Az estve

     A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,
Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.
Haldokló súgári halavánnyá lésznek,
Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Az aranyos felhők tetején lefestve
Mosolyog a híves szárnyon járó estve;
Melynek új balzsammal bíztató harmatja
Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja.
A madarkák meghűlt fészkeknek szélein
Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein.
A kis filemile míg magát kisírta,
Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.
A vadak, farkasok űlnek szenderedve,
Barlangjában belől bömböl a mord medve. -
     Ah, ti csendes szellők fúvallati, jertek,
Jertek füleimbe, ti édes koncertek;
Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;
A ti nyájasságtok minden bút eltemet.
Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek,
Lankadt kebelembe életet öntsetek!
Mit érzek?...míg szólok, egy kis nyájas szellet
Rám gyengén mennyei illatot lehellett.
Suhogó szárnyával a fák árnyékinál
Egy fűszerszámozott theátromot csinál,
Melybe a gráciák örömmel repűlnek,
A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek;
Hol a csendes berek barna rajzolatja
Magát a hold rezgő fényénél ingatja.
Egyszóval, e vídám melancholiának
Kies szállásai örömre nyílának.
     Késsél még, setét éj, komor óráiddal,
Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:
Úgyis e világba semmi részem nincsen,
Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen;
Mikor a világnak lármáját sokallom,
Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom,
Mikor az emberek körűltem zsibongnak,
S kényektől részegen egymásra tolongnak.
     Bódult emberi nem, hát szabad létedre
Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?
Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen,
Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen.
Mért szabtál hát határt önfiaid között;
Ládd-é már egymástól mind megkülönözött.
Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.
Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált,
Per és lárma nélkűl annyi embert táplált,
S többet: mert még akkor a had és veszettség
Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség.
Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak, szegénynek.
Az igazságtévő határkő és halom,
A másét bántani nem hagyó tilalom
Nem adott még okot annyi sok lármára,
Mert az elégség volt mindennek határa.
Nem állott volt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen,
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.
Nem bírt még a király húsz, harminc milliót,
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,
Melyből boldogokká tudja őket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen miből venni.
Nem bújt el a fösvény több embertársától,
Hogy ment legyen pénze a haramiától,
Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett,
Mert gonosz erkőlccsel senki sem született.
Nem is csuda, mert már a rétek árkolva,
És a mezők körűl vagynak barázdolva;
Az erdők tilalmas korlát közt állanak,
Hogy bennek az urak vadjai lakjanak;
A vizek a szegény emberekre nézve
Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve.
     Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág,
Melyet árendába nem ád még a világ.
Te vagy még, éltető levegő! amelyen
Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen.
Téged még, óh legszebb hangú szimfónia,
Ingyen is hallgathat minden emberfia:
S titeket, óh édes erdei hangzások,
Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások:
Mikor a mesterség gyáva hangjainál
A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál.
     Óh, áldott természet! óh csak te vagy nékem
Az a tetőled nyert birtokom s vidékem,
Melynek én örökös főldesura lettem,
Mihelyt teáltalad embernek születtem.

Az álom

     Boldogok azok, akik úgy alusznak,
hogy többé fel nem ébrednek. Sőt ez a
kívánságom is haszontalan, ha az álmodozások
ostromolják a sírhalmokat.

Préd. 3 : 19, 20, 21.

Jön az álom s mindent pihenésre hajta,
     Az éjjelnek barna palástja van rajta,
Beborítja véle a főldet s az eget,
     Alóla altató mákolajt csepeget,
Melynek hűs balzsama a benne feredett
     Szemhéjaknak édes nyúgovást engedett.
Lágy karjain fáradt érzékenységinket
     Ringatja s egy másik világba tesz minket,
Hol sok ezer képpel elménk játszodtatja
     Valóság képébe tűnő ábrázatja.
Most az öröm arany hegyeit ígéri,
     Az áldás javait bő marokkal méri,
Majd a félelemmel rettenti lelkünket
     S a kétség szélére viszi életünket.
De akármint tűnik képzelődésünkbe,
     Valódi örömöt terjeszt ő szívünkbe;
Apolgató karral kötésink feloldja,
     Ellankadt erőnkhöz új erejét toldja,
Megtört érzésinket símítja kezével,
     Új életre hozván gyógyító mézével,
A terhes gondokat rabláncához fűzi,
     Szívünkből a Léthe partjaira űzi.
Minthogy a világi bajoknak érzése
     Éltünknek legnagyobb terhe s szenvedése,
A halálnak képét őltözvén magára,
     Bennünket holtakká tészen utóljára.
Úgy vagyon, holtakká tészen, és hogy élünk,
     Csak egy kis szuszogás hiteti el vélünk.
Óh, mikor szűnik meg e kis szuszogás is,
     Mikor alszik el még maga az alvás is?
Mikor száll testemre az a végnyúgalom,
     Amellyel örökre bíztat a sírhalom?
Óh, halál, a szelíd álomnak testvére!
     Mikor vetsz örök zárt szemem fedelére,
Hogy a semmiségbe testem visszaszálljon,
     S belőlem csak egy por és csak egy név váljon?
Igenis, mind ez az, amit a sors adhat,
     Tetőled belőlünk egyéb nem maradhat.
És amely sok pompát a holt körűl látok,
     Csak festett nyoszolya s hímes superlátok.
Ez örök álomban úgy fogunk aludni,
     Hogy arról magunk sem fogunk semmit tudni,
És amit beszélnek a halottak felől,
     Hogy holmit csinálnak még sírjokon belől,
Azok az élőknek setétes álmai,
     Mert csendesek minden holtak alvásai.
Alusznak ők mélyen, mi pedig, kik élünk,
     Őrólok álmokat látunk és beszélünk.
Alusznak. - De ugyan lehet-e az álom?
     S ha álom, miben áll? én fel nem találom.
Hiszen semmivé lesz, ami semmi vala,
     Azaz főlddé válik testünknek porfala;
Előbb egy bűzhödtség bálványává lészen,
     Bomlani kezdenek a részek egészen.
A folyó, a könnyebb magát feljebb vonja,
     S a göröngy közt marad csak a skeletonja;
Ez is nemsokára, bár acél volna is,
     Egy rakás agyaggá változik maga is,
Az olajos részek az áerba mennek,
     S sírjok körűl lidérc-formában jelennek,
A sós és a kövér részecskék meggyűlvén,
     Főld színén maradnak, s öszveegyesűlvén,
Azokat felszívják a fűnek gyökeri,
     Melyből azt a kövér nedvességet nyeri.
Mert lám a papnak is kövér a tinója,
     Ha temető kertben van a kaszálója,
Sőt a Bánát, amely embervérrel ázott,
     Amelyet a magyar s török test trágyázott,
Oly zsíros fűvet tart, hogy megérezheti
     Szagát sok büszke ló s el nem szenvedheti.
Így lesz az élőből főldi és ásvány rész,
     A főldi részekből plánta s növevény lész,
Melyet ha az élő állatok megesznek,
     Belőle magoknak lételt s növést vesznek.
Így aluszunk mi, de vigyáz a természet,
     S nincsen munkáiban hízak és enyészet;
Pontos forgásának örök karikája
     Egynek elfogytával másikat táplálja.
Mi voltam magam is, míg meg nem születtem,
     Míg fűből s állatból e testet nem vettem?
Aludtam mélyen a csendesség ölében,
     A magam-nem-tudás csendes éjjelében,
Míg a természetből, mint egy annak megholt
     Részecskéje, akkor ki nem fejlettem volt.
Így fogok bomlani újonnan beléje.
     Mint annak egy piciny megholt részecskéje.
A koporsó után éppen azt képzelem,
     Ami bölcsőm előtt történt vala velem:
Aluszom, jó álom, mihelyt elenyészek
     S élőből egy rakás minerále lészek.

A tengeri háború

Béborúl hirtelen a nap nyájas fényje,
     Elzárván a setét felhők szövevényje,
Melyeket a gyors szél felvévén hátára,
     Nyargal véle az ég felsőbb határára.
Megborzad a setét tenger, mivel hallja,
     Mely bús hangon mormol a réműlt ég alja.
A megszakadt zápor özönnel tőltődik,
     A tenger sikóltó zúgással verődik.
Lerohan a felhő megnyílt csatornával,
     Egyesűl a tenger atyafi habjával.
Közte az ellobbant villámok látszanak,
     A tüzes mennykövek pattogva húllanak.
Rádördűl a felhők fegyveres tárházza,
     Az égnek mind a két sarkait megrázza.
A darab felhők közt dübögve dörömböl,
     A megrendűlt tenger torka mind rábömböl.
A szelek halomnyi habokat görgetnek,
     Mindenikbe egy-egy halált hempelygetnek;
Most a hajót olyan magosra feltolják,
     Hogy már az árbocfák a holdat korholják:

Majd köztök a hajó oly mélységekbe csúszik,
     Hogy a Perzefoné feje felett úszik.
Csikorog a kötél, az árbocfa törik,
     Kötésit a dühös habok öszvetörik.
Az eget verdesi a jajszó századja,
     Melyre az a választ mennykövesen adja.
A halál kevélyen nyargal a habokon,
     Nyilait ordítva szórja el azokon.
Az irtózás véle, a kék rettegéssel,
     A sárga félelem- s kétségbeeséssel,
Denevér szárnyakon repdesnek itt széjjel,
     Szörnyebbekké tévén e nappali éjjel.
Egyik csupa néma, más csak a jajt szólja,
     Remegő szavait ketté darabolja,
Némelyik sír, ordít őröngő lármával,
     Némelyik csak piheg, nem bírván magával.

Azalatt lobbannak a szörnyű villámok,
     A rettentő tüzek húllnak, nincsen számok.
Ropog a kipattant mennykő és legörög,
     Az égnek megrendűlt sarka hosszan dörög.
Sikoltnak Éolus dühös seregei,
     Nagy csatát kevernek vad forgószelei.
Újabb zavarodás lázzad a tengeren,
     Verődnek a habok egymáshoz ezeren.

Megérzi Neptúnus, megjelentvén néki
     Híg palotájának lehúllt omladéki.
Kiüti a fejét, széjjeltekint várán,
     Hát látja a szörnyű pusztúlást határán
Néki mindjárt, öszvehívja a szeleket,
     S megdorgálván őket s dühös vezérjeket,
Jól megegyengeti őket tridensével;
     Így mind hazafelé ereszti békével.
Akkor nyájas színnel felűl szekerébe,
     Triton és nimfái mennek seregébe,
Kikkel együtt a vad tengert csillapítja,
     S a felduzzadt habok hátait simítja.
Azok alázatos kérelemhez nyúlnak,
     S hízelkedve urok lábához borúlnak. -

Szakadoz a felhők setétes kárpitja,
     Az elzárt egeknek kékségét megnyitja.
A nap a felhőkből kiderítvén fényét,
     Édesen bíztatja a vizek örvényét.
Végre minden felhők messze elenyésznek,
     A kiderűlt egek már teljes fényt vésznek,
S megmutatja a nap a fellegek megett
     Az égnek a főldet s a főldnek az eget. -

Így beszélte végig, újítván félelmét,
     Ama gazdag hajós saját veszedelmét.
Még akkor is lucskos vala a ruhája,
     Ábrázatján űlt még a halál formája,
S kétségbeesését csak az enyhítette,
     Hogy kincsét elvesztvén magát megmenthette.
Írtózva tekintett még egyszer útjára,
     Megrázkódott s ekként szóllott utóljára:

Halász! te ez odvas fűzfa árnyékában,
     E magános sziget fövenyes partjában
Boldog szegénységben éled világodat,
     Áldott csendességgel várod halálodat;
Melyet én aggódó gond közt siettetek
     S a tenger rémítő habjain kergetek. -
Jámbor öreg! milyen érzékenyen veszem
     E kenyérkét tőled, melyet sírva eszem.
Mely nyúgodva űlök zsombokos párnádon,
     A zűrzavart kívűl látván kalyibádon.
És bár sokat érő kincseim vesztek el:
     Nem kereskedem már s innen nem megyek el.

Így szólott a kalmár, s a halász kezeit
     Megfogván, rá sűrűn hullatta könnyeit.
Melyre a bőlcs öreg ekképpen felele:
     Édes uram! mit is értél eddig vele?
Mit használt, hogy kincsed öszvegyűjtögetted,
     Ha rettegtél s semmi hasznát nem vehetted?
Fáradságos élet, aggódás és halál
     Volt szűntelen társad, míg dús kalmár valál.
Mit ér úgy az élet, ha csendességünk nincs?
     Mit ér az elégség nélkűl akármi kincs?

Bolondság! - Az ember kevéssel megéri,
     Mihelyt kívánságát szükségéhez méri.
De ez a majmoknak legkevélyebb fajja
     Szívével az egész világát felfalja.
(S meg nem elégedvén minden állatokkal,
     Még embertársát is bírni vágy azokkal.)
Így tészi az ember az embert szegénnyé,
     Mihelyt a kevélység válik fő törvénnyé,
S mihelyt a fagy ellen készített ruhára
     Arany mívnek is kell hágni utóljára. -
Uram! te miólta sok tengert próbáltál,
     Gályádon sokféle portékát találtál,
Melyért te nem szántál szorúlni deszkára,
     Az emberek pedig koldústarisznyára.

Mondd meg nékem: volt-é egy megkülönbözött
     Szükséges portéka annyi áruk között,
Mely nélkűl az ember boldog nem lehetne,
     Ha amennyi szükség, csak annyit szeretne?
Volt-é száz közűl egy?...Vállat vonítsz, látom:
     Egyenességed becsűlöm, barátom!
Ah! megérdemli ez, hogy barátod legyek,
     S elődbe egy szíves tanácsot is tegyek. -
A haboktól maradt még annyi jószágod,
     Hogy abból boldogúl élheted világod:
Élj magadnak már most s tulajdon házadnak,
     Hazádnak munkálkodj és embertársadnak.
Ha én e csekélyből vígan elélhetek,
     S még a gazdaggal is, látod, jól tehetek:
Mért nem élhetnél te a többől, mint egy bőlcs?
     Csak haszontalanra s rosszra sohase kőlts.
Sohasem jóltévőbb a dús, mint a szegény;
     Csakhogy többet adhat, mint a szegény legény.
Néha még többet tesz a nyomorúlt körűl,
     Ha rajta egy másik nyomorúlt könyörűl.
Többet egy kis kenyér s egy vígasztaló szó,
     Mint a gazdag kézből nyújtott panaszos jó.
Boldog lehetsz tehát; csak jó ember legyél,
     Vígan s mértékkel élj, szeress és jól tegyél. -

E szókra a kalmár szemét felemelte,
     Térdére két könnyet ejtett s ezt felelte:
Öregem! barátom! jer el te is velem,
     Elvesztett kincsemet tebenned fellelem.
Hadd fizessem vissza jótéteményedet,
     Holtig barátomnak tartalak tégedet. -
Ekkor kezet fogtak szíves csókolással,
     S még aznap a parton maradtak egymással.
A halász búsabban vált meg kunyhójától
     Másnap, mint a kalmár Neptún országától.

Zsugori uram

Esmérek én egy vént. - Ki az: - Neve nincsen:
     Régen eladta már aztat is a kincsen;
Sőt míg bírt is véle, magában tartotta,
     Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. -
Hol lakik? - Ott látszik, ama kapu megett,
     Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett.
Van két palotája a Piac-utcába,
     De azt a rácoknak adta árendába;
Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,
     S elméjébe mindég a drágaság forog.
Űl pénzes ládáján sovány ábrázattal,
     Tisztelvén a Mammont örök áldozattal.
A bús gond béesett orcájában hever,
     Mérget kedveltető kincseiből kever.
Oly sárgák orcája sovárgó gödrei,
     Mint aranyára vert királyok képei:
Mint a sírból feljött halott útálsága,
     Amelyről minden húst a párka lerága.

Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába,
     Mért nem adhatja az áert árendába.
S öszvekalkulálván saját számadását,
     Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását.
Gyász idők! - így kiált, vádolván az eget, -
     Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget
Ma csak harminc arany jött bé a kasszába,
     Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába.
Azonba mely szörnyű károm következe: -
     Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik keze -
Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta,
     Lantornás ablakom ketté szakasztotta! -
Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő,
     Hogy a versbe ingyen s potomra jött elő.

Konstancinápoly

Amint a Bosporus Európát mossa,
     Másfelől Ázsia partjait csapdossa,
Itt büszke habjai dicsekedve folynak
     Kevély fala alatt Konstancinápolynak,
E másik Rómának pompás düledéki
     Borzasztó árnyékot bocsátanak néki.
De jöszte be, Múzsám, a városba velem,
     Téged nem rettenthet itt semmi félelem.
Mennyi kincs, óh Múzsám! mely sok gyöngy s patyolat,
     Mennyi nép, melyet visz csak egy parancsolat!
A tágas utcákon sok veres selyembe
     Őltözött törökök találkoznak szembe.
Kevélyen ugratják az arabs paripát,
     Szíván ázsiai dohánnyal tőlt pipát.
Csillámló kardjoknak gazdag brilliántja
     Az olcsó aranyat megvetéssel szántja.
Itt néz ki egy dáma, de irígy fátyola
     Minden szépségeket tőlünk béburkola.
Jer, Múzsám, láthatsz még sok száz szebbet szembe,
     Hogyha bémégy ama firhangos hárembe.
Ez olyan magazin, vagy inkább kalitka,
     Amelyben csirippol a császárnak titka.
Oly templomsekrestye, melyben a zultánnak
     Erőt, egészséget sok hívek kívánnak.
És ha érkezése hallatik Szelimnek,
     Sok száz előkontyú turbékol egy hímnek.
Mikor excerpálni akar únalmába,
     Bémegyen e dáma-bibliothékába,
Hol sok ázsiai pergamen membrána
     Író pennájának megnyílni kívánna.
De kisiess, Múzsám, mert majd a császárnak
     Dactilust éneklő múzsáihoz zárnak.
A szemfűl heréltek utánad zúdulnak,
     Jer más oldalára a fénylő Stambulnak.
A roppant templomok, nézd, miként kérkednek
     Nevével a bennek lakó Muhamednek!
Amelyekbe sok szent bőgéseket halla
     Az ezekben igen gyönyörködő Alla,
Ki örűl, hogy nevét a felhőkre hányja
     Zőld selyem turbánban fénylő muzulmánja,
S könyörűlvén hozzá esdeklő táborán,
     Szentebb lesz az ilyet ígérő Alkorán.
Ti is itt állotok, kőszálnyi mecsetek,
     Melyek a fellegek közé rejteztetek!
Hegyes tetőtöknek aranyozott holdja
     Fényével az égi holdak számát toldja.
Óh, e népre, óh mely sűrű felhőt vona
     A szentség színével bémázolt babona!
Denevér babona! bagoly vakbuzgóság!
     Meddig lesz körmöd közt a Mindenhatóság?
Míg űlsz a királyok koronáján, kincsén?
     A vitézek kardján s a népek bilincsén?
Míg az emberi nem hajdan a természet
     Együgyű keblében nyugva heverészett,
Nem emelted még fel kiáltásod szavát,
     Hogy keresd a vak éj fiainak javát.
Boldog volt a világ s e hiú szó: Szentség,
     Nem volt a legszörnyűbb gonoszokra mentség.
Állott a Természet örök építménye,
     Élt az emberiség legszentebb törvénye.
De miólta ennek sok romlást szenvedett
     Oldalába raktad, bal madár! fészkedet:
Azólta számodra rakja a lenyomott
     Értelem azt a sok felséges templomot.
Azólta adja ki a kenyért házából,
     Kikapván éhhel holt kicsinyje szájából
A szent névre vágyó, balgatag anya is,
     Hogy tudjon mit rágni dervised foga is.
Sok bolond kiadja utolsó fillérét,
     Leteszi a mennynek árendáját s bérét,
Hogy mikor az óltárt építik számodra,
     Kecskeszőrt vihessen ő is óltárodra.
Nappali altodban látsz ezer álmokat
     S éjjel a népek közt húholod azokat.
Jőjj ki a nappali fényre, hadd láthassunk,
     S mennyei képedet látván, imádhassunk.
Te a vak homályban rakod a templomot
     És onnan ígéred a paradicsomot,
S csak bétolongjanak hozzád a moséba,
     Az észt és a virtust hagyod csak kardéba.
Hát már hogy valaki bőjtölget pénteken,
     Hogy étlen s mezítláb jár a szent helyeken,
Olyan nagy érdem-é egy-két liturgia,
     Hogy az ember azzal lehet Isten fia?
S hogy paradicsomba és mennybe részt vegyen,
     Szükség, hogy skeleton és zarándok legyen?
Külömben nem lehet idvezűlt törökké,
     Ámbár emberséges ember volt örökké.
Egy paradicsomot magának így tetet
     Minden nemzet s abból kizár más nemzetet.
Természet! emeld fel örök törvényedet,
     S mindenek hallgatni fogják beszédedet.
E kézzel fogható setétség eltűnik,
     Az éjnek madara húholni megszűnik.
Egy jóltévő világ a mennyből kiderűl,
     S a sok kigondolt menny mind homályba merűl.
Ah, ti máris abból fakadt indúlatok!
     Nyelvemre harsogóbb hangokat ontsatok.
Emelkedj fel, lelkem! - előre képzelem,
     Mint kiált fel szóval egyet az értelem,
S azonnal a setét kárpitok ropognak:
     A szívről az avúlt kérgek lepattognak;
Tárházát az áldott emberiség nyitja,
     Édes fiainak sebeit gyógyítja;
A szeretet lelke a főldet bételi,
     S az ember az embert ismét megöleli.
Eloszlanak a szent s a panaszos hangok,
     Boldogító érccé válnak a harangok.
Azzal sok száz embertárson segítenek,
     Amin most egy cifra tornyot építenek.
Siess, késő század! jövel, óh boldog kor!
     Én ugyan lelketlen por leszek már akkor,
De jöttödre vígan zengem énekemet:
     Vajha te csak egyszer említnél engemet
Úgy e bagoly világ ám rémítne tőle,
     Nemes útálással halnék ki belőle.

A szerencse

Bár szemét rád a sors mosolyogva nyissa,
     Bár feléd fordúljon csalfa golyóbissa,
Bár nyájas karokkal kívánjon ölelni,
     S páva módjára fénylő szárnyakra emelni,
Bár jőjjön kincsekkel talpig bétakarva,
     Nála hízelkedjen a bőségnek szarva:
Ne higyj néki, ne higyj; mert sokan megesnek,
     Mikor nála boldog életet keresnek.
Ne higyj; mert amidőn legjobban kecsegtet,
     Forrót alád éppen azalatt csepegtet.
Midőn legnyájasabb karokkal öleled,
     Akkor rakja tele fúlánkkal kebeled:
Akkor repűl véled az ég tetejére,
     Hogy mélyebben vessen pokol fenekére.
Ne higyj hát, barátom! ne higyj, mondom, neki,
     Mert halálra csalnak szíreni éneki.

De azért ha bánt is, meg ne rettenj tőle,
     Bátor szívvel vond el magadat előle.
Ő asszony s szerencse; minden pontba fordúl,
     Nem sok, akár vígan légyen, akár mordúl.
Azért hát, barátom! bár szíved rettentse,
     Meg ne rettenj tőle; ő asszony s szerencse.
Ellene a virtus fog lenni kőbástya,
     Az ártatlanságnak béfed szent palástja.
Ez az a conductor, amelytől mennyköve
     Semmi igaz bőlcset soha meg nem löve.
Ez az a Gibraltár, ez az a citadell,
     Melyre minden bombit haszontalan lövell. -

Barátom! kicsiny az, kit vagy elfelejtett
     Szúrni a szerencse, vagy kétségbe ejtett.
Rajta vitéz szívvel! ezáltal lettenek
     Herkulestől fogva minden félistenek.
Tudod, e világban minden nagy test forog,
     Csekély mindaz, ami nyugszik, vagy tántorog:
Hát a napnak dísze már azért elmúla,
     Hogy csekély főldünknek alája borúla?
Nem: mert maga szerzi főldünk ábrázatja,
     Hogy fele lakosa e fényt nem láthatja.
A mi világunknak szintúgy van szférája;
     Ha felette űltünk, borúlunk alája:

Mégis a mi fényünk éppen csak a' lészen,
     Csakhogy a vak világ nem láthat egészen.
Ha a nyugvó virtus az élet rózsája:
     Arany virtus, mely a tüzet is kiállja.
S nyomorúlt ember az, kinek homlokában
     Látszik szerencséje, mint tűkör-formában.
Te, ha orcád éppen más színre vonítod,
     A játszi szerencsét öszvetébolyítod,
Ha ő mosolyogva kecsegtet tégedet:
     Szedd komor ráncokra stóikus képedet.
Ha ő gorgon hanggal agyarkodik terád:
     Nevesd el magadat; s azonnal hátat ád.
Bolond a szerencse, hidd el azt, barátom!
     Én a bőlcs észt csupán a bőlcs észbe látom.

A kevély

Nézd csak azt, ki amott sétálgat kevélyen,
     Mindent megvét s útál szemeivel mélyen.
Felemeli orrát a többiek felett,
     Öblös vitorlája hajt igen nagy szelet.
Ezt mihelyt valami szellő megmozgatja,
     Azonnal kétfelé büszkén fintorgatja.
Fel sem vesz senkit is nagy rátartiságban,
     Mintha csak ő volna ember a világban.
Sajnálja a főldre bocsátni lábait,
     Útálván a véle testvér főld porait.
Sőt büszke lelkének az esik terhére,
     A Teremtőt azért veszi crisisére;
Hogy amely levegőt a szegény kilehell,
     Úri tüdejének színi ugyanazt kell. -

Emberek! vagy hérók légyetek s istenek,
     Ha kevélységtekkel lehettek ilyenek;
Vagy légyetek vélünk emberecskék ti is,
     Így több becsűletet fogunk adni mi is.
Mely nagy balgatagság, csak embernek lenni,
     Mégis a hasonló embert fel sem venni!
S azzal, hogy valaki másikat megvetett,
     Azzal pretendálni tőle becsűletet.
A becsűlet olyan dögpárának langja,
     Mint a lidérc, melyet szűl a sír barlangja.
Aki ezt kergeti, elrepűl előle,
     S azt szokta kísérni, aki szalad tőle.
Az embernek igen kényes természeti,
     S magát megvettetve látni nem szereti. -
Mit nyér hát, ki mindent odavét oktalanúl?
     Őtet is megveti minden: s kárán tanúl. -
A kevélység csupán a bolondnak gondja;
     Úgy van! mert a kevély a világ bolondja.
Hát a világnak ily bolondja sok van-é? -
     Hogyne! sőt a világ az ily bolondoké:
Sőt már a kevélyek oly nagy számmal vannak,
     Hogy aki nem kevély, már azt tartják annak.
Tarka luftballonok! lebegő árnyékok!
     Gyermekségből támadt fényes buborékok!
Lám a nemes ércek mind fenékre szállnak,
     Mikor az otromba tökök fenn úszkálnak.

A főldindúlás

Csak alig rendűlt meg a főld mély ürege,
     Azonnal minden szív írtózva rettege.
Megrázott oszlopi fundamentumának
     Rettentő zúgással egyberoskadának. -
Már reszkető háta béfelé omladoz,
     A Tartarus gyémánt boltjáig hasadoz;
Melyből sustorékol sűrű kénkő langja,
     Mint mikor fellobban az Etna barlangja.
Bömböl a főld belől, s küszködik magával,
     Kívűl ekhóztatja a romlást lármával.
A holddal szomszédos hegyek besűlyednek,
     Rajtok feneketlen tengerek erednek.
Belől a pokolnak szelelő lyukai
     Megnyílván, árvízként omlanak langjai;
Kívűl az öszvedűlt házaknak kéményi
     Lettek a pusztító lángoknak örvényi.
Recsegés, ropogás hallik mindenfelé,
     Bomlik, törik, szakad minden ezerfelé.
A városok rakás kövekbe omlanak,
     Az égből a pompás tornyok lehullanak.
A halál a füstnek s pornak közepében
     Kevélyen kóvályog véres szekerében:
S felütvén zászlóját egy setét felhőre,
     Kacagva repűl le a vérbe fekvőre.
A jajszó, sikóltás a levegőt teli,
     Magát a csillagok közzé felemeli,
Onnan terhesedve a nyílt poklokra űl,
     S a benne kínlódók jajjával egyesűl.
Iszonyító romlás, irtóztató csata,
     Amelyet még semmi toll le nem írhata! -
Hát az Ítéletnek milyen lesz formája,
     Ha ilyen iszonyú ichnografiája?

Király, vitéz, ki most egy harsogó szóddal
     Népeket láncolsz meg hatalmas békóddal;
S te elmés tanácsos! ki űlvén kormányra,
     Egy plánummal zavart hánysz sok tartományra;
Ti, kiktől rettegnek annyi sok nemzetek,
     E főldindúlásnak, ha lehet, intsetek.
És ha szavatokból semmit el nem követ,
     Vessétek tömlöcbe e főldi kénkövet;
Vagy menjetek vitéz táborral ellenek,
     Hogy ez engedetlen lángok elvesszenek;
Vagy ha a kabinét jobb módot találhat,
     Tán a politika még többet használhat.
S akkor, ha ezt véghez viszi egy köztetek,
     Imádjuk az erőt és az észt bennetek.
Imádjuk, ha ennyi kincsek pusztúlását,
     Ennyi embertársunk keserves romlását
Isteni erőtök vagy semmivé tészi,
     Vagy, míg ki nem ütne, jól elejét vészi.
Népek jóltévői! fejedelmek! ha már
     Csak egy főldrengésből köztünk ennyi a kár,
Legalább az ilyen köznyomorúságban
     Ti légyetek segéd egy káros országban.
Ha rajtatok nem áll, hogy az ember húlljon,
     Legalább az árva s özvegy ne koldúljon;
Kössétek bé minden nép közt a sebeket,
     Hogy ép testtel tudjon szolgálni titeket.

A dél

Felhágott már a nap a dél hév pontjára,
     Egyenesen omlik lefelé súgára.
Tüzesűl a bágyadt levegőég s hevűl;
     Felforrott az egész természet merevűl.
A barmok terepély bikkfák alá mennek,
     Híves árnyékjokban kérődzve pihennek.
A madarkák csüngnek a híves lombokról;
     Leszáradt a nóta eltikkadt torkokról.
Az útazó, ki már csak alig lehellett,
     Oltja szomját a hűs forrás vize mellett.
A lankadt arató ledűl izzadt fővel,
     Hogy majd dolgát kezdje megújúlt erővel.
Csupán csak a munkás méhecskék zsibongnak,
     Széjjel az illatos rétek között dongnak.
Csupán csak az apró bokrocskák tövében
     Zeng a csörgő prücsök a nap melegében.
A rezzent gyíkocska a gaz között csereg,
     Megáll, liheg, száraz torokkal sziszereg.
Sok száz szöcske ugrál pattanó lábain
     A hévtől elaszott fűveknek szárain.
Egyebek mind híves helyeken pihennek,
     A dél forró heve elől félre mennek.
Alusznak még magok a híves szellők is:
     Eltikkadtak a nap hevétől tán ők is.
Csak némely enyelgő zefirek játszanak,
     Melyek a levelek alól kiugranak,
Hol e néma fáknak sírva énekelem,
     Mint égeti mellyem a forró szerelem.
Ah! most is az a nap forog az eszembe,
     Melyen legelőször lobbant fel szívembe,
Melyen rám csillámlott Rózi szempillája,
     S tüzétől felgyúladt az Ámor fáklyája.
Ah, azólta nincsen semmi nyúgodalmam;
     Még sincs e kínomért legkisebb jutalmam.
Könyörgök, esdeklek néki mindúntalan;
     Minden könyörgésem rá nézve hasztalan.
Égek, s égésimet orcámon mutatom;
     De az orvoslásra őtet nem hajthatom.
Sírok; de sírásom nincs kit érdekeljen;
     Panaszlok; de nincs arra, aki feleljen.
Ah, kínos állapot! bárcsak valahára
     Ennyi kínaimnak lehetne határa!
Átkozott perc volt az, amelyben mellettem
     Elmenvén, kegyetlen! reád tekíntettem,
S Ámor mosolyogván szelíd nézésedből,
     E kegyetlen lángot szíttam ki szemedből.
Vajha az ég vagy oly angyali szemeket,
     Vagy oly tigris szívbe illő érzéseket
Beléd, szép kegyetlen! ne teremtett volna:
     Most szívem ily szörnyű tűzbe ne lángolna.
Egyenes természet! hát rend szerint mégyen,
     Hogy aki mást éget, maga jeges légyen?
Vagy Rózi is így ég, vagy szívem is fázik,
     Vagy, - vagy a te hitvány törvényed hibázik.
Vagy tán, - Mit gondolok? - Balgatag szózatok!
     Hisz égek, lám, mégis vízcseppet hullatok.
Olyan tűz ez, melyet gerjeszthet a jég is,
     És lángokkal égvén vizet áraszt mégis.
Jupiter is mikor essőzik legjobban,
     Lángozó villámja mindíg akkor lobban.
Hát ugyanezt Ámor nem vihetné végbe,
     Holott ő a legfőbb istenség az égbe?
És így hideg lehet Rózi, bár szívem ég -
     Félre az eszemből, oskolai kétség!
Ámor tanácsából még őt megkérlelem;
     Ki tudja? tán gyengébb szívvel bánik velem!
Sírok, panaszkodom, új szókat keresek,
     Előtte könyörgést tészek s térdre esek.
Lefestem kínomat sápadtan, s mint félhólt,
     Kincsemnek mondom, és - Ah! de már ez mind volt.
Mégis egy jó nézést tőle nem nyerhettem,
     Eltűnt s én egy néma kőnek reménykedtem. -
Óh, gonosz szerelem! S te vagy ég istene?
     Nem, - nem, - az Erynnis szűlt téged, óh fene!
S tán e nimfádat is a Stixnél nemzetted,
     S belé az Alektó vad szívét űltetted.
Vesszetek, vesszetek! - Mit mondok! - Ah, talám
     Mindkettőt méltatlan szitkokkal káromlám.
Ki tudja? ah, talám bennem van a hiba,
     Járatlan vagyok még Ámor titkaiba. -
Itt űlök, s a nap is elhágy már engemet,
     S e lelketlen fáknak mondom keservemet;
Pedig tám a kegyes szerelem nevembe
     Most sugall legtöbbet ártatlan szépembe.
Keljetek fel, nyájas zefirek! keljetek,
     Mondjátok meg néki, hogy hozzá sietek.

A tél

Mormolnak szelei a fagyos északnak,
     A zsindelyre vastag jégcsapokat raknak;
Ellepik a főldet sűrű fergeteggel,
     A folyóvizeket megkötik hideggel,
Melyeket őszítnek a havak és derek,
     Az öreg tél fején villogó puderek.
Zúzmarázos a Bak csillámló szakálla,
     Csörög a jég miatt minden szőri-szála.
Vége felé járván a fagyos december,
     Decembert hordoz már magán minden ember.
Szellős volna nagyon az ing s a papucs ma,
     Bezzeg becsbe is van a bunda s a kucsma.
A vékony rokolyás leánynak s a pőre
     Gatyájú legénynek borzad minden szőre.
A farkasok, medvék, rókák hébe-hóba
     A sűrű erdőbe mennek prédálóba.
A többi állatok merűlvén álomba,
     Alusznak az ősszel készített alomba.
A madarak nagyobb része elútaza,
     Csak veréb, csak varjú maradt idehaza.
Az is a városhoz közelebb szivárog
     S a disznótorokba örömnótát károg.
Komor minden, minden szomorúnak tetszik,
     Mihelyt a tél borzas csillaga feltetszik:
Mindent öszvebágyaszt és puhít ostoba
     Levegő egével a béfűtött szoba. -
Csupán az örvendő fársáng víg zászlója
     Lett az elzsibbadt szív megvígasztalója.
Mely, víg kiáltással felemelvén fejét,
     Ugrál az új havon, nem találja helyét.
Őltözik magára sokféle maskarát,
     Ugrós kozák táncra billegteti farát.
Víg ebédeket tart terített asztalán,
     Markába pecsenye, kulacs az oldalán.
Táncos szobájába víg muzsikát penget,
     Kurjongat s a búnak jó'tszakát izenget.
Szánkáz, s esik néha olyan is a szánba,
     Amilyent nem igen tennének románba.
Követi sok gavar, csirippol utána
     Sok dáma, ki három férjet is kívánna. -
Balgatag nagyvilág! ez-é a múlatság,
     Amelyet únalom követ és fáradság?
Ez-é a múlatság? amelynek utána
     A test még egy másik múlatást kívánna;
Hogy visszanyerhesse azt az állapatot,
     Amelybe addig volt, míg még nem múlatott.
Lármás vígasságok, eltikkasztó bálok,
     Bennetek mely kevés örömöt találok!
Adnak-é a magát megúnt természetnek
     Újúlást, amelyek ezekből születnek,
A sok szófi beszéd, kicsapongó Ámor,
     Komor álmatlanság, harmadnapi mámor?
Múlattat-é olyan mismás gyülekezet,
     Melyet oda tánc, bor s nem barátság vezet?
Mert kit baráttá tesz a bál tánca s bora,
     Az nem barát, hanem csak pajtás s cimbora.
De a tánc?...Hát úgy jő vissza egészségünk,
     Ha előbb a táncba elvész frisseségünk?
S úgy vidít meg a bor, ha délig hortyogva
     Fekszünk krápulába virradtától fogva?
Úgy megy majd gyomrunkban jól a concoctió,
     Ha mind dosztig esszük a bálba, ami jó?
Igaz, van recipe: megterhelt és heves
     Gyomrunknak új erőt ád a korhel-leves;
S a nemalvás után jólesik az álom,
     Lehet másnap estig aludni. - Sajnálom! -
Osztán a bál nem áll csupán dobzódásba,
     Evésbe, ivásba, táncba, ugrálásba:
Ha az ember magát ilyekbe nem ártja,
     Van dáma beszélni, van játszani kártya.
Igaz: de ezekért mennyi esztelenek
     Egymásnak kőltséget s lármát szereztenek?
Mit ér a kártyapénz? kétséges nyereség,
     Mit ér a báldáma? másé a feleség.
S a fülekbe ily szó mennyiszer ütközött
     A dámázók között s a kártyázók között:
Ni, a huncfut tőlem Trézsit elragadta! -
     Hiszen nem is pikket adott az ebatta! -
S ez a szép múlatság így mégyen előre
     Lármáról szitokra s végre gyíklesőre. -
De hagyjuk el: s a Bál-istent ne gúnyoljuk,
     Mert a nagyvilágnak orrát felborsoljuk.
Hagyjuk el; máris sok Bál papja s nimfája
     Szentségtörő múzsám excommunicálja.
Sok ifjú gavallér öszveszid engemet,
     S kiveti a kaput zsebjéből könyvemet.
Sok módi kisasszony, mint paraszt verseket,
     A toalettjéről leszórja ezeket.
De méltóztassanak megengedni kérem,
     Hogy e tekintetes lármát nem dicsérem.
Remélem, az urak többet is találnak,
     Akik nem hajtottak még térdet a Bálnak. -
Vojtára, langauszra, puncsra nem mehetek,
     Két barátom van itt, vélek beszélgetek,
Szerelmeskedni is Póppal vagy Gesznerrel
     Jobb szeretek, mint ott sok pajzány stuccerrel.