[Fringilla carduelis L. – Carduelis elegans STEPH. – Acanthis carduelis BECHST. – Carduelis germanica, septentrionalis BRHM. – Card. aurata EYT. – Chrysomitris carduelis RCHW.]
Népies nevei: czibebek (a fiatalok, Veszprémm.); tengelicze; töklincz (Palóczság); tiglincz (Abaujm.); stiglincz.
Jegyei: egész arcza piros, csak a szem és csőr töve között levő rész fekete; a fejbúb, tarkó fekete, mely szín félholdszerűen a nyakoldalakra nyomul; a pofák, torok fehérek; a tarkó feketesége mögött fehéres; az alsó test közepe, farkalja, farcsikja fehér; a fekete szárnyon nagy sárga folt; egyes evezők belső fele és hegye fehér; a hát, begy, alsó test oldalai szürkés fahéjszínűek; a fark fekete, szélső tollain fehér folt, a középsők hegyén ugyanily színű; csőre hússzínű fehér, hegye fekete; szemei dióbarnák; lábai barnás hússzínűek. A tojó a hímtől csak abban különbözik, hogy arczának pirossága nem terjed a szem mögé. A fiatalok arcza nem piros.
Mértéke: H. 12,9–13,2; Sz. 8,1–8,5; F. 4,5–5,2; L. 1,5–1,7; Cs. 1,3–1,4 cm.
Nagyság, úgy a szinezet élénksége tekintetében ez a faj meglehetős változékony, a mit a madárfogók is tudva, megkülönböztetnek: kerti, erdei, hegyi tengeliczeket. Angliában, Horvátországban, Francziaországban, Csehországban és nálunk oly példányokat is találtak, melyek arczpirossága az áll alatt megszakad s itt, úgy torkukon is fehérek, ezen kívül kisebb termetűek, mint a rendes példányok. Ezeket MADARÁSZ GYULA dr. Carduelis albigularis néven irta le. Kérdés azonban, hogy pusztán csak egyéni elváltozások-e ezek, vagy pedig fajták-e? Mert hogy nem külön fajhoz tartoznak, az bizonyos; így hát csakis Carduelis carduelis albigularis MAD. 1882. néven szerepelhetnének az ornithologiában, ha egyáltalán helyet érdemelnének a rendszerben. Én azonban azt hiszem, hogy csupán egyéni elváltozású példányok ezek.
A tengelicz – kivéve a Sarkkörön túl fekvő tájakat – egész Európában közönséges s a 60° é. szél.-ig fészkel. Előfordul észak-nyugoti Afrikában, a Kanári szigeteken, Madeirán, úgy Nyugot-Ázsia jó részében. A legkeletibb példányok a legtermetesebbek, tisztább fehér rajzolatúak és sárgább szárnyúak (Carduelis carduelis major TACZ.). Észak-Amerikában újabban behonosították. Mi is jól ismerjük ezt a pintyfélék legtarkább, legelőkelőbb külsejű tagját, mely czifra, tisztaságos köntösével méltán legszebb apró madaraink közé sorolható. Örökké eleven, jó kedvű lénye, ügyes mozdulatai, könnyed repte, vidám csicsergő éneke – miközben német nevét «stig-licz, stige-licz» emlegeti – hamar megkapják az ember figyelmét s vonzalmát. Ezért a kalitkában is szivesen tartják.
Kertekben, gyümölcsösökben, hézagos, nem összefüggő erdőkben, fasorokban, temetőkben legszivesebben üti fel tanyáját s április második felében kezd költeni. A párok hűségesen mindig együtt járnak, együtt keresik épülő fészkök anyagát s míg a tojó például a falról valami pókhálót szedeget, addig a hím jó kilátást nyujtó, magasabb pontra – leginkább fahegyre – telepszik s világgá fütyörészi boldogságának érzelmeit. Csicseregve együtt szállnak azután vissza a kiválasztott fához, mely többnyire gyümölcs-, gesztenye-, ákácz- vagy más lombos fa, s valamelyik kihajló ágvillában, néha a főtörzstől jó messzire, 3–14 méter magasan, megépítik remek szép, kis kerek csészéjű fészköket. Belül finom szőrökkel, rendkívül simára kikerekítik, külsejét száraz szálakból, pókhálókból készítik, czérna és pamutdarabkákat is keverve a burokba, mely szinte oda van szőve, kötözve az ághoz, hogy a szél egykönnyen le ne fujhassa. Május elején 4–5, halvány kékeszöld alapszinen, szürkésen és vörösbarnán pettyezett tojást találhatunk benne. A tojások alakja, úgy szinezete azonban meglehetős változékony. (XL. tábla.)
Tojásmérték: H. 16–17; Sz. 12–13 mm.
A tojó 13 nap alatt költi ki fiókáit, s miután nagyra nevelte őket, még egyszer költ. A fiatalok czibebek, czibebek hangon hivogatnak s kérnek élelmet, melyet az öregek sűrűn hordanak nekik. Őszszel csapatosan járnak s különösen a bogáncsokra, bojtorjánokra szeretnek szállni, melynek magvai étlapjukról soha sem hiányzanak. Czinege módra csimbaszkodnak fel a kórókra, a kalászos dudvákra s valóban szép látvány ilyen falatozó tarka-barka tengeliczcsapat.
Az, hogy néha virágbimbókat, rügyeket is lecsipdes, nem sok jelentőségű, mert ritkán teszi. A mi kis kárt esetleg hasznos magvacskák elköltésével okoz, azt is ellensúlyozza a dudva magvak pusztításával. Ezen kívül néha egy-egy rovart, hernyót is eszik s kezdetben fiókáit is rovarokkal táplálja. Gazdaságilag tehát – egészben véve – közömbös. Mint kertjeink ékes madáralakja azonban megérdemli, hogy védelmünkbe fogadjuk.