Quem dii oderunt, praeceptorem fecerunt

 

Ha a legkeményebb bűntetés helyébe
     Azt tette volt hajdan Horác egy versébe:
Legnagyobb bűntetést akik érdemlenek,
     Jóllakásúl egy pár foghagymát egyenek;
Ha az igaz lelkű jó Polixenesnek
     A kővágásnál is nehezebben esnek
A Dionizius verseit dicsérni
     S jó hívet egy tirann vad lelkéhez mérni;
Ha Scaliger, kinek tisztelik hamvait,
     A léleknek minden únalmit s kínjait
Egy kurta lexicon kicsinálásában
     Nem félt béfoglalni hajdan egy summában:
Talán engemet sem ítélnek hazudni,
     Ha minden lélektőrt ebbe fognak tudni,
Hogy aki a reá felbúsúlt istenek
     Egyszer preaceptori névvel bűntettenek,
Talált egy sokszeres bűntetés sorára,
     Holtig vétkezhetik annak rovássára.
Melyet a végezés jól tudván eleve,
     Dioniziusra ily végezést teve:
Hogy sok vétkeiért már eleget tégyen
     Úgy, hogy Corinthusnak praeceptora légyen.
Ha tizennegyedik Lajos feltámadna,
     Pártosinak egyéb bűntetést nem adna,
Hanem holtig való praeceptorrá tenné,
     Szenvedésit rajtok így bőven kivenné.
A praeceptorságot én akkép képzelem,
     Hogy ha benne öröm rózsácskáit lelem,
Ez is a többitől kicsit külömbözött,
     Nővén bogácskóró s ördögszekér között.
Sokan azért járják Apollo templomát,
     Hogy az Pinduson is lásson ökör nyomát;
Csak azért keresik Pegazus vizeit,
     Hogy felturkálhassák kristályszín cseppjeit:
Külömben barom is ha ezt nem tapossa,
     Nem fog kitetszeni majd így az okossa.


Mindég közel van a halál

 

De hát oly ösztövér remény is táplálhat,
     Hogy aki még ma él, holnap meg nem halhat?
Hát ha az egészség s az erő jár veled,
     Bízhatsz és a halált még messze képzeled?
Ily édes álmokkal ne csalogasd magad,
     Mert biztos örömid közt hamar elragad.
Gyakran a legnagyobb erők leroskadnak,
     Ledűlt oszlopai ezekre szakadnak.
Mikor így az erős a főldön fetrenge,
     Minden bajon kívűl nyúgova a gyenge.
Gyakorta sírhalmot a meghólt ifjaknak
     A vénség nyálazó erőtleni raknak.
A halálnak jöttét egy ember se tudja,
     Az erő, a szép szín gyakran elhazudja.
Mindezek az Isten titkának házába
     Sorra vagynak metszve Adamás táblába.
Ezt az emberi ész soha fel nem járja,
     Bár minden titkoknak légyen nagy búvárja.
A' bizonyos, hogy meg kell halni mindennek,
     De rendelt idejét ki tudhatja ennek?
Várhatja hát éltünk akármelyik pontja,
     Hogy gyógyíthatatlan mérgét reánk ontja.


A poéta gyönyörködése

 

Ugyan tehát mit érsz azzal,
     S mi hasznod e munkába,
Hogy kincseid nagy halmazzal
     Gyűjtöd bé a ládába?

A te szívednek bálványja
     A fösvénység angyala
Bokros gondok között hányja,
     Nincs étele s itala.

Te a királyok udvarát
     Éhen és szomjan lesed,
A nagyok csalárd pitvarát
     Szívszakadva keresed.

A kevélyeknek lábait
     Örvendezve csókolod,
S ezzel hiánosságait
     Érdemidnek pótolod.

Te nem sajnálsz mászni porba,
     Másoknak rabja lenni,
Csakhogy szabad légyen sorba
     A több kopókkal menni.

S eképpen nyert érdemeid
     Ruháidra varratod,
Szolgaságos szép jeleit
     Azokon fitogatod.

A gazdag paszamántokkal
     Láttatol jelenteni,
Hogy több paszamántosokkal
     Tartozunk becsűlleni.

Azért fellengős palotát
     Rakatsz a felhők között,
Amelybe bíbort s tafotát
     A más világ kötözött.

A szegénytől gráciádat
     Sok grádicsra emeled,
S tőled készűlt palotádat
     Még magad is tiszteled. -

De légyen ez a szerencse,
     Légyen tiéd, barátom!
Sorsom ettől az ég mentse,
     (S menti is, amint látom.)

Egy helyhez nem kötelezem
     Én gyönyörködéseimet;
S így magam le nem vetkezem
     Szabados tetszésemet.

Minden, ami csak szépíti
     Az egész természetet,
Bennem a gondot enyhíti,
     Mely rabszíjjára vetett.

Az éneklő madarkákkal
     A szép napot tisztelem,
S a csendes etéziákkal
     Élesztgetem kebelem.

Ha sétálok, szép útamon
     Liliomon sétálok,
S kevélységgel a Salamon
     Dicsőségén járkálok.

A hegyek hűs forrásai
     Lelkem felébreszthetik,
Ezt a királyok borai,
     Óh, ezt ritkán tehetik.

Édes anya a természet,
     A bujaság mostoha,
Ez legtöbbször elenyészet,
     Az nem változik soha.

A gyönyörűség karjait
     Itt kinyújtja énnekem,
S pengetvén lantom húrjait,
     Lelkesíti énekem!


A kétszínűség

 

Vélnéd, hogy a nyalkán pirosló Sodoma
     A legjobb gyümölcsök szép paradicsoma:
Pedig ha skarlátja szádba ketté válik,
     Várt gyönyörűséged mind hamuvá válik.
Gyakran a mennyei illatú epernek
     Apró leveli közt kígyók is hevernek:
Ne higyj a hozzája csalogató partnak,
     Ne véld, hogy sikamló hantjai megtartnak.

A szív igen szoros helyre vagyon zárva,
     Az ábrázat sokra fordítható lárva:
Sőt még a beszéd is egy oly csalható jel,
     Hogy minden szándékot palástolhatsz ezzel.
Sőt a mosolygó száj, a vigyorgó szemek
     Egy ártalmas lelket fedező tetemek;
Sőt mit mondok? vagynak olyatén Judások,
     Akiknek halálra árúl csókolások.

Oh, Jupiter! ha már a hamis arannak
     Ily tiszta jelei s bizonysági vannak:
Ugyan hát a hamis szívű rossz embernek
     Testén ilyen jegyek miért nem hevernek?

Különben ki milyen portékákat árúl,
     Azoknak jutalma mind magára hárúl.


A szerencse változó

 

Bár szemét rád a sors mosolyogva nyissa,
     Bár feléd fordúljon tarka golyóbissa,
Bár nyájas karokkal kívánjon ölelni,
     S páva módra fénylő szárnyára emelni,
Bár jőjjön kincsekkel talpig bétakarva,
     Nála hízelkedjen a bőségnek szarva:
Ne higyj néki, ne higyj; mert sokan megesnek,
     Mikor nála boldog életet keresnek.
Ne higyj; mert amidőn legjobban kecsegtet,
     Forrót alád éppen azalatt csepegtet.
Midőn legnyájasabb karokkal öleled,
     Akkor rakja tele fúlánkkal kebeled;
Azért repűl veled az ég tetejére,
     Hogy mélyebben vessen a pokol mélyére.
Ne higyj hát, barátom, ne higyj mondom, neki,
     Mert halálra csalnak szíreni éneki.

De azért ha bánt is, meg ne rezzenj tőle,
     Bátor szívvel vonjad fére magad tőle.
Ő asszony s szerencse: minden pontba fordúl,
     Nem sok, akár vígan legyen, akár mordúl.
Azért hát, barátom! bár szíved rettentse,
     Meg ne rezzenj tőle: ő asszony szerencse.
Ellene a virtus fog lenni kőbástya,
     Az ártatlanságnak béfed szent palástja.
Ez az a conductor, amelyre mennyköve
     Mindig haszontalan ropogással löve.
Ez ama Gibraltar, s ama citadelle,
     Melyre minden bombit hasztalan lövelle.


A tengeri zivatar

 

Béborúl hirtelen a nap nyájas fényje,
     Béfonván a setét felhők szövevényje,
Melyeket a gyors szél felvévén hátára,
     Nyargal véle az ég felsőbb határára.
Megborzad a setét tenger, mivel hallja,
     Mely bús hangon mormol a réműlt ég alja.
A megszakadt zápor özönnel tőltődik,
     A tenger sikóltó zúgással verődik.

Lerohan a felhő megnyílt csatornával,
     Egyesűl a tenger atyafi habjával.
Közte az ellobbant villámok látszanak,
     A tüzes mennykövek pattogva húllanak.
Rádördűl a felhő fegyveres tárházza,
     Az égnek mind a két sarkát öszverázza,
Majd az ég hajlásán dübögve dörömböl,
     Melyre a bús tenger torka mind rábömböl.
A szelek halomnyi habokat görgetnek,
     Mindenikbe egy-egy halált hempelygetnek:
Most a hajót olyan magosra feltolják,
     Hogy már az árbocfák a holdat korholják.
Majd köztök a hajó oly mélységbe csúszik,
     Hogy az árnyék holtak fejek felett úszik,
Csikorog a kötél, az árbocfa törik,
     Kötésit a dühös habok öszvetörik.

A jajszók az elzárt egeken szaladnak,
     Melyre azok választ mennykövesen adnak.
A halál kevélyen nyargal a habokon,
     Nyílait ordítva szórja el azokon.
Az irtózás véle a kék rettegéssel,
     A sárga félelem s kétségbeeséssel,
Denevér szárnyakon repdesnek itt széjjel,
     Rettentőbbé teszi e nappali éjjel.
Egyik csupa néma, más csak a jajt szólja,
     Remegő szavait ketté darabolja,
Némelyik sír, ordít őröngő lármával,
     Némelyik csak piheg, nem bírván magával.

Azomba lobbannak a szörnyű villámok,
     A rettentő tüzek húllnak s nincsen számok,
Ropog a kipattant mennykő és legörög,
     Az égnek megrendűlt sarka hosszan dörög.
Sikoltnak Éolus dühös seregei,
     Nagy csatát kevernek vad forgószelei.
Újabb zavarodás lázzad a tengeren,
     Verődnek a habok egymáshoz ezeren.

Megérzi Neptúnus, megjelentvén néki
     Híg palotájának lehúllt omladéki.
Kiüti a fejét, széjjel tekint várán,
     Hát látja a szörnyű pusztúlást határán:
Neki mindjárt, öszvehívja a szeleket,
     Jól öszveattázván őket s vezérjeket.
Jól megegyengeti őket tridensével;
     Így mind hazafelé ereszti békével.

Akkor nyájjal színnel felűl szekerébe,
     Triton és Nimfái mennek seregébe,
Kikkel együtt a vad tengert csillapítja.
     S a felduzzadt habok hátait símítja.
Azok engedelem kérésére nyúlnak,
     S hízelkedve urok lábához borúlnak.
Szakadoz a felhők setét gyász kárpitja,
     Az elzárt egeknek kékségét megnyitja.
A nap a felhők közt magát csillogtatja
     S közűlök nyájason virít ábrázatja.
Végre minden felhők messze elenyésznek,
     S a kiderűlt egek már teljes fényt vésznek.
Megmutatja a nap, űzvén a felleget,
     Az égnek a főldet, s a főldnek az eget.


A kevély

 

Nézd csak azt, ki amott sétálgat kevélyen,
     Mindent megvét s útál szemeivel mélyen.
Felemeli orrát a többiek felett,
     Öblös vitorlája hajt igen nagy szelet.
Ezt mihelyt valami szellő megmozgatja,
     Azonnal kétfelé büszkén fintorgatja.
Fel sem vesz senkit is nagy rátartiságban,
     Mintha csak ő volna ember e világban.
Sajnálja a főldre bocsátni lábait,
     Útálván a véle testvér főld porait.
Nem méltóztatik ő kimondani a szót,
     Az u-t o-nak mondja, a-nak teszi az o-t.
Ezt is foga között szűrve kell kitenni,
     Különben parasztos s comis fogna lenni.
Sőt még nagy lelkének az esik terhére,
     A Teremtőt azért veszi crisisére,
Hogy amely levegőt a szegény kilehell,
     Úri tüdejének ugyanazt színi kell.
Most is a' derogál dagályos szivének,
     Hogy róla a múzsák verseket kőltének.


A főldindúlás

 

Csak alig rendűlt meg a főld mély ürege,
     Azonnal minden szív irtózva rettege.
Megrázott oszlopi fundamentomának
     Rettentő zúgással egyberoskadának. -
Öszveszakadt háta béfelé omladoz,
     A pokolig érő mélységig hasadoz;
Melyből sustorékol sűrű kénkő langja,
     Mint mikor fellobban az Etna barlangja.
Az égig ért kevély hegyek elsüllyednek,
     Rajtok feneketlen tengerek erednek.
A városok rakás kövekbe omlanak,
     Az égből a pompás tornyok lehúllanak.
Recsegés, ropogás hallik mindenfelé,
     Bomlik, törik, szakad minden ezerfelé.
A főld mormol belől, s küszködik magával,
     Kívűl ekhóztatja a romlást lármával.
Belől a pokolnak szelelő lyukai
     Megnyílván, árvízként omlanak langjai;
Kívűl az öszvedűlt városok kéményi
     Lettek a pusztító langoknak örvényi.
Iszonyító romlás, irtóztató csata,
     Amelyet még semmi toll le nem írhata!
A jajszó, sikóltás a vidéket teli,
     Magát a csillagok közzé felemeli;
Honnan terhesedve a nyílt poklokra űl,
     Az ott valók kínos jajjával egyesűl.
A halál a füstnek s pornak közepében
     Kevélyen kóvályog véres szekerében,
S felütvén zászlóját egy barna fellegre,
     Nyilát sűrűn hányja e szegény seregre.
Hát az Ítéletnek milyen kész formája,
     Ha ilyen iszonyú ichnográfiája?


A gazdag

 

Van Mídásnak pénze, van kincse rakással,
     De azért sohasem cserélnék Mídással.
Neki foly Paktólus arany fövényével,
     Neki telik háza Frigia pénzével,
De mit ér, hogy házát teli tőlti a kincs,
     Ha esze házában semmi portéka sincs?
Néki ezer juha béget a hegyeken,
     Ezer ökre járkál a kövér réteken,
De ezer ökrével minek dicsekedik,
     Ha maga a gazda az ezeregyedik?
Hogy drága étkekkel van rakva asztala,
     Mit ér, ha ezekkel csak disznót hízlala?
Hogy felhők közt lakik dicső palotába,
     Azzal nem derekabb ember valójába,
Mert, lám, véle laknak ugyanott az ebek,
     Sőt még fentebb laknak a baglyok s egyebek.
Nem újság, hogy bolond lakjon palotába,
     Egész sereget látsz Bécs egy utcájába.
Ő talpig aranyba s talpig bíborba jár,
     S már ezzel magának mély tiszteletet vár.
Pedig sokkal cifrább és szebb a farsangi
     Szánkázó lovaknak csörgői s cafrangi;
De sokkal drágábbak voltak a római
     Áldozatra hajtott barmok oldalai.
De sok titulusid sem tehetnek nagynak,
     Nálunk a kutyáknak tíz nevei vagynak.
Mit ér, hogy szolgálnak Frigia népei,
     Mit ér, hogy előtted görbűlnek térdei,
Ha a nádszálak is ekkép kiáltanak,
     Hogy Mídásnak szamárfülei látszanak.


Rút ábrázat s szép ész

 

Azt mondod, barátom, hogy én ocsmány vagyok,
     S orcám fertelmei irtóztató nagyok.
Hogy én, ha magamnak zőld kantust vehetnék,
     Olvasva a majmok között elmehetnék.
És hogy te nem tennél már engemet másnak,
     Hanem csak egy meggyfán lebegő Tamásnak,
Melyen ha ily cirmos képpel hirintóznék,
     A varjú csak felém jönni is irtóznék,
És hogy én ne vegyek reám semmi harát,
     Magam képe is tud játszani maskarát.
Azért így szól rólam véled sok goromba,
     Hogy ez csak egy essős időben nőtt gomba;
Hogy egy lóganéjon hízott rút pöfeteg,
     Melyre tekinteni a szemnek viszketeg.

De megállj, barátom! ilyen ítéletet
     Még Mídás vagy amaz régi szamár se tett.
Megállj, szép ostoba s festett fejű szamár!
     Kiben csak egy szóra kong a kaponya már.
Lélektelen szép test és pengő cimbalom!
     Hogy lettél csak cifra makhina, fájlalom.
Szép súgárok lábad egyenes szárai:
     Még szebbeken járnak a szarvas borjai.
Súgár derekadat ne csudáltasd vélünk:
     Az anglus csikókba szebbet is szemlélünk.
Büszke fejér mellyed nem becses portéka,
     E' csak egy kotlós szív pompásabb hajléka.
Síma kezeiddel szívünket ne ragadd;
     A mutató fától e díszt meg ne tagadd.
Ne légy márvány nyakad bőv magasztalója:
     Illene rá a cseh ló nyakravalója.
Az igaz, fejérlik orcád igen szépen,
     A kecske hátúlja úgy fejérlik éppen.

Rózsaszínnek se mondd veresses pofádat,
     Még én veressebbnek láttam egy kutyádat.
Erős vagy? s levered az erőseket is?
     Erősebb az ökör s levér tégedet is.
Te a főbe tartod minden szépségedet:
     Megnézetem tehát Múzsámmal fejedet.
Ez jóllehet csínos, s módija mostani,
     Még sem merne reá a cinke szállani.
Éppen, míg még el nem száradt a törzsökje,
     Ilyen volt a Jónás félérésű tökje.
Csak elől épp volna egy keveset lompos,
     Lehetnél a nyájba az első kolompos.
Frizérozott hajad hosszan fedi nyakad:
     Még ez, szép Absolon! hátha cserfán akad.

Ily tarka madarka vagy hát te, barátom.
     Ezzel tépett tested szárnyára bocsátom.
Libegj te a felhőn, fitogtasd magadat,
     Büszkén csattogtatván aranyos szárnyadat;
Én itthon maradok formátlan testemmel,
     Tökéletesítvén őtet is eszemmel.
Ha ti gyaláztok is, majd mondják valakik:
     Kár, hogy az a szép ész oly rút házba lakik.


Baráti búcsúvétel

 

Már hát külön választ a végzés bennünket,
     Megosztja egymáshoz forradott szívünket.
E kötéssel eggyé azért kellett lennünk,
     Hogy annál keserűbb búcsút kelljen vennünk.
Hát amit annyi sok esztendő érlele,
     Most vész el, s nem lehet már most élni vele?
Óh, gyászos végezés irtóztató pontja,
     Mely két szerető szív frigyeit felbontja,
S így a legkedvesebb vagyonunktól megfoszt,
     Mikor két barátot kegyetlenűl megoszt.
Barátság, barátság, óh édes nevezet,
     Melyre sohajtással sok szív emlékezett,
Be gyakran méreggel van mézed keverve,
     Bontván örömünket szívünk új keserve.
Véltem, hogy egymástól hóltig el nem válunk,
     Megoszlatónk lehet csupán csak halálunk:
De lám, más lappangott, lám, a fatum alatt,
     Amely most közöttünk vont örökös falat.
Különválunk tehát egymástól egészen,
     De lelkünk tovább is egymás mellett lészen.
Bár én nyomorogjam Spitzberg havassain,
     Te járkálj a festett hottentót partjain,
Én Amerikán túl vonjam magam hátra,
     Téged tartóztasson a forró Sumátra,
Az én estvém légyen tenéked reggeled,
     Mégis együtt élek s együtt halok veled.
Mostan kedves képed utóljára látom,
     Ah, már isten hozzád, szerelmes barátom.
Hozzád ez utólsó szó rebeg ki számon,
     Légy te hív Pithias, leszek én hív Dámon.


Az ősz Laudonra

 

A szerencsét s virtust egy helyen mulatni
     Ily szép egyezéssel nem könnyen láthatni.
Említnek sok híres s derék vitézeket,
     De több s nagyobb részről szerencsétleneket,
Akiket a virtus midőn felpócola,
     Az irígy szerencse még mélyebbre tola.
Ha az kötött nekik borostyán ágokat,
     Emez ősz fejekről letépte azokat.
A dicső virtusnak ilyen ellensége
     A változó sorsnak egyenetlensége,
Ahonnan ama nagy Róma félelméről,
     Az igaz virtusnak eleven képéről
Azt írják, hogy midőn hazafordúltára
     Borostyán ágakat fűzvén homlokára,
Meggyőzetett volna Scipiótól hada,
     Ily bosszús, de méltó panaszra fakada:
Szerencse többnyire a kurvát követi,
     Mely a vént megvetvén, az ifjat szereti.
Méltán is: jobbrészént aszerént találták,
     Valakik e világ dolgait vizsgálták.
De e törvényjére mostan nem vigyáza,
     És ellene, ímé, mely nyilván hibáza!
Mert, amiként látjuk, ez árva hazának
     Fő virtussal ékes generálisának
Mind e mái napig mellette marada,
     Egész vénségéig még el nem szakada.
Valamerre mene, mindég vele jára,
     Vigyázva szüntelen népére s magára.
Kézen fogva vitte hajdan Csehországra,
     Most is ő vezette a vad pogányságra,
És amely koszorút akkor ott kötözött,
     Azt megújította a törökök között.
Elvezetvén újabb ellenség hadára,
     Méltóztatja újabb s duplás koronára.
Most is Belgrád alatt új koszorút fonnak
     Vitéz homlokára az öreg Laudonnak.
Megifjúlt általa kettős sasunk; - bár, óh,
     Megifiodhatna maga is e báró!


Vis et nequitia

 

     Mihelyt a hatalmat nyert Agamemnonnak
     Hálót hamis lelkű Ulissesek fonnak,
Azonnal elveszti fejét a negédes
Szívvel vádolt igaz lelkű Palamédes.
     Sőt az ártatlannal tett méltatlan kínon
     Várost vesztő fortélyt tud építni Sinon.
Amit ezer hajók nem tettek, - ha való -
Véghez vitte hajdan Trójánál egy faló.
     Sokszor tör, sokszor ront egy hatalmas ostor,
     Gyakorta követi csapását gyászos tor.
Sokat a reája törő hatalomnak
Súlyos ütései a főld alá nyomnak.
     De egy okos ember az ily nyilvánságos
     Erő ellen inkább lehet bátorságos.
De térdre hull a bőlcs s az erős s a bátor,
Ha az erős mellett álnok a prókátor.
     Kit a megbúsúlt ég ilyek közzé vetett,
     Kérjen az magának utólsó kenetet.
Néhol hiában hord Hercules dorongot,
Hacsak ravasz ember s kettős nyelv nem dong ott.
     Erősek az ágyúk s egy erős bombival
     Ledöntik a várat kevély bástyáival.
De az ágyúk s bombik egy szálnyit se tesznek,
Sőt magok is hamar zsákmányokká lesznek.
     S imé, egy penészes invalid mellé áll,
     Tüzet tesz a porra a gyújtó lyukánál,
S azonnal menydörgő hanggal a bástyának
Kemény kőszáláról mindent lerontának.