Újesztendei gondolatok

 

     Óh idő, futós idő!
Esztendeink sasszárnyadon repűlnek;
     Vissza hozzánk egy se jő,
Mind a setét kaósz ölébe dűlnek.

     Óh idő, te egy egész!
Nincsen neked sem kezdeted, se véged;
     És csupán a véges ész
Szabdalt fel apró részeidre téged.

     Téged szűlt-é a világ?
Vagy a világot is te szűlted éppen?
     Mert ha csak nincs napvilág,
Nem mérhetünk időt mi semmiképpen.

     Hátha tőled, óh idő!
Te aki mindenünket öszverontod,
     A nap is holtszénre fő?
És láncodat magad zavarba bontod?

     Mert, ihol lám, mindenek,
Bár bírtanak szépséggel és erővel,
     Változást szenvedtenek,
Vagy semmiségbe mentek ők idővel.

     Lám az ég forgása is
Idővel újabb változásba lészen,
     Lám a csillagokba is
Ki most derűl, ki béborúl egészen.

     Hát de mennyit szenvedett
Már ekkorig főldünknek állapatja,
     Hogyha a feldűlyedett
Tenger, vagy Etna lángja szántogatja?

     Sok faluk határain
Ma delfinek cicáznak a vizekben,
     S a csigáknak házain
Most zergenyáj ugrándoz az hegyekben.

     Sok merőfőld már sziget,
Sok vőlgyek a nagy bércekig dagadtak,
     És ahol hegy volt s liget,
Fenéktelen sós tengerek fakadtak.

     Így teszel te, óh idő!
A nemzetek forgó enyészetével:
     Most az egyik nagyra nő,
S a másik elmúlik saját nevével.

     A vitézlő Pártusok
Régólta szolgaság alá kerűltek:
     S a bozontos Gallusok
Ma már a hérósok sorába űltek.

     Már ma ökrök szántanak,
Hol Trója, a világ csudája állott:
     És ahol szántottanak,
Most London, a világ csudája áll ott.

     Óh, ha a nagy nemzetek
Sorsán hatalmad így előmutattad:
     Hát mi, gyarló szerzetek,
Mit várhatunk - mit várhatunk miattad?

     Gyermek-, ifjú-, vén-korunk,
A bú, öröm s a jó, gonosz szerencse,
     Ép, beteg voltunk, s torunk
Kezedbe van, hogy jöttödet jelentse.

     Futsz te, nem vársz senkit is,
Gyakorta sok hosszú reményt ledúlál.
     Ím, te, míg ezt mondtam is,
Öt-hat parányi perceken kimúlál.

     Nem lehet jelenvaló,
Csak múlt a jövendő pont lehet tebenned;
     És miként a puszta szó
Repten-repűl, úgy kell veszőbe menned.

     Így repűlt el tőlem is
Sok kedves esztendőm sebes-haladva;
     S meglehet, hogy nékem is
A véghatár ma is ki lészen adva.

     Úgyse volnék már gyerek;
Négyszer hat esztendőt eléldegéltem,
     S eszerént az emberek
Szűk életének harmadáig éltem.

     Vajha már - ha több nem is -
Mindegyik esztendőre jutna benne
     Egy - csak egy órácska is,
Amely az érdem oszlopára menne.

     Kész vagyok meghalni - kész,
Csak ezt tegyék síromnak a kövére:
     ÚTAS! ITT FEKSZIK VITÉZ.
EGY NAP XXIV ÓRA: ENNYIT ÉRE. -

     Ámde hogyha oly nemes
Szép tettek életembe nem tetéznek,
     Hogy halála érdemes
Légyen dicsőitésre még Vitéznek:

     Semmi, csak te, óh Lilim!
Te, akiért az életet szerettem,
     Csak te légy, Lillám, enyím:
Mindég fogom becsűlni, hogy születtem.

     És mivelhogy a napok
Elseprik a legédesebb időket:
     Míg az ifjú hónapok
Virítnak, el ne is veszessük őket.

     Elfut a nyájas tavasz,
A bársonyos hajnalra gyászköd árad,
     A kinyílt jácint elasz,
A rózsaszál egy délbe is kiszárad:

     Így az ifjúság maga
Majd elrepűl vidor tekintetedről,
     És az Ámor csillaga
Eltűnik ám kacsingató szemedről.

     Akkor, ah! rózsáid is
Nem fognak úgy kis ajkadon nevetni,
     Akkor érző szíved is,
Ah, nem tud úgy örűlni és szeretni.

     Én is akkor csak hideg
Vérrel barátkozom, hideg Lilimmal,
     Úgy napolván, mint rideg
Vén pelikán, ifjú daljaimmal.

     Míg tehát az lenne még,
A szép időt, óh Lilla! meg ne vessük.
     Míg az élet lángja ég,
Egymást viszontöröm között szeressük.

     És ha semmi érdemem
Nem fog fejemre zőld babért tetetni,
     Semmi sem! mind semmi sem!
Csak hogy te, Lilla! meg ne szűnj szeretni.

     Híremet s nagy voltomat
Ne trombitálják messzi tartományok,
     Más ne tudja síromat:
Te hints virágot arra s a leányok.


A magyarokhoz

 

     Ne szóljatok meg érte,
Magyarjaim! kikérem,
Ha én is a csatákat,
A várak égetésit
És a királyok estét
Nem kürtölöm Homérral.

     Ez a butella máslás
A megdühödt világnak
Minden csatépatéját
Kiverte a fejemből.
S a Lilla hév ölében
Lillán kivűl egyébre
Elmém ügyelni nem tud.

     Ha hát csupán szerelmet
És bort fogok danolni:
Magyarjaim! kikérem,
Ne szóljatok meg érte.


Keserédes

 

     A rózsa szép virágszál,
De tüske szúrdal ágán.
Ha mézet ád is a méh,
Fúlánkja néha megcsíp.
A bor betőlt örömmel
S mámort okoz gyakorta.

     Szép vagy te, Lilla, s édes, -
Vidít kegyes szerelmed;
De mennyi - ah, de mennyi
Kín is gyötör miattad!


Lillához távollétemben

 

Lilim! csoport öröm között
     Tőltöm most éltemet.
Szívembe bú nem kőltözött,
     Nem rág az engemet.
Sem könnyeket nem hullatok,
Sem nem sohajtok, jajgatok.

A szent barátság csillaga
     Egemre felderűlt,
A tiszta boldogság maga
     Felkent fejemre űlt:
De kedvem egybe sem lelem,
Mert nincs az én Lillám velem.

Ha nincs az én Lilim velem:
     Mi nékem a világ!
Sokszor magamban képzelem,
     Hogy a halál kivág.
Az élet édessége mi?
Mit érsz, öröm? ha nincs Lili.

A szem, fül és egyéb tagok
     Múlathatnak talám:
Igen, de szív nélkűl magok
     Gyarlón örűlnek ám.
Tudod pedig, szép rózsaszál!
Szívem csupán tenálad áll.

Te bírod, óh tudod magad,
     Szép Lilla! szívemet:
Azért te is helyette add
     Cserébe szívedet.
Enyím maradjon semmi sem,
Csak a tiédet add nekem.

De mit könyörgök íly nagyon
     Galambi szívedért?
Úgy-é, hogy az nálam vagyon
     Cserébe szívemért?
Nohát, ha megvan, ami kén':
Többé nem is terhellek én. -

Ha már enyím az, akié
     Vagyok, szólj, Cipria!
Olyan szerencsés több van-é?
     Van-é? s ha van, ki a'?
Nincs, Cipri, nincs... De kémlel itt
Nehány irígy - csitt, Cipri, csitt!

Ne szólj te erről senkinek,
     Mi nem szólunk, mi se;
Hogy a világ irígyinek
     Vakúljon a szeme.
Mi majd, ha boldog célt lelünk,
Tenéked oltárt szentelünk.

Én téji versbe foglalom
     Érzékeny éneked,
S mellettem e szép angyalom
     Hárfázni fog neked:
Így kötnek öszve új csomók,
S mi lesz Lilim jutalma? - Csók!


Köszöntő

 

Láncba fűzni most szeretném
     Én a jázmint s violát,
Hogy velek megtisztelhetném
     Ezt a lelkem-várta mát.

Szép Lilim! halmos mellyedre
     Rózsazáport hintenék;
Haj, Lilim: hószín öledre
     A piros mint illenék!

Jaj, de most a tél csatázik
     S véle a szél és a jég,
Minden fagy most, minden fázik,
     Csak szerelmünk lángja ég.

A te szádon a tavasznak
     Százszorszépe nyíl, virít;
Ah! az én orcáim asznak,
     Engem a nyár süt, pirít.

Eszerént mi bőjthavában
     Ollyal kedveskedhetünk,
Amit csak tavasz javában
     S nyár felé szemlélhetünk:

Add nekem te két orcádnak
     Kellemes virágait,
Én ajánlom bíbor szádnak
     Szám hevűlő csókjait.

Óh, engedd meg, hogy meghintsem
     Vélek orcád két felét,
Hogy velek köszöntsem, kincsem!
     Szép nevednek reggelét.

Ötven versbe ötven szókkal
     Annyi érzés bé nem fér,
Mint egy csókba: hát egy csókkal
     Száz köszöntő fel nem ér.

Én azért hív tisztelésem
     Íly ritmusba foglalom,
Té's, ha tetszik, idvezlésem
     Így fogadd el, angyalom.


Komárom, február 16. 1798

 

Kilenc szép asszonykák leszálltak magáról
Az ártatlan öröm paradicsomáról,
Hol az örökké-zőld borostyános megett
Szíjják a szép lelkek a boldogabb eget,
Hol őket az édes andalgás rengeti,
Vélek az életnek gondját felejteti,
Hol a gyönyörködés lakik, a bőlcsesség,
Csak itt lévén eme kettő közt egyesség,
Hol a köz-szeretet és a csendes béke
Szállásává leve e helynek környéke,
Hol te, nagylelkű Pope! a gyenge Gessnerrel
Egy célra két úton sietsz az emberrel,
Hol én is a büszke világtól megvetve
S belső érdememmel megelégíttetve
Tőltöm ifjúságom legszebb esztendeit,
Hogy megfűszerezzem a vénség ideit.
E boldog környékről jőni látszatának
A kilenc asszonykák a kettős Dunának,
Hárfákkal jövének s inneplő sereggel,
Hogy a tizediket megtiszteljék reggel,
Meghallván lantjokon e szót: Juliánna!

Azonnal így kezdék kiáltni utána:
"Várjatok meg, áldott angyalok, várjatok,
Én is Komáromba mégyek utánatok,
Lantos tábortokba végyetek engem is,
Juliánna kedves név énelőttem is."

E szómra megállván, közéjök férkeztem,
S ímé, vélek együtt hozzád elérkeztem,
Itt vagyok, engem látsz: de ők, mint istenek,
Testi szemeidbe néked nem ötlenek.

Elmondhatnám, amit éneklenek ezek,
De mint kis énekes, vélek nem érkezek.
Szedhetnék magam is versbe áldásokat,
De te már előre képzelhetd azokat. -
Én is azt kívánom, amit más kívánna:
Éljen sok szép boldog időt Juliánna.


Lillához

 

     Lillám! elég csak egy szó
Annak kitételére,
Hogy téged én szeretlek.

     De minden íge és nyelv,
Minden poéta-festés,
Szép elme s érező szív

     Elégtelen, csekély, szűk,
Hogy voltaképp kitégyem,
Téged miért szeretlek.


Dórishoz

 

Pillants reám, leánka!
Pillants reám, de titkon;
Hogy vén anyád, ki pénzét
Olvassa, meg ne sejtse.

Pillants reám; s azonnal
Szép Dóris, én elértem,
Hogy érzed, amit érzek.


[Már se hintó...]

 

Már se hintó, már se szánka
Néked kérőt nem hoz, lám,
Tőke, tőke, szép leányka
- - - - - - - - -
- és a férjhez nem menőket.
Tőkét, húzzad a tőkét,
Főkötőt már nem tevél,
Nékem társam nem levél.

Nem fogsz húzni többször - tőkét,
Már lelsz a jövő időn
Vagy egy barnát, vagy egy szőkét,
Vajha én lennék az, én.
Vajha el tudnálak venni,
Kész volnék melletted lenni
Szőke, barna ordas is,
Csak szeretnél, gyöngy Julis.

Óh, de a kegyetlen Fátum
Már kincsemtől elszakaszt.
És ha még egyszer meglátom,
Más karjában látom azt.
De sok kínnal edzesítnek,
Kik ilyen híven szeretnek,
Máris hullnak könnyeim,
Tőke, tőke, szép Lilim!


A tavasz

 

     Az egész világ feléledt
S az elérkezett tavasznak
Örömére minden örvend;
Csak az egy Vitéz nem örvend.

     Enyelegnek a juhnyájak,
Tehenek, lovak futosnak,
Danol a pacsirta s a pinty;
Az egész berek homályja
Zeneg édes énekekkel:
Egyedűl csak én kesergek.

     Ihon, a kinyílt mezőkben,
Ligetekbe, rétbe, kerten
Hiacintok illatoznak,
Tulipánok ékesednek,
Mosolyognak a virágok:
De mi kedvem a tavaszban,
Ha az ő viráginál szebb
Lili nem virít ölemben?


Rózsim sírja felett

 

Forró sohajtások, lelkemnek
Elszaggatott darabjai!
Itt lengjetek, hol kedvesemnek
Nyúgosznak áldott hamvai.
Vagy szálljatok fel a mennyekbe,
Hol ő van s a több angyalok.
És lelkem e dicső helyekbe
Várjátok meg: mert meghalok.


Még egyszer Lillához

 

Én szenvedek, s pedig miattad,
Miolta szívem elragadtad,
     Édes kegyetlenem!
El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe,
S így kell talán e gyötrelembe
     Örökre sínlenem.

Érted borong éltem tavassza.
Mert nincs nap, amely elfogyassza
     A rám vonúlt ködöt.
Sír tisztelőd, ha kél, ha fekszik,
Miolta azzal nem dicsekszik,
     Kiben gyönyörködött.

Sír tisztelőd, kétségbe esvén,
Miolta, tőled távol esvén,
     Reményje füstbe szállt;
Holt álom űl zsibbadt ölében,
S gyakran ijesztő képzetében
     Lilit, Lilit kiált.

E szóra karjaim kinyúlnak,
De csak sovány homályba húllnak
     Nincs Lilla, nincs öröm!
Már nyugtom éjjel sem találom,
Mert ott is ébren tart az álom,
     S fejem Lilin töröm. -

Óh, mely keserves annak élni,
Kinek tovább nincs mit remélni,
     És mégis élni kell!
Él az, de nincsen benne lélek.
Az én tüdőm is, bátor élek,
     Lelketlenűl lehell.

És tán te, szép szememvilága!
Úgy élsz, hogy életed virága
     Virít, míg én halok.
Adná az ég! Azon örűlnék.
Könnyemnek azzal eltörűlnék
     Felét az angyalok.

De tán, Lilim! te is kesergesz?
Rab gerlicém, saskézbe hergesz
     S kéred segédemet?
Hiába már, kincsem, hiába!
Csak a halál jégsátorába
Ölelsz meg engemet.


Szerettem...

 

     Szerettem! Szerettem!
     De ha elvesztettem,
Ki lángom taplója volt:
     Ámorok! fogjátok,
     Ihol a fáklyátok:
Ennek lángja már elholt.


Dugonicsra

 

Állítnék Dugonicsnak is itt örök oszlopot újra,
     Jaj de minek rakjak, lám negyedéve rakék.
"Hát amit te emelsz, örök oszlop az? - oh, sokat ígérsz!"
     Már az örök, Dugonics helybehagyása után.


[Aranysujtásos nadrág]

 

1

Perpatvart, házsártosságot,
     Még kemény csatákkal ám, -
S egy arany sújtás nadrágot
     Énekel kis trombitám;
Amely nagy kincsért sok népség,
Sok vitéz rend és sok szépség
     Véres hadba kelt vala.

2

Eztet Véczy elragadta
     A kevély Kőszáritól,
Lobbanván ez is miatta
     Márs vitéz szikráitól,
Harcolt a Nadrág dolgába,
S Véczyt sok tüzes csatába
     Ostromlá, - de hasztalan!

3

Élni fog dicső nevébe
     Véczy túl a Vágon is:
Mert íly dolgot régenébe
     Nem vitt véghez Jázon is,
Amidőn aranygyapjával,
S bűvös, bájos Kondijával
     Annyi próbákat teve.

4

Múzsa! s múzsáknak szerelme,
     Kótyogós Butellia!
Amelytől vidúl az elme
     S ébred a fantázia:
Tőltsd be lelkem spiritussal,
Hadd harsogjam Enniussal
     A vitézek fegyerit.

5

Hadd fessék le énekembe
     A neszmélyi jó borok,
Mely nagy tűzzel szálltak szembe
     Két hatalmas táborok;
Amidőn itt két vagy három
Holnapig Pozsony s Komárom
     Tűzbe, porba, füstbe állt.

6

Hogy Heléna a nadrágért
     Hajdan elveszett vala,
Elveszett e szép virágért
     Pergamumnak kőfala;
S hogy Homérus, amint tudta,
Ezt a tréfát jól hazudta,
     Ím örök laurust nyere:

7

Nékem is fejemre menni
     Fog Homérral laurur-ág,
S halhatatlanná fog tenni
     Véle a pendely s nadrág,
Már Homérral egy listába
A dicsőség templomába
     Látom metszve a nevem.

8

És te, aki e dolognak
     Tárgyat tudtál szerzeni,
Sárközym! tenéked fognak
     E versek szenteltetni.
Halld meg a népek csatáját,
A nadrág históriáját
     S nyúlj saját kebledbe bé. - -

9

Véczy még Zsigárdfalváról
     Jól nem is mozdúla ki,
Hol Nyitrának oldaláról
     Zúgnak a Vág habjai;
Amidőn bús bánatjába
Húriel tündér magába
     Ilyen mérget forrala:

10

Hát a nadrág elvittéből
     Ilyen kárt kell vallanom?
S Véczyt Nyitra vármegyéből
     Nem lehet kitiltanom?
Én, ki pendelnek, nadrágnak
És azáltal a világnak
     Lettem istenasszonya.

11

Én, ki bírom a Schloszberget,
     S tisztelnek sok pendelen,
Mért szerzettem annyi serget
     Ott s a Zuckermandelen?
Hát magam csak íly bolondnak
Hagyjam tenni? mit nem mondnak
     Majd a pesti Partesen.

12

Ezt mondván, bús bánatjába,
     Mint esett szűz, úgy meg-sírt;
Bémegy híves hájzlijába,
     Felcsap egy pint plutzer-bírt,
És hogy búsabb légyen képi,
Vukliját is összetépi
     S főldhöz vágja kantusát.

13

Egy hasított púdermantel
     Függ nyakán, csak neglizsé,
Melyen a kis Zuckermandel
     Átvirít, mint egy izé.
Nincs pantoffel egyik lábán,
S mint a hédervári bábán,
     Úgy fityeg rajt' a ruha.

14

Húriel, bús fázisába
     Nem kapván a csínoson,
Űl a púder-kattulyába,
     Melyet két kis pudli von.
S in directum arra tarta,
Hol te, rongyos ebkaparta,
     Állsz az erdő szélibe.

15

Itt hordóval s butykoskával,
     In Crumenifragium,
Rakkival s más pálinkával
     Áll a bor s szilvórium,
Melyet, gróftól árendába,
Egy nagy pince barlangjába
     Antal csaplár zárva tart.

16

Ah, ezeknek mérges szessze
     Hogyha egyszer résre kap,
Elragad sok józant messze
     És sok észt örvénybe csap.
Felkapván az ott menőket,
Fel.forgatják fővel őket
     S Scylla-örvénynek viszik.

17

Ezt csaplárnénak nevezte
     Véczy és a tartomány,
S amint róla feljegyezte,
     Olyan mint egy ékes lyány,
A kezébe pintest kongat,
Szép szemével úgy kacsongat,
     Hogy sokat magához csal.

18

Ah, de bő ágyéka mellett
     Tágas, mély örvény hiúl,
Habzik benne a vizellet;
     Nagy veszély van innen s túl!
Mert kit itt el nem merít is,
Túlnan a kormos Mefítis
     Gőzi bűzi fojtja meg.

19

Eljutván e korcsomához
     A megbúsúlt Húriel,
Bétipeg s Antal gazdához
     Bús szavát így kezdi el:
Óh te, akinek markába
Adta a gróf árendába
     A bort és a pálinkát;

20

Antal! ím, mindjárt Pozsonyból
     A nadrág-vivő kiér;
Csalfa lévén, egy asszonyból
     Véczy könnyen csúfot vér:
Támassz záport száz üveggel,
Öntsd el népét fergeteggel,
     Részegítsd agyon magát.

21

Fáradságod szép jutalma
     Virradtáig Náni lész,
Tőlgye, vőlgye, mint birsalma,
     Gömbölyű, kerek s egész,
Nem visel még semmi kéket,
Nem traktált deákot, péket,
     Kétforintos nimfa ez.

22

Néked azt nem illik kérni,
     Mond Antal, parancsolhatsz;
Nékem illik a bort mérni
     S teljesítni, amit hagysz.
Ezt mondá levett kalappal;
És kivont dugóval, csappal
     Megnyitott hordót, butykost.

23

Ím, butykossal és kupával
     Omlik a borfergeteg,
Rakkival s rozspálinkával
     Három butykos telle meg
Véczy éppen akkor ére
A nagy zűrzavar helyére
     Kótyogós vitézivel.

24

Tüstint közrevészi őket
     A bor és pálinka-szesz,
Felforgat sok agyvelőket
     S hírtelen nagy lárma lesz.
Most a kancsószájig düllyed
Majdmeg a fenékre süllyed
     A sok nyughatatlan hab.

25

A vitézek elmerűlnek,
     Már testekben nincs erő,
A nagy habba torkig űlnek;
     A veszély mindjobban nő.
Nagymihály egy kősziklába,
Ott a korcsma ajtajába,
     Orrtörést is szenvedett.

26

Húriel, ki arra vágyott,
     S célja a' volt szívinek,
Hogy Scyllán halálos ágyot
     Vessen a jó Véczynek,
El nem ment a mély örvénytől,
Hogy majd a vitéz legénytől
     A nadrágot elvegye.

27

Ah, de bezzeg rossz idővel
     Jára a jó Jancsi ott,
Mert a tág üregbe fővel
     Édes öccse bébukott.
Őtet négyszer elpeselte,
Végre öccsét is benyelte
     A sebes örvény lyuka.

28

Interim jobban öregbűl,
     Tör, ront mindent a veszély,
Nem süt fény a fergetegbűl,
     A korcsmára űl vak éj.
Mennek kőnek és lapátnak,
A nap kettő, mégse látnak,
     Reng a főld, forog velek.

29

Véczy a kompániának
     Vesztit látván, így sohajt:
Óh be boldogok valának,
     Nem szenvedtek semmi bajt,
Akik jó atyjok szemébe,
Otthon a híves pincébe
     Holtra részegedtenek!

30

Véczy már magát elszánta,
     Józanság, vagy veszteség!
Amidőn őtet megszánta
     Jámborságáért az ég.
S egy hatalmas istenasszon,
Hogy minden bajt elszakasszon,
     A nadrágzsebből kiszállt.

31

Gömbölyű, kerek formája,
     Sárga, verhenyes, fejér,
Zőld selyem strikkolt ruhája;
     Édes hangja lelket ér.
Ezt ifjak, vének, leányok,
Mind keresztények s pogányok
     Tisztelik mind egyaránt.

32

Ember ennek fávorából
     Várat, pendelt megvehet,
Ez kisasszonyt sok banyából,
     Sok tökből bőlcset tehet.
Sok nagy pénzes úraságra
A becsűlet s a podágra
     Emiatt jön úgy reá.

33

Húszas márjással, petákkal,
     Körmöc, császár, szúferint,
Több fejér s veres nimfákkal
     Jőnek véle per forint.
És hogy minden észrevenné,
Zeng a jóltevő istenné,
     A kegyes Pecunia.

34

S ím, lelket nyerő szavának
     Bájoló pengésire
Kedve jő Antal gazdának,
     S nyájasan néz Véczyre;
Visszahordja a kupákat,
Klázlikat, butelliákat,
     Pálinka s bor elrepűl.

35

Szűnik a zaj, és alóla
     Véczy eljön népivel:
Itt a nadrág - Véczy szóla -
     Adiő, bon Húriel!
Hurjel, nem tom mit morogván
S a púdermantelt felfogván,
     Tűkröt fordít Véczynek.

36

Igy vonúl az ég aljáról
     A vak éj palástja fel,
Míg a Ganges oldaláról
     Balzsamos szellő lehel.
S a setéttel szőtt ablakba
Rózsa és hószin alakba
     Hasadó hajnal virít.

37

Így piroslott vólt a Concha
     És fodor habok felett
Vénus isten-ifjasszonka,
     Amidőn világra lett. -
Végre pudlis hintajával
S meztelen fenómonjával
     Húriel madám eltűnt.

38

Véczy és az ő flottája
     Addig-addig tévelygett,
Hogy sokára Farkasd tája
     - - - - - - - - -