VANDAL BÖLCSESÉG

A vandaloknak ferde bölcsesége
Ismét divatba jő s csudáltatik;
Ezek, hogy a nagy Rómát dőlni látták,
Vesztének abban lelték fő okát:
Hogy ottan ími és olvasni szoktak;
S ez okra nézve ők a könyveket
Elégeték mint ördögségeket:
S hogy most kiforrta Párizs régi mérgét,
Mi szülte azt más, mint könyvek s tudósok?
Égetni kell hát minden könyveket,
Égetni mindazt, aki gondol és lát!

     Oh, vandaloknak sanda bölcsesége!
Méltó, királyi fülbe zengeni.
Tenéked a nagy Róma csüggedése
S Párizsnak ádáz harca egy eset?
Tenéked alma s makk egy fán terem? -
Hát vandalok közt nincs-e pártütés?
S nem félt-e Caesar a vad Galliától?
Hát a szeraillok öldöklései
És Ázsiának végtelen zavarja,
A Dózsa, Hóra gyilkos pórhada
Mind a tudósok s könyvek mívei?
Hát Prussziának s Bécsnek trónusát
Csak a vak észnek fékje tartja fent?
S azért nem omlik ott királyi vér?
S tán Angliának népe balgatag,
Azért parancsol a föld tengelyének?

     Így van! ha szél fúj s fergeteg leend,
Ha a búzában konkoly és vadóc van,
Ha nyájainkat métely szállja meg,
S a szürke kanca vemhét elveti
Azt mind tudósok s könyvek mívelik.
Bölcsen! Dicsően! Ínach és Numa,
Ninus, Zoroaster így okoskodának,
Tehát mi is! - Oh, de nagy hézag ez!
A makkos ember és mi, nagy különbség!
A makkal elmult a szilaj szabadság,
Az ember önként hordja most nyügét,
A békes élet bájit ismeri,
S a marhafékre nincs szüksége többé.
Lám Títus, Aurél s Fridrik nem valának
Sem istenek, sem a Nap öccsei:
Imádtatának mégis a világtól;
De a tyrannok, bár istenfiaknak
Neveztetének, bárd alá jutának.

[1814-1815 között]

HELMECZI MIHÁLYHOZ

Mit írjak, édes Helmeczim, neked?
Nemes tüzedről énekeljek-é,
Vagy ifjúságod ért gyümölcsiről
S baráti szíved érzeményiről? -

Ha én terólad gondolkodni kezdek,
Csak egyet érzek, egyet gondolok,
Csak azt, barátom! hogy téged szeretlek;
Csak azt: hogy édes a szelíd barátság
Még akkor is, ha csak képét öleljük
Annak, kit óhajt szívünk messziről.

     Ím, gyüjteménykém vedd baráti keggyel,
Érezze ismét gyámoló kezed:
S láttasd világgal, mint már láttatád.
Kevés virággal szerzi meg Camoenám. -
Oh! elvadulnak a komoly szemektől
Áon mosolygó gyenge szűzei,
Mint a szerelmek édes istenei.
Te még virágzol. Dőlj szép karjaikra!
S az égi nektárt idd rózsás ajakkal.

[1815 körül]

HIMNUSZ KESZTHELY ISTENEIHEZ

Ki zengi e nagy század erőseit
S omló trónusait? ki Agamemnonát
     Korunknak s Aulis áldozatját
          S Iphigenia szemérmes arcát?

Feldúlt világunk üszkeit, a Tridens
S villám ostromait, a lerogyott gigászt,
     A megrepesztett Kalpe szirtját
          Pindari láng-ajak ömledezze;

Ti, oh szelídebb égiek! akiket
Keszthely béavatott szent palotáiba,
     Ti, éltető Ceres s dicsőebb
          Lelket adó Helicon leányi!

Vidám avénám títeket énekel.
A szebb emberiség bennetek él s tenyész,
     Ti adtok annak testi-lelki
          Jobb eledelt s magas égi éltet.

Ceres! te hívtad erdeiből elől
A vadságba merült emberi nemzetet,
     A makk s gyökér helyett az édes
          Búzakalászt neki megmutattad.

A társas élet szent szövedékeit,
Az erkölcsi világ új elementumit
     Te fűzted egy nagy kapcsolatba
          Célra vivő örök ösztöninkkel.

Munkált az ember, s tárgyaihoz jutott:
Bátorságba' szedé míve gyümölcseit,
     Vígan, nyugodtan éle csendes
          Sátoribann az arany világnak.

De még lefojtva szunnyada kebliben
A szebb aetheri rész: Múzsa! te illetéd
     Nektáros ujjal égi lantod,
          S zengzete gyúlt erein keresztűl.

Zúgván felébredt a lekötött erő,
S mint új lény, leveté állati nyűgeit,
     S a még nem ismért lelki élet
          Képei közt lebegett örömmel.

Főbb létre lobbant lelke feloldozá
A szép, jó s az igaz mennyei csírjait;
     Zengtél! s körűlte új világ nyilt
          S Elysion, szomorú vadonján.

Zengtél! s szivének húrjait illetéd:
Forró melle dagadt, homloka virrada,
     Elméje szárnyalt, s a tudásnak
          Békerülé sivatag határit.

Zengtél! s dalodra Théba felépüle,
S a boldog görög ég csillaga feltüne.
     Te zengsz, ha Rómát a kerek föld
          Rettegi, és te, ha azt lerontja;

Te zengsz, ha Franklin lelke, merész keze
Villámot leragad s sceptrumokat leránt,
     Ha Newton és Kant a Teremtő
          Titkait oldja, s világot alkot.

Kronos leánya! Delphi nagy istene!
Ti munkátok azon titkos örök kötél,
     Mely a halandó port s az istent
          Egy csuda mívbe csatolva tartja.

Oh, lakjatok hát e kies ég alatt,
Bájoljátok ide Enna virányait
     És a virágzó Attikának
          Hajdani szép ideit s Saturnust,

Hogy vérrel ázott századaink nyomán
A szent pálma arany bimbai nyiljanak,
     S e kis magyar Weimar öléből
          Lássa hazánk kiderűlni napját.

Oh, látja! s ím a harc deli nemzete,
Melly még csak hadi zajt esmere és halált,
     Lerakja harsogó acélit
          Színed előtt, ragyogó Napisten!

Lerakja s áldoz, s mint mikor a Bakonyt
Messzünnen riadó mennykövek és szelek
     Csattogva rázzák, zeng fölötte
          Tegzed aranynyila és az Aegis.

[1817. febr.]

FELSÉGES KIRÁLYUNKNAK

Keszthelyre váratásakor

Keszthely mosolygó völgyei, bércei!
Caesárunk közelít, hintsetek illatot;
     Simulj tükörré, büszke Zengő,
          S tükreidet biborozza Phoebus!

S ti, csendes ernyők pásztori! gyújtsatok
Tömjént hölgyeitek s gyermekitek között
     Annak, ki gunyhótok paizzsa
          S emberi jussaitoknak őre;

S ki, mint dicső nap fergetegink után,
Áldást szórva, körüljárja hazánk egét,
     S amit levert a hosszu szélvész,
          Újra felélteti égi tűzzel.

Örülj te is hát, Festetics, és pazarlj!
Mútasd: mint szereti a magyar a királyt;
     Mutasd: hogy annak szíve, kincse
          A haza s atyja kezébe' vagynak;

Mutasd: hogy a szent honszeretet heve
S a jobbágyi szelíd tisztelet egybefér;
     Mutasd: hogy e két virtus együtt
          Tesz fejedelmeket és nagy embert.

[1817]

FELIRÁS

A királynak Keszthelyre érkezésére

Elszórta Filepnek rémítő flottáit,
Mint a világrázó Gallia dandárit
          Az Úr lehellete.

Te zivatarid közt nőttél, mint Nagyanyád,
Mert égi nimbusszal fedezte koronád
          A nép szeretete.

Vagy így:

Te zivatarid közt nőttél, mint Tréziánk,
Mert védangyalod volt, mint most Karolinánk:
          A nép szeretete.

[1818]

BARÁTIMHOZ

Engem is üldöz az ég, a fátum, vagy görög Áte,
Amint azt nevezé egy ízbe' Kazinczy szonettje.
Üldöz s faggata már pólyámban, faggat örökre,
Mint minden jámbor költőket s büszke genieket.
Mert én nem tudom azt, hogy az Átét gyártja a költő,
Vagy pedig a költőt gyártja - s bárdjával - az Áté?
De az igaz, hogy ezek nem ritkán esmerik egymást.
Mégis azonba' nehéz őket jól összverimezni!
Ámde akármint van; nekem immár mérge nem árthat:
Mint egy vad karaib bajnok harsogja halottas
Énekit a kinzók keze közt mosolyogva, boszontva:
Durva csapási alatt énekre fakadva boszontom.
(Lelkem örök hideg így, de nyugodt, mint néma koporsóm,
Melybe se bú, se öröm nem reszketi szívemet által.)
Títeket elrezzent vázképe, barátim, ölembül!
Árthat-e még valamit? Van-e még több hátra, barátim?
Veszthet-e még valamit szívem, vagy nyerhet-e többé?

[1817. szeptember 8. után]

A KÖLTŐ ÉS A SORS

Honnét van, hogy az ég, a fátum vagy görög Áte
Majd minden jámbor költőt és büszke genieket
Annyira üldöz most, hogy azok majd mind siralommal
Töltik el a Helikont, s civakodnak fátumaikkal?
Én nem tudhatom azt; s hogy az Átét gyártja-e költő,
Vagy pedig a költőt gyártná bárdjával az Até,
Azt se tudom; de igaz, hogy azok jól esmerik egymást:
Mégis azonba' nehéz őket jól öszveegyezni!
Ámde akármint van, zugolódnunk ellene nem kell,
Sőt mint a karaib bajnok harsogja halottas
Énekit a kinzók keze közt mosologva, boszontva,
Gyáva csapási alatt víg dalra fakasztva köszöntsük!
Zengj, mosolyogj neki, majd víg lantod táncra ragadja,
Mint Orpheus hajdan vadakat, fát, Thrácia bércét.

[1821. január 18. után]

FELSŐBÜKI NAGY BENEDEKHEZ

Oh te, ki mind névvel, mind testi s lelki kegyekkel
Áldott és Nagy vagy, deli ifjú, mint ki Athéne
Díszei közt paizsán viselé a mennyköves Ámort,
S mint ama nagy rokonod, ki javunkért megvet aranyfényt:
Hozzád szól Múzsám. Illesd őt lángajakiddal,
Hogy hozzád bájló nyelveddel szólni tanuljon,
Nyelveddel, melyről diadal zeng, s mennykövez Ámor.
Menj, nagy pályádon fénnyel, hatalommal övedzve,
Mert az erény hatalom nélkül csak gyámtalan árva;
Öltöztesd fényben, hogy az álnok bukjon előtte.
Igy fogsz lenni hazád s fejedelmed híve, szabad bölcs.
Menj, de mutasd, hogy bölcs Montesquieu látta szivedben
Trézia bajnokait, mikoron koszorúzta dicsően,
Kik hont és koronát egy szívvel védni tanultak.
Férfiakat nemző Pannon szüle téged örömmel.
Törpét törpíthet, de nagyobbá tesz nagyot a polc,
Mely gyávát szédít, de mezítláb hág oda Cato.
Légy te Aristippus: bírj fényt, de ne bírjon az álfény.
Szent templommá lesz tündér palotája előtted,
Mint szent templom lőn kalibám, mikor abba beléptél,
S váteszi lélekkel láttam már büszke jövendőd.

[1821]

ELÉGIA

Gróf Festetics György hamvaira

Keszthelyi partnak evez ladikom, mosolyognak előmbe
     A szeretett tájék öblei s árbocai.
Nyugszik az ég, lebegő zephyrek ringatva vezetnek,
     Csak kebelem zajlik, s hányja halála jegét:
Hányja, midőn lehajult fővel révedre kiszállok,
     S nyomdokidon, nagy Holt, nyögve előre megyek.
Minden mozdulatom közelebb visz szent tetemidhez,
     S míveiden lebegő árnyad előmbe tünik.
Látlak, mint öleléd kegyes arccal, nyájas örömmel,
     Akiket a szeretet nyílt kapuidba hoza;
Látlak, mint fogadád, szent csókkal megkoronázva
     A piruló Múzsa gyermeki áldozatit.
Mint Görögországnak nagy démona gyermekalakban,
     Gyermeki játékban alkota embereket,
Úgy te is ősz fővel közibénk enyelegve vegyültél,
     S játszva nyitál pályát isteni célod előtt.
Míg mások honnunk javait vesztünkre kiszórják,
     S a nemzet lelkét s életerét kiölik:
Te közibénk jöttél, s valamerre kifordula arcád,
     Áldást hinte reánk, s életet önte belénk.
Mint egy hősi Pelops, oltárt, pályákat emeltél
     A görög ég, Helikon hajdani isteninek.
Ünnepeket, muzsikát, táncot, játékokat adván,
     A nagyot a széppel kedvesen összekötéd.
A zengőt koszorú emelé és gazdag ajándék,
     Minden ideg kifeszült, s büszke futásnak eredt.
Így alkotta örök remekét amaz égi Lykurgus,
     Amikor összeszedé Ilion énekeit;
Spárta szilaj lelkét, énekre tanítva, emelte,
     S a dalok isteninek áldoza harcaiban;
Így született Hellász, így szülte az élisi pálma
     A csuda helleneket s Pindarus énekeit.
Így született Korybant-zengzetben az égiek atyja,
     Így hordott eledelt nékie méhe, galamb.
A buta nép e zajt látá s Amalthea tölgyét,
     Látni a mennyrázót nem vala néki szeme.
Ámde ki föntjáró elmédnek látta arányit,
     Nyájas alakjaiban látta nagy istenidet. -
Elfolya szép élted, s veled a szép gondolat eltűnt;
     Mint ama gyenge virág, napja lehunyta után.
Eltűntél, de ha majd palotád márványi lehullnak,
     S romjaiból valaha baglyok üvöltnek alá,
Mint a büszke Csobánc szomorú düledékin az útas
     A múlt bajnoki kor képzeletébe mereng:
Így merül el majdan magasabb rémletben az érző,
     Hamvaidon hálát, könnyeket adva, velem.

[1823]

AZ IFJÚSÁGHOZ

Elröpültél már, szeretett ifjúság!
Eljön a sok baj, és jő a sok aggság.
A vidám orcát halovány hidegség
Váltja fel gyorsan, s követ a betegség.

[1820 után]

A FÜREDI KÚTHOZ

Japet fiának sassa dulá vesém,
S a mennyből lehozott szikra emésztve ölt,
     Midőn, dicső forrás, sebimre
          Aeglei balzsamot áldva öntél.

Mint aki a szent Léthe vizébe néz,
Minden földi tehert róla lehullva lát,
     S újjászületve nyílt karokkal
          Elysion rokon árnyihoz lép:

Így adta vissza életadó ered,
Oh, kútfő, nekem az életet és reményt.
     Így ébredék fel, s így ölelt meg
          Partidon új öröm, új rokon kéz.

Itt leltem a jó Vajkit, az édes őszt,
Itt a téti szelíd énekelőt, ki már
     A boldogult lelkek körében
          Issza az ég örömit, jutalmát;

Kikhez vegyülve hársaid ernyein
A bús felleg alul hajnali pírjait
     Az élet újra rám mosolygá,
          S holt kebelem hideg éje virradt.

Itt leltem a széplelkü nemes magyart,
Pázmándit s szeretett szíve kegyes felét,
     Ki vélem együtt cseppeidben
          Enyhületet keresett magának.

Enyhítsd meg ezt is, a kora szenvedőt!
Márványoszlopidat felkoszortúzom ím,
     Enyhítsd meg ezt is, mert ha szenved,
          Nem leszek én is egész kigyógyult.

[1821-1823 között]

A POÉTA

Mint majd ha lelkünk Léthe vizébe néz,
Minden földi tehert róla lehullva lát,
S újjászületve, nyílt karokkal
Elysion rokon árnyihoz leng:

Így, aki Kastal vedreiből merít,
Új, tündéri világ bája ragadja el;
Magát felejtvén, élve meghal -
S egy melegebb nap alatt lel éltet.

Ott gerjed abban a csuda lángerő,
Onnét hinti alá égi virágait;
Ne nyúlj azokhoz durva kézzel:
Megfagy az égi hideg kezekben!

[1825 előtt]

A GENIÁLIS NÉP

Éveket átvirraszt a művész, mégse talál célt:
A geniális nép álmaiban kitanul.
Amit tegnap alig hallott, azt már ma tanítja:
Oh, mely kurta belűk a geniális urak!

[1821-1823 körül]

EGY PHILOLOGUSHOZ

A Tisza és Duna már Ádámtul fogva vegyülnek,
S öszveölelkezvén úgy válnak nagy Pelagusszá.
S te azokat papirosgáttal választod el, úgy-e?
Öszverohannak azok, gátat, gátlót lesodorva.

[1822-1823 körül]

A NÉMET ÉS MAGYAR IZLÉS

Vízbül sert pancsol, borbul puncsot s aszu bort főz,
Ökrébül disznót, a lóbul rest tehenet tesz,
Férfi köténybe' gyarat, kötöget, fonogat, tyukot ültet,
A felesége kaszál, sapkába', kalapba' tobákol:
A német mindent mesterkél, pancsol, el is ront;
A magyar ellenben Természet gyermeke mindég,
S éppen azért szebb, jobb minden marhája, vagyonja.
A német hasznot les mindig. Szépre nem űgyel,
Nézd bár condráját talpátul fogva tetőig,
Mégis azonba', ha szép akar olykor lenni, mivé lesz!
Hány csecse bokrétát tűz, s mint üti félre kalapját!
Tarka piros pántlik repdesnek előtte-utána,
A magyar a szépet nézi, s jól tudja, mi a szép,
Nézd bár condráját talpátul fogva tetőig:
Látol-e rajta, ha még gyerek is, nem férfihoz illőt?
S kérded-e még, Liebel, tőlem, mért büszke, szabad, vad?

[1822-1823 körül]

A SZONETT

Csengőkkel tele van füle, orra, kalapja, bokája,
S mely csuda: a táncost kötelén a pózna vezérli!

[1822-1823 körül]

A MAGYAR

Századokig küzdött ösi szent törvényei mellett,
Századokig nyugszik szép diadalma után.
Nagy volt a harcban, de nyugalma se rontja le lelkét,
Mert a természet önt bele férfierőt.

[1824 körül]

SZILÁGYI 1458-BAN

"Ledűlt Hunyaddal a haza védfala!"
Így zeng hősei közt a diadalmas ősz,
     Körültüzelgve bús szemekkel
          A had erős fiain, Szilágyi.

"Ledűlt, s az undok cimbora, láncait
Elszaggatva, kitör szent düledékein,
     S habzó agyarral tölti újra
          Béhegedett sebeinkre mérgét.

A tiszta ifjak lelke gyanútalan
Hódolt a gonoszok csalfa siralminak,
     Kik mind Hunyadnak, mind hazánknak
          Békepohárba halált adának.

Ezt nyerte a nagy hős atya, virtusán:
Megkímélte magas szívvel irígyeit,
     Öngyermekébe döfte tőrét,
          S a cudarok diadalt kacagnak.

Ezt nyerte a mi balga hitünk, midőn
Oly körmökre bizánk a haza zálogit,
     Melyekre honnunk vére csorgott,
          S hív Hunyadink vasa bélyeget vert.

A cselt utáló így veti gyilkosa
Hálójába magát: így fedi tornyait
     Földünkön a bűn, míg Molochnak
          Áldozik a nemes önmagával.

A virtus a jók horga, ha céltalan.
Féltünk rossz rokonink véribe' fürdeni,
     S a jóknak ártánk: az kegyetlen,
          Aki szelíd, mikor ölni szentség.

A százfejű szörny új fejeket terem,
Posványával együtt vesztheti Hercules,
     A gaz lenyesve még bujább lesz;
          Irtani kell gyökerestűl a bűnt.

Így adta vissza Sylla az életet
Rómának, s így adom vissza hazámnak én.
     Vértorral alkot új világot
          Sylla-Szilágyi haragja: jertek!"

[1824 körül]

WESSELÉNYI, A NÁDOR, MURÁNYNÁL

Töredék

     Mely édes andal int, Murány, feléd,
Midőn tetődre felvetem szemem!
A várvivásnak jöttem nézni tervét
S kimérni a tűz égi útjait,
És íme, mint egy elbájolt lovag,
Andalgva nézem a tündéri várt,
Andalgva látom ékes asszonyát.
Kit már feledni véltem évek óta,
Előmbe tűnni látom újolag;
Látom, miként őt láttam egykoron
A bajnok-ifjak büszke tánckörében
Lebegni pártás fővel a delit,
A nyílni kezdőt angyal-kellemében.
Döbbenve váltam tőle és szorongva:
De megpillantván újra kardomat,
A hősi szellem újra megragadt,
S vitt a dicsőség fényes útjain,
Vitt élni-halni bajnokok sorában.
És íme, már most mint dicső vezér,
Előtted állok, oh magas Murány,
Letörni ormod büszke tornyait,
Rabláncra fűzni ékes asszonyod
S rabláncra véle a pártos magyart.

(Meg-megállva s gondolkodva járdal)

Rabláncra téged, lelkes árva hölgy,
Rabláncra téged, édes árva hon!

(Gondolkodik)

Mi ez? mi új zaj dúlongat szivemben?
Oh érzem, a tiszt s a szív harca ez:
A szív fog, érzem, győzni tisztemen,
Kirántja győző kardomat kezemből,
És életemnek új irányt mutat.

[1825 körül]

A VIG CHLOE

"Húnyik a nap, pirul az ég,
     Intesz, édes enyhelyem!
Megyek, megyek, ah, elég rég
     Vonza feléd kebelem.

Te vagy az én kis világom,
     Virágim szép ligete!
Gyermeki víg munkásságom
     S elmém első képzete.

Hozzád jövök, ha szívemet
     Aggodalom terheli,
Hozzád, ha rám öröm nevet,
     S kezem lantját emeli.

Szép alakid szemlélete
     Új világba andalít,
Nyílt kelyheid lehellete
     Illatözönbe merít.

Itt élnek eltűnt rémeim
     Gyermeki jelképekben,
S kedves titkos két betűim
     A mindig zöld szívekben.

A bús ciprus árnyékában
     Az urnák s nefelejcsek,
A két hív szivek láncában
     A viola-bilincsek.

Így alkota ifjú lelkem
     Egy szebb virányt magának,
Hol égi gyönyör s szerelem
     Szebb rózsái nyílának. -

De csakhamar felriadtak
     Rémledező szemeim,
S karom között eloszlottak
     Tündér álomképeim.

Óh, mint sírtam, barátnéim,
     A szerelem könnyeit!
Mint ittátok, virágaim,
     Szívem égő csepjeit!

Hervadtatok, hervadtam én,
     Míg rabláncom szaggatám,
Míg a csalfa, büszke remény
     Bábjait elhányhatám.

Óh, nem jó halandó szemnek
     Az eget megmutatni,
S a lepkeszárnyú gyermeknek
     Égi szárnyakat adni.

Nehéz a mennyet elhagyni,
     Pedig le kell hullanunk!
Jobb a hív földön maradni,
     S rózsákat itt szaggatnunk.

Nem álmodni, hanem élni
     Illik e szép világon:
Méh-ajakkal mézet lelni
     Lehet minden virágon.

Egyik hervad, másik nyílik,
     Mindenik csak tünemény;
Annak nyílik a legszebbik,
     Aki szabad s víg, mint én.

Szabad pedig ki-ki lehet,
     Míg fejét, - de hol vagyok?
Lilim még istenné tehet,
     Legyen, legyen, hallgatok."

[1825]

KÖLCSEY

Kölcsey, megmérted lattal, póznával, icével
     Lelkemet, és keskeny űrbe, időbe dugád.
Ah, de segélj rajtam, ketrecben kotlani készül!
     "Tollat az orrába!" - Zápokat adjon, ugy-e?

[1827]

ÚJ GÖRÖGORSZÁG

1825

A Múzsák s Charisok szép honját éjszaka fedte,
S templomi néma halál szomorú hajlékai lettek,
Büszke tatár lovagok patkói tüzelgtek az elszórt
Spárta, Athéne dicső körein már századok óta.
A földnek legszebb, legemeltebb népe bilincsben
Izzada; Solonnak szent hamvain égre sohajtva.

Mint mikor a vasból ordítva kiront az oroszlán,
S Núbia erdeiről iszonyún emlékezik és dúl:
Így riad álmából az eloltott hajdani Hellász,
Es Mahomet hadait tengerbe meríti örökre.
S íme, az ég kinyilék! százévek fedte porából
Felkele phoenixként maradékit védni Lykurgus,
S elszórt hamvaiból Marathon nagy bajnoki váltak.

Menjetek, oh Múzsák s Charisok, koszorúzva elejbek,
Hajdani napjaiban néktek tömjéneze Hellász.

[1827 körül]

ANGLIA

Ész, pénz ád mindent, de csak együtt osztanak áldást.
Nép esze a törvény, mely nélkűl pénze veszélyt hoz.
Míg törvényidnek hódolni fog, angol! a pénzed,
Addig hódol a pénz neked és pénzednek a tenger.

[1828]

HEKTOR BÚCSÚZÁSA

[Schiller után]

ANDROMACHE
Elmégy, Hektor, tőlem hát örökre
Oda, hol már Achilles fegyvere
Patroklusnak áldozik vérrel?
Ki fogja majd kisdedünk tanítni
Istent félni és dárdát hajítni,
Ha téged a bús Orcus elnyel?

HEKTOR
Drága hölgyem, parancsolj könnyeidnek,
Tisztem, tüzem engem harcba visznek,
Ezen karok őrzik Pergamust;
Tiértetek, hazánk isteniért
Bátran vívok, hősien ontok vért.
S nem rettegem a setét Orkust.

ANDROMACHE
Nem hallgatom többé kardod hangját,
Itt hever majd, rozsda rágja vasát,
S Priám bajnok nemzete kivész.
Oda mégy, hol nap többé nem ragyog.
A Kocytus bús vadonban jajog,
S szerelmed a Léthében enyész.

HEKTOR
Minden vágyam, minden érzeményem
A Léthe szent árjába merítem,
De hív szerelmemet nem.
Halld! az ádáz dulja már a falat,
Fűzd rám kardom, szüntesd fájdalmadat,
Hektor hal meg, de szerelme nem.

[1827-1830 körül]

SCHILLER

A legfőbbre akarsz törekedni hatalmas erőddel?
A legszélsőbbet ne tekíntsed azonba' tetőnek,
Mert tetejére, középpontjára középut emelhet.

[1827-1830 között]

PLATON

Mennyi vajúdással nyítod, Lucina, ki méhét!
Nem csuda, így születik mindenkor minden idétlen.

[1827-1830 között]

HERDER

Hát az eposz mellett nyom téged, Herder, az álom?
"Normánnak rakiát töltsetek és aszubort."

[1827-1830 között]

GRÓF MAILÁTH JÁNOSHOZ

Mailáth! poétád éneke leng feléd,
Nem mint a rohanó Vág, mikor árjait
     A Kárpátok közt zúgva szórja,
          Tört jeget és köveket sodorván;

Csak mint az alkony enyhületén kalász-
Párnáján pihenő lyányka szelíd dala
     Üdvezli a várt est nyugalmát
          S a hegyek ormai közt mosolygó

Holdat, midőn már csend fedi a mezőt,
S a pásztorkalibák gőze a völgybe szállt.
     Mailáth! poétád napja húnyik,
          S nem ragadoz dala árja többé

Tündér tükörben nyílt nekem a világ.
S mint egy Pygmalion szobra, ölem hevén
     Életre gyúlni látsza honnom,
          S annak ivá kebelem sugalmát.

Mellembe, mint egy Ilion éneke
Zengett a haza szent lángja; Olympia
     Istenfiakkal küzdve tűnt fel
          Isteni bájba merűlt szememnek.

Eltűnt a rémkép. Ámde ha szózatom
Szép lelkedre hatott, nem vala puszta hang,
     Nem, mely tudatlan gyermek ajkán
          Lelket emelt; koszorúm ne bánd meg!

S ha szépnek érzed férfias énekim,
Benned vagynak azok, benned a honni szív,
     Melyet magasztalsz, benned a hív
          Honszeretet daliás erénye.

Menj, énekeld hát e magas égi lényt!
Ezt harsogta örök Pindaros és Horác,
     Ez isteníté a világnak
          Hajdani váteszit és erősit;

S ez nyit nekünk, ím, élisi pályatért
Rákos hős mezején. Hallom a pályazajt
     S a pályazajban Széchenyink hős
          Hágdozatit, lova könnyű győztét.

Oh, énekeld őt, a diadal fiát!
Eurus szűlte pején mint viva, nyerve díjt;
     [Mint áldozá fel ezreit, hogy
          Ész müvein kecsesülne nyelvünk,]

Mely újra szülje a lerogyott magyart
S Pannon férfidiszét. Engem a villitánc
     Int már; de honnom új virultán
          Vert dalodat porom érzi majdan.

[1830]

EMLÉKKÖNYVBE

(Boday Amelie kisasszonynak, Halimbán)

Virulj Bódé szép völgyében,
Tartsd szívedet tisztán, épen,
Ép szívben virul az Éden.

[1831]

EMLÉKKÖNYVBE

Szeretet, Barátság, mint minden, mulandó,
De emlékezete, öröme állandó.

[1831 körül]

AZ IGAZI POÉZIS DICSÉRETE

Halljuk, miket mond a lekötött kalóz:
Tündér változatok műhelye a világ,
     Mint a poézis bájalakja:
          Ámde csak egy az igaz, nagy és jó,

Melynek mosolygó jelcime lett a szép,
Hogy mint a szerelem játszi gyönyör kezén
     Folytassa titkon a teremtés
          Műve örök folyamát gyönyörrel.

Ennek teremtő ihlete alkotá
Hellász rózsakorán a vidor életet,
     Midőn mosolygó égieknek
          Innepein lebegett az ének,

A szépet érző emberek ajkain,
Szívből szívbe gyönyört zengve s vidám erényt,
     Midőn a nyájas áldozóknak
          Nyájas örömbe' jelent meg a menny;

Oh, a poézis rózsaszin ujjai
Fonják azt az öröm gyenge virágiból:
     Örömre intve csalta össze
          A vadonok ridegült lakóit. -

Most a halandó, mint ama büszke lyány,
Villámfénybe vonult isten ölén enyész:
     A szent poézis néma hattyú,
          S hallgat örökre hideg vizekben.

Szűnj meg te is hát zárt fület és kebelt
A szép ifju világ bájira inteni:
     Halottas ének zúg felette,
          Mint mikor Afrika sámielje

A port az éggel összezavarva dúl,
Forró porvihara fojtja az életet. -
     Oh, a halandó lyányka szíve
          Emberi szép kebelén viruljon,

Mint a mosolygó Hellenisé, midőn
A félisteneket szülte szerelmiben,
     Gyönyörre nyílt szív nyíladozza
          A szeretet csuda két virágit:

A szent poézist és a dicső erényt,
Melyek hajdan öröm ünnepivé kenék
     A nagy görög nép boldog éltét,
          S létrehozák örök ideálit.

[1832 körül]