A becsűlet s a szerelem

A gavallér

Törőljetek puskát, kardot készítsetek,
Ruhám s szerszámommal mind készen légyetek,
Nyergeljétek fel szeg sárga^[1] paripámat;
Mert még ma fúvom meg búcsúzó nótámat.

Mars

     Lóra nemes!
Ha érdemes
Akarsz lenni véredhez,
Vedd puskádat,
És szablyádat
Kösd az övedhez.

     Sem szerelem,
Sem félelem
Ne puhítson téged,
Bátorítson
És buzdítson
Ősi vitézséged.

     Óh, milyen szép
A hadi nép
Pálmáján osztozni:
Bárcsak már a
Trombitára
Lehetne marsozni!

Az öreg atya

Menj, fiam! ím megnyílt előtted az a tér,
Mely a becsűletnek örök váráig ér.
Menj, és atyáidnál ne légy alábbvaló.
Fiam vagy, szánlak is; de azért csak aló!
Ha én felűlhettem: ott a kard, a puska!
Itt bizony nem henyélsz úgy, mint egy Katuska.

Az ifjasszony

Ah, hová mégy, kincsem! nem szánsz-e engemet?
Ne hagyj el, ne foszd meg árva személyemet,
Ne vidd el magaddal minden szerelmemet,
Mert tenálad nélkűl a bánat eltemet.

A gavallér

Ah, mért jöttél bé most! ah beh szúrdaló ív,
Melytől gyötrettetik láttodra ez a szív!
Elhagylak, angyalom; de megtérek mint hív;
Isten hozzád! mert most Isten s nép szava hív.^[2]

Az ifjasszony

Ne űlj fel! vagy ha már a serkentők nagyok,
Legalább egy zálogcsókot nálad hagyok. -
De maradj még - úgyis késnek a hadnagyok.
Szállj le... óh kegyetlen!... szállj le... Oda vagyok! -

A gavallér

Elájúlt! - Vas bennem a szív s minden tetem,
Ha ezt a keserves látást eltűrhetem. -
Isten hozzád, hír, név! a fegyvert levetem:
Nem megyek táborba. - Kelj fel, én életem.

Egy felűlt nemes

Hová vesztél, pajtás? a tábor régen vár.
Minden legény kardot kötött s lóra űlt már.
Te most is az asszony körűl piperézel?
De nem sokra megyünk az ilyen vitézzel. -

A gavallér

Az igaz, barátom! megvallom, hogy szégyen,
Mikor egy gavallér ilyenekre mégyen;
De ládd a szerelem gyakorta erőt vész,
Ez tunyából vitézt, vitézből tunyát tész. -
Engedd meg, barátom! búcsút is kell vennem:
Nemes, de érzékeny szív lakik énbennem.
Ha hibáztam: hibám helyrehozására
Előtted űlök fel erre a sárgára;
Hozzátok mind elő elhányt fegyveremet,
Tégyetek vitézzé újonnan engemet. -
Isten hozzád, apa! mondd meg az asszonnak,
Hogy engem nemesebb vágyódások vonnak,
Hazámért magamnak egy nagy útat mérek;
Ha az Isten éltet, hozzá visszatérek.
Siessünk, barátom! - Vajha Stíriának
Bércei már itt a kapunál volnának;
Vajha már a dölyfös francot itt láthatnám
S e sárgát a veres sapkákon ugratnám:
Akkor látnád, pajtás! ereim mely nagyok,
Akkor látnád, hogy én talpig magyar vagyok.

Az ifjasszony

Ah, te irgalmatlan! Így válsz meg hát tőlem?
Így akartál szökve futni el előlem?
Nem szántad egy nálad hívebb szívnek búját?
Oszolj, s vidd magaddal az egek bosszúját!

A felűlt nemes

Ne felelj rá, pajtás! asszonyi panaszok;
Tudod, az asszonyok tettetők, ravaszok,
Alig várják, hogy ma fújjanak trombitát,
S holnap nyerhessenek másoktól vizitát.

A gavallér

Nem, barátom! értem halni is kész lenne,
Igaz magyar virtus és erkőlcs van benne^[3]
Te is ezt elhagyni, tudom, sajnállanád;
Magyar ez! de talám bécsi a te zsanád.
Hazám, szabadságom, jószágom, életem
Ezért az egy kedves kincsemért megvetem.
Kész leszek elmenni számkivetésbe is,
Kész láncot csörgetni véle tömlöcbe is,
Megválok javamtól, éhezek, koplalok,
Ha a szűkség arra viszen, meg is halok!
Csak ez a hív angyal maradjon meg velem;
Mert amit elvesztek, benne mind fellelem.

Az ifjasszony

Csak egy napot kérek ittmaradásodra,
Hadd enyhűljön kínom: s menj osztán dolgodra.

A gavallér

Barátom! itt hagyni merő kegyetlenség.
Várjunk! még nyakunkon úgy sincs az ellenség.

A felűlt nemes

Ám maradj itt, gyáva, s őltözzél szoknyába;
Én a férfiakhoz megyek a csatába.
Fonj te; majd meghallja tőlem minden hadnagy,
Hogy erőd milyen nagy, s mely talpig magyar vagy. -

A gavallér

Én fonjak? én járjak szoknyába, barátom?
Éj, te engem korcsnak tartasz, amint látom.
Kart illet engemet ősi nemes névvel.
Isten hozzád, kincsem! maradjál békével.

Az ifjasszony

Ah, elmégy hát, pogány! és itt hagysz engemet:
Állj meg és először verd által mellyemet.

A gavallér

Atyáim Istene! jaj, mondd meg, mit tégyek?
Kettőé nem tudok lenni, melyké légyek?...
Barátommal mennék - ím, párom kesereg!
Párommal maradnék - vár a vitéz sereg!
Kegyetlen a menés - rút a késedelem -
Óh, örök becsűlet! óh, örök szerelem!

Az öreg atya

Fiaim! igazat tészek én köztetek,
Csak köz pert megosztó szómnak engedjetek.
Ímé, a szerelem s becsűlet egymással
Vívik, és e hív pár e vitéz pajtással:
Ez egy hív szeretőt kérne, de becstelent;
E' vitézt kívánna, de érzékenytelent.
Mindenik a fiam szívéért csatázik;
De sokat kívánván, mindenik hibázik.
Én a köz igazság törvényét megosztom
S egyiket is e nagy szívtől meg nem fosztom. -
Ám vidd el pajtásod, főldim! a csatához,
De, hogy híven térjen vissza a párjához:
Tartson hív szerelmet, leányom! erántad,
Hogy őtet pálmákért küszködni nem bántad.
Így békéljék meg a becsűlet s szerelem.
Hordozzon, fiam! az isteni kegyelem.

Az ifjasszony

Ária

Ha már felűlsz, kincsem,
Paripádra:
Vess végcsókot nyögő
Galambkádra.
Gondot az ég rólad
Úgy viseljen,
Ha rám emlékezel
Minden hellyen.
Térj vissza ölembe
Pálmaággal,
Vitéz és szerelmes
Forrósággal.

A gavallér

Tudom, hogy hívem vagy,
Nem is kétlem,
Szíved e hév csókkal
Elpecsétlem.
Mikor bennem végsőt
Nyög a lélek,
Akkor is nevedre
Feleszmélek:
De ha élvén vissza
Jövök hozzád,
Mellyemhez szorítlak. -
Isten hozzád!

A felűlt nemes

Jól van, jól: az idő maga megmutatja.
Mit sírtok? az ember végét sem várhatja.
Gyer, pajtás. - Ne tartson semmit, ifjasszonyka,
Jobb meglövik, mint a lába legyen csonka.

Allegro

Ilyen a hadi élet!
Boldog, ki vitézzé lett.
Ha bélőnek a fejébe,
Hajdi Ábrahám keblébe,
S más helyébe.

A felűltek karja

Lamento

Űljünk fel hát, jó vitézek, a lóra,
Kedvesinktől búcsút vegyünk;
Mert már, ímé, a trombita- s dobszóra
A tűz s halál közé megyünk.

Rajta, az óra eljár;
Vagy élünk, vagy halunk már;
Kedvesink, szeressetek,
Légyen Isten véletek.

Mars

     Trombiták harsogjanak
A dobok dobogjanak,
Zászlóink lobogjanak,
Lóra már minden vitéz.

     Bár ezer fegyver zörög,
Bár ezer ágyú dörög:
A királyért, a hazáért
Bátran harcoljunk:

     Ha népünk hátra nem tér;
Újra zőld borostyánt nyér,
Megmutatja, hogy mit ér
A magyar szív, scytha kéz.

     Bár ezer fegyver csörög,
Bár ezer ágyú dörög:
A királyért, a hazáért
Bátran harcoljunk.

1797

[Vályi Klárához]

Barátném, bánt-é még, ami eddig bánta?
     Vagy úgy lett a dolog, mint szíved kívánta?
Hát az az értetlen hatbetűs nyavalya
     Megorvoslódott-e, ugyan mi [a] baja?
Különben nincs Bécsbe a bánatnak nyoma,
     Ott lévén az öröm fő paradicsoma.
Még a pompás Bécsbe tőltöd te kedvedet,
     Mi a Vágnál gyakran sóhajtunk tégedet.
S te tán torkig űlvén minden szépbe s jóba,
     Meg sem emlékezel rólunk hébe-hóba.
Nem, barátném, hisszük jószívűségedet,
     Nem úgy kémleltük ki e nyáron lelkedet,
Azért is szívedbe ajánlom szívemet,
     Tarts hű barátomnak örökre engemet!
Majd ha nyúgodalom pontjára érkezek,
     Többet, jobbat, szebbet készítnek e kezek.
Follyanak vidámon életed napjai,
     Maradok állandó híved: Csokonai.

[Válasz Vályi Klárához]

Jó barátném, panaszkodol,
     Hogy balsorsod igen nagy,
     S ezer bajjal tusakodol.
          Nem csuda: poéta vagy.

Írod: gyarló szegénységed,
     Mely a porig nyomván téged,
     Meggátolja serénységed.
          Nem csuda: poéta vagy.

Mérget forral életedre
     Sok kaján fő, sok fúrt agy:
     Irígykedik jó szívedre.
          Nem csuda: poéta vagy.

Sok gyáva nyelv szól, szidalmaz,
     Gúnyol és rád borsot halmoz,
     Szép elmédért így jutalmaz.
          Nem csuda: poéta vagy.

A nagy világ a főbbekkel
     Fel se vész és füstbe hagy,
     S néz rád megvető szemekkel,
          Nem csuda: poéta vagy.

Borít setétes koszorú
     Szíved mindenkor szomorú,
     Életed csupa háború.
          Nem csuda: poéta vagy.

De gyötrődjön a szerencse,
     Szégyenűljön pénz és kincs,
     Szíved irígy ne rettentse,
          Szitokra ne is tekints.

Ne mássz porba a főbbeknél,
     Zengj egyebet keserveknél:
     Nagyobb vagy te mindezeknél!
          Azzal, hogy poéta vagy.

Az emberiség s a szeretet

     Felfogadtam száz-meg-százszor,
Nem fogok szeretni másszor;
Felfogadtam, semmi lyány
Rabbilincsre már nem hány.

     Azt mondám, bolond is voltam,
Hogy szerelmekhez hajoltam:
Azt is mondám, mind bolond,
Aki rólok le nem mond.

     Felfogadtam, hogy míg élek,
Egy asszonnyal sem beszélek;
S bár Heléna volna is,
Még sem kapnék rajta is.

     Gyűlölöm minden nemével,
Bájoló tekintetével,
Gyűlölöm! - Mind csalfa kép,
S még talán csalfább, ha szép.

     Felfogadtam mindenekre,
Rá se nézek őkemekre;
Mert mind vesztembe kerűl. -
Meg is álltam emberűl.

     Jaj, de fojtó únalommal
Bánat szálla rám egynyommal,
S a szerelmes kény helyett
Gyűlölség foglalt helyet.

     A barátság s kedv megszűnék,
Tréfa, nyájasság eltűnék;
Csak setétes gondolat
Vont körűltem gőzfalat.

     Csak rettentő képzelések,
Csak kegyetlen érezések
Ostromolták lelkemet,
Úgy gyötörtek engemet.

     Semmi virtust nem kerestem;
Embergyűlölésbe estem,
S már egészen ellepe
Lelkestől a sárepe.

     Már az elmém is tompúla;
És csak - csak kevésbe múla,
Hogy fejembe nem lövék. -
Mégis elmémhez jövék.

     Légyen hálá! észrevettem,
Hogy bolondgombákat ettem.
S felkiálték: "Grácia!
Megbocsáss, szép Cipria!"

     Jertek, óh angyal-személyek,
Hogy megint, mint ember, éljek!
Elvetettem pisztolom -
Szép orcátok csókolom.

     Véletek hát szívet váltok,
Szép embernék, s így kiáltok:
"Mind bolond, ki nem szeret,
Vágasson magán eret!"

A fogadástétel

     Egy nyári estve Lillát,
A gyenge rózsaszájú,
A tűzszemű leánykát,
Megláttam, és azonnal
Látnom, szeretnem - egy volt.

     Midőn az éjt sohajtva
Virrasztom, Ámor így szól:
"Ne félj, Vitéz! csak engem
Zengj minden énekidben,
Lillát adom jutalmúl."
Fogadtam, és jutalmúl
Lillát megadta nékem.

     Most hát lekötve lévén,
Mást nem tudok danolni -
Lillát csak és csak Ámort.

A pillantó szemek

Ne kínozz, Lilla! újabb ostromokkal;
Ne hányd oly hasgató pillantatokkal
     Felém villám szemed.
Az verte szívemet halálos sebbe;
Ne szórj, ne szórj újabb dzsidákat ebbe,
     Kíméld meg éltemet.

Nem látod-é? nem-é? miként zsibongnak
Az ámorok, miként rajmódra dongnak
     Kökény szemed körűl?
Ki kis nyilát belőle rám ereszti,
Ki ellobbant szövétnekét gerjeszti,
     Ki vesztemen örűl.

Pillantatod szárnyára egy felűle,
Szívem titkos várába bérepűle
     És ott helyet fogott.
Zászlót ütött reményem fő tornyába;
Mindent letiprott már parányi lába -
     Halld csak, - mint tombol ott.

A szamóca

     Illatja rozmarinnak,
Mézíze a fügének,
És a rukerc pirossa
Szájunknak és szemünknek
S orrunknak is mi kellő?

     Hát még, ha egyesűlnek
E kedves érzések? -
Ímé, az ért cseresznye
Mely édes és piross is,
A sárgadinnye szagja
Nárdus, s az íze nektár:
A rózsa színe bíbor,
S illatja fínom ámbra.

     De rozmarinnal együtt
A kis rukerc, fügécske,
Cseresznye, sárgadinnye
És rózsa öszveséggel
Van elvegyítve a szép
Szamóca bíborában.
Szép színe drágalátos,
Mézíze szájat enyhít,
S illatja a velőkre,
Mint egy nepente, felhat.

     Kedves szamóca! téged
Én, - én az isteneknek
S az istenasszonyoknak
Tennélek asztalára.
Sőt csak beszélni tudnál
És csókot adni, mindjárt
Hasonlatos lehetnél
A Lilla ajjakához.

Barátomhoz

Parnassz vadon hegyénél,
Kasztál folyása mellett,
Vagy Tempe puszta vőlgyén,
Múzsákat, óh barátom,
Hiába fogsz keresni. -
A régi durva múzsák
És a paraszt Apolló
Lakhattak oly vidéket.

     De ma már nagyobb örömmel
Múlatnak ők Tokajban,
Az észhozó Tokajban;
S nektárral élnek ottan.

Az alvó Lillára

Ti hűvösös szellőcskék,
Fuvaljatok, de gyengén,
Lassan lehempelyegve
Buzogjatok, folyócskák,
Ti jószagú virágok,
Lehelljetek nepentét.
Csitt! pásztorok s leánykák,
Ezen berekbe nyugszik
Elszenderedve Lillám.

A Duna nimfája

Amott egy nyárfa hívesében,
     A fűzfa közt,
Találni a sziget mentében
     Egy tiszta közt.

Itt a vad faunok irtoványi
     Megtetszenek:
Az ősz Dunának szép leányi
     Itt fördenek.

Gyakorta a habok tapsolnak
     Játékokon,
S körűltök a pintyek danolnak
     A bokrokon. -

Itt förde Lilla is magába,
     S az istenek
Az égről e barlangocskába
     Lenéztenek.

A szép halandó a vizekből
     A gyepre szállt.
Bámúlja Zeus a fellegekből
     És felkiált:

"Haj, istenek! mely szép halandó
     Jön ott elő,
Mint amidőn a támadandó
     Nap mosdva jő.

Hószin vállán miként lebegnek
     Szeg-fürtjei,
Görögvén rólok a vizeknek
     Sík gyöngyei.

Csak egy hibát remek tagjába
     Lelhetni-é?
Nem szebb-é síma karja, lába,
     Mint Vénusé?

Kár, hogy nem nézhetünk szemére -
     De erre jő -
Mely szép! Most, most - egek! Citére!
     Szebb nálad ő."

És nála minden szebbnek mondja
     Az én tüzem:
Csak Vulkán, a Vénus bolondja,
     És Mómus nem.

A boldogság

Most jázminos lugasban,
E nyári hűvös estvén,
Lillámmal űlök együtt:
Lillám velem danolgat
És csókolódva tréfál,
Míg barna szép hajával
Zefir susogva játszik.

Itt egy üveg borocskát
A zőld gyepágyra tettem
És gyenge rózsaszállal
Száját be is csináltam,
Amott Anakreonnak
Kellő danái vannak
Kaskámba friss eperrel.

     Egy öszveséggel íly sok
Gyönyörűt, becsest ki látott?
S ki boldogabb Vitéznél?

A méhekhez

Kis méhek! kerteken,
Mezőkön, berkeken
     Mit futtok sok veszéllyel?
A friss forrásokra,
Az új virágokra
     Repkedvén szerteszéjjel?

Mennyi sok munkával
És időjártával
     Gyűjthettek egy kis mézet?
Szálljatok Lillára,
Az ő szép szájára
     Vénus sokat tetézett.

Jőjjetek: s úgy nem lész
Olyan sok s édes méz
     Sehol, mint a tiétek.
Jőjjetek: s úgy nem lész
Olyan boldog méhész
     Sehol, mint a tiétek.

Az alvó Lilla felett

Nyúgodj csendességgel
     Itten, szép nimfa!
Ládd, mely büszkeséggel
     Véd e boldog fa;

Vágyva árnyékozza
     Téjszín kebledet,
Mely duplán boltozza
     Márvány szívedet.

Két szemed héjjában
     Éltem s holtom áll.
Csendes árnyékában
     Álom s Ámor hál;

Mindkettő szemedre
     Rózsaláncot fűz;
Nyugodj csak kedvedre.
     Nyugodj, drága szűz!

Szép virágszálocska
     Mind terűlj alá!
Híves árnyékocska,
     Szállj lebegve rá!

Édesítsd nyugalmát,
     Tiszta csergeteg!
Jőjjetek: jutalmát
     Vénus adja meg.

Kis Zefir mellyére
     Csendesen borúlj,
Félfedett csecsére
     Gyenge szárnnyal fújj;

Sőt ha tudsz, lelkébe
     Bújj egészen bé
S tudd meg, hogy fektébe
     Rólam álmod-é?

Nem! - Magam vizsgálom,
     Mit gondol most ott,
Vonj szemére, álom!
     Dupla kárpitot,

Játszodtasd altába
     Kedves képekkel,
Vidd Idáliába,
     Hogy ne keljen fel. -

Mennyi ösvényemben
     A tövisk s haraszt!
Majd ropog mentemben:
     Ámor! szedd fel azt...

Ah, mely édes ízzel
     Alszik kincsem itt! -
Pinty, pacsirta, csízzel...
     Majd felserken... Csitt!

Alku

Vitéz és Lilla
(Kettős dal)

Vitéz

Valld meg, kérlek, kedves lélek!
          Még szeretsz-é?
Engem másért, míg csak élek,
          [Meg nem vetsz-é?]
     Én szeretlek tégedet,
     Tisztelem jó szívedet:
          Megvethetsz-é?
          Megvethetsz-é?

Lilla

Hidd el, kérlek, kedves lélek!
          Én szeretlek,
Téged másért, míg csak élek,
          Meg nem vetlek.
     Százszor már nem mondtam-é?
     Mégis kételkedhetsz-é?
          Be nevetlek.
          Be nevetlek.

Vitéz

Sokszor ám a lyánka szíve
          Állhatatlan.
És ahoz, ki legjobb híve,
          Irgalmatlan.
     Én is attól tartok ám;
     Mert ez a kis ethikám
          Csalhatatlan.
          Csalhatatlan.

Lilla

Én is hát szíved formáját
          Úgy tekintsem,
Hogy más ifjaknak hibáját
          Rád is hintsem?
     Nem, nem: bár más mit tegyen,
     A mi szívünk hű legyen;
          Úgye kincsem?
          Úgye kincsem?

Vitéz

Én örökre lészek híved,
     Kedves lélek!

Lilla

Én is, kedves! mással szívet
     Nem cserélek.

Vitéz

Én szeretlek, édesem!

Lilla

Én is téged, kedvesem!

Ketten

     Míg csak élek.
     Míg csak élek.

Két szerető dalja

Énekeljünk Cipriának,
     Drága kincs!
Mert ez élet-asszonyának
     Párja nincs.
Rózsa nyíl ennek nyomában,
Bársony ennek birtokában
     A bilincs.

Énekeljünk Cipriának
     Egyaránt;
Engem is nyájas fiának
     Tegze bánt,
Amiolta szép szemeddel,
Rózsaszín tekinteteddel
     Tőrbe hányt.

Énekeljük felsegítő
     Karjait
S a szerelmek lelkesítő
     Lángjait.
Vígadozzunk, és magunknak
Osszuk édes ajjakunknak
     Csókjait.

Óh de kincsem! a te szíved
     Ég-e még?
Úgy, miként ez a te híved
     Szíve ég?
Látom ellobbant szemedről,
Lángoló tekintetedről...
     Már elég.

Hátha engem sírom árka
     Nyelne bé:
Boldog élted, szép madárka,
     Lenne-é?
Ah, ha én elvesztenélek,
Mit csinálnék, drága lélek!
     Óh - óh - jé?

Angyalocskám! csak te bírod
     Szívemet,
Míg ölemből puszta sírod
     Eltemet.
Addig is, míg csak lehellek,
Tégedet forrón ölellek,
     Hívemet.

Csak te is hívedre nézzél,
     Kedvesem.
Csókra új csókot tetézzél
     Szívesen.
Így lehet hűségbe lennünk,
Karjainkon megpihennünk
     Csendesen.

Hű galambom! kőlcsönözzünk
     Szíveket,
Szíveinkre úgy kötözzünk
     Lépeket.
Csókjaink közt egybefolyjunk,
Új szerelmünkről danoljunk
     Verseket.

Szádra szám egy gerjedelmes
     Csókot ád,
Mint igaz szívem szerelmes
     Zálogát.
Jól tudom, hogy míg csak élek,
Hív leszel te 's, drága lélek;
     Csócsi hát!

Anakreon s Ovíd

Életadó borról a téji Anakreon íra,
     Gyenge szerelmekről játsza az éles Ovíd.
S ím, maga Bakhus amazt, Vénus maga ölte meg eztet:
     Múzsa, rebegj! vég gyászt szűlhet akármi dalod.

Megkérlelés

          Hogy Mancával
     Jártam egyszer így:
Mért pörölsz oly nagy csatával,
     Mért vagy oly irígy?

          Ő is édes
     És negédes ám.
Ő is, mint te, egyet inte,
     Rám tekinte, rám. -

          Engedelmet!...
     Gyenge volt e szív:
Nem cserélt azért szerelmet,
     Hív fog lenni, hív. -

     Drága lélek!
     Jöszte - jöszte bé;
Csak teérted s benned élek -
     Elkerűlhetsz-é?

Generál Hoche halálára

Hós, a Bonapárte barátja
Megelőzé minden arányban
Görögország s Róma vitézit,
Egyedűl - esztendeiben nem.

1797

Az esküvés

Esküszöm, szép Lilla! hidd el,
Hogy miólta kellemiddel
     Megkötöztél engemet,
Már azólta semmi szűznek,
Semmi nyílnak, semmi tűznek
     Nem nyitom meg szívemet.

Esküszöm; s e szent hitemnek,
Melyet adtam édesemnek,
     Pontjait meg nem csalom.
Kérlek is reménykedéssel,
Hogy viszonti esküvéssel
     Kösd le szíved, angyalom!

Esküszöm hószín kezedre,
Rózsaszádra, tűzszemedre,
     Hogy te léssz csak kedvesem.
Esküszöm, hogy míg csak élek,
Más szerelmet nem cserélek;
     Vagy Lilim, vagy - senki sem.

Hálaének a Vénus oltáránál

     Ah, kedves szók!
     Ah, édes csók!
Eget verek fejemmel.
     Ah, áldott légy,
     Több jót is tégy,
Cipris! beteg lelkemmel.

     Szeretlek - óh,
     Ez áldott szó
Mint hangzik a fülembe!
     Ah, kedvel hát
     S ambróziát
Tőlt Lilla mély sebembe.

     Kegyes Cipris!
     Még csókot is
Ragasztott ő orcámra,
     S még többet hánt,
     Pecsét gyanánt,
Az esküvés közt számra.

     Hogy átkapcsolt,
     Elhaltam volt
Szerelminek miatta,
     És lelkem sem
     Érezhettem,
Úgy lelkihez ragadta.

     Általkapám,
     S eltikkadt szám
Száján egyet cippantott:
     Egyet sem szólt,
     Csak rámhajólt
S egy lángolót pillantott. -

     Ah, drága jók!
     Ah, édes csók!
Nincs a nektár oly fínom,
     Hagyd, óh Cipris!
     Még többször is
Ezt a nektárt hagyd színom.

     Ímé, e két
     Szép gerlicét
Hozom neked, Citére!
     Íly lángban fő
     Mind a kettő
S csókot rak kis kincsére.

Búcsúvétel

Vitéz

Mégyek már. Engedd meg, kedves kincsem,
Hogy megváló csókom szádra hintsem.
     Jaj be fájlalom,
     Kedves angyalom!
Hogy midőn boldoggá kezdtem lenni,
          El kell menni.

Lilla

Akkor indúlsz hát el, csalfa lélek!
Amidőn már én csak néked élek?
     Bírod szívemet
     S itt hagysz engemet:
Ah, nem érdemel meg egy íly hívet
          A te szíved.

Vitéz

Szívemet ne vádold, jól esmérted,
Most is hév tüzekkel ég ez érted. -
     A sors kísztet el
     Vas törvényivel:
Ámde semmi tőled el nem választ,
          Adj jobb választ.

Lilla

Minden válasz erre megy ki nálom,
Hogy, ha elmégy, nyugtom nem találom.
     Hát, ha hívem vagy,
     Mellettem maradj,
Kőlcsönös részt vévén víg napomban
          S bánatomban.

Vitéz

Err' az útra is csak érted mégyek,
Hogy mind a kettőnknek hasznot tégyek;
     Mert egy nyomban jár
     A mi sorsunk már.
Hát szemed ne légyen olyan nedves
          Érte, kedves!

Lilla

Megnyugszom; mert tiszta szíved látom,
Hordjon a szerencse, hű barátom!
     És e csók maga
     Légyen záloga,
Hogy szerelmem néked felfogadtam,
          Általadtam.

Vitéz

Kérlek, míg öledbe visszatérek...

Lilla

Értem - Én is tőled mást nem kérek.

Vitéz

Angyalom, szeress!

Lilla

Kincsem, meg ne vess!

Együtt

Mert lelkem csupán tetőled éled.
     Isten véled!

A fekete pecsét

Gyász pecsétje kedvesemnek!
     Fejtsd ki végre, mit hozál?
Mit jelentesz bús fejemnek?
     Élet-é ez, vagy halál?
          Óh egek,
          Rettegek!

Rettegek - tán rózsaszálát
     Gyötri nagy szívbéli kín -
Tán keservét - tán halálát
     Jegyzi e halotti szín -
          Tán ma már
          Sírba vár.

Sírba vár! vagy mást szeretvén,
     Szíviből engem kivét,
S engem így halálra vetvén,
     Azt jelenti e pecsét.
          Helyes ok,
          Meghalok.

Meg - de míg a sírba szállok,
     Nyílj meg, óh gyászos levél!
Tán csak egy szót is találok,
     Melyre szívem még megél.
          Tán halált
          Nem kiált...

Nem kiált! Ah, megkövetlek,
     Szép levél. Csalt a pecsét.
Már ez egy szó is: szeretlek!
     Visszaadja a becsét.
          Már ez, óh,
          Égi szó!

Drága szó ez, szép levelke!
     Már ezért csókollak ám:
Mert tevéled Lilla lelke
     Új napot deríte rám,
          Szép levél!
          Szívem él.

[Szívem él! örökre mondok
     Bánatimnak adiőt,
Jer, Juliskám, félre gondok,
     Kedvel engem, én is őt.
          Már enyim
          Szép Julim!]

Az eltávozás

Távol vagy tetőled,
Óh életem reménye!
Óh Lilla, főldi angyal,
Távol vagyok tetőled!

     Elhagytalak, galambom,
El - s ah! talán örökre;
Miólta oly sok édes
Csókok között utólszor
Búcsút vevék tetőled,
Ím, vissza én se mentem,
Te is hiába vártál.

     De bezzeg aki Lillát
Elhagyta - ah, ha látnád, -
Elhagyta ám magát is!
El - s ah, talán örökre.

A távolról kínzó

Rég nem valék tevéled szemben
     Rég is nem láttál engemet:
S ládd, mégis távollételemben,
     Lilim! gyötörtél engemet.
Bár félre volt lakásom - félre,
Északra lakván én, te délre:
     Mégis tüzed velem lakott,
     Mindég perzselte északot. -

Most a tűz mellett vagyok:
     S nincs oly szenvedésem;
Mert égésim oly nagyok,
     Hogy meghalt érzésem.

Tháles

Míg Tháles a nagy égnek
Tüzeit csudálva nézi:
Behúlla egy verembe.

     Ah Lilla! a te orcád
Ilyen gödört csinál ám,
Mikor reám mosolygasz;
És akkor abba lelkem

Mely nyakra-főre hull bé,
Míg andalogva bámúl
Ragyogó tüzes szemednek
Két főldi csillagára!

Orgiák

Mind

     Lantom, danold Liéust;
A szíveket feloldó,
A gondtörő Liéust
Méltó danolni néked.

Egy

     Ő a kegyelmes isten,
És ő az, aki nélkűl
A szép Citére fázik,
Tompán lövöldöz Ámor,
A gráciák alélnak;
S egész gyönyörködésben
Nem úszhat a halandó.

Mind

     Lantom, danold Liéust;
A szíveket feloldó,
A gondtörő Liéust
Méltó danolni néked.

Egy

     Ő a kegyelmes isten,
És ő az, aki mellett
A büszke nagyravágyás
Rezzenti tarka szárnyát,
S a tőlt pohárba szállván,
Megalázatott örömmel
Fúl a szelíd habokba.

Mind

     Lantom, danold Liéust;
A szíveket feloldó,
A gondtörő Liéust
Méltó danolni néked.

Egy

     Ő a kegyelmes isten,
És ő az, aki által
A megpirúlt gerézdben
Nyájaskodó barátság,
Öröm, kacaj, ledérség
S tréfás szavak teremnek,
Hogy a szegény halandó
Felejtse szíve terhét.

Mind

     Lantom, danolt Liéust,
A szíveket feloldó,
A gondtörő Liéust
Méltó danolni néked.

Egy

     Ő a kegyelmes isten,
Ő, aki képzetünkben
Teremthet új világot.
Ő int Polymniának,
S mennybéli zengzetével
Olvasztja szíveinket.
Ő gyújtja a poétát
Érzékenyebb dalokra,
És bájoló borával,
Édes ragadtatásban
A menny felé repíti.

Mind

     Lantom, danold Liéust;
A szíveket feloldó,
A gondtörő Liéust
Méltó danolni néked.

A békekötésre

Tőlts pohárt, gyermek! nesze tőlts fejér bort;
Mert fejér borral fogom innepelni
Boldog esztendőnk ideérkezését:
     Tőlts bele, gyermek!

Most örűljünk már, mivel, ah! az elmúlt
Gyászos esztendő sok ezer magános
És közönséges bajokat hozott rám
     S árva hazámra.

Visszatért immár olajággal a frígy,
A kemény hadnak kialudt kanóca,
Múlik a jajszó, s örömünket áldott
     Béke tetézi.

Béke! frígy! óh, két nevezet! mi hányszor,
Értetek hányszor s be heven sohajtánk!
Négy betű: négy-négy poharat csapok fel
     Értetek én is.

Éljen a szent frígy nyomorúlt hazánkban,
Fel ne lázzadjon soha békeségünk,
Hogy sok esztendő elejére jussunk
     Ílyen örömmel! -

Boldog ország az, s az arany-világnak
Látszik ott némely fogyatéka, melynek
Tiszta csendesség kebelébe nyugszik,
     S nincs hada kinn is.

Boldog ország az, hol az árva s özvegy
Nem bocsát, sírván, az egekre átkot,
Szántogat minden, s kiki szőlejében
     Kényire munkál.

Semmi mesterség nem enyészik ottan,
Gazdag a kalmár s az egész közönség,
Ott tanít a bőlcs, danol a poéta,
     Él az igazság.

Ah, ti felperzselt legelők parázsa!
Öszvedűlt várak s faluk omladéki!
Vérbe tajtékzó patakok! a dögöktől
     Bűzletes ég, főld!

Ah, ti borzasztó, fene látomások!...
Félek íly gyász színt ecsetemre venni -
Átkozott volt az, ki előbb örök hírt
     Hadba vadászott!

Durva hérósok! noha száz babértok
Lenne a bérem, vagy ez a világ is;
Mégse kívánnék veletek cserélni:
     Míg Lili kedvel.

Csakhogy e lankadt haza békeségben
Álljon, és légyen pecsenyém, kenyérkém,
S jó magyar nektárt igyam arra: eb lesz
     Néktek irígytek.

Csak közel hozzám ne dörögjön ágyú,
Hogy barátimnak fecsegésit értsem,
Csak piciny lantom cicorázzon: ádjő,
     Trombita-, dobszó!

Óh, dicső két név: Szeretet! Barátság!
Óh, becses két név: Puky, hív barátom!
És te, óhajtott Lili, életemnek
     Édes arányja!

Négy betűből áll neve mindeniknek,
Akiket szívből szeretek: te gyermek,
Hozz elő négy-négy poharat! Ma inni
     Kell ezekért is.

Boldog esztendő legyen ez tinéktek,
Érjetek még több s gyönyörűbb időket:
Véletek légyen nekem is sok ílyen
     Jánusi víg nap!

[Újévi ajándék]

Most szegény háztól, hol az úr magános,
Így telik. Majd tán vidorabb napunk lesz,
Lilla ifjasszony ha jövő karácsonyt
                                  Érheti vélem.
E szívből eredett újesztendői ajándék
Záloga szívemnek légyen örökre, Juli;
Éljetek, óh szeretett lelkek! kiket édes örömmel
Gyakran emlegetek hegyközi lakhelyemen.
Most levelem tisztel, hanem a farsangi napokban,
Amint már írám, városotokba megyek.
Mert akkor Juliánna nevét, amelyet imádok,
A maga képében fogja köszöntni Vitéz.