[Somogyi kázus]

Tegnap Csököl és Hedrehely csaknem üstökbe kapott,
Egy sem akarván engedni a másiknak a papot.
Utóljára, hogy egymásnak nem akartak engedni,
Botra, balaskára kezdett a dolog kerekedni.
A nagy süvegű csökliek kikeltek eb rendébe,
Szintén úgy, mint mikor erdőt vágni mentek Gigébe.
A felpálinkázott polgár egymás után topogott,
A bocskor Hedrehely felé a hó hátán csoszogott.
Az erdőn által útazván, Kadarkútra bémentek,
Ott megálltak, Hedrehelybe kettőtől beizentek,
Hogy mondjanak le a papról, mert ők el nem szenvedik,
Ha másként nem, Kis Bálintot vérekkel sem engedik,
Melyet a hedrahelyiek amidőn meghallának,
A csökli deputátusra jó ötvent nyomatának.
Ezzel botra kelt a falu, Csökölnek ellenére,
Kovácsitól és Gigétől több segítséget kére,
S a horogi puszta körűl a parasztság öszvegyűlt,
A mérész csökli nép pedig Kadarkútba tábort űlt.
De mégis, hogy kedvezzenek ők is egymás vérinek,
Hedrahelyiek bírája így izent a csöklinek:
Hát ti lenpogácsán hízott, erdővágó s megcsapott
Csökliek! nem akarjátok adni nekünk a papot?
Ahol pozdorján rágódik mind anyja, mind leánya,
Fija, apja rozson leng, teng, menne oda a fránya.
Nálunk buza ám a kenyér, a bor sem oly kótyonfitty,
De Csökölben a visnyei is guter Wein, mert a' sincs.
Minden termés bőven tőlti határunknak mezejét,
Nincs szükségünk, hogy levágjuk a más falu erdejét,
De minden módon egy papot jobban eltart Hedrehely,
Mert mindennel bír, s ami több, derék disznótartó hely.
Erre egyik csökli esküdt így felelt: Hallják, ketek!
Én a kendtek beszédjére nem sokat felelgetek.
Ha eltarthatnak egy papot, kentek, édes emberem,
Nálunk sem hal ám meg éhen, mert elég széna terem.
Csököl mindég Csököl marad, Hedrehely csak Hedrehely.
Kár egy ilyen emberséges embernek oly ronda hely.

A szóbeszédről már botra kelt volna a lármájok,
Hanem szerencsére egy szép nimfa szállt le hozzájok,
Amelyet minden képírók festenek szűz formába,
Két szárny lebeg a két vállán, trombita a szájába,
A rozsólisos butellán ilyet akárki látott,
Ha gondos szemmel megnézte ott a Fáma-Volátot.
A hír az: e' beszélte el mind a két fél bíráknak,
Hogy mi már a végezése Bálintnak s az atyáknak.
E bőlcs fejek intézetén nyúgodjatok meg készen,
Úgyis a felsőség ellen száz paraszt is mit tészen?
Különben is hajóljanak egymás barátságára,
S kézenfogva menjenek el Bálint nevenapjára.
El is jöttek, Kis Bálintom, a te tiszteletedre,
Mind a két fél ezer áldást kívánván a fejedre,
Amely áldás miből állott, azt most mindjárt elmondom,
Mert az ilyet elmondani másként is az én gondom.
Bálint, élj sok esztendőket örömmel e világban,
Virágozzék édes házad állandó boldogságban!
Élj sokáig hív pároddal, nagyot nőjjön Esztered,
Kedves csemetéd Ádámra üssön, majd ha megnyered!
Légyen teljes vígságtokra ezután is a többi,
Végre a boldog lelkekhez szálljatok fel sat[öbbi].
Úgyis tudjuk, hogy hosszasan köszönnek a parasztok,
Azzal a sok köszöntéssel hát senkit sem fárasztok.
Hanem inkább azt tanácslom, tőltsünk bort a gégébe,
Vígadozzunk, amint tegnap s tegnapelőtt Gigébe.
Most pediglen legközelebb, kinek üres glázlija,
Tőltse meg, s mondja ezt velem az egész kompánia:
Élj, Kis Bálint! ezt kivánja néked az egész Csököl,
Amelynek kathedrájába már te többé nem pököl.
Élj, Kis Bálint! ezt kívánja az egész Hedrehelyed,
Mely egész életedbe lesz állandó csendes helyed.
Élj, Kis Bálint! ezt kívánja néked az egész asztal,
Amely benned maga iránt szívességet tapasztal.
Élj, Kis Bálint! ezt kívánják velem együtt mindenek,
Élj, Kis Bálint! élj, Kis Bálint! kedvesid is éljenek!

Josepha kisassszonyhoz

Keljetek fel napkeletnek
Oldaláról, keljetek,
Ti, a bágyadt természetnek
Lelket adó szelletek!

Keljetek fel, ah, mit késtek!
Már az a nap itt vagyon,
Hogy gángesi lehelléstek
Erőt végyen a fagyon.

Nyissátok meg napkeletnek
Bársonyszínű ajtaját,
Húzzátok a kikeletnek
Felrózsázott hintaját.

Minden kincsével Flórának
Őfelé szárnyaljatok,
Hogy ott egy szép Gráciának
Csókkal udvaroljatok.

Puha szárnnyal legyezzétek
Szép mellyét és homlokát,
Új rózsákkal terítsétek
Lába kedves nyomdokát.

Menjetek! - ah, bár elmenne
Ámor is tivéletek
S ama szíven sebet tenne,
Akiért én reszketek.

És akinek szép tüzével
Ha magam kecsegtetem,
Bíztomban minden kincsével
A világot megvetem.

Óh, ha Ámort meglátjátok
Hó nyakán vagy kebelén,
Egypár csókommal adjátok
Tudtára, mit érzek én.

És ha rálő kis nyilával,
Tüstént szárnyra keljetek
S még meleg sóhajtásával
Lelkembe repűljetek.

Hogy e nap, mely imádandó
Nevének szenteltetett,
S melyen kívánok állandó
Egészséget, életet,

Ama szép név innepébe,
Amelyet bálványozok,
Essen szívem szerelmébe,
Akiért sóhajtozok.

Tán e nap a szeretettel
Kőlcsön hűségre kelünk,
Melyet minden kikelettel
Egymás karján szentelünk.

Ah, remélni tán nem szégyen,
Ah, tán erre rámegyek,
Hogy Josepha enyim legyen,
S én Josepháé legyek.

1799. március 19.

Egy fiatal házosúlandónak habozása

     Szeme nem sír, mégis nedves;
Képe ráncos; foga redves;
Horgas lába tittyen-tottyan;
Sovány fara egyet lottyan.

     Mégis, noha hidegvette,
Legényes a szedtevette:
Óh, Uram! őrizz meg ettől
A vasorrú kísértettől! -

     Vén ugyan, vén a kurvanyja:
De van ezüstje, aranyja,
Amelybe ha markolhatnék,
Hozzá jobb kedvet mutatnék.

     Csak pénzében lennék vice;
Megölelném histórice,
Férje lennék az erszénynek,
E' kén a szegény legénynek!

A szerelem tilalma

Minden érez gerjedelmet,
S én kerűljem a szerelmet?
     És csak én legyek hideg?
          Hát a szépet
          S a faképet
     Nem külömböztetni meg?

Mért adott ízlést a szemnek,
Kőlcsönös bűbájt a nemnek,
     E világnak bőlcs Ura?
          Hogy szeressük
          S félrevessük? -
     Éj, az ám a ha-ha-ha!

Még az ifjúság szememben
Csillog, és virgonc eremben
     Véremet jól érezem:
          Hát ha ennek
          Lángba mennek
     Zsúrolási,vétkezem?

[Három ember volt, barátom,
Mind a hármáról a fátom,
     Hogy ne éljen, már teve,
          Hókus, Bókus,
          Pellidókus
     Őkegyelmeknek neve.

Ők az ifjaknak tűzéről
És ledér természetéről
     Szűntelen zsorváltanak,
          A világnak,
          Dámaságnak
     Kancsukái voltanak.

Szint' a hatvant érte Hókus,
Hitvesét féltette Bókus,
     És magáról egy se hitt.
          Pellidókus,
          Mint a mókus,
     Játsza önnön farka... csitt!]

A heszperi méhes története

Felállított Ariszt egy méhest nemrégen
Heszper vidékébe, ama szép térségen,
Mely egy természeti kies kertet játszott,
De rajta emberi kéz nyoma nem látszott.
Önként kínálkozott vad termékenysége,
Még előre nagyot ígért nyers felsége;
Mint a komor télnek tüskés csipkebokra,
Mely rózsát ajánl a tavaszi napokra.
Sok szép patak csergett gyepes halma között,
De az csak vadon nőtt berkeket öntözött.
Vőlgyein éltető keleti szél lenge,
De csak faunus-sípok ekhóival zenge,
Mosolygott mindenütt a réti viola,
De reá csak ledér pillangó szárnyola.
Lakta ezt számos nép, de nem mívelé ki,
Mert eledelt messzebb határ adott néki,
Melynek drága pénzén gyűjté adományát,
S így parlagba hagyá saját tartományát.

Ariszt, - a jószívű, a bőlcs Ariszt végre
Ráakadt a puszta, de bő mezőségre,
És Minerva lévén, mintegy Mentor, vele,
Sátort a veszteg állt mezőben emele.
Egy kisded hajlékot rakott közepében,
A szelídebb déli verőfény enyhében.
A hajlékhoz élő vízforrást vezetett,
Partjaira körűl hársfákat űltetett,
A mező virágit tömöttebbé tette,
S a vad természetet elősegéllette.
Ekkor a rengeteg erdők homályjából,
A redves vénségtől tisztes fák aljából
Egy serény, de durvás méhrajat kivona. -
Bongott a szent vénség, - csípett a babona. -
Ariszt csak bátor volt, vigyázó és serény,
Megnépesűlt hamar az egyűgyű cserény,
Méhei a szomszéd rétekre kijöttek
S a megharmatozott zanóton függöttek,
Méz-forrás fakadt a heszperi határba,
S ártatlan arany folyt a káka-kosárba.

De ah, igazán hogy valakik használni
Nem tudnak, csak mind kárt kívánnak csinálni,
Csak űldözésre ér a henye gonoszság;
Kenyér nélkűl marad a munkás okosság,
És még robotba is nehezen szenvedik
Ott is, hol a kopárt bogácskórók fedik.

Így járt Arisztom is. - Méhének s mézének
Divatjáról mások hírt alig vevének;
Egy része őnéki vesszőt s holmit ada,
De a több s vadabb rész ellene támada.
Az egyik vádolá, hogy újságba vágott,
A másik avúltnak mondá ez újságot.
Némelyik a messzebb főldre igazítá,
Volt, aki a köz jót sértettnek állítá.
Sokan, hogy őnéki kárt csinálhassanak,
A köz jó színével több méhest raktanak.
És vagy régiséggel hánytatták magokat,
Vagy gipszből gyúratták népetlen kassokat.
Már egyszer a vidék ura a mezőbe
Ilyen méhest hányt el a régi időbe.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Parasztdal

     Ama fejér nyárfák alatt
          A part felé,
Sürü rekettye közt vezet
          Egy róna bé.
Óh! mert ez a hely énnekem
          Irtóztató;
Ott egy vityilló, abba nyög
          A szép Kató.

     Hiszen no csendes este van,
          Nincs semmi szél:
Mégis hogyan, hogyan rezeg
          A nyárfalevél.
Óh, szép Katóm! nem reszket úgy
          A nyárlevél,
Mint én teérted reszketek:
          Hová levél?

     Katóm! Katóm! ki sem jöhetsz
          Te tán soha,
Úgy bécsukott az a guta
          Vén mostoha,
Miolta szép orcáidat,
          Szép violám,
Ottbenn az ajtósark megett
          Megcsókolám.

     T'od, azt hazudtam volt neki:
          Csak a pipát...
Hogy a manó el nem vivé
          A vén szipát!
El sem hivé, rá sem hagyá
          Egy szómat is;
Kikergetett s lelúgozá
          Subámat is.

     Azolta erre jönni is
          Nem mertem én:
Tudod, pemetén jár az a
          Puruttya vén.
Csak itt nyögök hozzád, Katóm!
          E fák alatt;
Tudom, te is nyögsz a setét
          Kémény alatt.

     Füstöl, galambom! füstöl a
          Kéményetek;
Mert tán bizony nagyon alá
          Tüzeltetek,
Héj, héj, az én szívembe is
          Nagy tűz vagyon;
Héj, héj azért sohajtok én
          Ilyen nagyon.

     De még az Isten módot ád -
          Tudom, hogy ád -
Kimentlek én, vagy meggebed
          A vén anyád.
Ha máskülönben nem lehet,
          Felégetem
Azt a vityillót s őtet is
          Belévetem.

     A szívem is majd meghasad,
          Kedves Katóm!
Hogy képedet még csak nem is
          Csókolhatom.
Szegény legény vagyok; de csak
          Egy csókot adj:
Ihon van a szűröm, nesze,
          Gatyába hagyj.

     De már reám setétedett
          Az éjjel is:
Mégis csak itt kesergek én
          Potomra is.
Bús sorsomat kesergem én
          S a szép Katát.
Rózsám, aludj helyettem is -
          Jó éjszakát!

Jövendőlés az első oskoláról a Somogyban

Hát, múzsáknak szentelt
     Kies tartomány!
     Íly számkivetve volt
     Nálad minden tudomány?
     Hát csak sertést nevelt-é
     Itt a makk s haraszt?
     Hát csak kanásznak termett
     A somogysági paraszt?
     Istenem!
     Senki sem
     Vette észbe,
     Hogy e részbe
     Árva még Somogy!

Hány jó ész lett vaddá,
     Hogy nem mívelték?
     Hány polgár búnyikká?
     Hogy jóba nem nevelték!
     Dudva lenne a dudvák
     Közt az ananász:
     Kanász marad akinek
     A nevelője kanász.
     Hát már, hogy
     A Somogy
     Íly tudatlan,
     Formálatlan,
     Kié a hiba?

Debrecen és Patak
     Messze estenek
     Ide, hol a múzsák
     Nem is esmértettenek.
     Ami kevés pénz bejött,
     Két-három póra,
     Nagyobb dologra ment el -
     Borra avagy disznóra.
     A szegény
     Pórlegény
     Vagy bodnárnak,
     Vagy betyárnak,
     Vagy zsiványnak állt.

Óh, szomorú sorsa
     Egy szép megyének!
     Hol a magyar lelkek
     Megvetve heverének.
     Óh, nem fáj-é a szíve
     Minden magyarnak,
     Hogy a magyar fiakkal
     Gondolni nem akarnak?
     De tán jő
     Oly idő,
     Melyben nékünk
     A vidékünk
     Új Hélikon lesz. -

Óh, szegény országunk

     Óh, szegény országunk!
     Óh, szegény hazánk!
     Elmúlt szabadságunk,
     Nyakunkon a hám.
Hová légyünk? Jaj! mit tégyünk?
     Csúf a rabota.
Oly országba mért nem mégyünk,
     Hol nincs despota?

     Hagyjuk el örökre
     E rabi határt;
     Szálljunk oly örökre,
     Hol német nem járt.
Ha lehettek oly mérészek
     Jámbor eleink!
Mért nem olyan bátrak, készek
     A mi szíveink?

     Vagy mért ki nem állasz!
     Mért nem ontasz vért? -
     Bosszút mért nem állasz,
     Scytha, magadért?
A jármot szabad testedre
     Tették, s mégis élsz?
És vitéz magyar léttedre
     A haláltól félsz?

     Imé, a németség
     Alja, sepreje
     Egy nemes nemzetség
     Ura és feje.
Bécs Angáriának hívja
     Scythák lakhelyét,
Álnok Áspis-módra szívja
     Mézét és tejét.

     Árpád örökjébe
     Csúf bitang duskál,
     A sólymok fészkébe^[1]
     Gyáva banka száll;
Ha van szíve a magyarnak,
     Ha van benne ész,
A bugyogós hóhér kardnak
     Áldozatja lész.

     Hacsak bécsi lelket
     Rókától nem kér,
     Méltóságos telket
     A magyar nem nyér.
Így lett úrrá holmi Nitzki
     És Grasalkovics;
Holmi német itzki, fitzki,
     Holmi rác ics, vics.

^[1] A Sólyom régente Magyarország címere volt