tenger,
az égemelő viz, a földövező
mélyöblü hajóban a tágszivü ember
és tiprat a habban nyulánk evező.
Csapkodja a tajték ércszínü sörényét,
mint ostor a dacos ló büszke nyakát
fönn az arany isten öntözgeti fényét
s nincs függöny az égen, nincs partszerü gát.

De a levegőben bodor ködök, aprók
gyüldösnek, a kékre ezüst fodorúl;
s im távoli foltok, mint távoli taplók
gyúldosnak. A távol kék elkomorúl.
S fölgyűlve az égre feszűlve kifekszik
a fekete ernyő, súllyal, komoran;
bordán habok ingó verése növekszik
megcsattan a meny s a zápor lezuhan.

Gályája farán áll a meztelen ember
vakúl szeme; duzzadnak durva karok
megtágul a kormány és törren a tengely
bár törmöli rudját ércgörcsü marok.
És gyenge tutajnak leválik a lécszál
mit könnyü gerelyként dobál a vad ár.
De íme: sirály jön s a deszka fölé száll:
a fehér istennő, Inó e madár.

És lám: uj erő gyűl lankadt idegekben
és úszni feszűl a kar izma: tovább!
Munkál a tüdő is, mindég melegebben
jobban ver a szív is, jobban rug a láb
s mind édesizűbb lesz a sós viz az ajkon
és habja nyugodtabb és árja viszás:
égadta folyóvíz torkollik a parton
hol sárga iszap közt nő kardszerü sás.

Vetődik aléltan, csapzott csunya hajjal,
hol marti bokor borul álma fölé
s hogy rózsa ujjakkal kivirran a hajnal,
szép lányka vet lapdát a cserje közé...
Itt zöld tamariszkot zuzogtat a szellő
s barlang küszöbén vet az ár ki csigát;
künn messze a vízen kel száz csoda küllő
a nagy nap előtt ott nincs partszerü gát.

1909-1910

Vágy ered

Szép napok
én napjaim
fürödnek
friss habjaim,
új napok,
új madarak,
madarász,
sóvárgalak;
jöttök-e,
jöttök-e már?
A szívem, 
bús szivem vár.

Napkelet
napfogata,
napszüzek 
víg csapata,
szűz napok, 
száz nap után
jertek el,
vár palotám, 
vendégek,
bús szivem vár:
jöttök-e,
jöttök-e már?

Dús szivem,
bús palotám
napkelet
napvonatán
vár nagyon, 
vár titeket;
jertek el,
mert eleped.
Jöttök-e,
jöttök-e már
sok új nap,
arany madár.

1909-1910

Ha eltörik az edény...

Hová lesz a világ ha meghalok?
Ó rövid éjek, hosszu nappalok,
ó keserű nap, édes holdvilág,
szúrós tövisek és hullatag virág,
zöld bársony völgyek, szürke kőhegyek,
hová lesztek ti mind, ha elmegyek?

Ó éles kék ég, tompa barna dombok,
kevély kőszálok, hajló puha lombok
s te emberarc, arcomhoz oly hasonló,
ti mély szemek, melyekbe nézni oly jó,
tavak, melyekben megfürdik a lélek,
hová lesztek ti mind, ha én nem élek?

Kik bennem vagytok, lelkem részeként,
hogy élitek tul ezt a bús edényt?
Magammal sírba nem vihetlek el,
magam nélkül nem képzelhetlek el,
mint edény nélkül nem a drága bort -
edénye törve, földön szertefolyt.

Edénytek törve, földön szertefolytok -
érez-e más, mint én? és lesz-e boldog,
mint telt edény boldog a drága borral,
melyet gyöngyökbe titkos heve forral -
érez-e más, mint én? és lesz-e boldog
veletek, ha kívülem szertefolytok?

1910

Ékszerláda

Lelkemnek kincsei, szegény szomorú kincsek
alusznak naptalan, sötét ládába rejtve.
Néha előveszem, mint ékszerét a vénlány
s játszom velük magam, mindenkit elfelejtve.
És ékesítgetem magamat gondolatban:
ez itt egy diadém: egy régi szerelem:
ha föltenném megint lelkemnek homlokára!
ez itt egy bús gyürű, egy bús gyürű az ujjra,
pecsétes bús gyürű - óh mennyi ékszerem! -
óh szomorú pecsét! - mennyi könny volt az ára! -
Ez itt egy karperec; elnézem mint a fösvény:
kigyós kösöntyü volt, Tantalus-álmomé,
mely vétkes kört csinált, mint labirintus-ösvény.
Ez itt egy régi lánc, a zsarnok vágyak lánca:
mily súlyos és arany, s karika karikára
ütődve még, ha nyulsz hozzá, jajdulva csörren.
Ni itt egy régi bú, egy édes régi násfa,
a viselés miatt kívül kissé levásva,
köve baljós opál fájdalom-szülte gyöngyben.
Fülönföggő emez, alakja csöpp harang
és minden mozdulat megcsendítette halkan,
mint távoli zenét, a csöpp ezüstharangot -
Ah! ah! hunyd be szemed! hallod a régi hangot?
a régi néma szót hallod-e zengeni?

(Milyen gazdag vagyok, de csak úgy, mint tolvaj,
ki rablott kincseit mutatni nem meri!)

1910

Divina machina

Van e földön sok lehetség, sok borzasztó gondolat,
melytől fázik gyenge hátad, égre lázad gyér hajad;
van e földön (s egyre több lesz) sok véletlen Vakeset,
mely akár egy őrült isten zúzza kínra szívedet;
gondolat, amellyel élni egymagában hősiség;
csoda, mely már lehetetlen, puszta álma is kisért:
de legszörnyübb gondolatnak, legborzalmasabb csoda
az hogy nincs csoda a földön, az hogy nem lehet csoda.

Hős vagy ember, mái ember, ki e gondolattal élsz,
hős mert élsz és nem vársz semmit, hős mert élsz és nem remélsz.
Ó ha sikerülhet olykor minden társaságtól válnod
s nincsen nyitva könyv előtted, s nincsen gondod s még sincs álmod
(hogyha könyved, gondod, álmod, társaságod a magány,
akkor tudsz csak önmagadról, akkor élsz csak igazán)
nem roskaszt-e akkor össze ennek a gondolata:
az hogy nincs csoda a földön, az hogy nem lehet csoda?

Az hogy semmi, semmi, semmi nem történhet, semmi uj,
nap jön éjre és tavasz jön télre válhatatlanul;
az hogy vergődhetsz örökké, falba fejed verheted,
mégsem fog történni más mint ami rég megirva lett;
az hogy sínek vannak rakva a világkerék alá
s nincsen semmi, nincs erő mely sínéről kihajtaná;
az hogy e világ egy fád gép, lázadásra ostoba;
az hogy nincs csoda a földön, az hogy nem lehet csoda.

Elfeledtet tán egy percre jóltevő gond, társaság;
könyv, bor, álom képzeletre fest talán hamis csodát;
de magadba, öntudatban, magadé és szabadon,
"Mind hazudság!" - igy kiáltasz temetősdi ágyadon -
"Mind hazudság! nincs szabadság! csupa rabság életünk;
sors pórázán, buta bárány, vágóhidra mehetünk,
egy uton csak: nincs választás! s türhetetlen kaloda
az hogy nincs csoda a földön, az hogy nem lehet csoda."

Ok és Kényszer, két borzasztó, istenek közt óriás
ül e bús buta világon, buta bús lidércnyomás
s ha csak moccan rab világunk, már fején e fene két
óriásnak érzi nyomni halhatatlan fenekét. -
S hogyha kérdezné az Isten: "Világ, mért van rajtad átok?
Nemde minden jót megadtam? Béna lelkek mit kivántok?"
azt kellene válaszolnunk (jaj, hogy nem lehet soha!):
"Adj Uram csodát csak egyszer! egyszer csak legyen csoda!"

1910

Az elveszett kincs

Előbb meg kell halnia annak,
aki feltámadni akar:
meghalni is, feltámadni is
csak az tud aki fiatal.

Volt nekem egy ritka kincsem
és a nevem volt a neve,
ragyogott az egész világnak
és én boldog voltam vele.

Beköltöztem a nagy városba,
hogy mutogassam kincsemet,
s a városban, a tolongásban
jaj, egyszer elveszett!

Azóta járom a világot
kincstelen és magamtalan
nem haltam meg, de nem is élek:
elvesztettem magam.

Hajam ritkul, járásom lankad,
már feltámadni nem fogok:
viseljék, akik megtalálták
kincsem, az ifjak, boldogok!

1910 [?]

[Aki a kékes égbe néz...]

Aki a kékes égbe néz
nem fél-e hogy majd belevész?

Nem fél-e hogy majd belefullad?
Fejjel fölfelé belehullhat.

Mert amint fölszegi nyakát,
eltűn a föld s a földi gát.

S a levegőég neki tenger
s a levegő hala az ember.

Aki a kékes égbe néz
nem fél-e hogy majd belevész?
Hogy majd belepottyan a dombrul,
amint a föld golyója fordul?

S e levegő, mely vízsűrű,
s e viz, amelyen nincs bürű,

s ez ugróháló, végtelenbe nyulván
fogadja mint az öngyilkost a hullám?

Aki a kékes égbe néz
nem fél-e hogy majd belevész?

s a szellemeknek hull a kába
mély, híg, padlótalan lakába,

ahol magas és mély a szállás,
ahol nincs mozgás, nincs megállás

s a hálón, amely végtelenbe tágul
kihull a végtelen világbul?

1910 körül [?]

Egy verseskönyv epilogusa

1.

Pfuj, megutáltam magamat
magamat és a verseket:
tengeri betegséget kaptam
a sok ringó ütemektől.

Még egy csokor verset küldök nektek
szép verseket, szép mértékben, rímben
klasszikus verseket
klasszikus álmokat.

És lesz akinek nem fog tetszeni
mert még nem ért, mert későbben jár
mint én jártam.
És lesz akinek tetszeni fog,

tetszeni fog, mert későbben jár
mint én járok,
mert én messze járok
tul minden mértéken, mértéktelen.

Lelkiismeretvizsgálást tartok,
elégetem magamat, mint a főnix,
uj leszek, szabadabb,
szabadon dalolom a nagy pfuj-nótát.

2.

Pfuj, megutáltam magamat,
magamat és a verseket,
tengeri betegséget kaptam
a sok ringó ütemektől.

Pfuj, utálok mindent ami klasszikus,
ami klasszikus és ami szép
ki kell köpnöm a sok szépség után
mert minden szépség hazugság.

Pfuj, sok hazugság szárad a lelkemen
sok hazugság és sok szépség,
szépségek teremtése,
bűnnél rosszabb erények.

Pfuj, minden erény hazugság
hazugság és bor
és buta ópium
és klasszicizmus.

Ezentúl igy fogok énekelni, mérték nélkül,
mérték és rím nélkül
és énekelni fogok
az utcai lóról.

És mindenről ami csunya
vén banyákról és sárról
olvadt hóléről
és részeg nótáriusokról.

Utálok minden szépet, a szép nőket is
már csak a csunyákat szeretem
a csunyákat, akik tudják, hogy csunyák
és a szemük őszinte, szomoru és mély.

3.

Ezentul így fogok csak énekelni
mérték nélkül és rím nélkül
és a legprózaibb kifejezésekkel
minél prózaibban: ez a költői célom.

Füzér a szép vers, nem gyöngyből (tengerből)
csak szóból, szóból, cifra szóból
és minden szó üveg, cifra szó cifra üveg
cifra üveg nem lehet átlátszó.

Más ha szidja a szépséget
nemtelen barbárság, nem tudja mit beszél
de én ha szidom a szépséget, a formát,
az a legszentebb káromkodás.

(Mert szent a káromkodás
szent szenzáció és nagy érzés
szent minden érzett, váratlan szentségtörés
szentebb az únott szentségeknél).

Minden léleknek megvan az istene
(bár nem minden istent neveznek istennek)
és az a legszentebb káromkodás
ha a saját lelked istenét tudod káromolni.

4.

Im, még egy csokor verset küldök nektek
szép verseket szép mértékben, rímben,
klasszikus verseket,
klasszikus álmokat.

Ti mögöttem, nektek tetszeni fog,
mert későbben jártok, mint én járok
mert én már messze járok
tul minden mértéken, mértéktelen.

1911 eleje

Magdolna szeretője

Szív szállj magadba s szólj magadban:
"Én élek pompás palotákban,
amikor az Ember Fiának
nem volt hová fejét lehajtsa."

És eszmélj így: "Én vígan élek
lakozom lusta lakomákon
amíg a mindenek királya
koplalt negyven nap, negyven éjjel."

És mondjad: "Örömöm találom
a szép ruhában, drága fényben,
amíg az édes Üdvözítőt
megfosztották minden ruhától."

És mondjad ígyen szégyenülve:
"Nekem pénz veri tenyerem
s az Üdvözítő gyenge markát
a rozsdás szög vérezni furta."

Pirúlva mondd: "Engem dicsérnek
nevem dalomnak hordja röpte
míg Üdvözítőm fínom arcán
lecsurgott a katona köpte."

S dobbanva szólj: "Engem szeretnek
Uram irgalmazz kéjeimnek
Hiszen a te lábodat is
bús Magdolna mirrhája mosta.

"Hiszen a te lábadat is
bünös leánynak könnye kente
tisztára fehér ujjaid
bús Magdolna dús fürtje fente.

"Hadd nyomjam égő arcaimra
bünös Magdolnám bús haját:
hiszen te is arcodra nyomtad
Veronikának keszkenőjét.

"Hajadnak éjes öltönyében
Magdolna jer takarj el engem:
Magdolna fürtjei alatt
Uram, Uram, ne láss meg engem!"

1911 első fele

Egy kuruc a XX. században

Mint egy víg rigó
vígan ríkitó
kiáltottam egyszer:
Huncut a biró!
Huncut aki kap,
huncut aki pap,
huncut aki úr és
huncut aki rab.

Huncut aki buj,
huncut aki nyúl,
huncut aki gyáva
s fél az uraktul.

Nem vagyok ma már
ríkkantós madár,
hanem mint a holló 
azt mondom, hogy: Kár!

Kár az urakért,
kár a papokért,
legnagyobb kár volt a 
régi Istenért.

Kár a gazdagért
kár a szegényért,
legnagyobb kár értem
szegény legényért.

1911 első fele