[Jer, óh asszonyi rend...]

Jer, óh asszonyi rend, leeresztett hajjal,
Sírni a sír felett kettőztetett jajjal,
Jer s könnyes szemedbe a keserűségek
Lássanak, nem lévén cseppjeinek végek.
Megcsüggedt orcáid halavány halmára
A bánat űljön s légy valójába Mára.
Fájdalmat mutató színe homlokodnak
Adjon theatrumot bús indúlatodnak.
Talpig gyászruhával légyen tested fedve,
E' mutassa, szíved hogy van keseredve.
Szólj, de hiszem nem tudsz; azok megnémúlnak,
Kikre csoportosan a bajok tódúlnak.
Csak állapodj meg hát néma figyelemmel,
Vedd észbe, illettél milyen sérelemmel.
Lássad, ím, rajzolva vagyon e táblára
Asszonyi rendednek mondhatatlan kára.
- - - - - - volt, ez, ki fekszik e porba,
Díszedbe ezáltal esett nem kis csorba.
Ha a virtus-bírás igaz birodalom,
Ennél volt bizonnyal hercegi hatalom.
A jó erkőlcsöket bírta egy summába,
Ártatlanság volt az emberi formába.
A hűség, szeretet az asszonyi nembe
Tűnik kiváltképpen mindeneknél szembe,
Ha azt szíveikből az idők mostoha
Változási ki nem törőlhetik soha.
Itt fekszik a hűség e gyászos verembe,
Ki Penelopéval bátran állna szembe,
Kiért rabja férje a szomorúságnak,
Orcáján a gondok bús ráncokat rágnak.
Az asszonyi nemnek e köz dicsérete
Az anyáké vajjon magoké lehet-e?
Ha hív nevelői a nyert magzatoknak
És hasznos tagokat adnak hazájoknak,
Ha a jó erkőlcsöt még gyengeségekbe
Belécsepegtették ártatlan szívekbe.
Óh, haza, tartozol azoknak mely sokkal,
Kik néked szolgálnak ilyen magzatokkal.
Nem hajt annyi hasznot gyomra a hegyeknek,
Amely termője a drága ércnemeknek.
Nem ér oda soha, ámbár légyen tele
Drága gyöngyökkel, a tengernek kebele.
Ettől a haszontól jóval marad hátra,
Bár sok kincset szűljön India, Sumátra.
Amelyet hajt egy ily Hekuba Trójának,
Kegyes magzatokat szűlvén a hazának.
Hogy ily anya volt ez, bizonyíthatjátok
Ti, akiknek vala hív édesanyátok.
Akik e sír felett gyakran egybegyűltök,
S hív anyát sóhajtó bánatba merűltök;
Akik megindúlván végzésén az égnek,
Kesergitek estét az anya-hűségnek.
Ezen virtusokat megékesítette
Ez, hogy eredetét nemes vérből vette.
Nem koldúl ugyan a virtus színt magának
Régiségétől a nagy familiának,
De mégis szebb Hektor, hogy Priamus fia,
Dísz a virtus mellett a nagy familia.
Ékessége tehát ez - - - - - - -
- - - - - - - hogy tartja atyjának,
Kiben, hogy - - - okos ítéletet
Látott, senatori székibe űltetett...
Asszonyi rend, tehát méltán hangzik jajja
Szádnak és mindennek, ki ezeket hallja.
Minden bús lehet, hogy e virtus éltének
Csak - - - számú nyarai levének.
Csak! mert az ily anya azt megérdemlené,
Hogy éltét sok százig az ég terjesztené.
Asszonyi rend, melynek a búbánat árja
Kesergő szívedet méltó okon járja,
Most már egy kevéssé szűnjenek jajjaid,
Szakadjanak félbe bús zokogásaid.
Állj meg, szerelmesi nyögéseit halljad,
Addig az esett kárt magadba fájlaljad,
Míg őket az anya hideg karjaival
Megöleli, áldván végső szavaival.
- - - - - - - - kedves hitesem,
Ím, karjaid közzűl setét sírba esem.
Tudom, hív szívedre keserves bút vona,
Hogy fejedből oda az ékes korona.
Hogy szemeid elől kedves hites párod
A setét koporsó tömlöcébe zárod.
De mint bőlcs férfiú, végyed tűrő szívvel,
Hogy az ég érdekel ily sérelmes ívvel,
Hogy akivel - nyarat szépen éltél,
Megfosztatott, amit még ingyen sem véltél.
De ámbár megsértett jobb karja tégedet,
Hidd el, hogy ugyanaz béköti sebedet,
Terhesűlt válladnak ő elég erőt ád,
Hogy elbirhasd, amely tereh szálla reád,
Hogy viseljed kedves árváim gondjokat,
A legbőlcsebb célra igazgasd dolgokat.
Hogy mint e városnak te egy senatora,
Lehessél e népnek tanácsos nestora.
- - - - - - - - - szerelmes párja,
- - - hűlt testem, ím, a főld elzárja.
De remélj, az egek hűséges férjednek
Szárnya alatt néked nyúgovást engednek.
Szűnjék sűrűn hulló könnyeid zápora,
Mert ahová mégyek, az égi tábor a'.
Innen vigyáz a fő felség tireátok,
Semmi veszélyt közel nem bocsát hozzátok.
Kedves - -, akit a páros szeretet
- - - - - - - - ölébe űltetett,
Mindkettőtökkel az isteni hatalom
A veszélyek ellen légyen kész oltalom.
Az érettem folyó könnyűt szemetekről
Elvévén, viseljen gondot éltetekről.
Jer, keserűségnek szomorú leánya,
- - - aki vagy a bánat bálványa,
- - - - - - - - szerelmes férjeddel,
Édes anyád végső áldásaid vedd el.
Borúlt napotoknak setétes fellege
Széledjen el vígan, kiderűlvén ege,
Hogy amely bánat most epeszt benneteket,
Elmúlván, az öröm bírja szíveteket.
Az ég áldásait rátok bőven mérje,
Kár vagy veszedelem éltetek ne érje.
Szerelmes - - - amíg meg nem hűlnek
Karjaim, tégedet ölelni készűlnek.
Itt, óh szerencsétlen, téged a szeretet
Midőn rózsával tőlt ágyába fektetett,
Midőn - - - - - - tiszteletes férjed
Engedi, hogy szívét szívednek esmérjed,
Akkor jöve reád egy szomorú éjjel,
Az édesanyádtól megfosztó veszéllyel.
Siralommá váltá örömkönnyeidet,
Bút jelentő jajjá víg nevetésidet.
- - - - - - - - óh be sajnálnálak,
Ha bőlcs férfiúnak kezén nem hagynálak.
De minthogy az egek hív szívre bíztanak,
Bennem indúlatim lecsillapodtanak.
Az ő érzékenyűl formáltatott szíve
Tudom, gondoskodik rólad, mert vagy híve.
- - - - - - - - bánatos magzatim,
Jertek, amíg el nem állanak szózatim.
Hadd légyen hűlt karom gyenge szorítása
Belső indúlatim kimagyarázása.
Ím, egyik óltalom eldűlt mellőletek,
Egy védelem nélkűl maradt életetek.
De édes atyátok szerelmes karjai
Lésznek ifjúságtok erős oltalmai.
Közel s távol lévő hív atyámfiai,
Szálljanak reátok az ég áldásai.
Éljetek! Jaj elég, nem érzem szívemet,
Vigyétek a sírba hideg tetemimet.

[Mint a megvénhedt fa...]

Mint a megvénhedt fa, amelyet nevele
A sűrű erdőnek árnyékos kebele,
Melyre esztendeit az idő, miólta
Fennáll, fogaival reá rovátkolta,
Melynek dért mutató mohos kerűleti
Megőszűlt vénségét vélünk képzelteti,
Midőn az esztendők elmúlt sokasága
Miatt a földre húll elszáradott ága,
Végre a rájövő szélnek fúvására,
Erőtelen lévén, fekszik oldalára,
A szomszéd fák, melyek nőttek körülötte,
Csóválva sajnálják, hogy esett ledűlte,
Ágokkal szomorú árnyékot csinálnak
S ez erdők anyjának ekként parentálnak,
Így ez édesanya, kinek orcájára
Tisztes ráncokat vont az idő sokára,
Kinek hajszálait színlelte fejérre
Ártatlanságának bizonyos jelére,
Midőn az esztendők rádűlő terhei
Miatt erőtlenek lettek tetemei,
Lassan-lassan fogyván, elerőtlenűle,
Egy végső próbára ezen sírba dűle.
Hozzátartozói elestén sóhajtván,
Sajnálják, fejeket gyászos búra hajtván.
Az özvegy, az árva nem kedvez jajjának,
Kidűltét érezvén e jó Tábitának.
Az égre siralmas szemeket emelvén,
Így szólnak, egyenlő szívvel nyögdécselvén:
Oda - - - - - - - - - óh halál,
Egyszer-egyszer bizony dühösebb nem valál,
Mint mikor ezt, kibe a hűség, szeretet
Egymással örökös szövetséget vetett.
Ezt, akinek szíve az együgyűségnek
Volt szentelve és a jámbor szelídségnek,
Ezt, akinek szegényt segítő karjai
Az adakozásnak voltak sáfárai,
Nem hagyád életben, az asszonyi nemnek
Díszére, így szerzél siralmat sok szemnek.
Óh ég! ki lesz már az, ki a nyomorúlton
Segít, szánakozik a búba borúlton?
Ki lesz az, akinek asszonyi karjai
Lésznek, úgy mint ennek, sokak oltalmai?
Hol találunk ilyen irgalmas özvegyet,
Örökös álomra bocsátván ez egyet?
Így sóhajtnak ezek, amelyeket hallván
Az ég, e siralmas ügyeket fájlalván,
Elalélt szíveket ily szókkal ébreszti,
Csüggedt reménységek szikráit éleszti.
Óh, nyomorúltaknak félénk sokasága,
Miért jajgattok és mi szomorúság a'?
Hát azt siratod-é, akinek élete
Már a boldogságban jobbra cseréltete?
Kit az ég azért, hogy tégedet ruházott,
Örök lakosának már felkoronázott.
Kinek virtusainak leve bőv jutalma
Az idvezűlt lelkek csendes nyugodalma.
Hát ily örömért kell könnyeket hullatni,
Ilyen dicsőségért zokogva jajgatni?
Nyomorúlt emberek, bizony ha tudnátok,
Ilyen keservesen érte nem sírnátok.
Ha látnátok azt, hogy szerelmes szülei
Hogy fogták körűl és kedves gyermekei!
- - - - - - - - - - - - - volt párja
Az élet javába kimúlt - - -
Akiket zokogva e főldön éltébe
Kísért a megholtak temető helyébe.
Örűl ő, mivelhogy az égbe láthatja
- - - - - - - - ki volt édesatyja.
Örűl, hogy sorsosa lett boldogságának,
- - - - - - - - - - - - - anyjának,
Akinek szerelmes s anyai hűsége
Jutalma lett az ég fényes dicsősége,
Ott van - - aki mind pennával
Szolgált - - - - - - mind bíróságával.
S mivel ezt a népet híven vezérlette,
Arany koronával az ég megtisztelte.
Örökössé lett már ott az a szeretet,
Mely itt - - - - - - nyarakig mehetett.
Hát szükség-é ezért könnyeket hullatni,
Ily megboldogúlton illik-é jajgatni?
Óh nem, bár a halál tőletek elvette,
Rendelt más pártfogót tinéktek helyette.
Él még - - - - - - szerelmes magzatja,
E' lesz anyja helyett a szegények atyja.
E' lesz már az a fa, amelynek árnyéka
A nyomorúltaknak lesz őrző hajléka.
Ő lészen gyámola az erőtelennek,
Ő megruházója a mezítelennek.
Ő lesz az és az ő bőlcsen formált szíve,
Ki könyörűl rajtad, ha sért a bú íve.
Míg ez él, ne félj, mert addig a bánatnak
Terhei bár nyomnak, de el nem nyomhatnak.
A jóság, a hűség, az igaz szeretet
Mivel maradandó szállást nála vetett.
Így bíztatta az ég e nyomorúltakat,
Megértvén bús szívből eredt panaszokat.
Amidőn e sereg hálaadó nyelve
Így szólt, szíve lévén örömmel bételve.
Kegyelmes ég, kinek végetlen hatalma
A nyomorúltaknak örökös oltalma,
Ki eldűlt gyámolunk helyett mást állítál,
Bár megkeserítél, de megvidámítál.
És midőn az egyik kezed megsebhete,
A másik sebünkre írat kötözgete.
Ha már az, aki volt életünk dajkája,
Az atyafiúi szeretet példája,
E főldről a fényes egekbe kőltözött,
Él szerelmesivel ezer öröm között.
Azt, akit helyette rendeltél gyámolnak
(Ha a reánk törő bajok ostromolnak),
Tartsd meg sok ideig népünk védelmére,
Atyai hűséggel vigyázván éltére.
Tartsd meg, mint a kőszált a tenger vizében,
Melynek bár a habok jőnek ellenében,
Erősen áll, reá haszontalan törnek,
Mert reárohanván, magokba eltörnek.
Ennek pedig, aki már többé nincs velünk,
Szívünkbe örökös oszlopot emelünk.
Eljövünk gyakorta temető helyére
Sírni; ez az igaz szeretetnek bére.

[Ötezer és mintegy...]

Ötezer és mintegy nyólcszáz esztendeje,
Mióta a világ ütközet mezeje,
Mióta minden nap sok ezer élőnek
Szívébe halálos mérgű nyilat lőnek,
Mióta oly sokan halnak a csatába,
Hogy a főld már alig rejtheti magába,
Úgyhogy méltán lehet félni az időtől,
Melyben nem járhatunk a sok temetőtől.
Egy-egy világot kell (szörnyűség hallani)
Minden század alatt eltakarítani.
Élők, vegyük tehát méltó figyelemre,
Micsoda bajnok tör az emberi nemre.
Micsoda bajnok az, mely ily bátorsággal
Harcol a főld színén lakó sokasággal.
Ki az, ki ily sűrűn pusztít éjjel-nappal,
Hogy a megholtakat alig győzik pappal.
Kinek csapásitól félnek a királyok,
Nyögnek a lázárral megtőlt ispotályok.
A halál ez s ennek fekete zászlója
Alatt a nyavalyák szörnyű légiója,
Melyek készen vagynak egy legkisebb szóra,
Táborral ütnek a szegény halandóra.
Nincsen az életnek semmiféle neme,
Melyre nem vigyázna ellenséges szeme.
Még alig kezdődik a kétséges pálya,
Már a csecsemőknek jajra nyílik szája.
Nem csak, hanem sokszor a rengő bölcsőnek
Kebele adózik a mord temetőnek.
Lesz reménytelenűl az élet reggele
A kegyetlen halál szomorú éjjele.
Hát az ifjúságot említsem-é? már a'
Megy igazán a legsúlyosabb próbára.
Hiába erősek ekkor a tetemek,
Hiába vídámak a mosolygó szemek,
Hiába eleven a vér az erekben,
S tüzes a bátorság a nemes lelkekben,
Mivel ezeket is a legtetszőbb korba
Ez a nagy ellenség fekteti a porba.
Csak egy nyavalyát kűld ellene, és merő
Derekakból kifogy az ifjúi erő.
Hogyha pedig velek ez a közönséges
Vitéz szembeszállni megy, nem elégséges.
Van harc, vagyon fegyver, ezekkel áll szembe,
Így taszítja véres testeket verembe.
Így ejti el Hektort, kinek tíz esztendő
Meghódolására nem elegedendő.
Sőt magát Achillest, kinek hasznát vette,
Egy ilyen praktika által elejtette.
Az öregek mondják, hogy ennek engednek,
Midőn a főld felé végre legörbednek.
Sőt úgy megtöretnek lassan, hogy reszkető
Fejekkel keresik, hol van a temető.
Mert ellenek harcol a hosszú idővel,
Mely mindent megemészt rettentő erővel.
Lassan-lassan őket mindaddig gyengíti,
Míg osztán végképpen elerőtleníti.
Amidőn kezének csak egy intésére
Önként kőltöznek le a sír fenekére.
Így dől ki, amidőn még csak nem is véli,
Főpapi székéből sok szomorú Éli.
Sok Chilók, amidőn legjobban örűlnek,
A halottak közé nevettekbe dűlnek.
Így harcol a halál, (óh, eszmélkedjetek)
Gyermekek, ifjak és vének, ellenetek.
De még e' kevés, mert csak magános próba,
Az élőt egyenként rakja koporsóba,
Van még nagyobb ennél, mert sokszor kihat a
Roppant országokra a pusztító csata.
Amidőn a holtak rakásokra hullnak,
A sűrűen hulló népek megritkúlnak.
Mert mikor kikűldi ama nagy bajnokot,
A pestist, mely ölni egyenként nem szokott,
Hanem szája mérges párázattal teli,
Mellyel a népeket gyakran -meg-leheli...
Ő az az öldöklő angyal, mely megraka
Minden házat holttal egy szörnyű éjszaka.
Mely Sénakeribet midőn elővette,
Számtalan táborát kicsiny számra vette.
Az éhség a másik leghívebb szolgája,
Igen hasonlít a képe is hozzája.
Ez midőn célba vesz egyszerre sokakat
S csinál elevenen járó csontvázakat,
Amelyek a főldön addig tétováznak,
Mígnem egyenként a sírba botorkáznak.
Mikor Titus a jajt kívűlről hallgatja,
Ez Jérusálemet belől szorongatja,
Ámbár a városban nincsen több magának,
Egyedűl többet ér az ő táborának.
Óh, de ki tudhatná mind előszámlálni,
Amelyekkel szokott a halál prédálni.
Maga Cyrus, aki egész seregének
Nevet tudott adni, nem tudna ezének.
Ily sok ellenség közt nem csudálkozhatunk,
Hogy az öreg szerre kevesen juthatunk.
Hogy az élők között nincsenek Nestorok,
Kiknek századokig elhaladna sorok!
Nincsen Matuzsálem, aki míg kidűlne,
A seculum elő kilencszer kerűlne!
Az ember éltének igen határt vét a
Mérték, melyet annak kimért a próféta.
Már ma csak olyat is nehezen lelhetünk,
Mint akit most gyászos sírjába temetünk.
Ki a hatvanhetet már jól meghaladta,
Amidőn magát a halálnak megadta.
Már az ősz hajakból font ezüst korona
Homlokára ritka tiszteletet vona.
Midőn a keserves próbák mezejébe
Elesett éltének megért vénségébe.
- - - - - - - - ez, kinek tagjai
Fedezői kedves hazája hantjai.
- - - - - - - - atyai szerelme
Nevelte - - - - - - - - védelme,
Kiket maga előtt bocsátván az égbe,
Már most velek együtt él nagy dicsőségbe.
- - - - - - - - bírta szívét s vele
Volt nyara, és szintén - - - - - - tele,
Kitől elmaradván páratlan élete,
- - - - - - - - - - - - - lehete,
Melyeket eltőltvén csendes békességbe,
Megelégedve megy fel a dicsőségbe.
De amíg elmenne, jertek el végtére,
Kedves gyermekei, megölelésére.
Jertek, neveteken szólítván titeket,
Hadd áldja meg végre szája élteteket.
- - aki már a gyászos halál által
E főldről az égbe plántáltattál által.
Az én áldásomra nincs neked szükséged,
Mert az ég örökre boldoggá tett téged.
- - - - - - - - jövel hát, tégedet
Úgy nézlek, mint aki bírta volt szívedet.
Az ég vigyázzon rád mindég kegyes szemmel,
Tetézzen minden nap újabb kegyelemmel.
Az árvák, az árvák, akik a kezedre
Maradtak, légyenek függesztve szívedre.
- - - - - - - - elmaradt özvegye,
- - - - - - az Úr ügyedet felvegye.
Éltedet az Úrnak ápolgató karja
Mindennémű veszély ellen eltakarja.
- - - - - - - - - - - - - jösztetek,
Kedves unokáim, hadd szóljak veletek.
- - - - - - - - - - - - - - jövel,
Hadd öleljelek meg ellankadt erővel.
Az Isten, ki gondot visel az árvára,
Kegyesen vigyázzon lelketek javára.
Szerelmes unokám - - - végtére,
Jövel nagyanyádnak megölelésére.
Amint nő a plánta, az égnek harmatja
Mikor reá kövér cseppjeit hullatja,
Úgy nevelkedj te is testbe és lélekbe,
Végre, de sokára, juss el az egekbe.
Engedjetek immár, kérlek, hadd menjek be
A megboldogúltak közé a mennyekbe.
Te pedig, akiknek még megvan éltetek,
E harcnak mezején szemesek légyetek.

[Aranka Györgyhöz]

Ne vesztegesd, ne vesztegesd
Az érdemes nevet rám,
Inkább egyébbel fejtegesd
Szíved javát, Arankám!

Tisztelsz, de aki engemet
Ugyan valóba esmér,
Oly kényesítő érdemet
Csekély eszemre nem mér.

Bár annyival nem kérkedek,
Amennyit énreám vetsz,
De mégis, ah, megengedek,
Mert véle úgy kecsegtetsz.

A tanúnak hívott liget

Itt a liget! - hűs árnyékába
     Melynek csak azért hívtalak,
Hogy e fákkal ezen órába
     Téged szemben állítsalak.

Ők tanúim, ők keseredett
     Szívem siralmit hallották,
Ők panaszim s a te nevedet
     Gyakorta visszahangzották.

Hallgasd, óh szép! - ha! - mi bús szellő
     Suhog a gyenge ágakon.
Mint reszketnek, nézd, a zőldellő
     Levélkék tőle azokon.

Az én lelkem sóhajtásitól
     Reszket a fáknak levele,
Melyeket itt mély panaszitól
     Lassú zúgással emele. -

Nézd! - a fűvek özön harmatja,
     Nézd, még mostan sem száradt fel;
Bár a forró nap szárogatja
     Mindúntalan hév tüzével.

Ezek az én olvadt szívemnek
     Vízzé vált párázatjai.
Ezek e két kiszáradt szemnek
     Könnycseppé vált harmatjai.

A többit a virágtölcsérek
     Felszívták a múlt napokban:
Hogy a virágok ily kövérek,
     Ah, nékem az be sokba van!

A felgyúladt szerető

Még csak - - - - - - - -
     Míg - - - - - - - -
Vígadtam - - - - - - -
     Semmi - - - - - - -

Ha a nyárban a - - - - - -
     Lankaszta - - - - - -
Itt a híves - - - - - -
     Eloltott - - - - - -

Ha tikkadó tetemeim
     Szomjúztak a melegtől
Elevenedtek ereim
     A híves csergetegtől

De most Laura - - - - - -
     Nem oly hévség - - -
Nincsen semmi, ah, - - -
     Mely óltsa e meleget,

- - - - - - - - - - - - - - -
Másszor tikkadt és elalélt
     Testem új életre jött,
Ha e híves forrással élt,
     Mely itt zúg ez hegy előtt.

De most, noha csípésivel
     Kiszedi is fogamat,
Mégis híves vizeivel
     Ez sem oltja szomjamat.

Mert minden cseppjét tüzemnek
     Heve megemésztette,
Mihelyt lángoló szívemnek
     Lefolyt vala mellette.

(Mit csináljak? - e gyúladás
     Terjed; - a szél gerjeszti.
Hasztalan minden fáradás!
     A vizet megemészti.)

Míg még gyengébb gyermek valék:
     Mely könnyű volt pihennem!
Ily kínt még nem tapasztalék;
     Nem régólta van bennem.

Nem régólta csatáz velem,
     Ah, Laura, kedves alak!
Ah! csak azólta viselem,
     Hogy egyszer megláttalak.

Tudom, Laura! e kín tőled
     Kerűlt; de nem esmerem.
Ah, árthatsz-é? azt felőled
     Laura, hinni nem merem.

Hisz élettel kecsegtette
     Pillantásod szívemet -
Úgy van: csak azért sértett e',
     Hogy gyógyítson engemet!

A távolról kínzó

Most vagyok veled szemben
     Először, miólta élek:
Mégis belől szívemben
     Mindég kínzál, kegyes lélek.
Én északra laktam, te délre:
     Mégis tüzed velem lakott
     S mindég perzselte északot;
Ah, én nem mehettem oly félre.
     Most a tűz mellett vagyok,
          S nincs oly szenvedésem,
     Mert égéseim nagyok,
          Hogy meghalt érzésem.

A szépek szépe

Ti élet édesét lehellő leányok!
     A szépség tüzénél olvasztott bálványok!
Kiket imád sok szív, áhítva reszketvén,
     Füstölgő oltárán a tömjént égetvén,
Óldjátok le rólam hitvány kötésteket,
     Félre! nem imádlak többé benneteket,
Mert minden szépséget, mellyel hódítátok,
     Már az én szépembe egy summába látok.

Jer, szépem, mutasd meg azt kevély nemednek
     Együtt, amivel ők egyenként kérkednek:
Hadd mondják, akiknek vagyon tisztább ízek,
     Te vagy a remekkép, amazok csak skízek.
Léda gyermekinek hűljön meg a vérek,
     Szégyeljék a görögországi vezérek
Azt, hogy Helénáért harcoltak Trójánál,
     Holott, ímé, van szebb asszony Helénánál!

Állj ki, irígy, találj mocskot tagjaiba;
     Nézd, legkényesb ízlés! van-é benne hiba?
Ha valamely részét hibásnak lelitek,
     Hibáztok, - a szépet rútnak képzelitek.
Ha kérditek tőlem: mi szép? azt felelem:
     Én a szépet s rútat olyformán képzelem,
Hogy szép mindaz, ami őbenne láttatik,
     Ami benne meg-nincs, az rútnak mondatik.

Nincs hát semmi hiba, mind így ítélgetnek
     Ezen remekébe a bőlcs természetnek.
De óh, e remekben én egy hibát látok,
     Amelyről ti éppen nem gondolkozátok,
Hogy ámbár a pazar természet bő keze
     Minden szépségeket ez egyre hímeze,
Mégis e remekben az a nagy csonkúlás,
     Hogy ővele is köz a végső elmúlás.

Isten! hát csak azért mívelsz ily remeket,
     Azért árasztasz rá minden szépségeket,
Hogy egy légyen szódat feldúló múljonnal
     Minden szépségeket eltörőlj azonnal?
Hová teszed akkor ily dicső mívedet,
     Amilyet még semmi főld pora nem fedett?
Hadd tudjam, sírjára rózsákat plántálok,
     S ezt írom rá: szépek! de ez szebb volt nálok.

Ha pedig őnéki több élet adatott,
     Szóljon sírom felett csak egy fél szózatot,
Akkor is szikrái a hév szeretetnek
     Fagyos tetemeim között lángot vetnek.

A poétákban lakó istenség

Poéták! felőletek
Azt tartják, hogy bennetek
     Lakik istenség,
Melynek égi malasztja
Tüzetek felgyúlasztja,
     Mely bennetek ég.

Poéták! én rólatok
Semmit sem állíthatok,
     Ti dolgotok az.
De, hogy kezd egy isteni
Erőt lelkem érzeni,
     Már az szentigaz.

Poéták! csak egyszer sem
Látnátok az én versem,
     Ha ez nem vonna.
Megmondjam ez istennek
Dicső nevét? - ah, ennek
     Neve - - Beldonna.

A méz méze

Sok az ember baja! -
Egy belső nyavalya
     Engemet is megroncsolt;
Ínyem elvesztette,
Szám ízét elvette,
     Minden csak ízetlen volt.

Kóstoltam tokajit,
Gyomrom únalmait
     Szerzé e szent ital is;
Nem volt elszenvedve
A téj édes nedve
     Nála még cúkorral is.

Végre egy tetézett
Tálba lépesmézet
     Kűlde egy jó Nincsneve,
Kóstolom kelletlen,
Hát fojtós, ízetlen,
     Mint a zőld vackor leve.

Bejöve azonba
Laura sátoromba;
     S mondám, mi bánt régolta.
Csudálta: - elmetszett
Egy kicsinyt, s úgy tetszett,
     Hogy elébb megcsókolta.

Ezt edd meg, ez tán jó! -
Megeszem, - Egek! ó,
     Még oly édest nem ettem.
Adj, óh, adj! több mézet,
Melyet szád igézett,
     Óh, adj! - így esdeklettem.

Adott még többet is:
S meg nem mézeltet is
     Adott a kis csintalan;
De én megesmértem, -
S édességet kértem
     Szácskájáról úntalan. -

Kis méhek! kerteken,
Mezőkön, berkeken
     Mit futtok sok veszéllyel,
A friss patakokra,
A szép virágokra
     Repdesvén szerteszéjjel?

Mennyi sok munkával
És idő jártával
     Gyűjthettek egy kis mézet!
Szálljatok Laurára!
Az ő szép szájára
     Vénus sokat tetézett!

Jőjjetek, így nem lész
Olyan sok s édes méz
     Sohol, mint a tiétek.
Jőjjetek, s így nem lész
Olyan boldog méhész
     Sohol, mint a tiétek.

A szerelmes szemek

Ah, ne vesd rám két villám szemedet
     Oly hasgató tekíntéssel:
Kérdezd meg csak, ő fog majd tégedet
     Vádolni a sebhetéssel.

Nem érzed-é, miként zsibong a vak
     Ámor rajja szemed körűl?
Ki mérget mézel, ki bilincset rak,
     Fáklyát gyújt, nyílat köszörűl.

Én látom azt! - Szácskád rózsájában
     Látok még egy nagy táborral:
Lelkemet gyomrozzák, s ő hiában
     Küszködik annyi Ámorral!

Kettő pillantásodnak szárnyain
     Repűle szívem várába:
Már most dombol leomlott hantjain,
     Hallod? mint dobog a lába!

Az éj és a csillagok

Régi víg kedvem szép horizonja
     Szürkűl borzasztó setétségre,
Egy komor éj mord gyászát rávonja,
     S régi napom nem derűl égre.

Kedvesem szép szemei vesztemet
     Vígasztalni fogják magok:
Óh, hát fényesítsétek éjemet
     Ti, egy pár halandó csillagok!

Az emésztő tűz

Az égető kutyácska
     A zőld mezőt aszalta,
     S alatta Flóra hímes
     Virági haldokoltak;
     Fonnyadtak a ligetnek
     Zőldségi megkonyúlva:
     A főld egész határi
     Alélva bágyadának.

Énbennem is van egy tűz,
     Mondják, hogy az Cupídó;
     Én nem tudom, ki légyen,
     Nem esmerem nevéről;
     Elég, hogy ég melyemben
     S olvasztja nagy tüzével:
     Szemlátomást betegszem
     És már alig lehellek.

Tegnap leszálla csendes
     Cseppekkel egy esőcske,
     Megáztatá az erdőt
     És a mezőt vizével:
     S ím, a beteg virágok
     Mindjárt feléledének,
     S a hervadó levélkék
     Új életet kapának. -

Óh, vajha énreám is,
     Az én alélt fejemre
     Egy ilyen éltető víz
     Hűs cseppje harmatozna!

A feredés

Nini, szemeim, ide nézzetek,
     Ni, e kis rózsabokor hirtelen
     Mint megrezzent amott a vízszélen!
Nini, szemeim, ide nézzetek!
     Ni, mint öszveverődtenek
          Levelei s ágai,
          Tövise s virágai,
     Ni, mind megbillegtenek.

Felcifrázott kevély virágának
Bíbor pompái széjjel szóródának.
     Némelyik leesve elterűlt a dudvák szárain,
          Némelyek úsznak az itt lengő
          És játszadozva kerengő
     Zefirek szárnyain.

Nini, vigyázzatok!
     De fényetek rezeg pislogva,
          Hol öszvevonúl, hol kidüllyed,
     Most repes víg pattanással forogva,
          Majd rettenve komor gödribe süllyed.
Tán istent láttatok?
     Ne zárjátok bé az ablaktokat.
          Ott nem haragos istenség látszik,
          Ne féljetek, ott egy szép nimfa játszik.
     Nyissátok meg ablaktokat.

A rózsákon általfénylenek
     Sokkal szebb rózsái,
     Pirosló orcái,
Melyek titeket megigéztenek.
     Ah, boldog rózsafa!
     Be nyájas nimfa
Nyugszik alatta árnyékodnak!
Ah, végy be engem egyik ágodnak!

Ti pedig, szemeim ti, ide vigyázzatok,
Mit akar ott a ti igéző nimfátok!
     Nini, ruháit levetette
     S a rózsa tövére tette. -
Maga indúl: - most már, most nézzetek!
A nézés istene légyen véletek!

     Ahol megy! - ah, mely isteni képnek kell lenni,
     Mely hátúlról is ennyi gráciákkal kezd jelenni! -
Ah, bár láthatnátok, mely szép
A halhatatlan kép! -
     Ah, fordúlj erre, szép istenné -
          Egek! - mi csuda! - ah! szemeim! mit látok? -
     Mint reszkettek! -
               Mint meredtek! -
               Mint fellobbanátok! -
          Már kipattannátok,
          S tán golyóbiskátok
     A nézés tövéből kivenné? -

Ah, mit látok? - Irgalmas Egek! -
Ah! Én kincsem! - alig pihegek! -
     Visszafordúlt az én galambom, - visszanézett!
     S szememet, szívemet, lelkemet, mindent megigézett.
Az én kedvesem fut amott! -
     Ah, mint dobog szívem belől! -
     Ah, mint olvadok mindenfelől! -
          Isten! Egek! - Jaj, elfogyok! -
          Ne hagyjatok! - mindjárt lerogyok! -
Az én kedvesem fut amott! -
Ah, őtet - őtet láttam ott! -

     Ahol megy! - jaj! mit látok? - - Mezítelen! -
Irígylem e vidékeknek ezt:
Hogy látják, ami engem öl s éleszt,
     S szerelmestársimmá lesznek ily hirtelen. -
De csalódom! - Ti láttok testén
     Valamely leplet - de, mely ritka
     Az a fedél, mely alatt van szívem kies titka,
S mely lebeg meztelen Évám édenén!

     E csalódás játszódtat-é titeket,
     Vagy csakugyan látjátok ezeket?:
Miként pirosolnak,
Mikor meghajolnak,
     Fényes szárai,
     Márvány combjai,
Amelyeket főhajtva
És utána sóhajtva
     Csókolnak magok
     A szép virágok.
Vajha én most, vajha virág lennék,
Én is ilyen komplimentet tennék!

     Nézd, a vékony patyolat
     Vigály felhője alatt
A szerelmes zefirek mint enyelegnek:
Ah, ezt mint irígylem e játszi seregnek!
     Némelyik szép lábára tekergőzik,
     Egyik kies mellye alá rejtőzik,
Másik márvány óldalára könyököl:
Ah, a szerelemféltés, ah, majd megöl!
     Vajha én most, vajha Zefir lennék!
     Én is a legszebbik helyre mennék. -

De látjátok! már a patakba lépett,
Mely kettőssé teszi ezt a gyönyörű képet.
     A hízelkedő habok hozzá tódúlnak,
     S farkok csóválva lábához símúlnak.
Vetélkednek, az első melyik légyen,
Mely néki udvarlást csókolással tégyen?

     Már szárait.
          Már térdeit,
     Már combjait,
          Combtöveit
Nyelik el a fajtalan habok. -
Ah, távozzatok, ocsmány habok! -
     Ha feljebb viszitek vizeteket:
     Menten öszvetördellek benneteket. -
Ah! már megöltelek! -
Szerelemtárssá lettetek. -

     Óh, már alig látom szép mellyét,
     Jaj, mint nyalogatják nyugodalmam helyét!
Vajha én most, vajha egy hab lennék:
Én is szerelmes testén pihennék!