Visszajövetel az Alfőldről |
![]() |
![]() |
Hálá, hálá az egeknek!
Végre már megnyughatom,
Hogy a tiszai téreknek
Levegőjét szíhatom.
Minden főld ugyan hazája
A jó embernek: való!
De mégis születte tája
Mindennél előbbvaló.
Bár hazánk áldott ölétől
Az okosság elragad:
De annak édes nevétől
A jó szív mégis dagad.
Másutt is bőven valának
Jó napjaim s uraim:
De csak fűltek a hazának
Szent tüzétől csontjaim.
A boldogság kelletén is
Űltem, mint egy retecen,
Hogy nem szemlélhettem én is
Kedves füstöd, Debrecen!
Túlnan a magyar hazának
Végéről útra kelek,
S jöttem, amerre szívának
A hazúl fuvó szelek.
Sok volt a baj s a törődés,
Mely alatt erőm rogyott,
De az édesb képzelődés
Felejtette Somogyot.
Általkeltem a Dunának
Szőkén zajgó habjain
S a Kecskemét pusztájának
Széllel bélelt szirtjain.
A Tiszának sík partjára
Kiszállván a csónakon
Áldást mondván Dáciára,
Indúltam a lovakon.
Indúltam, mert úgy képzettem
Már mostanság magamat,
Hogy már a jó főldre tettem
Jó főldön nőtt lábamat.
Egészséggel, szép határa
A Tisza mellékinek,
Hol vígan símúl nyakára
A főldi a főldinek.
Úgy is lett, megláttam végre
Azt az áldott Karcagot,
Hol a kún a szép térségre
Halmoz sok száz asztagot.
Itt hosszas törődésemnek
Egy kis pihenése lett,
Vívén egy jó emberemnek
Házához a tisztelet;
Akit régi jótétéért
Lelkem mindég tisztele,
S mostani szivességéért
Tégyen jól az ég vele.
Kibe idegen színesség
Még úgy be nem kőltözött,
Hogy a szép magyar szívesség
Eltűnjön a szók között.
Mert ma sok is a szállóhoz
Holmi üres kompliment,
S fogjunk osztán a zokszóhoz,
Ha vendég uram kiment.
De engem olyhoz vezérle
A nyúgalmat szerző ég,
Kinek szavain fejérle
A magyar őszinteség.
Varróm ez: a szíves Varró
Kit bármi jó verselő,
Bármi festő és hímvarró
Jól nem adhatna elő.
Elég, hogy kik az országba
Tiszta szívet kérdenek,
Csak Karcagra a Kúnságba
Varró úrhoz jőjjenek.
Mert ki e kis tartományba
Keresztűlmenni talál,
Közemberbe, kapitányba
Termés kún szívet talál.
Éljenek ősök portáin
Soká az íly emberek,
Kiknek íly híres és fájin
Mind szívek, mind kenyerek.
Köszönöm a nyugvó szállást,
Tisztelt Varróm! köszönöm!
S hogy áldjam Karcagújszállást,
Ez is egy új ösztönöm.
1800. máj. 9.
Lócsere |
![]() |
![]() |
Hol vagy most, Pégaze! amely, mint az árnyék-ölelő
Képzelődés érthetetlen hangokon
adja elő,
Szárnyas ló vagy s a bérceket és magas kősziklákat
Megtetéző szárnyaidon hordod a
poétákat.
Mely egy percbe előállasz vickándozva, mint a ló,
Mihelyt nagy fennyen kettyeget
hozzád egy rongyos dalló.
És egy percbe odarántod, ahová parancsolja,
Ha negédes dühödtébe egy-két
versét mormolja.
Te, ki ingyen hozod, viszed amaz ingyenélőket
S passus nélkűl országokon
keresztűl teszed őket;
Plutóné ágyasházáig most lekalyimpáztatod,
Majd a csillagokon felűl
felmongolfíroztatod:
Hol vagy most, Pégaze! mondom, állj ide az udvarra,
Vígy el engem, ha tovább nem,
legalább Nádudvarra.
Mert nem kapok egy szárnyatlan lovacskát is Karcagon,
Noha elég nyerít itten a
kúnsági pallagon.
Igazán hogy nincs Helikon-hegye ezen határnak,
Mert itt a szegény poéták a
magok lován járnak.
Te jőjj hát elő, szárnyas ló, te vigyél haza engem,
Hogy majd ha szárnyas hátadon a
levegőt kerengem
És meglátom a kún bírót szárnyatlan lovon menni,
Előtte a kalapom se méltóztassam
levenni.
Tudom, hogy ha a kún banya meglát, tehenet fejet
S a garaboncás deáknak önként
fog adni tejet.
Jövel, óh szárnyas Pégaze! Végy fel egy múzsák-fiát,
Ki nem a poétás főben kikoholt
utopiát,
Nem Parnassust avagy Tempét akar rajtad bejárni,
Hanem Debrecenbe készűl, hol rég
kívánják várni.
Csak a Veres-toronyig vígy, csak addig, óh, Pégaze!
Te is hipp-hopp hírivel jársz,
óh Pégaze, igaz-e?
Jövel! még egyszer szóllítlak. - De nem felelsz szavamra,
Jaj, a poétaság mellett
rászorúlok lábamra.
Vagy én poéta nem vagyok, vagy azok hazudtanak,
Kik poéta-fővel néked szárnyat
s lételt adtanak.
Úgy van! én lemondok rólad. Ebnek kellesz, nem nekem,
Ha már csak Nádudvarig se csalhat
el az énekem.
Eladlak. Most úgyis a ló becses, kell a remonda;
Ki magánál nagyobb urat tart
lovának, bolond a'.
Majd ha egy magyar huszár húz farkadra farmatringot,
Nem versre, hanem attára
porcogtatod a fingot. -
De mégsem adom el őtet. Menjen inkább cserére:
Jusson osztán akár magyar, akár
cigány kezére!
Még a nyári vásár úgyis rám nézve soká esik,
Ej, a szárnyas lovat vásár
nélkűl is megkeresik.
Nohát becsűletreméltó kúnsági uraimék,
Mondják meg, hogy aki lovat
szeretne cserélni, mék?
Derék ló ez, amit adok. Homerus is ezen járt,
Hogy vénecske, az egy szárnyas
lóba nem tesz semmi kárt,
Nem kell ennek sem zabola, sem kantárszár soha is,
Kengyel és sarkantyú nélkűl
mindent megtesz maga is.
Éjjel, nappal, hegyen-vőlgyön, vízen egyaránt megyen,
Széllel élvén, nem kell róla
gondolkodni, mit egyen.
Egy jó lóért elcserélem, vagy ha nem jó is nagyon,
Semmi! csak azt adják kentek, ami
kenteknek vagyon.
Nem bánom én, legyen sánta, félszemű avagy görbe,
Csak a lábát tudja bírni s ne
ejtsen a gödörbe.
Az elmátrónásodott Dóris |
![]() |
![]() |
Dóris! míg úgy virágzottál,
Mint egy májusi szép fa,
Bokrétákat ajánlottál
Minden ifjú hajára.
Én is, más is szaggathattunk
Rólad friss virágokat,
Árnyékod alatt szíhattunk
Újító balzsamokat.
De virág-hullta szépséged
Hozván már gyümőlcsöket,
Kerűlünk, óh Dóris, téged
S álomtalan csőszödet.
Már most csak az ő számára
Kell neked virítani;
Kacsi! a más almájára
Számot sem kell tartani.
A szűz s mátróna a szemnek
Vét más-más tekintetet.
Tavasz van a szerelemnek,
Hideg ősz a tisztelet.
Hajdan egy pillantásodra
Mint kótogott kebelünk!
Most már komoly virtusodra
Bőlcs fázással ügyelünk.
Sovány lelkem
titulussal
Bé kell érni néked már.
Kit mindennapos tónussal
Férjed morog, úgyebár?
Az a boldog kor eszébe
Asszonyságodnak jut-é,
Midőn ledér szerelmébe
Oly sok ifjú tégeté?
Dóris! Dóris! mit nem tettél
Az én lágy szívembe is.
Mi valál? de mivé lettél
Szent jármod alatt te is!
Már bút terem barázdáján
Asszonyságod homloka,
Már karcsú nyakad símáján
Hasat ereszt a toka.
Már, ahol domború voltál,
Lapos vagy és négyszegű:
Olyan állásra hajoltál,
Mint a bőgő-hegedű.
Már cédrusa szép testednek
Öles törzsök, nem súgár;
Egy pár narancsa mellyednek
Sárgadinnye-forma már.
Dóris! Dóris! mivé lettél
Szent jármod alatt te is!
De mit? jaj, akit szerettél,
Hanyatlani kezd az is.
Én is hanyatlok időmmel,
És kergetlek tégedet;
Nékem is roskadt erőmmel
Szivem meggémberedett.
Régi langom ellocsolta
Cipris pajzán gyermeke,
Virgonc kedvem elgázolta,
Csak füstöl szövétneke.
Elmém is, mely hajdanában
Az égnek tág boltjain
Átlövellt egy minutában
A Pégazus szárnyain.
Lassodik, s hogy megjárhassa
A szomszédság vőlgyeit,
Mankót fog és megolvassa
Minden tippenéseit.
Most is, hogy tréfás versembe
Játszhatnak még húrjaim,
Az, hogy ti juttok eszembe,
Régi kedves napjaim.
Sőt, Dóriskám! ha nem volna
Párod, úgy áldjon az ég
Szívem szívedhez hajolna,
S megifjodnám egyszer még.
Álomlátás |
![]() |
![]() |
Mit álmodám az éjjel!
Óh, Dóri! mint csudállék
Két domború halomkát
Citére templománál.
Apró Meánderecskék
Kékellnek a virág közt
És egy parányi vőlgyön
Eltűnnek ágaikkal.
Ahol ti, lágy szerelmek
S víg gráciák, cicáztok
- - - fejérén
Tollászkodó galambid
Cirolgatod, Citére!
Pihegő fuvallatoktól
Habozva lengedeznek
A gyöngyvirág-barázdák,
Felettek a tetőn áll
Egy kláris-oldalú kút
Gyengén körűlölelve
Rózsákkal s ért eperrel,
Melyből az élet áldott
Forrása tiszta mézet
S hószín tejet szivárog.
A rózsakáva mellől
Nyilával a kis Ámor
Rám int; s alélva dűlök
Elasticus gyepére;
S azt képzelem magamnak,
Hogy én a Hébe boldog
Vánkossain henyélvén,
Mint égiek barátja
Nektárral ittasúlok.
Azomba, Dóri, halld csak!
Ütött az éj, az őrzők
Szavára felriadtam;
S hát bús fejem borúlva
Van a te kőldöködben.
Az én barátném, D. A. quodlibetjére |
![]() |
![]() |
Mi a világ? ha képzelem,
Egy nagy quodlibetnek lelem
Az égi kék szőnyegen,
Melyben a sok csecsebecsét
S annak kisebb-nagyobb becsét
Nézi a bőlcs hidegen.
Holmi tűndöklő dibdábot,
A sors számára vett bábot,
Itt a Fatum elhinte:
És elrakatta magával
A játszi Harmoniával,
Ki oly szép tűndér mint Te.
Az elválás reggelén |
![]() |
![]() |
Távollétembe
Képedet szívembe
Szent bélyegűl viselem,
Ne légy, szép érzékeny,
Te is feledékeny,
Legalább álmodj velem.
Impromptu egy cseresznyefa-levelet rágó hernyóra |
![]() |
![]() |
Tavaszlott éltem bimbója,
De titkon rágván hernyója,
Korán hervadásra dűlt.
Hernyóm, kiben gyönyörködtem,
Pillangóvá vált előttem
S frissebb rózsákra repűlt.
Szívem titkon... |
![]() |
![]() |
Szívem titkon azt beszéli,
Hogy egy szív rá gerjedez:
Óh, nem magam nemembéli
Olvasó, tán te vagy ez!
Hymenhez |
![]() |
![]() |
Gyanús Hymen! sokan bánják,
Hogy a szívet nyűgbe hányják
Komor fogadásaid:
Édes Hymen!
Az enyímen
Csiklandók szent láncaid.
A hajókázó Ámor |
![]() |
![]() |
Ámor egy narancshéjacskán
Fel s alá kormányozott.
S egy szívbe e kis vasmacskán
Kikötni szándékozott:
De a sors szelet indított,
Tengert, mindent rázúdított,
A kis vasmacska eltört,
S szegény Ámor hajót tört!
Egy eltörött vasmacskára |
![]() |
![]() |
Arany lánccal kötélek
Szívemhez, égi lélek!
S a révpartra jutott remény
Vasmacskáján pihentem én:
De jaj! mind a vasmacska,
Mind az arany láncocska,
Mind a reménység oda van,
S ki, mint én, oly boldogtalan?
A hízelkedő |
![]() |
![]() |
Vigyázz! ha a hízelkedő
Rád mosolyog: oly tűkör ő,
Kit mindég készen találsz:
Színén lefestve láthatod
Saját rózsás ábrázatod:
De csak míg előtte állsz.
A fiatal remény |
![]() |
![]() |
Reményt reménylt az ifjacska,
Hányván a sors habja;
Eltört, eltört a vasmacska,
Ímhol a darabja...
A szépség ereje a bajnoki szíven |
![]() |
![]() |
Questo fu il premio del mio lungo amore.
Vicini.
Kisasszony!
Sem a hiú kacéroknak, minémű
ama záporbeszédű Stutzer s amaz
agyatlan szép coquette, sem a mély lelkek számára nem írok
én: mert
ezeket meg nem érdemlem, amazok meg nem érdemlenek. A
múzsáknak
legjobb baráti a gráciák: én is ezeknek képviselőit keresem
fel akik
éreznek, akik gondolkodnak, akik valódi nyájasok, és szép
orcájokból a
szép lélek mosolyog ki, szóval: akik olyanok, mint a
kisasszony, hogy
itt is az én kedves Wielandom szavaival éljek.
Die mit dem Gürtel der Venus geschmückt,
Die Seelen fesselt, die Augen entzückt,
Ami egyszer szép, hogy ne
tudná, mi a szép? s ki ítélhetné meg
jobban a mások érzéseit, mint akik magok csupa érzékenyek?
Úgyis az
asszonyszemélyekkel vélek születik s a szerencsés nevelés
által
ingerlőbbé tétetik valamely kellemetes bizarria, mely a
poétákat
férfitársaiktól megkülönbözteti. Így tehát az érzékeny
szépeknek
tetszését ha megnyerem, a természet maga szól énmellettem, s
még
előre számot merészlek tartani a poéták borostyánjára.
Me iuvat in gremio doctae legisse puellae,
Auribus et castis scripta probasse mea.
Ha jelenlétemkor nem elég
vagyok az ő múlattatásokra, kirepűl
lelkem testemnek gyarló kalitkájából, s mint a magános
filemile,
Látatlanúl zeng őkörűltök. És a kisasszony, tudom, oly jó
érzésű lesz,
hogy néha a kűlfőldi kanárikról nem átalja figyelmét az
itthoni bokrok
madárkái felé is fordítani.
Mostan pedig e kis ajándékot
méltóztassa tőlem kegyesen elfogadni,
s megjutalmazni azzal, amit nevesszívű Borbély-ja, ezerekért
nem adna
életadó pillantásával. Úgy igyekeztem, hogy belsője,
külsője méltó
légyen a gráciákhoz, méltó a kisasszonyhoz.
Magamat ami illet: az én
kűlsőm olyan, mint a magának hagyott
természet; belsőm hasonló a tavaszhoz, mely mikor borongós
is, játszik
és teremt. Csókolom kezeit!
Miskolc, júl. 25. d. 1800. |
Megúnta Márs a harcoknak
Orrprüszköltető porát,
S elhagyá a bajnokoknak
Vérbe fördött táborát.
Ama zőld hegyek mellyékén,[1]
Hol a nektár csordogál,
Hol a Sajó szép vidékén
Sajó végig folydogál,
Széjjelnézett egy szép este
És oly helyet keresett,
Hol elfáradt vitéz teste
Nyúgodjon egy keveset.
Úgyis Vayt[2] jól esmérte
E hazánk nagy emberét,
Ki felkötötte volt érte
A nemesség fegyverét.
És aki most azért vájja
Debrecennek dombjait,
Hogy bő étekkel táplálja
Az ágyúk éh gyomrait.
Itt akart hát megpihenni
A hadaknak istene,
Únalmára kezdvén lenni
A feldúlt várak szene.
Ruháját leterítette
A Sajó zőld partjain,
Fegyverét a szél lengette
Egy vén fűzfa gallyain,
Melynek ritkás árnyékára
A hold ingó fényt vetett,
S a Márs füstös bajusszára
Irtózva tekingetett.
*
Nyúgodj, szelídíthetetlen
Isten! nyúgodj egy kicsint,
Majd a trombiták kegyetlen
Hangja ismét kardra int.
Nyúgodj! ím a lármás hadnak
Fegyvere most nem zörög,
Csak e patak zúg s álmadnak
Únszolására csörög.
De ébredj fel! a cserébe
Egy szép szűz megszólala,
Jön a kedves-kellő Hébe![3]
Az ifjúság angyala.
Ébredj! ím, zőld pálmaágot
Tart kezében s hozzád jő,
Hogy a vitéz bátorságot
Benned megtisztelje ő.
*
Úgy van: Mársnak homlokára
Tábori koszorút fűz,
Bíbor szájával szájára
Egypár csókot vét a szűz.
Megkötözi friss rózsával
Vasba burkolt karjait,
S Vénus övszorítójával[4]
Megbékózza lábait.
"Kelj fel, vitéz! (úgymond néki)
Esmérd meg érdemedet,
Ím, a Vénus ajándéki
Megtiszteltek tégedet."
Felkél a táborok atyja
E szókra az álomból,
Hébét gyengén szorítgatja
És a szép szűznek így szól:
"Légyen Borbély kapitányé[5]
Ez a pálmakoszorú,
Rózsád a legszebb leányé:
Engem vár több háború.
Most jőjj velem." E szavára
Elhagyák a patakot,
És béindúlnak Zsolcára,
Hol az a Vay[6]
lakott,
Ki hajdan mint politikus
Tűndöklött a hazába.
Most, mint egy magyar Atticus,[7]
Nagyobb önnön-magába,
Kinek szárnya alá vonja
A magyar Pindus magát,
A Hegyalja Hélikonja
Úgy nézi, mint csillagát.
*
Borbélyt, ki már Zsanétjával[8]
Szép reményjét érlelé,
Nemesszívű barátjával[9]
Mávors éppen itt lelé.
Jósa tartá a leánynak
S a vitéznek karjait;
Szól Márs és a kapitánynak
Nyújtja pálmaágait:
"Hozzám mindenkor hív voltál,
Érdemed már elég nagy,
Hazádért sokat harcoltál;
Munkát győztél: ember vagy!
Felhágtál a becsűletnek
Oly polcára már te is,
Hová sokan nem érhetnek
Késő vénségekbe is:
Mondj tehát válét a hadnak,
Érdemes vitéz személy!
Hogy hazádnak és magadnak
És a békességnek élj.
Nesze ez a véres pálma,
Amelyért fáradt szablyád;
De díszesebb kincs is száll ma,
Óh nemes bajnok, terád.
Zsanét ez, kinek szemében
Ragyogva olvashatod,
Hogy a boldogság ölében
Arany időd várhatod.
Letörli bársony hajával
Poros izzadságodat,
Csókolván rózsaszájával
Gondlepte homlokodat.
De még, hogy próbára végyem
Férfi-szíved várfokát
S annál édesebbé tégyem
Íly szép kincsed birtokát,
Kerengést hányok célodba,[10]
Meggátolom útadat,
Ha nem csüggedsz szándékodba,
Elnyered várt váradat.
Tűrve méltó feltalálni
Egy halandó gráciát,
S katonadolog kiállni,
Fiam, a strapáciát."
*
Hébe a fűzér rózsával
Mindjárt öszveköti hát,
A vitéz pardupéjával
A szép kisasszony haját,
Sőt kezeket is kezekkel
A rózsanyűgbe veti
S mond: "Nem cserél istenekkel,
Aki egymást szereti![11]
Truccoltok a halandóság
Nyomorúlt határain,
A kölcsönös hajlandóság
Hord a menny tornácain.
Kérdjétek meg a hazának
Terhétől fáradt Vayt,
Ki adott erőt vállának,
Édesítvén bajait?
Nem az ő szíve felének[12]
Ritka tálentoma-é?
Nem a Zsanét szép képének
Szép originálja-é?
Úgy van: az eltikkadt virtus
Megújítja erejét,
Midőn egy szerelmes mirtus
Hűsíti forró fejét.
És te, szép szűz, örűlj néki,
Hogy vitézhez kapcsolnak,
Mert leghívebb martaléki
A vitézek Ámornak.
Lám, hogy a szép asszonyságnak
Róma is lágy rabja volt,
Aki előtt fél világnak
Térde hajdan meghajolt.[13]
Te is e hódíthatatlan
Szíven uralkodni fogsz,
Mihelyt hasonlíthatatlan
Képeddel rá mosolyogsz.
Szeresd; mert akik becsűlni
Tudják a vitézeket,
Tudnak a hazának szűlni
Ők is vitéz gyermeket.
Kívánom is, díszesedjen
Két nemes ház véletek.
S országunk egykor kérkedjen,
Hogy hérókat szűltetek,
Kedves nevetek dícsérjék
Annak késő fiai,
És ebben is megesmérjék,
Hogy közjóra élt Vay!"
*
Jósa pedig, hogy szent célját
A két pár elérheté,
Barátját és barátnéját
Csókokkal hintegeté.
Mondván: "Húgom, ma rád szálla
A boldogság, úgye jó?
S úgye drusza, nincsen nála
Szebb kapitány-penzió?"
*
Dieux! De quels doux plaisirs s'enyvrent deux époux.
Dont l' Amour a formé la chaîne fortunée!Berquin
*
[1] | A miskolci s több magyar nektárt
termő hegyek alján fekszik
Zsolca, a Sajó vize mellett |
|
[2] | Zsolcán lakik üres napjaiban mélt.
vajai báró Vay Miklós ő
nagysága, cs. k. ingenieur kapitány, 1797-ben a
szabolcsi
insurgens ns. seregnek óbestere, most a debreceni és
vidékebéli
salétromfőző helyeknek birtokossa |
|
[3] | Hébe az ifjúság istenasszonya, ki az
istenek asztalán adogatja
fel a halhatatlanító nektárt és ambróziát |
|
[4] | A görög elmének szép találmányja a
Vénus övedzője, szépen leírja
Tasso is, mikkel piperézte fel Vénus quel cinto, de
quello ella
avea il bel fianco succinto |
|
[5] | T. n. v. roffi Borbély Gábor úr,
becsűletből nyugvó cs. k.
kapitány. Itten mint vőlegény |
|
[6] | Mélt. vajai Vay József úr, cs. k.
tanácsos, ezelőtt a fels.
Helytartó-tanács tanácsossa, most a fő t.
Tiszamellyéki
Superintendenciának és a ns. sárospataki Ref.
Kolléigomnak
fő kurátora |
|
[7] | Atticus, római főember, az akkori
világ legnagyobb embereinek
s a tudományoknak barátja. Egy házi hérós. Midőn az
ő élete
leírását olvassuk, alig hihetjük, hogy ő ember volt
íly gyarló,
ily Hobbes ideájához szító ember, mint a mi világunk
fiai |
|
[8] | T. n. vajai Vay Jeanette (olv. Zsanét,
magyarosan Johanka), a
mélt. cons. úr kisasszonya s a kapitány úr mátkája |
|
[9] | T. n. n. és v. pankotai Jósa Gábor
úr, aranysarkantyús vitéz, több
t. vármegyék táblaűlője, Tiszafüreden |
|
[10] | Két esztendőnél tovább várakozni
csak egy Borbély tud, s csak egy
Zsanét érdemli azt |
|
[11] | Mann und Weib, und Weib und Mann Gränzen an die Gottheit an. Die Zauberflőte |
|
[12] | Mélt. bocsári Motsáry Erzsébet
asszonyság, a mélt. cons. úrnak
hitvese |
|
[13] | Holberg elmés jegyzése, hogy a régi rómaiak feleségeiknek szolgálván, mind e világon uralkodtak: a mai olaszok azokon uralkodván, rabjai sok nemzeteknek |
Epigramm Leonórához |
![]() |
![]() |
Azt mondod, Leonóra, hogy tizennyolc
Esztendőbe forogsz: hogy is ne hinném?
Tíz esztendeje már, hogy mondod.
Az estvéhez |
![]() |
![]() |
Csendes este! légy tanúja,
Mint kesergek én.
Szívemet mint vérzi búja
Lilla szép nevén.
Lágy
árnyékkal
Szőjj be engemet
S e
tájékkal
Zengd keservemet.
Mert csalárd az emberekben
Már a szív nagyon,
És az érzéketlenekben
Több kegyes vagyon.
Csendes este! ah, tekints le,
Nézd e bánatot.
Könny helyett szememre hints le
Tiszta harmatot:
Mert
elfogytak
Régi könnyeim,
Úgy
rámrogytak
Szenvedéseim.
Nincsen, aki sírna vélem,
Szánna engemet.
Így vesződöm, míg leélem
Kínos éltemet.
Csendes este! Már alusznak
Mások édesen,
Vagy viszonti kedvbe úsznak
Ők szerelmesen.
Én
aggódom:
Hát mit is tegyek?
Nincs
más módom,
Nincs hová legyek.
Édes este! ah, ne hagyj el,
Zárj le más szemet,
És lakásodig ragadj el
Innen engemet.
Csendes este! balzsamozd el
Durva kínomat,
Vagy reám végtére hozd el
Várt halálomat.
Mert
fájdalmam
Többre, többre nő,
És
nyúgalmam
Senkitől se jő.
Lilla is midőn eszembe
Ötlik, elhalok
S újra felfakadt sebembe
Szinte meghalok.
Csendes este! ah, ne hozd el
Még halálomat,
Kérlek, óh, ne balzsamozd el
Gyenge kínomat.
Inkább
áztasd
Szűz szemed te is
És
dupláztasd
Kínom ezzel is.
Lilla vesztén sírdogálni
Drága sors nekem,
Sírdogálva haldogálni
Szép halál nekem.
1800. szeptember 20.
Fillishez |
![]() |
![]() |
A semmiség örök tavába
Ifjúkorod javát hiába,
Szép húgom! óh ne hánd;
Úgy éld virágit a tavasznak,
Hogy majd ha mellyeden megasznak,
Elveszteket ne bánd.
Ne higyj a nyájasan mosolygó,
A gráciák kertébe bolygó
Lepkéknek, óh ne higyj!
Ezek csak új rózsákra futnak
És hirtelen vénségre jutnak;
Ne hidd, nem tart ez így.
Én is neveltem egy virágot,
Kit lopva egy hernyócska rágott,
Emésztvén édesen;
De végre lepke vált belőle,
S újabb virág után előle
Eltűnt negédesen.
Óh, mennyi bút láttam miatta!
Már lelkem elcsüggedt alatta,
A szívem öszvetört;
Kedvet haszontalan kerestem
Másutt, mihelyt attól elestem,
Ki édesen gyötört.
A szép napok hosszak valának,
Az éjszakák nem nyugtatának,
Hogy ő máshoz hajolt,
Szétnéztem és sehol se láttam
Azt, akit oly híven imádtam:
S egész főld puszta volt.
Most is, ha foly
könnyhullatásom,
Csupán ez egy vígasztalásom:
Hogy ő a hitszegő!
A tiszta szívet megvetette,
Ki őtet oly forrón szerette,
S reám méltatlan ő.
Borbély granáriumára |
![]() |
![]() |
A XVIII-adik száznak
Ősze utólsó végén
Lett rakása e magháznak
Borbély Sándor kőltségén.
1800. december
![]() |
![]() |