A híres Rácz Sámuel úrhoz

Uram! örvendez a magyar
Haza, hogy a mostani
Aesculap fiait hallja
Magyar hangon szólani;
Hogy görög-módi ruháit
Hippocrates letette
S magyar köntösre váltotta
S már azt is megszerette.
Galenus már Pestet lakja,
Szólván magyar nyelven a',
Hangzik a Dunának mindkét
Partjain Avicenna. -
S mikor a magyarok ekkép
Örömöket kiöntik,
Akkor az úr érdemeit
Szólják s nevét köszöntik.
Zengjed, vizek nagy királya,
Dicséreteit annak,
Ki szájába tiszta magyar
Hangot adott Hofmannak:
Hogy a Beszkédnek felhőket
Megtetéző havassa
Azokat a magyar térre
Visszahangoztathassa.
Különben nem árt azoknak
Semmi időhaladék;
Kivált, ha, amilyen az úr,
Olyan lesz a maradék.
Hullatni fog a magyarság
Örömkönnyek záporát,
Azzal öntözvén egy igaz
Magyar hazafi porát.
Míg magyar lesz, és a magyar
Míg Boerhavot szereti:
Megmarad az úrnak neve,
Megmarad dícséreti,
Én pedig kérem az urat
Kedves hazám képében,
Kinek igaz híve leszek
Éltem egész rendében,
Légyen kedves az úr előtt
Nemzetem dicsősége,
Minden igaz hazafinál
A legnemesebb vég e'.
S tiszteletemnek e csekély
Jelét végye kedvesen;
Nyújtja ezt egy igaz magyar,
Egy hazafi szívesen.
Míg magyar vérrel buzognak
Életere ágai,
Hazájának és az úrnak
Híve lesz Csokonai.

A vídám természetű poéta

Sírhalmok! Gyász temető kertek
     Melyek örökös setétség
     S szívet borzasztó csendesség
Mostoha keblében hevertek,
     Ti bús melankóliának
          Setétes vőlgyei!
     Hol szomorú múzsájának
          Áldozott Hervey.

Itt az érzésnek minden neme
     Még az élőben is meghal.
     Füle csak csendességet hall,
A semmitől írtódzik szeme,
     A ciprus a hold fényjénél
          Árnyékát mutatja.
     Egy sírból kitántorgott szél
          Bágyadtan mozgatja.

Szörnyű környék! melyhez a lélek,
     Fantáziáin repűlve,
     Irtódzással megy s réműlve,
Félhóltan hátrál vissza vélek.
     Szörnyű környék! kérkedj bátor
          Bús lantú Youngoddal:
     Isten hozzád, gyászos sátor!
          Komor ángulusoddal.

Mások irtóztató énekkel
     Bőgessék bús obojjokat
     És siralmas nótájokat
Jajgassák keserves versekkel;
     Kerítse szürke Hesperis
          Gőzölgő fejeket:
     Én nem óhajtom egyszer is
          Követni ezeket.

Nékem inkább oly koszorú
     Kösse felkent fejemet,
Melynek színe nem szomorú,
     S múlatja a szebb nemet:
Ezt a vídámabb Múzsáknak,
A mosolygó Gráciáknak
     Fűzzék öszve rózsaszínű ujjai,
     Élesszék fel ambróziás csókjai.

Nem kell ciprus, mellyel Racint
     Tisztelte Melpómene,
Apró viola s hiacint
     Bár hajamon fénylene:
Apró és kék tőlcsérjei
Olyak, mint szépem szemei.
     Ez kell nekem. - Homlokomat ne érje
     Shakspeárnak akónitos fűzérje.

Így veszem fel víg lélekkel
     Gyengén rezgő lantomat,
S majd kedvesem egy énekkel
     Lelkesíti húromat.
Míg leng az estvéli szellő
Szárnyán egy nektárt lehellő
     Rózsában a kis szerelmek megszállnak
     És mennyei harmóniát csinálnak.

Szívünk elolvadt részeit
     Élesztjük új dalokkal,
Pauzák únalmas ideit
     Édesítjük csókokkal.
Ah! a híves esthajnalon
Így alszunk el egy szép dalon,
     S énekünknek végső bágyadt szózatja
     Az andalgó vidéket elaltatja.

Az elragadtatott érzékenységek

Laura! kellemességidnek
És mosolygó szépségidnek
     Fűszerszámos balzsama
Érzésimet megszédíté,
Megbájolá, részegíté,
     S egy perre borsolta ma.

Köztök nagy perlés lázzadott,
Melyet az abból támadott
     Szent dicsőség okoza,
Hogy melyik az, ki tégedet
Megérezvén, felébredett
     S nékik ennyi jót hoza.

Mindenik nagy hevességgel
Perlett, hogy e dicsőséggel
     Bírjon a többek felett.
Ilyformán szóltak egymásnak,
Míg e heves civódásnak
     Lelkem által vége lett.

Szaglás

Tudjátok-é, hogy magatok
Más felé andalogtatok,
     Más tárgyon szúnyókálva:
Mikor a táncnak őltözött
Szépség leányai között
     Laura eljött sétálva.

Mikor egy - - us mellett
Egy kis szellő rámlehellett,
     Ambróziás illattal.
Melyet mihelyt megérzettem:
- - - - - - lettem
     Édes csiklándozattal.

Látás

Elsőben is mély álomból,
Tévelygő andalgásomból
     Nemde én pattanék ki?
Látták éles nyilaimat,
Villámló pillantásimat
     E kis berek vidéki.

Míg tüzes szemem sokára
Ráakadt a szép Laurára,
     S féloldalt reácsapott.
Ah, mikor a több szem között
Látásunk öszveütközött
     S egymástól lángot kapott!

Ah, mikor új pillantása
S elevenebb kacsíntása
     Kétszer az enyímre lőtt!
Bezzeg, eloszlott álmatok;
Bezzeg mind felpattantatok,
     Nem túnyán, mint azelőtt.

Zefir játszván szép hajain,
Elefánttetem vállain,
     Mely szép színeket adtak!
Rózsát mosolygó ajaka,
Hószín mellye, márvány nyaka,
     Ah, miként elragadtak!

Hallás

Hát mikor mély sóhajtása
S bágyadt hangon tett szólása
     Ébredt fülembe hatott?
Édes ájúlás lepett el,
Mely egy mennyei élettel
     Kecsegtetett, biztatott.

Mikor mellé ereszkedtünk,
S végre, - hogy sok kérést tettünk, -
     Ezt mondotta: szeretek,
Ah, e szóra vérünk égett,
És minden elevenséget
     Ti is levetkeztetek.

Mikor mézes beszédére
Örök hűséget ígére,
     S ily bíztató hangon szólt:
Szeretlek! téged kedvellek,
Csak néked élek s lehellek;
     Míg be nem fed a sírbólt!

Akkor, - óh, mert e szavának
Oly édességi valának,
     Hogy élet ömlött belénk! -
Egy legédesebb mennyei
Öröm gyönyörködései
     Repestek vígan felénk.

Mikor kedvesének mondott,
Elvett minden bút és gondot
     Ez az édes nevezet,
S hízelkedő beszédének
Mézén lecsorgó szívének
     Mindnyájunk temjénezett.

Tapintás

Közte e temjénezésnek
S e mennyei ihletésnek
     Kezeim felemelém;
És jótételét hálálván,
Ez imádni méltó bálván
     Szent testét megölelém. -

Óh, halhatatlan istenek!
Mit érzettem? - ah, milyenek
     Vóltak gyenge tagjai!
Melyek hogy reám hajóltak,
Nálok gyengébbek nem vóltak
     A rózsa harmatjai.

Mellyét Érósznak melege
Olvasztván, gyengén pihege
     Két kerek dombja alatt.
Kezemet tévén szívére,
Sűrűn vert, és minden vére
     Hozzám örömmel szaladt.

Mint a hó a nap tüzétől:
Úgy az ő hév szerelmétől
     Mind elolvadva valánk;
Életünk belé kőltözött,
S ölelő karjai között
     E világnak meghalánk!

Ízlés

Mit ér a szép gyümőlcs maga,
Bár síma, s jó színe, szaga,
     Ha nincs íze, mely tessen?
Ti csak Laura szépségére
Bámúltatok, méz ízére
     Nem ügyelvén szemessen.

Nincs a nektár olyan édes,
Melyet kitőlt Ganimédes
     Jupiter csészéjébe;
Óh, nem bír az annyi jókkal,
Ha csak ezt egy ilyen csókkal
     Nem egyvelíti Hébe.

Ilyen ízzel nem kínálja
Gazdag lakosit Pankhája
     S más termékeny tartomány:
Még ily étele s itala
Egy nagy királynak sem vala.
     Óh, mennyei adomány!

Óh, méznél édesb ajakok!
Mely ambróziát folytatok
     Rózsaszín kelyhetekből!
Mely mézes csókok valának,
Melyeket kőlcsön szopának
     Hév ajakim ezekből!

Csömört ád az édes, ha sok:
De ezek nem únalmasok,
     Ez nem olyan édesség.
Óh, Laura! szám appetitját
Ne csald meg; ne tarts diétát;
     Óh, nincs ebbe sok s elég!

Lelkem

Mit cívódtok? óh, szűnjetek,
Híveim! mit versengetek? -
     Csak Laurát imádjátok.
Lebegjetek gyönyörűség
Szárnyain s az örök hűség
     Pontjára mozgassátok.

A fársáng búcsúzó szavai

Űzik már a fársángot,
     Bor, muzsika, tánc, múlatság,
     Kedves törődés, fáradság,
          Kik hajdan itt múlattatok,
          A közhelyről oszoljatok!
Kongatják a harangot:
Űzik már a fársángot!

     Fussatok hát, víg napok!
Tíz hete már, hogy vígsággal
Játszodtatok e világgal,
     De itt lepnek a papok:
     Fussatok hát, víg napok!

     Pszt! minden táncpaloták!
Ürűljön boros asztalom,
Némúljon meg a cimbalom,
     Szűnjetek meg, hahoták!
     Pszt! minden táncpaloták!

     Könyvhöz, dáma s gavallér!
Elég volt a sok ördögnek,
Kik belőletek köhögnek.
     Itt van, itt a szent pallér:
     Könyvhöz, dáma s gavallér!

     Itt a bőjt: koplaljatok!
Itt van: s ízetlen olajja
A csókokat majd lenyalja.
     Szent ételt is szopjatok:
     Itt a bőjt: koplaljatok!

     Vége már a nőszésnek,
Kiknek nem jutott házaspár:
Úton-útfélen elég jár.
     Csont azoknak, kik késnek;
     Vége már a nőszésnek!

     Élni kell a bőjtbe is.
Azért aki szép párt lele,
Nem zsíros az - élhet vele.
     Kukrikol a csirke is!
     Élni kell a bőjtbe is!

     Jaj, siessünk, híveim!
Mit érzek? - mi szent szag? wer da? - -
Jaj! jön, - jön a hamvas szerda!
     Béhamvazza szemeim:
     Jaj, siessünk, híveim!

     Víg lelkek! nem láttok már!
Bár nem láttok: de tőletek
El nem válok és véletek
     Leszek: s ez így legyen bár;
     Víg lelkek! nem láttok már.

     Most veszek már maskarát!
Köz-helyen nem szabad lennem:
Azért álorcát kell vennem;
     Hogy ne lásson pap s barát,
     Most veszek már maskarát.

     S fársángolok véletek,
Rejtőzvén szent maskarában.
A vallás álorcájában
     Negyven napig nevetek
     S fársángolok véletek.

     Most nyúgodjunk: Ádiő!
Pislog a dáma s gavallér:
Beteg, s oda a sok tallér. - -
     Majd megjön tán egészsége,
     Hervadó kedve s szépsége;
     A kőltség is tán kijő:
     Most nyúgodjunk: Ádiő!

A pártütő

Pártütő! ez igen borzasztó nevezet,
     Mert hazája s ura ellen fog e' kezet.
Voltak sok pártütők, találunk sok Hórát,
     Ki hazája ellen vezette táborát,
De soknak e nevet csupán azért adták,
     Mert külömben őket meg nem gyilkolhatták.
Ki pártütő, ki nem, ítélje a haza,
     Melyet vagy megronta, vagy mególtalmaza.
Néha azt nevezik gyilkos pártütőnek,
     Kit kedves hazája tart védelmezőnek.
Némelykor, kik titkon a hazát koncolják,
     Hazaárulással a hívet vádolják,
S hogy ez a hívőket még fel ne forgassa,
     A neve mindnyájok előtt Harám bassa.

Komáromi J. halálára

Halál, ez az a szó, mely annyi könnyeket
Áraszt, hogy bévonnák köddel az egeket.
Nyomorúlt élők, ím, csak egy íge hát óh!
Miért okoz oly sok könnyhullatást e szó?
Zokogó szájából a bágyadt nyögőnek
Jajos párázatok ezért miért jőnek?
Miért száll írtózás ezért a szívekbe
S reszketés az egybeverődött térdekbe?
Óh, bizony nem látok semmi olyat benne,
Ami mindezeknek méltó oka lenne.
Ő vet reánk tódúlt bajainknak véget,
Mégis úgy nézzük, mint dühös ellenséget.
Vegyük jól eszünkbe, mert bizony nem oly a
Halál, mint a hazug festő lerajzolja.
A választást tevő szemeket őtőle
Elveszi s így formál vad csudát belőle.
Megfagylalja benne az érzékeny szívet,
Adván két kezében méreggel kent ívet.
Minden rettenetes színeket ráruház,
Ezért lesz belőle oly irtóztató váz.
Hol vetted, óh csalárd festő, mindezeket
A szívet borzasztó rút képzeleteket?
Hazugok a színek, amelyeket vonnak
Újjaid, a halált festvén skeletonnak.
Fonnyadt ő, de azt a mély bánat okozza,
Nyomorúlt voltunkért mely belől kínozza.
Sárga a félelem, mert színét elvette,
Hogy az ember magát veszélybe ejtette.
Béestek szemei a könnyhullatásba,
Melyet hullatott a legelső romlásba.
Mert ő az édenben szintén jelen vala,
Mikor Éva által az élet meghala.
Midőn elvesztette egy falat almával
Azt, mellyel minden kincs nem érne magával.
Ezt látván a halál, ki annakelőtte
Nyilait csak a vad állatokra lőtte,
Kikőlt a test ellen, melynek kívánsága
Miatt esett ez a lélek romlottsága.
Nemsokára dűjté a főldnek porába,
Hogy lelkünk ne esne nagyobb nyavalyába.
Béfogta szemeit, melynek a gyümőlcsön
Bámulván, éltünket adták érte kőlcsön.
Megköté kezeit, melyek kinyúlának
Levételére a halálos almának.
Lábaira vetett szoros bilincseket,
Amelyek tették a gyászos lépéseket.
A nagyravágyásnak tüzét eloltotta,
A szívbe folyását hogy elállította.
Füleit bédugta, amelyek hallották
A parancsolatot, de meg nem tartották.
Érzékenységeit hogy így elaltatta,
A lelkét az égnek ismét visszaadta.
Mert magunk tudhatjuk, hogy a halál soha
Az emberi nemhez nem volt oly mostoha,
Hogy a lelket a holttesttelegyetembe
Eltemette volna a gyászos verembe.
Hát kegyetlen nevet ezzel érdemele,
Hogy hozzánk ilyen jó indúlattal tele?
Ezért kell-é őtet oly irtóztatónak
Gondolni, hogy oka ily különös jónak?
Hiszen ha az élet örökké tartana,
Az emberi nemzet óh mely megromlana.
Az elerőtlenűlt öregek számára
Rengő bölcsőket kék csinálni sokára,
Mint régen az anyát sirató Memnonnak
Múlandó életet adó vén Tithonnak.
Így lenne a világ siralom mezeje,
A lankadt öregek nyögdécselő helye.
Holott most, mivelhogy egyenként elhullnak,
Sok következhető veszélyek elmúlnak.
De tán kegyetlennek véled, az ifjakat
Mert szintúgy elhordja, mint az aggúltakat.
Sokaknak házához, mikor emberkorra
Jutnak, akkor gyűjti bús feleit sorra.
Sőt sokszor kebele a rengő bölcsőnek
Halottal áldozik a mord temetőnek.
Óh nem... nagy dicsőség hamar érni véget,
Pályafutásunkba érni dicsőséget.
Jobb az égbe menni éltünk reggelébe,
Mint a megvénűlés komor estvéjébe.
A betegségeknek sujtoló kínjai
Nem lehetnek itt az írtózás okai.
Ezeknek vétkeit (mert csak az élőknek
Adják a halálhoz úti kísérőknek)
A mértékletlenség rakja tagjainkba,
Végre így szegeznek betegágyainkba.
A vakmerő vétkek okozták, Pandora
Piksiséből omlott kínunk hogy szapora.
A forró nyavalyák reszkető hagymázza
Erőtlen testünket csak azóta rázza.
Midőn már nem érnek a doktori szerek,
Ezeknek a halál gyógyító mesterek.
Útazó, így értvén a halál jóságát,
Ne útáld meg igen hasznos barátságát.
Hanem a test ellen harcolj együtt vele,
Mely a bűn súlyával ugyan megterhele.
A lelket! a lelket! tökéletesítsed,
A rossz indúlatot, mint lehet, gyengítsed.
Mert ha ilyen szépen végzed el életed,
A dicsőség által újra cserélheted.
Jövel már, útazó, hív oktatásomat
Értvén, végezetre halld származásomat.
- - - - - - - volt atyám, ki kardjával
Szolgált a hazának, valamint pennával,
- - - - - - - - szűlé a hazának,
Ki példája volt a jó édesanyának.
Magam jártas voltam mind Mars táborába,
Mind pedig Minerva bőlcs Museumába.
A múzsákkal özvegy éltemet tőltöttem,
Tőlök nyert koszorúm fejemre kötöttem.
Mely sokkal többet ér, mint a tágusi ér,
Mert aki erre ér, szép dicsőséget nyér.
Ezt tudom és ezért holtom után élek,
Ha valót sugall a poétai lélek.
Most a halál által amíg lenne végem,
Jövel - - - - - - szerelmes vérségem.
- - - - - - - - - - - - - házakkal,
Hadd szólítsalak meg utólsó szavakkal.
Jövel te is addig, míg meg nem aláz a
Halál - - - - - - - - - - - - háza.
Az égnek rajtatok kiterjedt szárnyai
Légyenek éltetek erős oltalmai.
Te pedig a porba nyúgodj, megholt testem,
Míg a dicsőségre felkelsz, mit kerestem.

[Az emberi nemen...]

Az emberi nemen óh mely méltó jussal
Sírhat az érzékeny szív Heráklitussal!
Óh mely méltán lehet keserű könnyeknek
Forrásivá válni a síró szemeknek.
Méltán nem engednek véget a nyögésnek
Sok bajai ezen nemes teremtésnek,
Melyek számosabbak a fövenyeknél is,
Többek a mezőben lévő fűveknél is.
Könnyebb számbavenni a tenger cseppjeit,
Könnyebb a zőldellő fáknak leveleit,
Mint ezen kérdésre adni feleletet,
Keserűvé amik teszik az életet.
Nem szóllok hát róllok, ezzel, hogy bánatom
Nagyobb, hogy mint szólni tudnék, megmutatom.
A kisebb fájdalmak nyögnek és jajgatnak,
A nagyobbak némák, bámúlva hallgatnak.
Ti temető helyek gyászos sírhalmai,
Ti holtaknak bennek heverő csontjai,
Ti gyászos oszlopok, melyeket a hűség
Emelt, kiken írva van a keserűség,
Légyetek helyettem bőlcs prédikátorok,
Légyetek ékesen szóló orátorok.
Mondjátok meg, hogy tireátok csorgának
Könnyhullatásai sok édesanyának!
Mutassátok meg az itt általmenőknek,
Rajtatok oly fűvek mely számosan nőnek,
Melyeket kóstolnak sok árvák anyjaik
Szemeikből áradt könnyhulltásaik,
Melyeket sok özvegy jajos párázatja
Megnedvesít, mikor hív férjét siratja.
Ne tagadjátok el, hogy bizony nagyon sok,
Akikkel az égnek vagytok már adósok.
Akiket az égnek mind vissza kell adni,
Mikor az utólsó nap fel fog virradni.
Te a többek között, óh síralom halma,
Melybe temetve van sok árvák oltalma,
Te szólj s add tudtára az itt útazónak,
Tartsa az életét hogy változandónak.
Javai, amiket csak azok tartanak,
Míg élünk, bennünket sokszor megrontanak.
Melyek, míg életünk van legjobb korába,
Megjelennek nálunk egy nem várt órába.
De ha egy kevéssé hanyatlik életünk,
Örömünk közűl csak egyet sem lelhetünk,
S azok, amelyekbe találtuk kedvünket,
Már akkor elhagyják megúnt életünket,
Mint az oly madarak, amelyek nyárára
Hozzánk jőnek, de elmennek nemsokára,
Elhagyják főldünket, messzire repűlnek,
Mihelyest az idők egy kevéssé hűlnek.
Minden gyönyörűség így szalad előlünk,
A jókedv, az öröm így tűnik el tőlünk.
Szóljad, gyászos halom, ez igazságokat,
Megtanítván rájok az itt útazókat.
Vagy mivel te nem tudsz szólni e táblának,
Amely állíttatott egy édesanyának,
Amely emeltetett az emlékezetnek
Kezei által a buzgó szeretetnek,
Légy hív őrzője, hogy ebből megtessék a',
Hogy ez élet csak a szerencse játéka.
Tartsd meg, hogy tudják meg, akik itt elmennek,
E sírba hogy kinek tetemi pihennek.
- - - - - - - - az, ki ide tétetett,
Óh mely sok jó vele sírba temettetett.
Nemes - - - - - - hűséges atyának
És - - - - - - - szerelmes anyának
Hív gondviselése között neveltetett,
A nemeslelkűség útán vezettetett.
Ezek hűségeket, mivel mentek porba,
Maga köszöni már az égi táborba.
A szeretet őtet - - - - - - - - hozta,
Hogy - - - - - - - - - - - - áldozta
És páros életek, míg az Úrnak tetszék,
A megért gabonát - - - - - - metszék,
Mert az ezt követő jajos esztendőbe
Esküdt férje ment a gyászos temetőbe.
Így vált el egymástól két szív, mely lett eggyé,
Mikor - - - - - - - lőn síralmas özveggyé.
Fél esztendő vala, amíg gyászosságba
Élt, már most férjével van a mennyországba.
Ilyen a szív, amely igazán szerető,
Társától sokáig messze nem lehet ő.
Amíg az élőknek seregében éle,
- - - nyarakat, teleket szemléle.
Számos esztendők, de óh bizony azoknak,
Kik halálán sírnak, nem látszanak soknak.
Szerelmes magzati, titeket végtére
Hív hideg karjai megölelésére.
Rebegő nyelvének haldokló szózati
Titeket szólítnak, kedves magzatjai.
Jertek, ez egy-két szót, melyet szól hozzátok,
Kegyes szívetekre híven felírjátok,
- - - - - - tudom, hogy veled a bánat
Engem, hív anyádat, keservesen szánat,
Tudom, hogy jó szíved érettem hidegszik,
Hogy a koporsóba testemet szegezik.
De szűnjék bánatod; e siralmas eset
Mert a bőlcs Istennek tetszéséből esett.
A hatalmas Isten minden veszedelem
Ellen légyen neked őriző védelem.
Szerelmes - - - kedves férjed párja,
Szakad szemeidből gyöngykönnyeid árja,
Hogy árvává lettél, de bízzál, az egek
Szomorú szívedhez nem lesznek hidegek,
Mivel áldott férjnek bízálak kezére,
Én érettem a' lesz életed vezére.
Híven ápolgassad kis unokáimat,
Így újíthatod meg elmúlt napjaimat.
- - - - - - - - forró hűségedért
Adják meg az egek a megérdemlett bért.
Bánatos árváim - - - most már
A veszély rajtatok második ízbe jár,
Mert könnyes szemekkel, ím, megholt atyátok
Mellé temetitek szerelmes anyátok.
Már minden óltalom eldűlt mellőletek,
Ím! védelem nélkül maradt életetek,
De bízzatok, bizony a siralmas árva
Előtt a jó egek nincsenek bézárva.
Úgy légyen intézve ifjú életetek,
Hogy mi, megholt szülék, éljünk tibennetek.
Menj el már, útazó, de forgasd eszedbe,
Amit utóljára mondok, életedbe.
Hogy nyomorúságos, kétséges az élet,
Hogy bajra született, aki emberré lett.