Jót kívánás

A szomorú veszedelem teljes életedben
Meg ne rontson, háborítson békeségedben.
     Amely öröm benned eredett,
     El ne hagyjon soha tégedet.

Azt semmi bú, semmi bánat el ne űzhesse,
Semmi gondok fergetege meg ne győzhesse.
     Végre ha elmégy:
     Ég lakosa légy.

Méltó pár

Bár vándorlani messzire
Menjek sok ezer mértfőldnyire:
     Oly társat nem lelek,
     Amilyet tisztelek
     Benned, kit végképpen eleresztelek!

A szerelmes vitézhez

Ámor múlattába
Egy sisak aljába
     Nefelejcset űltetett,

Kit saját kezével,
Az élet ízével
     Nyájasan öntözgetett.

Lám, a kedves Hébe
A bajnok szívébe
     Mely hatalmat vehetett.

A víg poéta

Vígan tőltöm életemet,
A bú, tudom, el nem temet,
Valamíg, Múzsák, veletek
Itt lehetek.
Itt van Fébus, itt Pallás is,

Itt Erato, ha kell, más is,
Múlatok veletek.
A Pegazus vizeit
Látom csergedezve itt,
Ennél jobb helyt nem lelek.

Míg nálatok itt múlatok

     Míg nálatok
     Itt múlatok,
Minden gondot oszlassatok,
     Fel ne bontsák,
     El ne rontsák
Kedvünket a bánatok.
     Ártatlanúl élesztgessük elbágyadott kedvünket,
     Az örömök balzsamába feresszük bé szívünket.
Ím a múzsák laurust fonnak,
Hélikon tetejébe örvendő nótát vonnak.

Bús hánykódások

Bús szívem szomorog,
Ezerfelé tántorog,
Szegény fejem nyomorog,
Sok gondolatban forog.
     Mert ezer baj, meg három,
     Akármerre eljárom,
     Akár jobbra gondolom,
     Akár balra fontolom;
Jó végemet,
Életemet,
     Soha nem várom.

Az árvíz

Terhesedvén az ég felhős oszlopai,
Szakadoznak s széjjel válnak nyílásai.
Rohanva omolnak az atmosférai
Függő tengereknek eláradt habjai.

Minthogy a Jupiter szaggató mennyköve
Vastag alkotmányán keményeket löve,
Azonban a szelek csatája is jöve,
Bömböl a szomszéd hegy fellegtartó töve.

A sebes patakok a víztől áradnak,
Sikoltó habjai hánykódva dagadnak,
Amely akadályok elébe akadnak,
Lerohanásától mind öszveszakadnak.

Bár amely nép a hegy hajlásait lakta,
Tőltésit a duzzadt víz elibe rakta,
Mégis mindent öszvetördelt édes lakta
Főldén a mérgesen dúló katarakta.

Kiveszi gyökerét a magos cserfának,
Melyek az erősség oszlopin állának,
Görgetvén lefelé a hegy oldalának,
Nékivitte a már úszkáló csordának.

A barmokat szörnyű örvényibe nyeli,
A feldúlt házakat hátára emeli,
A kies téreket mélyen bévőlgyeli,
Lésznek mindenféle prédáival teli.

Csak azért oszolnak széjjel a fellegek,
Hogy a színt megadván gyászszínű szőnyegek,
Lássák a sok veszélyt a megborzadt egek;
Ah! ennek láttára még jobban remegek.

[Estve jött a parancsolat...]

Estve jött a parancsolat
Violaszín pecsét alatt.
Egy szép tavaszi éjtszakán
Zörgött a kincsem ablakán.

Akkor vált el éppen tőlem,
Vígan álmodott felőlem.
Kedvére nyugodt ágyában,
Engem ölelvén álmában,

Mikor bús trombitaszóra
Űlni kellett mindjárt lóra.
Elindúlván a törökre,
Óh, talán elvált örökre.

Sírva mentem kvártélyáig,
Hozzá város kapujáig.
Indúlt nyelvem bús nótára,
Árva gerlice módjára.

Süvegét könnyel öntöztem,
Gyászpántlikám rákötöztem.
Tíz rózsát hinték lovára,
Meg annyi csókot magára.

A szívem is sírt belőlem,
Mikor búcsút veve tőlem.
"Isten hozzád!" - többet nem szólt,
Nyakamba borúlt s megcsókolt.

Elment tőlem a táborba,
A több vitézekkel sorba.
Elment tőlem, óh istenem,
Míg kell magamba sínlenem.

Fekete főld, gyászos parlag,
Az én kincsem azon ballag,
Süveg vagyon a fejében,
Búsan süt a nap szemében.

Menj, győzd meg ellenségedet,
Ismét meglátod kincsedet.
Térj meg árva galambodhoz,
Téged sóhajtó rabodhoz.

A híves estve

Mikor a rekegő béka béköszönte
A hűs estvén belém ily képzetet önte.
Ah, egek! a világ baját csak nevetem,
Mikor a hűlt fűre testem letehetem,
Amely az ugráló vért meghívesíti,
Mely a gondolkodó elmét megfrissíti.
Ti, az égből jövő kedves lehelletek,
Zefirkék! mellyemre, kérlek, repűljetek.
Itt a szent árnyékban, ah! szép képzeletek;
Mulandó társaim, hadd legyek veletek.
Ah! ti életadó kedves párázatok,
Mely eleven lelket mellyembe adtatok.
Itt a bujálkodó pazér természetnek
A legjobb ízek is, tudom, engedhetnek.
Nézd e hízelkedő fűvet s szép virágot,
Melyet még semmi szél foga meg nem rágott.
Mely gyenge szárakon állanak mellettem,
Hogy reszketnek, pedig lassan lehellettem.
Nézd e sok színekkel játszi szép sereget,
Mely cifraságával meggyőzi az eget.
Hogyha vetekedni akar Salamonnal,
Királyi pompával meggyőzi azonnal.
Óh, ti életadó híves lehelletek,
Tőlem egy kevéssé még el ne menjetek.
Egy szót csak éppen ezt bízom reátok.
Hozzám minden virág nektárját hozzátok,
Azzal újítsátok heregő mellemet,
Míg a sűlt virágok sírja el nem temet.
Óh! ti életadó híves lehelletek,
Tőlem egy kevéssé még el ne menjetek,
Itt, az árnyéktoknak szent sátora mellett,
Melyre hív szátok már gyakorta lehellett.
Ti kedves Zefirkék! ti estve magatok
Egy nyugtató sátort keringve fonjatok.
Óh! ti életadó híves lehelletek!
Tőlem egy kevéssé még el ne menjetek.

A békesség

Elmúltak a hadak, már megnémúlának
     Gyászos harsogási Márs trombitájának,
A halált menydörgő ágyúk nem ropognak,
     A puskák s köszörűlt kardok nem villognak.
Maga a dühösség, a hadak magzatja,
     Fogva van, sok ezer vaslánc szorongatja.
Az arany békesség templomát megnyitja,
     Újúl szakadozott oltárán kárpitja,
Kötvén homlokára szagos olajágot,
     Béfedé szárnyával az egész országot,
Hogy annak árnyéka és védelme alatt
     Az embernek kedves legyen minden falat,
Hogy a szántóvető főldet mívelhessen
     Annak árnyékába bátran és csendessen,
Hogy félelem nélkűl lévén a határok,
     Bátran járhassanak bennek a kalmárok,
Hogy újra épűljön a most számkivetett
     Igazság trónussa, kit a had levetett,
Hogy a mesterségek mind helyreálljanak,
     A békesség alatt virágozhassanak,
Hogy a múzsák, kik már a vérbe őltözött
     Halálos fegyverek csattogási között
Elhallgattak vala, szólani kezdjenek,
     Már Márs és Bellona ne járjon ellenek,
És hogy országunkat a boldogság lakja,
     Aranyidőt éljünk, ne légyen salakja.

A Pindus

A zőld fákkal ékes Pindusnak tetején
     A múzsák örömmel játszadoznak;
A gyönyörűségnek ezen boldog helyén
     Szomorú bánatok nem lakoznak.
Itt szívet újító citerát pengetnek,
Mellyel minden búkat elkergetnek.
Itt zőld laurusból koszorúkat fonnak;
Melyeket a tudós főkre vonnak.

Vígságot újító szívek tehát jertek
     A múzsák múlató seregébe,
A komor gondoktól megújulást nyertek
     E gyönyörűségnek mezejébe.
Számkivet innen minden bút Fébus lantja,
Ha tudós újjaival megpattantja,
Önként rabjává lesz a szív Euterpének,
Ha sípjában hangzik ékes ének.

Innen hordja a hír kiterjedt szárnyával
     A bőlcs férfiakat az egekbe,
Az egész világra hangzó trombitával
     Fúvall dicsőséget nagy nevekre.
Így leve sok Flaccus, sok Naso, sok Maro
Dicső hirével az égen járó.
Így lettek sokan az élet örökösi,
Akik közt te is vagy, Gyöngyösi.

Az ősz

Már a víg szüretnek örűl minden ember,
     Mellyel örvendeztet bennünket szeptember,
Októbert ekképpen bíztatja előre,
     Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre.
Setétűl a gohér a piros vesszőkön,
     Barna színt vér vissza a többi szőlőkön;
Amelyeknek általvilágló kristályja
     Nézőjét már édes nektárral kínálja.
Rajtok királyságot mutogatni akar
     A véres bársonyba kevélykedő bakar.
A sárgálló almák s a piros körtvélyek
     Legörbedt anyjoknak emlőjén kevélyek.
Elterűltek fájok alatt a berkenyék,
     A kövér noszpolyák, a borzas gesztenyék.
Megterhelte az ősz a fáknak ágait,
     Vastagon ráfűzvén gazdag áldásait.
Csak az a baj, hogy már hívesek a szelek,
     Néha egy kis hideg és dér is jár velek.
Mert már a Mértéket hogy Fébus elérte,
     A napot az éjjel egyenlőnek mérte.

Már hát elérkezett a víg október is,
     Mely után sóhajtott Bakhus ezerszer is.
Itt van a víg szüret, s mustos kádja körűl
     A szüretelőknek víg tábora örűl,
Melybe hordogatja a megért szőllőket,
     Víg tánccal s lármával nyomja benne őket.
Kellemes zúgással omlanak cseppjei,
     Jó kedvvel biztatnak zavaros levei.
A sajtó örvendő lármával csikorog,
     Oldalán a piros nektár zúgva csorog.
A lucskos parasztok szurtos képpel járnak,
     Neki, neki mennek e teli zsajtárnak.
Az ideit szűri, issza a tavalyit,
     Jövő esztendőre tartja majd a mait.
Az új bornak örűl, de ótól kurjongat,
     Mert marka is teli kulacsokat kongat.
Tántorgó lábával s reszkető karjával
     Mégis sok hordókat tőlt édes mustjával,

S míg a zúgó léhón lefelé foly a must,
     Azalatt a hordó mellett iszik víg tust.
Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba,
     Míg egyrészét ki nem szedik a lopóba.
Mérgébe tajtékját túrja a szájára,
     Kiüti fenekét, s elfut utóljára.
Rips, raps, a szőllők már puszta támasz megett
     Gyászolnak, hajdani díszek mind oda lett.
Sok mustos kólika, sok hasrágás, salva
     Venia, a tőkék mellé van plántálva.

Itt van már november didergő hónapja,
     Hideg szele a fák ágait megcsapja,
Meghalva elhullnak a sárga levelek,
     Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
     A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel,
     A fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
     Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.
Jer, barátom! minden únalmat űzzünk el
     Az új boron vídám beszélgetésünkkel.

A tél

Mormolnak szelei a fagyos északnak,
     A zsindelyre vastag jégcsapokat raknak.
Ellepik a főldet sűrű fergeteggel,
     A folyóvizeket megkötik hideggel,
Melyeket őszítnek a havak és derek,
     Azok a tél fején fejérlő púderek.
Zúzmarázos a Bak csillámló szakála,
     Csörög a jég miatt minden szőri szála,
Vége felé jár a didergő december,
     Decembert hordoz már minden okos ember.
Szellős volna nagyon az ing s a papucs ma,
     Bezzeg becsbe is van a bunda s a kucsma.
A vékony rokolyás leánynak s a pőre
     Gatyájú legénynek feláll minden szőre.
A farkasok, a medvék s rókák hébe-hóba
     A sűrű erdőbe mennek prédálóba.
A többi állatok merűlvén álomba,
     Alusznak az ősszel készített alomba.
A madarak nagyobb része elútaza,
     Csak veréb, csak varjú maradt idehaza,
Az is a városhoz közelébb szivárog
     S a disznótorokba örömnótát károg.
Komor minden, minden szomorúnak tetszik,
     Mihelyt a tél borzas csillaga feltetszik.
Mindent öszvebágyaszt és puhít ostoba
     Levegő egével a befűtött szoba.
Csupán az örvendő fársáng víg zászlója
     Lett az elcsüggedt szív jó vígasztalója,
Mely, víg kiáltással felemelvén fejét,
     Ugrál az új havon, nem találja helyét.
Őltözik magára sokféle maskarát,
     Ugrós kozák táncra billegteti farát.
Víg ebédeket rak terített asztalán,
     Markába pecsenye, kulacs az oldalán,
Táncos szobájába víg muzsikát penget,
     Kurjongat s a búnak ádiőt izenget.
Szánkáz, s esik néha olyan is a szánba,
     Amilyet nemigen tennének románba.
Követi sok gavar, csirippol utána
     Sok öregbírótól irtózó Susánna.

Az álom

Boldogok azok, akik úgy alusznak,
hogy többé fel nem ébrednek. Sőt ez a
kívánságom nem is haszontalan, ha az
álmodozások ostromolják a sírhalmokat.

Préd. 3 : 19, 20, 21.

Jön az álom, s mindent pihenésre hajta,
     Az éjjelnek barna palástja van rajta,
Beborítja véle a főldet s az eget,
     Alóla altató mákolajt csepeget,
Melynek hűs balzsama a benne feredett
     Szemhéjaknak édes nyúgovást engedett.
Lágy karjain fáradt érzékenységinket
     Ringatja s egy másik világba tesz minket,
Hol sok ezer képpel elménk játszodtatja
     Valóság képébe tűnő ábrázatja.
Most az öröm arany hegyeit ígéri,
     Az áldás javait bő marokkal méri,
Majd a félelemmel rettenti lelkünket
     S a kétség szélére viszi életünket.
De akármint tűnik képzelődésünkbe,
     Valódi örömöt terjeszt ő szívünkbe;
Ápolgató karral kötésink feloldja,
     Ellankadt erőnkhöz új erejét toldja,
Megtört érzésinket símítja kezével,
     Új életre hozván gyógyító mézével,
A terhes gondokat rabláncához fűzi,
     Szívünkből a Léthe partjaira űzi.
Minthogy a világi bajoknak érzése
     Éltünknek legnagyobb terhe s szenvedése,
A halálnak képét őltözvén magára,
     Bennünket holtakká tészen utóljára.
Úgy vagyon, holtakká tészen, és hogy élünk,
     Csak egy kis szuszogás hiteti el vélünk.

Cigány

Mikor Prometheus a megkészíttetett
     Sárból kigyúrta az emberi nemzetet,
Egy estve a vidám mű-látó istenek
     Vacsorára az ő házához mentenek.
Mikor már keresztet tettek sok kancsóra,
     Műhelyébe mentek ők konkokcióra,
S ottan nézegetvén a kész embereket,
     Csudálták isteni formájú képeket.
Hát egyszer eszébe a' jut egy istennek,
     Hogy egy tréfás mását kék csinálni ennek,
Ráhagyja az egész kompánia, s végre
     Körömhegyig isznak nagyobb erősségre.
Mindenik elkezdi a vizes sárt gyúrni,
     Az elkészült masszát egy halmazba túrni.
Először is Vulkán a képit megmássza,
     Mindenütt ott marad szurtos kulimássza,
Melyet hogy megköpött Vénus útálással,
     Két szem fejérlett ki csalfa vigyorgással;
Kezét Merkurius frissebbre drótozta,
     S enyves tolvajírral öszvefirnácozta;
Apollo behinté hegedűgyantával,
     S éjszakákat győző kanaforiával.
Mikor elkészűltek benne a tetemek,
     A patkán állott már ez a dicső remek:
Prometheus lélek felől gondolkozott,
     Egy nagy csomó lélek-fótot előhozott,
De ki igen vastag, ki meg igen lenge,
     Ki igen durva volt, ki meg igen gyenge.
De mind cikkelyenként mégis öszveszedte
     S eképp a setétbe öszveőtögette;
Végre megbéllelte a majom lelkével,
     Egy végből hasított vékony velezzével.
Azért oly találós, azért tud követni,
     Azért nem tud soká egy helyben űlhetni,
Azért lett kenyere világon jártába
     A fódozni való serpenyő s eszkába,
Azért henyélkedik teljes életében
     A szurtos gráciák condor kebelében,
Azért van, hogy néki legédesb nyúgalom
     A hajnalig pengő hegedű s cimbalom,
Azért tudta vinni a lopást annyira,
     Azért ragad minden enyves újjaira,
Azért tud másoknak jövendőt, mostani
     Állapotjok felől szerencsét mondani,
Ezért kedves munka a tapasztás nála,
     Mert néki is első lételt e' csinála.
Éppen ott sétál egy: én, ha ily mazúrnak
     Nem látnám, itélném egy szárnyas Merkurnak,
Megszólítom: megállj! Nem felel rá, hahó!
     Nem addig van ám a', fekete Fárahó,
Most már elsietek, utána futtatok,
     Róla hát többet nem historizálhatok.

A fösvény

Esmérek én egy vént. Ki az? - neve nincsen,
     Régen eladta már eztet is a kincsen,
Sőt míg bírt is vele, magába tartotta,
     Mert mondani másnak ingyen sajnállotta.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
     Tisztelvén Mammonát örök áldozattal.
Most is sóhajtásit azért hármoztatja,
     Bérben a levegőt hogy ki nem adhatja.
Imádó szemekkel néz rakás pénzére,
     Neheztel, hogy tágas házába béfér e'.
A bús gond béesett orcájába hever,
     Mérget kedveltető kincseiből kever,
Melyeknek oly sárgák sovárgó gödrei,
     Mint az aranyra vert királyok képei,
Mint a sírból feljött rémítő halottak,
     Melyekről minden húst Párkák lefosztottak.
Egy homályos felhő lebeg körűlötte,
     Ezt a sóhajtások gőzi sűrítette.
Itt űl, s hányván-vetvén saját számadását,
     Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.
"Balgatag! (így kiált, tekintvén az eget)
     Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget:
Ma csak nyolcszáz forint jött bé a kasszába,
     Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.
Azonba! mely szörnyű károm következe:
     (Itt jajgat s fejére kúlcsolódik keze)
Mely szörnyű kár! egy szél kedvem elrablotta,
     Lantornás ablakom ketté szakasztotta."
Így tűnődik; s most is neheztel reátok,
     Hogy őróla ingyen verset írhatátok.