Egy tulipánthoz

     A hatalmas szerelemnek
Megemésztő tüze bánt:
Te vagy orvosa sebemnek,
Gyönyörű kis tulipánt!

     Szemeid szép ragyogása
Lobogó hajnali tűz;
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elűz.

     Teljesítsd angyali szókkal
Szeretőd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek csókjaidért.

Broughton religiói lexiconára

Minden munkák között azok a szótárok,
Melyeknek szélesen kiterjedt határok.
De minden szótárok között nem azok-é
A tágasok, melyek a sok vallásoké?
Oly feljárhatatlan ezeknek mezeje,
Hogy nem elég arra egy ember ideje.
Csak istent a népek amennyit tisztelnek,
Ezeknek számával sok tómusok telnek.
Csak a görög s deák isteneknek szabott
Banier apátúr tizenkét darabot,
Jablonskinak pedig az egyiptombeli
Istenekkel három könyve vagyon teli.
A sok szertartások, papok és templomok
Számával telnének minden laistromok.
Erős vállok terhe Hospinian maga,
Pedig ennek csak egy ösvényén ballag a'.
Hát még ha mindezen szét akarnál menni,
Mennyi sok kőltséget s útat kéne tenni?
Egy bőlcs útmutatód légyen azért ebben,
Ki vezessen a szebb úton s rövidebben.
Kérded, a rövidebb vagy szebb útat járd-é?
Az a Koecher úta, e' meg a Picardé.
A' német kalaúz, e' pedig francia,
Ez a szép, a rövid útat keresi a',
Amaz követőjét hamar átvezeti,
Ezt elhagyja, amazt csak távól nézeti.
De ez minden részét rendre megmutatja
S társát sok gyönyörű dolgokkal múlatja.
Itt van mind a rövid, mind a szebbik róna;
Melyiken indúljon, áll az utazón a'.
De az én tanácsom egy jobb módot választ:
Megmondom: adj elébb kérdésemre választ:
Öszve nem járhatod a széles környéket,
Szeretnél azonban látni egy vidéket;
Ha Picard után mégy, tán el sem érsz oda,
Koecher pedig azt sem mondja meg, micsoda:
Szeretnél-é azért olyan mesterséget,
Mely egyszerre arra helyre vinne téged?
Hogy a többek között az én babonám a
Mogolhoz ragadna, hol lakik a láma.
Így sok fáradságot s munkát megnyerhetnél:
Mégis kívánt helyed partjára érhetnél.
Látom, hogy ez néked igen kedves lenne,
Semmi boszorkányság ha nem lenne benne.
Ez a hajnal sebes szárnyát nem kívánja,
Maradhat Medea repűlő sárkányja,
Nem kell Triptolemus nyargaló hintója,
Dédalus a szárnyát másnak viaszolja;
Nem szükség evégre semmi nagy babona,
Aki ezt mind véghez viheti, Broughton a'.
Ő mindjárt, ahová mondod, oda viszen,
Akár szárazon kell menni, akár vizen.
A hottentottákat akarod-é látni,
Isteneket miként szokták ők imádni?
Kövesd őtet: elvisz Afrika végére;
Ügyet sem kell vetni a többi részére.
De azt mondod: Hát az oly Mercuriusért
Mit adjak én, akit csak az egy anglus ért?
Értik ezt a francok, értik a németek,
Értik ezt majd minden csínosabb nemzetek.
Ha egyet sem értesz, ne félj, megjelenti
Magyar hangon minden titkait Mindszenti.
Sőt Broughtonnál jelent neked még többet ő,
Többet mond a tolmács, mintsem a vezető.
Áldjad tehát annak nevét, magyar nemzet!
Kit hazád nyelvednek ily díszére nemzett.
Ha (akit hamar elvitt az irígy halál)
Péczelihez csaknem háládatlan valál:
Mutasd szívességed annak megmaradott
Barátjához, aki érted így fáradott.
Ne légy a legnagyobb elmékhez mostoha,
Kiket bé nem fog a halandóság moha.
Állíts inkább nékik gyémánt oszlopokat:
Hogy látván a késő maradék azokat,
Hullasson felettök örömkönny záporát,
Áldván a közhasznú hazafiak porát.

Víg élet a Parnasszuson

     A tiszta nyájasság hol örűl
Jobban, mint a Parnasszus körűl,
Hol az ártatlan múlatságnak
Közepette a búk nem rágnak?
Zőld ligetek! tibennetek öröm lenni,
A laurusok és mirtusok árnyékában pihenni.

     Itt a múzsák magok vezetnek,
Nektárjaikból részeltetnek:
Apolló maga énekelget;
Az ekhó rá visszafelelget.
Ott hallik a víg muzsika, ott zengedez,
Hol a szagos bokrok között Aganippe csergedez.

     A hegyek itt mindég zőldellők,
Újítják kellemetes szellők;
A leszebb tavasz mindég lakja,
Mezeit virágokkal rakja.
Itt egymással víg hangzással táncolgatnak
Az örömök s öszvekapcsolt karral vígan múlatnak.

     Lármás városok! távozzatok.
Hol laknak a gondok s bánatok;
Nagy udvarok! csak maradjatok:
Én e kies helyen múlatok.
Boldog Máró! élted már, óh! csak te éled,
A múzsáknak, poétáknak ölében szíved éled.

Csikorgó versei a trójai háborúról

Klióval, szűz Pazifaé,
     Pendítsed citerádat,
Bőlcs Priapus! ezek mellé
     Szállítsd szent múzsáidat:
Aganippe szép hegyéről,
A Helikon vize mellől
     Eljövén, segítsetek.

Elbeszélem, miként jára
     Trója a görögöktől.
Hét esztendős háborúba
     Szenvedvén kivűl-belől,
Minthogy elragadta Idát,
A török basa leányát
     A trójai plebanus.

Marsall Priam és Simois
     Miként attakírozák;
De a Trója svadromi is
     Bástyát hogy óltalmazák:
Míg az amazon-seregek
Császárostól elérkeztek
     Az Ajax vize mellől.

Ekkor a trójaiakat
     Hogy verék le fesztunggal,
S miként Creusa megszaladt
     Centaurus társaival;
De Achilles a görögöt,
A rácot, örményt, törököt
     Kiágyúzá Trójából.

Végre miképpen Helena,
     A tengerek istene,
Az ostromlókhoz leszálla
     Rác kalugyer képibe:
Felvetette tíz mínával
Tróját, s hogy Trója azonnal
     Egy fa lóvá változott.

[Jaj, hogy szenvedek...]

Jaj, hogy szenvedek ily méltatlan,
Hogy leve rabbá egy ártatlan.
Mivel érdemlettem,
Hogy vasra verettem,
Legyetek, óh egek énmellettem.
Mindenek vádolnak,
Sértenek, csúfolnak,
Rám, mint latorra, úgy omolnak.
De te őrizz engem, óh Istenem,
Verd el, kik felkőltek énellenem.

A mezei gyönyörűségről

- - - - - - - - - - - - - -
     Jertek a mezőt szemlélni
     S azzal az örömmel élni,
Melyet érez csupán a bőlcs szív,
     Jertek a boldog helyekre,
     E szabad mezőségekre,
A napnak áldott világa hív.
     Te pedig, Uram! szívünkbe,
     Munkáid szemlélésünkbe
Egy mennyei hév örömet tőlts,
     Hogy e vőlgyben járkálásunk,
     A virág közt múlatásunk
Előtted kedves légyen és bőlcs,
     Mely kedvesen illatozik,
     Mely kedvesen játszadozik
A nyugati széltől, minden ág!
     Szívünket mint mulattatja,
     Ah miként csiklandoztatja!
- - - - - - - - - - - - - -

Egy rózsához

Nincs tavasszal, nincs se nyáron,
     Mint te, olyan rózsaszál;
Még nagyobb díszt nyerne Sáron,
     Csak te ott virítanál.

Rózsaszínnel játszadoznak
     Két virító arcaid,
Rózsamézzel harmatoznak
     Csókra termett ajkaid.

Látta kellemid Citére.
     Látta és irígykedett,
Hogy pirosló lába-vére
     Képeden büszkélkedett.

Hófehér tekintetednek
     Hajnalán nyílásba jött
Rózsaszálacskák ferednek
     Tiszta téjhabok között:

Szűz mellyed fehér ölére
     Ők is úgy mosolyganak,
Mint mikor rózsák tövére
     Gyöngyvirágot raktanak. -

Rózsa vagy te, rózsa lészel,
     Rózsa még a selymed is:
Jaj, de bezzeg kínra tészel,
     Hogyha van tövisked is!

Rózsa! engedd, hadd heverjek
     Éltető bokrodba már,
S édes árnyékodba nyerjek
     Fészket én, rideg madár.

[Laura, még ingó kegyelmed]

Laura, még ingó kegyelmed
     Tiszta szívemhez hajólt,
S alva tartott szép szerelmed:
     Boldogabb nálam, ki vólt?

Jaj, de bezzeg elfutának
     Régi kedves napjaim,
Búra, gyászra változának
     Tűneményes álmaim.

Érzem: a leányi elme
     Nyári árnyékként kereng,
Hogyha más nyalánk szerelme,
     Mint Zefir, körűlte leng.

Néked is, szép rózsaszálam,
     (Szád s szemed tagadja bár)
Kedvesebb kezd lenni nálam
     Egy enyelgő lepke már.

Karja könnyű, csókja édes -
     Ah, ne higyj! bizony megejt:
Máshoz áll el a negédes,
     Öszvecsúfol s elfelejt.

Én pedig, mintsem szavamban
     Tégedet csúfoljalak;
Szánlak inkább és magamban
     Megbocsátok, gyöngyalak!

Egy kétségbe esett maga gyilkosa

Jaj egek! mely szörnyű képzeletek,
Melyeket elmémben hempelygetek.
     Óh, látom Tartarus mély üregét,
     A feljött árnyékok fergetegét!
Már lelkemig ér a
Pokloknak hóhéra,
     Dárdákkal,
     Fáklyákkal
Veri Megéra!
     Jaj! hová kell lennem?
     Nem lehet pihennem;
          Mely vesztő
          Ijjesztő
     Csata van bennem!
A szép napfény eltűnt;
Az ég, a főld megszűnt;
Csak nékem kell még látnom ezt a nagy bűnt.
     Óh jóltévő halál!
     Ki borzasztóm valál,
Jer, karom emelem!
     Itt a megszentelt kés, -
     Tégy jól, jaj, jaj, ne késs,
Óh Fúria! velem.
     Idvez légy, óh Plútó!
     Fogadj el; s nyugtató
Szent kezed ölelem. - -

Az Ekhóhoz

Panaszaimat elegyes óhajtással
     Kettőztetem, óh!
Jere velem az egeket jajgatással
     Kérni, bús Ekhó!
Te vad havasok kősziklája,
Te szomorú Ekhó hazája,
Jajgass vissza reája!
     Panaszaimat elegyes óhajtással
          Kettőztetem, óh!
     Jer velem az egeket jajgatással
     Kérni, bús Ekhó!

A feléledt pásztor

Tírzis Laurához

Ott, hol a patakocska nyájas habjaival csereg,
Laurám a csendes vőlgyben a violák közt szendereg.
     Nyílt szájacskája csókolja a szűz liliomokat,
          Szedd fel azokat
          A szép csókokat,
     Szedd fel, csendes szellet,
     S lengvén Laurám mellett,
Súgd meg néki, hogy szám végsőt most lehellett.

Laura Tírzishez

Haldokló pásztor, állj meg! tartóztasd szádon lelkedet;
Tartóztasd, az enyim is csak a tiedtől éledett.
     Én aludtam, s bágyadt hergésed szomorú szele,
          Halállal tele,
          Itt nyögdécsele,
     Ámor rá felűle,
     Mellyemre repűle,
Felcsiklandott szívem mindjárt rád hevűle.

Haljunk meg

Mint a szőllő kebeléhez
     Szorítja támaszait,
Vagy a bús szilfa mellyéhez
     A borostyán ágait;

Mint hív galambok, egymással
     Eggyé olvadt csókjain
Félig alélva portyásznak
     Egymás hív ajkain:

Óh, ha úgy ölelhetnélek
     Én téged s te engemet,
Ha úgy szorítná, míg élek,
     Hív szíved hív szívemet;

Ha csókjaiddal csókjaim
     Úgy egyesűlhetnének,
S ajkaidról ajakaim
     Örökké függhetnének:

Az istenek szálájában
     Úgy megvetném a nektárt,
A menny ambróziájában
     Úgy én nem tennék sok kárt.

Hosszas csókjaink folytában
     Örömmel alélnék el,
S szádból e boldog órában
     Édes halált szívnék fel.

Jövel, óh jövel, haljunk meg!
     Már megy lelkem kifelé:
A halálban se váljunk meg,
     Siess karjaim közé.

Amely kéz hív hamvainkat
     Egymástól elszakasztja,
Bontván csendes álmainkat,
     Óh, átkozott légyen a'!

A mirtusok hűs bóltjában,
     Hol elhúnyni találunk,
Egy zőld sírhalom magában
     Jegyezze hív halálunk.

Lelkeink pedig menjenek
     Egyesűlt lehellettel,
Csókok közt emelkedjenek
     A boldog egekbe fel.

Ama szerencsés mezőkre,
     Hol örök élet hever,
Hol a mennyei tetőkre
     Zúzt a bús tél nem kever;

Amelyek zőld határjára
     Halhatatlan tavasz néz,
S örök fényt fest hűs aljára
     Ama mindenható kéz.

Hol a fák szebben virítnak,
     S a szellők fuvallási
Tisztábbak, s jobban újítnak
     A folyók mormolási.

Ahol a nedves szemekről
     A bús könnyek lehúllnak;
Ahol a vérzett szívekről
     A fájdalmak elmúlnak.

Ahol a hív szeretőket
     Örök láncok kerítik,
S egymással szerelmek őket
     Örökre egyesítik.

Ahol Pháon bús Sapphóját
     Megöleli végtére,
És Petrarca hív Lauráját
     Forrón nyomja szívére.

Ahol kevesebb bánattal
     Néz Abelard hívére,
Helóízt jobb foganattal
     Tanítja szerelmére.

Óh, égi örömérzések! -
     Nézd, az ég már nyílva vár:
Jer, haljunk meg, én nem kések,
     Óh, bárcsak ott volnánk már!

Szerelmes búcsúvétel

Melitesz

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet Rozáliám nem szeretne.
     Örömmel megválnék tőled, komor város,
     Ha menésem Roziéval lenne páros.
De mely édes örömtől kell megfosztatnom,
Ha nem lehet édesemmel itt múlatnom,
     Ha északra lakom már én, ő meg délre,
     Ha csókokat raggatnom kell csak levélre.
          Óh, iszonyú búcsúvétel,
          Mely két igaz szívet vét el!

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet Rozáliám nem szeretne.
     Öszveütném sarkanytúmat, megindúlnék,
     Még e város felé háttal sem fordúlnék.
De egy égő szívet hagyni magánosan,
Mely kivűlem beteg lenne halálosan,
     Nem engedi a szövetség s a szerelem,
     Mely lángoló tüze által harcol velem.
          Óh, milyen két szörnyű gond főz!
          Egek! Rozi! ah, melyik győz?

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet Rozáliám nem szeretne.
     Vígan tenném fel lantomat szekerembe,
     Ha Rozim is űltethetném az ölembe.
De ki előtt kell danolni már énnekem?
Egy pár édes csókot kitől nyer énekem?
     Ki biztatja Múzsám édes mosolygással?
     Ki önt lelket belém egy fél pillantással?
          Árva Múzsa! árva író!
          Óh, lesz-é egy biztató szó?

Nem hagyom el ezt a várost, mert nem lehet,
Mert Rozitól szívem búcsút nem is vehet.
     Nem mehetek; tartóztatnak szent kötelek,
     Szívem gyengébb, mint meg tudna víni velek.
Múljatok hát, szép szándékok! maradjatok,
Ha Rozimat el kell hagyni miattatok.
     Lemondok a dicsőségról, bár szeretem,
     Csakhogy ezen Rozikámat megvehetem.
          Isten hozzád, hát mathezis,
          Ha oly sokba fájhat ez is.

Rozi

Hagyd itt, szívem! ezt a várost, bár nehezen,
Bár szeret is Rozáliád s könnyez ezen,
     Hagyd itt! - szívem kebeledbe fog gyúladni,
     A tiednek az enyimbe kell maradni.
E hév csókban, melyet szádra ragasztottam,
Lelkem minden indúlattal kibuzgottam. -

Melitesz

Vedd el te is ezt, Rozikám, kegyes lélek!
Csak árnyékom megy el; magam benned élek.
     Kellemes szűz!

Rozi

                              Ah, kedves hív!

Ketten

     Ne félj, neked dobog e szív!

Trocheus lábakon

Jer, Kazinczym, jer, öleld meg e sorokba hívedet,
     Aki ilyen néma szókkal jött köszöntni tégedet.
Honnan? - azt kérded - talám a Debrecen vidékiről?
     Óh nem! a hernádi vőlgynek borba fürdött széliről,
Hol van a magyar hazának vetve boldog Édene,
     Melybe múlat, melybe ébreszt víg örömnek istene.
Mint vetődtem e megáldott főldre? azt ha kérdezed,
     Erre vitt csupán csak, édes emberem, saját kezed,
Oly hatalmas volt fogása, úgy lefogtak újjai,
     Hogy követni Debrecenből kéntelen Csokonai,
Óh de, óh, minő keserve lett az ő múzsáinak,
     Amidőn nyomát se lelték ez helyen Kazinczynak:
Feltevék ezért magokba, hogyha fel nem leltenek,
     Menjenek Nagy Sámuelhez, tőle hogy hírt végyenek.
A nap a magas tetők közt hintaját már feltolá,
     A pirosló estve útját bársonyával rajzolá.
Kezde a sötétes éj is vonni gyászos szőnyeget,
     A szemektől eltakarja a mezőt s a kék eget.
Mit csináljak? merre tudjak menni Miskolcon s hova?
     Estve van - mind esméretlen - így futék ide s tova.
Nincsenek sehol barátim - így hiába fáradék!
     Bús sohajtással tehát ez helynek is búcsút adék.
Estve későn a hegyek közt útamat vitték magok
     A setét felhőkbe látszó tíz-tizenkét csillagok.
Egy magyar korcsmába botlék Onga mellett s bémenek,
     Hat leányi egy banyának a kucikba űltenek.
Nagysokára, hogy kifútta már magát az agg madám,
     Gazra fektetett; de pénzem néki mind ezért adám.
Másnap a nedves homálynak gyásza hogy fénnyel derűlt,
     Rózsaszínnel a hegyormon már a hajnal felkerűlt:
A letördelt tengerik közt éppen úgy menék elé,
     Mintha Kármelt látni mentem volna a szent főld felé.
Végre Szikszó városába, mint zarándok, béjuték,
     S klastromunk házába ottan gvárdiánunkhoz futék.
Ott beszállván, egybe kérdem: Regmec esne mennyire?
     Míg kiszívol két pipával, elmehetsz; nincs messzire.
Egy ökör csizmadja mondta, elmenék ökör szován,
     S feltevém, hogy elmasérzok szent apostolok lován.
Megtudám mások szovából, hogyha hét mértfőldre nem,
     Hatra mégis volna Regmec. - Puff reményem s mindenem!
Vártam itt: Miskolcon írtam három ízbe, egy fiú
     Vitte arra a levélkém, s hát reményem mind hiú!
Itten egy hónapja telt el, míg szerencsémet lesém;
     Messze Regmec - senki sem volt - rajta ekkép túl esém.
Bék'-egérharc, Tempefőim, vélem itten voltanak,
     Kikhez apró verseimmel mások is járúltanak.
Itt Goráni, itt az É-s vers: bár mehetnék most velek
     Hív Kazinczyhoz! kit, óh jaj! már csak ekkép tisztelek.

A had

Kiüti zászlóját a had véres atyja,
     Az irtózás szörnyű szelén lobogtatja.
Öszvecsapja vértől párádzó fegyverét,
     Készíti koncolni gyilkos, vad emberét.
Pattantja Bellóna rettentő ostorát,
     Két részről nyakalja öldöklő táborát.
Rettegés, félelem futnak szekerébe,
     Dühösség szikrádzik mindenik szemébe.
Ezek elől nyargal az egyenetlenség,
     Emiatt támadott még minden ellenség.
A forgószelekkel csatáznak hajai,
     Zőld tajtékot túrnak véres ajakai.
Egy bágyasztó szélben a Halál kíséri,
     Éh torkát egy gazdag vacsorához méri:
Ijjesztő orcával tekint a másikra,
     Sárga karjain űl az aludt vérikra.

Nagy sereggel mennek véle a halálok,
     Nem egyféle, más-más fegyver vagyon nálok.
Ekkor a trombiták bús harsogására
     A vitéz pártosok űlnek paripára;
Rettentő lármával, zörgéssel rohannak,
     Hol a vér mezején már kiszállva vannak.
Amerre csak dühös ármádájok szaladt,
     Reng a megréműlt főld dübögések alatt.
Az ágyúk megterhelt méhe nagyot dördűl,
     S a halál egy bombin belőle kigördűl:

Utána az apróbb halálok repűlnek,
     Melyeket a puska-golyóbisok szűlnek,
A halálos füst a levegőt nyargalja,
     Felmászván, a magas felhők hasát nyalja.
Minden rendet feljár a szörnyű setétség
     Ijesztő ködébe a félelem s kétség.
A kirántott kardok csillámló ligete
     A néző szemekre fényes homályt vete.
A halálnak sok száz cifra mészárossa
     Áldozatjainak nyakait csapdossa.
Örűl, mikor látja, hogy embertársának
     Vércseppjei dühös karjára omlának,
Hízik az előtte fetrengő jajától,
     S tiszteletet kíván gyilkos szablyájától.

Meg ne ítéljetek, emberek, ha kérdem,
     Ez-é a valódi virtus és az érdem,
Melyért nagy híre lett sok gyilkos hóhérnak,
     Pennáján az őtet dícsérő Homérnak.
Hát már a gyilkosság, szent egek, isteni,
     Dicső virtus? annyi embert öldökleni!
Az ártatlanoknak felkoncoltatása,
     A szelíd városok s faluk feldúlása
Olyanok-e, melyek által lehettenek
     Sok száz gaz emberek hérók és istenek?
Ha valaki megöl egy embert magába,
     Függesztik a Hámán szellős ablakába;
De akik ezt sok százezrekkel cselekszik,
     A nép még azoknak nevével dicsekszik.
Azt kerékre teszik, a neve pírata,
     Ennek örök márvány oszlopot írat a'.

Bár hazánk is, melynek minden krónikája
     Még eddig csak ilyen hentesek táblája,
Adna már ezeknél egy szebb matériát.
     Így írhatnék én is dicsőbb históriát.

Nagy Sámuelhez

Múlik mord egünk homálya,
     A ködök már oszlanak,
Melyek oly sűrűn reája
     S vastagon borúltanak.

Túl Budán más láthatárra^[1]
     A setétség elmene,
Rátekintvén ez hazára
     A magyar jó Istene.

Fénylenek setét egünkön
     Egynéhány oly csillagok,
Melyek árva nemzetünkön
     Fényesíthetnek magok.

Hajdan első renddel ége^[2]
     A homály közt Péczeli:
Ő elalva, néki vége;
     Mégis a nép tiszteli.

Mert tudós pennája feste
     Néki olyan érdemet,
Melyet a százak leeste
     S múlta porba nem temet.

Ő kihalt, s porára húlltak
     Sok magyar keservei:
Óh - de sírba nem borúltak
     Véle Young és Hervey.

Drága kincse nemzetemnek,
     S jobb idők zsengéje is!
Óh! hol ilyenek teremnek,
     Gazdag a szegényje is! -

Jer, Barátom! Péczeliddel,^[3]
     Gazdagítni népedet,
Űlj üres helyére; hidd el,
     Néped áldand tégedet.

Jer, Barátom! harmadiknak
     Hozd elő bőlcs Sandered:
Higyj nekem, magyarjainknak
     Véle kedvét megnyered.

Herveyt, Youngot becsűlni
     Megtanúlta nemzetem:
Sander ővelek fog űlni,
     Ezt előre hírdetem.

Ő az olvasóra édes
     Mézeit csepegteti,
Még magát is, a negédes^[4]
     Észt magához kötheti. - -

Ó! hazám, hazám, szeressed,
     Kik szeretnek tégedet.
Nagy nevek gyémántra messed;
     Ők derítik fényedet!

Én ugyan becsűlöm őket
     És örökre tisztelem:
Míg az ég víg s ép időket
     Éltet a főldön velem.

Egy angyalhoz

Laura! kűlső kellemiddel
     Benned a virtus mi nagy!
Angyal vagy te, Laura, hidd el,
     Hidd el, főldi angyal vagy.

Az angyal szép és ártatlan,
     Nem esmér semmi hibát:
Szíved és orcád mocskatlan
     Néked is: angyal vagy hát.

Az angyalok pillantása
     Tüzes villámlást bocsát:
Ilyen szemed villámása
     Néked is: angyal vagy hát.

Mennyei hanggal pengetik
     Az angyalok a hárfát:
Ily mennyei hang veretik
     Tőled is: angyal vagy hát.

Az angyalnak szívenyhítő
     Nektár tőlti poharát;
Ilyen a te édesítő
     Csókod is: angyal vagy hát.

Az angyalnak fényes szája
     Élesztő szókat bocsát,
A te szép szácskád rózsája
     Így meghat: angyal vagy hát.

Dicső szépséggel emeli
     Az angyal minden tagját:
A te termeted is deli,
     Szép Laurám: angyal vagy hát.

Ah, de az angyal eltűnik,
     Nem mutatja orcáját:
Látásod is hamar szűnik;
     Ebben is angyal vagy hát.

Úgyde az angyal egy nyomig
     Kíséri ember nyomát:
Te is kísérjél holtomig,
     Laurám, s légy angyalom hát.

Bátor egy angyalt se leljen
     Lelkem a mennyben soha,
Egy angyal se énekeljen
     Nékem ottan: semmi a'.

Csak te légy ott, én azoknak
     Szűkit meg nem fájlalom:
Óh te a szép angyaloknak
     Húga, főldi angyalom.