Proo: Egy kies kert leírása

Mutogatja magát a pompás természet,
     Mesterség cifrái tündököltet készet.
Áldott természetnek kies lakóhelye
     A nyájas örömök legelő mezeje,
Hol az ártatlanság vidám képe örűl,
     Kedves gyönyörűség táncolva jár körűl.
Ártatlan múlatság emelte magának
     Örökös sátorát kertébe Flórának.
Itt Zefir virágit mikor csókolgatja,
     Édesen illozgat mennyei harmatja.
A termő gyümőlcsfák majd hogy egymást érik,
     Egyről gyűmőlcsöket vékával is mérik.
Már Priapus is felállott az állóra,
     Hogyha majd nem vigyáz, megbűnteti Flóra.
Itt a víg örömök s nyájasság egymással
     Táncolnak öszvefont karral Zefirussal.
Egy szép forrás csereg e kert közepében,
     Nimfák gyengédedett fái nőtt szélében.
Egy szép, kies kerthez közel egy folyóvíz,
     Melyből sok plántákra hárúl bőv, édes íz.
Nem messze a parthoz van egy szép zőld csere,
     Melybe a bú soha bémenni nem mere.
Egy magos kőszikla a habok mérgétől
     Őrzi e kies helyt észak hidegétől.

Proo: A kalmár

Bár fújjon szél s a tenger buzdúl is erőssen,
     Nem fél a kalmár, bár habok öszveüt is.
A tengert járván, csak hogy gyöngy légyen elégszer,
          A veszedelmektől nem tart ez s hányja hajót.
Ámbár buzdúl a tenger s mindenre haragját
     Ontja sebessen, semmit nem fél, bár omol a hab.

Proo: Forma venusta Perit

Nézd bár a rózsát, kit kertész űltet, azonnal
     A nap súgárat hányja eresztve belé.
Fonnyaszt mindjárt rózsát, szegfűt, futva tüzével,
     Amit csak látván, rontja bomolva tüze.
Így a szépség is ha kivénűl, csakhamar elvész,
     Mély ráncok szántván képedet, öszveaszik.
Így ifjúságodban míg bírsz vénusi képpel,
     Míg rózsás száddal csókolod a kezeit
A szép szűzeknek: bár azzal ne kevélykedj,
     Mert néked Clotho vágja az éltedet el,
Bár orcád légyen, mely't Gratia lepjen el éppen,
     Bár villám szemed hajtson maga lánca alá.

Proo: Gloria Calcar Habet

Nézd, sarkantyú által e katona alatt
     Szép pej paripája milyen nagyon szaladt,
Bár kemény zablája roncsolta a száját,
     Mégis ugrálással hagyta el tanyáját.
Bár a kertet nőjjék fel a durva gyomok,
     Mégis kitetszenek a szép liliomok.
Így laurus-koszorút igen nehéz fűzni,
     A bajt, a bánatot sokszor el kell űzni.
De gloria szívét egészen meghatja,
     Bízik, mert Apolló jóakaró atyja,
Ki ámbár merűl is veszélyes örvénybe,
     Bár feje csügged már a kínos veszélybe,
Mégis bátorsággal fog nehéz dolgához,
     Csak hogy juthasson el a feltett céljához.
Bár sok tövis ösvényt kelletik meghágni,
     Sok ellenségeit bátor szívvel vágni,
Nem retteg, hanem megy, míg csak vége nincsen,
     Bár keze s lábai legyenek bilincsen,
A Pindusnak járkál nemcsak a szélébe,
     Hanem vígassággal tombol közepébe;
Nem retteg Boreás kemény hidegétől,
     Nem fél viperának legnagyobb mérgétől,
Dijcséretért semmit nem fél vinni végbe,
     Nagy nevével csak hogy mehessen az égbe.

Proo: A virtus legbátorságosabb kőfal

Bár kérkedjen sok kincsekkel a te reményed,
     És bőv pincédben légyen is a sok arany,
Mégis fél, retteg, hogy mindenek ellene állnak,
     S megfosztván attól mindene füstbe megyen.
A virtus nem fél, bár hányja az északi mord szél,
     Bár a dárda csörög, puska ropogva zörög.
Nem fél mérgétől, baziliscus erős erejétől,
     Nem fél, nem hátrál, módot ölésre talál.
Cerberus ordítson, harapó fogakat vicsorítson,
     Mégis ez ellene áll, véle erőre kiszáll.

Proo: Bene Qui latuit, bene vixit

Nézd bár a nagy gályát, mely a tengeri örvényt
Szántja, hempelyget parta halomnyi habot.
A tenger felbuzdúl s mindjárt ontja haragját,
A gályát rontván, sok darabokra törik.
Kis sajkája mikor nem romlik parja alatt is,
A zúgó tenger habja eresztve kerűl.
Bár kincses kamarád bóltja dicsekszik arannyal,
Énnekem egy kisded s kurta szerencse elég.

Proo: Fulmen Describitur

Ront mindent, valamit csak ronthat az égnek alatta,
A Tűzes dörgő nyílját hajigálja sebessen
És az acél cserfákat az erdőn tördeli ízre,
Hogy ha ki látván észrevehetné, futnak előlle,
Nincs oly erősség, mely szenvedhetné kicsapását.

Proo: Impedit ira animum

Durva tekintettel szemeit forgatja tűzessen,
Ördögi ábrázatja mutat vad tigrisi képet,
Így rontván sok ezer meg ezerszer öszve haragja,
Fut ő, kél, mindent rontván, ahogy érheti célját.
Orcáján a harag sok ezer színekbe csatázik.

Proo: Invidus

Görbe szemekkel jár az irígység s hányja sebessen,
Villámló szeme bámúlván szikrádzik ugyancsak,
Orcáján a búk sok ezer ráncokba verődnek.
E' viperát marcong, egyedűl csak ez étele ennek.
S így beesett szemmel mindent haragudva tekint ez.

Proo: A poéta legkisebbért is megharagszik

Mikor méhecskék zsibongással,
Királynéjok lassú zúgással
     Mézeiket virágokból
Hordják sietve, gyors szárnyakkal,
Mézzel terhelt nehéz lábakkal,
     Részt vévén a vígságokból,
Ha valaki megháborítja
És mérgét haragra indítja
     S mindjárt kíván bosszúállást,
Addig egyik is meg nem szűnik
És eszéből ki nem is tűnik,
     Míg nem adja a tromfolást.
Ílyen az ékes Pindust járó,
Ezt bizonyítja maga Máro,
     Hogy aki ellene járúl,
     Róla ha bánat rá hárúl,
Aztat el nem szenvedheti,
S bánat szívét nem sebheti.

Proo: Panaszolkodik egy mindenbe szerencsétlen, de igaz lelkű ember

Majd hogy kétségbe nem estem,
     A bút nem bírhatja testem.
Ront, pusztít Pandora nagyon,
     Pixisével majd csap agyon.
Szülőm búk árjai vala,
     Minden kedv tőlem elhala.
Már csak pusztít veszedelem,
     Bár égből a segedelem
Küldessék, nem sokat a' tész,
     Mert minden mostoha nálunk,
Sőt minden tőle el is vész,
     Melyt nem bírván soha vállunk,
Csak a bú árja csatázik;
     Már rajtam bánatok állnak,
És könnyel már szemem ázik,
     S a búk szívembe leszállnak.

Proo: Lurida Sub Dulce melle Venena Latent

Most bárány képedet vedd fel,
     Majd farkas színbe hevervén,
És íved másra ne tedd fel,
     Így bokros búba kevervén,
Ronts mindent, nyelved is ártott
     És szép szín közbe te mérget
Adsz: s más vérébe bemártott
     Fegyvert és rontod e férget.

Proo: Exundatio Aquarum

Mikor már sokára
A főld határára
     Már árvíz nem érkeze,

A zőld vetésekre,
Barna ligetekre
     Kék isten nem férkeze,

Jupiter haragja
Aquilót nógatja:
     Jőjjön gyors lépésekkel,

Essőket mindenről,
Északról úgy délről,
     Hajtson lehellésekkel.

Az esső már csorog,
Ég mormolva zorog,
     Csattog már mindenfelé,

Patakok is nyelik,
Essőket úgy telik,
     Érkezik a víz elé.

De hogy jobban teljen
S több vizet főld nyeljen,
     Notust is már hívatja,

Hogy vizes szárnyával,
Nedves szakállával
     A főldet így áztatja.

Kűld a kék istenhez,
Kedves testvérjihez,
     Hogy kűldje a szeleket,

Kik tengert zavarják
S fenekig kavarják,
     S öntsék el a főldeket

Így minden állatot,
Kit a főld fogadott,
     A halál torkába ejt.

Mert itt van a halál,
Kit akárhol talál,
     A főld gyomrába elrejt.

De majdan végtére,
Sokak kérésére
     Megszán Juno bennünket,

Vizeket oszlatja
S a főldet szárasztja,
     Helyrehozza kedvünket.

Proo: Thisbe keservei

Priamus, jőjj, jőjj ide, fényem!
     Priamus, meghólt-e reményem?
Jőjj! nem szól, óh, oda nékem,
     Hova légyek, nincs menedékem.

Megy, siet, hogy közelébb is
     Juthatna halálra elébb is.
Bámúlván áll meg előtte,
     Keserűség mert belelőtte

Kézívét, szíve de vérzett,
     Mert belső bánatot érzett.
Óh, Thisbéd hív, Priam, kelj fel!
     És szól szíved fele, nézz fel.

Nézz fel csak, kedvesed óhajt,
     Mostan is látnia sóhajt.
Nem szól és gőzösi karddal
     Hal meg hát asszonyi karral.

Proo: Egyedűl a tudományok teszik halhatatlanná az embert, kivált a poézis

Bár bírj te nagy gazdagsággal,
     Világon égjen fényed,
S főldi minden boldogsággal
     Dicsekedjen reményed,

Bár hectori vitézséged
     Itt mindent felűlmúljon,
S mindeneknél kedvességed
     Gyönyörűségbe fúljon,

Legyenek bár kamaráid
     Sok kincsekkel teljesek,
És szép, fényes palotáid
     Cirádákkal ékesek,

Bízd el magad tisztségedben
     A grófi méltósággal,
Kevélykedj örökségedben
     Sok szép, drága jószággal,

Bár bírj sok birodalmakat,
     Mástól csalárdságoddal
Végy el csak sok városokat,
     Uralkodj hatalmaddal:

De ezt az idő vaskeze
     Egészen mind lerontja,
Mindent, ami gyűlekeze,
     A főldre veti s ontja.

Aki szereti a virtust,
     Poézist gyakorolja,
Kötik annak a szép mirtust,
     A halált nem kóstolja.

Ki Pinduson múlatozik
     És Pegazust kóstolta,
A szűz múzsáknak áldozik
     S ezt kedveli azolta.

Itt az Ovid, Horatius,.
     A koszorús Virgilius,
Kik eztet bizonyítják,
     Múzsákat felindítják.

A poétai felvidúlás

Mit nyájaskodsz, bánat, s akarod magadat
     Kedveltetni? nálam nem éred célodat.
Retteg engem a bú, s szomorúság kerűl,
     Még a mély bánat is én körűltem örűl.
Hagyjatok hát békét nekem, óh bánatok,
     Mert nálatok nélkűl mással múlathatok.
Bár igyekszel nyomni le, mély bánat árja,
     De nem, mert víg öröm a szívemet járja.
Bár igyék a balsors Erisnek borába.
     Mégis bé nem férhet múzsák táborába.
Múzsák zabolázzák minden dühösségét,
     S a bánat megtartja hozzájok hűségét.
Mert Pallás őrzi ezt egész erejével,
     Táplálja ezt Fébus kellemes tejével.
A múzsák táborát, bánat, meddig rontod,
     Bár kemény erődet egészen kiontod,
De nem árthatsz semmit, bármeddig próbálod,
     Az öröm csatáját, tudom, ki nem állod.
Bár szórja az átkot szomorúság szája,
     Ellene áll néki az öröm bástyája.

Proo: Az estvének leírása

Látod-e szép Fébust dicső trónusában
     Űlni az ég bóltján fényes ruhájában?
A megmosdott nap az, aki mindeneket
     Táplál súgárival, minden embereket.
De mikor megúnja már hosszas futását
     És félbe akarja hagyni útazását:
Elérkezik hozzánk az az édes estve,
     Mely az ég kárpitján van sűrűn lefestve.
Az ég bóltozatja már másba őltözött,
     Sok csillagok sora az égre kőltözött.
Ez, aki plántákat öntözi könnyével,
     Kellemetes Zefir csókolja szelével.
Ilyenkor vehetnek a múzsák időket,
     Pallás tanítja a tudományra őket.
Mert ekkor szűnik meg a városi lárma,
     A gondos múzsáknak igen nehéz járma.

Az álom leírása

Mindennél jobb hír vagy, óh, te édes estve,
     Nyúgodalom képe melybe van lefestve!
Édes szenderedést mert ez mutogatja,
     Mély álom szelével a bajt elmúlasztja.
E' pihenteti meg a törődött testet,
     Az ember képére új életet festet,
Mert fáradtság miatt bár halálra szálltak,
     De álom vitézi azok ellen álltak.
Akik egész napot nyughatatlansággal,
     Testeket gyötörik a sok fáradsággal,
S ha munkájok után testek kezd lankadni,
     Oly orvos az álom, mely erőt tud adni.
Akire szunnyasztó mákját bőven ejti,
     Fáradtsága terhét az könnyen felejti;
Akiknek szíveket a bú általjárta,
     Az öröm reményét már tőle elzárta,
Csupán álom által tér meg minden vére,
     Kívánt nyugvás után tér meg erejére.

Proo: Ventus Describitur

A ragyogó napnak díszes ábrázatja
     Magát a kékellő égen mutogatja.
A vízen mosolygó súgárok magokat
     Mossák, de jaj, nézzük, mi leli azokat?
Aeolus irígyli, a kamarát nyitja,
     A háborgó tengert mindjárt felindítja.
Mozgatja a felhőt s egyiket másikhoz
     Üti öszve és így a' könnyen essőt hoz.
A ragyogó napfény hirtelen elborúl,
     Zeng az ég, zúg a szél, a tenger háborúl.
A nagy Álpesekről a szelek leszállnak,
     Melyek mormolással tengerpartra állnak.
Mindjárt a sós tengert fenekig forgatják,
     Legbelsőbb gyomrát is a főldnek mozgatják.
Az elóldott szélvész hánytat vízhegyeket,
     A langoló mennykő szaggat fellegeket.
Itt a zúgó habok csak öszveütődnek,
     S így küszködvén, messze egymástól verődnek,
Törik az árbocfa, hajó orra szakad,
     A hajóba a víz mindenfelől fakad.
Romlik a sok kötél, a hajó repedez,
     Hajóba házakat csupán az ég fedez.
Törnek a vasmacskák, hajó hányattatik;
     Caronhoz utazni hajós hívattatik.
Melyet látván hajós, jajgatásra fakad,
     Gondolván, hogy ég, főld mindjárt öszveszakad.
Hajósra már halál sárgája ráűle,
     Benne minden vére egészen meghűle.
Úgy látszik, hogy az ég barnúl s búsúl belé,
     Tudván, a dühösség mint ront mindenfelé.
De ha kedvező szél kezd szépen lengedni,
     Akar a haragos tenger is engedni.
A megmaradt hajó űl szelek szárnyára,
     Úgy siet a hajós a feltett tanyára.
Kipihent erővel úgy csendesen mennek,
     Mi baja, kérdezvén, volna annak s ennek.

Egy fösvénynek leírása

Míg Plútó jóságát nem közlé emberrel,
     Addíg meg nem vesztett sokat édes szerrel,
S mihelyt az Úr őket veré gazdagsággal,
     Bémocskolták éltek sok rút gonoszsággal.
Mert ebből származott az a fösvény elme,
     Amelynek csak a pénz minden segedelme;
Mert a crézusi kincs a fösvény szentsége,
     Ha pénzt kérnek tőle, mindjárt van mentsége.
Akármi nagy vétket nem fél vinni végbe,
     Csak hogy bús ládája pénzzel telhessék be.
Csak hogy pénzt adjanak, rágja a fa héjját,
     Bosszantja az Istent, ha nem éri célját.
A pénz kívánságát addig el nem únja,
     Míg örökre szemét maga bé nem húnyja;
A gondtól gyötretik lelke s tetemei,
     Nem esmérnek álmot béesett szemei.
Leesik lábáról szörnyű rohanással,
     Búsúlt orcájára borúl nagy sírással,
Ha látja, hogy pénzét viszik a tolvajok;
     Nem bánja, ha testét epesztik sok bajok.
Így felel a fösvény keserűségébe,
     Mikor gyötrettetik súlyos inségébe:
Ama boldog idők, jaj, úgymond, elmúltak,
     Melyekben szegények lábamhoz borúltak
És tetszésem szerént magokat intézték,
     Mert pénzemért szavam, mint törvényt, úgy nézték.

Egy város leírása

A mord Merkurius szárnyain repűltem,
     A Fekete tenger partjára leűltem.
A habok mormolva verik a kőszirtot,
     De ezek csúfolván, melyet ki nem irtott
Még a dühös habok mérgek s irígységek,
     Ámbár akármeddig tartott dühösségek.
Nem messzire láttam ott egy roppant várost,
     Sok szegény királynak igen nagyon károst,
Ahonnan az ágyúk zúgván közelgettek,
     Melyeknek gyomraik halállal tőltettek.
A sok rakás bombi repűlt mindenfelé,
     Mely az egész határt egészen eltelé.
Bémentem a várba, ahol megütköztem,
     Mert sok kincsek között majd eltévelyedtem.
Drága temjént visznek ennek óltárára,
     Sok ajándékokat emelnek számára.
Űl az Achmet zultán kevély trónusában,
     Gyönyörködik szeme sok cifraságában.
Lába alatt hever tűndöklő ezüstje,
     Melyre sóhajt feldúlt sok városok füstje.
Sok drágaságoknak e város hazája,
     Az egész világnak mert ezt szólja szája.
A palotájára mesterség cifráját,
     Tékozlá a szépség rá a frizúráját.
Te nagy, kevély császár, kinek bűnös karja
     Öl, ront, pusztít s vérrel a főldet takarja,
Kitől függ sokaknak mind élte s halála,
     Boldog, ki kedvébe helyet jól talála.

Proo: Dido Aeneastól való búcsúzása

Hát itt hagysz, szívemet kínozó kegyetlen,
     Hát fogadásodat így tartod hitetlen?
Ugyan hogy hagyhatod itt szegény Didódat,
     Ki jó szívvel fogta lyukacsos hajódat?
Nem jut-e eszedbe, mennyi sok jót tettem
     Veled, ugyan mégis előtted hogy lettem
Ílyen útálatos, hogy elmégy s itten hagysz,
     Fúriák mérgétől ugyan hogy maradhatsz
Kik téged gyötörnek, mert szegted hitedet,
     Hogy hagyhatnád árván szerető szívedet.
Térj vissza, ne szegd meg már tett fogadásod,
     Mert tudod, hogy megvolt a kéz béadásod.
Ha nem jössz, a tenger teellened légyen!
     Szerencse csak neked kárt okozzon s tégyen.
Juno, tőltsd ki rajta bosszús haragodat,
     Mért merte bosszantni isteni rangodat.

Proo: Gloria calcar habet

Hogyha kihez jutalom jár, úgy annál örömestebb,
Nagy bátorsággal mindég folytatja az útját.
Gloria kit ha vezet, nagy örömmel sijjet utána,
A Pindust járó múzsákkal énekel, aki
Gáncsot lába alá nem hányhat semmi teremtés,
Tiszteli a virtust, egyedűl csak arra igyekszik.

A békesség

Olajfa-ágakkal fűzi bokrétáját,
     Pallás úgy viseli békesség tógáját.
Múzsák a Parnassust békességgel lakják,
     Apolló leckéjét figyelmmel hallgatják.
Tegzes Diána is sereg nimfáival
     Bátran vadászgat már gyors agaraival.
Bakhus általagja már nyertesen telhet,
     Pán ökrei bátran a fűvön legelhet.
Neptun is haszonnal halássza tavait,
     Triptolemus bőven rakja asztagait.
Dúdolgatván fogja paraszt esztekéjét,
     Hol csára, hol hajszra mozdítja szőkéjét.
Bátran jár a kalmár, nincs már félelmes út,
     Nem fél, hogy szekeren lásson már többé bút.
Mesterség lábra áll és szépen virágoz.
     Az igazsag feláll s mindenfelé ágoz.
Boldog az az ország s gazdag minden jókkal,
     Hol a Merkur forog a két kígyós bottal.

Ki poéta nevet érdemel...

Ki poéta nevet érdemel,
Annak olyan oszlopot emel
     Fébus, a poéták atyja,
Hogy betűi azon oszlopnak
Semmi veszély közt el nem kopnak,
     Még az idő sem bánthatja,
Honorral ennek közepében,
Örökkévalóság keblében
     A századokat számlálja,
Melyek kedve mellett sietve
Huhánnak, és ő felmetszetve
     Nevét azokon találja.
Ha hát énreám tekintene
Nyájas szemekkel Melpómene,
     S ha éneklője lehetnék,
Mind a halált, mind más veszélyt s kárt,
Mely a legnagyobbaknak is árt,
     Egy bátor szívvel nevetnék.

Proo: Sint Maecenates, feret Hungara terra Marones, Virgiliumque tibi vel tua rura dabunt

A Pindus tetején sok olasz veri szép muzsikáját,
     Sok franc, verselvén, hárfa szavának örűl.
Sok más nemzetek is követik citerával Apollót,
     Kik hangos szóval verseket énekelik,
Mert köztök laurust terem a főld nagy sokasággal,
     Mely koszorúval az ő homlokokat befedi.
Zengene köztünk is hangos versekkel Apolló,
     Hogyha ki zőld koszorút tenne fejére neki;
Virgiliust lelnénk, köztünk itt lenne Homerus,
     Csak hogy már Maecenást tudna mutatni hazánk.

Proo: Libertas optima rerum

Bár próbálj akármely grófi méltóságban
     Élni: király után főfő uraságban;
Bár sok országokra tűndököljön fényed,
     Nagy s hosszú időket ígérjen reményed,
Bár ne félj a király legnagyobb mérgétől,
     Hogy megöljön, akárki nagy erejétől,
De ha legkedvesebb szabadságod nincsen,
     Bár kezed, lábaid ne légyen bilincsen,
Csak ha úgy nem élhetsz, amint te akarod,
     Sajnállod azt, ámbár akármint takarod:
Mindennél jobb vagy te, kedvező szabadság,
     Távozz tőlünk, komor és mostoha vadság.