A REMETE
A REMETE |
|
|
Egy őszült remetét a Tihany oldalán
Ismértem. Sivatag sziklaüregben élt.
Már két századokat hordoza vállain,
S mellén lengedezett hosszu, fejér szakál.
Gyakran bölcs szavait hallani elmenék
Barlangjába, vidám gyermekidőm alatt.
Sok történeteket hordogatott elő
A bölcs ősz az idők régi homályiból.
Egy szép alkonyaton melleje
ültetett,
Ősz pillái alól könnye kicsordula,
S így kezdé szavait: Látod amott, fiam,
Amint a Balaton habja locsogva küzd
A bérc öbleiben, s rengeteges vadon
Zöld pártája körülfűzte az ormokat?
Ott hajdan ragyogó tornyok, erős falak
Állottak sudaras sorjegenyék között.
S ím, ott egy feketült klastrom, az ó világ
Buzgósága dicső temploma s szent helye.
Sok távollakozók s messze szarándokok
Csókolták küszöbét s szentjei zsámolyát,
S a himnuszba vegyült orgona hangjai
Buzgón ömledezék a hegyeket körül.
Hány szív harcola szent boltja
homályiban,
Míg eltépte magát ösztöne láncain,
S lángérzése szelíd buslakodásra vált!
Hány szép hervada ott élete hajnalán,
Mint egy gyenge virág a havasok között,
Melly látatlan alak díszeivel kivész!
Ott lankadt, epedett Váradi
Lóri is
Érző lelke tüzes gerjedezésiben.
Nem fojthatta meg azt a feledő idő,
Sem más isteni kéz mennyei balzsama.
Legszebb szűz vala ő Hunnia térein.
Sok fényes lovagok néztek ohajtva rá:
Sok nagy gazdagokat Lórika megvetett,
Mert szívét szeretett Sándora bírta már,
S oldhatlan kötelek közt vele egyesült.
Sándor régi nemes faj, de szegény vala;
Mellyért Lóri kemény atyja csikarva dúlt,
S e klastromba dugá a szerető leányt.
Kábultan maradott Lóri sokáig itt,
S mint egy álmodozó csendesen elmerült.
Míglen végre beteg szíve felébrede,
S a kétségbeesés tőreivel vivott.
Már négy bús kikelet látta
siralmait
S lassanként kihaló kellemit, amidőn
Egy bús óra alatt ajtaja megnyilék,
S a régen-siratott karja közé rogya.
Testek rándulatit festeni nem merem,
Sem tördelt szavokat s ömledezésiket.
A döbbent kebelek nyögve szorultak el,
S bennek minden erő s élet eloltatott.
Míglen végre, sebes könnyeik árjai
Megnyitván lekötött nyelvüket, így zokog
Forró csókjai közt a pihegő leány:
Oh kedves, kit az én lelkem
epedve várt
Minden perceneten, s érted imádkozott!
Oh ifjú, kit az én szívem ezer közül
Választott! de az ég szívemet eltöré!
Eljöttél, hogy ezen néma falak között
Esdeklő szeretőd könnyeiben feredj?
Eljöttél, hogy alélt lelkem előtt kinyisd
Elvesztett örömünk hajdani édenét?
S hogy még egyszer örömkönnybe borult szemét
Lóridnak karodon zárja be a Halál?
SÁNDOR
Nincs szóm, nincsen erőm!
végy kebeledbe, végy!
S olvasd e halovány orca vonásain,
Olvasd e szomorún béapadott szemen,
Mint szenvedt nyomorult életem ekkorig.
Bujdostam hegyeken, völgyeken és habon,
Míg felleltelek, oh angyalom, édesem!
Im álttörte acélzáraidat karom.
Jer most, merre karom s a szerelem vezet.
Jer, menjünk oda, hol senki nem ismer, és
Egy csendes kalyibánk, egy nyoszolyánk leszen.
Menjünk! int az idő; oh ne habozz! kövess!
LÓRI
Menjünk, nyújtsd karodat!
légy vezetőm! megyek
A bús Kaukazuson s tengerek árjain
Lángnak, habnak, ezer fegyverek élinek.
Isten véletek itt, oh szomorú falak,
Itt hagylak! szeretőm karjain elmegyek!
Menjünk a szerelem szárnyain... Oh, de mit,
Mit hallok? elalél lelkem. - Egek, mi ez?
Halld, a lármaharang! nézd! közelítenek
A fáklyák. Ti kemény istenek! - el vagyunk
Árultatva tehát? - Oh, te csalárd öröm!
Eltűnsz, el, valamint egy buborék tehát?
Már hát nem lehetek, kedvesem, a tiéd
E földön! de tiéd lészek az égbe' majd!
Oh, kedves szeretőm! hogyha szeretsz, ne hagyj
E mélységbe'! ne hagyj! ölj meg ezen helyen;
Ölj meg, hogy kezeden fogyjon el életem.
Hah jőnek Szeretőm, hív szeretőm, ne hagyj!
Csókolj meg, s vasadat döfd ide, oh, ne szánj!
Döfj, ím itt kebelem. Én örömest halok.
Add meg nékem ezen leggyönyörűbb halált!
Ekkor Sándor előrántja hegyes
vasát,
S a vállára borult szűz kebelébe döf.
Elsóhajtva repűl bánatos élete,
S egy bágyadt Köszönöm! volt lebegő szava.
SÁNDOR
Hah, menj, menj, te nemes
lélek! ez a világ
Nem méltó tereád, menj, követőd leszek.
Hah, már látlak! az ég fényözönén lebegsz,
Intesz, hívsz, mosolyogsz, karjaidat nyitod.
Ó kedves szeretőm, Lóri, te hívsz: megyek.
Ekkor Lóri hideg karja közé
borult.
Csókokkal befedé kedvese tagjait,
S mélyen mártja sebes szíve alá vasát,
S forrón öszvevegyült vérök eláradott.
Ott egy nyárfa alatt lett
temetőhelyök.
Egy szép gerlicepár jött ki porokból, és
E csendes ligetek sátoriban leszállt.
Gyakran látni setét éjjeleken fejér
Fátyolban lebegő lelköket e helyen:
Gyakran hallani itt lassu melódiát
Éjjel, mint valamely gyenge furulyaszó
Messzünnen kihaló gerlicehangjait.
AZ ÉN MÚZSÁM |
|
|
Akit Cypris ölel s delphusi láng hevít,
Nem szállít ki hajót Bengala öblein,
Tajtékos paripát sem zaboláz keze
Harsány trombitaszón a hadi arc előtt:
Bájoltan heverész ernyeitek között,
Oh, édes Szerelem s píeri gyenge szűz,
S ott énekli vidám lanttal az isteni
Szépet, Jót s Amathus berke virányait.
Hippocrene szelíd völgye homályiban
Leltem gyenge korom kellemes édenét:
Ott leltem gyönyörű elmerülésimet
A szent lelkesedés s képzelet árja közt.
Nem mérkőztem arany lanttal az ó világ
Bámult dallosival; nem ragad énekem
A maeoni madár szárnyain ég felé,
Sem Pindár riadó himnusza repteként
A félisteneket zengeni nem meri.
Mint kis méhe csak itt, a vizerek körül
Döngécsel mezeink zsenge virágain,
Hol néktek, nemesek, ritka Kazinczy s Kis!
Bokrétát szedeget nimbuszitok közé.
Ti két Tyndaridák lettetek a magyar
Pindus fellegi közt, s hajnali csillagok
Hosszú éje után: én Philoméleként
Üdvezlém az arany nap piruló egét.
BARÁTIMHOZ |
|
|
Már-már félreteszem lesbosi lantomat,
Érzésim felesét s néhai biztosát.
Nem pendíti meg azt már soha semmi tárgy,
Sem nagyság ragyogó nimbusza, sem Chloém
Andalgó szemein gerjedező hevem.
Forró ömledezés csalta ki hangjait
A víg reggeli kor rózsavirányain.
Hervad már tavaszom, s bimbai hullanak:
A szép álmodozás kedves alakjai,
A tündér Amathus bájai oszlanak
Éltem gondjai közt, a komoly ész előtt.
Nem kíván koszorús hírt, nevet énekem.
Kész bérem, ha nemes lelkeket érdekel,
És néktek, szeretett nemzetem ékei,
Laurussal fedezett bölcsei! tetszhetik.
Épít, ront az idő lelke, ezer csudát
Szül, s ismét repülő szárnyaival ragad:
A ti érdemetek s mívetek élni fog,
Amíg egy magyar él a Duna partjain.
Alkotmánytok örök talpkövihez teszem
E morzsát, s az idők harcai közt megáll.
AJÁNLÁS |
|
|
Mint a világnak hajdani díszei,
Csendes meződben rejted el éltedet,
Hogy ott magadnak s nemzetednek
Élj
Eratód arany édenében,
Kazinczy! s mérész aetheri szárnyakon
Felleng sas elméd Delphi dicső egén,
A dithyrambok lángkörében
S a
Kegyek életadó virányin.
Plátói nyelved s lelked idézte le
Hozzánk az ép íz szebb geniusszait;
Nyelved mosolygó Gratiája
Önti
belénk Helikon malasztját.
Pólyádba' paeán rengete tégedet!
Már ott tapodtál sok fene undokat,
Melyek zavarták Pindusunknak
Szent
ereit s ege tiszta fényét.
Boldog vagy, Áon szűzei kedvese,
S nagy, mint hazádnak legnemesebb fia!
E két remek dísz kéri méltán
A
Ganyméd poharát az égben.
Te lelkesítéd szunnyadozó erőm,
Kebledbe öntöm zsenge virágimat:
Iktasd dicsően tört utadra
Nyomdokidon
lebegő Camoenám!
HOL VAGY TE, SZÉPHALOM... |
|
|
Hol vagy te, Széphalom? - Phantáziám bája!
Jer, mutasd meg elmémben,
Mutasd meg a virtust mennyei mátkája
Jutalmazó ölében;
Mutasd meg Kazinczyt s házi isteneit,
Hadd olvassam lelke bérét, örömeit
Szabinája szemében.
Hadd lássam, mint éli Plátónk szebb világát
Áon mirtushalmain,
Mint öleli kedves Eugeniáját
Mint csügg hölgye csókjain;
Mint él Antónia szép házi körében;
Mint búcsuzik, mint megy Kázmér ernyejébe
Schiller s Goethe karjain;
S mint repül majd vissza édes feleihez,
A szelíd gerlice fészke kisdedihez
A szerelem szárnyain.
BARÁTOM, A GONOSZ CAKÓ... |
|
|
Barátom! a gonosz cakó megcsalt téged,
Hogy várt fiú helyett ismét leányt hozott.
Azért-e, hogy nem lelt a Minden méhében
Oly magvat, melly hozzád méltó lehetne.
- Nem mindenkor lel ám Kazinczyt a cakó! -
Vagy tán azért, hogy még ne légy vágyás nélkül,
Mert aki semmit sem kíván, nem boldog az.
Akármint van, nyugodj s örülj barátoddal!
Mert nékem a cakó ismét fiút hozott,
Ki oly hasonló hozzám, mint magam;
Zömök, szelíd, barna s gödörkés állú,
Hogy nagy poéta lesz, máris jelenti.
Mert mennél éhesb, annál szózatosb,
S mihelyt megtellik, néma, mint a hal.
Miért nem adhatom néked leánykádért!
Hogy ékes versedet megmenthetném vele,
S vágyásaid legfőbb pontját bétölthetném! -
Hagyján! Remélj! s versed tedd el jövendőre! -
Ne bántsd! Ily szépet változtatni bűn.
Ha kell, ha nem, kérlek, hadd úgy, amint van,
Tovább fog élni ez minden leányidnál.
A SZONETTHEZ |
|
|
Cypris rózsalehellete
Nemzett Laura ölén téged, alak
Szonett!
Zengvén lelkes ezüstszavad,
Megnyílt a buta kor százados
éjjele;
Hellász napja dicsőn derült,
S paeánt ömledezett a Capitolium.
Paeán! újra születsz nekünk
Ott, hol Koosz koszorús húga, az
ősz Tokaj
A Bodrogra könyöklik, és
Eos lángjaival keble bujálkodik.
Hallom Dácia halmain,
Hallom zengeni már aeoli lantodat;
Fürtöd mádi aranygerezd
S tündöklő amazon-párta
ölelgeti.
Üdvezllek, Helikon Kegye!
Jer, csókold, koszorúzd a te
Kazinczydat!
Pólyád szebb örömébe mártsd
Lelkét, cyprusidat húrjaitól
kizárd.
Múlass, zengj, enyelegj vele!
Vaucluse s Laura leend -
Széphalom s Angyala...
KAZINCZY FERENCNÉHEZ, |
|
|
Szendrei Gróf Török Sophia Antoniához
Repdező kényeink rózsát legelésznek
E tündérkert képein;
S ah, ezek a lelkesb csókkal elenyésznek,
Csak árnyékot adnak az ölelő kéznek,
S tűnnek a szem könnyein.
Te, kedves Amazon, Kazinczym szép bére!
Öleled a Múzsákat.
Öleld! a Charisok legszebbik testvére
A Múzsa karján szed a dísz kellemére
Legigézőbb rózsákat:
Rózsákat, melyek nem a Hórák fürtjein
Nyílnak és elhervadnak,
Nem a deli termet múló szépségein,
Hanem a lelkeknek édes kötelein
A Lethéig virítnak.
Teremts Idáliát s Áont Széphalmodon
Égi harmóniával!
Eros amaranthja leng majd homlokodon,
S béfed Áon Kegye virágpályáidon
Elysium bájával.
Vegyítsd Kazinczydnak kevély koronáját
Szelíd myrtus-ágokkal;
Csókold vissza képén tavassza pompáját,
S zendítsd meg körülte az élet lármáját
Szerelmes alakokkal.
Úgy folyjon életed, mint híved éneke,
Édes symphoniákkal;
Takarjon virtusod angyali leplege,
Legyezzen Amathunt ambróziás ege
Nyájas Etéziákkal.
A TUDOMÁNYOK |
|
|
Allegoria Plato után
Midőn e földet elhagyá Saturnus,
S a nagy Minden keblébe rejtezett,
Két égi szűz maradt az embereknél:
A szent Igazság és a szűz Szemérem;
Kik mint az égnek hív küldöttjei,
A jámbor népek kormányit vezették.
Örök békesség és arany szabadság,
Víg ártatlanság s minden égi jók
Lakoztak vélek a boldog világban.
De a halandók csakhamar megúnták
Ezen jóltévő égi védeket;
Mert sokban ellentálltak a nagyoknak,
A büszke nagyravágyás kényeit
S a rút gonoszság titkos céljait,
Mint őrálló bírák, meggátolák;
Melyért is ők az emberek közül
Kizáratván, dicsőbb honjokba tértek.
Már így sokkal szebben folyt a világ.
Most a hatalmas már hatalmasabb lett,
A víg vigabbnak érezé magát,
A dús pediglen sokkal gazdagabbnak.
De csak rövid volt e hiú
öröm.
A gyenge csakhamar kezdé érezni
Kevély nyomását a hatalmasoknak;
Az erő nemlétét pótolá ravaszság,
S rettentővé lett láthatlan keze;
A sok hasznos csekély romlása által
Kiszáradt a bőség s dúskálkodás ere;
Fortély ellen fortély, erőszak ellen erő,
És fegyver ellen fegyver volt szegezve:
S már-már kiveszni tért e balgatag faj.
De megszáná a földet Jupiter.
Menj! így szólítja bölcs lyányát, Minervát,
Menj! s hozz ki táram titkos rejtekéből
Észt s bölcsességet e vak fajzatoknak.
Nem észt, hanem ravaszságot lopott,
S csak azt adott nekik Japet fia;
S most a Szemérem és a szent Igazság,
Kiket nekik küldék, ím visszatértek.
Készült tehát az aegis
asszonya
A bölcseség dicső szövétnekével
A földre szállni és az embereknek
A tudományok szent kincsét osztani,
S minthogy saját komolyságát tudá,
S a földi gyarlóságot ismeré:
Az ő ifjabb s vidámabb húgait,
A nyájas Múzsákat küldé elől,
Hogy készítsék kedves játékjaikkal
A vak, szilaj lelkekhez útjait.
Díszlett e mód. Mert ámbár
voltak oly
Múzsák, kik a kedveskedést fölösleg
Űzvén, lettek nagyok kacérjai:
De mások, kik megtartották tovább is
Az ő mennyei ártatlanságjokat,
Az emberekbe szent szikrát leheltek,
Kikben tüstént gyulladt az aetheri rész,
Mely egy rokon kötél az égiekkel;
S hálás kezekkel kezdék elfogadni
Minerva égi áldomásait.
Most láták, hogy dobzódások veszély,
És a pusztítás ádáz balgatagság;
Hogy minden emberek csak egyneműek,
S minden közjó az egyesből ered!
Azolta van remény, hogy a halandók
Mennél több fényt nyernek Pallás kezéből,
Annál forróbban fogják majd ölelni
A szent Igazságot s a hív Szemérmet.
S akkor majd ismét Kronos boldogabb
Századja hozzánk visszatér az égből.
A JÁMBORSÁG ÉS KÖZÉPSZER |
|
|
Más az Atrídák ragyogó dagályát
Tarka pórázon mosolyogva nyögje,
S Tantalus-szájjal magas asztaloknál
Üljön
epedve.
Oh ti, elrejtett kalyibák lakói,
Régi Jámborság s te, arany Középszer!
Üljetek mellém küszöbömre: vígan
Látlak,
ölellek.
Üljetek mellém ösi tűzhelyemre!
S majd Szabínám hív keze-főzte mellett
Mártsatok vídám ajakat mosolygó
Bükkfa
kupámba.
Aki keblében helyet ád tinéktek,
A szerencsének letapodja kényét;
S szíve épségét soha semmi bájszín
Tőrbe
nem ejti.
Nem von az fényes rabigát nyakára,
Sem majomnévért kenyerét nem adja;
Kincseket sem gyűjt, hogy azokra árvák
Könnye
kiáltson.
Tiszta lélekkel s megelégedéssel
Látja csűrében keze míve bérét;
S izzadásának gyönyörű gyümölcsét
Éli
örömmel.
Nyájas orcával szegi meg falatját
A barátságnak s jövevény szegénynek;
S asztalánál, mint az öreg Philémon,
Égieket
lát.
Háza szent templom, maga áldozópap,
És az áldásnak poharát kezében
Istenek töltik kimeríthetetlen
Égi
itallal.
ORCZY ÁRNYÉKÁHOZ |
|
|
Mely méltó koszorút, mely diadalmi bért
Adjon néked örök míveidért hazád?
Oh bajnok s koronás mennyei Lantverő!
Voltaire érdeminek szép köszönet vala
Párizs tapsai közt a fejedelmi csók.
Petrarcát ragyogó győzedelem-szekér
Jutalmazta. Kinyílt a Capitolium
Hellas szűzeinek, mint mikor a világ
Hódítói előtt zengtenek ormai.
Hát néked, ki az ő útjaikon vezetsz
Minket Delphi magasb pálmavirányihoz,
Olly buzgón törekedsz s gátokat ostromolsz,
Hogy fáklyáddal egünk fellegeit higítsd,
És napját az idő lelke szerint emeld -
Néked vajjon ezért lészen-e pályabér?
Vagy tán csak csalatás minden előtörés?
E nép nem veti el már soha fékjeit,
S vak rögzése örök hályogiban marad?
Hagyján! aki ugy élt, mint te, s ugy énekelt,
Nem kér lelke hiú gyermeki bábokat;
Önnérzése dicső Pantheon annak és
A jók szíve alatt fennmaradand neve;
A némult ravatal zárait eltöri,
S a villámvezető sashoz emelkedik.
Nem halt meg, ki ugy élt, mint te, nagy Orczy, nem!
Általküzdi setét Aeacus öbleit;
Mint Alcides, erős fegyveri közt ledűl,
S a tűzből az Olymp lángküszöbére hág.
A MÚZSÁHOZ |
|
|
A te ernyődnek kies alkonyában
Andalog szívem, Helikon leánya!
Álmaim tündér ligetit te hímzed
Bájos
ecsettel.
A szökő Hórák mosolyogva lengnek
Büszke hullámin magas énekednek,
S halhatatlanság koszorúi nyílnak
Könnyű
nyomokban.
Megszeged reptét az örök tünésnek;
Néma hamvvedrek mohait biborral
Fested, és a bús ravatalba fényes
Életet
öntesz.
A derék tőled nyeri szíve bérét.
Hector és Alcíd dalod égi szárnyán
Hágtak a Dörgő palotája ázur-
Bércein
által.
A te berkedben szedi laurus-ágát
Théba föntzengő koszorúsa, Pindár
És az ömlő lant fejedelme, Flaccus
S
Lesbos alakja.
Mély sugallásod kiemelt magamból,
Sátorod csendes kebelébe intett,
Hol Kazinczydnak keze szent örömmel
Nyújta
borostyánt;
S Léthe áradt rám! elenyészik a föld,
Lelkes élettel ragad édenébe
Delius, s mellem magasabb erőkkel
Kezd
dagadozni.
GRÓF FESTETICS LÁSZLÓHOZ |
|
|
Kevély örömmel kérkedik a magyar
A Festetics név tölgykoszorúival;
Kevély örömmel látja rajtad
Híres
atyád deli lelke mívét,
Nagyságos Ifjú! Bölcs nevelőd keze
Bélyegzi, látjuk, már feselő korod;
S méltó remekkel gazdagítja
Benned
örök neve Pantheonját.
Dicső előkép várja figyelmedet.
Nagyságra hívnak minden előjelek,
S nem kétli Pannon, hogy te léssz
majd
Legnemesebb
fia, híve, dísze:
Akár szilaj mén vért s hadi port dagaszt
Alattad a megtört csatarend előtt,
Akár mosolygó Keszthelyedben
Élj
az igaz nagyok enyhelyében.
Megnyilt előtted fényes Olympiád,
Indúlj vezéred zöld koszorús nyomán,
A nem halandók pályabérét
A
haza szent keziből kinyemi.
A nagyra termett áldozatokban él.
Felmúlja bézárt léte határait,
A századok bús omladékin
Állva
marad, s az örök tünésnek
Fennyen parancsol, s megtöri a halált.
Közlelkeket fojt a buta semmiség
A Tartarus mély tengerébe,
S
híröket és nevöket kitörli.
A kincs ha bájol pórcsapodárokat,
Büszkén körülnéz a sybaríta kény.
Mint egy aranyborjút, imádják
A
cudarok, de kacagja a bölcs.
A nagy csak a jók tiszteletére vágy,
Mellyet nem a fény bábja szerez, hanem
A virtus, amely nagy nemének
Címjeihez
magasítja lelkét.
Ezt áldja méltán, s hirdeti a világ.
Minerva gyémánt aegise béfedi,
Mely Jupiter villáma mérgét,
Mint
valamely buta zajt, elosztja.
KAZINCZY FERENCHEZ |
|
|
Az a józanság, mely elömli
mívedet,
S melytől te félsz, nekem legszebb poézis.
Mit ér a szép virág gyümölcs nélkül?
Mit a bölcsesség a bézárt ajakban?
S ah, édes az nekem, midőn Kazinczy
Úgy szól, mint egy bölcsnek kell szólni honjához,
Midőn az erkölcs vész, s reánk veszélyt kiált.
Forrón magasztalod Zsibó
díszeit,
Hogy a nagyság dicső példájával
A virtus magvát plántáld szívünkbe.
Majd, mint egy Sokrates, nyájas bölcsességgel,
Majd Flaccus lelkével s élesb kacajával
Dorgálod a vakság romlott korcsait,
Hogy a bolondság álképét levond,
S mint hajdan Rómának vigyázó Censora,
A közromlás ellen fegyvert szegezz.
Lelkedhez illő tárgy a nép
erkölcse!
Az erkölcs-alkotó teremt népet,
Az erkölcs minden polgártestnek lelke,
E talpon áll létünk, alkotmányunk,
Ezen függ mind egyes, mind köz-szerencsénk;
Minden népek, kiket csak esmerünk
Most és a múlt kor történeteiben,
Az erkölccsel nőttek s viszont fogytak.
A fényüzés és a bujálkodás
A nagy polgártestben lassú méreg;
De illy csekély népben, mint a magyar,
Nemcsak betegség az, hanem halál.
Más nép erős temérdekségében,
Ezt a fekvés, amazt kereskedés
Gazdaggá és hatalmassá teszi:
De nékünk részünk mindezekben nincs.
Mi az hát, ami a magyart emelheti?
Valóban nem más, mint az ész s erkölcs:
Csak úgy állhat meg a mi kis testünk,
Ha az lélekkel s erővel teljes.
A régi jámbor erkölcset
megúnták
Más népek is, szintúgy mint a magyar,
De azt azok más jókkal pótolják:
Az ész s a kéz míveltségével,
Mely által ők a legfőbb polcra hágtak.
De mi, kizárván minden régi díszt:
A spártai lelket s népi bélyegünket,
Melyekkel eddig e marok nép állott,
Mit nyertünk? tán cravátot s gillétet,
S más ily bolondság hitvány bábjait,
Melyekkel rút kacaj tárgyai lettünk?
- - Kérdezd az ily cravátos emberkét:
Ha ugy ohajt franc és anglus lenni,
Miért nem kedveli úgy a tudományokat,
Az elme s a kéz remekjeit,
Miért nem becsűli ő nyelvét és nemzetét
Ugy, mint azok, kiket rabul majmol?
Vagy tudja-é, midőn ezt nem teszi,
Mit és ki ellen vét? - Nem tudja, hidd el,
Mert Werbőcziben arról egy szó sincs,
Más könyv pedig nem kell gavallérnak.
Elég, ha tudja, hány faluja van,
S minden jobbágy helyétől hány robotja.
- Bétölti udvarát s jószágait
Százféle népek pórszemetjével.
Azt vélnéd, egy világgyőző király,
Kinek minden nép udvarlókat küld.
Pizseg körűlte ánglus, franc, olasz,
Ki mennél csúfosb, annál kedvesebb.
Magyar nem kell, mert a magyar bolond:
Nem tud pumit, szajkót tanítani,
És nem tud lopni, sem pillét vadászni,
S más illy nagy dolgokhoz nem alkalmas.
Kincsét ezen cudarkáknak hányja,
Részént pedig külföldön költi el;
Talán, mondom, hitében áll neki,
Hogy honjának csak egy fillért se adjon.
- - De mit nevetjük a fenét testünkben!
Hol ily kéz dúl a nép verejtékén:
Az ily bolondság ott nem gúnyolást,
Hanem bosszús siralmat érdemel!
A míveletlen föld csak gazt
terem;
A lélek is csak ugy emelkedik
A józanság tisztább világához,
Ha a tudományok és isméretek
Tárából gazdag zsákmányt gyűjt magának.
Mit vársz olly agytól, melyben nincs egyéb,
Mint kártya, bor, pagát, szeles dagály?
Ne véld, hogy ez nagy polcának körét
Méltón betöltse; elszédűl azon,
Magán alúl esvén, sárban fertőzik,
Azt a tölt túrja, mely őtet táplálja,
S az áldás átokká válik kezében.
S nézd a Keszthely s a Cenk bölcs nagyjait,
Kikben Minervánk védjeit csókolja,
Mint ellenkeznek ezzel mindenben;
Mint terjesztnek fényes pályájokon
Áldást, dicsőséget magokra, honjokra!
Tudják, hogy a szent erkölcs törvénye
Nem más, mint önjavok feltétele;
Tudják, mi szolgál honjok javára;
Tudják, hogy a nemzetnek sorsával
Saját hasznok szoros függésben áll;
Tudják, hogy a hiú dagály s pazarlás
Nem fény, hanem ádáz bolondság:
S azon kincs, mely kezekre van bízva,
Nem bábra, nem cudar majmokra kél;
Hanem hazánk kincstárában nől,
S gazdag kamatját a közjó szedi.
Az ész minden! s ebből foly
minden jó,
Nincs e nélkűl virtus, sem semmi boldogság.
Azért becsűli minden józan nép
Az ész szövétnekét gyújtó Minervát
S annak minden munkás tolmácsait;
Azért formálja a saját nyelvet,
Azért avatja azt Pallas szentségébe:
Mert a nélkűl remélni sem meri,
Hogy a józanság istenibb szavát
Az elbutult község megfoghassa.
Csak a magyar szunnyad mélly rögzésben,
Midőn minden népek felébrednek
Az égi szent paizs villámjára,
Nem fut versenyt a szent Olympián,
Csak a győzők pálmáit bámúlja.
Hányat találsz gazdagjaink
között,
Kik áldozó kézzel járulnának
Hermionénk szentelt oltárához?
Hányat találsz, kik édes nyelvünket
Híven kegyelnék és buzgón ápolnák,
Hogy sírja szélin még egyszer szelíd
Szózatját, mint a haldokló hattyú,
Áon forrási közt elkezdené?
Miért? - azért-é, hogy nem érdemli?
Vagy hogy már éltéhez nem bízhatni?
Vakság! magáért nem kell azt becsűlnünk,
Hanem magunkért szükség gyámolnunk;
S ha eltörlődik e föld színéről,
Nem más, hanem hagymázunk törli el.
De félre mindezzel! ha Cato
villám-
Szózatja s Pharsal vérpatakjai
A római lelket fel nem ébreszték;
Mit vívjak én, csekély, az ár ellen?
Az én szavam ki nem hat völgyemből
S a dúsokhoz fel nem lövelkedik.
Te, nagyfényű barátom s nagy díszem!
Te szólj, légy oly nagy ember, mint dallos!
Neked sajátod a nagyvilág nyelve,
S hol én tanácslok, ott parancsolsz te;
S ha bér helyett gyakran bürök vár is
E földön minden nagyra és bölcsre,
Szólj! és ne csüggedj a jók pályáján!
A virtus, hidd el, nem hiú agyváz,
Hanem boldogságunk védistene,
Mely a méltó bért a jóknak megadja
Még a tömlöcben s a kereszten is.
Te is megkóstolod szent nektárját
Mind itt, mind Orczyd s Rádayd keblén.
GRÓF TÖRÖK SOPHIEHEZ |
|
|
midőn Goethe és Schiller munkáival ment Széphalomról Kázmérba
Aki a Múzsát veszi útitársúl,
Mint te, szép vándor, kies annak útja;
A hideg pólus s szomorú sirokkó
Díszt
nyer előtte.
Táncoló Hórák, nevető Napaeák,
Tegzes istenkék koszorús Kegyekkel,
Szózatos lombok mosolyogva intik
Ott
is örömre.
A magányosság rideg alkonyában
Paphius fényes csalatásit éli;
Égi népekkel repes andalogva
Kronos
ölébe.
Schillered s Goethéd Geniussza lengjen
Véled és fáklyás keze fedje pályád;
Mágiás képek s arany álmodások
Fátyola
lepjen.
S mely Zephyr Ámor jegyesét emelte,
Az vigyen Téged, felölelve gyengén
Vissza hívedhez bibor illatok közt
Aetheri
szárnyán.
A MAGYAROKHOZ |
|
|
Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
Nem látod a bosszús egeknek
Ostorait
nyomorult hazádon?
Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet,
magadat tiportad.
Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
Dúlják fel e várt, mely sok
ádáz
Ostromokat
mosolyogva nézett.
Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
S világot ostromló töröknek
Napkeletet
leverő hatalma;
Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze,
A szent rokonvérbe feresztő
Visszavonás
tüze közt megálltál:
Mert régi erkölcs s spártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
Birkózva győztél, s
Herculesként
Ércbuzogány
rezegett kezedben.
Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne
termő
Férgek
erős gyökerit megőrlik,
S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, melly ha
megvész:
Róma
ledűl, s rabigába görbed.
Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
S hazája feldúlt védfalából
Rak
palotát heverőhelyének;
Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
A nemzet őrlelkét tapodja,
Gyermeki
báb puha szíve tárgya. -
Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Atilla véres harcai közt, midőn
A fél világgal szembeszállott
Nemzeteket
tapodó haragja.
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
Oh! más magyarral verte vissza
Nagy
Hunyadink Mahomet hatalmát!
De jaj! csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
Tündér szerencsénk kénye hány,
vet,
Játszva
emel, s mosolyogva ver le.
Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
A büszke Karthágó hatalma,
Róma
s erős Babylon leomlott.
|
|