A vízital

vagyis
Vinum acuit ingenium
Paradoxum

Ti hegyközi nimfák, a hordók driási!
     Akik alatt vagynak azoknak folyási,
Kik azokkal éltek s meghaltok azokkal
     A nemesebb termést őrző tőlgy-szálokkal,
Hív őrzőangyali annak a nektárnak,
     Melyet sok elszáradt torkok szomjan várnak,
Ti, akik a gyermek Bakhust bölcsőjéből,
     Mihelyt kiszűletik a gerézd méhéből,
Apolgató ölbe lihegve fogjátok,
     Bár felfort bílissel mormol is reátok:
Imhol pohártokat örökre letészem,
     Mert az éles elmét oly drágán nem vészem;
Ma mondom ki végső búcsúm rövid szóval:
     Félre minden máslással, mind pedig vinkóval!

Zengjetek utánam, víg hegyek! zengjetek,
     Mámoros ekhótok dünnyögjön bennetek!
Könnyezzen a góhér s bandérista bakar,
     Melyet most az agyag fűlt szobája takar.
Elment a pincékből, ki ott helytartó volt,
     Ki az édes bortól sok nyelveken danolt.
Víg vőlgyek! ha innen mind így szélednek el,
     Rólatok majd senki verset nem énekel;
Elpusztúl Kágyának, Kójnak egész hegye,
     Kietlenbe húhol az egész vármegye.
Zengjetek, óh Bakhus vőlgyei! zengjetek,
     Mámoros ekhótok dünnyögjön bennetek!
Lésznek ezután is, lésznek tán valakik,
     Kikben szánakozó lélek s torok lakik,
Kiket a borral telt magyar Hélikonnak
     Hegye felé édes vágyódások vonnak;
Kikkel a Noétól béplántált Hegyközön
     Bárkát vagyis borkát rakat a borözön:
Én pedig nem mégyek többé a pincébe,
     Bár habzó nektárral kínáljon is Hébe.
Maradhat a megforrt gohér s a bakar is,
     Melyet a konty alá tőlt sok száz Basszar is.
Illatozzon másnak az édes muskotály:
     Mit ér? ha annak is a vége ispotály.
Én futok előle, bár elébe húznak
     Szíjján a bakhusi tigrisnek, hiúznak.
Enniussá ha csak bor által lehetni,
     Úgy én a borostyánt, én meg fogom vetni.
Ha a poétának csak borba feredve
     Lehet a szűz múzsák forrásához kedve;
Ha mind bortól lucskos főtől származtatok,
     Ti örök hírt szerzett nemes gondolatok!
Ha már a borostyánt, mint a szó mutatja,
     Minden dicső lélek borosan aratja:
Bor által nem vágyok boros borostyánra,
     Nem veszem hordóból az észt szivárványra.
Jaj lesz! ha a tele szívott lopótökök
     Kortyaival lesznek Voltérfők sok tökök.
Illetlen gondolat, s szégyen a múzsáktól
     Nemes lelket venni a butelliáktól.
Hát borrá változtak már a Hippokrénék?
     S körűlte dőzsölve lantolnak a Nénék?
Hát szűz óldaloknak kies márványára
     Kulacsokat fűztek ők is utóljára?
Hát szőlővel rakták bé a Pindus hegyét,
     Hogy mindenik borral szívja tele begyét?
Hát azért vájták ki ezt is pincelyuknak,
     Hogy így daktilusra majd könnyebben buknak?
Sok nemesebb lelkek megbotránkozása
     Ez helyek képtelen travesztiálása.
Ha Apolló helyett Bakhust tették főnek
     A múzsák azok közt, kik hozzájok jőnek:
Én a borostyános koszorút megvetem,
     Mert e társaságot éppen nem szeretem.
Megyek a nimfákhoz, ezek sem szomorúk,
     Itt lésznek fejemen sásból font koszorúk.
Itt a najádok közt lesz múlató helyem,
     Megnyugtat a káka s vízi petrezselyem.
Ha Orfeus lenni nem tudok, (s nem is kell,
     Hogy Bakhus papjai ne tépjenek széjjel)
Lehetek a vizek kedvelt Árionja,
     Magát a delfinek közzé múzsám vonja.
Kellemetes vizek örökös forrási,
     Melyeknek a mennyből áradnak folyási!
Kiket a gráciák a jó természetnek
     Zsámolyszéke alól tisztán csepegtetnek!
Csörögve kerengő kristály folyamatok,
     Melyek a leghígabb égből fakadtatok!
S te, amott az éles kőszálnak sivatag
     Ormáról zuhogva leszakadó patak!
Folyástokat tisztán csergedeztessétek:
     Epedt vágyódással lihegek felétek.
Mondjátok meg: nimfa nem fördött-é benne?
     Mert úgy tán nagyon is fűszerszámos lenne.
Semmi! külömben én is magam a madám
     Tétishez örökös követőűl adám.
Hanem még ma, míg a késő hajnal kijő:
     Nálad hálok, Bakhus! - de holnap adiő!

Melitesz Rozáliához

Melitesz

Ah, szép Rózsim! óh, istenek,
     Már a mezők zőldellenek,
     Csak meg ne érkezne
     A Tavasz bár.

Óh! egek, mit tégyek,
     Végbúcsút hogy végyek!
     Elmégyek örökre,
     Angyalom, már.

Rozália

Ah! Melitesz, bár mindenek
     A tavasztól zőldellenek,
     De e hív beteg szív
     Mord telet vár.

Óh, egek! ölellek,
     Csókokkal tisztellek,
     Nem lellek fel többé,
     Angyalom már.

Melitesz

Bár most megszűnnek,
     De el nem tűnnek,
     Ah nem, bennem
     A régi jók.

Hívséged becsét
     Védje, mint pecsét,
     Hívem, szívem!
     E végső csók.

Ének a tavaszhoz

     Jer, kies tavasz! bocsássál
Éltető lehelletet,
Hogy kihalt mezőnkbe lássál
Újra vídám életet.
Száz zefir köszönti csókkal
Rózsaszínű lábadat,
A kiomlott nárcisokkal
Bársonyozván útadat.
Száz dryás mond a hegyekbe
Néked áldó éneket,
Hármas ekhó zeng ezekbe
Innepedre verseket.
Nyájasabb etéziákkal
Nyílik a nap reggele,
Tőlti édes balzsamával
Szűz virágidat tele.
Zengedeznek énekelve
Pándion leányai,
Rajta víg örömbe telve
Zúgnak a fák gallyai.
Sok szerelmest kis nyilával
Vérez a Vénus fia:
Érzi ezt hív Dafnisával
A mosolygó Lídia.

A semminél több valami

Amint mondják, kijött Patzkó
     Présén egy istória,
Nem jó benne, úgymond Lackó,
     A sok teketória.
Ha semminél több valami,
Csak probatio calami,
     Mind az, ami.

Mért nem fogott hasznosabba,
     Ami volna szükséges,
Nincsen az egész darabba
     Egy vers is idvességes:
Sok vágott nyelvű mátyás itt,
Aki olvassa Mátyásit,
     Csak, csak ásít.

Mind szerelmes és szúrdaló,
     Sok ónfejűt megsérte,
Egy-két icce borra való
     Kár az kegyestől érte;
Jobb vólna addig aludna,
Vagy verset írni ne tudna,
     Ne hazudna. -

Így gúnyolák sok Zoilok
     Érdemidet a porba,
Fel vólt húzva tompa nyilok
     Nyelvek végén egysorba,
Melyeket az esztelenek
Az okosoknak ellenek
     Hegyeztenek.

Én pedig a szebb lelkekkel
     Temelletted kikeltem
És nagy nevednek ezekkel
     Zőld borostyánt szenteltem:
Magam utánad azonba
A parnassusi templomba
     Mentem nyomba.

Verseidről azt ítélem,
     S mások is úgy ítélnek:
Hogy azokba, együtt vélem,
     Vídám lelket szemlélnek;
Maga a "Csók" méltó volna,
Hogy minden szűz rádhajolna,
     Megcsókolna.

Szerelmes panaszok

Óh, Vénus terhes igája,
Hogy kell magam adnom alája.
     Nyakamat vas lánca szorítja,
     Szívem siralomba borítja.

Nem nyughatom és csak epesztem
Magamat könnyeknek eresztem.
     Éjjel szememet le se zárván,
     Siratom bal sorsomat árván.

Mint a szomorú egek éjjel
Sírnak mezeinkre le széjjel,
     Hogy a nap súgári nem égnek
     Tetején a csillagos égnek.

Sírok, zokogok keseregvén,
Könnyem mellyemre peregvén.
     Mint gerlice párja tavasszal,
     Nyögök itt sok ezernyi panasszal.

Egek! óh egyedűl tireátok
Kérést panaszolva bocsátok.
     Jaj! enyhítsétek emésztő
     Tüzemet, mert már megemészt ő.

Sok ezer búk terhelik éltem.
Egyet másikra cseréltem.
     Nincs vége az aggodalomnak,
     A bánatok annyira nyomnak.

Szánjátok, egek! nyavalyámat,
Könnyebbítsétek igámat.
     Enyhítsetek állapotomban,
     Én tömjént gyújtok azonban.

Óh, mézzel elegy keserűség,
Kínnal teljes gyönyörűség!
     Óh, Vénus terhes igája!
     Hogy kell nyakam adnom alája.

Dafnis hajnalkor

     Szép hajnal! emeld fel főldünk felett
Az egek alatt tündöklő szent fáklyádat;
Bársonyban idvezli majd napkelet
Az aranyozott felhők közt szűz orcádat.
A madarak koncertjei tisztelnek már,
Sok fatetőn éneklő fülemüle rád vár.
Jer, vedd el fényeddel
A még iszonyú égnek gyászruháját,
Hogy messze szélessze
A mord éj fekete homályát! -

     Felkél a rózsákból, s illatozva
Emeli zefir nektárral tőlt szárnyait,
Harmatos csókokkal játszadozva
Csipegeti fel még alvó kis társait.
Már susog a fáknak tetején kerengvén,
Majd piperés rétünknek kebelibe lengvén.
Szárnyra kél a víznél
A több zefirek nyájas kisded rajja,
A nedves vőlgy kedves
Szaggal tőlt liliomit nyalja.

     Rajta, kis szellőcskék! szedegessetek
Violaszagot szárnyatok bársonyára,
Míg Chlóém fel nem kél, siessetek
Vele pihenő mellyére s szácskájára.
Míg aluszik, játszodjatok édesemmel,
Majd ereit csiklandozzátok - fel;
Akkor súgjátok meg,
Hogy hajnal előtt Dafnis már pihegett,
Sóhajtván szép nevét
Itt e kis patak ere megett!

Chloé Dafnishoz

     Menjetek, kis szellők! menjetek,
Lelkem is Dafnishoz megy veletek,
Mondjátok: hogy Chloé már hevűl,
A Dafnis tüzétől ég merevűl.
A szerelem szívem rejtekibe dong,
A keserű-édes mézbe zsibong,
Melyet szád rózsáiról szedett;
Ah! kár! hogy fúlánkkal mérgesedett!
Tele már szerelemrajjal mellyem,
Sok ezer fiait hogy neveljem? -
De hogy elaltassam sok fiát,
Jer, Dafnis! hints rájok ambróziát:
Csókjaid harmatján mind elűl,
Lassan zsibongó álomba merűl. -
Így emelem vígan fel karomat;
Így ölelem kedves Dafnisomat;
Így lelkedbe ontom lelkemet,
Életedbe öntöm éltemet;
Hadd nyíljon ága száz új bimbókkal,
Pirúljon muskatály ízű csókkal:
Majd közte az öszvenőtt ágaknak
Fészket a szerelmek madarai raknak.

Szerelmes fogadás

Mért epeszted bánatokkal
     Lelkedet?
Ah, ne rontsd, ne rontsd azokkal
     Kedvedet!
Mért remegsz szerelmesedtől?
Ah, ki ijjesztett el ettől
     Tégedet?

Drága kincsem! csak te bírod
     Szívemet,
Míg örökre puszta sírod
     Eltemet.
Addig is, míg csak lehellek,
Tégedet forrón öllelek,
     Hívemet.

Csak te is hívedre nézzél
     Kedvesen,
Csókra új csókot tetézzél
     Szívesen.
Így lehet hívségbe lennünk,
Karjainkon megpihennünk
     Csendesen!

Jer, tekintsd meg e virágos
     Kerteket,
Hol bocsát a hold világos
     Színeket.
Csókjaink közt egybefolyjunk,
Új szerelmünkről danoljunk
     Verseket.

Az esztendő négy szakasza

Tavasz virít, s száz rózsa nő
     Orcádnak Édenében,
     S szemed kerűletében
     Május mosolygó napja jő.

Nyár van nekem, s halálra fő
     Szívem tüzes hevében,
     Mert Ámor ég egében,
     S caniculát tett benne ő.

Ősz űl setét orcámba, és
     Sok búja fellegével
     Özönnyi könnyzáporral és

Tél szállt fagyos jegével
     Szívedbe, s abba semmi rés
     Nem ég Ámor tüzével.

Ajánló csók

     Rozáliám! te raktál
Arcúlatomra csókot.
Rozáliám! te raktál
E verseimbe csókot,
Teáltalad poétát
Tett énbelőlem a csók:
Légyen tehát tenéked
Szentelve e csomó csók.

     Ha téged én, galambom,
Tisztellek ennyi csókkal:
Tisztelj te is, galambom,
Engem meg ennyi csókkal!
S meg ötvenennyi csókkal!

[Örvendjél Fébusnak...]

T. T. Szilágyi Gábor úr professzorhoz

Örvendjél Fébusnak szentelt tábor,
     A hegyek alatt pengesd víg énekedet.
Méltó tiszteletre hív ma Gábor;
     Neve örömén magához vár tégedet.
Szent ligetek, ekhózzatok énekekkel,
Víg örömét kettőzvén Helicon ezekkel.
     Mindenek
     Tégyenek
Mély tiszteletet Gábor nagy nevének,
     Melynek el-
     Jöttével
Út nyíla teljes örömének.

1794. márc. 24.

Élj vígan érdemeddel...

Élj vígan érdemeddel a boldogságnak karjain,
Sok ezer áldásait számlálván vidám napjain.
     Kárt az irígy nyelv szerencsédnek soha ne tegyen,
          Óltalmad legyen
          A Sion-hegyen.
     Hív szerelmeseddel,
     Minden kedveseddel
Az egeknek áldásait bőven vedd el.

1794

[Szomorú hallgatók...]

Szomorú hallgatók, gyászos keresztyének,
     Élők és halandok, mind cserép edények,
Mi mind, kik e gyászos úri házhoz gyűlünk,
     Mi, mondom, mindnyájan halálhoz készűlünk.
Minthogy hát két úrnak nem lehet szolgálni,
     Szükség az életet gyomorból útálni.
Nem szükséges nékem nektek komendálni,
     Akiket a világ elkezdett útálni,
Ti világ fiai, akiknek anyátok
     E világ és ennek emlőit szopjátok,
Ti álljatok elő, ifjak, és lássátok,
     Hogy néktek is ez a világ mostohátok.
Mert ha ennek minden részét vesszük körűl,
     Tarthatjuk azt méltán mutató tűkörűl.
Az éj és a napok, a reggel, az estve
     Mindeniken az Úr képe van lefestve,
De ha öszvevetjük ezt a másvilággal,
     E romlandót amaz örök boldogsággal,
Nem sértjük meg azzal azt a tökélletest,
     Ha azt mondjuk, hogy ez árnyék, amaz a test.
Ha ennek sebeit azért felfedezzük,
     Szerelmét szivünkből hogy így levetkezzük.
Én is azért, amely hibákat találok,
     Azok közűl kettőt-hármat elszámlálok.
Elmémbe sokféle gondolatok jőnek,
     De ezt azok közzűl választom elsőnek,
Ezt, hogy a jó itten a rosszal határos,
     Egy dolog egyszersmind jó, rossz; hasznos, káros.
De amely dologba magam nem bocsátom,
     A négy elementum elég lesz, úgy látom.
Mi lehet hasznosabb az élő embernek,
     Mint a pára, melyet nevezünk áernek,
Mert ugyan miben áll az ember élete,
     Csak ebben, hogy ki s be járhat lehellete.
Zárd el bár egynehány minutumig tőle
     Az áert, majd lelkét kinyomod belőle.
Nohát már te, édesanya, áer, soha
     Nem vagy-é ellenünk kikelő mostoha?
Sőt inkább te olyan csuda szokást tartasz,
     Hogy magad ölöd meg, akit te feltartasz.
A megbűzhödt áer maga olyan pestis,
     Amely eltemeti az egészségest is,
Spiont fogadunk be, ha téged beszívunk,
     Ellenséget magunk magunk ellen hívunk.
Tebenned gyűlnek meg a tűz villámások,
     Azok a hiúzt is vakító lámpások.
Másik elementum a tűz, hasznos és árt,
     Ha itt használ, ejt majd amott hasonló kárt.
A tűz viszi véghez a harc nagyobb részit,
     E' gyújtja fel a port, kardot, ágyút készít.
A drága kincsekkel tőlt tárház, a bánya,
     Az arany és ezüst a szívnek bálványa,
Enélkűl nem lehet: bányász ebbe rakja
     Aranyát, hogy tőle elváljon salakja.
Én hallgatok, a sok porrá égett Trója
     Elszéledett hamva gyalázatát szólja.
Hallgatok, de tudnám írni, ha kellene
     A tüzet igazán; de csak most ellene
Ti váljatok tüzet okádó hegyekké,
     Kiket egy órányi tűz tesz szegényekké.
A főld a harmadik az oly dolgok között,
     Melyekbe a haszon s kár öszveütközött.
E' szűlt; ennek mindent megtermő kebele
     Sok ezer meg ezer embert felnevele.
Ez ád munka nélkűl gyümőlcsöt eleget,
     Úgy hogy sok megéri véle s több veszteget.
Ez mindent megterem és olyan szapora,
     Hogy az emberek közt nincsen jobb uzsora.
Ad, ami szükséges múlhatatlanképpen,
     Gyönyörködtetést is ád rá szerzésképpen.
Cifrázza a mezőt szagos virágokkal,
     Győzeti Salamont a liliomokkal.
De jaj, kígyó lappang itt is a fű alatt,
     Méreggel van kenve majd mindenik falat,
Ugyanazon főldön mételyek is nőnek,
     Melyből édes gyökér s orvos fűvek jőnek.
Végre negyediknek számlálom a vizet,
     Ez is ha most használ, másszor visszafizet.
Miólta az ember fejét rá vetette,
     Hogy éltét egy kis szál deszkára űltette,
Miólta a vízen járkál s uralkodik,
     A világ mind inkább-inkább gazdagodik.
Hogy ne csak szárazon lenne hadi lárma,
     A víz is a gyilkos Márs mezeje már ma.
Így sokszor a tengert embervér nagyítja,
     És kék színét veres bársony pirosítja.
De sokszor a víz is mit árt, mennyit tehet,
     Sok tengerhez szomszéd főld bizonyság lehet.
Igaz hát, hogy a jó a vésszel határos,
     E világon az is, ami hasznos, káros.
Vesszen hát e világ magának s ez élet,
     Ezeket megvetnünk nem kevés itélet.
De mi szükség nékem már többet beszélni,
     Itt lehet a dolgot lefestve szemlélni,
E virágzott szűznek bár nincs felemelve
     Tovább az ékesen szólásra már nyelve,
Mégis azt állítja, hogy nincs állandóság,
     Salamonnak minden hiábavalóság.
Itt van megmutatva legnagyobb erőben,
     Hogy mitsem nyom éltünk mérőserpenyőben.
Óh, szomorú eset, érzékeny fájdalom,
     Sok szívet részekre szaggató siralom.
Már hát a nagy remény így szakad-e félben,
     Gyász felhőben a nap így borúl a délben,
Avagy meglehet-e, hogy első tavassza
     Már az esztendőnek végét is szakassza?
Ekként fojtod-e meg, halál, azt a virtust,
     Amely még borostyánt vár, nem sötét mirtust.
Ifjak, szűzek, kiket bíztat a kikelet,
     Hogy még ősz vénséget értek, s késő telet,
Ti, kik negyven, nyolcvan nyarat álmodoztok,
     E sírnál most minden reményt feláldoztok.
Itt látok egy letört ágat, mely bimbózott,
     Itt egy ártatlan szín, fehér liliomot.
Éltünk rövid voltát itt láthadd lefestve,
     Hogy nyomozza mintegy a reggelt az estve.
A váratlan gondok mérgesebben rágnak,
     A nem reménylt nyilak még jobb sebet vágnak.
Itt pedig váratlan vendég volt a halál,
     Itt a példabeszéd tehát helyet talál:
Éppen úgy vagyunk az élettel, vígsággal,
     Amint egy bizonyos bizonytalansággal.
Bizonyos az halál, mégis bizonytalan,
     Állandó törvényje nagy és állhatatlan.
Meghalunk, azt tudjuk; ti temető kertek,
     Néma tanúk vagytok, kik benne hevertek.
De már meddig nyúlik fonala éltünknek,
     Addig nincs bélátó sugára szemünknek.
Minden renddel s nemmel köz a halál s élet,
     Az ifjak félhetnek, a vén nem remélhet.
Sem elme, sem virtus, sem remek ábrázat
     Nem fest a halálnak szemfényvesztő mázat.
Ez elmével neme grádusát haladta,
     És micsoda fáról esett, megmutatta.
A virtus ártatlan teste sátorában
     Úgy múlatott, mint egy szentelt templomában.
A kedves gráciák ajjakain űltek,
     Két szín ábrázatján szavai készűltek.
Hogy e virtusokból azért gyümőlcsözne,
     Velek másoknak is hasznot kőlcsönözne,
Egyébre szüksége nem volt, csak időre,
     Hogy élete vége haladna későre.
De még virtusiért elébb megszerette
     A halál, amikor egyszer célba vette.
Nem nézvén, hogy nárcis, tavaszi virágszál,
     A tavasznak első napján éltére száll,
Nem nézvén, hogy most van élte virágjában,
     A huszonharmadik esztendő folytában.
Még a szűzességnek arany idejében
     Kűldi a holtaknak néma seregében.
Azért nincs a halál ellen páncél, pais,
     Nincsen határ szabva, meghalhatsz még ma is.
Bár mint Danaének, van réztornyod s várod,
     Azzal is a halált tőled el nem zárod.
De ily boldog szűzet hogy követnek jajjal,
     Ki az öt szűzekkel felkészűlt olajjal.
Lámpását meggyújtva tartotta kezében,
     Azért menyegzőbe jutott idejében.
Oly vessző a halál, mellyel az Úr sújtott,
     Mint amit Esternek a király kinyújtott.
Nyúgodj meg hát, gyászos úri ház, sorsodon,
     Uralkodj szívedre hatott bánatodon,
Az Úr kinek mit ád, attól megfoszthatja,
     Mondjad hát, légyen meg az Úr akaratja.
Keserű pohár ez, melyet az Úr rádmért,
     Éles nyíl, mely téged most harmadízben sért.
Három esztendeje, hogy kidűlt nagy fényed,
     Ki vélte, hogy a gyász után ezt is érjed?
E' vala csillagod, hű szemeid fényje,
     E' gyönyörűséged s kerted veteményje.
Az Isten, aki most aláz, majd magasztal,
     Ha most látogatott, ismét megvígasztal.
Aki most támasztott egedre felhőket,
     Verje mind hatalmas kézzel vissza őket.
Végre menj a minden öröm kútfejére,
     Az állandóságnak örökös helyére.

Ti már, ez elaludt kisasszony testvéri,
     Jertek, hűségteket hív szívnek esméri.
Ti, kik a szeretet arany kötelével
     Csak egyek voltatok négyen ő szívével,
Amaz atyafiak közt ritka szeretet
     Titeket azon egy aranyláncra vezet.
És én felőletek éppen úgy itélek,
     Mintha most válna el öt eggyé lett lélek.
Testvéred halála hogy lett bánatodra,
     Látom, mintha volna írva homlokodra.
Hullattad könnyedet betegágya mellett,
     Már készűlő lelke terád is lehellett,
De mihelyt elmenél, nem valál mellette,
     A halál fagylaló kezét rávetette.
Eszmélt szerelmedre, amíg eszmélhetett,
     Most ment ki belőle, hogy menni kelletett.
Reád hágy egy áldást mégis örökségűl,
     Kikészűlő lelke még kék ajjakán űl.
- - - - - - - - szívednek felével
     Élj és bírj ez élet minden örömével.
Sok szép csillagokkal tündököljön eged,
     Ne támadjon napod bévonó felleged.
Titeket is szólít, kik hozzá vérséggel
     Voltatok köttetve holtig szívességgel.
- - - - - - atyja testvére, s barátja,
     Reád is az áldást örömmel bocsátja.
Virágzó házatok terjedjen szélessen,
     Sok seculum vele hogy dicsekedhessen.
- - - - - - - - téged is tisztel,
     Atyafiságod vévén tisztelettel.
Néktek is kívánja, hogy az Úr terjessze
     Éltetek határát boldogságban messze.
Azon egy anyától származott - - -
- - - - - - - - - - - - - hív párja,
Ezek közt ötödik és utolsó - - -
     Kit bíztak az egek egy nagy poétára,
Áldd meg minden jókkal, oh Isten, ezeket,
     Koronázd meg végre megőszűlt fejeket.
Végre, kik-e háztól messzire származtak,
     Mint egy nagy törzsöktől szélesen ágaztak,
- - - - - - - - - - - - - fényljetek,
     Mint csillagok, hazánk egén terjedjetek.
Ama hív Úr legyen ti oltalmazótok,
     A jutalom napján megkoronázótok.