A főtiszteletű, méltóságú és tekintetű
Rendekhez a Diétai Múzsa

 

Eljöttetek hát, óh haza nagyjai,
Dicső személyek! - tik, kiket a mai
Idők örömmel énekelnek
S glória vára felé emelnek! -

Nagyságtok élő érdemi mind nagyok,
De én csak egy kis múzsa-leány vagyok:
És így talám homályosítnám,
Majd ha nagy érdemitek nagyítnám.

Elég csudálnom bennetek a nemet
S ezt díszesítő százszeres érdemet:
Én hát, ki e kis vőlgybe űlök,
Mély özönébe nem is merűlök.

Ti, a nagy Árpád nagy maradékai,
Nagy nemzetünknek légyetek atyjai!
Hadd zengjen ilyen szíves ének
A magyarok kegyes Istenének:

"Dicső hazánknak rendjei, éljetek,
Lakjék az érdem lelke közöttetek;
Hogy a dicsőség szárnyra végyen
S több koszorút fejetekre tégyen!"

Így zengedez már a Duna partja is,
Íly hanggal ekhóz Karpatus alja is:
Én is tehát Pindus tövében
Lantolok íly haza innepében.

S bár Tempe vőlgyén még fiatal vagyok,
Hárfám erőtlen húrjai sem nagyok.
Hogy ennyi héróst énekeljen
S íly nagyok érdemivel beteljen:

Mégis, hogy ezzel tiszteletet tegyek,
Nagyságtok áldott szárnya alá megyek;
Hadd mentsen íly hatalmas aegis
Béfedezése alatt az ég is.


Egy orvosnak sírverése

 

Itt fekszik, aki által
     Sokan feküsznek itten.


A mostani háborúban vitézkedő magyarokhoz

 

     Óh, Múzsám! mi veszély, mi csapás rettegteti mostan
A réműlt Európa felét? mi kegyetlen időket
Szűltek az egybeveszett rendű európai népek?
Vérpatakok folynak, s bennek sok régi vitéznek
Kardjai, puskái s véretlen testei úsznak.
A feldúlt falukat látom, látom mint dűltenek öszve
Már sok erős várak, melyeknek puszta falában
Róka-fiak s a gyászéjnek denevéri huhognak.
Mely szörnyű fegyverropogás! mely szívet epesztő
Rettenetes dörgés! mint verdesik a magos égre
A port a paripák! mely mérges lárma, kiáltás!

     Trombita kell, Múzsám! függeszt mirtusra erőtlen
Lantodat, amellyel Rózsim kebelébe danoltál
A piciny Ámornak, kedvelte is a piciny Ámor.
Most Erató szűnjön, dörgőbb hangokra tanítson
Melpomené; hadakat látok, s közepén a hadaknak
Rénus füstőlgő partján már látom az Árpád
Kardra szokott fiait, csorog a vér görbe vasáról,
S tőle az ellenség fut s omlik előtte rakásra.
Trombita kell! e Márs fiait harsogva rikoltó
Trombita! melynek erős hangjától rengjen az erdő,
Ordítson Ligeris, repedezzen az álpesi kőszál.

     Vajha te Gyöngyösinek hadi kürtjét oly teli hanggal
Harsogtathatnád magyaridnak, vajha te Horváth
Trombitaszóra tanúlt múzsáját hímzeni tudnád:
Úgy se Keményt, se magát Hunyadit később unokáink
A te vitézidnél nem fognák nézni nagyobbnak.

     Merj mégis! vedd fel hadi kürtödet! Ím, az elosztott
Táborok indúlnak, csörög a kard, a hadi lárma
Verdesi a felhőt, dobog a dob, ezer paripának
Reng a főld dübögése alatt, a trombita zendűl,
S már a puskáknak lyukain a sárga halálok
Omlanak, a ropogó rézágyúk bombija dördűl,
Rettenetes morgása darázs módjára dorombol.
Ordítnak Treviris mezején a Rénus eláradt
Partjai, borzasztó hanggal riadoznak az erdők
Spíra között, s a hegyek barlangjai rábömbölnek.

     Ím, már a vérnek tágas mezejére kiszállnak
A seregek: rohan a felkentnek véribe ázott
Francia nép, - Párizs nadrágtalan asszonyi népe.
Ellene ront vértől párádzó görbe vasával
A magyar, óh, mi vitéz tűz szikrázik ki szeméből!
Ím, már büszke lován villám módjára kipattan,
Kardján űl a halál, réműlés mégyen előtte,
S öldöklés kíséri nyomát; száz tarka kokárdát,
Száz sapkát látok lov' alatt a porba heverni.
Mint mikor a haragos felhőknek terhes öléből
A rohanó zápor széllel, dörgéssel elindúl,
És jéggé válván, a tarka mezőkre leomlik
S a vereses pipacsok fejeit mind öszvetiporja:
Így dörög a vérnek mezején, így tördeli öszve
A vérszín sapkás kaponyákat scytha vitézünk.

     Rajta, magyar! harcon kell pálmát szedni tenéked,
Harcra, vitéz nemzet! természet is arra tanított,
Hogy paripán űljél, hogy kard legyen a te kezedbe.
Rajta, magyar! magyaros bátor szívedbe buzog még
Ősi vitézséged, zászlód e' légyen a hadban,
Hogy hadi szép hírét elejidnek meg ne setétítsd.
E' légyen vezetőd, mikor a franc fegyvere villog
Ellened, Árpádot s Hunyadit forgasd az eszedbe,
Légy magyar, és mint ők, légy a Márs embere. - Győzöl!
Rajta, vitéz nemzet! lám, jó fejedelmed örökké
Benned s a magyaros szívben tartotta reményét.
Verd le, tipord le dühös seregét a francia népnek,
Mely mikor a törvény ellen megölette királyját,
Durva bilincseivel rettenteni kezdi hazánkat.

     Rettegi már Párizs s az egész Európa csudálja
Ritka vitézséged, nincs oly szöge a kerek égnek,
Mely nagy tetteidet ne beszélné, óh hadi nemzet!
Míg Rénus lefelé fog folyni Batávia főldén,
S a német mezején csupa tenger nem fog eredni,
Míg az olasz bércek vőlggyé nem válnak egészen:
Ah, magyarim! nevetek tűndökleni fognak örökké.

     Vajha vitézségtek szép híre nagy őseitekhez,
Kedvesim! az hóltak siket országába mehetne:
Ah, mely édes öröm lepné meg scytha atyáink
Lelkeit, ah, mílyen kedves hír lenne azoknak,
Hogy még a magyar él, s él benne a hajdani lélek:
Mint vígadna vitéz unokáinak Attila s Árpád!


Rút ábrázat s szép ész

 

Azt mondod, barátom, hogy én ocsmány vagyok,
     S orcám fertelmei irtóztató nagyok.
Hogy én ha magamnak zőld kantust vehetnék,
     Olvasva a majmok között elmehetnék.
És hogy te nem szántál már engemet másnak,
     Hanem csak egy meggyfán lebegő Tamásnak,
Melyen ha íly cirmos képpel hirintóznék,
     A veréb még felém jönni is irtóznék.
És hogy én ne végyek reám semmi harát,
     Magam képe is tud játszani maskarát.
Azért így szól rólam véled sok goromba,
     Hogy ez csak egy essős időbe nőtt gomba,
Ez egy lóganéjon nőtt, hitvány pöfeteg,
     Melyre tekinteni a szemnek viszketeg.
De megállj, barátom! ilyen ítéletet
     A régi időben még Mídás úr se tett.
Megállj, szép ostoba s festett fejű szamár!
     Kiben csak egy szóra kong a kaponya már.
Lélektelen szép test és pengő cimbalom!
     Mért lettél csak cifra makhina, fájlalom. -
Szép vékonyak lábad egyenes szárai:
     Még szebbeken járnak a szarvas borjai.
Súgár derekadat ne csudáltasd vélünk:
     Az ánglus csikókba szebbet is szemlélünk.
Még fejér mellyed sem oly becses portéka,
     Mert csak egy kotlós szív pompásabb hajléka.
Síma kezeiddel ne fitogasd magad;
     A márvány képektől e díszt meg ne tagadd.
Se nyakadnak ne légy oly magasztalója:
     Illene rá a cseh ló nyakravalója.
Rózsaszínnek se mondd veresses pofádat:
     Mert én veressebbnek láttam egy kutyádat.
Frizérozott hajad hosszan fedi nyakad:
     Még ez, szép Absolon! hátha cserfán akad.

Te a főbe tartod minden szépségedet:
     Megnézetem tehát Múzsámmal fejedet.
Ez jóllehet csínos s módija mostani
     Még sem merne reá a cinke szállani.
Éppen, míg még el nem száradt a törzsökje,
     Ilyen volt a Jónás fél-érésű tökje.
Csak elől is volna egy keveset lompos,
     Hordhatná a nyájba az első kolompos.

Nincsen hát, barátom! benned egy bakma is,
     Amely meg ne volna még a baromba is.
Úgyis a természet nem ugrik. S ha igaz,
     Hogy ember s majom közt nexus van: te vagy az.
Sőt oly állatok is elegen akadnak,
     Kik a talentomba téged meghaladnak.
Becsűlnek táncodért? ne mondd azt kérkedve,
     Több becsűlőt talál még egy oláh medve.
Erős vagy s levered az erőseket is?
     Erősebb az ökör s levér tégedet is. -

Íly tarka madárka vagy hát te, barátom!
     Ezzel tépett tested szárnyára bocsátom.
Lebegj te a felhőn s fitogasd magadat,
     Büszkén csattogtatván aranyos szárnyadat:
Én főldszint maradok formátlan testemmel,
     Tökélletesítvén őtet is eszemmel.
Ha ti gyaláztok is, majd mondják valakik:
     Kár, hogy az a szép ész oly rút házba lakik!


A magyar gavallér

 

Gavallérok minden nemzet közűl telnek,
Kik a néző szemtől csudát érdemelnek.
Mindeniknek cifrán csillog ruházatja,
De magát a magyar dicsőbbnek mutatja.
Ah, dícsőbb egy magyar gavallér levente,
Nagyobb méltóságot ád a magyar mente,
Melynek zőld posztóját ragyogással szántja
Gazdagon pazérlott arany paszamántja.
Ázsiai veres nadrág fénylik rajta,
Mutatja, hogy ő is véres magyar fajta.
Arany sarkantyúja peng karcsú csizmáján,
Hármóniás ütést tesz ezüst szablyáján.
Almásszürke csődör lovát táncoltatja,
Lejtős fordúlással kerengve ugratja.
Tűndöklő serényje játszik a szellővel,
Az arany szerszámra hányja gőges fővel.
Most büszkén rúgkapál, majd harsogva nyerít,
Orrán sebes szellőt fúvall és tekerít.
Ragyog hátán selyem posztóval vont nyereg,
Csótárján az arany meánder tekereg.
Merőn megűl rajta vitéz leventája,
Nem mozdúl semmije, csak a bokrétája,
Melynek kócsagtollból kötött szála között
Az arany boglárba a fény megütközött.
Csillámló pirossa nyusztos kalpagjának
Szégyeníti haját az ánglus dámának.
Barna szemőldöke s hollószín bajússza
Képének pirosló tejét büszkén ússza.
Bársonyszín hajai a széltől suhognak;
Reátekergődzött szárnyain lobognak.

Az ő arcáját is szerelem igézi,
De e szerelem is őbenne vitézi.
Ettől sem puhúl el egy magyar gavallér,
Szívében Vénus is, Bellóna is elfér.
E kettő ád néki kettős ékességet,
Felséges kellemet s kellemes felséget.
S amilyen volt Hektor, mikor fegyverbe állt,
S Andromakhéjától csókok között megvált,
Oly szerelmes vitéz a magyar gyermeke,
Ez a szép természet nagyságos remeke!