A pendelbergai vár formája s megvétele

 

Ne csudáld, barátom, hogy e fellegvárnak
Mohos gyepűjére múlatozni járnak,
     Vizenyős utcáit mindenek vizsgálják,
     Körűlte forgódó elmével strázsálják.
Hogy benne a bús bőlcs és a komor vének
Kétrét hajlott karddal próbákat tevének.
     Mert ez a testiség egy mulató helye,
     A fő gyönyörűség summája, veleje.
Tán Epicourus csak ebbe tanított,
A gyönyörűségre midőn igazított.
     A természet szoros helyre szerkesztette,
     Bájoló mínáit körűl helyeztette,
Mert hol az út keskeny, és szoros a kapu,
A gyönyörűségre ott nem terem lapu.
     Amitől leginkább el vagyunk rekesztve,
     Azt szoktuk kívánni mindég szív-epedve.
Két szép fehér márvány oszlop tartogatja,
Mozdúlásaival csendesen ringatja,
     Melyeken ha ésszel felfelé cicázol,
     A gyönyörűségbe egészen elázol.
Ha kínáltatsz ezen élet gyümőlcsével,
Láttatol bírni a világ mindenével.
     Felette a várnak terűl kies halom,
     Melyet tapogatni csupa nyugodalom.
Feljebb csak látása két kis dombocskának
Már gyakorta elő halált okozának.
     Fejűl, az épűlet pompásabb díszére,
     Csupa remek dombot tettek tetejére,
Sok ezer selyem szál lengedez körűle,
Mely a sík frontjáta fürtönként terűle.
     Úgy látszik, mint a hegy tetején épített
     Fehér kastély előtt sorba kiterített
Pálma vagy jegenye karcsú derekával,
Játszi levelével, sugárzó ágával.
     Legfőbb kommendánsa a várnak itt lakik,
     Külön szobácskába elől strázsáltatik.
Szolgái minden hírt bévisznek hozzája,
Mert ezekre nyílik dolgozó szobája;
     Két tündöklő strázsa vigyáz a lesekre,
     Szerencsés s kedvetlen minden esetekre,
Mely ha játszódozva homállyal fogad el,
Jobb a vizitáló, hogy jókor szalad el.
     De ha ragyog, feljebb s alább ugrándozik
     Fedele, kedvedre akkor játszódozik.
Kétfelől a posta-házak építtettek,
Kerek folyosóval körűl űltettettek;
     Ahol a levelek, válaszok szedetnek,
     A száguldozásra posták rendeltetnek.
Az alja közepén ezen dombocskának
A tanácsház-ajtók rózsákból nyílának.
     A két piros ajtó lassú csattanása
     A nyugodt csendes vér elektrizálása.
Ez az értelemnek csendes muzsikája,
A szelíd nyájasság mulató hárfája;
     Itt bomlik fel a frigy, és béke köttetik,
     Szapora csókokkal itt pecsételtetik.
Maga a fellegvár középpontra épűlt,
Azért mulatozni aki belé készült,
     Hol alól, hol felől igazgatta útját,
     Míg megkóstolhatja ezt az élet-kútját.
Most a két kis fejér oszlop bámúlása,
Majd a dombocskának s várnak csudálása
     Vezeti a kezet az ország útjára,
     A megelégítő öröm forrására.
Kívűl a gyepűje, mitegy elvettetve,
Anglus kert formára fákból van űltetve.
     A levegő ege belől igen nedves,
     Kár is, hogy sokaknak olyan igen kedves;
Mert aki gyakran jár bele mulatozni,
Hamar andalgást fog magának okozni.
     Olyat kap hát ettől ennek kedvelője,
     Amit az anglusnak szerez levegője.
De mintha valaki súgdosna fülembe,
S egy morális görcsöt nyujtana kezembe.
     Hát a szita szemek, s a gyáva gondolat,
     Éretlen, mindenre érzékeny indulat,
A halovány ajak, a nyelv fakósága,
A mértéknél nagyobb gyomor forrósága,
     A stoicust mondva nem kínzó podágra,
     Amely ha belékap, szakad ezer ágra,
Test erőtlensége, a láb tántorgása,
Inak gyengesége, a bőr sárgulása,
     A fehérrel piros képnek komorsága,
     Mind ettől származik vad bika-mordsága.
Azért idejére ki alig négy hat van,
Gyávább egy friss vérnél, kit meglép a hatvan.
     Hát még a hasmenés? hallgass, szette-vette,
     Csak a rossz kakálást hogy elő nem vette.
Ezen a mord lélek igen megpirúla,
Alig hogy a horgas botjához nem nyúla.
     Nohát vessz magadba, Kátó így felele,
     Elmehet dolgára, nincs is itten helye.
Mit moralizál itt, és mit flektírozik
Philosophus bottal, és mit dorgálódzik.
     És ő is tám azért oly szomorú szegény,
     Hogy az ostromlásba volt gavallér legény.
Ő is, ha tűz kapott a piszkafájába,
Nem nyomta-é belé csávás dézsájába?
     No de szegény ördög tán olyanról szóla,
     Aki, mint a kotló, le se szállna róla.
Úgy belébolondúlt azon várvívásba,
Mint a piszkafázott macska a fingásba.
     Te pedig, barátom, élj vele módjával,
     Hasznos orvosság ez egy kis diaetával.
Nehogy ha a véred csendesen állana,
Mint a legfrisseb víz, egyszer megpállana.

*

Ezen kívánt várnak ilyen hát a tája,
Kies vidékének bájoló formája.
     De vagynak, melyeknek a pöfeteg gomba
     Rongált várok vagyon már a sok ostromba.
Mint a lucskos körtvély, magokba könnyeznek,
Melyeket a rothadt csatornák vizeznek.
     Csak a tulajdonos maga cémentezi,
     A légypökés ellen más nélkül legyezi.
Amint telik tőle, önnön kristélyozza,
Ki- s béhorkadt farát köhögve fóldozza.
     Olyan büdössége, hogy tán Gomorának
     Kénköves mennykői mind idehullának.
A Pontinai tó lehel ilyen szagot,
Ez is olyan, mintha éreznél maszlagot:
     Mint az Avernus tó fekete levébe
     A madár a büdös gőz miatt reptébe
Belehull, úgy ebbe a balhák szédűlnek,
Dohos mocsárjába végképp elmerűlnek.
     Amely rothadt balzsam volt a kicserzőjük,
     Annak büzhödt sárja lesz a temetőjük.

*

Azon szép várakat amazonok bírják,
Bezzeg a törvényt is asszony-módon írják.
     Mert bár a vitézek alá hódíttattak,
     Mégis sokezerszer másnak átadattak.
Ilyen erős várat már sokat szemléltem,
De a háborútól magam megkíméltem.
     De minthogy másokkal vitéznek születtem,
     Szerencsét próbálni magamba feltettem.
Egy várra találék, inték a strázsának,
Hogy jelentene bé a kommendánsának;
     Hogy már akkor tudta, mit akarnék vele,
     Teljes örömömre eképpen felele:
"Minthogy nincsen ura, aki igazgassa,
Megegyezek benne, hogy az úr bírhassa.
     Csakhogy mit izennek alól, meg kell várni,
     Így fogunk dolgunkba szerencsésen járni."
A két posta-házból mindjárt leszaladnak,
Sőt egy kevés tessék rövid választ adnak.
     Innen lefelé a tanácsházba mentünk,
     Ahol kötelező írást pecsételtünk.
Én így kötelezvén magam, hogy rontója
Nem leszek, sőt inkább megnagyobbítója.
     Ő is, hogy megesmér engemet urának,
     Mindenkor enged, mint parancsolójának.
Táncolt már az öröm minden katonámba,
Hogy így boldogúltam elkezdett munkámba.
     Készítém vitézim pompás parádára,
     A várba akarván menni vacsorára.
Egy dobot üttettünk, trombitát fúvattunk,
Büszke paripákon elébb ballagtattunk.
     Hát amint a két domb völgyébe sétálunk,
     Egyszerre ellenség truppjára találunk.
Kérdem, mi az? talám elfogatni jöttek?
Hát avantgárdámra vakmerőn ütöttek,
     Azon dombtetőkre már felszalasztották,
     Kicsibe múlt, hogy a sort fel nem bontották.
Egy miniszterné volt, Szemérem a neve,
Ki jámbor létére elleségem leve.
     Ő ugyan előre már mindent jól tudott,
     Mert a kommendánsnál velem is alkudott;
De a többi tüzes miniszternék mellett
Őnéki többnyire csak hallgatni kellett.
     Ha enyím lesz a vár, bizonyosan hallá,
     Néki úti fűvet kötnek talpa alá.
Úgy is lett, hogy a vár kezemre kerűle,
Titkos lyukakon a várból kitérűle,
     Én pedig szeretném, ha még meghódolna,
     Mert féltő váramon lakat gyanánt vólna.
Így bajos is, mert azt bé nem lehet zárni,
Minden komondornak szabad bele járni;
     Elsőbb simogatva kezdtem kísérteni,
     De ezzel kevésre lehetett ám menni.
Csak avantgárdával harcoltunk mindketten,
Hát az én vitézem egyszerre megretten,
     Mert tüzesen kezdtem én is parancsolni,
     Seregén által kell akárhogy rontani;
Akkor a lapjára mintegy maga vezet,
Láttatik nyújtani barátságos kezet.
     De mikor a várnak sáncaihoz értem,
     Ott a boldogtalant meg hiába kértem.
Végre fortélyokkal addig csalogattam,
Vitézit elfogván, hogy beszorongattam.
     Ekkor a nagyságos Kívánság kijöve,
     Legfőbb tanácsosné egy sálvétet löve.
A katonaságot mindjárt öszveszedte,
Vivát kiáltással seregem vezette.
     Kicsiny volt a kapu, le kellett rontani,
     De elébb még maguk kezdték megbontani.
A csatornákat is öszvegázoltattuk,
Vereses vizekkel a főldet áztattuk.
     Mert a sok Indúlat nevű lakosokkal,
     Akik látásunkra nem bírtak magokkal,
Annyi volt a lélek, alig fért a várba, -
Tudom, nem volt annyi a bécsi határba.
     Mikor a két sereg együtt verekedett,
     Belől a bástyán a nép kétségeskedett,
Ekkor, a tolongás- és a nagy lármára,
Csattantom acélom puskám kovájára,
     Talám nyolcszor lőttem, mindnyájan elhaltak,
     Mert azelőtt ilyet sose tapasztaltak.
Magam is elhaltam, megrúgván fegyverem,
Ájúlva, reszketve rendkívűl vert erem.
     Akkor kiváncorgék a várnak szélére,
     Retten néztem puskám elrongált csövére,
De a miniszternék meg utánam jöttek,
A bémenetelért meg belém kötöttek.
     Kedveztek, kivált a puskámat forgatták,
     Bájoló szerszámmal úgy megigazgatták,
Hogy megint bé kellett lövöldözni menni,
Kedvekért ezt talám hétszer kellett tenni.
     Már úgy megszűkűltem töltésbe, fojtásba,
     Hogy csak két golyóbis volt a patrontásba.
De már el is kopván a puskám kovája,
Végre csütörtököt adott a szerszáma.

*

Másnap a Rákosra gyűlést parancsoltam,
Hol szép színnel mindent magamhoz csatoltam.
     A vár-általadás törvényje a' leve,
     Mit Állhatatlanság tanácsosné teve:
Hogy a várból én is mindjárást kimenjek,
A várat rontani benne ne pihenjek,
     Vitézim bűzhítnék a levegő eget,
     Vagy tán szereznének francia szőnyeget.
De mikor kedvem lesz benne mulatozni,
Ne merjen senki is akadályt okozni.
     Aláírja magát az Állhatatlanság,
     Hogy örökké légyen másolhatatlanság.
Ő pedig azt mondja, hogy Pendelbergia
Minthogy nemcsak fővár, de akadémia.
     A tudományoknak oly bővibe vagyon,
     Hogy más oskolákat mind felűl haladjon,
Lehessen bémenni némely tanulóknak,
Kivált a nőtelen, friss tráncsírozóknak.
     Krutz kriminal! ezen nagyon felborzadék,
     Haragomba ilyen erős törvényt adék,
Hogy vérontás alatt nem szabad bémenni
Senkinek, vagy lábát küszöbén bétenni.

*

De hidd el, barátom, sokan besuhannak,
Még bosszúságomra kuklival játszanak,
     A billiárd pálcát bátran taszigálják,
     Mert a hűségtelen strázsák nem vizsgálják.


Az istenek osztozása

 

Hogy a vén Saturnus kiholt
     Az egek trónusából,
Már semmi örökös nem volt
     A chaosz sexusából,
A rendek közt nagy lárma lett
A futurus Kronprinz felett
     A mennyei Diétán.

S minthogy az öreg megette
     Részeg fővel fiait
S ezeknél inkább szerette
     Titán atyjafiait:
Megmondták categorice,
Hogy vi legis pragmaticae
     Junót teszik királynak.

Követvén a magyarokat
     Trónusba is űltették
S így a deputatusokat
     Már széjjel eresztették
S a palota ajtajába
Kitett bellica cassába
     Tíz konc papirost[1] hánytak.

Hogy a vének eloszlának,
     Actu lárma támadott,
S az öreg sanctiójának
     Mindjárt nyaka szakadott,
Mert hárman contradicáltak,
A gyűlésre apelláltak
     Az új electióért.

Jupiter, a vén istennek
     Egy ismeretlen fia
Kihírlelte mindeneknek,
     Hogy a nagy monarchia
Őtet illetné s testvérét,
Azért adják ki a bérét,
     Mert ő sem fattyú-gyermek.

Erősségűl produkálta
     Az atyja bibliáját
S ebből mindjárt demonstrálta
     Genealogiáját;
Mert az első paginára,
A biblia táblájára
     Fel vólt írva a nevek.

Az is Notabénébe volt,
     Melyik mikor született,
S hogy Jupitert megette volt,
     A többivel is úgy tett,
De részeg fővel firkálta,
Hogy megholt, recognoscálta
     Azelőtt harmadnappal.

Hozott is erről levelet
     Az egri esperestől,
Hogy ő az, akit megevett
     Az apja mindenestől;
És őt Jupiternek hívják,
Dictum. - Ezt recognoscálják,
     Mert ha nem, ebet fognak.

Nolle velle a mágnások
     Megismerték királynak,
Bátor a szűr alól mások
     Másképpen voksolának.
De mivelhogy a pap mondja,
Bátor bolondok bolondja,
     Fenekestől igaz az.

Kitették hát szegény Júnót
     A papok kontójára,
Jupitert, Neptunt és Plútót
     Juttatván trónusára
Így az erő és a scelus
A venerabilis clerus
     Quidquid oppugnat, ruit.

Mit volt tehát már most tenni
     A szegény királynénak?
Hová tudott tovább menni?
     Hogy a csetepaténak
Véget vessen jó eleve,
Önként apácává leve
     Pozsonyba a Schloszbergbe.

Azonban a successorok
     Cívódnak a trónuson,
Uccu a sok prókátorok
     Kapnak a processuson;
Míg perelt a három gyerek,
A vén Isten-presbiterek
     A táblánál kushadtak.

Jupiter csak azt vitatta,
     Hogy övé az elsőség
S már rég intabuláltatta,
     A királyi felsőség
Specifice őt illeti,
Az öccseit ki is veti
     Minden aviticumból.

Azonban ő insurgens volt,
     Vért ontott hazájáért;
Négy krajcárért majd meg is holt,
     Ha kellett királyáért.
Innet a consectarium,
Hogy tehát az Imperium
     Isten uccse övé lesz.

Neptun úgyis Angliában
     Matróz volt s soká lakott,
S a kapitoliumában
     Ott nem oly sokat rakott;
Osztán ő meg kálvinista,
Én pedig vénebb s pápista,
     Hogy lenne hát az első?

Pluto öcsém nem kívánja,
     Mind Jupiter, a trónust,
Magát kelmetekre szánja,
     Sőt minden apai jusst
Még tavaly, hogy barát leve,
Finalissime kiteve
     Az alfőldi klastromba.[2]

Denique a plebánusnak
     Nincs voksa a világba,
Majd lesz a franciskánusnak
     Elég a mennyországba.
Osztán nekik se gyermekek,
Se lyányok, se feleségek
     Nincsen, csak szakácsnéjok.

Hápoktak a vén istenek,
     Hogy a dolgot hallották;
Igazságokat mindenek
     Egy szájjal kiáltották,
Hogy a kérdést megelőzzék,
Felét süssék, felét főzzék:
     Ez volt a judicium.

Prüszkölt a sok kobak isten
     S rávert a füleivel,
Mint sok kolop mágnás Pesten
     A rongyos Verbőczivel.
Ez volt az egész crisisek,
Sok ökörből lett Ízisek
     Így tesznek ám még ma is.

Komám uram subscribálja,
     Kigyelmeden már a sor,
Az úr majd coramisálja,
     Különben is assessor;
A tanács pecsétnyomóját,
Egy horribilis nagy gólyát
     Nyomnak a decretumra.

Ez bizony, mond Neptun, megvan,
     Hát mi nem is szólhatunk?
Hiszen nekünk is jussunk van,
     Tehát protestálhatunk;
S azért hogy én matróz voltam
És deákúl nem tanúltam,
     Csak király volt az apám.

Tovább is jártam sok papnál
     Az akadémiákon,
S többet hoztam egy schlafroknál,
     S még sok fűzfa deákon
Ki is fognék - hisz tanúltam
Én is, mert ifijú voltam
     S rhetor Oxfoniában.

Azért hogy boszorkányságot,
     Mint őkelmék, nem tudok
S holmi hókus-pókusságot
     Soha nem gyakorolok:
De biz azért, engem ugyse,
Tíszteletes uram öccse
     Sem tenné ki a szűröm.

De Pluto pap természete
     Sem szenvedhette tovább:
Ím, mond, engem is kivete
     Jupiter, s hovatovább
Mindíg csalja a testvérit;
De meg is adom a bérit
     More jesuitarum.

De míg az lenne, héj, bátya,
     Adja kend ki jussomat!
Mert ha nem, hát majd meglátja
     Püspöki hatalmamat!
Azzal a megszokott schémát:
Egy nagy mennykő anathémát
     A bátyja fejéhez sújt.

Csaknem főldönfutó leve
     A Pluto testvérbátyja,
De, hogy az öccsének heve
     Múlni kezd, immár látja.
Szép szóval, no osztozzatok,
Bruderek, csakhogy hagyjatok
     Engemet vegetálni.

Dictum factum, úgymond Pluto,
     Én az első részt veszem,
Mivel ordine statuto
     A papi rendet teszem;
Azomba a minapába
Verbunkos voltam Chinába
     Több missionárokkal.

Elhűlt erre szemek, szájok
     Az Isten-statusoknak,
Tűzbe jött egész orcájok
     A deputatusoknak;
Így van sok kolop senátor,
Két sillabáját ámbátor
     Rághatja a nevének.[3]

Ejnye, ejnye, egy vén mágnás
     Így prédikál felőle;
Bizony, bizony e' megint más,
     Nem tom mi lesz belőle.
De a nagy consectarium,
Valamint a judicium
     Szintolyan véletlen lett.

Fogják tehát az aktorok,
     A pápához indúlnak,
Uccu a sok prókátorok
     Mind kifelé nyomúlnak.
De míg erre rámehettek,
Ezer pennát is megettek
     A felső parlamenten.

Míg az urak odajárnak
     Rómába a pápánál,
Addig itthol disputálnak
     A papok a táblánál:
A nemes jószágokból is,
Sőt még az asszonyokból is
     Sedecimát kivántak.

Mivel tehát ezt a statusok
     Nékiek meg nem adták,
Rajta a sok clericusok
     Magokat összecsapták:
Máig is, si non ex toto,
Tamen potiuntur voto,
     Szakácsnékat tartanak.

Uccu egyszer lárma esik,
     Az urak megérkeznek;
A főrendeket keresik,
     Kik felgyülekeztenek;
Jupiter a mandátumot,
Az atyai monitumot
     A hasáról olvassa.

Rövideden ide megyen
     A levél foglalatja,
Hogy mindenik király legyen,
     Mivel király magzatja;
Jupiter az égieket
S vélek minden főldieket
     Királyi névvel bírjon.

Neptun, mivel Angliába
     Soká hajóslegény volt,
A nagy Óperenciába
     Sok ideig vándorolt:
Bírjon minden tengereket,
De az apai egeket
     Jupiternek engedje.

Minthogy pedig a barátot
     Nem is interessálják
A főldiek, a kabátot
     Csak Plutonak tukmálják;
S minthogy különben is barát,
Öltözzön kámzsás maskarát
     S pusztúljon az alfőldre.

Megállt erre szeme, szája
     Pluto János uramnak,
Lángba jött a két pofája:
     Nos ez, úgymond, magamnak
Derék levestikom vala;
Megmondta ezt a kabala
     Még tavaly, de nem hittem.

Azonban teremtettézte
     A cardinálisokat,
Ráncos szemmel körűlnézte
     A korhely mágnásokat.
No hisz, mondta, teremtették,
Megtanítlak, szedtevették,
     Vas kesztyűbe fütyölni.

Ezzel az ajtót bevágja
     S szóba sem áll senkivel,
Nyelvét csaknem széjjelrágja
     Sámson úr fegyverével;[4]
Mérgesen állt szeme, szája,
Szerencse, hogy patronjába
     Nem volt cündlokra való.

Mond mérgesen: kurvanyátok,
     - Farba rúgja az eget -
Pernahajder az apátok,
     Locsogtam már eleget,
De nincsen resultátuma,
A fikák argumentuma
     Sem használna már nektek.

Torkon üt egy isten-agát,
     Nyerget tesz a hátára,
Ezzel frissen kapja magát
     Felveti az agára.
Mint Bálámról hajdanába
Mondják, hogy Palestinába
     Szamárháton útazott.

Azonban a sok mágnások
     Szanaszét eloszlának,
S a többi isten-pajtások
     Collatiót csapának:
Pro animis mortuorum
Et pro successu suorum
     Mind leitták magokat.

S mikor immár docte voltak,
     Csak komáztak egymással,
Ezer kánont is koholtak
     Isteni sugallással,
Jupiter pedig Neptunnal,
Mint Augustus Lepidussal,
     Éppen úgy cselekedett.

Ő is aztán ittas fővel
     Lebukott az ágyára,
Junót, a hugát, erővel
     Oda rántá magára.
Ott egyszerre a susogót
Megtette és a kézfogót
     Breviter elvégezte.

Egy jó flintát Junó előtt
     Kiránt két oszlop közűl,
Mond, ez egész tőltéssel tőlt,
     Tetszik a lánykák közűl,
Hogy gyümőlcsöt szakaszthasson
S édes érzést kóstolhasson
     E szőrös barack magból.

Fő célja mindig a' leve,
     Valamíg uralkodott,
Hogy a familia neve
     Őbenne el nem fogyott,
Ha hiszünk a scriptoroknak,
Holmi Isidorusoknak,
     Meg is felelt céljának.

Eddig van az osztozásnak
     Egész históriája,
Az egész tanácskozásnak
     Rövid theoriája;
Practice a mindennapi
Tapasztalás és a papi
     Csalárdság bizonyítja.

[1]   Bankót
[2]   Pokolba
[3]   Széna
[4]   Szamár-áll