Ennius

Közönséges dolog az authoroknál, előljáró beszédet írni, de még közönségesebb az olvasóknál azt soha el nem olvasni.

Mind a kettőnek szintúgy okának kell lenni, mint annak, hogy a poéták ajánlólevelet írnak, a mecénások pedig nem is válaszolnak rá. Lássuk tehát mind a kettőnek az okát.

A könyvíró előbeszédet csinál, többnyire! ezen két okból: 1. vagy sokat akar magáról az olvasóval elhitetni, hogy ő ezt a munkáját ennyi s ennyi esztendők alatt, éjjeli, nappali munkával, szorgos hívatala mellett is, ennyi s ennyi hiteles írókból, szakadatlan elmélkedéssel s a többi dolgozta ki; ez Németországon charlatánságból, másutt igen csak kevélységből esik meg; 2. vagy alázza munkáját, csekélységét emlegeti, bocsánatért kunyorál, s mégis a végén halárúló kofa módra húzalkodik a rongyos lelkű Zoilussal; ez még nagyobb kevélység az elsőnél, de talám gyakorlottabb is. - Ami engem illet, Nihil mihi arrogo, quamquam nec derogo quidquam: nem is hánytatom magamat, mert az hiúság! de nem is alázom ám, mert az meg alacsonyság!

Az olvasó elfordítja az előbeszédet, mert: 1. vagy megúnta már az említett két hibával rakva lévő praefatiókat; 2. vagy szükségtelennek tartja az udvaron való bémenetelt, mikor az ember a kert alatt is elkerűlhet s az ablakon is beszólhat. - Még aki ráveti is fejét az előbeszéd olvasására, beléunatkozik; mert az többnyire mind tanítói, atyai vagy audienciás tónuson vagyon írva s többnyire mind egy a foglalatja.

Ezen az okon én minden előbeszédemben kettőt csináltam: 1. valamelly interesszáló matériáról való értekezést iktattam belé; 2. nevetséges, csípős és eleven beszédbe öltöztettem, hogy amaz az értelmet, ez pedig az érző elmét múlattassa, s az olvasó ne állhassa meg, hogy előbeszédemen végig ne menjen; amidőn osztán mind énrám, mind őrá az a jó háromlik, hogy munkámat abból a szempontból fogja nézni, amiből én óhajtom. -

Ez a kűltornác, mellyben annyit végeztünk, hogy hosszas és néhol szatirai előbeszédjeimen többé, jámbor magyarom! meg nem ütközöl. Most menj bé az előházba; ott bővebb discursusra várattatol. - Múlasd ki ott magadat; rakd le ott kritikuspálcádat, filozófus köpönyegedet, teológus süvegedet: és akkor szívesen lát, magában, a szálában, Dorottya és az egész fársángi kompánia. Magamat ajánlom!

Minden mondanivalók között legelsőnek tartottam, hogy ennek a versezetnek, melly a maga nemében magyar nyelvünkön első próba, eredetét, okát és alkalmatosságát előadjam.

Somogy vármegyében lakám 1799-ben, és szerencsém vala sok vídám házaknál esméretségben lenni. Előhozódtunk együtt-másutt az időjárásról, a télről, a fejér vagy fekete karácsonról, s több effélékről, amik a mindennapi beszéllgetésnek vagy kezdete, vagy pótolói szoktak lenni. Illen intermezzo ritkán esett meg, kivált ha vegyes vólt a társaság, hogy elő ne jött volna a fársáng. Látám, hogy erről kivált a szépnembéliek nem éppen tudnak részvétel nélkűl szóllani: látám, hogy nagyrészént sajnálkoztak, hogy olly rövid időt szabott kalendáriomjok az országos bohóskodásra; láték modelleket a Dorottyára, de amelly modellek itt is csak ollyanok valának, mint mindazokban a tartományokban, amellyekre szóllott a régi lőcsei kalendáriom. Azonnal feltevém magamban, hogy amit egy vagy más személyben nemcsak akkor, hanem életemnek megrendűlt napjaiban, nemcsak Somogyban, hanem akárhol is valaha láttam horáciusi sóra valót, azt egy (a maga nemében gondoltatva) tökélletes ideálban kőltőképpen előadom. - Így kerekedett Dorottya.

Ennek a képzelt személlynek munkálkodást is (actio, Handlung) kívántam adni, hogy az interesszéjét a versezetnek azzal is neveljem. Erre a célomra azt kőltöttem, hogy az én Dorottyám nemcsak szivében, hanem személlyesen is kikél a Fársáng ellen, akit szinte úgy felvettem ideális személlynek. És ez a Carnevál.

De mi lett vólna belőle, ha az én két ideálom egymás ellen feltámadván, egy kurta duellumra ment vólna ki köztök a dolog? Nem lett vólna az egész mesézetnek kifejlődése (evolutio fabulae) igen egyűgyű? Vagy Dorottya kisasszony kikarmolta volna Carnevál úrnak mind a két szemét, vagy ez az úr ölön kapta volna a tisztes mamzelt s úgy vágta volna a hófúvásba, hogy -

Kellett hát tennem mellékszemélyeket, mellékképeket s epizodákat. Így a mesézet is tarkább, a csomó is többszeres, a kibontása is tartóztatóbb lett. Belékeveredtek a dologba majd minden dámák a Dorottya részire, s majd minden gavallérok a Carneváléra: sőt hogy a epopoeában annyira kedvellett machinák is, az álmélkodásnak nagyobbítására, melly a vitézi versezetnek fő célja és vége, ki ne maradjanak, részt vettek a történetben Éris, Fáma, Vénus s a többi. Illyen móddal formálódott osztán egy magános gondolatból egész kőltemény, mellynek továbbá egyéb híjja nem vólt, hanem hogy képekkel, festésekkel, beszédekkel s több effélékkel színt és erőt nyervén magának, versekbe öntettessék.

Nem hisztória hát ez; annyival inkább nem pasquillus, melly élő vagy meghólt individuumokat sértegetne: sőt nem is szatíra, noha ez utolsónak tulajdoniból, valamint minden comicum poéma a világon, egy kis lelket kőlcsönöz magának. - Semmi magános történet (az egy fársángról való diskurszuson kivűl, amit az elébb már említék) nem adott erre alkalmatosságot vagy matériát. Még annyi valóság sem vetett ennek a kőlteménynek csak akkora talpot is, mint amennyin fundálódott akár a Tassoni Elragadtatott Vedre, akár a Boileau Pulpitussa, akár a Pope Ellopott Vuklija.

Három dolgot találhatnak az olvasók egész versezetemben ollyat, amiből a valósággal megtörtént históriára gyanút csinálhatnának. - Az első ez, hogy az idő, amikor a fársángi állapotok estek, a poéma meneteléből nyilván kijön. De azt én nem is tagadom, hogy 1799-ben írtam, s a dolgokat is arra a télre kőltöttem. Akkor-idén vólt a fársáng - ó, szomorú folyása az esztendőnek! - ollyan kurta, mint a Vigano leányinak a derekok. De azon a télen esett-é afféle bál vagy efféle história, amit nékem csupán csak versekbe kellett vólna minden kőltői tehetség nélkűl foglalnom? arról szóljanak az egész táncoló publikumnak mind a két renden lévő érdemes tagjai.

Második az, hogy a tartomány, a helység, sőt a ház is praecise ki van téve, ahol a dorottyai intrigék estek. - "Somogyban! Kaposvárott! a herceg kastélyában! Mégis csak kellett ebben valaminek annak lenni. Hamissak a poéták! - Miért itt? és praecise itt? s nem másutt, egyébütt, akárhol? hanem itt, és praecise itt?...?" Kérem alázatosan: a Hold ugyan elég tágas lett vólna, és ott az egyűgyűk állatása szerint Dávid hegedűlvén, nem lett vólna szükség a toponári zsidókat is Pégazus szárnyain felforspontoltatni: de én főldi s különösen nemzeti dolgokat kívántam írni, hogy némelly nemzeti visszaéléseket inkább megróhassak. A főldön kellett hát játékomnak nézőhelyét felütnöm és általán fogva nemzetemnek lakó-főldén valahol.

Ha csupán az üres álmélkodás lett vólna a fő célom; jutalmamat pedig abban helyhettem volna, hogy Szabadvőlgyi úr ezt mondja kőlteményemre; "Ejnye no, az illyen-amollyannak be gyöngy esze van! Ugyan no, hogy tud már illyen átkozott portékákat kigondolni? Mi ördög -" vagy, hogy Háromlovy uram úgy elandalodjon rá, hogy egy pipa dohányja tízszer is elaludjék az olvasás közben, az asszonyság pedig a sok csuda képekkel majd minden éjjel véle álmodjék: már úgy bezzeg jöttek vólna ám drágalátos scénák s a drágalátos scénákban gyönyörűnél is gyönyörűbb peripetiák. - - Csak vegye az emberi lélek méltó képzelőre! egy kies rézerdő, túl az óperencián - egy kerek erdő, mellyben ezüstmadarak szóllanak - ez már valami: de abban osztán egy aranyvár, melly kokassarkantyún forog - már megmeg valamibb; hanem a tűndér királykisasszony, akinek minden pillanatjára orientálisi gyöngyök peregnek - - hahó, ez már nem lári-fári! Hát még a szép királyfi, a gyémántbuzgánnyal, a tátos lóval? s több illyen álmélkodásra méltó jelenések szinte az akastyányi hegyig, melly ötven mérföldről, az egy erős griffmadaron kívűl, mindent magához szippant? - - - Már illyen istóriákat talám nyólc lovas debreceni szekérrel is lehetne a pesti vásárra vitetni, mint a lipsiaira a sok Feengeschichtéket mit einem saubern Tittelkupfer.[2] Már az efféle kőltemény nyalatná magát, mint a méz: de a szatira vajmi nyögve nyelő orvosság! -

Akárhogy légyen: énnékem hazámban kellett helyheztetnem a kőlteményt. Hogy pedig annak egész situátióját Somogy vármegyében választottam, az nem azért esett, hogy a sokszor említésbe jött abususokat ott találtam vólna fel legjobban; éppen nem! Abban a nemes megyében, mellyre én mindenkor idylliumos elmerűléssel emlékezem, a barbarismusnak sincs helye, de a luxusnak vétkesebb neme verhetett még fészket. Nemesnek annak nemessei, mint mindenha valának, s teljesek a nemzeti buzgósággal. Egy Széchényi provinciájában mit találhatna az ember szatiráravalót? -

"Node kérem hát: csak kellett mégis valami okának lenni a Somogy választásában - ok nélkül csak a poéta sem csinál valamit" -

Sem több, sem kevesebb okom nem vólt, mint az, hogy akkor ott laktam. - Azomba, ha mindjárt Zágor vármegyét, vagy Berzence és Bodrog vármegyék közűl akármellyiket választottam vólna is scénául, csak fennmaradt vólna az előbbi kérdés, hogy mit vétett Berzence vármegye s a többi? Csak ollyan kérdés az, hogy múlató személyim közzé mért vittem muzsikálni in specie a toponári zsidókat és nem a keszthelyieket vagy nagykahiróiakat?

Harmadik, ami valamelly igazságra való célozásomat gondoltatja, ez, hogy mind a gavallérok, mind a dámák közt ollyan characterek, beszédek s környűlállások találtatnak, mellyek igen nagy praecisióra mutatnak. - Örűlök, ha úgy van: sőt ha ezt sokaktól s kivált nagy bélátású olvasóktól hallom el találom bízni magamat.

Minden szép tudományoknak és mesterségeknek, jelesben a poézisnak is, fő végek az ámúlás (Täuschung); ha tudni illik eleven és természeti előadásunkkal az olvasó, szemlélő vagy hallgató képzelődését annyira elámíthatjuk, hogy azt a mi kőltött scénánkba vagy indúlatunkba, mint valamelly új világba, a maga reális situátiójából általvarázsolhatjuk. Aki tehát azt hiszi, hogy az én poémámban leírott személlyek lehetetlen, hogy valóságos és élő személlyek ne vólnának, s hogy a tőlem előadott történeteknek nem másoknak, hanem igazság után írottaknak kell lenniek; az, minden becsűlettel (engedelmet kérek a technicus terminusról) - elámúlt; és én minden bizonnyal, legalább őrá nézve - poéta vagyok.

Mert az egész nemes vármegyében mindazokat, valakiket esmérni s tőlök esmértetni szerencsém vólt, tanúbizonyságúl hívom, hogy az egész tartományban, a Balaton és a Dráva partjai közt egyetlenegy személyt sem találhatni, aki az én leírásommal és mesémmel megegyezne: tanúbizonyságúl hívom a múzsákat, kicsinytől fogva nagyig, Cliótól fogva Urániáig mind a kilencet, - pedig kilenc dáma közt csak nehéz titkot tartani, - hogy az egész poémát mind magok diktálták, kit Csökölben, kit Hedrahelyen, amelly két faluban pedig, hogy mentségemre ezt is felhozzam, egy dámát sem találtam, akit ideálnak felvehettem vólna; sőt a dáma név is olly idegen az ottvalóknál, hogy én egyiknek sem mernék ezzel a névvel tisztelkedni. - Más az, hogy én Kaposváron mindöszve is egyszer vóltam, akkor is betegen és kúra kedvéért; a herceg kastélyában pedig sohasem vóltam, és még annyit sem tudok róla, mint az Első Konzúlnak St. cloudi palotájáról.

"Hogy tudom hát mégis leírni?"

A Mátyás király palotájáról Fűsűsné is tud beszéllni valamit, ha járt valaha benne. - De poétának lenni éppen azt teszi egyiket, hogy kőlteni és képzelni tudjon az ember.

Legpraecisébb látszik leírva lenni a Carnevál Kaposba való bémenetele, vagy az Einzug. - Ezt azután szúrtam belé, mikor már az egész poéma el vólt készűlve. Fényt és pompát akartam véle adni a történetnek, vévén az ideát a nagyméltóságú főispány ő excellentiájának béiktatásakor tett solennitásból, melly azelőtt való nyáron esett. De ha valaki az én fársángi colonnejaimnak vezérit az akkori vezér urakból akarná kiókumlálni: nem tudom, hogy találná fel a marcali osztályban madám Cserházynét? - Értenek engem, akinek illik. - -

Egyébaránt, nem szükség apologizálnom: négy esztendő olta esmérik sok úri rendű urak és asszonyságok ezt az én tréfa versemet; elégnek olvastam fel magam is némelly víg kompániákban, elégnek megvan kézírásban is. Mindenütt jó kedvvel fogadták, senki benne meg nem ütközött. Legnagyobb jutalmam egy-két kacaj volt; legnagyobb bűntetésem pedig egy-két legyező-leggyentés. Ez egyik sem dűjti el a tornyot: valamint maga sem az egész Dorottya, vagy a dámák diadalma a Fársángon; ha mindjárt még tízszer volna is írva négy könyvben.

Mégis képzelem, hogy találkozni fognak ollyan nénék, akik vagy itt, vagy amott megbotránkoznak vagy ebbe vagy amabba: szja, Lelkem! a hajlott időnek tulajdona a botorkázás, és bajos dolog a tárgyakat tistán és a magok formájában látni pápaszemen, vagy hogy a genus ellen ne hibázzak - mámaszemena -! Képzelem más oldalról azt is, hogy sok húgak mint fognak tetszeni magoknak, mikor a szép szemek, orcák, kezek, a szerelem diadalmi s több effélék fordúlnak elő, hogy dagad győzni vágyó szívek, hogy futnak majd a tűkörhöz, majd a toiletthez - s mit látnak? amaz elsáppadva kucsorog emennek liliomiért s rózsáiért. Te szegény tűkör! és te könyörűlő toilette! - Semmi: ez mindennapi dolog, az illyen a boldog culturához tartozik, és a világ magától megy. Ájúlnak a stucerek truppjai egy nimfa előtt, kire születtekor sem a bába, sem édes mámikája nem nevetett; és a nimfa maga is kezdi hinni, hogy az ájúlásig kifáinúlt nemes látogatók nem csapodárkodhatnak, s a jó tűkör csak reggel hazudik. A Flórától kicifrázott párkák nyújtják vagy elmetszik a megbutúlt érzésűeknek életek fonalát; és a salátának-önteni-való nyűttes románokból lepáriált levelek szinte ontják a temjénfüstöt a Kármin istenasszonynak...

De elég a szatirából. Folyóbeszédben hamarább megneheztelnek azért, mint a versekben. - Azt mondanám az elébb, hogy ez a poéma nem szatira: most is azt mondom, hogy nem szatira ez a poéma.

"Mi hát?"

"Mi?"

"Micsoda?"

Már ez franciáúl is, olaszúl is csak illyenformán hangzik, tehát németűl magyarázom - komisches Heldengedicht. Magyarúl nem merem addig a nevét emlegetni, míg részenként okát nem adom. Hátul kezdem fejtegetni.

Versezet. Már e' régen meg van téve annak, amire ő jó: hadd tégyen hát nálam is carment mint poéma kőlteményt; bárhogy kiáltsanak is, akiknek vagyon szájok, kedvek, idejek a kiáltásra. Superintendens Szilágyi ollyan régen vette fel ezt a szót, s azolta ollyan régen élünk vele minden ellenmondás nélkűl, hogy ez a szó már praescibrált.

Vitézi. Ezt jobban szeretem a bajnokinál a heroicum kitételére; noha nem ragaszkodom belé makacsúl. Sem a vitéz, sem a bajnok nem tészi ki eléggé a héróst: míg nem akarjuk. Egyezzünk meg valamellyikben, s mindjárt hérós lesz akár a bajnok, akár a vitéz, - és csak azonn a becsűletes úton, aminn a németek Heldje. Mi a valóságos hérós, és mi a heroicus cselekedet, s miben áll a heroicum poémának természete? az nem fársángi discursusba való. Írtam erről az Árpád név alatt írandó epopoeámnak rövid rajzolatjában és kritikájában, melly, reménylem, nemsokára kijöhet. Addig a tudni kívánó olvasótól egy kevés várakozást kérek.

Furcsa. Ez nékem annyit tesz, mint comicum. Az Árpádra írott kritikámban ennek az elnevezésemnek is okát adom, s kérem, hogy akik benne meg találnak ütközni, függesszék fel addig recensiójokat, míg az említett kritika közkézre kerűlhet. - Ott az epopoeának tudományját bővebben előadom: most csak arról szóllok egy keveset, millyen móddal kívántam légyen ezt a Dorottya nevű furcsa epopoeát annak formájához alkalmaztatni.

Magában a vitézi epopoeában már sok próbát tett hadi dolgokban gyönyörködő nemzetünk, mellyek között a belső érdemre nézve legderekabb gróf Zrinyi Miklósnak, ama szerencsétlen vadásznak, Ádriai tenger Sirénája, mellyel vitéz nagyatyjának, a Szigetvárban elesett gr. Zrinyi Miklósnak tetteiről szerzett, és amellyet én, minthogy csak kevés és nem kapható régi rongyos exemplárban lappang a nagyobb könyvtárakban, szándékozom Árpád kidolgozása előtt históriai és aestheticus commentáriussal kiadni, ha az Isten egészségemnek s csendes életemnek kedvezénd.

A közép vagy bajnoki epopoeában már nemcsak próbákat, hanem valósággal szerencsés csinálmányokat is mutathatunk anyai nyelvünkön.

A furcsa epopoea még az, amellyben egy-két fordítást ugyan magyarúl is olvashatunk: de eredeti próbát még nem tettünk.

Ez az a Dorottya, mellyel én poétai literatúránknak ezt a hízakját bétőlteni igyekeztem. - - Ebben az actio vagy a munkálkodás, mellyet én a deák fabula után mesézettnek nevezek, egészen kőltött, amint már oda feljebb előadám; kőltöttek a személlyek is, karakterestől együtt. Mivel pedig a kőltésnek fő törvénye a verisimilitudo (Wahrscheinlichkeit), azaz, hogy a dologban semmi képtelenség ne légyen, s az olvasó képzelhesse, hogy az megtörténhetett: ezt a törvényt én is szemem előtt kívántam tartani. Hanem mivel a comicumnak természete megenged egy kis nagyítást (Uebertreibung), amelly tisztességes fillentés a kómikus poétának célját s az ő munkájának bényomását hathatósabban segíti: én is néha ebből az okból a személlyeknek egyes vonásait s a különös történeteket szaporítottam, halmaztam, nagyítottam, hogy így a festés elevenebb és béhatóbb légyen; de képtelenségre mégse fajúljon el.

Epopoeámnak meg kívántam adni az aesthetica egységet is, hogy a benne levő egy és simplex actiót az olvasó elméje egyszerre könnyen felvehesse és végig láthassa: melly actió, vagyis végbevitt cselekedet rövideden ebben áll: Dorottya a maga leánytársaival, a rövid fársáng és a kevés menyegző miatt, Carnevál és az ifjak ellen hadat indít, és mikor már őket szinte meggyőzte, Vénus a dámáknak minden kívánságokat megígérvén, emezek eránt megbékélteti.

Ezen fő actió mellé epizodákat is tettem, vagyis ollyan melléktörténeteket, amellyek a főtörténetnek természetével megegyeznek és származásokat mintegy amattól kőlcsönözik; s annak interesszéjét, béhatását s egész fényjét nevelik, segítik. Illyen episodium a többek között a kaposvári ebéd, a tánc, a lokajok és szobaleányok közt esett kűlső csata, melly utólsóval, mint valamelly umbrával akartam a galánt csatának fényjét felemelni. Ha pedig olvasóm alacsony történeteket s egy Gergő hajdú szájába illő szókat talál ebben az episodiumban: jusson eszébe, hogy a dramatikában is vagyon niedercomisch, Possenspiel, opera buffa, s holmi monodrama, duodrama s a többi. Lesz, aki ezekben több kedvet talál, mint Cithére pompás megjelenésében és oratiójában: lesz, akinek jólesik ez utolsót olvasni, nyomban mindjárt egy cselédházi scena után.

Az én szerzeményemnek interesszéje áll a nemzeti luxusnak és elkorcsosodásnak kigúnyolásában s ifjainknak és leányinknak csintalan, sőt sokszor pajzán múlatságaiknak megbűntetésében. - Mert aki azt gondolja, hogy a comica poézisnak célja (már az akár epicus, akár drámai, akár más kisebb darab légyen is) csak az olvasó múlattatására s nevettetésére irányoz: az, ítéletem szerént, hibázik. Bizonyára, valamint az egész poézisnak, úgy ennek is fő célja az emberi szív jó vagy rossz, nemes vagy erőtlen, okos vagy bohó vóltának előadása, melly által amazt lelkesítni, ezt pedig helyre hozni iparkodik. Ezt a nemes célt pedig (kivált a sokaság eránt) nem holmi sikeretlen szentenciák, sem nem az oskolai száraz declamatiók éretik el az íróval; hanem a nézésre kitett példáknak s a munkálkodásba hozott érzéseknek és indúlatoknak van az a béhatóbb erejek, melly által a múzsák boldogítóivá lésznek az emberi nemzetségnek.

Hogy pedig az említett fő célra jobban eljuthasson az epica poézis, és szebb formában bájolhassa bé magát az olvasó fantáziáján keresztűl annak szívébe: több eszközöket is vett fel, mellyekkel én is igyekeztem élni. - Illyenek a leírások, a képek, mellyeknek a festés és jó elrendelés által nagy aesthesisi erejek vagyon; illyenek a hasonlítások (similék), mellyek a történet előadásának elevenséget, gyönyörködtető tarkaságot és néha világosítást is szereznek.

Nálam a comicumnak kútfeje az, hogy a történetet, melly magában nevetséges, úgy adom elő, mint nagy és fontos dolgot; hogy a fontosság és az olvasónak interesszáltatása még nagyobb légyen, munkálkodó személyimnek sok gáncsot és akadályt szerzek céljaiknak elérésében: de az akadályokat utóljára egy váratlan eszköz által, sőt isteni közbenjárással hárítom el, hogy az addig várakozó s kételkedésbe tétetett olvasót a csomónak feloldása egyszerre lepje és nyugtassa meg. Ez neveli a csudálatosságot is, melly az epopoeának tulajdona, és amelly az én epikus versemben már a történetben magában is megvan, a machinák által pedig szaporíttatik. - Azt mondhatná valaki, hogy jobb lett vólna a csomónak kifejtését magából a dologból s magok a munkálkodó személyek által tétetni meg: de egy az, hogy a dámáknak annyi praetensiójáról tenni emberi erőn feljűl vagyon, és csak a hatalmas cyprusi istenasszonynál van az a bőség szarva, mellyből mindnyáját ki lehessen elégíteni; más az, hogy a visszavonást is Éris csinálta, a megbékélést is istenasszonynak vólt illő véghezvinni.

Stílusomat szándékoztam célomhoz, a dologhoz és a személlyekhez alkalmaztatni; és hogy epopoeám néha-néha drámai formát is végyen magának, s annálfogva még tarkább légyen, a scénák pedig jelenvalóbbá és érdeklőbbé légyenek: imitt-amott magokat beszéltetem a személlyeket, melly az olvasónak únalmát is ébreszti. Vesse össze a figyelmetes ember Bordácsnak, Dorottyának, Rebekának, Opor-nak, Gergőnek és Vénusnak beszédjeit: reménylem, nem fogja azokat cél ellen valóknak vagy únalmas pótolékoknak tartani.

Egy szóval óhajtottam az epopoeának egész formáját, természetét és alkotását, a legjobb mustrák után, ebben a kis munkámban is követni. Amelly célból még a kűlső szokott módra is vigyáztam. Így példának okáért a poémának elején mindjárt kitészem a matériát rövideden és világosan: hogy pedig az egy kevéssé sokat ígérő, magahányi és ollyan scriptor cyclicushoz illő, az a comicumban elmehet, külömben a valódi epopoeában szenvedhetetlen vólna. Illyen comicum a felkiáltás is, vagy a segítségűl való hívás a butelliához; más heroicocomicus poéták más-más felkiáltásokat gondoltak; az én fársángi poémámhoz s annak foglalatjához ez nem éppen alkalmatlan. Munkámat négy könyvekre osztottam; melly felosztás a történetnek és a poémának természetéből foly; nem is lehet az, akármelly kőlteményben is, ok nélkűl való. Ami utóljára a versnemet illeti: ha vitézi epopoeát írtam vólna, a hexameterre esett vólna a választásom; egy illyen populáris és csupán múlattató époszhoz jobbnak tartottam a szokott kettős strófákat.

Akárhogy ítéljen ezen első igyekezetem felől kedves nemzetem: én azzal nyugtatom meg magamat, hogy jobban szeretek középszerű originál lenni, mint első rangú fordító. - Adják az egek, hogy egész nyaláb remekek homályosítsák meg minél előbb ezt az én csekély próbatételemet!

Summaya. Mikippen az Carneval[3] nagi pompával Kapos Várott be menvén, holoth is ebidöl vala és az Matricullat föll nittatia vala; kin a Dorotthia kis Azzonnak löön nagi buffulása.

   Éneklem a Fársáng napjait s Dorottyát,
Ki látván a dámák bajos állapotját,
Carnevál s az ifjak ellen feltámada,
S diadalmat is nyert pártára únt hada.
Olly lármát, zerdűlést, viadalt beszéllek,
Amillyet nem láttam, miolta csak élek,
Amillyet nem említ semmi istória,
Meg nem merne tenni maga a francia:
Miként insurgála amazon módjára
Egy nagy dámatábor Carnevál hadára.
Vajha méltóképpen le tudnám rajzolni,
Millyen vitézséggel tudtak ők harcolni,
S miket vittek véghez felforrott mérgekbe. -
Hát férhet illy harag angyali szívekbe?^[4]
Igazán, hogy minden századnak a végén
Nagy dolgok esnek meg a főld kerekségén! -

   Fársángi jó borral habzó butellia!
Mellytől a múzsákban gyúl a fántázia,
Te tőlts bé engemet élő spiritussal,
Hadd danoljak harcot én is Enniussal.
És te, Nanét, tőllem szívességgel vedd el,
Ha munkámnak becset szerzek szép neveddel:
Legalább, ha könyvem végig nem olvasod,
Megpróbálhat'd rajta frizérozó vasod.^[5]

   Az örvendő Fársáng kiindúlt Budáról,
Túdósítást venni a magyar hazáról,
S lajistromba szedni az új menyecskéket,
Öszvejart sorjába minden vármegyéket.
Fejérvár és Veszprém csínos két vidéki
Teljes örömére szolgáltak őnéki.
Majd Szalának keskeny, de kies csúcsánál
Általjött a jégen Tihany hegyfokánál,
S kiszállván Balaton szántódi révére,
Az áldott országba: Somogyba béérve.
Löllén egy stációt csinálván magának,
Igyekszett a Lengyel urak Tótijának,^[6]
Tótiból mint teljes kész lakadalomba,
Béhajtatott vígan a víg Nagybajomba,[7]
És ott ama magyar jószívű uraknál,
Kik közt hóltfélben is vídám szívvel laknál,
Kipihenvén magát, másnap késő reggel
Megindúlt Kaposba parádés sereggel,
Kapos fővárossa Somogy határának
S herceg Eszterházy dominiumának,
Melly az elmúlt nyáron felette őrvendett,
Keblébe fogadván annyi úri rendet,
Kik a nagy Széchényi főispánságának
Hallatlan pompával s fénnyel udvarlának,
Kapos, hol másként is, igazságot tenni
A megye tisztjei öszve szoktak menni,
Kapos vólt a vídám Fársángnak is célja,
Hol szállásává lett a herceg kastélyja.

   Itt nyúgodott ő meg. De bezzeg előre
Nem tudta, mi szélvész támad jövendőre.
Sokszor hol örömre készűlget az elme,
Ott lepi meg nem várt baja s veszedelme.
Sokszor torrá válik a víg lakadalom.
S a muzsikát ketté vágja a siralom.
Így járt a Fársáng is. - De míg még a' lenne,
Hogy e zűrzavarra Múzsám reá menne:
Előbb kell kezdenem elbeszéllésemet. -
Fársángi víg húmor! csiklándj fel engemet.

   Dob- s trombitaszóval elhagyá már Mérőt[8]
A Fársáng, vivén sok vezetőt, kísérőt.
Ki szánon, ki lovon, ki csak gyalogjába,
Örömkurjantással siettek nyomába.
Kiki elővette legcifrább köntösét,
Hogy fitogtathassa magát, pénzét, ősét.
Villog az ezűst kard s az arany paszomány.
Virágzani látszik tőllök a tartomány,
A szépség angyali magyar szűz formába
Leszálltak az égből a főldi szánkába.
Gyenge szívecskéik előre repesnek,
Hogy még ma tőrt fognak vetni egy kegyesnek.
Azért rendbe szedvén szemek s orcájokon,
Ami csak bájoló s béható azokon,
Köntöseikből is azt vették magokra,
Ami jobban illik egy illy angyalokra,
Szív-halászó hajok drágaköve s tője,
Hószin nyakok s fülök aranyos függője,
Rezgő billegéssel amidőn lengenek,
Minden érző szívben reszketést szerzenek.
A szép kantusoktól kirózsádzott szának
Pompásabban diszlő tavaszt nem kívánnak.
A sok slepp, az a' la Bonapárt s vigánó
A rakoncák között suhognak piánó. -
"Álljatok meg! kedves angyalkák! álljatok!
Ímé, egy poéta siet utánnatok,
Szánkáitok nyomát lantolva késéri,
Hogy társaságtokba vegyétek, azt kéri;
Öröm-innepteket danolni kívánja:
Aki rám nem hallgat, dűljön fel a szánja!"
Így szóllék hozzájok. De rám nem hallgattak,
S hellyet valamellyik szánkában nem adtak.
Én hát csak utánnok ballagék fáradtan,
S ímé, a Pégazus előmbe lepattan.
Felugrám e szárnyas paripa hátára,
Felettek repkedem Mongolfír[9] módjára.
A levegőégnek felsőbb országából
Mindent pontról pontra láttam a szánkából.
Ó, miket láttam én! ó, minket csudáltam!
Kivált a trompőzbe[10] ha lekukucsáltam.

   Mint mikor a külső princek múlattára
Udvari szánkázást csapat Pétervára^[11]
És északnak minden szépsége pompáson
Láttatik egynéhány szánkában summáson;
Szibéria minden nyuszttal, hermelinnel
A cár udvarából kijön vegyes színnel;
Az európai követek indúlnak,
Árktósz dicsősségén csudálva bámúlnak:
Illyen pompa vólt itt; ennek látására
Illy csudálkozással bámúlt Kaposvára.
Én pedig felettek az éther útjain
Úgy lebegék vala Pégazus szárnyain,
Mint midőn Blanchárd úr úszkált az áerben,
S egész Bécs bámúlva nézte a Praterben.

   A lovak és szának öt osztályt tevének,
Öt járása szerént Somogy vármegyének.^[12]
Vezette mindenik osztályt egy olly nemes,
Ki gavallér s illen fő rangra érdemes.
Bongorfi, egy dísze a magyar hazának,
Lovaglott előtte Kapos zászlójának.
Közép idejű ő, de a virgonc termet
És friss elme benne vigasságra termett.
Külömben is Bécsben s más külső országban
Eleget forgódott ő a nagyvilágban.
Vídám a nézése, módos a ruhája,
Cifra s cifrán lépked büszke paripája.
Marcali osztályját Cserházy vezette,
Ki e szép hivatalt meg is érdemlette,
Ha nézzük ruháját és deli termetét,
Régi őseivel tűndöklő nemzetét. -
Fiatal ő, van egy szép kis felesége,
Ebben van őnéki fő gyönyörűsége;
Kinek cafrangozott hintó-szánja megett
Pompáson vezérli a lovas sereget.
Az igali népnek vezére vólt Ecse,
Kinek sokra nézve lehetett illy becse.
Ő a franc és német könyveket forgatta,
A szép assemblékat^[13] gyakran látogatta:
S ezzel olly tudományt szerzett ő magának,
Melly díszére lehet egy világfiának.
Még a lóhátról is játszik a dámákkal,
Múlattatván őket sok elmés tréfákkal.
A katonaságot viselt Bordács, Sziget
Lobogója előtt katonásan iget.
Torzonborz bajussza eléggé mutatja,
Hogy Bordács inkább Márs, mint Vénus magzatja.
De külömben, tudjuk, Vénus Márst kedveli:
Bordács is ezt sok nyers dámáknál felleli.
Tanúlt lova hortyog s ugrándoz alatta,
Ura száján pereg illyen-ollyan atta.
Szemővel, egy módos ifjú gavallérral
Babócsa érkezett gyönyörű manérral.
Szelíd vezetője ennek a colonnak
Csak most adott kezet egy szép kisasszonnak.
Mátkája portréját a mellyén viseli,
Szája mosolygással, szeme tűzzel teli,
Kardja briliántos, strikkolt a ruhája,
Kellemes lejtőt jár kisded paripája.

   Öt fő vezetői hát ezek valának
A somogyi sereg öt fő osztállyának,
Mindenik magával szép népet vezetett,
Melly zászlója alatt lóháton léptetett.
A meglett idejű urak a dámákkal
Körűltök s utánnok csúszkáltak szánkákkal,
Mellyekben mint annyi égnek szülöttei
Jöttek a Somogynak mosolygó szépei,
Kik közt a szép Laura, Szemőnek mátkája
Ollyan, mint Etelka, a világ csudája:
Képén olvashatni azt a boldogságot,
Amellyért kedvelli Szemő a világot.
Másik szánban madám Cserházyné vagyon,
Szép kis ifjasszonyság, még fiatal nagyon.
A nagyvilág őtet galántúl nevelte,
Mellyel természeti kellemét emelte.
Igéz, mikor játszik, bájol, mihelyt táncol,
Ha diskurál, minden szívet hozzáláncol.
Muzsika, hímvarrás, könyvek olvasása,
A finomabb érzés és erkőlcs forrása
Édes versengésre ébresztették nemét,
Díszeltetvén benne a szépség érdemét. -
Úgy fénylett egy másik szánon Amália,
Mint a majoránnán szendergő grácia.
Azok a szépségek, kik véle valának,
Megannyi próbái vóltak a hibának;
Őtet úgy nézhetni, mint egy tökélletest,
Kinek minden ízén Vénus egy Vénust fest.
Mint midőn az éjnek setétes kárpitja
Bakacsin-szőnyegét kétfelé kinyitja,
A hajnal pirosló orcája kiderűl,
Atlác-felhőkből szőtt kantusa szétterűl:
Úgy leng kétfelőlről haja, melly fekete,
Úgy fénylik körűle rózsás tekíntete,
Szeme két csillaga úgy derűlt ki erre,
Mintha két Phosphorus[14] ragyogna egyszerre.
Mosolygó ajaki fejlő rózsabimbók,
Mellyeken cúkorrá változik minden csók.
Hószín nyakán örv van, mint a gerlicének,
Gyengébb a harmatnál bőre szép kezének.
Pihegcsélő mellye domború két halma
A gyönyörűségnek szentelt aranyalma.
De mit festem én azt, amit az isteni
Kéz is csak remekként akart teremteni?
Elég, hogy ő ollyan, mint az a rózsaszál,
Melly a Cipris[15] mellyén hasadófélben áll. -

   Istenek! istennék! ugyan millyen zsinat,
Melly ennyire borzaszt mindent érző-inat?
Mi hármóniátlan lárma jön fülembe,
Mintha nyólc kugyafi zúgna egy verembe,
Vagy mintha az elfőtt kása poffangana? -
Ahá!... itt jön egy szán, s benne két vén zsana.
Beszéllnek magok közt, az ördög tudja mit,
Tán a szengelléri borsot^[16] vagy valamit.
Dorottya az egyik, az öreg kisasszon,
Ki méltó, hogy reá örök párta asszon:
Mert úgyis már akkor viselt aggkoszorút,
Hogy a burkus kezdte a másik háborút.
Mégsem ólthatta meg annyi sok esztendő,
Bár már hatvanötöd-fűre lesz menendő,
Most is a legényért mindjárt kardra kelne,
Csak vén oldalához dörgölőfát lelne.
Pedig már felszántott tisztes orcájának
A bőrén lúdgégét^[17] könnyen csinálnának.
Úgy pislog béhullott szeme két tájéka,
Mint a kocsonyába fagyott varasbéka.
A vénség béverte púderrel hajait,
Kitördelte kettőn kívül a fogait:
Úgyhogy, ha bélottyant ajakit kifejti,
A hamut mamu-nak, a szöszt pösz-nek ejti.
Akár nézz elaszott bőr és csont karjára,
Akár két, írhával bévont rakoncára.
Lohadt mellyén csomó ruhák tekeregnek,
Mellyek közt elhervadt csecsei fityegnek:
Mint két darab vackor a sűrű levélben,
Amelly alatt fonnyadt egész ősszel s télben;
Vagy mint midőn az ért uborkát leveszik,
S a napon megaszván, a kóc közzé teszik.
Egy szóval nincsen már benne semmi épség,
Már elfelejtette nevét is a szépség:
Mégis, lám, akinek kén litániázni,
Itt mér a fársánglók között botorkázni. -
Mellette aki ül, az öreg Orsolya,
Bíz az is csak ollyan elcsiszolt korcsolya,
S csak annyival külömb mamszel Dorottyánál,
Hogy asszony, s ötször vólt Hymen oltáránál.
De abban őrajta sem vág ki Dorottya,
Hogy néki is kedves még az Ádám botja.
Igazán, hogy vén lyánt s vén asszonyt a manó
Olly helyen is teker, ahol nem vólna jó.
Mit keresnek ezek fársáng innepében,
Kik úgy látszatnak a szépek seregében,
Mint mikor a rétnek virági kinyilva
Mosolyognak, s köztük áll két rothadt gilva.[18]
De ám légyen! Úgy is fársáng van most éppen,
Maskarára nem lesz szükségünk ekképpen.
Az egész tábornak Opor fővezére
Mind az öt osztálynak vólt teljes díszére.
Mert nemes nemzete régen fényeskedik,
S vitézséggel híres ősökkel kérkedik.
Maga is az élet legszebb tavasszában
Nagy magyar gavallért mutat formájában.
Fekete bajussza fedi vídám száját,
Árnyékozza barnán pirosló orcáját.
Bátorsággal teljes két szeme forgása,
Természeti vitézt mutat mozdúlása.
Válla, mellye, combja s minden tetemei
Fővezérhez illők s az ég főmívei.
Nyusztos kalpagjának kócsag-bokrétája
Gyengén leng, ha fúvall a szellő reája.
Prémzett zőld mentéje fekete báránnyal
Szépen összveillik a skárlát dolmánnyal.
Rojt s paszamánt veres nadrágát drágítja,
Magyaros derekát arany öv szorítja.
Almás paripáján cafrangok fűggenek,
Amellyek szittyai módra készűltenek.
Lova kevélykedvén a rajta űlővel,
Hortyog, táncol, kapál, nyerít délceg fővel,
Gőgösen megy elől mint fővezér lova:
A truppok kísérik és a szának tova. - -

   Ekkép ezer öröm és kiáltás között
A múlató sereg Kaposba kőltözött.
Carnevál a herceg kastélyába szálla,
Hol már elkészítve vala a bál-szála.
Lovokról az urak mindjárt leugrálnak,
Avagy szánjaikból módosan kiszállnak,
S főhajtva köszöntvén a szép angyalokat
Lesegítik fogott karokkal azokat. -
Így szedik a vídám népek, mikor megért,
A pirosló bakart és a fejér gohért,
Mint itt a lyánkákat, különb őltözetben,
A víg gavallérok e dáma-szüretben.

   Megtele vendéggel már a szála szépen;
S a dél órája is elérkeze épen.
Az urak múlatnak egyetmás beszéddel,
Míg elkészülnének mások az ebéddel.
Egyik azt vitatja, hogy Bonapárt megholt,
Másik: miket csinált, mikor insurgens volt.
Egyik arról beszéll, mellyik jobb paripa,
Más, hogy az övénél nincs szebb tajtékpipa.
Némellyik dicsekszik futós agarával,
Vagy ennyi lépésre járó puskájával. -
A dámák előtt is forr sok matéria:
Az a szép gavallér kinek az úrfija?
Az a jeles kantus ugyan hol készűle?
Az a fülönfüggő mennyibe kerűle?
Mért van ennek s ennek most olly ritkasága?
A kávé, a cúkor mért olly méregdrága?

   Míg ekképpen űzik a terhes unalmot,
Várván az ebédet, hegedűt, cimbalmot:
Ím, a toponári zsidók[19] békerűlnek,
És muzsikájokkal helyekre leűlnek.
Hajdú, lokaj által elkészűl az asztal,
Melly már sok elvásott hasakat vígasztal,
Megfrissítő levest nyújtván a gyomorba,
Melly pacallá vált a tegnapi mámorba. -
Egy kicsiny csendesség vólt az ebéd felett;
De az étel, ital hevítvén a belet,
S éledvén azáltal a szív verőere,
A vendégek kedve újj életet nyere. -
Úgy is szokott lenni, hogy a leves alatt
Elzárja a beszéd útját minden falat;
De már a hús után a discurs kezdődik,
Csakhogy még országos dolgokról vivődik;
Majd a becsináltak hozzák a tréfákat,
A viccet,[20] a bon-mot, az anekdotákat;
A sűlt megvettetve nézi az asztalon,
Mint törik a kacajt mind a két oldalon;
S mikor a csemegét kezdik hordogatni,
Bezzeg auditort is írmagúl kaphatni.
E' történt meg itt is. Mar az ebéd végén
Liber atyánk s Comus[21] országlott a gégén.
Már a nyájasság is, pillangó szárnyakkal
Repkedvén, enyelgett s játszott az urakkal.
Víg öröm és tréfa űlt minden homlokon,
Gráciák cicáztak dámák pillájokon.
Már a galánt lelkek nem győztek nevetni,
Sok szemek kezdenek együtt beszéllgetni.
Barátság s szerelem közttök múlatozik,
A vígság zászlója alatt alkudozik.
Míg a toponári Azsáfok szép számmal
Múlatják az asztalt muzsikaszerszámmal,
Édes áriákat Amphion módjára,
Vagy fürge tust húzván az ivók számára.

   Végre a vendégek hogy megelégűltek,
S már minden poszpásztok asztalra kerűltek:
Parancsol Carnevál, tőltsenek borokat,
S a köz egészségért igyák meg azokat.
Maga egy nagy pohárt, melly arany egésszen,
És drágakövekkel csillagzik sok részen,
S amint mutatják a jelek oldalában,
A Kupa hercegé vala hajdanában -^[22]
Egy nagy pohárt megtőlt zákányi jó borral,^[23]
S fejet hajtván minden vendéginek sorral:
"Adja Isten, így szól, többször is, másszor is,
Hogy így megvíduljon közttünk a komor is;
Más egészségéért, a magunk hasznára,
Eresszük ezt a bort a többek útjára:
Adjon Isten sok pénzt, bort, búzát, pecsenyét,
Éltesse vármegyénk újj vejét és menyét;
Éljen a barátság közttünk s a szerelem;
Aki engem szeret, igyék egyet velem!"
A vendégek erre éljent kiáltanak,
A muzsikák pedig öröm-tust rántanak;
Tajtékzó poharát Carnevál kiissza,
S az urak prositot kiáltanak vissza.

   Mind elcsendesednek az egész szálába,
S Carnevál felállván bársony trónusába,
Az egész népséget körűl megtekínti,
S felvont szemőlldökkel figyelemre inti.
Híment, egy kellemes termetű fiatalt,
Ki visel generál-násznagyi hívatalt,
Felszóllítván űlőszékéből mellőle,
A nagy mátrikulát előkéri tőle.
Hymen a székéből elfordúlván balra,
Egy potrohos könyvet feltesz az asztalra.
Még a Calepinus tíznyelvű grapsája,^[24]
Vagy a kazuisták teológiája
Hozzá képest tetszik Finger-kalendernek,
Vagy etuisbe[25] illő dirib-darab szernek.
E nagy könyvben fel van jegyezve sorjába
Minden dámák neve pro-memóriába,
Akik már tizenkét esztendőt elhadtak,
Hanem hatvannégyet még meg nem haladtak:
Mert ez a két határ amaz epochában,
Mellyben már s mellyben még van tűz a dámában.
Aki az időnek e két pontja közt van,
Annak mint megannyi angyal, ollyan a kan.
Legyen kicsiny vagy nagy, szelíd, vad, vén vagy hűlt,
Mégis elvágja az, hidd, ameddig megsűlt. -
Mindezeknek nevek hát lajistromképpen
Fel vagynak ama nagy könyvbe írva szépen,
És akik el vagynak véve vagy jegyezve,
Egy veres kereszttel vagynak megjegyezve:
De, ah! benne, amint odakandikáltam,
Igen kevés veress keresztet találtam. -
Elég, hogy a dámák hatvannégytől fogva
Esztendő-szám szerént voltak itt kiosztva;
Akik pedig örök pártába maradtak,
Nevek mellé asszú fügécskék írattak.

   Carnevál a jegyzőkönyvet kinyittatja,
S előbb curiose keresztűl forgatja,
Osztán kikeresvén Somogy rubrikáját,
Hímennek kezébe adja a pennáját.
Hímen hát a pennát dugja a füléhez,
S Carnevál is így kezd beszéllni népéhez:
"Urak! asszonyságok! tudjátok tisztemet,
Amelly most közzétek vezérlett engemet.
Ím én azért jöttem ide mostanában,
Hogy tudjam, ki van még, s ki nincs már pártában.
Hogy megköszönthessem az újj asszonyokat,
S más fársánggal férjhez adhassak másokat.
Igaz, hogy a mennykő vén Dubranovszkija,[26]
Már elkomorítván a hypocondria,
S irigyelvén a más gyönyörűségeit,
Kurtára szabta ki a fársáng ideit:
De meg is, azt tartom, elég idő annak
Hat hét is, akiben virgonc erek vannak.
Sőt öt hét alatt is férjhez lehet menni,
Akit a legények el akarnak venni:
Egy hét leánynézés, második szeretés,
Harmadik, negyedik, ötödik hírdetés. -
Most nincs egyéb hátra, hanem hogy tudhassam
A férjhez-mentteket s őket felírassam:
Írja, Notáros 'ram!" - Hímen hát szépszerrel
Megtőltvén pennáját veres cinoberrel,
Amint a társaság maga jelentette,
A férjhez-menteknek nevét feljegyzette. -
Carnevál elbámúlt, melly kevés a számok,
Akiknek készűlnek a vénusi hámok,
Látta, millyen sokak itt a subjectumok,
De sem copulájok, sem praedicatumok.
Látta, melly szomorú képpel búsonganak,
Akiken külömben rózsák virítanak;
S mint rideg^[27] violák a puszta homokon,
Magánosan sírnak únt árvaságokon.
Látta, hogy Dorottya, s akik már vénecskék,
Dohognak magokban, hogy ők nem menyecskék;
Egy két fogacskájok csikorog szájokba,
A vénség ráncait szedik több ráncokba;
S mint a világa-únt és megszáradt avar,^[28]
Mellyet a homályos déli szél felkavar,
Mindenik úgy susog és morog magában
Elélt idejének kelletlen vóltában.

   Ezt jól észbe vévén Carnevál, ezennel
Helyére téteti a könyvet Hímennel.
S hogy a kedvetlenség több erőt ne végyen,
S netán az örömben nagyobb csorbát tégyen,
Látván, hogy poszog már sok asszú pöfeteg,
S az ifjaknak lábát bántja a viszketeg;
Mond: "Hozzanak elő máslás-butelliát,
Készítsék a zsidók a kanafóriát,
Jőjjön az asztalra auszprug[29] és piskóta,
Azután perdűljön mindjárt egy friss nóta!"
Meglett. - Asszúszőlőt az urak ivának,
A dámák feketén egyet kávézának.
S asztaltól felkelvén prosit-kívánással,
Udvaroltak orca- és kézcsókolással.

   Megperdűl egyszerre Izsák száraz fája,
Zengő szerszámokkal kíséri bandája,
Kellemes hangzások a szálát bétőltik,
Az ifjú szíveket örömre felkőltik.
Mindenütt a vendég kezd már örvendeni
S viszketeges lábát táncra készíteni:
Az únalom s bánat iromba szárnyakon
Kirepűl lekókkadt fővel az ablakon. -
Hogy az urak csendes táncot tehessenek,
Izsákék szép lejtő minétet kezdenek;
Mert hamar megromlik a gyomor főzése,
Hahogy étel után nagy a test rengése. -
Carnevál felkiált: "Urak, egyet szóllok!
Itt sok újj mátka van: gondolkodjunk róllok.
Úgyis az útam is őérettek tettem,
Az urakkal együtt közttök ebédlettem.
Engedjük meg nékik (hisz az úgysem szégyen),
Hogy az első rend tánc most az övék légyen,
S ekként kézfogójok ittlétemben essék,
Hogy megemlegessék." Mind rámondják: Tessék!
De Dorottya s mások, kik pártába sűlve
A széken, kanapén maradának űlve,
Magokban zúgódtak, mivel szégyenlették,
Hogy közttök e csúfos külömbséget tették.
Rendes is vólt látni, miként sok vén dada
Többektől kiválva a széken kushada,
S miként néhány csalfa ifjú sok agg-lantot
Ujjal mutogatván, nagyokat kuccantott.

   Kezdődik a minét. - Három gavallérral
Három deli dáma kiáll szép manérral:
Franciás táncokat kezdik főhajolva,
Folytatják páronként viszontag másolva,
Sétáló lábokkal Z betűt ejtenek,
Egymásnak oldalvást suhanva lejtenek.
Mint midőn szerelmes gór-jércéje megett
A dagályos kakas érezvén meleget,
Enyelegve játszik, tarréját berzeszti,
Oldalt forog, tipeg s szárnyát leereszti:
Így tesz a gavallér itten a dámának,
Kényes tempójára a francok táncának.

   Sem kedvem, sem erőm nincsen arra nekem;
Hogy minden sor táncot leírjon énekem.
Az első társaság mihelytt elvégzette,
A rendet a többi újj házas követte;
S hogy minden mátkapár egy-egy táncolást tett,
A szála s muzsika mindennek szabad lett.
Ismét megzendűlvén a húron a minét,
Ecse kézen fogja madám Cserházynét,
Cserházy hellyre áll a szép Belindával,
Opor is Rózsival, a legszebb lyánkával:
Negédes módira léptetik lábokat,
S dupla főhajtással végezik táncokat.

   De miként a május mosolygó havában,
A természet csendes lévén ő magában,
Tisztán fénylik a nap, vidám a mezőség,
Lassú andalgásban hallgat az erdőség,
Nincs semmi zaj, csupán a madarkák zengnek,
Vagy a virágok köztt etéziák^[30] lengnek;
De felkeveredvén a vídi pusztáról
Vagy a Szengellérnek borstermő szirtjáról
Zablás sárkányján a garaboncás deák;^[31]
Már a forgószéltől csikorognak a fák,
Ropog a pásztornak kunyhója fedele,
Kavarog a vetés, a víz habbal tele,
Egyébütt csendesség látszik vőlgyön, hegyen,
Csak ott van fergeteg, ahol ő átmegyen,
Toll, kóró, falevél, ringy-rongy, egyetmással,
Zúg a poroszlopban forgó karingással,
A megréműlt banya teheneket fejet,
Háza oltalmáért készíti a tejet:
Illy zavart forgószél tódúlt a szobának,
Hogy a hebehurgya langauszhoz fogának.

   Opor kilenc ánglus kontratáncot jára:
Mégsem szállt lankadság vagy görcs az inára.
Ollyan derék stuccer nincs is tán Londonban,
Aki ennyit tudna győzni egyhúzomban.

   Bongorfi egynéhány személlyt öszveszede,
És alla polacca a táncnak eredete.
Maga vólt a vezér, a többek követték,
Kik a lengyel tempót emberűl megtették.
Illyen menést tészen a Springer^[32] a sakkban,
Mikor harmadfelet ugrik a likakban;
Vagy miként a darvak, midőn kikeletre
Sereggel elmennek a rétre, ligetre;
Előrehányt lábbal és billegő nyakkal
Sétál az első pár a többi darvakkal.

   Végezvén a lengyelt, stájeren forognak.
A szála közepén tipegnek, tapognak.
Így lépked, így kereng Békés vármegyében,
Az alfőldi magyar gazdag szűrűjében
Hét-nyólc nyomtató ló, midőn patkós lába
Tapos a világnak legszebb búzájába.

   Jártak galoppátát, straszburgert, hanákot,
Valcerest, mazurkát, szabácsot, kozákot.
E módi bolondság többre is megy vala,
De a vitéz Bordács végre felszóllala:
"Uraim! az Urak magyarnak tartanák
Magokat: de ki tót, ki német, ki hanák.
Miért nem táncol magyart az ánglus, francia?
Csak a magyarnak kell más nemzet módija?
Így vesztjük hazánkat a magunk kárával,
Külső tánccal, nyelvvel, szokással, ruhával.
Mi? hát az uraknak nem jut már eszébe,
Mikor főispánunk béűlvén székébe,
A legelső táncot magyaron kezdette,^[33]
S minden hazafi szív becsűlte érette? -
Nemzeti táncunknak légyen első jussa:
Magyart! illyen-adta vén Jebuzéussa!"
Rárándítja Izsák pengő muzsikáját
S a palatinusnak elkezdi nótáját.
Minden magyar szívek azonnal buzdúlnak,
Ősi természetes lángjaiktól gyúlnak,
Felséges állásba tészik termeteket,
Valódiba szedik férfiú képeket;
Bennek a rátartós gőgje Ázsiának
Díszt ád Európa csínos módijának.

   Csak a magyar tánc az, melly sohasem jára
A jó egészségnek semmi ártalmára,
Mivel mérsékelve mozgatván bennünket,
Frissíti elménket, testünket, vérünket.
Csak a magyar tánc az, melly díszesbé teszi
Az embert és soha hívságra nem veszi,
Mert ha csak vitézi módra nem öltözött,
S ha nincs sarkantyúja, csúf a többi között.
Csak a magyar tánc az, melly bír olly érdemmel,
Hogy legjobban egyez a szűz szeméremmel,
Mikor sok kűlföldi táncban a módosság
S a legúribb fogás legnagyobb pajkosság. -
Nemes magyar táncom! ki ősi nyelvünkkel
S ruhánkkal jöttél ki dicső nemzetünkkel,
Ki európai finnyás lakhelyeden
Máig sem szenvedtél mocskot szépségeden,
Ázsiai színben fénylik nemességed,
S még a módi nem tett alacsonnyá téged:
Ím, a külső népek bámúlják díszedet,
S tulajdon nemzeted nem becsűl tégedet!^[34]

   Azomban míg ezek ekképpen folyának,
Tréfából kezet nyújt Bordács Dorottyának,
Egypár ugrós tánccal őtet megkínálja,
S hogy e szerencséje lehessen, instálja.
Nem kellett hosszason hívni ám őkemét;
Felszedi a székről elpetyhűdt tetemét.
Ürög-forog, tipeg, lóbálja a kócot,
Mellyből görcs farának csinált vala pócot.
Bordács s az egész nép a fejét lesüti,
Nevettében majd a guta meg nem üti.
Így táncol a tátos banyák paszitjába^[35]
Varázsló pemetjén a vasorrú bába.

   Már éppen elüte nyólcat a toronban,
Estve vólt, s elég lett a tánc egyhúzomban;
Szakadt az izzadság mindegyik vendégről,
Kiki panaszkodni kezdett az éhségről,
A hajdúk, lokajok asztalt készítenek,
Ezüst kések, villák, kanalak pengenek.
"Míg, úgymond Belinda, asztal fog készűlni,
Avagy nem jó lesz-é egy játékhoz űlni?
Míg feljő a leves, eleget játszhatunk,
Tán egy sor zálogot addig kiválthatunk."
Egy tágas sarokban Belinda szavára
Leűlnek a dámák s az urak jobbára.
Mindjárt külömbféle játékokhoz fognak;
Vígadnak, divatja vagyon a zálognak. -
Midőn A! Kit szeretsz? ez a játék jára,
Reá megy a kérdés egyszer Dorottyára.
A! kit szeretsz? - Felel: Akárkit szeretek.
Mit adsz enni? - Annyit, amennyit vehetek.
Hová viszed? - Ágyba. - - Brávót kiáltanak
S a nagy kacaj miá majd hanyatt húllanak.
"Ágyba? (felszóll Ecse egyik szugolyába)
Koporsóba! úgyis ott áll a fél lába.
Megvette a hideg már benne az ikrát,
Vén üszög a madám, nem vethet már szikrát.
Csak lássák az urak! a jó lélek mit vár,
Ha a banya-posz[36] is virítni akar már?"
A vén Adelgunda hallván e szavakat,
Dorottya fülébe feccsenté azokat;
Kézről-kézre adták egymásnak a vének
S kótyogós szívekben megkeseredének.
Galiba lett vólna a kompániába,
De a levest éppen hozták a szobába. -
"Imádkozzunk! együnk! csitt! hallgass! ne nevess!
Együnk! (felszóllalnak) majd elhűl a leves."
Asztalhoz űlének, evéshez fogának,
Édes tréfák között együtt múlatának.

   De Éris,[37] egy mérget keverő, babonás;
Akitől származik minden visszavonás,
Ki a jó szíveket öszveháborítja,
A férjt, feleséget egymásra buzdítja,
Ki az édes mézbe vegyíti a mérget,
A legszebb virágba, gyümőlcsbe rejt férget,
Ki a csendes lelket bújtja háborúval,
Nyugvó bizodalmát zavarván gyanúval,
Ki jajgat a szelíd békesség láttára,
S ha pert, lármát sajdít, fakad hahotára, -
Éris kaján szemmel nézvén a vígságot,
Amelly múlattatta e szép társaságot:
"Hát az én hatalmam? (így szól bús kedvében;
Hol orrát, hol farát vakarván mérgében)
Hát az én hatalmam, amellyet mindenek
Az egész világon eddig esmértenek,
Így csonkíttasson meg? Így nézzem húnyt szemmel,
Mit tesz a barátság a víg szerelemmel?
Ezek örvendjenek? én csak epedjek-é?
Óh, nem! - a triumfus nem lesz ám ezeké.
Hóh, barátim, ahol legtöbb kedvet vártok,
Ahol nyerekedni készűltök, ott ártok.
Hálá istenimnek, hogy társaságtokba
Vén banyák is vannak; búvok majd azokba.
Ordas epesárral torkig tőltöm őket,
Öszveháborítom az örvendezőket. -
Rajta! per! irígység! bosszúállás! szégyen!
Vénlyányharag! kudarc! kofaság! - így légyen!"

   Ezek hát, s többek is, véle felkészűlnek,
Denevérszárnyakon utánna repűlnek.
Maga beléűle egy nagy katulyába,
Rongyos pudermantelt vetvén a nyakába,
A szélnek ereszti öszvecsapzott haját;
Két kis pudli húzza lebegő hintaját,
Mellyben a szellőkön magát felemelé,
S az éj homályában tart Kaposvár felé.

   Valahol végigment, borzadtak az egek,
Küszködtek a hólddal borongós fellegek.
A baglyok civódtak a több madarakkal,
A zúzos fák egymást verdesték gallyokkal.
Kapos udvarára mihelytt béléptete,
Mindent megígézett mérges lehellete.
Az udvari kopók s agarok morogtak,
Benn az istállóban a lovak hortyogtak,
Üstökbe ment Jancsi csatlós a kocsissal,
Pörölt a kis Náni az öreg Marissal.
Mihellyt a konyhába a fejét bedugta,
Főbe verte egymást fazékkal a kukta.
Fridrik szakács perbe szállván a dajkával,
Leöntötte nyakát egy zsajtár csávával,
Onnan a szálába bésuhanván Éris,
Zúgni kezd a dáma és a gavallér is.
Serteperthy uram azon kezd pörleni,
Hogy ő az asztalnál megúnt vesztegleni:
Koppóházy feddi, hogy az gorombaság,
Holott még múlatni akar az társaság.
A dámák között is néhány szúrós szóba
Egy kis csataforma esik hébe-hóba.
Ízetlenségre kezd a barátság válni:
De okát senki sem tudja feltalálni.
Érist ők nem látták, ki tündér orcával
Bolygatta már őket mérges párájával.

   A' vólt legfőbb gondja, hogy egyet válasszon,
Kire leghathatósb dögséget árasszon:
De ki lett vólna az egyéb Dorottyánál? -
Éris is hát ennek áll meg a hátánál.
Azon töprenkedik, miként verhetné be
Pestisét legjobban az öreg nénébe.

   A szegény Dorottya, nem lévén már foga,
Csak holmi lágyacskább csemegén nyámmoga.
Néhány kráfli[38] álla tányérján előtte,
Mellyel görcsös gyomrát apránként tőltötte.
Éris hát tündéres erejét felvevé
S magát egy gömbölyű kis formában tevé;
S midőn a fortélyban jó módot talála,
Dorottya tányérján egy kráflivá vála. -
Ah! vígyázz, Kisasszony, most vígyázz ám nagyon,
Ím, a tányérodon méreg s veszély vagyon.
Ne higgy minden színnek s kráflinak: mert veled
Ezer bajt szerezte, meglásd, ha lenyeled.
Ah, kérlek, Kisasszony! kérlek ősz hajadra,
Úgysem vagy már gyermek: jól vígyázz magadra.
Mit tészek! - Ím, ímé a kráflit felveszi
A gondatlan öreg, s nagyon mohón eszi.
Megeszi! - megette! - megvan! - már hijába!
Éris kívánt célra jutott szándékába.
Már látom, reszketeg fogja el tetemét,
Már vasvilla-módra hányja a két szemét,
Morgásra áll szája, forog benn a nyelve,
Keserű aggsággal van mellye megtelve.
Bús melancholia gőzölög a fején,
A harag rozsférge bántja űlő helyén.
Éris összvejárja belőle minden tagját,
Szívére, májára kiönti maszlagját,
Minden belsőrészre útat fúr magának,
Kivált hol fészke van a hiszterikának.

   Most a mértékletlen öröm erőlteti,
Hívságra, kacajra, dévajságra veti;
Majd egyszerre csügged feje komor bútól,
Haragtól fojtódik és irígy gyanútól;
Egy indúlat erőt vesz más indúlaton,
Mint mikor hullámmal zajog a Balaton.
Végre a fekete sárepe elteli,
S minden más érzésit egyszerre elnyeli.
Felpattan a székről, s Érist a gyomrába
Béviszi magával egy oldalszobába,
Hol egyedül lévén, pályát nyit magának,
Szabad gyeplőt ereszt minden haragjának,
Szűz ráncait hideg könnyekkel áztatja,
S asszú kökörcsinjét ekképpen siratja:

   "Egek! már én tehát csak azért születtem,
Hogy férfi sohase feküdjék mellettem?
Miért juttattatok hatvan esztendőre,
Ha szert nem tehetek egy rossz főkötőre?
Vártam, sokat vártam, azt nem mondhatjátok;
Várásom bérét hát mért meg nem adjátok?
Mindég jóhiszemben űltem az adventet,
Hogy tán tesz egy kérő nállam komplimentet;
A fársángot mindég tőltöttem vígsággal,
Hogy tán nem gyötörtök többé a lyánysággal:
Mit ért? nem is véltem, s már itt volt Húshagyó -
Húshagyó! Húshagyó! engem itthon hagyó!
Mivel érdemlettem? Egek! Ugyan mivel?
Lám lett vólna mivel, csak lett vólna kivel.
Sem pénzét, sem eszét én nem néztem vólna,
Sem nemét, sem képét; csak férfi lett vólna.
Mondtam, hogy akárki légyen, hozzámegyek,
Kezet csapok vele; csak leány ne legyek.
Bóldogabb férjfiú nem lett vólna, mint ő:
Úrrá tette vólna őtet egy főkötő.
Hordtam vólna mindég saját tenyeremen,
Csak könyörűlt vólna pártát-únt fejemen.
De hijába! mégis egy sem jött eszére:
Be bolond vólt, aki engem meg nem kére!
Akárkinek tárva vólt szívem birtoka:
Az ég, a főld tudja, én nem vagyok oka. -
Sokszor végignéztem ezt a világot már:
A legény előttem úton-útfélen jár,
A férfi megannyi, mint az asszony, látom:
Mért nem jut hát közttök nékem egy sajátom?
Mért kell nékem illyen bőségben szűkűlni,
S szomjan a kád-vízben Tantalusként űlni?
Mért alkotott az ég asszonynak engemet?
Vagy hát mért teremtett férjfiúi nemet?
Ha asszony nem vólnék, vagy férjfi nem vólna:
Édes boldogságom ürmöt nem kóstolna. -
De, ímé, aggságban emésztem napjaim,
Az idővel együtt terjednek, kínjaim,
Komor magánosság fonnyasztja éltemet,
S még hajadon fővel eltemet engemet.
Hogy nyújtóztatnak ki, hogy megyek pártába,
Ó, majd a szenteknek paradicsomába?
Ó, szégyenletemben meg kell halnom ott is,
Mikor vén lyánnak mond egy hitvány halott is.
Holott ímé most is, e kis társaságba,
Annyiszor keverik az embert csúfságba.
Anélkűl nem esett egy tánc vagy egy játék,
Hogy illetlen dolgot vagy mocskot nem láték.
Hát már, hát így kell-é nékem hóltig élnem,
Hogy szerelem helyett csúfot kell reméllnem?
Nem! nem! - Vagy azokon bosszút fogok állni,
Akik olly vastagon mertek vólt tréfálni;
Vagy azt megmutatom, hogy idős létemre
Erővel is ifjat kerítek kezemre,
És így tán - - ah, megállj! csendesedjél, szegény,
Te csak egy leány vagy, de hány ott a legény?
Mit gondolsz, Dorottya, jobb, magad meghúzod,
Vén vagy, a meghűlt bőrt már hiába nyúzod.
Mit érne harcolnod? férjt azzal nem kapnál:
De ám ha kapnál is, s véle kezet csapnál:
Mit tenne e kurta kis gyönyörűséged,
Midőn a halál is kandidált már téged?
Mit próbálsz? mit kezdessz? belőle mi hasznod?
Úgyis leányfővel kell néked megasznod.
Ám lássad. - - - Hát mégis? - - nem lehet - fussatok!
Fussatok elmémből, gyáva gondolatok!
Bosszút kell állanom. Sokba megbántottak,
Sokba! csúfot tettek, azt az átkozottak.
Nem csak rajtam, hanem több leányokon is,
Mártán, Adelgundán, Rebekán, máson is.
Az a zálogosdi játék sokat sérte;
Hát a mátrikula? - s én ne szóljak értte?
Á! á! - az nem lehet; bétörök, bérontok,
Asztalt, kompániát, táncot széjjelbontok,
Főldig legázolom őket a nyelvemmel;
Másszor ne játsszanak a becsűletemmel.
Kivált a Fársángot - mert másként is ennek
Tulajdoníthatom az okát mindennek, -
A Fársángot - azt, azt, még lejjebb gázolom,
Haját széjjeltépem, szemét kikarmolom. -
De, hogy annál jobban megszégyenűljenek:
Minden hajadon lyánt felbujtok ellenek.
Orsolya, Rebeka, Magdaléna, Márta,
Adelgunda; mind, mind, akin csak van párta,
Sőt ha párta nincs is, de férj nélkűl maradt:
Nem ád kérésemre tán üres kosarat.
Nem ád; szemeikből olvastam előre,
Miként borzadozott mindeniknek szőre.
Őket veszem mellém - - - várjatok, várjatok,
Ti, kik a lyánkákkal olly csúfúl bántatok.
Várj, Fársáng!" - - E szókat alig rebegé ki:
Orrán, száján forrtak a méreg tajtéki,
És újabb lángoktól lobbantatván vére,
Az oldalszobában egy kommódhoz ére;
Ahol öszveszedvén minden indúlatját,
Így tette meg a vén lyányok áldozatját.

   Előbb egy éjjeli edényt a szájára
Fordítván, e' vala néki az óltára,
Fenekére rakott kéngyertyát, s e' felett
Néhány bálbilétet s szerelmes levelet.
Három szűzkoszorút, három fürt hajával
A rakásra teve egy tucat kártyával.
Ott volt Florentina s a Tündér Ilona,[39]

S valamennyi tőkét életében vona.^[40]
Ezeket meggyújtá: s nem győzvén szellővel,
Gerjesztette tüzét az előkötővel.
Ekkor, mint megannyi áldozómarhákat,
Kiválaszt száz derék fekete balhákat;
Augspurgi láncokkal^[41] öszvepórászolja,
S áldozó tüzére mindnyáját feltolja.
Mint midőn a három-képű Hecaténak^[42]
Innepén áldozni kell egy vén papnénak,
Az áldozat füstje gombolyog a lángon,
S a fekete bikát hozzák az istrángon:
Így áldozik itt is Dorottya. Végtére
Egy üveg tím olajt önt a szenecskére.
S felemelvén szemét: "Ó, édes szerelem! -
Így szóll - tégy már egyszer, tégy kegyelmet velem.
Ha most is sohajtok, szemem most is nedves,
Ha ez áldozatom teelőtted kedves:
Ennyi férfi közzűl juttass egyet nékem,
Aki felépítse puszta düledékem.
Vagy ha még hatalmas szódra sem hajolnak,
Ha engem s társaim tovább is csúfolnak:
A bosszúállásra segéljed munkámat.
Dupla áldozattal adom meg hálámat."

   Ámor ezt hallgatta, nevette, és jelűl
Egy kisded mennydörgést durranta balfelűl,^[43]
Mellyre az áerbe magát felemelte
Éris, s az áldozat tüzét elpeselte.

   Így lévén, Dorottya kiment a szálába,
Ahol a tánc vala legszebb divatjába.
Az urak, a dámák a kőlcsön vígságban
Képzették magokat bóldogabb világban.
Más pedig, akinek a jövő munkára
Szüksége vólt teste-lelke nyúgalmára,
Édesdeden pihent, még a tőlt hóld haladt,
A jóltévő álom superlátja alatt.
Csendesség vólt: csupán a muzsikahangok
Mozgatták az üvegtáblát s a firhangot,
S a dobogó lábak zörgettek taktusra
A fél-szenderedett éjji Zefirusra.
A kastély ekhózott az örömlármával;
A cseléd, a vendég, az úr a dámával
Játszott, tréfált, táncolt, vígadt az udvarban,
A nagy palotában, tornácban, pitvarban.

   Csupán Dorottyának kóválygott a feje,
Kit megvesztegetett az Éris mételye;
A mord indúlatok szívében s amegett
Mind elterjesztették a bús fergeteget.
Nem lelvén már kedvét, dúlt-fúlt ő magában,
S belévágta magát egyik zúgolyában
Egy bőrkanapéra, hol némán vesztegelt,
És lelke a harag sovány mérgén legelt.
Most egyszer lehetett látni valahára,
Hogy ő piros színt is vehetett magára;
De az ő pirossa hamar elenyészett,
Pirja kékké, kékje hamar sárgává lett.
Láttatott szája is beszéd formán tenni,
De annak nehezebb vólt értelmét venni,
Mint amit a Delphis vén Pythiája mond,
Ha Fébus meglepi, jövendől, s félbolond.
Egyszerre felugrott az ágyszékről, készűlt,
Meg akart indúlni - s újra a székre dűlt.

   Adelgunda hozzá méne. - "Jókor jövél! -
Mond néki Dorottya, - lelkem újjonnan él.
Titkot közlök véled; szíved legyen helyén, -
Gyere e szobába, - jöttél jóidején.
Gyer hamar, - ne késsünk - titok - jól esmérlek;
De hídd bé magaddal Orsolyát is, kérlek."
Orsolyát béhítta, s a muzsikaszónál
Eltűnt a három vén az oldalajtónál.
Így mennek a három fúriák morogva.
Csókoló kígyókkal s egymást kézen fogva,
Tulajdon anyjoknak örök homályjába,
A Styx mellyékének egyik barlangjába,
Mikor a királynak s népnek eszét vesztik,
Rá a hadat, pestist és veszélyt terjesztik.
Így lépdegél együtt a három párka is,
Az öreg Atropos, Clothó és Lachesis,
Kiki a szerszámot vívén a markába,
Az élet és halál fonószobájába.

   "Édesim! - Dorottya nékik így beszélle:
Sorsom keserűség, s tiétek köz vélle.
Az én fájdalmamból ti is részt vehettek,
S feltett szándékomban méltán segíthettek.
Bosszúállás tüze perzseli mellyemet,
A méltatlan szégyen elfogyaszt engemet,
Halált s elégtételt szomjúznak csontjaim:
Rajta! ne késsünk már, szenvedő társaim!
Duplázzuk meg azt a csúfot az ifjaknak,
Amit már ennyiszer reánk raktak, s raknak.
Kevélységek szarva szinte az égig ér,
Annyi esztendőktől fogva bennünket vér;
Törjük le, s nyerjük meg érdemlett becsünket -
Csúfjoknak tárgyává tettek már benünket!
Éreztessük vélek, melly súlyos a harag,
Mellyet a megvetett asszonyi szív farag,
S melly érzékeny bosszú, mellyet a megsértett
S gyalázott szerelem önnön magáért tett. -
Tudjátok, hogy itt a Fársáng; jól láttátok,
Melly vad és goromba vólt hozzám s hozzátok;
Láttátok, melly víg vólt szomorúságunkra,
Melly büszke és szúrós csúfoltatásunkra,
Ugyan lehetne-é néktek rá nem állni,
Ha e tanácsomat mérészlem ajállni,
Hogy az ő örömét fordítsuk bánatra
S duzzadt hegykeségét méltó gyalázatra?
S ha magam elkezdem ez intézetemet,
Lehetne-é néktek elhagyni engemet?
De ám légyen! tőllem mind - mind elálljatok:
Magam is indúlok. Eljöttök? Szóljatok!"

   Az Éris szikrái, amellyek titokban
Eddig a banyáknak szívekben, májjokban,
Mintegy hamu alatt, még benn lappangának,
Egyszerre kiütvén, lángokká válának.
"Megyünk-menjünk!" amit mondhattak, ez vala;
Indúltak, s mindenik már bosszút forrala.

   De Dorottya, ki már haragja tajtékát
Jobban kifőzte vólt, így közlé szándékát:
"Nem, nem! gondolkozva kell bánni nagy fával,
Sok kézzel kell nékimenni s sok baltával.
Nagy munkába kezdünk, melly ha végbe mégyen.
Vagy öröm lesz bére, vagy örökös szégyen.
Nékünk is kárt tehet a hebehurgyaság.
Jót, rosszat jobban tud tűrni egy társaság.
Előbb is azokkal közöljük dolgunkat,
Kik sorsokhoz fogják mérni a sorsunkat.
Ha egyszer Rebeka s Márta meg nem veti
Zászlónkat, a többi önként is követi.
Mindent, akit velünk a közűgy egyesít,
Majd a köz próba is egyaránt lelkesít. -
Ez tehát tanácsom: rajta! ne késsetek,
Minden társainkba olly lelket öntsetek,
Hogy köz gyalázatunk megtromfolására
Kiki a köz munkát vállalja magára.
Tőltsétek bé őket belső háborúval,
Carnevál s az ifjak eránt új bosszúval,
Valakiket közttök hajlandóknak láttok,
Magatokhoz vévén, hozzám béhozzátok.
Én addig az egész dolgot megforralom,
Kifőzöm s egyszerre nékik kitálalom."

   Ezt mondván, ama két banyát elereszti,
S zajos szívét újabb habokba süllyeszti.
Hányja, veti végét, elejét dolgának,
Kivált: miként kezdjen néki a csatának.
A harag, bosszúság gyakran kilankasztja,
S plánumának folytát közbe megakasztja. -
De vídúl, hogy immár dólgai jól mennek,
Mivel néhány dámák nála megjelennek,
Kikkel már Orsolya és Adelgunda szólt,
S kiknek már a szívek a Dorottyáé vólt.
Ezek után több-több gyűle zászlójához,
Újabb truppok jővén a többek truppjához.
Úgy forrt már a leány s asszony a szobában,
Mint a szentelt szűzek Veszta templomában.
S mint a lefüstölt raj az új kasban belől,
Zúgtak, zsibongottak az ajtón kétfelől.
Könnyű vólt Orsolya- és Adelgundának
Így nevelni számát szoknyás verbungjának;
Mert az asszonyi szív s a leányi elme,
Kivált ha búja van, vagy pedig szerelme,
Az olly ámítónak magát ki- s bényitja,
Aki eltalálja, hol a dámák nyitja.

   Éris sem henyéle a többi társával,
S minden rést és útat megrakott minával.
Most pedig (ki tudná még meg is gondolni!)
Álommézzel kezdi Izráelt locsolni.
Izráelt a bőgőst, kit altató méze
Mindjárt a legméllyebb álomra ígéze.
A bőgője mellől feldűle Izráel,
Helyét alattomba Eris foglalá el,
S ollyan vén zsidóvá válék azon nyomban,
Amillyen rabbi nincs lembergi templomban.
Felveszi a vonót, kapja a húrokat,
Széjjel igazítja s tekeri azokat.
Rajtok száz discordánt hangzatokat csinál,
Mellyek bérohanván a fül dobjainál,
A nyúgovó lelket úgy felháborítják,
Hogy gondolatjait egymásra zúdítják,
A szép hármónia, melly a hólt húrokról
Az érző-inakba szállong, és azokról
A lélekbe felhat, s a szívbe bényomúl,
Hogy azt az erkőlcsnek szentelje templomúl,
Egyszerre elhagyá a húrt, az inakat,
A lelket, a szívet, - s a jó rend megszakadt.
Jól tudta azt Éris, hogy a szív útjának
Birtokán hatalma van a muzsikának! -
Mint a zőld Hortobágy kövér mezejében
A csintalan betyár, ha a szél mentében
Süvegmocskot éget a szalmán vagy pipán,^[44]
Maga meg odébbáll gyalog vagy paripán;
Hiába hangicsál a duda, furulya,
Összebőg a marha, megszalad a gulya,
Tehén, üsző egyre szalad a cserénynek,
Van baja, van mérge a szegény legénynek:
Így ama szédítő hangok bűbájára,
Az Éristől titkon húzott muzsikára
Tódúlt a dámáknak nagyjok és aprajok.
Zűrzavar lett, kiki bámúlta, mi bajok?
Szintúgy törték, nyomták az ajtón magokat,
Otthagyták a táncot s a gavallérokat.

   Dorottya már szintén ugrott örömében,
Tajtékba lábbogó szíve reményjében,
S köröskörűl nézvén az amazon hadat,
Győzött már előre! nyúzta is a vadat.
A bosszúállásnak, truccnak kívánsága
Benne a legfelsőbb garádicsra hága;
Carnevált már saját lábánál képzette,
S mint csókolják kezét az ifjak mellette. -
Gyenge, kevély cipő, ugyan mit nem tennél,
Ha te a süvegnek főhelyére mennél?
Most is te szabsz törvényt ezer galántoknak,
Akik imádói a piciny láboknak:
Sok férjfiész saját Kapitoliomát
Elhagyja, s csókolni leszáll lábad nyomát.

   Mihelytt tanácskoztak együtt egy keveset,
Amelly is sok szóval, kevés sóval esett,
És minden bibéjét gyarló szép nemeknek
Illették (de amit a kűlső füleknek
Nem lehet most nékem előtrombitálni,
Szent titkok! mellyeket tilos profánálni): -
Dorottya kiválaszt egyet nagy felhanggal,
Aki a szálába menjen követ-ranggal
S mondja meg az ottan lévő vendégeknek,
Mi a kívánsága a dámaseregnek.
Rebeka vala ez, a tisztes Rebeka,
Kinek ősz a haja, görbe a dereka,
Ki hajdan magának, most pedig másoknak,
Sok próbán általment kerítője soknak.
Ékesenszólóbb ő, mint akármelly kofa,
Meg is van edződve orcáján a pofa.
Ezt választották ki Dorottya s a szépek.
Hogy az ifjak előtt legyen az ő képek.
Ki is állt nyúlbőrös szalupban a dada;
Melléje Dorottya még kilencet ada.

   Kongott már a szála: nem tudták odaki,
Hogy a szép nimfákat mi a kő hordta ki?
Bent egy-két ifjasszony csak úgy csilleng-filleng,
Mint a szedés után az elhagyott billeng.
S midőn éppen immár azon töprenkedtek,
Hogy a sok dezentír szépek hová lettek,
S egy kurázsis ifjú szinte már értek ment:
Rebeka s az egész követség megjelent. -
Kacagtak az urak és brávót tapsoltak,
Mert ebből egy jeles maskarát gondoltak.
Carnevál maga is (nem tudta) vígadott,
Hogy a dámasereg illy szép tempót adott.
De midőn azokat különös gálával
Látták vala lenni szeriőz minával,
Nem tudták a dolgot egybe mire vélni,
Mígnem missz Rebeka így kezdte beszélni:
"Uracskáim! engem azok kűldöttenek,
akiket az Urak meg nem érdemlenek,
Azok, kiket ide hozott ma a szánka,
Az a sok ifjasszony s drága szép leánka,
Kiknek, bár magokat olly nagyra nézik is,
Lába kapcája sem lehetne egyik is.
Mért vágynak olly nagyra a gavallér névvel
Ha úgy bemocskolják azt a szilvalével?
Phi! arra a névre fel sem nyitnám számat,
Vagy a zsibvásárba vetném a pundrámat. -
Mit ér a fodroshaj? a mándzsét? a tászli?
A zsinóros nadrág, ha az ember bászli?^[45]
Pedig melly kényesen-feszesen-begyesen
Járnak az uracskák végig a Pártesen?
Az Úr is Pozsonyban eleget fentergett:
Mért nem produkál hát itthon is Schlossberget?[46]
Azért, mert nem szabad? azért, mert nem illik? -
Azért, mert az Urak mind csak kákompillik!
Magok elcsergetik másutt súgárjokat,
S itthon még csúfolják a szegény lyányokat.
Kereken kimondom: az urak s Úrfiak
Csak ahon nem kéne, ott csintalan fiak. - -
Ez a locsperdi is, az ebágyról esett,
Mit tesz? mért jött ide? nálunk mit keresett?
Léhűtni jött ebbe a kompániába?
Diktom, faktóm! vesszen pokol-kurvanyjába!
Fársángnak hívatná ő is magát hogy már,
Pedig pernahájder, gézengúz, koszlobár.
Mégis ő mér hányni a dámáknak fittyet:
De megtanítjuk ma ezt a kótyonfittyet.
Meg! és minden leány fülébe pesel ma;
Néked szól a lecke, te gizgaz, te selma! - -
De, hogy követségem hosszason ne essék:
Idejöttöm okát meghallgatni tessék.
Minden rangú dámák egyes akarattal
Engemet kűldöttem olly parancsolattal,
Hogy kívánságokat adjam elő pontban
Az Uraknak; melly is áll e három pontban:
Elsőben az Urak szabad tetszésünkre
Ezt a gaz Carnevált adják ki kezünkre;
Másodszor haladék nélkűl felkeressék
A nagy mátrikulát, hogy megégettessék:
Harmadszor, valakik most is nőtelenek,
Minket solenniter mind megkövessenek.
Ha e kívánságot a szála felhagyja
S követő-levelét nékem ki nem adja,
S a mátrikulával ezt a gaz spicbubot:
Ellenségnek tartsa az asszonyi klubot." -

   "Ellenségnek tartjuk az asszonyi klubot;
Magunk közt egyet sem esmerünk spicbubot;
(llyen választ ada Bordács Rebekának)
Szüksége van nálunk a mátrikulának;
Eb, aki Kenteket, néném! megköveti;
Diktom! s az öreg fart visszacepelheti."

   E szókra az urak mind kacajt ütének,
De a lyány-követek felmérgesedének. -
S mihelyest az egész követség-csoporttal
Rebeka visszatért a kerek réporttal:
Seregét Dorottya mindjárt összeszedte,
S egy rendes ármáda formájába vette. - -
Nyílj meg most, Helikon! nyílj meg; s ti magatok,
Szép istenasszonyok, előttem dalljatok.^[47]
Ti elmondhatjátok, jut is eszetekbe,
Kik állottak belé a leányseregbe.
Kik vóltak vezéri az amazonoknak,
S örök egri nevet kik nyertek magoknak. -

   Egy erős négyszegű corpust formálának;
Akik legaggottabb leányok valának.
A sereg derekát ez a népség tette:
Kommandóba őket Adelgunda vette.
A két szárnyán álltak, mintegy könnyebb truppban
A fiatal szűzek felkötött szalupban:
E gyönyörű népet, vezérelte elől
Magdalena a bal, Márta a jobb felől.
Hátúl a vasasok nehezebb osztálya
Az özvegyasszonyok seregét formálja.
Lassú, de kemény nép: reservaként vagynak;
Orsolyát tisztelik vezérlő hadnagynak.
Az avantgárdába, melly mindnyája között
A legkatonásabb formába őltözött,
Azok az eleven freycorok valának,
Akik már férj nélkűl szűlni is tudának.
Friss és gyönyörű nép! fortélyos, vakmerő;
Rebeka vezette, egy próbált hadverő.

   Ezek a vezéri s osztályi valának
Ennek a rettentő dámaármádának,
Mellynek fő kórmányát Dorottya tartotta,
S mint general en chef[48] maga mozdította.
Nem választott ő ki egy helyt egyenessen,
Hogy ahol nagyobb baj esik, ott lehessen.
Tizenkét ősz s próbált banyát melléje vett,
S egy vén guvernántnét^[49] adjutantjának tett.
Ekkor az ütközet módját így rendelé,
Hogy a front léptenként menjen eléfelé:
A szárnyi könnyű nép akként fordúlgasson,
Hogy minden sort s rendet zavarba hozhasson.
És a mátrikulát csalfán vagy mérészen,
(Melly a triumfusban legszebb préda lészen)
Kerítse kezéhez az ellenség elől,
Egyszóval vigyázzon minden oldal felől:
A hátúlsó sereg még most szótól várjon,
Minden rést és útat keményen bézárjon:
Most pedig egyszerre az első dobhangra,
Az egész avantgárd^[50] üssön a Farsangra,
S ha lehet, Carnevált hadifogllyá tegye,
Vagy a mátrikulát kezéből kivegye;
De ha rabbá esik, kedvezzen Hímennek.
Lánc közt is tisztelni kell a rangját ennek.

   Mikor a táborban mindent elrendele:
Űlt egy baldakinra, kit nyólc szűz emele,
S onnan igazgatta a népet, a helyet,
És, mintegy feldmarsal, perspectiva helyett,
Hogy ráügyelhessen a nagy ármádára,
Egy vén pápaszemet feltett az orrára.
Külön-külön minden vezért és hadnagyot
Serkentgetvén, nékik mindent jól meghagyott. -
"Most már eljött a perc, így szólla nyájához:
Hív barátináim! kezdjünk a munkához.
Csak bátran! velünk lesz a bosszú s szerelem.
Menjünk! már zsebemben van a győzedelem." -

   E szókra Tesztilis felveszi kezébe
A sereg zászlóját, mellynek a végébe
Lengő pántlikákkal körűl koszorúzva
Tintukkal bodrozott főkötő vólt húzva.
Az apróbb zászlók is lobognak szép sorral,
Kiken Vénus látszott, bőlcsővel s Ámorral. -
Megindúlt a sereg; a selymek suhognak,
A pádimentomon a cipők topognak:
Szikráznak a tüzek a dámaszemekben,
Keblekben kurázs van, fegyver a kezekben:
Harnádel,^[51] strikknádel, ördögpokol-nádel,
Melynek külömb nemét ma sem számlálnád el,
Almaevő kis kés, etuis-bicskia,
Szemnyilak, csókcsákány, mosolygás-fringia.^[52]

   A Dorottya gőgös baldakinja megett
Fő hadi-muzsika gyújtá a sereget.
Lizette, a szépen hárfázó Lizette
A lyányok fársángi marsát elkezdette:
Melette a nótán tíz hárfa hangozott,
Húsz tambura s doromb akkompanyírozott.
Mások, vagy letörvén a butellák alját,
Azzal trombitálták a Lizette dalját,
Vagy holmi nagy smukkos katulyát tartának
S két frizőr-fűsűvel azon dobolának.
Az egész ármáda danolta a marsot,
S úgy tették hangjánál a truppok a marsot.
Éris pedig, szíve teljes örömében.
Felemelvén magát pudlis szekerében,
Titkos kacajok közt lebegett felettek,
S denevér-nimfái körűltte repkedtek.

   Mikor a nagy corpus a szálába kijött,
Már az avantgárda Carneválra ütött,
A pajzán freycorság őtet megtámadta,
Ki kezét, ki haját s köntösét rángatta.
Lármás csivogással mind rá kezdtek esni,
Maga vólt s oltalmat nem tudott keresni.
Így jár az a szegény bagolyfi is éppen,
Ki elhagyja enyhős odvát délközépen.
Mihelytt a madarak látják, körűlveszik,
Akármerre fordúl, meg nem menekeszik;
Míg a kányák űzik, a csókák csácsognak,
Cseveg a sok veréb, a varjak kárognak.
Csúfolja, csipkedi, rángatja mindnyája,
Tele a tollával mindeniknek szája.

   Már a nagy sereg is a csatapiarcot
Magának foglalván, elkezdte a harcot.
A bal szárnyon álló könnyű nép sok szűzzel
A mátrikulára ütött kemény tűzzel.
Hímen felkiáltott: "Urak! ne hagyjátok!
Most a mátrikulát mindjárt nem látjátok."
Ezt a gavallérok hallván, odamennek,
Hogy segítségére legyenek Hímennek.
De már akkor körbe fogta a lyánycsoport,
Verték a széjjelhányt székek között a port.
Szörnyű a zaj s lárma. Ezek megragadják
Híment és a könyvet, amazok nem hagyják:
Most ezek hányják el a széktől azokat;
Majd azok nyomják el onnan a lyányokat.
Fillisnek már a könyv éppen kezében volt:
Kiáltott a sereg, a győzőnek tapsolt:
De alig csípte meg Károly egy keveset,
Elejté a könyvet, s a' lábára esett.
Odaugrott Károly, a prédát már hozta:
De Rozinka őtet agyoncsiklandozta.

   Másfelől az ifjak, e szép harc neszére,
Indúlni akartak Hímen védelmére:
De a könnyű sereg jobb szárnyával Márta
Kirukkolt, s előlök az útat elzárta.
Keresztűl próbálnak az ifjak rontani:
De ennyi szép ellen ki tudna állani?
Egyedűl maga vólt olly gavallér Albert,
Hogy annyi amazon ellen indúlni mert.
Thrézi ellentállott: de egy pillantása
A szép szűz szívében halálsebet ása.
Visszapillantott rá haldokló kedvese,
S a sebhedt bajnok is a főldre leese.

   Ez esetre a harc nagyobb tüzet kapott.
Felzendűlt mind a két népség s összecsapott.
Csatáztak a mérész dámák az ifjakkal
Szerelem mérgébe mártott szemnyilakkal,
De a kézszorítás és sóhajtás heve
Sok szépek szívében nagy pusztítást teve.
Sok gavallér pénzt is adott a spionnak
S kitudta bibéjét a szép kisasszonnak:
Mellyért az amazon hullott is a harcon,
Koccant a csákány is a keblen és arcon.

   Már a gavallérság jóval is innen járt,
Hogy Dorottya arra veté az okulárt.
A legszebb szárny vesztét a baldakinjából
Meglátja s a közép-sereg derekából
Négy erős csoportot kikűld sietséggel,
Hogy a győzött félnek légyen segítséggel.
Kik is kiszegezett pagnéttal kiálltak,
S tűjökkel eleven sorompót^[53] csináltak.
Azonnal Boriska, ezek komendántja,
A gavallérokat olly mérgesen bántja,
Hogy perlő nyelvének s éles szablyájának
Ellene ők tovább már nem állhatának. -
Egy főkötő-spádé vala a markába,
Amellyel úgy szúra Lajcsi nadrágába,
Hogy amint sok tréfás társaságban hallik,
Még most is meglátszik puliderjén a lik.

   Ezalatt a harcnak legjobb divatjában
Ámor, ki sohasem nyughatik magában,
Elméjét egy hadi fortélyon hánytatta;
A kis szerelmeket mind öszvehívatta,
Kénkövet, kanócot ásóval, kapával
S a hamar-szerelem friss puskaporával
Adott a kezekbe, hogy azzal menjenek
A házba, megmondván, mitévők légyenek.
Megértvén Ámornak e parancsolatját
Az apró minőrök,[54] a szála padlatját
Mindjárt mesterséges mína alá vették,
A dámák ruhája alját felvetették.
Ah! e sebes tűzláng hányat felpörköle,
Hányat ejtett sebbe, hányat meg is öle!
Sokan, igen sokan, mintegy fél-halottak,
A főldre s az urak ölébe hullottak.
A rúgó salétrom minden észt és csontot
Saját forgójából kihányt, széjjelrontott,
S a láthatatlan láng gyújtván a velőket,
Édes csiklandással emésztette őket.
Héj te, ravasz Ámor! miket fel nem találsz?
Egyfelől nem győzvén, másutt is praktikálsz!
Van-e olly rejteke az asszonyi nemnek,
Amellyben nem nyílnék rés a szerelemnek?
Dorottya, kit a láng ama baldakintól
Nem érhetett vala, ment maradt e kíntól.
Azért kevés népét ismét serkengette,
Az elszéledteket újabb rendbe szedte.
Fellobban villogóbb tűzzel a harc langja,
Verdesi a padlást a csatázók hangja,
Szék, asztal zörömböl, a dob, trombita zeng,
Csizmától, cipőtől a pádimentom reng. -
Legelőbb is Rózsi, a legszebb amazon,
Ecsével szembeállt, s erőt is vett azon:
Már szinte életét el is fogyasztotta,
Kiált Ecse: Pardon! s a kardját nyújtotta.
De Johanna, kinek rózsákba mártatott
Orcája született hajnalszínt mutatott,
Johanna ujonnan Ecsét megtámadta:
De orcáját Ecse addig cirolgatta,
Míg mind elenyészett a Johanna vére,
S hajnalszíne maradt az Ecse kezére.
Iromba lett a szép cerussza s míniom,^[55]
Ollyan lett a rózsa, mint a sásliliom. -
Így halnak el gyakran egy orcafogásra
Sokan, kik rászoktak a képmázolásra,
Azok, akik nappal angyali bálványok,
Éjtszaka lüdércek s merő boszorkányok.

   A vírgonc Belinda szokott tréfájával
Bordács úrhoz szalad vigyorgó orcával,
"Mossziő! az Úr is csak kan-életet él:
Mire nézte most is a fársángot? s nem fél,
Hogy hadifoglyommá teszem, megköttetem
S győző-hintóm előtt kevélyen vitetem?"
Ekkor olly bájoló szemekkel tekintett
Az úrra, mind Vénus, mikor Márssal csínt tett,
Az úr mosolyogván a nagy bajúsz alól,
"Eredj, te kis pajzán! - a lyánkának így szóll, -
Tudod, már sok ízben ellenem pártoltál,
Faludat prédáltam, ismét meghódoltál.
Kardom most sem tompa, ha tompa, megfenem:
Hogy mersz, pajkos madár, felkelni ellenem?"
Így szóllott, és magát a nimfa megadta,
Tudván, édes iga nyögni őalatta.

   Más oldalra Chlóris, kinek termetében
Minden kellemesség vólt csak a szemében,
(Szikrázó nyilat szórt arra, aki nézte,
Alélt pillantása halkal megígézte;
De mikor csillogó rezgése szétreppent,
A nehéz-nyavalya édesen tört mindent).
Chlóris az ifjakat sebess pillantással
Sűrűn lövöldözvén, hullatta rakással;
Kivált rátalálván a deli Vincére,
Ezer tűzkacsintást szórt rá szegénykére.
A triplázott villám elfogá a szemét,
Megelektrizálta mindenik tetemét.
Lángolt az orcája, dobogó szíve vert,
Élt még, de nem tudta, s eszméletlen hevert,
Chlóris odaugrott, s a maga csókjára
Kicsalta lelkét is halvány ajjakára. -
Azomban Ámor is a harc közepében
Ákhillesként nyargal hadi szekerében,
A szépszemű Chlórist, ki elandaloda
Holt bajnokja mellett, s nem vígyázott oda,
Chlórist elütteti a rúdnak végével,
Lerogyik s fekvését festi szűz vérével.
Eltapodta őtet az Ámor szekere,
Átjárta szép mellyét, szép hasát kereke,
Így esett el e két bajnok egy csatában,
S mindketten megholtak ők - metáphorában. -

   Ámbátor a fejem toalett^[56] vólna is,
Kurtizán mellyemből coquet nyelv szólna is,
Bár próbát romános elmésséggel teszek,
S ékesebben szóllok, mint Hof-maitresszek;
Mégsem festhetem le teljes valójában
Mindazt, ami esett ebben a csatában.
Másként is sok itten, ami titok és szent;
S még a poéták sem tudhatnak itt mindent.

   Elég, hogy a dámák, kik bár hullottak is,
Víttak még, és sűrűn hulltak az ifjak is,
Tovább is tüzesen folytatván a harcot,
A gavallérokon tettek sok kudarcot.
Emellett a szegény Fársáng óltalmára,
Ki a sok dáma köztt már majd pórúl jára,
Másfelől Hímennek s a mátrikulának
Védelmére számos ifjak tartatának.
Azomban a dámák megmozdíthatatlan
Nagy ármádiája mégis mindúnatlan
Attakban vólt, sok szép ifjaknak kárára,
Vagy a két szárnyáról kicsapott portára.
Dorottya mind újabb csatára rendelte
Vezérit s a lankadt szíveket tüzelte.

   Opor, hogy már végét vesse a csatának,
Egy újj stratagémát gondolt ki magának,
Mellyel minden truppot zűrzavarba tégyen,
S Dorottya, a vezér, tehetetlen légyen.
Annyi sok hatalmas szemmel és szablyával
Szemköztt állván, így szólt felséges orcával:
"Halandó angyalok! kedvelt, szép ellenség!
Kiket bennünk ural minden érzékenség,
Kik bírván szívünket a természet jussán,
Törvényt szabtok nekünk szégségtek trónussán,
Hogy ellenkezhetnénk tovább tivéletek?
Itt a kéz! itt a szív! csak hogy békéljetek.
Tudjuk, miért vagytok haragban erántunk;
Mert véletek nagyon hidegképpen bántunk:
Nohát ezen vétkünk jóvátételére
Én mint a fársángi tábor fővezére,
Még ma egy kisasszonyt kívánok elvenni;
S tudom, vitézim is mind így fognak tenni -
De én annak adom cserébe szívemet,
Aki legelőször megcsókol engemet."

   Édes kotlós anyjok egy kotyogására
Hogy fut a sok csirke egy szem gabonára:
Minden kisasszonyok akként tódúlának
Legelső csókjára Opor orcájának. -
Senki sem űgyelt már zászlóra vagy sorra:
Isten hozzád jó rend! hajde mind Oporra!
Szintúgy rúgták egymás cipellője sarkát,
Tapodták, hasgatták egymás sleppje farkát;
Az elsők hátrálták az utólmenőket,
A hátulsók visszahúzták az elsőket;
Lármáztak, zajgottak, porfelleget vertek,
Asztalt, széket, bőgőt, cimbalmot levertek.
Tört a pohár, palack, tányér, táca csörgött:
Ugattak a pudlik; ajtó, ablak zörgött.
Ifjúként szaladtak még a vénlantok is.
Sem hadnagy, sem svardom, sem rend. Sőt magok is
A baldakint tartó szűzek elfutának,
S keze, lába kitört marsal Dorottyának.

   Mind rátódúla már kíváncsi vágyással
A dámáknak nagyja, apraja rakással
Oporra, hogy őtet mindjárt megcsókolja;
De a gavallérság őket meggátolja.
Az ifjak hatszeres Karéba[57] állának
S Opornak eleven sáncot csinálának.
Már egy dámának sincs, akármerre térjen,
Sem résse, sem módja, hogy Oporhoz férjen.
Néha erőszakkal rohantak ostromra,
Néha rimánkodtak, sírtak, - de potomra.
És mivel a karén által nem törthettek,
Szégyennel, bosszúval hátrálni kezdettek.
Mint vert had, egyenként kiki visszatére
Felsűlt kívánsággal a tábor helyére.
Ahol már összetört baldakinja mellett
Megsebhedt marsaljok csak alig lehellett.

   "Hitetlen nép! - így nyög Dorottya nékiek -
Hát a vitézeknek így kell-é tenniek?
El kell-é hagyniok kiszabott rendjeket,
A fegyvert, a zászlót, a fővezérjeket?
Gyarló nép! egy ravasz ellenség szavára
Úgy kellett rohanni a férjfi csókjára?
Phi! szégyen! gyalázat! gyáva teremtvények,
Kikból így űzhetnek csúfot a legények!
De lám hívságtokért megvan a jutalom:
Od' a szép becsűlet, od' a diadalom.
Helyébe csak szégyent, kudarcot kaptatok,
S ím, félhóltan fekszem én is miattatok."

   A szégyen és bosszú őket eltőltötte,
Lesütött orcával álltak körűlötte,
Dámaszokás szerént sírtak haragjokban,
Átkozván magokat és Oport magokban.
S fájlalván hűséges vezérjeknek estét,
Hószín karjaikra felvevék kék testét.
Bévivék szomorún az oldalszobába,
Ahol helyheztették puha nyoszolyába,
Vígasztaló szóval, kávéval éleszték,
Szederjes sebeit kötözni is kezdték. -
De néki nem lévén többé bizodalma,
Elnyomván testének, lelkének fájdalma:
"Gyalázatban - úgymond - tovább miért élek?
Inkább becsűlettel hal meg a nagy lélek.
Ti, kik okoztátok rajtam e csúfságot,
Hogy tukmálhatjátok énrám e világot?"
E szókra sebéről tépvén a falstromot,
Meg is tette mindjárt a testamentomot.

   Öt vén dáma leűl a toalettéhez,
Apollónka pennát dug a fél füléhez,
A Schreibkalenderből[58] a bőjtnél kiszakaszt
Egy tiszta levelet, kétfelé hajtja azt;
A gyászos íráshoz készűl keseregve.
Dorottya elkezdi diktálni heregve: -
"Én, alább is megért kisasszony, Dorottya,
Letelvén világi életem robotja,
Egyébként ép s csendes elmével diktálom,
Csak hogy az ifjakat szeretem s útálom.
Én, mondom, e nemes megyében születtem,
S eredetet régi törzsök-házból vettem.
De amellynek bennem magva fog szakadni:
Jószágomról tehát rendelést kell adni. -
Elsőbben is hagyok kétezer szuverént
A bécsi bolondok házának aszerént,
Hogy fundussok légyen az ollyan szűzeknek,
Kik kosarat adván magok kérőjöknek,
Mint szokott, örökös pártába sűltenek:
Ezek a bolondok házában éljenek!
Másodszor: testálok a szűlők házára
Kilencezer tallért, az ollyak számára,
Akik csúnyák lévén, vőlegényt nem kapnak,
S természeti tüzök miatt félre-csapnak.
Harmadszor: keresett jószágomnak felén
Egy jó fundációt állítok Pentelén,
Mellyből esztendőnként megtartván a számát,
Férjhez kiadjanak tizenkét vén dámát,
Felén egy Vesztális templom építtessék,
Mellyben húsz vén szűznek lakás rendeltessék,
De úgy, hogy mindnyája járjon főkötővel,
Mert igen éktelen járni leányfővel.
Továbbá, ha ama költő jó kedvébe,
Aki most itt múlat ebb' a vármegyébe,
Leírná a dámák mellett tett harcomat
S hattyúi szárnyain zengné halálomat,
Minthogy, amint mondják, eddig minden nagyok
Üresen bocsáták:^[59] néki fundust hagyok.
Lencseni^[60] kertemet mezei házammal,
Minden bankóimat az egész smulkommal
Adják néki: ebből holtig elverselhet
S Beócián Parnasz hegyeit emelhet.
De a buffánomat^[61] mégis Orsolyának,
A két mopszot pedig adja ki Mártának.
Végre a széjjeltört baldakin fájából
S vőlegényt nem esmért nyoszolyám aljából
Egy castrum doloris[62] készűljön számomra,
De nevem ne messék kőbe a síromra;
Netám az útazók, kik ott szájonganak,
Még hóltom után is lyánnak csúfoljanak. -
Testem pedig a két pázsimhoz^[63] temessék,
S legalább porom is férjfi porhoz essék. -
Ezen testamentom végrehajtójának
REBEKÁT..." E szók még a száján valának: -
Amidőn Rebeka, ki az elszélledett
Népet rendbe szedte, s ott kinn verekedett,
Triumfált sereggel, örvendő lármával
Béjött a Fársánggal s a mátrikulával.
Alig pillantá meg Dorottya félfelől,
Azonnal olly édes öröm lepte belől,
Hogy elfelejtkezvén minden fájdalmáról,
Életről, halálról leugrott ágyáról.
"Itt vagy! - s pedig fogva! élek már, így szólla,
Hol a könyv? - majd gondot viselek én rólla.
Élek már! már több írt ne is kössetek rám:
Mindjárt felőltözöm; hol van, hol a ruhám?"
Igaz, hogy Dorottya mindjárt megújjúla,
Ruháját rávette, tapsolt s meggyógyula.

   Mihelyt Rebekával előbeszélltette,
Hogy kézre Carnevált miként kerítette:
Azon tanácskozott a sereg nagyjával,
Mit tégyen e régen várt hadifoglyával?
Kik közt arra ment ki a dolog summája,
Hogy csak hadi törvényt tartsanak reája,
De, hogy kéznél légyen, csukják bé azomba.
Bé is csukták őtet kemény áristomba,
Amelly olly keserves fogház és kaloda,
Hogy a napfény soha bé nem süthet oda,
Dupla moldon-fallal van kerítve körűl,
Nehéz hozzáférni, erős köröskörűl.
Olly hely, mint aminőn Ulissz hajdanába
A Palládiumért bémene Trójába.
Mégis mennyi csínos urak s bőlcsek vannak,
Akik e fogságba víg szívvel rohannak,
Sőt ezt a fogságot vásároljak kincsen,
S örűlnek a rájok vert erős bilincsen.

   Végre megtétetvén rá a szentencia,
Felhozza a setét tömlöcből Lídia.
Kijöve Carnevál a vén porkolábbal
Arany nyakláncokkal megbilincselt lábbal. -
Strimfli-galandokkal jól hátraköttetvén
Két kezét s drabantok között kísértetvén,
S így nem is űgyelvén az ő mentségére,
Ezt a szentenciát olvasták fejére:
"Sok lévén Carnevál bűneinek száma,
Méltónak ítélte erre minden dáma,
Hogy mátrikulája porrá égettessék,
Maga hóhér által kiheréltettessék.
Menien véghez. Datum Kaposvár s a többi,
Dorottya mint a szék feje és a többi."

   Ki is ment húsz dáma az oldalszobából,
S rógust rakván a tört baldakin fájából,
A tüzet nagy öröm s tánc köztt gerjesztették -
És a mátrikulát hamuvá égették. -
Innen van, hogy ma már nincsen többé vén lyány,
Mert az esztendeit más nem tudhatja, hány,
S ha egyszer a képét jól kimázolhatja,
Magát gyenge szűznek szabadon mondhatja.

   Már éppen kivitték a szegény Carnevált,
Már éppen fegyver közt a vesztőhelyen állt,
Mikor lárma esett ott kinn a pitvarban,
Kiáltanak: tűz van! tűz van az udvarban!
A szobából minden ember kiszalada,
S Carnevál odabé egyedűl marada.
Hímen eloldotta a békót lábain,
S a strimflikötőket eltépte karjain.
Akkor vették észre a dámák magokat,
Mikor már szabadon látták a rabjokat.
Késő vólt már akkor. Már őket nevette
Carnevál, és magát az ifjakhoz vette. -
De nem tévén a tűz semmi veszedelmet
Szüntetvén a bál is a lármát, félelmet,
Opor úr azonnal kérdezkedett rólla,
Mellyre a lokajja, Gergő, ekképp szólla:
"Tens Uram! A casus minthogy hosszas lévén,
És ezek a lyányok igen sok csint tévén,
Meg is únván talán a Tens Úr hallgatni:
Méltóztassék velem egy pipát gyújtani." -
"Nem kell; csak mondd, Gergő!" - "Tens Uram, tehátlan
Igazán, hogy minden lyáncseléd orcátlan,
Kivált azok, akik lokajok köztt nőnek,
S az úri udvarba csak léthűtni jőnek.
Én ugyan helyet sem adnék egyiknek is,
Ha mindjárt csupádon széllel élnének is.
A konyhára hordják a pletyka beszédet,
Mindég dérogálják a férjfi cselédet.
Mindég csak cserfelnek, osztány nyalnak-falnak,
Morzsáját sem látjuk a belső asztalnak.
Csak kurafijoknak szoktak ők duggatni.
Tens Úr! kár ezeket lyányfővel járatni. -
De, hogy egyik szómat másikba ne őltsem
És a Tens Úrnak is úri kedvét tőltsem:
Most is, míg az urak ott benn múlatának,
Ni, a szedtevették mit nem csinálának!
Lecsepűltek minden becsületes legényt,
Lajhának, kappannak csúfolták a szegényt.
Ihogtak-vihogtak, nyakunkra tódúltak;
Megkövetem - még a nadrágba is nyúltak.
Nézze csak a Tens Úr, millyen ez a mente,
Nánika a sterccel, ni, hogy összekente.
Tens Úr! egy kurvától én ezt fel nem veszem,
A sátisfekciót az Úrért megteszem,
Megőszűltem az Úr uraatyja mellett,
De még senki rajtam ilyen csúfot nem tett.
Egésszen bolondot csináltak belőlünk,
A mondért, süveget elkapkodták tőlünk,
Azt mondták, hogy jobban illik őkemeknek,
Csak pendely kell nekünk, bodzfa legényeknek.
Még a vítézkötést feltették búbjokra;
Ó, hogy a jégeső verne kobakjokra! - -
Fridrik szakács éppen az ágyon szunnyadott,
Hogy hatodmagával Manci rátámadott.
Leöntötték szegényt; az mégis szerencse,
Hogy veres nadrágját nem érte a lencse!
De bezzeg mikor a fejére tapinta,
Már a haján folyt le a híg palacsinta.
Felugrik haraggal, szidja sok attá-val
S bémázolja képét egy tál kocsonnyával,
Tens Úr: azon semmi épséget nem hagyott:
Didergett a kurva, majd hogy meg nem fagyott.
Úgy kellett! magam is nagyon bosszankodtam,
Mégis a kacajtól meg nem tartózkodtam,
Mikor kocsisunkat négyen körbe vették.
Futni akart Jancsi, de nem eresztették:
A fél sarkantyúja akadt a szoknyába,
S Kalárival együtt zuhé a csávába.
Ecse úr hajdója éppen ott pipázott,
Mellé suhan két fraj, s mikor nem vígyázott,
Szájából az égő pipát kitekerték,
S Uram, még a Pámpám[64] farka alá verték!
Ne hagyja ked magát, pajtás, felkiáltok,
Ti is az emberből csúfot mért csináltok?
E szómra egyikhez a kostököt csapja;
A másikat pedig futtába megkapja,
S úgy szúrja farába a nyúl-ispékelőt,
Hogy most is keresik a nyúl-ispékelőt. -
Míg Ferkó egy lészán pihenteti magát,
Kettémetszik lopva a gatyamadzagát.
Pakolj, Ferkó! kiált a dévaj nenzetség:
Talpra ugrik Ferkó; s bezzeg volt nevetség!
Egy kűlföldi tarka ánginba őltözött
Francia pázsi vólt itt a többek között,
E' tett nagy zavarást itt a fejérnéppel,
Új módit kapatott, főképpen a széppel.
Ritka olly szobalyány, frizérozó s dajka,
Hogy ne jutott vólna néki kalamajka,^[65]
Tán nem is maradtak itt már ollyan frajok,
Kiknek e pázsival ne lett vólna bajok.
Tens Uram! nem tudom, ki tart illyen pázsit,
Nem szeretem benne azt a nagy kurázsit.
Ragadós a módi, kivált ha francia,
Pedig a magyarnak árt az ő módija.
Most ugyan még kinn jár a cselédszobában:
De hátha kedvre kap benn is a szálában?" -
"Jól van, Gergő! jól van, de a tűz hogy esett?" -
"Elmondom, méltassék várni egy keveset.
Már semmi csendesség nem vólt a szobában,
Állt a patália kintt is a konyhában.
Már a legénység is nékidühödt, mordúlt,
Egyszóval a kastély fenékkel felfordúlt.
Azt mondják, - de arról aláson követem,
Nem vóltam ott, reá meg nem esküdhetem -
Mondják, gyertyát vagy mit akartak gyújtani,
Vagy ami kis tűz vólt, azt is eloltani.
Nem tudom, nem láttam; elég az hozzája,
Azt mondják, kiégett a Lízi szoknyája.
Sikóltott, szoknyáját rázta a dévaj szűz,
Egymást érte, szintúgy hullott rólla a tűz.
Ráesett egy parázs a Pámpám hátára,
Kifutott ordítva, s ráment a szénára.
Meggyúladt a széna! - Laci szerencsére
Ott feküdt, és álom nem jött a szemére:
Látja, hogy mellette a tűz lángot vetett;
Valami baja vólt, mindjárt nem kelhetett.
Kicsapott már a láng: lármát kiáltottunk:
De ő elóltotta, míg vízért futottunk.
Megszűnt a tűz, mire mi elértünk oda:
Kijött Laci és még - Náni, vagy kicsoda."

   E szókra az urak s dámák kacagának.
Némellyek Gergővel így is tréfálának:
"Bizony, Gergő! a tűz már nagyon láttatott,
Mégis, a jó Laci jó, hogy nem alhatott.
S ekképpen a tüzet hamar mególthatta;
De tudod-e, Gergő! ki distrahálhatta?"
E tréfára Gergő így felelt valódi
Orcával: "Az ollyast vizsgálni nem módi!
Az illy kérdést tartom igen helytelennek,
Elég, hogy elaludt a tűz, hál' Istennek!
Hát a Tens Urak is és Tens Asszonyságok,
Mikor utóléri az álmatlanságok,
Nem szereznek társat mindjárt distrahálni?
S szabad-é azt osztán másoknak vizsgálni?
Az illy kérdést tartom igen helytelennek:
Elég, hogy elaludt a tűz: hál'Istennek!" -
Mindnyájan kacagtak e feleletére,
Hihető, jól reá talált a bibére.
Egymást közt sok furcsa tréfára fakadtak:
S az öreg szolgának egy pohár bort adtak.

   Szinte helyreállott vólna a csendesség,
S meglett vólna köztök a kívánt békesség;
A dámák szűntetni kezdték haragjokat,
Nem bántván Carnevált s a gavallérokat:
De - - éj igazán, hogy a háborúságba,
Melly Trójától fogva esett a világba,
Csak belé kell jönni mindég a dámának! -
Most is a' lett oka az új galibának.
Egy nimfa,^[66] kit Virgil s utánna mindenek
Ollyan irtóztató formában festenek,
Holott, habár néha réműlést hoz is ránk,
De sokszor angyali orcával jön hozzánk;
Egy nimfa, ki Kozma zengő trombitával,
Repűlő szárnyakkal és felfútt pofával
Festett rozsólisos szalmás üvegére,
Egy Fama-Volatot tévén címerére;^[67]
Egy nimfa, ki Virgil paraszt idejébe
Maga hordta a hírt a világ fülébe,
De most nála bérért szolgálnak, mint úrnál,
A Novella, Zeitung, Gazetta és Journál.[68]
Egy nimfa - de ki ne esmérné miss Fámát? -
Újabb zendűlésbe hozott minden dámát,
Mivel elhírlelé a bálban egyszerre,
(Hihető, hogy Éris vette őtet erre)
Elhírlelé, mondom, hogy hallván mindenek
Carnevál ittlétét, rá felzendűltenek,
Hogy nincs ollyan ember, ki rá nem neheztel,
Mivel illyen kurta fársánggal ereszt el,
Amellyben így felsűlt mindennek a kényje,
Kinek a szíve fáj, kinek az erszényje.
Ihon a tislér céh hijába fárada,
Mivel a sok bőlcső mind nyakán marada;
Alig van kenyere s fűtője szegénynek,
Pedig hetibért is fizet a legénynek.
Sok szegény varrónék jó bízodalomra
Megvarrtak húsz-harminc főkötőt potomra;
Ötöt ha eladtak hat-hét forintjával -
S még most is adósok a tintuk árrával.
Majd minden kalmárok bankrótokká lettek,
Akik sok jegyruhát előre megvettek.
Így jár a szűcs, szabó s minden mesterember,
Kiket jó haszonnal biztatott december.
Kiváltt a cigányok, a szegény cigányok
Fájlalják, hogy itthonn vesztek a leányok,
Minthogy rá nem szokván kaszára, kapára,
Támaszkodnak csupán a más lagzijára.
Hát az a sok lezsák eszemiszom pajtás,
Kiknek csak a tánc kell és a kancsóhajtás,
Kik ha tivornyázó házat nem találnak,
Életnek sem tartják: ugyan mit csinálnak?
Hol él most sok szegény svalér^[69] e nagy télben?
Aki bablevest is alig kaphat délben;
Mert sem uramöcsém nem tarthat most sok bált.
Sem asszony-húgomhoz leánykérő nem szállt,
Pedig csak olly helyen néha jóllakhatott,
S a két lovacska is abrakot kaphatott.
Sőt még a papság is haragszik reája,
Mivelhogy az idén kevés a stólája.

   Ezt hírlelvén Fáma s több illyen formákat,
Ismét zűrzavarba hozta a dámákat.
Dorottya gondolván, hogy majd mellé állnak
Ezek is, és feltett céljában szólgálnak:
Nyúgovó vitézit ismét felzendíté,
S holnapra egy újabb csatához készíté.
Orsolyát, Rebekát s a több vezéreket
Feleszelte, miként rendeljék népeket,
S majd mikor az ifjú urak lefekszenek,
Vélek s Carnevállal mitévők légyenek. -
Mert már a hajnali kakasszó is hallott,
Szőkűlt már a hideg setétség, s pitymallott.
Megfordúlt a Göncöl szekere tengelye,
S a késő álomnak eljött az ideje;
A lankadt gavallér rikácsolt a torkán,
Pislogott a dáma, mint a vén boszorkán.

   De - midőn már éppen fekünni készűltek,
Egy új tűneményen mindnyájan elhűltek.
Amint a harmatos rózsákba őltözött
Hajnal már feltetszett a csillagok között,
S erőt vévén a már szendergő éjtszakán,
Bésütött a szála keletső^[70] ablakán:
A gyertyák nyomorúlt fényje halványodott,
Tűkör, fal és edény öszverózsásodott.
A gyönyörű Foszfor^[71] ezüst világával
Játszott a bíborba borúlt ég aljával,
S a hó fejér egén elszórá azokat
A ragyogó, kisded hajnalcsillagokat.
Úgy tetszett, hogy mintha lassú zengzetek is
Jöttek vólna onnan, - s valóba jöttek is;
Mert egy-két perc múlva mindjárt a mennyei
Karoknak hallattak érdes koncertjei,
Mellyre az érzékenyszívek megolvadtak,
Repestek a velők vagy elandalodtak.
Örűlt minden lélek, s örömét mutatta,
Örűlt, s örömének okát nem tudhatta.
Már a főldi fénynél pompásabb világgal
Borúlt el a szála s díszlett méltósággal,
Már a fél-felébredt szellők által hozott
Gángesi kellemes szagtól illatozott:
Midőn egy tűndöklő felhő béhempereg,
Gombolyagjain ül a szerelem-sereg.
Maga a nyájason mosolygó Citére^[72]
Űlvén diadalmi aranyszekerére,
A hajnali pompás felhőből kiderűl,
S előtte minden fény setétségbe merűl.
Téjszín combján játszik nyilazó kis fija,
Kinek szemén tűz van, száján ambrózia.
A felhőnek, mintegy mennyei pázsitnak,
Hajlásin friss rózsák és jácintok nyitnak,
Mellyek Citerének egy mosolygására
Teremnek a hattyúk lábának nyomára,
S rajtok a tetszetes gráciák táncolnak,
Midőn ezer apró szerelmek lantolnak.
Édes ígézésnek, másnak nevezzem-é
Azt, melly közönséges, és mind a két nemé,
Mikor ők Citére eljöttét érezik,
Sokan ezt hatodik érzésnek nevezik.
Elég, hogy mind az öt érzés részt vesz ebben,
Részt, és semmiben sem vesz érzékenyebben.

   Ezt érzé minden szív most is, míg végtére
Így szóllt az életet lehellő Citére:
"Halandó szép nimfák! élő templomaim,
Kikben temjéneznek hév indúlataim,
Ti, kiknek szemében élet és kedv játszik,
Orcátokon saját képvonásom látszik,
Ti, kik lecsaljátok mennyből a vígságot,
Hogy paradicsommá tégye e világot,
Halandó nimfáim! lejöttem hozzátok,
Hogy végezésemnek törvényjét halljátok. -
Az az istenasszony, Citére, én vagyok,
Akinek áldoznak szegények és nagyok,
Ki előtt a király kihág trónusából,
Büszke felségéből s bíbor ruhájából;
Kit jóltévőjének szóllongat szívében
A hideg vérű bőlcs kedvesse ölében,
Ki jó órát tészek néha a vénnek is
S a mindennek szűkét látó szegénynek is,
Ki áldott békóban tartom a szíveket,
S kedves áldozatra szoritom ezeket.
Még a hiéna[73] is, bár szeme szikrádzik,
Foga vérbe fered, nékem megjuhádzik.
Előttem a lajhár[74] friss játékot tészen,
S e leglomhább állat vídám s virgonc lészen.
Béborítom a nagy balénát[75] lángokba,
S párt keres a fagyos grönlandi habokba.
Béönthetem tüzem egy férgecskébe is,
Bár kicsiny a szíve, s hideg a vére is.
Sőt bogaracska nősz másik bogaracskán,
Sok millió nemzik fiat egy fogacskán.
Egyszóval, nincs állat, mellyben tűz nem érzik;
Sőt ezt a nem mozgó plánták^[76] is mind érzik;
A pompás pálmának, a silány penésznek[77]
Fajtái mind az én híremmel tenyésznek.
Én hozom az ifjú rózsát bíbor színbe
És a liliomot tiszta muszelinbe;
Hogy így lakadalmi öltözetben, szépen
Fogadják el Zefir csókját mátkaképpen.
Énáltalam élnek s magzanak mindenek,
Nálam nélkűl minden dólgok kietlenek.
Citére vagyok én: ti is mind esmértek;
Bár szájjal titkoltok, de szívvel dícsértek. -
Most pedig közzétek jöttem ollyan véggel,
Hogy felváltsam a múlt lármát békességgel;
Hogy kívánt örömöt hozzak le azoknak,
Kik nyomorúságot képzelnek magoknak;
És hogy a sok bút, bajt, panaszt eltérítsem,
S köztetek hatalmam s nevem dicsőítsem.
Mivel tehát főként azon aggódtatok
S haddal Carneválra azért támadtatok,
Hogy kurta a fársáng ebb' az esztendőbe,
Hosszabbra szabatom azt is a jövőbe.
Előre titeket assecurállak is,
Hogy nagyobb divatja lesz a lagzinak is;
Megvőlegényellik árva nyoszolyátok,
S éh leányságtokat dosztig tarthatjátok.
És azok az ifjak, kik most csekély tűzzel
Láttatnak traktálni akármellyik szűzzel,
Jövő idén, mintha nem is ők vólnának,
Úgy nekidühödnek ők is a dámának.
Mert fiamnak, kit most hintóm oldalánál
Nyilat köszörűlni láttok a fáklyánál,
Fiamnak meghagyom, hogy minek utánna
Letett már a nyílról mind Márs, mind Diánna,
S frater Schwartztól fogva^[78] ezek az istenek
Kézív hellyett puskát, flintát szerzettenek:
Hányja el nyilait, tegzét, számszeríját,
Tanúlja meg ő is az artillériát;
Rakja körűl övét apró mordályokkal,
S lőjje az ifjaknak szíveit azokkal;
Sőt akiknek nagyon kemény a zúzzájok,
Baka-mangaléttal lövöldözzön rájjok;
Vágott golyóbissal, tirolisi struccal
Szálljon szembe holmi makacsabb kuruccal.
Annyi lesz a sebhedt minden palotában,
Mint az invalidus katonák házában.
De mégis, ha látom, hogy a lövöldözött
Szívek sem keresnek írt a dámák között,
Vagy pedig sebjeket titkon gyógyíttatják,
És a leánykérést mind csak elmúlatják:
Béhozom szokásba (sok már csinálja is),
Hogy legényt megkérni merjen a dáma is.
És ha a legénység mégis durva lenne,
S a kérő leányhoz hozzája nem menne:
Lehozom az égből Júnó[79] virágjának
Magvait, s kiosztom minden leánykának;
Tudom, hogy lábrakap a dáma-világban
Jobban, mint a krumpli már Magyarországban.
Addig is, mivelhogy a leányéletnek
Legnagyobb únalmát a párták tétetnek:
Kimennek szokásból lassanként azok is,
Sőt lyányfővel járnak még az asszonyok is,
Itt van egy fő nimfám, ki a nagy világban,
A mai dámák közt lábra kelt hívságban
Mindenhatóságát olly nagyra terjeszti,
Hogy a fél világnak könnyen eszét veszti.
Ő az, ki a régi nemzeti ruhákat
Paraszttá, és korccsá tészi a dámákat.
Ő az, ki azokat rakja több formába,
Mint ami van Ovid Metamorfózzába;
Úgyhogy a dámákról meg tudnád magát is
Tanúlni a Linné Históriáját is.
Állj meg bár, ne tovább egy fertályóránál,
Bécsben a Szent István öreg templománál:
Látsz ott buffánmedvét, tüskés sündisznókat,
Mesterséges hangon csivogó rigókat,
Vannak nyaktekercsek, puffadt pellikánok,
Barázdabillegők, sleppfarkú fácánok,
Van ott ölni-tanúlt baziliszkus szeme
S kivált a lepkének mindenféle neme:
Mindezek a módi nimfa teremtvényi,
S a kipallérozott hívság leleményi.
Ő a találója Auszugnak, kontónak,
Ő oka számtalan konfiskációnak,
Ő teremt a főldön galánt szegényeket,
Donna Olimpiát, báró von Nichtseket,[80]
Ő az, ki lelkezdvén sokszor csak egy kényen
Henyélő stucceren, egy borbélylegényen;
Mindjárt sok grófocskák modernjéhez állnak,
Sőt a deákok is abban koledálnak.
Ő tette Párizst is e szép bolondságon
Királynévá hajban szinte fél világon.
E nagy nimfa által a dáma felkapja,
Hogy csak patyolatja légyen vagy kalapja,
Hogy az asszonyok is lyánfővel járjanak,
S még a falukon is erre rászokjanak. -
Légyetek hát jövő fársángig békével,
S elégedjetek meg Vénus végzésével."

   Ezt mondván, nyájason mosolyga feléjek
S éltető örömöt lehelle beléjek.
A gráciák pedig, óldott övezettel,
Reájok pillantván édes tekintettel.
A kellemességnek s élvény^[81] ifjúságnak
Hajnalló felhőjén a hintóhoz hágnak,
S annak zsámolyánál így szólla Thália,
Thália, a közttök legdelibb grácia:
"Szépek! ajándékot tőlünk is végyetek,
Hogy e jeles napról megemlékezzetek.
Termetetek deli, orcátok kellemes,
Szívetek érzékeny, és elmétek nemes,
Szemetek tűz légyen, rózsa ajakotok,
Hulló hó kebletek, muskotály csókotok;
Vén, komor, formátlan ne légyen köztetek:
Egyszóval mihozzánk hasonlók légyetek."

   E szókra a felhő őket béteríté,
Tetszetes ifjakká tevé s megszépíté.
Ezért olly gyönyörűk a Somogy dámái,
Mert ők a gráciák igaz kópiái.

   Dorottya leveté a vénség szőnyegét,
Mint a kígyó szokta téli lebernyegét.^[82]
Bételének gyenge hússal agg ráncai,
Kinövének mind a harminckét fogai,
Felderűlt ajakán friss rózsák nyitának,
Szemein idegen lángok lobbanának,
Ősz haja töndöklő bársonnyá barnúlna;
Szíve benn repesett, teste megújjúlna:
Egyszóval belőle - csudáltam magam is -
Delibb dáma válék, mintsem Szemiramis.
Kerekded fara is úgy domboroda ki,
Mintha birsalmából harapták vólna ki.

   De már a lángok is éppen látszatának,
Mellyeket az égi lovak fúvallának;
Szikrádzott a napnak rúdja a főld felett,
Tűzbe, lángba borúlt az egész napkelet.
Eltűnvén a halvány hajnalcsillag szinte:
Népének Citére elkészűlőt inte;
Fel is kerekedvén hattyú hintajába,
Fénybe hagyott mindent és ámbróziába. -
De Ámor, a szép fény s illat közepéből,
Kiválasztván egypár nyilat a tegzéből,
Ráteszi keményen elhúzott íjjára -
S ellövi Oporra s a szép Dorottyára.
Dorottya Oporral mindjárt kezet csapott:
Levágatta tulkát, s hívatta a papot.

1. Mert hiszen asszonyi szív rejtőzik bennetek, ifjak:
   S férfiszívű ez a szűz. ^[VISSZA]

2. Tündérrege, szép rézmetszetű címlappal. ^[VISSZA]

3. CARNEVÁL (Carnaval, Carnoval) olasz szó; tészi azokat a nagy fársángi maskarás bálokat s múlatságokat, amellyeket az olaszországi nagy városokban, kivált Velencében szoktak tartani. Tesz átaljában csak fársángot is. - Itt személynek vétetődik. ^[VISSZA]

4. HÁT FÉRHET ILLY HARAG s a többi, Virgilnál: Tantaene animis coelistibus irae? [Hát íly harag élhet az égi szivekben? Vergilius: Aeneis I. 11.] ^[VISSZA]

5. A FRIZÉROZÓ VASAT, mint sok olvasó nálam is jobban tudja, elébb holmi hányt-vetett papiroson próbálják meg, hogy nem éget-é nagyon? Ez is elég szerencséje sok szegény verseskönyvnek. ^[VISSZA]

6. A tekintetes LENGYEL familia Tótiról, TÓTI pedig az említett familiáról nevezi magát, Somogy vármegyében. ^[VISSZA]

7. Ez a NAGYBAJOM Somogynak közepén esik, sok urak lakják, kivált lakták ezelőtt. Az odavaló víg társaságokról láss egy tréfás megjegyzést KORABINSZKY: Lexikon von Ungarn Articulus NAGYBAJOM. ^[VISSZA]

8. KAPOSMÉRŐ, ahonnan nevezi magát a tekintetes Mérey familia, fekszik Kaposvárhoz félórányira. ^[VISSZA]

9. MONGOLFIER nevű francia találta fel Párisban 1783. a levegőégbeli hajót, mellyen azólta Blanchard úr, kiről az alábbi versekben szó lesz, sok ízben produkált, nevezetesen Bécsben is. - Olvashatni erről a híres makhináról a tiszteletes FÁBIÁN úr köznép számára kiadott magyar Physicájában [Veszprém 1803. n. 8.] a 75-77. lap. ^[VISSZA]

10. EZ a TROMPŐZ, franciáúl trompeuse, magyarúl csali ruha, ollyan patyolatdomb, amellyet kebleikre az ollyan dámák tesznek, akiknek nincs ott mit mutatni. Azt tartom, helyesen! - De, idővel, a módiból ollyan fiatal és ép gráciák is felrakták, akiknek van mit mutatni. Már ez nem szinte olly helyesen! ^[VISSZA]

11. PÉTERVÁRA, Petersburg, Petropolis, az orosz császár lakvárosa, ahol pompás szánkázások tartatnak. Péterváradját hibásan hívják sokan Pétervárának. Ennek igaz neve Péter várad, Peterwardein, Petrováradinum. ^[VISSZA]

12. ÖT szolgabirói JÁRÁSAI Somogy vármegyének ezek: kaposi, marcali, igali, szigeti és babócsai. [VISSZA]

13. ASSEMBLÉ, átaljában gyűlés, gyűlekezet; különösen múlató társaság a nagy városokban s udvarokban. ^[VISSZA]

14. PHOSPHORUS, magyarúl hajnalcsillag. Ez ama szép Vénus planéta, melly mikor estve jár fel, Hesperusnak, esthajnalcsillagnak mondatik. ^[VISSZA]

15. CIPRIS nevet is visel Vénus, a Ciprus szigetéről. ^[VISSZA]

16. SZENGELLÉRI BORS. Azzal tartja az egyűgyű nép, hogy a vén banyák éjszakánként megnyergelvén az embereket, a Szent Gellért hegyére járnak rajtok borsért. ^[VISSZA]

17. LÚDGÉGE névvel nevezik a Duna két mellyékén a tésztának azt a nemét, amellyet a Tisza körűl csigának hívnak. Ezt orsó hegyével kanyarítják meg egy kivőlgyelt vagy kibarázdolt deszkácskán, faluhelyett pedig a szövőbordán. ^[VISSZA]

18. GILVA, gomba neme, melly rothadásnak indult gyertyán-, bikk- és sziltörzsökökön pezsdűl ki. ^[VISSZA]

19. A TOPONÁRI ZSIDÓK nevezetes muzsikusok Toponár nevű mezővárosában Somogy vármegyének, melly a tekintetes Festetics familiának uradalma, s Kaposvártól nem messze esik. ^[VISSZA]

20. WITZ német szó, jelent elmésséget, hírtelen találó észt, s azt is, amit a franciáknál a bon-mot tészen, t. i. elmés mondást vagy erre ejtett találmányos feleletet. Mátyás királyt úgy adják elő mind a históriák mind a regék, hogy a bon-móknak barátja vólt, s maga is szerencsés volt azokban: de az illyen bonmós lelket minden valóságos nagy emberekben feltaláljuk az egész világ históriáján keresztül. ^[VISSZA]

21. LIBER ATYÁNK, azaz: Bakhus, COMUS pedig a vendégségnek hajdani istene. ^[VISSZA]

22. KUPA HERCEG nagy és nevezetes fejedelem volt a Somogyságon, Szent István király idejében. ^[VISSZA]

23. ZÁKÁNY, nevezetes helység Somogy vármegyében, nem messze a Drávától; tartozik a méltóságos gróf Széchényi familia uradalmához. Borai híresek és kelendők. ^[VISSZA]

24. CALEPINUS Ambrus augusztiniánus barát vólt a XV-ik században, egy nagy deák dictionariumot írt, mellyhez idővel 9-10 nyelven való magyarázatokat adtak s a felsőbb időkben híres munka vólt a tudósoknál. Most is hasznavehető. Van némelly kiadásában magyar nyelv is mellette. - Született ez az ember Calepióban, Bergamo városa mellett és a nevet hazájáról vette. ^[VISSZA]

25. ETUIS, francia szó, átaljában minden tokot tesz, amiben sok darab holmi tartatik; különössen pedig, és itt, jelenti azt a kis cifra tokot a dámáknál, amelyben apró kés, tűkör, pugilláris, szagos üveg etc. vagyon. ^[VISSZA]

26. Stanislaus DUBRANOWSKY mátémátikus és kalendárjomcsináló vólt a XVIII. században. ^[VISSZA]

27. RIDEG annyit tesz, mint egyedűl való, magános, p. o. rideg fa, rideg marha, rideg legény s a többi. ^[VISSZA]

28. AVAR, azaz: lábán maradt, száraz gyepfű. ^[VISSZA]

29. AUSZPRUG, vagy Ausbruch néven ejti és issza a német a magyarok asszúszőllőborát. ^[VISSZA]

30. Az ETÉZIÁK kánikula idején lengedező szelek. ^[VISSZA]

31. A GARABONCÁS DEÁK felől az a mese van népünknél, hogy sárkányon jár és a forgószelet ő támasztja, kivált ha, ahol rongyos köpenyegjében kéreget, tejet és kását nem adnak néki. ^[VISSZA]

32. SPRINGER német szó, magyarúl ugrás, egyik tiszt a sakkjátékban. - A községnél a neve kutya, nem jobb és csinosabb neve volna-é lovas vagy huszár, minthogy franciáúl is chevalier? [VISSZA]

33. MIKOR FŐISPÁNUNK BÉŰLVÉN SZÉKÉBE, A LEGELSŐ TÁNCOT MAGYARON KEZDETTE... Amire itt célozás van, valósággal megesett a nagyméltóságú gróf Széchényi Ferenc ő excellentiájának főispáni béiktatásakor, 4. jul. 1798. ^[VISSZA]

34. Az igaz MAGYAR TÁNC, a lassú verbunkos, amit bóldog emlékezetű eleink, kik a nemzeti dolgokat korcsosodó unokáiknál jobban kedvelték, szebb és méltóbb kifejezéssel nemeses táncnak neveztek. A mi hiú, szapora és rendetlen táncunk, mellyben asszonyszeméllyek is ugrándoznak, ölelkeznek, keringenek, s kiki magáért és párjáért táncol, egész formájával megmutatja, hogy tót eredetű, az ázsiai gravitással és méltósággal átaljában ellenkezik; ezt én a nép után nevezem kuferces táncnak. - Ilyen megkülömböztetéssel, reménylem, megesmérik az olvasók a magyar tánc felől tett ítéletemnek igaz vóltát. Az illyen táncról tették a kűlföldiek is azt a sok jeles megjegyzést. Mikor a francia háború idején sok ánglus nagy emberek lakának vala Bécsben, egy ánglus az ott lévő magyarok táncában háromszáz figurát számlált meg. Ezt produkálni s hideg vérrel felszámlálni - csak ánglustól és magyartól telik. Jusson eszedbe, édes magyarom! a halhatatlan Kaunitznak ama mondása, hogy nemzeti karaktere csak az ánglusnak és a magyarnak van: s érezvén jobban-jobban nemzeti méltóságodat - becsűld meg még az aprókban is magadat! ^[VISSZA]

35. PASZIT, vagy paszita, túl a Dunán a keresztelőkori vendégség. ^[VISSZA]

36. BANYA-POSZ néven esméri a nép némelly helyeken a pöfeteget. Lycoperdon Bovista, Linné. ^[VISSZA]

37. ÉRIS, görög szó; itten az egyenetlenség és visszavonás istenasszonyát jelenti. ^[VISSZA]

38. KRÁFLI, magyarúl fánk és olasz tészta. ^[VISSZA]

39. FLORENTINA; TÜNDÉR ILONA. - Ezek a régi öregeknek s a mai községnek esméretes rományjaik, vagy istóriáik, mellyeket a szűrboltokban árúlnak a tót bibliopólák. ^[VISSZA]

40. TŐKÉT VONNI. - Szokásban vagyon sok helyeken, hogy mikor a fársáng elmúlik, a meg nem házasodott ifjakkal és férjhez nem ment leányokkal valamelly darab fát vagy tőkét nevetségnek okáért megemeltetnek, vagy egy helyről más helyre vitetnek. A csínosabbak az ollyan személynek zsebjébe egy kis forgácsot, szilánkot vagy zsindelyt tesznek, sőt affélét levelekbe s cédulákba is zárnak. Illyenkor a' csinál legtöbb nevetséget, hogy a furcsa emberek miképpen fortélyoskodnak, hogy vigyáznak magokra, s hogy szedődnek rá s a többi. ^[VISSZA]

41. AUGSPURGI LÁNCOK. - Ollyan finom, apró láncocskát csinálnak az augspurgi mesteremberek, hogy azzal a balha lábát is megköthetni, s ha a balha ugrik, utána rándúl. - Az árra egy láncocskának csak 15 kr. ^[VISSZA]

42. HÁROM-KÉPŰ HECATÉ. A régi mesék szerént azonegy istenasszony az égen Luna vagy a hóld, a földön Diánna vagy a vadászatnak istenasszonya, a pokolban vagy a hóltak alsó világában Proserpina, akinek, mint minden odavaló isteneknek, fekete marhákkal áldoztak. VIRGILIUS említi a Tergeminam Hecaten tria Virginis ora Dianae [hármas arcu szűz Diána], és HORATIUS a Diva triformis-t [háromalakú istennő]: mert három fejjel festették; közbűl állott a leányfő, jobbról a lófő, balról pedig a kutyafő. ^[VISSZA]

43. A MENNYDÖRGÉST jó isteni jelnek tartották a rómaiak, ha BALFELŰL talált imádságokra vagy áldozások idején hallatódni. Erre van itt a célozás; valamint több régi pogány ceremóniákra, kivált amellyek a rómaiaknál megvóltak: de mindazokat bajos vólna illyen szűk helyen eléggé megmagyarázni az azokban járatlanoknak. - Virgiliusnál, Aeneis Liber II. versus 693. az Anchises imádságára... Intonuit laevum [mennydörgött balról]. ^[VISSZA]

44. HORTOBÁGY pusztáján, melly az úgynevezett Hortobágy folyóvíznek vagyis Tiszaszakadéknak környékén esik a debreceni és újvárosi földön s közönségesen az alföldi legelők körűl, szokások holmi pajkosoknak, hogy pipájokba süveg- vagy kalapmocskot tesznek, mellynek füstjét ha messzéről a gulya megérzi, szerte-széjjel szaladoz. ^[VISSZA]

45. BÁSZLI némelly környéken annyit tesz, mint másutt baszuta, liphec, pipogya, és ami odább alább előfordul: kákompilli s a többi. ^[VISSZA]

46. PÁRTES! SCHLOSSBERG! fájdalom, hogy nagyon is esméretes nevek és helyek, amellyeken való lelki, testi és világi elromlások az ifjaknak nemcsak egy szatiristának érdemlené meg a figyelmét, hanem ollyanoknak is, akik vagy könyveikkel vagy hatalmokkal hamarább fordíthatnak a dolog nevén! - Nem elég a bűnt megtiltani, hanem a bűnnek eszközeit kellene eltörleni; vagy a gyönyörűségeket a virtus kecsegtető eszközeivé tenni. - A legútálatosabb úgynevezett Kreutzertheaternél mi közönségesebb fészke és menedékhelye a közönséges bűnöknek? Tegyük virtus oskolájává a theátrumot, s érzékeny ifjainkat bátran vezethetjük akkor belé; a gyönyörűségek nemes érzést fognak bennek, mint a Róma és Athéne nevendékiben, felindítani! ^[VISSZA]

47. NYÍLJ MEG MOST! HELIKON! s a többi. Mikor Virgilius a háborúra felkőlt itáliai vitézeket elő kezdené számlálni, így kiált fel egész enthusiasmussal [Aeneis Liber VII. versus 641-646.]:

48. GENERAL EN CHEF a legfővebb vezére egy sok ezerből álló fegyveres seregnek, akitől függnek osztán minden osztályos generálisok. ^[VISSZA]

49. GUVERNÁNTNÉ, franciáúl gouvernante, a nagy házaknál a gyermekeket nevelő s az azoknak gondját viselő asszonyszemély. ^[VISSZA]

50. AVANTGARDE, elősereg, előre indított vagy az ütközet elejére állított kisebb sereg. ^[VISSZA]

51. HARNÁDEL s a többi. - Nadel német szó, magyarúl tűt tészen. Egyszer egy német technologicus könyvben a tűnek huszonkét nemét olvastam meg; pedig sem a hájvarró, sem a bornyomózsák varró, sem még inkább a bocskorfűző tű nem vala meg benne. ^[VISSZA]

52. FRINGIA. - Ezt a szót a kardvasakra szokták felütni, annak jóságának jeléűl és bizonyságáúl. ^[VISSZA]

53. Spanyol SOROMPÓnak nevezik a hadi mesterségben azokat a hegyes, vasazott karókból készített és forgatható palánkokat, mellyeket a gyalogság elibe szoktak hányni, hogy a lovas nép el ne gázolhassa azt. Németül spanische Reiter. [VISSZA]

54. MINŐRÖK a tábornál azok, kik minát ásnak, vagyis akik a puskaport földlyukakba rejtvén, azzal az ellenséget vagy annak valamelly épűletjét felvettetik. ^[VISSZA]

55. CERUSSA, tesz fejér festéket, fejér kendőzőtt; miniom pedig egy neme a piros festéknek. A jóféle orcafestő piros színnek a neve carmin. ^[VISSZA]

56. TOALET, toilette, teszen franciáúl asztalkát, különösen pedig asszonyi ékesgetésre készűlt kis fiókos asztalt; KURTIZÁN, courtisan, udvari ember, hízelkedő, dámák körűl hívalkodó; COQUETTE, tetszeni kívánó, színes, mézes-mázos beszédű, szerelemhez értő dáma s a többi. ^[VISSZA]

57. CARRÉ tesz itten különösen négy szegeletre álló s egy bizonyos helyet békerítő katonacsoportot. ^[VISSZA]

58. SCHREIBKALENDERNEK vagy írókalendárjomnak hívják a németek a negyedrétű árkusra nyomtatott kalendárjomot. ^[VISSZA]

59. EDDIG MINDEN NAGYOK ÜRESSEN BOCSÁTÁK. - Ha mások ezt mondják, nem jól mondják: mert példának okáért nagyméltóságú gróf Széchényi Ferenc ő excellentiája egy presentben is 100 rf., a grófnő ő excellentiája egy ódámért külön 50 rf., ismét méltóságos Gr. Festetics György ő nagysága a hadi oskoláról írott ódámért 100 rf., más ízben 25 rf., ismét 30 rf., ismét 40 rf. méltóságos gróf Erdődi Zsigmondné ő nagysága 5 vagy 6 sor versemért 12 aranyat, tekintetes nemes Fráter István úr 50 rf. adtak, hogy most másokat ne említsek. Méltatlan panasz az, hogy nemzetünkben Maecenások nincsenek; vagynak igen is, csak az íróink vagy importunusok ne légyenek, vagy sordidusok.

60. LENCSEN egy puszta Somogyban, Nagybajom mellett. ^[VISSZA]

61. A BUFFÁN, magyarúl far-dagály, talám a módinak minden bolondsági között legképtelenebb bolondság vala! Ez már kiment a szokásból; de a MOPSZOK vagy a dámáknak ölbeli kis kutyáik mégis a gráciák szolgálatjában vagynak. ^[VISSZA]

62. CASTRUM DOLORIS nevet visel a nagy emberek halálára felállíttatni szokott gyászalkotmány, mellyben a meghóltnak érdemei szoktak példázatokban előadódni. ^[VISSZA]

63. PÁZSI, franciául page, ollyan nemes gyerkőc, akit a nagyobb udvaroknál nevelnek. ^[VISSZA]

64. PÁMPÁM nevű pudlija vólt Somogyban egy uraságnak, kinek házánál esméretségben vóltam. Furcsa kutya vólt!

65. A KALAMAJKA egy szőrből való fényes materia, mellyet kivált régi magyarjaink mentebéllésnek viseltek. ^[VISSZA]

66. EGY NIMFA, KIT VIRGIL s a többi. Lásd Aeneis Liber IV. versus 174. sqq. ^[VISSZA]

67. Hogy a literatúrában még a rozsólisos butellára is kell citálni. Vide sic:

68. A NOVELLA, ZEITUNG, GAZETTA ÉS JOURNÁL mind olasz, francia és német nevei az újságleveleknek. ^[VISSZA]

69. SVALÍR vagy Svalje, franciáúl Chevalier, gavallér. Ritter, nemes vagy nemeskedő. ^[VISSZA]

70. KELETSŐ vagy napkeletső; keleti vagy napkeleti. Így ejtik ezt néhol magyar hazánkban, és ítéletem szerént nagyon helyesen. Valamint ezekből: túl, innen, vég, hátúl, elől vagy elő, utól, közép s a többi ezen szók jönnek: túlsó, innenső, végső, hátúlsó, első, utolsó, középső s a többi úgy nem tudom, mi okon lehetne kicsúfolni azon helységeket, amellyeknél szokásban vagyon az északsó, napkeletső, délső, napnyugotsó terminatió? Kivált hogy a só és ső suffixumok mindég helyet jelentő szóhoz ragasztódnak. ^[VISSZA]

71. FOSZFOR, görögül Phosphorus, deákúl Lucifer, magyarúl hajnalcsillag. Lásd az első könyvben. ^[VISSZA]

72. CITÉRE, görögűl Cythere, deákúl Vénus, a szerelem istenasszonya, ki hattyúkon jár. ^[VISSZA]

73. A HIÉNA egy kegyetlen állat, mellyet soha tökélletesen meg nem szelídithetni. Irtózva kell olvasni, amiket erről az állatról írnak az útazók és természetvizsgálók; aki magyar olvasóim közzűl a hiénáról keveset vagy éppen semmit sem tud, ne múlassa el megolvasni, amit RAFF után felőle beszéll tiszteletes FÁBIÁN József úr a Természeti históriának (Veszprém, 1799. n. 8.) 497. és 498. lapján. ^[VISSZA]

74. LAJHÁR, Főldi és Fábián elnevezések után az a minden állatok közt legtúnyább, legassúbb és legostobább négylábú állatocska, melly görögűl bradypus, deákúl ignavus vagy tardigradus, franciáúl paresseux, németül Faulthier, az amérikaiaknál pedig a maga sipitnya szavairól AI nevet visel. Minthogy ennek természetét is járatlan olvasóim magyar könyvből is megtanúlhatják, útasítom őket az említett Históriájára FÁBIÁN úrnak a 604-606. lap. Vessék egybe ezzel a FÖLDI jegyzését is, mellyet a Természeti Históriának (Pozsony. 1801. 8.) 55-dik lapján tészen, Blumenbach után. Megnézhetni Johann Friedrich BLUMENBACH'S Handbuch der Naturgeschichte. IV-te Auflage, Göttingen 1799. 8. Seite 72. ^[VISSZA]

75. A BALÉNA legnagyobb neme a cethalaknak, sőt a legnagyobb állat a mi főldünk kerekségén; mert 10-15 öl van a hosszasága, s általjában van a teste százannyi temérdekségű, mint a mi ökreinké. Terem az északi és déli Óceánuson; legjelesben pedig az északi pólus felé hajló, kietlen Grönlandiának környékén. - Ennek is egész formáját, természetét és fogása módját megolvashatni Főldinél 108. és 109. lap., hosszasabban pedig Fábián Raffjának 589. lapjától egészen az 599. lapig. ^[VISSZA]

76. Hogy a PLÁNTÁK is szaporodnak, s magvaikból hasonló fajtát tenyésztetnek, azt a paraszt ember is tudja. Hanem, hogy erre a tenyésztésre szintúgy a plántákban is hím és nőstény nemet állított elő a természet, mint az élő állatokban, azt már nem tudja minden ember. A régi bőlcsek valamennyicskére sajdították ezt a dolgot; de világosan és határozottan legelőször MILLINGHTON nevű ánglus írt a plántáknak nembeli külömbségekről. Ő pedig élt a XVII-dik század végén. - A növevények nemzőrészei a virágban vagynak. Itt az én verseimnek megértésére elég ennyit tudni; hosszabban ennek fejtegetésébe ilyen helyen nem bocsátkozhatom. ^[VISSZA]

77. A PÁLMA legelső és legszebb, nemesebb, pompásabb neme a plántáknak; a PENÉSZ pedig legutólsó s legsilányabb. Erről méltó lesz tanúlatlan olvasóimat a hely szűk vóltához képest megvilágosítani. Azt gondolja a természetet nem esmérő ember, hogy a penész csak valami rusnya por és pelyhes nyálkásság, melly a romlásnak és rothadásnak következése: holott mindaz, ami nekünk illyennek látszik, egynehány ezer apró plántákból öszvecsoportozott erdőcske, amellynek gyökerei, szárai, ágai, virági és magvai vagynak, s amellyet jó nagyító üvegen szemlélni kibeszélhetetlen gyönyörűség. Ha feketedni kezd, jele, hogy megérett, s már veszni tér. Többnyire hamar felnő (nyáron 1-2 óra alatt, ha nedvességet, meleget s rekedt levegőt kaphat), de némelly nemesi esztendőszámra is eltartnak. Van pedig, amint a természetírók számlálják, 15 faja, melly fajok közűl némellyiknek egyes szára van, némellyiknek ágas-bogas, hata tartós, kilence múlólag való. Nemi neve Linnénél mucor és tartozik a gombák rendjébe. ^[VISSZA]

78. SCHWARTZ Berchtoldot tartják a puskapor első feltalálójának - Európában. Élt ő a XIII-dik században: freyburgi fi volt és franciscanus barát. ^[VISSZA]

79. JUNO, amint Ovidius beszélli, magtalan lévén, Jupiter a maga fejében a fegyveres Minervát foganta, kit osztán a Vulkánus kalapáccsa szabadíta ki onnan. Ezen bámúlván Juno s hasonló páratlan nemzésre törekedvén, elindúlt az öreg Oceánhoz, hogy tőle tanácsot kérdjen afelől, mi móddal lehetne néki is férjfi nélkűl gyermeke. Ez útjában elfáradván, betér Flórához s közli véle szándékát. Flóra a kertjébe viszi őtet, egy VIRÁGOT mutat néki, amellyet ha csak újja végével érintene is, azonnal fogadna méhében. Úgy is lett: és Mársot szűlte, a hadak istenét. - Más alkalmatossággal, midőn Jupiter asztalánál vendégségben ülne, jól talált lakni mezei salátával, s azonnal megterhesedett. Ebből szűlte a hasonlíthatatlan szépségű Hébét, az ifjúság istenasszonyát s istenek pohárnoknéját. - Csudálatos kőltemény ez, holott a salátának vizes és hideg természete mind a két nemet meddővé teszi! ^[VISSZA]

80. DONNA OLYMPIA, egy nagy familiából való, de szegény és büszke spanyol úriasszony a HOLBERG egyik vígjátékába. BÁRÓ von NICHTS a németeknél ollyanforma szólás, mint magyarúl a Sohonnai vagy Semmiházy uraság. ^[VISSZA]

81. ÉLVÉNY, deákúl vivax, olaszúl, franciáúl vivace, németűl lebhaft. Ellenkező jelentésű azzal, hogy halovány, halvány. A deáknál ezek a grádusok vagynak: vivens, vivus, vividius, vivax; az olaszoknál szint ezek; a franciáknál vivant, viable, vif, vivace: a németnél lebend, lebendig, lebhaft. Nyelvünkben még eddig csak e két szót gyomroztuk: élő és eleven. Ha azt akarjuk, hogy jövendőben a tudományokban, muzsikában, képírásban előbb menjünk: sok szavakra s meghatározott értelműekre kell szert tennünk. Ama két régi szónkhoz hadd járúljon hát hozzá az élvény, melly ellen semmit az uj vóltán kívűl nem vethetni. Ha jól emlékezem, BENKŐ úr valahol illyenformát akar az élénk szóval kitenni. Nagyon hellyesen! valamint fél gyökértől félénk, úgy él gyökértől élénk jön. Ezt is adjuk a többihez, s nékünk is négy grádusú szavunk lesz az élet ideájára, mint az itt előhozott nemzeteknek. - Aki az új szókat nem tűrheti, mondjon le az új ideákról is. Elég tágas a Caspium homokpusztája! Ott életében nem hall egy új szót is! ^[VISSZA]

82. Amelly régi bőrét a kígyó tavasszal elveti, az felette vékony, halovány és lenge: a LEBERNYEG illyen ruhát jelent a magyaroknál; példának okáért a rongyos, kopott, vékony, szélszűrő köpönyeget lebernyegnek csúfoljuk. Deákúl és görögűl ez a kígyóhártya syphar és leberis, ahonnan az a példabeszéd is van: nudior leberide: nem jön-é hát ez a leberis magyar nyelven lebernyegnek? [VISSZA]