AZ ELVÁLÁS REMÉNYE
AZ ELVÁLÁS REMÉNYE |
|
|
Nem oh! csak nem hat az égig
Beteg szívem nyögése!
Bús fejemen lesz mindvégig
Sorsom kemény végzése.
Látom, hasztalan epedek,
Mint egy bús filemile;
Tied, lelkem, nem lehetek,
Lelkemnek édes fele!
Látom, csak azért forrtanak
Öszve árva szíveink,
Hogy holtig sirdogáljanak
Záporozó szemeink.
Tépd el édes bilincsemet,
Hadd repülhessek tőled!
Vagy ölj meg, hogy hív lelkemet
Nyöghessem ki körüled.
Nyujtsd ki angyal-karjaidat,
Végy még egyszer öledbe.
Vedd bucsuzó csókjaimat,
Zárj örökre szivedbe.
De bár tőled elszakadok,
S mint ez árva nefelejcs,
Érted, lelkem, elhervadok,
Oh, szivedből ki ne ejts!
Hiszen, majd mikor porunkból
Phönixként felkelendünk,
Tiéd leszek, ha sírunkból
Új életre menendünk.
Szánja Vénusz szíveinket,
S majd fényes édenében
Öszveviszi lelkeinket
Hív gerlicék képében.
FANNIM EMLÉKE |
|
|
Sírásra vonult képemmel
Hűs öledbe sietek,
Csendes liget! keservimmel
Mert itt magam lehetek.
Te láttad szép örömimet
Fannim forró keblében:
Te rejtsd el bús könnyeimet
Alkonyatod leplében.
Itt, hol hársak árnyékoznak
A setét völgy ölében,
S csörgő vizek omladoznak
A vadrózsák tövében:
Itt nyögtem ki epedezve
Beteg szívem sebeit,
Itt szorítám esedezve
Hozzám gyenge térdeit.
Itten mosolygott szemembe
Szelíden elpirulva.
Itt dűlt égő kebelembe
Édesen elájúlva.
A liget zöld sudarai
Halkva körülsusogtak,
A hold játszi sugarai
Könnyeinken ragyogtak.
Minden megszünt, s az estvének
Nyugalmában hallgatott,
Csak szíveink verésének
Döbögése hallatott.
Csak a szerelmek angyala
Élt s repdezett körültünk,
Csak az öröm szép hajnala
Virradozott felettünk.
Örökké virulj, kedves hely!
Hintsen bé virágival
Minden tavasz, s minden reggel
Legfrissebb harmatival.
Gyakran fog bánatos lelkem
Tekörülted lebegni,
Hozzád vonz árva szerelmem
Kínom elkeseregni.
Gyakran éjféli órákon
Látsz te itt sirdogálni,
S nyögdécselő furulyámon
Bús nótát fujdogálni.
VIGASZTALÁS |
|
|
Mindég csak sírsz? csak bús siralomra
Nyílnak most is bágyadt szemeid?
Mindég csak e gyászos sírhalomra
Öntözgeted néma könnyeid?
Tudom, legszebb örömid reggelét
E szomorú hant alá zárád;
Tudom, árva szíved kedves felét
Kéri vissza epedő orcád.
Oh, hárítsd el ázott fátyolodat
Bús szemedről, kegyes szenvedő!
Nem fedi már szeretett tárgyadat
E porhalom s mohos temető.
Ott lebeg már az öröm szárnyain,
Hol a békés Léthe csörgedez,
S virágzó zöld pálmák árnyékain
Örök élet lelke lengedez;
Hol a myrtus- s amarantszigetek
Felett arany aether mosolyog,
S illatozó balzsamos ligetek
Közt az élet forrása ragyog;
Ott békesség s isteni nyugalom
Harmatozva száll mindenekre,
Nincs ott bánat, sem gyász, sem sírhalom,
Sem bús fátyol halvány képekre.
Nem szakad el a hív szerelemnek
Ottan többé rózsakötele;
Ott virrad fel a sokat sírt szemnek
Bíborszínben kívánt reggele.
Vár tégedet is e dicső tájék!
Ezentúl szent hantjait járod;
Vár szeretőd, vár e kedves árnyék,
S nemsokára szívedhez zárod.
Akkor égi csókok törülgetik
Gyöngy orcádról kegyes
könnyeid,
S rég ohajtott karok ölelgetik
Rég ohajtott szűz tetemeid.
Ölelkezve fogtok leborulni
Dicső Atyánk szent
zsámolyánál,
S édes örömlángokra buzdulni
Cherubimi harmóniánál.
MULANDÓSÁG |
|
|
Hol a mohos szirt öbléből
Ezüst forrás ömledez,
S a patakok csörgésétől
A setét völgy zengedez;
Hol meredek tar kősziklák
Az egekkel mérkőznek,
S a százados roppant tölgyfák
A felhőkbe verődnek;
Hol a vadonnak csudái
Pompájokat mutatják,
S a természet nagy szcénái
Az érzőt felborzasztják;
Hol a váromladékokon
Az őszült kor lelke leng,
S a bészakadt sírboltokon
Bús halotti ének zeng:
Itt lakik a képzelődés,
Képekben elmerülve,
Itt a forró lelkesedés.
Plutarch karjára dűlve.
Itt emeli fel fátyolát
A Visszaemlékezés,
Itt rakja le zöld sátorát
A bölcs Magábatérés.
Itt tévelygek a világi
Lármától különválva,
Képzeletim forrósági
Között magamba szállva.
Amott egy magas szirt fokán
Egy puszta vár dőledez,
Melynek szomorú homlokán
Bús régiség epedez.
Hajdan ez a dicsőségnek
Volt fényes palotája,
S a legerősebb vitézségnek
Győzhetetlen hazája;
Hajdan felséges tornyai
A felhők közt ragyogtak,
S ime, most kevély ormai
Rakásra omladoztak!
Ott az eldőlt sírköveknél,
Hol most lelkek támadnak,
S a mélycsendű éjfeleknél
Bús nyögések hallatnak:
Ott nyugosznak a bajnokok
Mélyen a föld gyomrában,
A töredezett oszlopok
Között, örök homályban.
Ama kormos ablakoknál,
Hol most repkény szövődik,
S a mohosúlt kőláboknál
Iszolag tekerődik:
Ott búcsúzott szívszakadva
Az ékes hölgy férjétől,
Mikor a kürtök riadva
Elszakaszták keblétől.
Ott nézett le borzadozva
Bajvívó kedvesére,
Ott dűlt ismét lankadozva
A győzőnek keblére.
Amaz ijesztő boltoknál,
Hol most baglyok huhognak,
S a rémítő nyílásoknál
Száraz kórók suhognak:
Ott hörpölték egymás vérét
A párducos magyarok,
Ott nyerték el a harc bérét
A győzhetetlen karok.
Ama bércfalakon álltak
A vár pártás szűzei,
Mikor ellenségbe vágtak
A haza erősei.
Ama vár roppant kapuján
Zengtek a tárogatók,
Mikor a véres harc után
Visszatértek a hódítók.
S ott, hol a győzödelmesek
Toborzón vigadoztak,
S az érzékeny szerelmesek
Szívekben olvadoztak,
Most a gyászos romladékon
Bús éjszakák borongnak,
És a borzasztó tájékon
Bágyadt szellők zokognak. -
Így múlik el a világnak
Minden gyönyörűsége!
Így minden tündér nagyságnak
Veszendő dicsősége!
Hősek márvány sarampóit
Az idő eltemeti,
S a fél világ hódítóit
Feledékeny por fedi.
A bölcs, ki ma nagy lélekkel
A naphoz emelkedik,
Holnap gyáva gyermekekkel
Egy sírba ereszkedik!
A HALÁL |
|
|
A gonosznak és gyáva szíveknek
Rettenetes vázkép a halál,
Mint a félénk, kába gyermekeknek
Rémítő az éjjeli homály.
Az erősek mosolyogva néznek
Porfedelök oszlatójára,
A jámborok békes szívvel dűlnek
A bús cyprus szent árnyékára.
A bölcs nyugodt elmével búcsúzik
E játékszín álorcájától,
Szabad lelke fellebb óhajtozik
E bujdosó csillag hantjától.
Érzi, hogy itt isteni szárnyait
Eléggé nem héjáztathatja;
Érzi, hogy rab, míg testi láncait
Hordozza és le nem rázhatja.
Oh, de mitől válunk oly nehezen?
Mi tündér báj vonz úgy
magához,
Hogy mennyei lelkünk ne siessen
Eredete dicső honjához?
Nincs itt tiszta öröm bánat nélkül,
A jó rosszal van öszvefonva:
Itt a gazdag nyomva van szükségtül,
S a dicsőség fátyolba vonva.
Mihez ragad szívünk édesebben,
Mint tehozzád, szent gerjedelem?
Mi tölti bé lelkünk' teljesebben,
Mint te, édes, boldog Szerelem?
Mégis gyakran csak kínzó örömmel
Fojtogatod nyögő kebelünk!
Hol örömmel, hol bús könnyözönnel
Édes kelyhed itatod velünk. -
Csak repülő álomkép s csalódás
A halandó ember élete!
Rövid öröm, hosszú gond s bánkódás
Bús életünk szűk kerűlete.
Rabláncok a földi szenvedések,
Melyeket csak a halál szakaszt:
Rózsaszálak a gyönyörűségek,
Melyeket egy őszi szél hervaszt!
Boldog, ki a reá mért láncokat
Itt nemesen tűrve viseli,
S a hervadó gyenge virágokat
Az erkölcsnek s észnek szenteli!
A MELANCHOLIA |
|
|
Te a setét erdők vadonjain
Szeretsz álmodozni, oh
Melancholia!
A puszta vár bús omladékain
Nyögdelő lágy szellő néked
harmónia.
A felhőkbe nyúlt gránit ormai
S az elzárt völgy néked
legkedvesb nézőhely,
A halvány hold s gót falak kormai
Bájolnak tégedet mágusi erővel.
A mohosúlt sírkövekre ledűlsz,
S mély lelkesedéssel emeled
hárfádat,
Az őszült kor képeibe merűlsz,
S édesen elsírod bús
elégiádat.
A vidámság csak a valóságnak
S szűk jelenvalónak szedheti
rózsáit:
De te, karján a szép Álmodásnak,
Éled a jövendőt s a multnak
óráit.
Oh, te voltál eddig biztos társam!
Te intéztél engem józan utaidon,
Ha a földi vígságtól megváltam,
Sátorodba intél csendes
alkonyidon.
Te vontad bé az ifjú húrjait
Egy csendes búsongás gyászos
fátyolával:
Te derítsd fel a férfi gondjait
Magányos örömid szép
holdvilágával!
A REGGEL |
|
|
Nézd, a napnak derülő sugára
Mint ébreszti a természetet,
Mint önt új bájt a virág fodrára,
S mint zendíti a zöld ligetet.
Nézd, új öröm s újult életerő
Száll hegyekre, száll most
völgyekre,
Csak az örök homályban heverő
Bagoly siet bús rejtekekre.
Nem mosolyog néki a szép reggel,
Sem az élet harmóniája:
Kedvesb néki a szomorú éjjel,
Mint az egek dicső pompája.
Igy van minden! változhatlan renddel
Ki van szabva éltünk pályája;
Egyik rokon a félistenekkel:
A másiknak por a hazája.
A rablelkek örök setétségben
Bolyongnak a denevérekkel:
Nem nézhetnek a dicső napfénybe
Örök éjhez szokott szemekkel.
A nagy lélek önként az aetherben
Héjáztatja szabad szárnyait,
Nem tartja itt fojtva porkötélben
Az égi tűz nemes lángjait.
Nem tébolyog gót épületeken
Az éjjeli vak madarakkal:
Feljebb evez a nagy Álpeseken
A nap felé uszó sasokkal.
A MÚZSÁHOZ |
|
|
Szelíd Múzsa! ki keblemet
Égi lángra gerjeszted,
Felvonsz a porból, s szememet
A nap felé függeszted;
Ki mennyei balzsamiddal
Öntözgeted fejemet,
S örökké zöld pálmáiddal
Feded bé ösvényemet;
Íme, oltárodra nyújtom
E pindusi szálokat,
Tömjénem, myrrhám meggyújtom,
Fogadd el illatjokat!
Te vetted fel karjaidra
Gyenge esztendeimet,
Te osztod fel vállaidra
Még most is terheimet.
Ha a gond jeges kezei
Szívemet elcsüggesztik,
Áon myrtusligetei
Öledben felélesztik.
Ha balsors zivatarjain
Reszketnek kormányaim,
Ilissus virulmányain
Rengetnek szép álmaim.
Az ifjúság örömei
Lassanként elrepülnek,
A szép orca kellemei
Komor ráncokra gyűlnek.
Ami most ifju szívünknek
Érzeményit bájolja,
Utóbb hideg értelmünknek
Homlokát megráncolja.
Minden gyönyörű Tempéink
Lassanként elhervadnak,
Legforróbb képzeményeink
Egyszerre majd megfagynak:
De te, kegyes Tündér, végig
Ragyogsz bús éjszakánkon,
S a Léthe csendes révéig
Kísérsz setét pályánkon.
Bíbor fátyollal fedezed
Az élet halvány képét,
Rózsaszínekkel hímezed
A sír gyászos környékét.
Óh, engedd, hogy napjaimat
Tenéked szentelhessem,
S örömimet, gondjaimat
Kebledbe kiönthessem!
VIRÁG BENEDEKHEZ |
|
|
Éván! merre, hová ragadsz?
Mely szentelt ligetek boltjai fednek el?
Tíbur völgyei rejtnek-é?
Vagy Lesbos kiesült berkeit álmodom?
Pindár, Stesichor isteni
S Alcaeus magasabb lantjai zengnek itt.
Honnom Flaccusa, oh, Virág,
Itt szegdelsz te dicső delphusi ágakat.
Itt kent fel Polyhymniád,
S eddig nem töretett hellai szirtokon
Nyitsz útat, koszorús vezér,
S a Vértest Helicon hangjai töltik el.
Példád élteti mellemet.
Jer, jer, légy kalaúz pályafutásomon!
Fáklyád mennyei lángjai
Mint Pharus lobogó oszlopi, fénylenek.
Jer, jer, karjaidon segélj
Ösvényedre! akármerre vezérlsz, megyek!
KISHEZ |
|
|
Nézd: az igaz virtus feláldozza magát,
S nem kéri senkitől érdeme jutalmát,
Mert azt magában érzi.
A bajnok mosolygva rohan a halálnak;
Hogy vére gyümölcsöt teremjen honjának,
Éltét örömmel végzi.
A bölcs kebeléből szívét kiszakasztja,
Néma falak között hervad arculatja,
Fejét mély gond epeszti;
Álmatlan szemei mécsekkel virradnak;
Kizárja örömit a ragyogó napnak:
Az áldást úgy terjeszti.
Barátom! érzed-é? Képed festegetem,
De el nem érheti eléggé ecsetem
Az eredeti szépet.
Bölcselkedő Múzsád, socratesi lelked
Mennyei kincseit rózsák közé rejted,
Hogy megfoghasd a szívet.
Te Schiller mélységét, Matthisson himzését
S a tiburi Phoenix magas ömledését
Egy alakban mutatod.
Bájos színnel fested az erkölcs szépségét,
Az álorcás bűnnek felfeded rút képét,
S tőreit elszaggatod.
Az észt az érzéshez remeken csatolod;
A csapongó elmét szeliden oktatod,
Mint fellengjen az égen.
Nagy érdem: de bérét e föld meg nem adja,
Csillagkoronáját csak ott fenn várhatja
Mnemosyne keblében.
KISFALUDYHOZ SÁNDORHOZ |
|
|
Mi kellemes hang reszket, ezüsthuron
Koncerteket zeng! Aeoli hárfa ez
A Rába partján. Oh, mi tündér!
Álom-e
vagy csalatás ragadt el?
Nem, nem csalódtam. Honnom alakjai!
Balzsamlehellő hyblai fürtöket
Hószin kezekkel homlokára!
Kisfaludynk
koszorúkra méltó.
Pengesd szerencsés lesbosi lantodat!
Édes keserved mennyei hangzati
Petrarca, Sappho hervadatlan
Érdemeit
tereád ruházták.
Oh, hogy mosolygjon rád Amathusia,
S pályádon Eros myrtusi lengjenek!
Oh, énekelj még nemzetednek:
Mézajakad
dalait kivánja.
Oh, énekeld még gyenge szerelmidet:
Sirhalmodon majd zöld amaranth fakad,
S hangját kegyesebb zengedéssel
Hamvaidon
nyögi Phíloméle.
HORVÁTH ÁDÁMHOZ |
|
|
Melly a maeoni bölcs lelkét levezetted az Orkus
Tornácába, hogy ott Ithakának lássa királlyát,
Lássa, kihozza erős Achillest és Agamemnont
A feledékeny idők torkából bajnoki kürttel:
Múzsa! te Horváthot hajdan szárnyadra emelted,
Amikoron Hunyadit lantján hirdette s az Árpád
Vére dicsőségét magyarul harsogta közöttünk.
Oh, te hevítsd lelkét, hangját régolta sohajtjuk.
Vidd el karjaidon lobogó fáklyáddal az elzárt
Régi sötétségnek titkos küszöbére, atyáink
Szentelt hamvaihoz; te fedezd fel előtte hazánknak
Hajdani héróit, kik bölcs intézetek által
A lebegő kormányt csendes révpartra vezetvén,
Spártai erkölccsel s törvénnyel örökre lerakták
A magyar alkotmány bérctalpait a maradéknak.
S kik, mikor a haragos villongó Visszavonásnak
Lelke kitörte acélzávárát a fene hadnak,
Mint hajdan Marathon nagy bajnoki vívtak ezerrel;
S vagy diadalmi öröm közt tértek vissza Budára,
Vagy pedig a haza szent oltárán áldoza vérek. -
Mennyi nemes hamvak vagynak még néma homályba
Zárva, kiket méltán lantjára vehetne Homér is!
Múzsa! hevítsd Horváth lelkét, ne felejtse hazáját,
Szent kötelességét, szép híre arany koronáját.
GÖRÖG DEMETERHEZ, |
|
|
midőn a koronaherceg nevelőjének választatott
Mennyi országok s koronák reményét
Vetted, oh boldog nevelő, kezedre!
Mennyi népnek nyújt bizodalmat a te
Chíroni
lelked!
A nagy álláspont köre nem telik meg
Áldozat nélkül; de ki honja híve,
Mint Görög, mindent mosolyogva áldoz
Honja
javának.
Róma undokját s Senecát felejtsd el!
A Nemes legszebb diadalmi bére
Minden ádáznak s alacsony tyránnak
Kénye
felett van.
Konnidas márványt nyere Parthenonban.
Adj Trajánt nékünk s kegyes Antoninust,
Véreid hálás kebelébe' márványt
Nyersz
te s örök fényt.
A te munkádnak gyönyörű gyümölcsét
Századok várják, diadalmi paeant
Századok zengnek, s maradékainknak
Áld
maradéka.
Hajdan, oh bús sors! nemesűlt atyáink
Mennyi belső tűz s fene üldözések
Ostorát nyögték! de az égbe ért már
Ábeli
vérök.
Már ma nem félek. Sem idők zavarja,
Sem gonosz vádak soha fel nem oldják
A magyar szívnek kötelit: királyunk
Ismeri
népét!
HORATIUSHOZ |
|
|
Róma fenséges szavu Pindarussz,
Flaccus! eldőlt már az Olympig ötlő
Róma, s a roppant Capitoliumnak
Szent
tüze elhunyt.
Ám te élsz most is! neved és Camoenád
A dicsőségnek tetején ragyognak.
A halandóság köde fel nem érhet
Fényes
egedre.
Oh, te buzdítsd fel magas énekeddel
Gyenge Múzsámat! te emeld magadhoz
Lantomat! fűzd rá tüzes ömledésed
Aetherí
szányát:
Hogy tehozzád felvigyen, és tevéled
Tíburod csendes ligetébe rejtsen,
Hol te olly sok szép örömet találtál
Blandusiádnál.
Ott taníts engem nemes érzeményid
Tiszta forrását huraimra csalni;
Ott taníts: mint kell az idővel élni,
S
bölcsen örülni.
Ott taníts: nyúgodt megelégedéssel
A dicső virtus menedéköléből
A vad orkánok s habok üldözését
Nézni
mosolygva.
A SZERELEMHEZ |
|
|
Psyche bíbor kebeléből
Repülj le felém,
Eged fényes aetheréből
Csöpögtesd belém,
Óh, Szerelem! malasztaid
Mennyből eredt balzsamait.
Hol van lelkem rokonfele?
Jer, jelentsd ki már!
Repülj kebelembe vele,
Szívem alig vár;
Repdez, mint Noé galambja,
De enyhelyét nem láthatja.
Bennem mélyen metszve lelem
Szép ideálját,
Pygmalionként ölelem
Kedves bálványát,
De meg nem lelkesíthetem,
Csak tűnő képét kergetem.
Hozd el, hozd Zephyr-szárnyakon
Már valahára,
Ki ágyamhoz mécset gyújtson
Psyche módjára;
S ha majd a szent forrást issza,
Ismét add ölembe vissza.
VENUSHOZ |
|
|
Oh, szerelmek szép tündére,
Jövel gerlicéiddel!
Hozz írat szívem sebére,
S könnyeimet szárítsd el!
Amor tőrei égetnek,
Lobog minden csepp vérem,
Fájdalmaim eltemetnek,
Ha tárgyam el nem érem.
Te intézed a szíveket,
Egymáshoz te forrasztod,
A tüzet jéggé teheted,
A jeget meggyújthatod;
Oh, olvaszd el Nacám szívét,
Szívemhez hadd forradjon;
Mosolyítsd rám szép kék szemét,
Kebledbe hadd ragadjon...
NACÁMHOZ |
|
|
Beteg szívem tőrbe esett,
Forrnak minden ereim,
Békességem elenyészett,
Hervadnak kellemeim.
Nem bír magával kebelem,
Sebeimet nem rejthetem,
Hullnak néma könnyeim.
Ne légy kemény, édes Nacám!
Törüld le bús cseppjeit,
S vedd szívedre halvány orcám
Titkos esdekléseit.
Szakaszd le a kinyílt rózsát,
Míg el nem veszti illatját
S fodra bíbor díszeit.
A szerelem az Istenség
Jóltévő lehellete;
Boldog, akiben tisztán ég,
S rokon lelket lelhete,
Kivel magát vegyítheti,
Lelkét lelkébe öntheti:
Éden annak élete.
Jövel, te nekem születtél,
Érzi minden csepp vérem,
Miolta rám tekintettél,
Nyugalmam nem esmérem;
Benned élek, benned halok,
S hogyha tőled elszakadok,
A koporsó lesz bérem.
AZ ÉN KEGYESEM |
|
|
Az én kegyesem nem nemes,
De deli és szép,
Mint egy Gratia, kellemes.
Szíve tiszta s ép.
Félénk szeme nem mosolyog,
Csak dagadó melle dobog,
Midőn felém lép.
A módit ő nem ismeri,
Sem piperéit,
Ah, mégis oly szépen szedi
Könnyű lepleit!
Barna fürtje sodradéka,
Fátyola csendes árnyéka
Festi kecseit.
Szép, ha képén a szerelem
Rubintja pirul,
Szép, ha könnyét törülgetem,
S vállamra simul;
Szép, ha ölel, fohászkodik,
Színe százfelé változik,
S nyelve elnémul.
MELISSZÁHOZ |
|
|
Más tárogasson maeoni kürtöket
Alcid s Pelídes isteni tettein,
Fellengjen a dircéi harsány
Hattyu szerént az Olymptetőken:
Én itt, az elzárt béke homályain,
Itt, e romános Tempe vidámjain
Öntöm ki szívem gerjedelmét
Socrat ölébe Anacreonnal.
Ki tudja méltán festeni a huszárt
S bús arculatját harcai közt, midőn
A megzavart renden keresztül -
Rontja magát dühödő haraggal?
Ki tudja méltán ími az öklelő
Hajdú vivását, amikor a lovast
Dárdája szórja, s mennykövek közt
A meredek falat ostromolja?
Múzsám mosolygóbb tájakon andalog,
A csendes erdő boltjaiban szeret
Víg lantja zengni, s rettegéssel
Néz az erős hadak istenére.
A csergedő vízpartokon énekel
Vídám enyelgést s gyenge szerelmeket,
S tőled, tetőled, szép Melissza,
Kér koszorút epedő ajakkal.
Édes jutalmam verseimért te légy!
Tűzz egy virágszált barna hajam közé:
Nem kell borostyán, nem kiáltó
Pároszi kő nyugovó poromra.
AZ ÖRÖMHEZ |
|
|
Édes Öröm! oh, tündérek
Mosolygó szűz leánya!
Kacsingatsz, s ha hozzád érek,
Eltünsz, lelkem bálványa!
Mint egy kacér leánykának,
Nyitva int bájos kebled,
Szerelmem kívánságának
Lángjait úgy ingerled:
S midőn csókolni akarom
Ajakidat, elrejted,
Elvadulsz, s ölelő karom
Közül magad kifejted.
S csak messzünnen kínálkozol,
Ha gerjedelmim sejted:
De közel elkomorodol,
S szeretődet megejted.
NELLI |
|
|
Hát a szerelem szent lángja
Csak ily mulandó?
S Nelli is, mint minden lyányka,
Csak változandó?
Hív szeretőt az ég alatt
Ne kérj, kebelem!
Ha a szelíd Nelli csalhat,
Hol a szerelem?
A kép angyalvonásai,
A kegyes szemek
Nem a lélek tolmácsai:
Csak csalfa szerek!
A szerelem esküvését
A hagymáz teszi:
A szív forró döbögését
A vértől veszi.
Egy pillanat tüneménye
Múló örömünk;
Csalatásunk szüleménye
Játszadoz velünk.
Jaj, de hát én mért epedek?
Lelkem miért ég?
Szünet nélkül mért szeretek,
Ha nincsen hívség?
Kínomat mért nem olthatja
Sem idő, sem ész?
Sőt sebeimet faggatja
Minden orvos kéz.
Éjjelimen őtet látják
Beteg álmaim,
Nappal ő nevét kiáltják
Sohajtásaim.
Philomele panaszai
Nevét zokogják,
A csillagok fénysorai
Nevét rajzolják.
Valamerre járok-kelek,
Üldöz árnyéka,
Meg nem menthet a tengerek
Végső tájéka.
Van igaz, van hív szerető,
Érzem keblemben:
Csak te vagy, Nelli, hitszegő!
Csak te kegyetlen!
EGY HÍVTELENHEZ |
|
|
Mely zöld Tempe fedez, Chloé?
Mely bájos ligetek rejtekiben lebegsz?
Kit lát gyenge öledbe' most
A szép esttünemény s Délia csillaga?
A mély tengereket hinár,
A jégszívet alakszín fedi álnokul.
Megcsalt engemet is tehát
Kisded mézajakad s kék nefelejcs-szemed!
Megcsalt! s rózsabilincseden
Más boldog csalatott néz mosolyogva rám.
Oh, nem véli, mi tőr lesi
A zengő labyrinth ernyei közt szegényt!
Gallyról gallyra vigan repes
És üdvezli az ég reggeli lángjait.
Majd elhallgat örömszava,
Lépvesszőre ragad, s fészke kalitka lesz;
Vagy vergődve kitépdeli
Hímzett szárnyait, és nyögve fut énvelem.
EGY LEÁNYKÁHOZ |
|
|
Régen sohajt utánad
Szívem, kegyes leányzó!
Régen! de ah, nem érzed
Ámor szelíd hatalmát.
Vígan lebegsz körültem,
Mint a Zephyr tavaszkor
A rózsaillatokkal.
Bájos tekintetidben
Vidám öröm sugárzik.
Mint a nap égi lángja
A bús homályt elosztja:
Tündér szemed mosolygván,
A társaság feléled.
Minden derűl tevéled,
Minden: de én, de óh! én
Némán lehajtom elholt
Orcámat, és szorongó
Keblem döbög, szemem sír.
|
|