[Győzödelmi pompát...]

 

Győzödelmi pompát adnak a halálnak
E szomorú táblák, amelyek itt állnak.
S betűik, melyeket a halandók keze
Az emlékezetnek vájni igyekeze,
Azt mondják, hogy ezen főldnek darabjai
Gyászos tömlöcébe rejtettek rabjai;
Vagy pedig azoknak jajjaikról szólnak,
Kik az ide rejtett holtakért gyászolnak.
Szomorú szavakkal azt magyaráztatják,
Hogy őket is ilyen sírba nyújtóztatják,
Hogy teljes erővel ámbár törekednek,
A halál tőriből ki nem menekednek.
Mi hát az oka, hogy sok ember éltébe
Közelgő végét nem veszi eszébe?
Mi az oka, hogy az, aki sírba zárja
Barátját, magára a halált nem várja?
S mikor sírja felett szemeit kisírja,
Eszébe is alig jut a maga sírja?
Sőt bár hűlt tetemét zokogva öleli,
Hogy valaha olyan lenne, nem képzeli.
Ki kísért sokakat a holtak helyére,
Hogy ő is oda jut, nem fér a fejébe.
Óh halandó, bizony szem-bekötve játszol,
Mivel magad előtt embernek nem látszol.
Múlandóságodat így meg nem foghatod,
Melynek igazságát kézzel tapogatod.
Óldd le szemeidről ezt a szemfedelet,
Néked is véged lesz, mint másnak vége lett.

Sietnek éltednek szempillantásai,
Mint a folyóvíznek nyargaló habjai.
Mint a saskeselyű repűl ellenséggel,
Így telnek napjaid hirtelenséggel.
A meggörbűlt vénség fonnyadt ráncainak,
A kegyetlen halál felvont nyilainak
Még a kegyesség, amely sokat tehet,
Késedelmet hozó akadály nem lehet.
Nem, ámbár mindennap százszor könyörögjél,
Mert a mindenekkel köz koporsó elnyél.
Nem bánnak az egek úgy a mai jókkal,
Mint amaz életbe felragadt Énókkal,
Nem jön le azoknak több tüzes szekere,
Hogy azt elnyerhetnéd, amit Illyés nyere.
Nem, és bár szívedbe légyen hív tisztelet,
Néked is véged lesz, mint másnak vége lett.

Ezek a halálra vezető ösvények,
Melyeken járnak a főldi jövevények;
Amelyeken bizony mindnyájan, kik vagyunk,
Magunk után egyszer hűlt nyomokat hagyunk.
Már akár királyi méltóságban légyünk,
Akár a kúnyhóban koldúskenyért égyünk,
Akár erőtlenek légyünk, akár merő
Derekunkban lakjon herkulesi erő.
Híába nem lészünk katonák, híába
Nem űlünk a veszni indúló gályába. -
Mert nemcsak a harcok vérengző mezeje
A kegyetlen halál múlatozó helye,
Nemcsak a tengernek haragos habjai
Életünknek véget vethető okai.
Ezer az út, mely a halálra vezet,
Kibeszéllésére nincs elég nevezet.
Volt-é valaha oly város, amely mellett
Temetőhelynek is helyt adni [nem] kellett?
Sőt van-é, amelynek több volna lakója,
Mint amennyi holtat rejt el koporsója.
Ez innen hát hozzád, ember, a felelet,
Néked is véged lesz, mint másnak vége lett.

Mindened elhagyod, amelynek életed
Gyönyörűségeit, míg élsz, köszönheted.
Itten kell hagyni a drága örökséget,
Itten, ha férj vagy, a kedves feleséget,
Ha lettél éltedbe gyermekek atyjává,
Szerelmes gyermeked lesz gyászos árvává.
Rakás aranyaid tőled elmaradnak,
Csak egy őltönöcskét s egy oszlopot adnak,
Egy deszkából csinált szomorú hajlékot,
Más veszi kezére a több maradékot.
Így borítnak reád végre szemfedelet,
Néked is véged lesz, mint másnak vége lett.

Hogy ez így lesz, hidd el, mert a' bizonyítja,
Kinek hűlt testét e sírhalom borítja,
Ki néked, útazó, bár megnémúlt szája,
E magán tapasztalt dolgot prédikálja.
Halld meg, ki légyen, ki ilyen intést teve
Hozzád, és szívedre légyen írva neve.
- - - - - - - - kinek volt hazája
Nagyvárad, a Sebes Körös partja tája.
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Szülei, akiknek viteték utána
A mennyei lelkek boldog hazájába,
Életének - - - - - - - nyarában.
- - - - - - - - kivel a szeretet
Arany láncaival egybe szerkesztetett,
Akivel ameddig éle szeretetbe
- - volt a mező nyári őltözetbe,
- - - - - - - - kinek adta szívét,
Tisztelte másodszor mint szerelmes hívét.
Kinek volt élete, míg az Úrnak tetszett,
A Ceres sarlója - - - - - - metszett.
Ennek magzatihoz, míg végbúcsút vészen,
Rebegő nyelvével ily beszédet tészen:
Szerelmes - - - - - - - - amíg még
Tőled végsőképpen el nem venne az ég,
Jövel, hűlt karjaim gyenge szorítása,
Haldokló ajakam anyai szóllása
Hadd találhassa meg hív szeretetedet,
Mely kedvessé tette nálam személyedet.
Reád és életed szerelmes párjára,
- - - - - - - - tetsző virágára
Az egek harmatja kövér cseppel húlljon,
Hogy lankadt orcátok rózsája vidúljon.
Ti is - - - - - - - - - - - - - -
Akikért éltemet nyújtani kívánnám,
Előttetek végkép, míg elbocsátnátok,
Szívem szeretetét hadd buzogja rátok.
Az egeknek rátok terjedő hatalma
Légyen élteteknek gyámola s oltalma.
Az árváknak atyja végyen védelmébe
Világi éltetek minden idejébe.
Eredj már, útazó, de emlékezz erre,
Hogy a halál számot tart minden emberre;
Eredj, de maradjon nálad e felelet:
Néked is véged lesz, mint másnak vége lett.


[Vagyon egy oly tenger...]

 

Vagyon egy oly tenger ezen a világon,
Melynek feküvése van minden országon.
Bizonytalan ennek határa és partja,
Bátor bizonyosnak minden ember tartja.
Sok dúlás, zűrzavar keblébe rejtezett,
Benne a Sirtesek fogtak mintegy kezet.
Darabos kősziklák lappanganak nála,
Hova mint megannyi Atlas teste szálla.
A kegyetlen szelek rajta dühösködnek,
A habok egymásra mászva erőlködnek.
Eurus felette Zefirust kergeti,
Austert Boreás nyomja s fenyegeti.
A nagy gályák rajta szinte úgy sűlyednek,
Mint a csónakocskák, ha szelek erednek.
Sokan alig mennek itten egy keveset,
Mindjárt elmerűlnek (óh, siralmas eset).
Mások több ideig lebegnek felette,
De ha a szél magát nékik eresztette,
Csakugyan végtére ők is elmerűlnek,
A tenger vizének örvényébe dűlnek.
Ezen tenger nevét ha tudni akarod:
Az élet; s a vizét magad is zavarod.
Lakosok számával hogy magát győzheti,
Minden ország csupán ennek köszönheti.
Meddig tartson ennek széle és határa,
Annak soha senki végére nem jára.
Mint megannyi szélvész, a sok veszély ebben
A veszedelmekkel megrakott helyekben,
Melybe még valahány hajók verődtenek,
Ízre-porra törvén, eltemetődtenek.
Viaskodnak ezen a szelek egymással,
Öszvecsapnak, vínak szörnyű csikorgással.
Nincs ezen békesség, nincsen nyúgodalom,
Uralkodik benne a kín és fájdalom.
A szegényt, a királyt egyformán forgatja
Engesztelhetetlen kemény indúlatja.
Sokan még csak alig érkezhetnek erre
A nyomorúsággal megrakott tengerre,
Vitorlájok szélnek alig eresztetett,
Már akkor hajójok széjjel feszíttetett.
Mások eltőlthetnek számos esztendőket,
Míg a tenger hányja ide s tova őket.
Végre veszedelmes örvényre találnak,
Melybe keze közé esnek a halálnak.
Ily tengeren való hajókázásának
Vete véget, akit e sírba zárának.
- - - - - - - - vala ennek neve,
Ki is a tengeren immár elsűlyede,
Mert - - esztendők elfolyása alatt
Minden nyúgodalom nélkűl rajta szaladt.
Sok viszontagságot látott és szenvedett,
Mígnem végezetre partra verekedett.
A szelek gyakorta felkeltek ellene,
De megszabadítá azoktól istene,
Mivel hajójának a hit volt kormányja,
Aki ezzel bírhat, azt a szél nem bántja.
Édesatyja, aki előtte meghala,
- - - - - - - - - - - - - vala.
Édesanyja - - - - - - - - - - - -
Társánál számosabb napokat számlála.
- - - - - - - - az ő kedves párja,
Kinek megholt testét már most a sír zárja.
Amely kevés időt együtt élhetének,
Abban az egyesség remeki levének.
Galambi szelídség lakozott házokban,
A jámbor kegyesség járkált udvarokban.
Mindketten egy szívvel csak azon voltanak,
Hogy szűntelen az Úr útjában járjanak.
Akkor is, amidőn egymástól elváltak,
Az Úrban váltak el s tőle el nem álltak.
Vége van már csendes tengeri útjának,
Lakója a boldog mennyei hazának.
Elérte a partot, sőt reá is hágott,
Már többé nem szenved változandóságot.
Örűl, hogy bátor rá sok szél törekedett,
Mindazáltal hajótörést nem szenvedett.
Néktek pedig, kik még a titkos tengeren
Bizonytalanság közt vagytok sok ezeren,
Ímé, tanácsot ád, melyet kövessetek,
Hogy a partra ti is békével érjetek.
Az Úrnak félelme légyen vitorlátok,
A Jézust vezető csillagnak tartsátok,
Amerre e' vezet, arra siessetek,
Így lesz aztán boldog útatok s végetek.


[Az életnek hasznát...]

 

Az életnek hasznát csak azok aratják,
     Kik magokat ebben mélyen nem avatják.
Aki e világon nem él e világnak,
     Boldogtalanságát tartsa boldogságnak.
Nem célom az Isten kezeit gúnyolni,
     Nemes alkotmányát rútúl ócsárolni,
Momussal nem kötök gáncsot munkájába,
     Isteni hatalma tágas piacába;
De hogy a bűn már ezt Babylonná tette,
     Illő s nagy okosság elfutni mellette.
Ezt becsűljük-é hát, ki nem becsűl minket,
     Lábával tapodja minden érdemünket?
Ki az indúlatok rejtekit kinézi,
     S adományját ahhoz szabja és intézi,
Akinek a szívét izzasztja és rázza
     A nagyravágyásnak szerelme s hagymázza?
Az égig nőtt arany hegyekre vezeti,
     És onnan adózó bányákra űlteti.
Minden bujaságra ingerlő dolgokkal
     Bíztat, mint megannyi gyújtó kanócokkal.
Mit ád a szerencse, a világ kockája,
     Annak is, akinek messze ér pálcája?
A férgek rágják ki a selymet s tafotát,
     Egy sárház váltja fel a gazdag palotát.
Lássad e világnak csalárd mesterségét,
     Hogy titkolja minden dolog kicsinységét.
Ennek oly múlandó minden ajándéka,
     Mint a nappal látszó testeknek árnyéka.
Csak név a méltóság, nem valóságos rang,
     Hogy szembe uralják az embert, csupa hang.
A bujaságot is jobbnak nem találom,
     Ez is csak egy halált hozó, rövid álom.
A főldet tapodod, felnéz ábrázatod,
     Az ég a te hazád, azzal azt mutatod.
Csak azért lettünk-é, hogy szenvedjünk, tűrjünk,
     Itt légyünk és járjunk, ételt, italt szűrjünk?
Hát itt van a határ, többet nem reménylünk,
     Az oktalan barmok sorsa közös vélünk?
De hisszük, lelkünket más, jobb élet várja,
     Bár testünket a sír kebelébe zárja.
Vesszen hát magának e világi élet,
     Noha ezt megvetni nem kevés ítélet.
De senki a szívét ehhez ne ragassza,
     A halált vagy a más életet válassza.
Itt a példa; ez az, akinek holt teste
     Magának nyugvásúl ez helyet kereste.
Ez az, akit hívok tanúbizonyságnak,
     Ki e világon élt, nem élt e világnak:
És mint a vízben is látszanak csillagok,
     Holott az ég bóltján függenek ők magok:
Úgy is látszott itt, de oda felhágott,
     Hol az Úr készített néki boldogságot.
Életét csak annak szentelte és adta,
     Aki a keresztért fiának fogadta.
Ez az igaz atya, e' hágy örökséget
     Fiainak, amely soha nem ér véget.
- - - - - - - - atyja, mely nevezet
     Még ma is sokakba kedves emlékezet!
- - - - - - - - fogadta méhében,
     E' nevelte híven erőtlenségében.
Ennek gondja alatt jutott az időre,
     Melyben alkalmatos volt a jegygyűrűre.
Szóllana, az áldás függ mintegy a nyelvén,
     De nem szólhat, az Úr szele érdekelvén.
Végső tekintete, végső sóhajtása
     Kedves magzatinak egy summás áldása.
- - - - - - - - - - - - - hív párja
- - - - - - - - asszony is megvárja.
Várja, hogy atyai áldásod vehesse,
     Utólsó csókodnak lehessen részesse.
Néked elég áldás nagyérdemű férjed,
     Ezt Isten különös gondjának esmérjed.
Ez a szent ház egyik megmaradt Atlássa,
     Oskolánk oszlopa, oktató Pallása;
Ez a Palladium, ezzel áll fel Trója,
     Míg ezáltal Isten javunkat megója.
Ezért sóhajtásink párázati mennek
     Királyi székihez az erős Istennek,
Hogy a nyavalyákat tiltsa tőle messze,
     És drága életét sokáig terjessze.
Utolsó áldását adja - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - társának.
Leányi hűségét néki is esmérte,
     Kivánja, az egek hogy áldják meg érte.
Légyen az Úr gondja éltetek védelme,
     Hogy a történettől ne légyen sérelme;
Végre pályátokat midőn elfutjátok,
     Oda juthassatok, ahol van atyátok.
Már ti eltörődött tagok, nyúgodjatok.
     Ti pedig, szomorú felek, vígadjatok,
Hogy jó atyátoknak teste mikor meghűlt:
     Lelke a boldogok hazájába repűlt.


[Mint foly a sebes víz...]

 

Mint foly a sebes víz, úgy múlik az élet,
Közelít minden nap hozzánk az ítélet.
Ezt hírdeti néked, bár megnémúlt szája,
- - - - - - kinek előtted példája.
- - - - - - - - tartott betegsége,
- - - nyár után lett éltének vége.
Így cselekszik éppen urunknak kalmárja,
Sárnak tart itt mindent, ama kincset várja.
Állj meg, ha érkezel, útazó, e szóra,
Csak addig, míg lefoly egy fertálynyi óra.
Azt mondják, valakik e főld színén állnak,
Egyenként prédái lésznek a halálnak.
Nem kedvez a halál kicsinynek vagy nagynak,
Zsoldot adnak ennek, kik e főldön laknak.
Úgyhogy ma e főldön, kik lehellést vésznek,
Száz esztendő múlva mind porokká lésznek.
Xerxes, a perzsáknak hatalmas királyja,
Virtusait kinek még ma is csudálja,
Amennyire terjed a főld kereksége,
Tűkör mert még ma is az ő vitézsége,
Könnyeit orcáján örömmel hullatá,
Zokogó panaszát ekképpen hallatá:
Ímé táboromat a főld alig bírja,
Mégis nemsokára a főld lészen sírja
E sok ezerekből álló számos népnek,
Eközött kicsinynek, nagynak, rútnak, szépnek.
E' pedig azt mondja: valakik itt állnak,
Nemsoká prédái lésznek a halálnak.
Bizony, ha elménkkel a múlt esztendőre
Visszanézünk s megyünk az elmúlt időre,
Sokkal többet látunk a főldnek porába,
Mint volt a rettentő Xerxes táborába.
Kiket sem a szépség, sem az okos elme
Meg nem szabadított, sem Isten félelme.
Az ékesen szóllást mindenek csudálják,
Kik a bőlcsek közé magokat számlálják.
De ez is meg nem ment senkit a haláltól,
Amint tanúljuk ezt magától szent Páltól.
Múlandó a szépség, ha ki csak ezt nézi,
Gond, betegség, idő hamar megigézi.
Mondd meg, hol Absolon deli termetével?
Porrá lett, a férgek osztoztak testével.
A bőlcsességnek is eleven példája,
Oda van Salamon bézáratott szája.
Kit láttál valaha Dávidnál szentebbet,
Példát a halálra nem látsz ennél szebbet!
Ékesen szóllás kell? hol van Demosthenes,
Cicero, Ulysses, hol van Diogenes?
De hol van az, aki, míg e főldön éle,
Bőlcs nyelvével a Szentírásból beszéle?
Szólítsd meg e gyásszal béfedett koporsót,
Ezt mondja: a halál mindenre vét sorsot.
Csak ilyen az ember, ilyen hát az élet,
Számadásra hívja őtet az ítélet.
Ímé, ez az Isten hűséges szolgája
Megholt s jutott örök hallgatásra szája.
Ki a Szentírásnak tiszta szent vizével,
Hat esztendők alatt élő beszédével
Vezérlette híven pásztorsága nyáját,
Míg ki nem futotta éltének pályáját.
Ha kérdezed nevét, s élete folyását,
Értsed születését, helyét és lakását.
Az ő életének legelső kezdete
- - - - - - tisztes szüléktől lehete.
Ezerhétszáznegyvenkilencnek mentébe,
Mikor a nap lépett a - - jegyébe.
- - - - - - - volt édes atyja neve,
Ki már őelőtte halál-préda leve.
Méhében fogadta - - - - - - - -
Kit nem vélt, hogy élve maga után hanna.
Ezen jó szülei még gyenge korába
Béiratták őtet múzsák táborába,
Hol mindjárt jeleit elméjének adta,
Tanuló társait könnyen meghaladta.
Magára palástot őltözvén végtére,
Példa volt és szolgált az ifjak díszére.
Legelső tisztségre ezek közt hogy jutott,
Fáradhatatlan volt, bár izzadt és futott.
Majd szélnek eresztvén innen vitorláját,
Megnézte a kűlső nemzetek hazáját.
És a tudománynak becses cseppjeivel
Megrakva egynéhány esztendők mentivel,
Amint a dolgos méh, úgy jött hazájába,
Cicerói nyelvet hozván le szájába.
Itt alig pihent meg, - - mindjárt kérte,
Mert a virtusokat őbenne esmérte,
Hogy vezére lenne az ecclesiának,
Ama mennyei Úr kedves sajátjának.
Melyet meg is nyervén, pásztorsága alatt
Amíg legelt a nyáj, - - esztendő haladt.
De az Úr már őtet örök pappá tette,
A boldog lelkekkel egy székbe űltette.
Mert midőn, ím, folyna - - - hónapja,
Éltét elfogyasztá - - - - - - napja.
És már - - órára az idő virrada,
Akkor az ég néki ily szózatot ada:
Jó vagyon, hív szolgám, hűséged jutalmát
Megadom, vedd el hát lelked nyúgodalmát.
Míg hát hideg testét a főld bétakarja,
Búcsúzó szavait mondani akarja.
Elsőben is téged veszen hát nyelvére,
Ki szűlted s vigyáztál gyenge életére.
Ama hív fiúi és buzgó szeretet,
Amellyel tehozzád mindig viseltetett,
A fagyos vérben is magát kimutatja
És végső áldását ekképpen hallatja:
Hozzám hűségedet el nem felejthetem,
Mindég háládatos szívvel emlegetem.
Mert míg nyavalyáim tetemim szaggatták,
Szemeid magokat könnyekkel áztatták.
Amidőn eljön is halálom órája,
Melyen életemnek volt végső csatája,
Akkor is szikrája hív szeretetednek
Kitetszett erántam s igaz hűségednek.
Mely kegyességedért nagy jutalmad légyen,
Világi éltednek míg folyása mégyen.
Kedves - - - - - - életemnek párja,
Tudom, hogy szívedet epesztő bú járja,
Hogy el kell temetned azt, akit szerettél,
Kivel arany lánccal egybeszerkesztettél,
Hogy az özvegységnek gyászos inségére,
Váratlan órára életed már ére.
De távoztasd szíved sűrű fellegeit,
Könnyebbítsed minden bánatid terheit.
Mert az Úr, az árvák s özvegyeknek atyja,
Szabadúlásodat néked megmutatja.
És bár most leányát ostorával sujtja,
Bízzál, mert végtére segedelmét nyújtja.
Már én megyek, az Úr viselje gondodat,
Siralmaid után hozza fel napodat.
Te is, Jézusomnak szerelmes jegyese,
Ki magának téged vérével kerese,
Virágozz, módjára a szép pálmafának,
Amelyhez az írígy kezek gyakran vágnak.
Végre hűségednek zőldelő pálmáját
Nyerd el az idvesség fényes koronáját.
Néked már, megfagyott testemnek sátora,
Csendes házad lészen a főld hideg pora.
Lelkemnek majd ismét veled egyessége
Lészen, midőn eljő nyúgodalmad vége.


[Az ember életét...]

 

Az ember életét hogyha jól vizsgálod,
Hogy az csak bújdosás, könnyen feltalálod.
A világot mintegy nagy pusztának leled,
Melyen minden ember csak vándorló veled,
És hogy e világon vándorlónak tessék,
Kivánod-é, hogy úgy elődbe festessék.
Nincs bizony e főldön senkinek hazája,
Másutt lesz az, ahol nem kell több hozzája.
Nézd végre a halál tárházát, e testet,
Melyet a bőlcs Isten bár szépen kifestett,
Csak mintegy fövényen épűlt és gyengén áll,
Leomlik, a halál szele ha rátalál.
Örökös hazája nincs hát itt senkinek,
Másuvá kell menni innen kinek-kinek.
Bár birodalmaknak határa messzire
Terjedjen a főldnek utólsó szélire,
Mégis jövevénynek őtet nevezhetem,
E nevezet alól sőt ki sem vehetem,
Örök lakozása mert a főldön nincsen,
Halhatatlanságot nem vehet a kincsen.
Nagy Sándor, e világ meghódoltatója,
Nem lehete ennek örökös lakója,
Hanem mint bujdosó úgy ment által azon,
Csakhogy a szerencse követte s a haszon.
Ilyen értelemben még az is bújdosó,
Aki a pogányi homályban - - -
De egy jó keresztyén máskép is jövevény,
Hogy így megpusztuljon, hol sok a - - -
Mert nincs maradandó város, nincs itt haza,
Mikor az égbe megy, akkor megyen haza.
Oda vágyakozik oly szívesen menni,
Mint az útas, ahol meg akar pihenni.
Csak e' minden gondja, hogy oda eljusson,
Sőt már ott van szíve, bár itt alatt fusson.
Jól tudom, hogy nevét éppen nem vérezem,
Mikor ez óhajtott nevéről nevezem.
Jövevénynek magát mert maga vallotta,
Édes hazájának az eget tartotta.
Sőt teljes életét bújdosásnak nézte,
Útját hazájába felfelé intézte.
Mint a bőlcs útazó idegen országhoz,
Úgy ő sem ragadott világi javához.
Hanem járt szűntelen hazájának után,
Melybe ért - - - esztendei után.
Látja már szépségét kívánt hazájának,
Mely vagyon felette a kék ég bóltjának,
Látja lába alatt ott a csillagokat,
Melyeket csak úgy néz, mint kis lámpásokat.
Mert fenn a mennybe lát nem oly dicsőséget,
Hanem ezerszerte nagyobb fényességet,
Látja a sok ezer angyali rendeket,
A már dicsőségre eljutott szenteket,
Akikkel mint polgártásaival örűl,
A mennyei király dicsősége körűl.
De már hideg testét a gyászos bólt várja,
Jertek hát, kedvesi, míg a sír elzárja.
- - - - - - - - kedves éltem párja,
Jól tudom, rád tódúlt a bú özön árja.
Keservesen esik elválásom tőled,
De kérlek, örömmel eressz el előled,
Mert bújdosásimnak megvan kívánt vége,
Hazám már énnékem az ég dicsősége.
A te élted pedig az Úrnak jobb karja
Minden veszély ellen, hidd el, bétakarja.
Te is elvégezvén majd főldi pályádat,
Találd meg a mennyben dicső koronádat.
Kedves - - - - - - - - - jertek már,
Atyai áldásom mivel titeket vár.
Vegyétek el tőlem utólsó csókjaim,
Melyeket adhatnak hideg ajakaim.
De szűnjék szemetek szakadó zápora,
Bár testem elfedi a főld hideg pora.
Az árváknak atyja mert nem hal meg soha,
Csak ti jók legyetek, nem lesz ő mostoha.
Ifjúi éltetek terjessze sokára,
Ha kimúltok, légyen néktek kész szent vára.
Már kedves - - - - - - - - - - - - -
Jertek hideg karom megölelésére.
A szerelem lánca mert tudom egyesít,
Egy lélek két testet bennetek egyesít.
Az Úr, ki most értem szemetek áztatja,
Tudom, szíveteket megvígasztalhatja.
Meg is vígasztalja s megáld benneteket,
Látogatván minden jókkal élteteket.
Nem bocsát ily felhőt többé éltetekre,
Míglen későn felvisz a boldog helyekre.
Még hozzád - - - - - - - - van egy szóm
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Anyai hűséged óh meg nem tagadom,
Még hamvaim közt is ímé ezt fogadom.
Te pedig, bújdosó társam, fáradt testem,
Amint veled együtt az eget kerestem,
Úgy majd a hazába együtt lészel velem,
Ahol már lelkemnek kész nyugalmát lelem.


Gróf Károlyi József úrnak

 

A nagy gróf Károlyi Józsefet s isteni
Fényű virtussait kezdem énekleni.
     Legszentebb igazság! hagyd el az egeket!
     Szállj le s újjaiddal illesd ez éneket!
S engedd, hogy a költő véknyan szőtt meséje
Lehessen ártatlan fejed piperéje.
     Mondd meg a dicsőség halmán Károlyinak,
     Mint adódott fényes széke atyjainak.
Csak alig virágzott ifjúsággal képe,
Már az érdem köves bércére fellépe.
S követvén ősinek dicső nyomdokait,
Botlás nélkűl járta darabos hantjait.
     Bár a most serdűlni kezdő Alcidesnek
     Sokan sok akadályt s leseket keresnek:
De mégis, hogy útját emberűl megfussa,
Van egy kézenfogva vivő Frónimussa.
     A gyönyörűségnek, mely a virtust veszti,
     Bágyasztó karjai közé nem ereszti.
Tudván, hogy e csalárd énekű szírenek
Sok nagyot halálos sírba temettenek.
     Megvetvén hát ifjú szíve puha kényjét,
     Mászkálja a virtus és érdem ösvényjét
S végre kimerített erővel, izzadtan
A meredek bércnek szélére felpattan.
Hol a tiszteletnek űlvén hintajába,
Az érdemmel együtt megy dicső várába,
     Itt elkopott útas-ruháit leveti,
     Bársony palástjába Hónor őltözteti.
Letörölvén izzadt cseppjeit újjával,
Éleszti az égből szállt ambróziával. -
     Azután csókokat orcájára vetvén,
     Fejet hajt, és nyájas karjain vezetvén,
Viszi a dicsőség fényes templomába,
Mely a hegytetőn függ, az ég szomszédjába.
     A halhatatlanság pitvara, s mennyei
     Éltünknek itt nyílnak örök esztendei.
Itt a dicsőségnek vezeti elébe
Károlyit s ajánlja ősei rendébe.
     Őseinek; akik már a dicsőségnek
     Egén első fényű ragyogással égnek.
Kiknek már neveik a templom falába
Metszve tűndökölnek adamás táblába.
     S lelkeik egy fényes ködből font fellegnek
     Szárnyain a többi hérókkal lebegnek. -
A József nevét is ezek után vágja,
Hogy az idő irígy foga meg ne rágja. -
     Ekkor a dicsőség székébe űltette,
     Isteni kezeit rá áldással tette.
Mennyei súgárral ragyogtatja szemét,
Mely világosabbá tégye nagy érdemét. -
     Végre a templomból mindnyájan kijőnek,
     Viszi karonfogva egy laurus erdőnek,
Mely a gyémántokkal fénylő falak mellett
Örök tiszteletű árnyékkal zőldellett.
     A héróknak sírja egy csendes berekbe
     Szent borzadást öntött a néma lélekbe.
Amint fekűvének itt a hazafiak
Örök áldására méltó Károlyiak:
     Tisztes hamvaikon borostyánok nőttek
     S felettek szentséges árnyékokat szőttek.
Melyek a nékiek áldozó hazának
Sóhajtásaitól gyengén suhogának.
     S a bennek pihegő ekhónak kebele
     A sír felé bágyadt hanggal nyögdécsele.
A dicsőség egyik laurusra felhága,
S róla egy pár legszebb ágacskát levága.
     Mely a fáról függő és ellenséges vért
     Izzadó fegyverek vasához még nem ért.
Még most is könnyekkel csorgott ágacskája,
Melyet sok hazafi hullatott reája.
     Meleg volt még most is a hív magyaroktól
     Levelére mélyen raggatott csókoktól.
Ezt kötötte öszve, s a mindég mellette
Őrt álló Zichynek kezébe engedte.
     Nem lévén senki is nála méltóbb erre,
     Hogy laurust tehessen egy ilyen emberre.
Meglett: s ekkor eljött Zichy Károlyival,
A haza sokféle rendű fiaival. -
     Melyet látván Pallás, a megkoszorúzott
     Grófnak múzsáival örömnótát húzott,
Kérvén térdhajtással annyi gráciáját,
Hogy végye kedvesen vékony hederáját,
     Melyet az örvendő magyar Hélikonnak
     Ártatlan leányi tisztelettel fonnak.
S ámbár ékesítse dicső borostyánja:
Ez is homlokait csókolni kívánja;
     Hogy tanúja légyen azon tiszteletnek,
Mellyel eránta a múzsák viseltetnek.

     Én is itt a hegy tövében,
          Hol nem igen meredek,
     Nagysádnak magam nevében
          Apró violát szedek;
     És laurusához kapcsolva,
          Bémutatom kézcsókolva:
     Végye tőlem kegyesen!

Az élő nyelven tett köszöntés

Eljöttetek hát, óh, haza nagyjai!
Dicső személyek! akiket a mai
     Idők örömmel énekelnek
     S glória vára felé emelnek.

Nagy nemzetünknek csillaga, gróf Zichy!
Dicséretinknek érdeme csak kicsi:
     És így talán homályosítjuk
     Majd ha nagy érdemidet nagyítjuk.

Nagy gróf, dicső vér, Károlyi! Nagy nemed
Nagyobbra fogja vinni nagy érdemed:
     Mi hát, kik e kis vőlgybe űlünk,
     Mély özönébe nem is merűlünk.

Köszönni mégis tiszteletünk vezet,
Csókolni légyen hát szabad e kezet!
     Hadd zengjen ilyen szíves ének
     A magyarok kegyes Istenének:

Dicső hazánknak nagyjai, éljetek!
Járjék az érdem istene véletek,
     A virtus érc bástyája légyen
     S több koszorút fejetekre tégyen.

Múzsák, vegyétek isteni szárny alá,
Ezt már sok árva múzsa tapasztalá;
     Hogy védjen ily hatalmas Aegis
     Béfedezése alatt az ég is!


Az énekek

 

Fébus
A Hónortól, Pallástól és Hírtől kísértetve a Múzsákhoz

Fébus

Múzsák! kik a zőld Tempében
Múlattok a hegy tövében,
     Jertek vígan énekelő
     Lanttal elő!
Kezdjetek új éneket,
A most jött fő rendeket
     Vélek tisztelvén.

Múzsák

Óh, mi nem hallottuk még,
Mely méltóságos vendég
     Peng itten a Hír nyelvén?
     Peng itten a Hír nyelvén?

Fébus

Itt országunk fő bírája,
Kit méltán tisztel hazája,
     Eljött hazánk nagyjaival
     S Károlyival.

Múzsák

Gróf Zichyt, gróf Károlyit,
A Thémis apostolit
     Látja Pallásunk.

Fébus

Tiszteljétek énekkel!

Múzsák

Ekhózzon hát nevekkel,
Ekhózzon hát nevekkel
     Örvendező szállásunk!
     Örvendező szállásunk!

Fébus

Nohát hárfátok
Ha leraktátok,
     Szedjétek kezetekbe.
Tágúlt húrjait
Hangoztassa itt
     E kies berekbe.
Mondjatok mindnyájan tátott
Torokkal hangos vivátot,
     S e két méltóság nevének
     Zengjen Pinduson az ének.

Múzsák

Éljen Zichyvel
S kísérőivel,
     Éljen Károlyink, éljen!
Mi térdhajolva
És kézcsókolva
     Mind tiszteljük mélyen;
Azt kívánja e vivátunk,
Melyet az égre bocsátunk,
     Azt kívánja Debrecennel,
     Azt nemzetünkbe mindennel:
Hogy sok időkig,
Sok esztendőkig
     Tartsa meg őket az ég!
Mert mindnyájának
Szíve hazának
     Szeretetivel ég.

Fébus

Rekesszük mindnyájunkat nagyságtok kegyes szívébe.

Múzsák

Rekesztjük mindnyájunkat nagyságtok kegyes szívébe!
Élesztgessen bennünket annak szeretetivel.

Fébus

Óh, ne vessen el!

Múzsák

Óh, ne vessen el!

Fébus

Fedje Pindusunkat!

Múzsák

Fedje Pindusunkat!
Nagyságtoknak szenteljük fel mindnyájunkat.

1794. július 5.