Belgrádra

 

Szerencsétlen Belgrád! óh, meddig tántorogsz,
Egy kézről másikra vajjon meddig forogsz?
Állj meg örökösen s pihenj utóljára
E két fél szomszédnak állandó nyugtára!
Véren épűlt város! vérrel meddig hízol,
Magosan felépűlt váradba míg bízol?
A Duna és Száva tégedet szolgálnak,
Szervia és hazánk hegyei strázsálnak.
Te voltál és te vagy kúlcsa országunknak:
Tartsd tehát magadat a mi városunknak.
Ne légy tolvajkulcsa a vad pogányságnak,
Mely mindég rablója volt Magyarországnak.
Változó holdodnak, amely most lemégyen,
Kívánom, utolsó fertályja e' légyen!


Egy individuale datum az asszonyi állhatatlanságról

 

Asszony nincs egy is állandó,
     Seneca aztat mondja,
Mint a módi változandó,
     Arra is van nagy gondja.
E mondást még Éva régen
A Paradicsom kertében
     Példabeszéddé tette.

Az ördöggel szövetkezett,
     Az almát felhabsolta:
Ebből mi rossz következett,
     Érzi sok fej azolta.
Ravaszság tanúlására
     Az ördög is privátára
     Asszonyhoz jár tanúlni.

A szerecsen korom bőrét
     Ha fehérré tehetné,
Vagy a párduc tarka szőrét
     Egy színre cserélhetné:
Így asszony is találkozna,
     Ki soha meg nem változna,
     Már pedig falsum prius.

Asszonytól azt praetendálni,
     Hogy mindig hív maradjon,
Annyit tesz, mint azt kívánni,
     Hogy a hold el ne fogyjon;
Ez amilyen lehetetlen,
     Amaz oly képzelhetetlen,
     Hold után jár az asszony.

Én ezt eddig csak hallottam,
     Ma a magam két szeme
Által megbizonyosodtam,
     Mi egy asszony érdeme?
Amit eddig mondtam erre,
     V. Lori engem egyszerre
     Megtanított eléggé.

Több mint leány valamivel
     Lori, mert szemérmetlen,
De kisebb mint asszony, mivel
     Még a feje fedetlen.
E négy rendből már egészen
     Kitanúlni könnyű lészen,
     Cujus generis Lori.

Ő magában femininum,
     Egyebet nem is mutat,
De a szeme masculinum
     Génus felé ver utat.
E végsőből indúlatja
     Bizonyosan kimutatja,
     Hogy communis generis.

Activa, ez amikor csak
     Bálba s templomba lehet,
Passiva pedig, amikor
     Társaságba nem mehet;
A neutrumot elhagyja,
     A deponenset játszodja
     Kivált ügyes személlyel.

Férfiak között viseli
     Magát indicative,
Néha mikor módját leli,
     Van sokkal conjuctive;
Nem is nézi numerusát,
     Csak heves appetitusát
     Tőltse be ad contentum.

Imperative kívánja
     A mások tiszteletét,
Hogy légyen Ámor bálványja,
     Arra szánja életét;
Vágni jól is tud a szembe,
     Lehet ő is a szerelembe
     Modus infinitivus.

A szépek közt nem mondhatom
     Fő superlativusnak,
A rútak közt sem tarthatom
     Inferior gradusnak;
Kimondom hát egy sommába:
     Lori a szépek sorába
     Lehet diminutivum.

Mint a Jób kétszín ördöge
     Az angyali glédába,
Lori éppen úgy jöve be
     Ma az Isten házába;
Nézegetett hátra s elé,
     Járt a szeme mindenfelé,
     Mint a napra fordúló.

Egyszer az egyik fal mellett
     Egy legényt észreveve,
Nosza rajta, több nem kellett,
     Egész arcúl tűz leve;
Hunyorgata s kandikála,
     Egy kapriolt is csinála,
     Mikor leűlt székibe.

Legyezőjét a szemére
     Tette, úgy imádkozott.
De a szeme legénykére
     Pislogott az átkozott;
Néha a szemét mozgatta,
     A Miatyánkot nyaggatta,
     De a szeme nyitva volt.

Ottan-ottan a papjára
     Feltekintett székéből,
De nem azért, hogy hasznára
     Tanúljon beszédéből;
Hanem vajon nem látja-e
     A pap s vajon nem hajtja-e
     Fejére a bibliát.

Még reám is az átkozott
     Nevetett, én csudáltam;
Gondolám, meg is átkozott,
     Hogy nem reciprocáltam;
De én gondoltam magamba:
     Így tenni a szent templomba
     Több mint csupa skandalum.

Estve jobban produkálta
     A bálba mesterségét,
Asszonyosan demonstrálta
     Nemzeti színeségét;
Mint a méhkosárt a méhek,
     Ott is egynehány legények
     Dongatták mind reggelig.

Boldog Isten, elgondolám,
     Bezzeg ez lesz feleség;
Nem lesz ez fél, hanem talán
     Több mint egész ellenség.
Aki eztet elveendi,
     Tudom, hogy meg fog szenvedni
     Szülei vétkéért is.

Én Istenem, életemet
     Engedd úgy intézhessem,
Hogy ha veszek feleséget,
     Szoros ráncba szedhessem;
Inkább még most a nyakamat
     Törd ki, mintsem a hátamat
     Súrolja az ő nyerge.

A pugilláris levele,
     Melyet bőrből csinálnak,
Néha írással van tele,
     Néha rá nem firkálnak;
Írunk reá, ha akarjuk,
     Mikor tetszik, kivakarjuk,
     Ily a V. Lori szíve.

Íme, Lori, lefestelek,
     De neved elhallgatom;
Megengedj, ha megsértelek,
     Vétked el nem hagyhatom.
Ifjuságodat megszántam,
     Azért fél névvel kívántam
     Nevezni személyedet.

Kérlek, hagyj fel életeddel,
     Fordúlj jobb oldaladra,
Ne húzz rossz viseleteddel
     Gyalázatot magadra.
Ne adj matériát számra,
     Ne akadj többször pennámra,
     Mert plus lesz quam perfectum.

Te leány vagy, becsűletét
     Ha a leány elveszti,
Bár megfordítsa életét,
     Többé helyre nem teszi;
Ne csinálj több skandalumot,
     A templomból asylumot:
     Nem illik ez leányhoz.


Búcsúzik az atya a leányától

 

A magzatok közzűl, akiket nemzettem,
Már hát nem marad meg egyik is mellettem?
Az ékes virágok, melyek kedveltettek,
Szánakozás nélkűl rólam letépettek.
A kedves gyümőlcsök, kikkel ékeskedtem,
Ha leszakasztattak, minek is termettem.
Micsodás erőszak, óh, ki nem mondhatni!
A természet láncát ekként elszaggatni.
E szerencsétlenség pedig nem mostani!
Kezdett már ez engem tavaly hervasztani.
De megmaradt akkor még egy ékességem,
Amelyben találtam volt gyönyörűségem.
Most van az az idő, mely mezítelenűl
Hágy egészen s mások előtt kelletlenűl.
De nem bánom, légyek mindentől megfosztva,
Legyen ékességem kettő közt megosztva.
Függjenek gyenge fán a gyenge virágok,
Nem vén fához valók a fiatal ágok.
Mert minthogy a vénség miatt erőtelen,
Azokkal sokáig bírni elégtelen.
Jobb, megvallom, hogy oly fákba óltassanak,
Melyeken sokáig megmaradhassanak.
Amelyek tarthassák mindég nedvességgel,
Hogy virágozzanak díszes kedvességgel.


A magyar! Hajnal hasad

 

Vígadj, Magyar Haza! meg ne tagadd tömött
     Javaidtól azt a valódi örömöt,
Amelyért víg hanggal ekhózik a Mátra
     Az egész hazában harsogó vivátra.
Már lehasadoztak a hajdani gyásznak
     Komor fedelére vont fekete vásznak,
Melyeket a fényes világosság előtt
     Az elmúlt időknek mostohás keze szőtt.
Rongyos szőnyegének rongyainál fogva
     Egy nyájasabb hajnal virít mosolyogva.
Sugarait mindenfelé bocsátgatja,
     Mellyel a megrögzött homályt megszaggatja.
Bíztatja hazánkat kecsegtető képe,
     Hogy már a magyarok napja is kilépe,
S rövid időn felhág egünk délpontjára,
     S megvilágosítja főldünket sugára.
Kelj fel azért magyar! álmodból serkenj fel,
     Már orcáidra süt e nyájas égi jel.
Kelj fel! s ázsiai Múzsákkal köszöntsed,
     Elibe háláló indúlatid öntsed.
Örvendj, hogy elmúlván a hosszú éjtszaka,
     Megnyílt a napkelet bársonyos ablaka.
Ez által egy kövér reménység táplálhat,
     Hogy még napod fényes delére találhat.
Lesz még a magyarnak olyan dicső neve,
     Amilyen volt a Márs mezején eleve.
S még azok is laurust fűznek hérósinkra,
     Kik most finnyás órral néznek magyarinkra.
Idvez légy, szép hajnal! ragyogtasd fáklyádat,
     Víg egünkön mutasd mosolygó orcádat.
Jer! imé, nimfái már a víg Dunának
     Elődbe koszorús fővel indúlának.


A magyar gavallér

 

Amott tollászkodik pávaként egy gavar,
     A piacon sűrű porfelleget kavar.
Utána nyíretten lotyogtatja magát
     Egy tarka ruhában fénylő német bagát.
Mindeniknek cifrán csillog ruházatja,
     De magát a magyar dicsőbbnek mutatja.
Dicsőbb a magyarok istenének szente,
     Nagyobb méltóságot ád a magyar mente,
Melynek zőld posztaját ragyogással szántja
     Gazdagon pazérlott arany paszamántja.
Ázsiai veres nadrág fénylik rajta,
     Mutatja, hogy ő is véres magyar fajta.
Arany sarkantyúja peng karcsú csizmáján,
     Hármóniás ütést tész ezüst szablyáján.
Almásszürke csődör lovát táncoltatja,
     Lejtős fordúlással kerengve ugratja.
Tündöklő serénye játszik a szellővel,
     Az arany szerszámra hányja gőgös fővel.
Most büszkén rúgkapál, majd harsogva nyerít,
     Orrán sebes szellőt fúvall és tekerít.
Ragyog hátán selyem posztóval vont nyereg,
     Csótárján az arany Meander tekereg.
Merőn megűl rajta vitéz leventája,
     Nem mozdúl semmije, csak a bokrétája,
Melynek kócsagtollból kötött szála között
     Arany bogláriba a fény megütközött.
Csillámló pirossa nyusztos kalpagjának
     Szégyeníti haját az anglus dámának.
Barna szemöldöke, hollószín bajússza
     Képének pirosló tejét büszkén ússza.
Bársonyszín hajai a széltől suhognak,
     Reátekergődzött szárnyain lobognak.

Ilyen vitézt mutat a magyar gyermeke,
     Ez a szép természet nagyságos remeke.


A reggelről

 

Már alélva pislog szép fénye azoknak
     Az éjjel szikrádzva égő csillagoknak.
Bíbor pompájokkal már mindjárt elhalnak
     Felébredésére a piros hajnalnak,
Mely már mosolyogván a nagy hegytetőkre,
     Napkeleti gyöngyöt hint a zőld mezőkre.
Az ég alját piros bársonnyal prémezi,
     S aranyos csipkékkel körűl övedezi.
Szép bársony burkokból kihívja azokat
     Az estve még félig bimbó virágokat,
Amelyek kitárván szagos kebeleket,
     Béfűszerszámozzák az egész vidéket.
Melyet hűs szárnyokra szedvén fel a szelek,
     A kies vőlgyeket bényargalják velek,
Sőt a forrást fedő bokrokra leszállnak
     És egy fűszerszámos templomot csinálnak,
Amelynek pirosló rózsából rakatott
     Oltárára hint le a hajnal harmatot,
Melyen asztag temjént gyújtván fel a szelek,
     Az egész szent helyet béfüstölik velek;
Melynek az ambránál éltetőbb illatja
     Ártatlan érzéssel a lelket elhatja.
Erre a madarak koncerti zengenek,
     S a lélekben egy szép érzést teremtenek.
A szelek is áldó éneket suttognak,
     S rá tisztelő fővel a fűvek hajlognak.


A rózsa

 

Gyakran a setétes üregű barlangnak
     Rejtekébe fényes kincshalmok lappangnak,
Gyakran a természet láthatatlan karja
     A keserű alá az édest takarja,
A kezeket sértő tövissek bokrai
     A lágy tapintású rózsák hajlékai,
Melyeknek ha színét s kinyílását nézem,
     Csudálkozásomat szűntelen tetézem.
A nyílás ideje amíg el nem haladt,
     Kucorog a rózsa zőld boríték alatt,
Majd osztán levelit széjjelebb taszítja,
     Gyenge bimbócskáit részekre hasítja,
S pirosló újjait onnan kimutatja,
     Mellyel a kíváncsi szemet csalogatja.
Végtére kinyílván egészen kebele,
     Kereken egymásra tekerűl levele,
Leveleit pedig oly szín palástolja,
     Hogy azt a festő kéz hiába majmolja.
A hajnal is midőn ettől kölcsönözött
     Színnel ékeskedő köntösbe öltözött,
Ilyen ruhájában feltetszik az égen,
     Diadalmaskodik vénusi szépségen,
A gyenge orcáknak rózsaszín fedele
     Forró szeretetet sok szívben nevele.
Maradj tehát festő, penzel minden mázza;
     Mert e' néked minden műved megalázza.


Vénusi harc

 

Van egy harc, amelyben az ellenség deli
     Ifjak ellen titkos fegyverét emeli,
Titkos fegyverét, mert Márs, a hadak atyja,
     Vért ontó szablyáját ebben nem forgatja;
Méregben feresztett nyilak nem repdesnek
     Itt, de a vitézek mégis sebbe esnek;
A vérpatakoknak bár nem hallik zajja,
     A nyögdécselőknek egekig hat jajja;
Sőt maga Cupidó rózsás ágyon forog,
     Igéző nézéssel kevélyen vigyorog,
S mosolygó grácia sétálgatván körűl,
     E deli vitézek seregének örűl.
Mégis szemeikből a terhes felhőnek
     Vizéhez hasonló könnyforrások nőnek.
Csudálatos harc ez, ugyan az embernek
     Szívébe micsodás élű pallost vernek?
Vénus ez, akinek szeme szivárványa
     A szívbe halálos mérgű nyilat hánya;
Vénus az, aki, míg vitézeit nézi,
     Égő szemeivel halálra igézi.
Aki, míg csókjai harmatját öntözi,
     A vitézt rablánccal titkon megkötözi.
Úgy van, kik a szíren szavára megállnak,
     A tenger elnyelő örvényébe szállnak;
Míg Sámsont Délila álommal kínálja,
     A gyilkos kéz alvó szemeit kivájja.


Konstancinápoly

 

Amint a Bosporus Európát mossa,
     Másfelől Ázsia partjait csapdossa,
Itt büszke habjai dicsekedve folynak
     Kevély fala alatt Konstancinápolynak.
Régi szépségének pompás dűledéki
     Borzasztó árnyékot bocsátanak néki.
A roppant templomok, úgy látszik, kérkednek,
     Nevével a bennek lakó Muhamednek,
Amelyekbe sok szent bőgéseket halla
     Az ezekben igen gyönyörködő Alla.
Örűl, hogy nagy nevét a felhőkre hányja
     Talpig zőld selyembe fénylő muzulmánja.
S könyörűlvén hozzá esdeklő táborán,
     Szentebb lesz az ilyet ígérő Alkorán.
Óh, eszére, óh mely sűrű felhőt vona
     A szentség színével bémázolt babona!
Ti is itt állotok, kőszálnyi mecsetek,
     Melyek a fellegek közé rejtettetek!
Hegyes tetőtöknek aranyozott holdja
     Fényével az égi holdak számát toldja.
A tágas utcákon sok veres selyembe
     Őltözött törökök találkoznak szembe,
Kevélyen ugratják az arabs paripát,
     Szíván ázsiai dohánnyal tőlt pipát.
Súgározik lován gazdag brilliántja,
     Az olcsó aranyat megvetéssel szántja.
Itt megyen egy dáma, de irígy fátyola
     Minden szépségeket tőlünk elpakola.
Jer, Múzsám, láthatunk majd eleget szembe,
     Ha bémegyünk ama firhangos hárembe.
Ez olyan magazin, vagy inkább kalitka,
     Amelyben csirippol a szultánnak titka,
Oly templomsekrestye, melyben a szultánnak
     Erőt, egészséget sok százan kivánnak,
És ha érkezése hallatik Szelimnek,
     Sokszáz előkontyú turbékol egy hímnek.
Mikor exerpálni akar unalmába,
     Bémegyen e dáma-bibliothékába,
Hol sok ázsiai pergamen membránák
     Író pennájának megnyílni kivánnak.
De menjünk ki, Múzsám, mert majd a császárnak
     Daktilust éneklő múzsáihoz zárnak,
A szemfűl heréltek utánunk zúdúlnak,
     Jer, fussunk, hagyjuk el kapuit Stámbulnak.


XXVI. ének

 

Akit ketté fűrészelnek,
     Avagy forró olajban
Elevenen megferesztnek,
     Vagy fúrnak az agyában;

Kinek fene eszi tagját,
     Minden ina elszakad;
Kinek köszvény rágja csontját,
     Keze-lába elszárad:

Noha nagy kín és szenvedés,
     De hogyha a szerelmet
Mérjük hozzá, időtöltés,
     Főképpen az enyimet:

Nincs több oly kín az ég alatt,
     Mint mit érted szenvedek,
S tán ez a kín el is alat,
     Ha mégsem reménylhetek.


XXI. ének

 

Nyúgodalmam tolvajnéja!
     Szánd meg szenvedésemet,
S hidegséged, mint egy héja,
     Ne tépje úgy szívemet.

Már egészen elhervadtam,
     S éltem is majd útálom,
Kínjaimban elsorvadtam,
     Közelít a halálom.

Nincs békesség tagjaimban,
     Oda csendességem is,
Ily szörnyű vad kínjaimban
     Majd elhagyott eszem is.

Óh, jaj, szánd meg szenvedésem
     S ne tápláljad inségem,
Törűljed el könnyezésem,
     S add vissza csendességem.


Az embergyűlölő

 

Azt beszéli Timon, hogy ő mind egyaránt
     Gyűlöl minden embert s még senkit meg nem szánt.
Melyre mások könnyű választ feleltenek,
     No tehát őtet is gyűlölik mindenek.