MÁSODIK KÖNYV |
![]() |
![]() |
ESTVÉLIG
Summaya. Mikippen roppant Tancz tartatic vala és le ülénec vala hogi yacczodnánac és az Dorotthiával és mind az több Kisazzonokval chuffolcodnak vala, és mikippen Iſten Azzon Eeris álmilkodásra miltó galibacat töön vala; az Dorotthia penigh zűében gonozt forral vala, mikint az Iffjacat hadval megh kerűlne.
Megpendűl egyszerre Izsák száraz fája,
Zengő szerszámokkal kíséri bandája,
Kellemes hangzások a szálát bétőltik,
Az ifjú szíveket örömre felkőltik.
Mindenütt a vendég kezd már örvendeni
S viszketeges lábát táncra készíteni:
Az únalom s bánat iromba szárnyakon
Kirepűl lekókkadt fővel az ablakon. -
Hogy az urak csendes táncot tehessenek,
Izsákék szép lejtő minétet kezdenek;
Mert hamar megromlik a gyomor főzése,
Hahogy étel után nagy a test rengése. -
Carnevál felkiált: "Urak, egyet szóllok!
Itt sok újj mátka van: gondolkodjunk róllok.
Úgyis az útam is őérettek tettem,
Az urakkal együtt közttök ebédlettem.
Engedjük meg nékik (hisz az úgysem szégyen),
Hogy az első rend tánc most az övék légyen,
S ekként kézfogójok ittlétemben essék,
Hogy megemlegessék." Mind rámondják: Tessék!
De Dorottya s mások, kik pártába sűlve
A széken, kanapén maradának űlve,
Magokban zúgódtak, mivel szégyenlették,
Hogy közttök e csúfos külömbséget tették.
Rendes is vólt látni, miként sok vén dada
Többektől kiválva a széken kushada,
S miként néhány csalfa ifjú sok agg-lantot
Ujjal mutogatván, nagyokat kuccantott.
Kezdődik a minét. - Három
gavallérral
Három deli dáma kiáll szép manérral:
Franciás táncokat kezdik főhajolva,
Folytatják páronként viszontag másolva,
Sétáló lábokkal Z betűt ejtenek,
Egymásnak oldalvást suhanva lejtenek.
Mint midőn szerelmes gór-jércéje megett
A dagályos kakas érezvén meleget,
Enyelegve játszik, tarréját berzeszti,
Oldalt forog, tipeg s szárnyát leereszti:
Így tesz a gavallér itten a dámának,
Kényes tempójára a francok táncának.
Sem kedvem, sem erőm nincsen
arra nekem;
Hogy minden sor táncot leírjon énekem.
Az első társaság mihelytt elvégzette,
A rendet a többi újj házas követte;
S hogy minden mátkapár egy-egy táncolást tett,
A szála s muzsika mindennek szabad lett.
Ismét megzendűlvén a húron a minét,
Ecse kézen fogja madám Cserházynét,
Cserházy hellyre áll a szép Belindával,
Opor is Rózsival, a legszebb lyánkával:
Negédes módira léptetik lábokat,
S dupla főhajtással végezik táncokat.
De miként a május mosolygó
havában,
A természet csendes lévén ő magában,
Tisztán fénylik a nap, vidám a mezőség,
Lassú andalgásban hallgat az erdőség,
Nincs semmi zaj, csupán a madarkák zengnek,
Vagy a virágok köztt etéziák[30] lengnek;
De felkeveredvén a vídi pusztáról
Vagy a Szengellérnek borstermő szirtjáról
Zablás sárkányján a garaboncás deák;[31]
Már a forgószéltől csikorognak a fák,
Ropog a pásztornak kunyhója fedele,
Kavarog a vetés, a víz habbal tele,
Egyébütt csendesség látszik vőlgyön, hegyen,
Csak ott van fergeteg, ahol ő átmegyen,
Toll, kóró, falevél, ringy-rongy, egyetmással,
Zúg a poroszlopban forgó karingással,
A megréműlt banya teheneket fejet,
Háza oltalmáért készíti a tejet:
Illy zavart forgószél tódúlt a szobának,
Hogy a hebehurgya langauszhoz fogának.
Opor kilenc ánglus
kontratáncot jára:
Mégsem szállt lankadság vagy görcs az inára.
Ollyan derék stuccer nincs is tán Londonban,
Aki ennyit tudna győzni egyhúzomban.
Bongorfi egynéhány személlyt öszveszede,
És alla polacca a táncnak erede.
Maga vólt a vezér, a többek követték,
Kik a lengyel tempót emberűl megtették.
Illyen menést tészen a Springer[32] a
sakkban,
Mikor harmadfelet ugrik a likakban;
Vagy miként a darvak, midőn kikeletre
Sereggel elmennek a rétre, ligetre;
Előrehányt lábbal és billegő nyakkal
Sétál az első pár a többi darvakkal.
Végezvén a lengyelt, stájeren forognak.
A szála közepén tipegnek, tapognak.
Így lépked, így kereng Békés vármegyében,
Az alfőldi magyar gazdag szűrűjében
Hét-nyólc nyomtató ló, midőn patkós lába
Tapos a világnak legszebb búzájába.
Jártak galoppátát,
straszburgert, hanákot,
Valcerest, mazurkát, szabácsot, kozákot.
E módi bolondság többre is megy vala,
De a vitéz Bordács végre felszóllala:
"Uraim! az Urak magyarnak tartanák
Magokat: de ki tót, ki német, ki hanák.
Miért nem táncol magyart az ánglus, francia?
Csak a magyarnak kell más nemzet módija?
Így vesztjük hazánkat a magunk kárával,
Külső tánccal, nyelvvel, szokással, ruhával.
Mi? hát az uraknak nem jut már eszébe,
Mikor főispánunk béűlvén székébe,
A legelső táncot magyaron kezdette,[33]
S minden hazafi szív becsűlte érette? -
Nemzeti táncunknak légyen első jussa:
Magyart! illyen-adta vén Jebuzéussa!"
Rárándítja Izsák pengő muzsikáját
S a palatinusnak elkezdi nótáját.
Minden magyar szívek azonnal buzdúlnak,
Ősi természetes lángjaiktól gyúlnak,
Felséges állásba tészik termeteket,
Valódiba szedik férfiú képeket;
Bennek a rátartós gőgje Ázsiának
Díszt ád Európa csínos módijának.
Csak a magyar tánc az, melly
sohasem jára
A jó egészségnek semmi ártalmára,
Mivel mérsékelve mozgatván bennünket,
Frissíti elménket, testünket, vérünket.
Csak a magyar tánc az, melly díszesbé teszi
Az embert és soha hívságra nem veszi,
Mert ha csak vitézi módra nem öltözött,
S ha nincs sarkantyúja, csúf a többi között.
Csak a magyar tánc az, melly bír olly érdemmel,
Hogy legjobban egyez a szűz szeméremmel,
Mikor sok kűlföldi táncban a módosság
S a legúribb fogás legnagyobb pajkosság. -
Nemes magyar táncom! ki ősi nyelvünkkel
S ruhánkkal jöttél ki dicső nemzetünkkel,
Ki európai finnyás lakhelyeden
Máig sem szenvedtél mocskot szépségeden,
Ázsiai színben fénylik nemességed,
S még a módi nem tett alacsonnyá téged:
Ím, a külső népek bámúlják díszedet,
S tulajdon nemzeted nem becsűl tégedet![34]
Azomban míg ezek ekképpen folyának,
Tréfából kezet nyújt Bordács Dorottyának,
Egypár ugrós tánccal őtet megkínálja,
S hogy e szerencséje lehessen, instálja.
Nem kellett hosszason hívni ám őkemét;
Felszedi a székről elpetyhűdt tetemét.
Ürög-forog, tipeg, lóbálja a kócot,
Mellyből görcs farának csinált vala pócot.
Bordács s az egész nép a fejét lesüti,
Nevettében majd a guta meg nem üti.
Így táncol a tátos banyák paszitjába[35]
Varázsló pemetjén a vasorrú bába.
Már éppen elüte nyólcat a toronban,
Estve vólt, s elég lett a tánc egyhúzomban;
Szakadt az izzadság mindegyik vendégről,
Kiki panaszkodni kezdett az éhségről,
A hajdúk, lokajok asztalt készítenek,
Ezüst kések, villák, kanalak pengenek.
"Míg, úgymond Belinda, asztal fog készűlni,
Avagy nem jó lesz-é egy játékhoz űlni?
Míg feljő a leves, eleget játszhatunk,
Tán egy sor zálogot addig kiválthatunk."
Egy tágas sarokban Belinda szavára
Leűlnek a dámák s az urak jobbára.
Mindjárt külömbféle játékokhoz fognak;
Vígadnak, divatja vagyon a zálognak. -
Midőn A! Kit szeretsz? ez a játék jára,
Reá megy a kérdés egyszer Dorottyára.
A! kit szeretsz? - Felel: Akárkit szeretek.
Mit adsz enni? - Annyit, amennyit vehetek.
Hová viszed? - Ágyba. - - Brávót kiáltanak
S a nagy kacaj miá majd hanyatt húllanak.
"Ágyba? (felszóll Ecse egyik szugolyába)
Koporsóba! úgyis ott áll a fél lába.
Megvette a hideg már benne az ikrát,
Vén üszög a madám, nem vethet már szikrát.
Csak lássák az urak! a jó lélek mit vár,
Ha a banya-posz [36] is virítni akar
már?"
A vén Adelgunda hallván e szavakat,
Dorottya fülébe feccsenté azokat;
Kézről-kézre adták egymásnak a vének
S kótyogós szívekben megkeseredének.
Galiba lett vólna a kompániába,
De a levest éppen hozták a szobába. -
"Imádkozzunk! együnk! csitt! hallgass! ne nevess!
Együnk! (felszóllalnak) majd elhűl a leves."
Asztalhoz űlének, evéshez fogának,
Édes tréfák között együtt múlatának.
De Éris,[37]
egy mérget keverő, babonás;
Akitől származik minden visszavonás,
Ki a jó szíveket öszveháborítja,
A férjt, feleséget egymásra buzdítja,
Ki az édes mézbe vegyíti a mérget,
A legszebb virágba, gyümőlcsbe rejt férget,
Ki a csendes lelket bújtja háborúval,
Nyugvó bizodalmát zavarván gyanúval,
Ki jajgat a szelíd békesség láttára,
S ha pert, lármát sajdít, fakad hahotára, -
Éris kaján szemmel nézvén a vígságot,
Amelly múlattatta e szép társaságot:
"Hát az én hatalmam? (így szól bús kedvében;
Hol orrát, hol farát vakarván mérgében)
Hát az én hatalmam, amellyet mindenek
Az egész világon eddig esmértenek,
Így csonkíttasson meg? Így nézzem húnyt szemmel,
Mit tesz a barátság a víg szerelemmel?
Ezek örvendjenek? én csak epedjek-é?
Óh, nem! - a triumfus nem lesz ám ezeké.
Hóh, barátim, ahol legtöbb kedvet vártok,
Ahol nyerekedni készűltök, ott ártok.
Hálá istenimnek, hogy társaságtokba
Vén banyák is vannak; búvok majd azokba.
Ordas epesárral torkig tőltöm őket,
Öszveháborítom az örvendezőket. -
Rajta! per! irígység! bosszúállás! szégyen!
Vénlyányharag! kudarc! kofaság! - így légyen!"
Ezek hát, s többek is, véle
felkészűlnek,
Denevérszárnyakon utánna repűlnek.
Maga beléűle egy nagy katulyába,
Rongyos pudermantelt vetvén a nyakába,
A szélnek ereszti öszvecsapzott haját;
Két kis pudli húzza lebegő hintaját,
Mellyben a szellőkön magát felemelé,
S az éj homályában tart Kaposvár felé.
Valahol végigment, borzadtak az
egek,
Küszködtek a hólddal borongós fellegek.
A baglyok civódtak a több madarakkal,
A zúzos fák egymást verdesték gallyokkal.
Kapos udvarára mihelytt béléptete,
Mindent megígézett mérges lehellete.
Az udvari kopók s agarok morogtak,
Benn az istállóban a lovak hortyogtak,
Üstökbe ment Jancsi csatlós a kocsissal,
Pörölt a kis Náni az öreg Marissal.
Mihellyt a konyhába a fejét bedugta,
Főbe verte egymást fazékkal a kukta.
Fridrik szakács perbe szállván a dajkával,
Leöntötte nyakát egy zsajtár csávával,
Onnan a szálába bésuhanván Éris,
Zúgni kezd a dáma és a gavallér is.
Serteperthy uram azon kezd pörleni,
Hogy ő az asztalnál megúnt vesztegleni:
Koppóházy feddi, hogy az gorombaság,
Holott még múlatni akar az társaság.
A dámák között is néhány szúrós szóba
Egy kis csataforma esik hébe-hóba.
Ízetlenségre kezd a barátság válni:
De okát senki sem tudja feltalálni.
Érist ők nem látták, ki tündér orcával
Bolygatta már őket mérges párájával.
A' vólt legfőbb gondja, hogy
egyet válasszon,
Kire leghathatósb dögséget árasszon:
De ki lett vólna az egyéb Dorottyánál? -
Éris is hát ennek áll meg a hátánál.
Azon töprenkedik, miként verhetné be
Pestisét legjobban az öreg nénébe.
A szegény Dorottya, nem lévén
már foga,
Csak holmi lágyacskább csemegén nyámmoga.
Néhány kráfli [38] álla
tányérján előtte,
Mellyel görcsös gyomrát apránként tőltötte.
Éris hát tündéres erejét felvevé
S magát egy gömbölyű kis formában tevé;
S midőn a fortélyban jó módot talála,
Dorottya tányérján egy kráflivá vála. -
Ah! vígyázz, Kisasszony, most vígyázz ám nagyon,
Ím, a tányérodon méreg s veszély vagyon.
Ne higgy minden színnek s kráflinak: mert veled
Ezer bajt szereztet, meglásd, ha lenyeled.
Ah, kérlek, Kisasszony! kérlek ősz hajadra,
Úgysem vagy már gyermek: jól vígyázz magadra.
Mit tészek! - Ím, ímé a kráflit felveszi
A gondatlan öreg, s nagyon mohón eszi.
Megeszi! - megette! - megvan! - már hijába!
Éris kívánt célra jutott szándékába.
Már látom, reszketeg fogja el tetemét,
Már vasvilla-módra hányja a két szemét,
Morgásra áll szája, forog benn a nyelve,
Keserű aggsággal van mellye megtelve.
Bús melancholia gőzölög a fején,
A harag rozsférge bántja űlő helyén.
Éris összvejárja belől minden tagját,
Szívére, májára kiönti maszlagját,
Minden belsőrészre útat fúr magának,
Kivált hol fészke van a hiszterikának.
Most a mértékletlen öröm
erőlteti,
Hívságra, kacajra, dévajságra veti;
Majd egyszerre csügged feje komor bútól,
Haragtól fojtódik és irígy gyanútól;
Egy indúlat erőt vesz más indúlaton,
Mint mikor hullámmal zajog a Balaton.
Végre a fekete sárepe elteli,
S minden más érzésit egyszerre elnyeli.
Felpattan a székről, s Érist a gyomrába
Béviszi magával egy oldalszobába,
Hol egyedül lévén, pályát nyit magának,
Szabad gyeplőt ereszt minden haragjának,
Szűz ráncait hideg könnyekkel áztatja,
S asszú kökörcsinjét ekképpen siratja:
"Egek! már én tehát csak
azért születtem,
Hogy férfi sohase feküdjék mellettem?
Miért juttattatok hatvan esztendőre,
Ha szert nem tehetek egy rossz főkötőre?
Vártam, sokat vártam, azt nem mondhatjátok;
Várásom bérét hát mért meg nem adjátok?
Mindég jóhiszemben űltem az adventet,
Hogy tán tesz egy kérő nállam komplimentet;
A fársángot mindég tőltöttem vígsággal,
Hogy tán nem gyötörtök többé a lyánysággal:
Mit ért? nem is véltem, s már itt volt Húshagyó -
Húshagyó! Húshagyó! engem itthon hagyó!
Mivel érdemlettem? Egek! Ugyan mivel?
Lám lett vólna mivel, csak lett vólna kivel.
Sem pénzét, sem eszét én nem néztem vólna,
Sem nemét, sem képét; csak férfi lett vólna.
Mondtam, hogy akárki légyen, hozzámegyek,
Kezet csapok vele; csak leány ne legyek.
Bóldogabb férjfiú nem lett vólna, mint ő:
Úrrá tette vólna őtet egy főkötő.
Hordtam vólna mindég saját tenyeremen,
Csak könyörűlt vólna pártát-únt fejemen.
De hijába! mégis egy sem jött eszére:
Be bolond vólt, aki engem meg nem kére!
Akárkinek tárva vólt szívem birtoka:
Az ég, a főld tudja, én nem vagyok oka. -
Sokszor végignéztem ezt a világot már:
A legény előttem úton-útfélen jár,
A férfi megannyi, mint az asszony, látom:
Mért nem jut hát közttök nékem egy sajátom?
Mért kell nékem illyen bőségben szűkűlni,
S szomjan a kád-vízben Tantalusként űlni?
Mért alkotott az ég asszonynak engemet?
Vagy hát mért teremtett férjfiúi nemet?
Ha asszony nem vólnék, vagy férjfi nem vólna:
Édes boldogságom ürmöt nem kóstolna. -
De, ímé, aggságban emésztem napjaim,
Az idővel együtt terjednek, kínjaim,
Komor magánosság fonnyasztja éltemet,
S még hajadon fővel eltemet engemet.
Hogy nyújtóztatnak ki, hogy megyek pártába,
Ó, majd a szenteknek paradicsomába?
Ó, szégyenletemben meg kell halnom ott is,
Mikor vén lyánnak mond egy hitvány halott is.
Holott ímé most is, e kis társaságba,
Annyiszor keverik az embert csúfságba.
Anélkűl nem esett egy tánc vagy egy játék,
Hogy illetlen dolgot vagy mocskot nem láték.
Hát már, hát így kell-é nékem hóltig élnem,
Hogy szerelem helyett csúfot kell reméllnem?
Nem! nem! - Vagy azokon bosszút fogok állni,
Akik olly vastagon mertek vólt tréfálni;
Vagy azt megmutatom, hogy idős létemre
Erővel is ifjat kerítek kezemre,
És így tán - - ah, megállj! csendesedjél, szegény,
Te csak egy leány vagy, de hány ott a legény?
Mit gondolsz, Dorottya, jobb, magad meghúzod,
Vén vagy, a meghűlt bőrt már hiába nyúzod.
Mit érne harcolnod? férjt azzal nem kapnál:
De ám ha kapnál is, s véle kezet csapnál:
Mit tenne e kurta kis gyönyörűséged,
Midőn a halál is kandidált már téged?
Mit próbálsz? mit kezdessz? belőle mi hasznod?
Úgyis leányfővel kell néked megasznod.
Ám lássad. - - - Hát mégis? - - nem lehet - fussatok!
Fussatok elmémből, gyáva gondolatok!
Bosszút kell állanom. Sokba megbántottak,
Sokba csúfot tettek, azt az átkozottak.
Nem csak rajtam, hanem több leányokon is,
Mártán, Adelgundán, Rebekán, máson is.
Az a zálogosdi játék sokat sérte;
Hát a mátrikula? - s én ne szóljak értte?
Á! á! - az nem lehet; bétörök, bérontok,
Asztalt, kompániát, táncot széjjelbontok,
Főldig legázolom őket a nyelvemmel;
Másszor ne játsszanak a becsűletemmel.
Kivált a Fársángot - mert másként is ennek
Tulajdoníthatom az okát mindennek, -
A Fársángot - azt, azt, még lejjebb gázolom,
Haját széjjeltépem, szemét kikarmolom. -
De, hogy annál jobban megszégyenűljenek:
Minden hajadon lyánt felbujtok ellenek.
Orsolya, Rebeka, Magdaléna, Márta,
Adelgunda; mind, mind, akin csak van párta,
Sőt ha párta nincs is, de férj nélkűl maradt:
Nem ád kérésemre tán üres kosarat.
Nem ád; szemeikből olvastam előre,
Miként borzadozott mindeniknek szőre.
Őket veszem mellém - - - várjatok, várjatok,
Ti, kik a lyánkákkal olly csúfúl bántatok.
Várj, Fársáng!" - - E szókat alig rebegé ki:
Orrán, száján forrtak a méreg tajtéki,
És újabb lángoktól lobbantatván vére,
Az oldalszobában egy kommódhoz ére;
Ahol öszveszedvén minden indúlatját,
Így tette meg a vén lyányok áldozatját.
Előbb egy éjjeli edényt a
szájára
Fordítván, e' vala néki az óltára,
Fenekére rakott kéngyertyát, s e' felett
Néhány bálbilétet s szerelmes levelet.
Három szűzkoszorút, három fürt hajával
A rakásra teve egy tucat kártyával.
Ott volt Florentina s a Tündér Ilona,[39]
S valamennyi tőkét életében vona.[40]
Ezeket meggyújtá: s nem győzvén szellővel,
Gerjesztette tüzét az előkötővel.
Ekkor, mint megannyi áldozómarhákat,
Kiválaszt száz derék fekete balhákat;
Augspurgi láncokkal[41] öszvepórászolja,
S áldozó tüzére mindnyáját feltolja.
Mint midőn a három-képű Hecaténak[42]
Innepén áldozni kell egy vén papnénak,
Az áldozat füstje gombolyog a lángon,
S a fekete bikát hozzák az istrángon:
Így áldozik itt is Dorottya. Végtére
Egy üveg tím olajt önt a szenecskére.
S felemelvén szemét: "Ó, édes szerelem! -
Így szóll - tégy már egyszer, tégy kegyelmet velem.
Ha most is sohajtok, szemem most is nedves,
Ha ez áldozatom teelőtted kedves:
Ennyi férfi közzűl juttass egyet nékem,
Aki felépítse puszta düledékem.
Vagy ha még hatalmas szódra sem hajolnak,
Ha engem s társaim tovább is csúfolnak:
A bosszúállásra segéljed munkámat.
Dupla áldozattal adom meg hálámat."
Ámor ezt hallgatta, nevette,
és jelűl
Egy kisded mennydörgést durranta balfelűl,[43]
Mellyre az áerbe magát felemelte
Éris, s az áldozat tüzét elpeselte.
*
[30] | AZ ETÉZIÁK kánikula idején
lengedező szelek. |
|
[31] | A GARABONCÁS DEÁK felől az a mese van
népünknél, hogy sárkányon jár és a forgószelet ő
támasztja, kivált ha, ahol rongyos köpenyegjében
kéreget, tejet és kását nem adnak néki. |
|
[32] | SPRINGER német szó, magyarúl ugrás,
egyik tiszt a sakkjátékban. - A községnél a neve kutya,
nem jobb és csinosabb neve volna-é lovas vagy huszár,
minthogy franciáúl is chevalier? |
|
[33] | MIKOR FŐISPÁNUNK BÉŰLVÉN SZÉKÉBE,
A LEGELSŐ TÁNCOT MAGYARON KEZDETTE... Amire itt
célozás van, valósággal megesett a nagyméltóságú
gróf Széchényi Ferenc ő excellentiájának főispáni
béiktatásakor, 4. jul. 1798. |
|
[34] | Az igaz MAGYAR TÁNC, a lassú
verbunkos, amit bóldog emlékezetű eleink, kik a
nemzeti dolgokat korcsosodó unokáiknál jobban
kedvelték, szebb és méltóbb kifejezéssel nemeses
táncnak neveztek. A mi hiú, szapora és rendetlen
táncunk, mellyben asszonyszeméllyek is ugrándoznak,
ölelkeznek, keringenek, s kiki magáért és párjáért
táncol, egész formájával megmutatja, hogy tót
eredetű, az ázsiai gravitással és méltósággal
átaljában ellenkezik; ezt én a nép után nevezem kuferces
táncnak. - Ilyen megkülömböztetéssel,
reménylem, megesmérik az olvasók a magyar tánc felől
tett ítéletemnek igaz vóltát. Az illyen táncról
tették a kűlföldiek is azt a sok jeles megjegyzést.
Mikor a francia háború idején sok ánglus nagy emberek
lakának vala Bécsben, egy ánglus az ott lévő
magyarok táncában háromszáz figurát számlált meg.
Ezt produkálni s hideg vérrel felszámlálni - csak
ánglustól és magyartól telik. Jusson eszedbe, édes
magyarom! a halhatatlan Kaunitznak ama mondása, hogy
nemzeti karaktere csak az ánglusnak és a magyarnak van:
s érezvén jobban-jobban nemzeti méltóságodat -
becsűld meg még az aprókban is magadat! |
|
[35] | PASZIT, vagy paszita, túl a Dunán a
keresztelőkori vendégség. |
|
[36] | BANYA-POSZ néven esméri a nép
némelly helyeken a pöfeteget. Lycoperdon Bovista,
Linné. |
|
[37] | ÉRIS, görög szó; itten az
egyenetlenség és visszavonás istenasszonyát jelenti. |
|
[38] | KRÁFLI, magyarúl fánk és olasz
tészta. |
|
[39] | FLORENTINA; TÜNDÉR ILONA. - Ezek a
régi öregeknek s a mai községnek esméretes
rományjaik, vagy istóriáik, mellyeket a szűrboltokban
árúlnak a tót bibliopólák. |
|
[40] | TŐKÉT VONNI. - Szokásban vagyon sok
helyeken, hogy mikor a fársáng elmúlik, a meg nem
házasodott ifjakkal és férjhez nem ment leányokkal
valamelly darab fát vagy tőkét nevetségnek okáért
megemeltetnek, vagy egy helyről más helyre vitetnek. A
csínosabbak az ollyan személynek zsebjébe egy kis
forgácsot, szilánkot vagy zsindelyt tesznek, sőt
affélét levelekbe s cédulákba is zárnak. Illyenkor
a' csinál legtöbb nevetséget, hogy a furcsa emberek
miképpen fortélyoskodnak, hogy vigyáznak magokra, s
hogy szedődnek rá s a többi. |
|
[41] | AUGSPURGI LÁNCOK. - Ollyan finom, apró
láncocskát csinálnak az augspurgi mesteremberek, hogy
azzal a balha lábát is megköthetni, s ha a balha
ugrik, utána rándúl. - Az árra egy láncocskának
csak 15 kr. |
|
[42] | HÁROM-KÉPŰ HECATÉ. A régi mesék
szerént azonegy istenasszony az égen Luna vagy
a hóld, a földön Diánna vagy a vadászatnak
istenasszonya, a pokolban vagy a hóltak alsó
világában Proserpina, akinek, mint minden
odavaló isteneknek, fekete marhákkal áldoztak.
VIRGILIUS említi a Tergeminam
Hecaten tria Virginis ora Dianae
[hármas arcu szűz Diána],
és HORATIUS a Diva triformis-t [háromalakú
istennő]: mert három fejjel festették; közbűl
állott a leányfő, jobbról a lófő, balról pedig a
kutyafő. |
|
[43] | A MENNYDÖRGÉST jó isteni jelnek tartották a rómaiak, ha BALFELŰL talált imádságokra vagy áldozások idején hallatódni. Erre van itt a célozás; valamint több régi pogány ceremóniákra, kivált amellyek a rómaiaknál megvóltak: de mindazokat bajos vólna illyen szűk helyen eléggé megmagyarázni az azokban járatlanoknak. - Virgiliusnál, Aeneis Liber II. versus 693. az Anchises imádságára... Intonuit laevum [mennydörgött balról]. |
![]() |
![]() |
![]() |