A pendelbergai vár formája s megvétele |
![]() |
![]() |
Ne csudáld, barátom, hogy e fellegvárnak
Mohos gyepűjére múlatozni járnak,
Vizenyős utcáit mindenek
vizsgálják,
Körűlte forgódó elmével
strázsálják.
Hogy benne a bús bőlcs és a komor vének
Kétrét hajlott karddal próbákat tevének.
Mert ez a testiség egy mulató
helye,
A fő gyönyörűség summája,
veleje.
Tán Epicourus csak ebbe tanított,
A gyönyörűségre midőn igazított.
A természet szoros helyre
szerkesztette,
Bájoló mínáit körűl
helyeztette,
Mert hol az út keskeny, és szoros a kapu,
A gyönyörűségre ott nem terem lapu.
Amitől leginkább el vagyunk
rekesztve,
Azt szoktuk kívánni mindég
szív-epedve.
Két szép fehér márvány oszlop tartogatja,
Mozdúlásaival csendesen ringatja,
Melyeken ha ésszel felfelé
cicázol,
A gyönyörűségbe egészen
elázol.
Ha kínáltatsz ezen élet gyümőlcsével,
Láttatol bírni a világ mindenével.
Felette a várnak terűl kies
halom,
Melyet tapogatni csupa nyugodalom.
Feljebb csak látása két kis dombocskának
Már gyakorta elő halált okozának.
Fejűl, az épűlet pompásabb
díszére,
Csupa remek dombot tettek
tetejére,
Sok ezer selyem szál lengedez körűle,
Mely a sík frontjáta fürtönként terűle.
Úgy látszik, mint a hegy tetején
épített
Fehér kastély előtt sorba
kiterített
Pálma vagy jegenye karcsú derekával,
Játszi levelével, sugárzó ágával.
Legfőbb kommendánsa a várnak itt
lakik,
Külön szobácskába elől
strázsáltatik.
Szolgái minden hírt bévisznek hozzája,
Mert ezekre nyílik dolgozó szobája;
Két tündöklő strázsa vigyáz a
lesekre,
Szerencsés s kedvetlen minden
esetekre,
Mely ha játszódozva homállyal fogad el,
Jobb a vizitáló, hogy jókor szalad el.
De ha ragyog, feljebb s alább
ugrándozik
Fedele, kedvedre akkor
játszódozik.
Kétfelől a posta-házak építtettek,
Kerek folyosóval körűl űltettettek;
Ahol a levelek, válaszok
szedetnek,
A száguldozásra posták
rendeltetnek.
Az alja közepén ezen dombocskának
A tanácsház-ajtók rózsákból nyílának.
A két piros ajtó lassú
csattanása
A nyugodt csendes vér
elektrizálása.
Ez az értelemnek csendes muzsikája,
A szelíd nyájasság mulató hárfája;
Itt bomlik fel a frigy, és béke
köttetik,
Szapora csókokkal itt
pecsételtetik.
Maga a fellegvár középpontra épűlt,
Azért mulatozni aki belé készült,
Hol alól, hol felől igazgatta
útját,
Míg megkóstolhatja ezt az
élet-kútját.
Most a két kis fejér oszlop bámúlása,
Majd a dombocskának s várnak csudálása
Vezeti a kezet az ország útjára,
A megelégítő öröm forrására.
Kívűl a gyepűje, mitegy elvettetve,
Anglus kert formára fákból van űltetve.
A levegő ege belől igen nedves,
Kár is, hogy sokaknak olyan igen
kedves;
Mert aki gyakran jár bele mulatozni,
Hamar andalgást fog magának okozni.
Olyat kap hát ettől ennek
kedvelője,
Amit az anglusnak szerez levegője.
De mintha valaki súgdosna fülembe,
S egy morális görcsöt nyujtana kezembe.
Hát a szita szemek, s a gyáva
gondolat,
Éretlen, mindenre érzékeny
indulat,
A halovány ajak, a nyelv fakósága,
A mértéknél nagyobb gyomor forrósága,
A stoicust mondva nem kínzó
podágra,
Amely ha belékap, szakad ezer
ágra,
Test erőtlensége, a láb tántorgása,
Inak gyengesége, a bőr sárgulása,
A fehérrel piros képnek
komorsága,
Mind ettől származik vad
bika-mordsága.
Azért idejére ki alig négy hat van,
Gyávább egy friss vérnél, kit meglép a hatvan.
Hát még a hasmenés? hallgass,
szette-vette,
Csak a rossz kakálást hogy elő
nem vette.
Ezen a mord lélek igen megpirúla,
Alig hogy a horgas botjához nem nyúla.
Nohát vessz magadba, Kátó így
felele,
Elmehet dolgára, nincs is itten
helye.
Mit moralizál itt, és mit flektírozik
Philosophus bottal, és mit dorgálódzik.
És ő is tám azért oly szomorú
szegény,
Hogy az ostromlásba volt gavallér
legény.
Ő is, ha tűz kapott a piszkafájába,
Nem nyomta-é belé csávás dézsájába?
No de szegény ördög tán
olyanról szóla,
Aki, mint a kotló, le se szállna
róla.
Úgy belébolondúlt azon várvívásba,
Mint a piszkafázott macska a fingásba.
Te pedig, barátom, élj vele
módjával,
Hasznos orvosság ez egy kis
diaetával.
Nehogy ha a véred csendesen állana,
Mint a legfrisseb víz, egyszer megpállana.
*
Ezen kívánt várnak ilyen hát a tája,
Kies vidékének bájoló formája.
De vagynak, melyeknek a pöfeteg
gomba
Rongált várok vagyon már a sok
ostromba.
Mint a lucskos körtvély, magokba könnyeznek,
Melyeket a rothadt csatornák vizeznek.
Csak a tulajdonos maga cémentezi,
A légypökés ellen más nélkül
legyezi.
Amint telik tőle, önnön kristélyozza,
Ki- s béhorkadt farát köhögve fóldozza.
Olyan büdössége, hogy tán
Gomorának
Kénköves mennykői mind
idehullának.
A Pontinai tó lehel ilyen szagot,
Ez is olyan, mintha éreznél maszlagot:
Mint az Avernus tó fekete levébe
A madár a büdös gőz miatt
reptébe
Belehull, úgy ebbe a balhák szédűlnek,
Dohos mocsárjába végképp elmerűlnek.
Amely rothadt balzsam volt a
kicserzőjük,
Annak büzhödt sárja lesz a
temetőjük.
*
Azon szép várakat amazonok bírják,
Bezzeg a törvényt is asszony-módon írják.
Mert bár a vitézek alá
hódíttattak,
Mégis sokezerszer másnak
átadattak.
Ilyen erős várat már sokat szemléltem,
De a háborútól magam megkíméltem.
De minthogy másokkal vitéznek
születtem,
Szerencsét próbálni magamba
feltettem.
Egy várra találék, inték a strázsának,
Hogy jelentene bé a kommendánsának;
Hogy már akkor tudta, mit akarnék
vele,
Teljes örömömre eképpen felele:
"Minthogy nincsen ura, aki igazgassa,
Megegyezek benne, hogy az úr bírhassa.
Csakhogy mit izennek alól, meg
kell várni,
Így fogunk dolgunkba szerencsésen
járni."
A két posta-házból mindjárt leszaladnak,
Sőt egy kevés tessék rövid választ adnak.
Innen lefelé a tanácsházba
mentünk,
Ahol kötelező írást
pecsételtünk.
Én így kötelezvén magam, hogy rontója
Nem leszek, sőt inkább megnagyobbítója.
Ő is, hogy megesmér engemet
urának,
Mindenkor enged, mint
parancsolójának.
Táncolt már az öröm minden katonámba,
Hogy így boldogúltam elkezdett munkámba.
Készítém vitézim pompás
parádára,
A várba akarván menni vacsorára.
Egy dobot üttettünk, trombitát fúvattunk,
Büszke paripákon elébb ballagtattunk.
Hát amint a két domb völgyébe
sétálunk,
Egyszerre ellenség truppjára
találunk.
Kérdem, mi az? talám elfogatni jöttek?
Hát avantgárdámra vakmerőn ütöttek,
Azon dombtetőkre már
felszalasztották,
Kicsibe múlt, hogy a sort fel nem
bontották.
Egy miniszterné volt, Szemérem a neve,
Ki jámbor létére elleségem leve.
Ő ugyan előre már mindent jól
tudott,
Mert a kommendánsnál velem is
alkudott;
De a többi tüzes miniszternék mellett
Őnéki többnyire csak hallgatni kellett.
Ha enyím lesz a vár, bizonyosan
hallá,
Néki úti fűvet kötnek talpa
alá.
Úgy is lett, hogy a vár kezemre kerűle,
Titkos lyukakon a várból kitérűle,
Én pedig szeretném, ha még
meghódolna,
Mert féltő váramon lakat
gyanánt vólna.
Így bajos is, mert azt bé nem lehet zárni,
Minden komondornak szabad bele járni;
Elsőbb simogatva kezdtem
kísérteni,
De ezzel kevésre lehetett ám
menni.
Csak avantgárdával harcoltunk mindketten,
Hát az én vitézem egyszerre megretten,
Mert tüzesen kezdtem én is
parancsolni,
Seregén által kell akárhogy
rontani;
Akkor a lapjára mintegy maga vezet,
Láttatik nyújtani barátságos kezet.
De mikor a várnak sáncaihoz
értem,
Ott a boldogtalant meg hiába
kértem.
Végre fortélyokkal addig csalogattam,
Vitézit elfogván, hogy beszorongattam.
Ekkor a nagyságos Kívánság
kijöve,
Legfőbb tanácsosné egy
sálvétet löve.
A katonaságot mindjárt öszveszedte,
Vivát kiáltással seregem vezette.
Kicsiny volt a kapu, le kellett
rontani,
De elébb még maguk kezdték
megbontani.
A csatornákat is öszvegázoltattuk,
Vereses vizekkel a főldet áztattuk.
Mert a sok Indúlat nevű
lakosokkal,
Akik látásunkra nem bírtak
magokkal,
Annyi volt a lélek, alig fért a várba, -
Tudom, nem volt annyi a bécsi határba.
Mikor a két sereg együtt
verekedett,
Belől a bástyán a nép
kétségeskedett,
Ekkor, a tolongás- és a nagy lármára,
Csattantom acélom puskám kovájára,
Talám nyolcszor lőttem,
mindnyájan elhaltak,
Mert azelőtt ilyet sose
tapasztaltak.
Magam is elhaltam, megrúgván fegyverem,
Ájúlva, reszketve rendkívűl vert erem.
Akkor kiváncorgék a várnak
szélére,
Retten néztem puskám elrongált
csövére,
De a miniszternék meg utánam jöttek,
A bémenetelért meg belém kötöttek.
Kedveztek, kivált a puskámat
forgatták,
Bájoló szerszámmal úgy
megigazgatták,
Hogy megint bé kellett lövöldözni menni,
Kedvekért ezt talám hétszer kellett tenni.
Már úgy megszűkűltem
töltésbe, fojtásba,
Hogy csak két golyóbis volt a
patrontásba.
De már el is kopván a puskám kovája,
Végre csütörtököt adott a szerszáma.
*
Másnap a Rákosra gyűlést parancsoltam,
Hol szép színnel mindent magamhoz csatoltam.
A vár-általadás törvényje a'
leve,
Mit Állhatatlanság tanácsosné
teve:
Hogy a várból én is mindjárást kimenjek,
A várat rontani benne ne pihenjek,
Vitézim bűzhítnék a levegő
eget,
Vagy tán szereznének francia
szőnyeget.
De mikor kedvem lesz benne mulatozni,
Ne merjen senki is akadályt okozni.
Aláírja magát az Állhatatlanság,
Hogy örökké légyen
másolhatatlanság.
Ő pedig azt mondja, hogy Pendelbergia
Minthogy nemcsak fővár, de akadémia.
A tudományoknak oly bővibe
vagyon,
Hogy más oskolákat mind felűl
haladjon,
Lehessen bémenni némely tanulóknak,
Kivált a nőtelen, friss tráncsírozóknak.
Krutz kriminal! ezen nagyon
felborzadék,
Haragomba ilyen erős törvényt
adék,
Hogy vérontás alatt nem szabad bémenni
Senkinek, vagy lábát küszöbén bétenni.
*
De hidd el, barátom, sokan besuhannak,
Még bosszúságomra kuklival játszanak,
A billiárd pálcát bátran
taszigálják,
Mert a hűségtelen strázsák nem
vizsgálják.
Az istenek osztozása |
![]() |
![]() |
Hogy a vén Saturnus kiholt
Az egek trónusából,
Már semmi örökös nem volt
A chaosz sexusából,
A rendek közt nagy lárma lett
A futurus Kronprinz felett
A mennyei Diétán.
S minthogy az öreg megette
Részeg fővel fiait
S ezeknél inkább szerette
Titán atyjafiait:
Megmondták categorice,
Hogy vi legis pragmaticae
Junót teszik királynak.
Követvén a magyarokat
Trónusba is űltették
S így a deputatusokat
Már széjjel eresztették
S a palota ajtajába
Kitett bellica cassába
Tíz konc papirost[1]
hánytak.
Hogy a vének eloszlának,
Actu lárma támadott,
S az öreg sanctiójának
Mindjárt nyaka szakadott,
Mert hárman contradicáltak,
A gyűlésre apelláltak
Az új electióért.
Jupiter, a vén istennek
Egy ismeretlen fia
Kihírlelte mindeneknek,
Hogy a nagy monarchia
Őtet illetné s testvérét,
Azért adják ki a bérét,
Mert ő sem fattyú-gyermek.
Erősségűl produkálta
Az atyja bibliáját
S ebből mindjárt demonstrálta
Genealogiáját;
Mert az első paginára,
A biblia táblájára
Fel vólt írva a nevek.
Az is Notabénébe volt,
Melyik mikor született,
S hogy Jupitert megette volt,
A többivel is úgy tett,
De részeg fővel firkálta,
Hogy megholt, recognoscálta
Azelőtt harmadnappal.
Hozott is erről levelet
Az egri esperestől,
Hogy ő az, akit megevett
Az apja mindenestől;
És őt Jupiternek hívják,
Dictum. - Ezt recognoscálják,
Mert ha nem, ebet fognak.
Nolle velle a mágnások
Megismerték királynak,
Bátor a szűr alól mások
Másképpen voksolának.
De mivelhogy a pap mondja,
Bátor bolondok bolondja,
Fenekestől igaz az.
Kitették hát szegény Júnót
A papok kontójára,
Jupitert, Neptunt és Plútót
Juttatván trónusára
Így az erő és a scelus
A venerabilis clerus
Quidquid oppugnat, ruit.
Mit volt tehát már most tenni
A szegény királynénak?
Hová tudott tovább menni?
Hogy a csetepaténak
Véget vessen jó eleve,
Önként apácává leve
Pozsonyba a Schloszbergbe.
Azonban a successorok
Cívódnak a trónuson,
Uccu a sok prókátorok
Kapnak a processuson;
Míg perelt a három gyerek,
A vén Isten-presbiterek
A táblánál kushadtak.
Jupiter csak azt vitatta,
Hogy övé az elsőség
S már rég intabuláltatta,
A királyi felsőség
Specifice őt illeti,
Az öccseit ki is veti
Minden aviticumból.
Azonban ő insurgens volt,
Vért ontott hazájáért;
Négy krajcárért majd meg is holt,
Ha kellett királyáért.
Innet a consectarium,
Hogy tehát az Imperium
Isten uccse övé lesz.
Neptun úgyis Angliában
Matróz volt s soká lakott,
S a kapitoliumában
Ott nem oly sokat rakott;
Osztán ő meg kálvinista,
Én pedig vénebb s pápista,
Hogy lenne hát az első?
Pluto öcsém nem kívánja,
Mind Jupiter, a trónust,
Magát kelmetekre szánja,
Sőt minden apai jusst
Még tavaly, hogy barát leve,
Finalissime kiteve
Az alfőldi klastromba.[2]
Denique a plebánusnak
Nincs voksa a világba,
Majd lesz a franciskánusnak
Elég a mennyországba.
Osztán nekik se gyermekek,
Se lyányok, se feleségek
Nincsen, csak szakácsnéjok.
Hápoktak a vén istenek,
Hogy a dolgot hallották;
Igazságokat mindenek
Egy szájjal kiáltották,
Hogy a kérdést megelőzzék,
Felét süssék, felét főzzék:
Ez volt a judicium.
Prüszkölt a sok kobak isten
S rávert a füleivel,
Mint sok kolop mágnás Pesten
A rongyos Verbőczivel.
Ez volt az egész crisisek,
Sok ökörből lett Ízisek
Így tesznek ám még ma is.
Komám uram subscribálja,
Kigyelmeden már a sor,
Az úr majd coramisálja,
Különben is assessor;
A tanács pecsétnyomóját,
Egy horribilis nagy gólyát
Nyomnak a decretumra.
Ez bizony, mond Neptun, megvan,
Hát mi nem is szólhatunk?
Hiszen nekünk is jussunk van,
Tehát protestálhatunk;
S azért hogy én matróz voltam
És deákúl nem tanúltam,
Csak király volt az apám.
Tovább is jártam sok papnál
Az akadémiákon,
S többet hoztam egy schlafroknál,
S még sok fűzfa deákon
Ki is fognék - hisz tanúltam
Én is, mert ifijú voltam
S rhetor Oxfoniában.
Azért hogy boszorkányságot,
Mint őkelmék, nem tudok
S holmi hókus-pókusságot
Soha nem gyakorolok:
De biz azért, engem ugyse,
Tíszteletes uram öccse
Sem tenné ki a szűröm.
De Pluto pap természete
Sem szenvedhette tovább:
Ím, mond, engem is kivete
Jupiter, s hovatovább
Mindíg csalja a testvérit;
De meg is adom a bérit
More jesuitarum.
De míg az lenne, héj, bátya,
Adja kend ki jussomat!
Mert ha nem, hát majd meglátja
Püspöki hatalmamat!
Azzal a megszokott schémát:
Egy nagy mennykő anathémát
A bátyja fejéhez sújt.
Csaknem főldönfutó leve
A Pluto testvérbátyja,
De, hogy az öccsének heve
Múlni kezd, immár látja.
Szép szóval, no osztozzatok,
Bruderek, csakhogy hagyjatok
Engemet vegetálni.
Dictum factum, úgymond Pluto,
Én az első részt veszem,
Mivel ordine statuto
A papi rendet teszem;
Azomba a minapába
Verbunkos voltam Chinába
Több missionárokkal.
Elhűlt erre szemek, szájok
Az Isten-statusoknak,
Tűzbe jött egész orcájok
A deputatusoknak;
Így van sok kolop senátor,
Két sillabáját ámbátor
Rághatja a nevének.[3]
Ejnye, ejnye, egy vén mágnás
Így prédikál felőle;
Bizony, bizony e' megint más,
Nem tom mi lesz belőle.
De a nagy consectarium,
Valamint a judicium
Szintolyan véletlen lett.
Fogják tehát az aktorok,
A pápához indúlnak,
Uccu a sok prókátorok
Mind kifelé nyomúlnak.
De míg erre rámehettek,
Ezer pennát is megettek
A felső parlamenten.
Míg az urak odajárnak
Rómába a pápánál,
Addig itthol disputálnak
A papok a táblánál:
A nemes jószágokból is,
Sőt még az asszonyokból is
Sedecimát kivántak.
Mivel tehát ezt a statusok
Nékiek meg nem adták,
Rajta a sok clericusok
Magokat összecsapták:
Máig is, si non ex toto,
Tamen potiuntur voto,
Szakácsnékat tartanak.
Uccu egyszer lárma esik,
Az urak megérkeznek;
A főrendeket keresik,
Kik felgyülekeztenek;
Jupiter a mandátumot,
Az atyai monitumot
A hasáról olvassa.
Rövideden ide megyen
A levél foglalatja,
Hogy mindenik király legyen,
Mivel király magzatja;
Jupiter az égieket
S vélek minden főldieket
Királyi névvel bírjon.
Neptun, mivel Angliába
Soká hajóslegény volt,
A nagy Óperenciába
Sok ideig vándorolt:
Bírjon minden tengereket,
De az apai egeket
Jupiternek engedje.
Minthogy pedig a barátot
Nem is interessálják
A főldiek, a kabátot
Csak Plutonak tukmálják;
S minthogy különben is barát,
Öltözzön kámzsás maskarát
S pusztúljon az alfőldre.
Megállt erre szeme, szája
Pluto János uramnak,
Lángba jött a két pofája:
Nos ez, úgymond, magamnak
Derék levestikom vala;
Megmondta ezt a kabala
Még tavaly, de nem hittem.
Azonban teremtettézte
A cardinálisokat,
Ráncos szemmel körűlnézte
A korhely mágnásokat.
No hisz, mondta, teremtették,
Megtanítlak, szedtevették,
Vas kesztyűbe fütyölni.
Ezzel az ajtót bevágja
S szóba sem áll senkivel,
Nyelvét csaknem széjjelrágja
Sámson úr fegyverével;[4]
Mérgesen állt szeme, szája,
Szerencse, hogy patronjába
Nem volt cündlokra való.
Mond mérgesen: kurvanyátok,
- Farba rúgja az eget -
Pernahajder az apátok,
Locsogtam már eleget,
De nincsen resultátuma,
A fikák argumentuma
Sem használna már nektek.
Torkon üt egy isten-agát,
Nyerget tesz a hátára,
Ezzel frissen kapja magát
Felveti az agára.
Mint Bálámról hajdanába
Mondják, hogy Palestinába
Szamárháton útazott.
Azonban a sok mágnások
Szanaszét eloszlának,
S a többi isten-pajtások
Collatiót csapának:
Pro animis mortuorum
Et pro successu suorum
Mind leitták magokat.
S mikor immár docte voltak,
Csak komáztak egymással,
Ezer kánont is koholtak
Isteni sugallással,
Jupiter pedig Neptunnal,
Mint Augustus Lepidussal,
Éppen úgy cselekedett.
Ő is aztán ittas fővel
Lebukott az ágyára,
Junót, a hugát, erővel
Oda rántá magára.
Ott egyszerre a susogót
Megtette és a kézfogót
Breviter elvégezte.
Egy jó flintát Junó előtt
Kiránt két oszlop közűl,
Mond, ez egész tőltéssel tőlt,
Tetszik a lánykák közűl,
Hogy gyümőlcsöt szakaszthasson
S édes érzést kóstolhasson
E szőrös barack magból.
Fő célja mindig a' leve,
Valamíg uralkodott,
Hogy a familia neve
Őbenne el nem fogyott,
Ha hiszünk a scriptoroknak,
Holmi Isidorusoknak,
Meg is felelt céljának.
Eddig van az osztozásnak
Egész históriája,
Az egész tanácskozásnak
Rövid theoriája;
Practice a mindennapi
Tapasztalás és a papi
Csalárdság bizonyítja.
[1] | Bankót | |
[2] | Pokolba | |
[3] | Széna | |
[4] | Szamár-áll |
![]() |
![]() |