Búcsúzás egy lyánkától

Virágozzál, szép rózsaszál,
Jó szüléid kertébe!
S kikeletkor plántáltassál
Egy jó ifjú ölébe.
Teremj édes magzatokat,
Tőlts sok vídám tavaszokat,
Végre a mennyországba
Élj hervadatlanságba.

És ha majd e pacsirtának,
Ki most nálad énekel,
Tavasszal a kék Tiszának
Partjain túl menni kell:

Emlékezz rá jó szívedből,
Ejts egy sóhajtást mellyedből,
És az, mint rózsaillat,
A szellőn házamig hat.

1802. február 12.

Gróf Széchényi Ferencnének

Nagyságodnak kárpitokkal,
Keresztekkel, csillagokkal
     E napon udvarlanék.
Tisztelkedném kösöntyűkkel^[1]
És reá smaragd betűkkel
     Juliánát metszenék:

Concertekkel ekhóztatnám
És ágyukkal durrogtatnám
     A Dunának partjait;
Pompáznám örömportákkal
S tűndöklő tűzi-munkákkal
     Buda s Pest piaccait:

Sőt még többet is mívelnék!
De sem tőlem ki nem telnék
     Ilyen pompa, ilyen kincs;
Sem Nagyságod grófi telke,
Kincstárja és nemes lelke
     Ilyeknek híjával nincs.

Én bővölködöm versekben;
Nagyságod pedig ezekben
     Mindég nemes kedvet lél.
Méltán is; mert kit lantjára
Clió vészen, nap módjára
     Fénylik az s mindenha él.

Sok gyémánt jelek elvesztek,
Léthét ússzák sok keresztek,
     Sok oszlop a porba űl;
Ellobban Stuwer remekje,
S a Hayden bájos énekje
     A szellőkön elrepűl.

De a múzsáknak szózatja
A sírt is megrázkodtatja
     S életet fúvall belé:
A virtus nevét felfogja
S örök trombitán harsogja
     A nap két háza felé.

Kit Bellóna babérjával,
Kit a polgári cserfával
     Jegyez ki a tisztelet,
Hogy az érdem templomában
Tűndököljenek sorjában
     Feltördelt sírjok felett.

Nagyságod kegyelmes férje
És méltóságos testvérje,
     Kik hazánk múzsáinak
Óltárokat építettek,
Részesivé ekképp lettek
     Olympus tornácinak.

Hogy pedig e dicső tájon
Az ő húgok is sort álljon
     A héroinák között,
Nagyságod tisztelt fejére
A Clió egyik testvére
     Egész tavaszt kötözött,

Kin az ősz a kikelettel,
A morál a szép képzettel
     Atyafias láncot von;
Mint ágán a narancsfának
És képén a Gráciának,
     Vagy pedig Nagyságodon.

Görög úrhoz

     Meghólt egy haza embere,
Meghólt, és idegen por fedi Bécs alatt
     A fáradt Kerekest: jövel,
Gyászos Melpomené! s éjjeli sípodon,
     Jajdíts bánatos éneket.
A buzgó hazafit zengeni szent erény.
     Ah, jó szíve, magyar tüze,
Közjóért pihegő lelke, serény esze,
     Ah, érette esenkedő
Népünk mind kicsinyek voltak az ég előtt.
     Meghólt! s jókori fátuma
Minden jámborokat búba meríte bé,
     S főként tégedet, óh Görög!
Óh, bajtársa s igaz Dámona őneki,
     Űlj sírjára, hazámfia!
S gyászolván, keseregd tiszta barátodat,
     Én, mert szívbeli bánatod
Megnémít, ki fogom zengeni síralmad.

1802

Himfyhez

Mint vagy, óh édes kesergő!
Hazám végső oldalán?
Te most is jajgatsz a csergő
Források megett talán?

Vagy a vasvári bérceknek
Horpadásit keresed
S a hív, de néma köveknek
Kiáltozod kedvesed?

Vagy tán biztos almafádnak
Aljában múlatozol,
S az esthajnalon nimfádnak
Nevére sohajtozol?

Óh, öleld meg szép vidéked!
Mert te még boldog vagy ott,
Ahol a szerencse néked
Egy árnyékos fát hagyott.

1802. június

A nagymélt. gróf Széchényi Ferenc Ő excellenciája nemzeti könyvtárjára

mely hozzám Kúlcsár úr által érkezett

Hol jártok, óh félistenek, óh nemes
Árnyékok, itten? Ki s mi hozott ugyan
     E Hortobágy pusztái mellé,
          E magyar Arkadiába, kérlek?

Ti új világot szórtok az én setét
Honnyomba s új fényt: érezem isteni
     Ihlésteket; s lantot ragadván,
          Hódolok ellene-állhatatlan

Súgáritoknak. Volt az arany világ,
Melyben az égnek sorsosi a szelíd
     Emberhez is bészálltak. Így lett
          A Filemon kalyibája templom.

Ti, halhatatlan lelkek! az érdemet
Megsokszorozván drága hazátokon,
     Buzgányra termett markotokba
          Pindusi tollat egyengetétek.

S most már az azur menny palotáiban,
A mennyköveknek hámorain feljűl,
     Megistenített ajjakokkal
          Vészitek a diadalmi nektárt.

Mégis magános nyugta-helyén, ihol,
Egy elfelejtett kis danolót s magyart
     Meglátogattok: mint köszönjem
          Isteni táborotok malasztját?

Kúlcsárom! itt vagy? tán te valál dicső
Félisteninknek jó kalaúzza, szólj?
     Hogy hű barátságod fogadjam
          S isteneinkre töményt bocsássak.

"Ne nékem intézd a köszönést, magyar!
Ne nékem intézz tárogatót, töményt:
     A cenki óltárokra tartsad
          Innepi tárogatód, töményed.

Tudod, hogy ott áll temploma a szelíd
Múzsáknak, ott van pitvara a fejér
     Jótételeknek! ott adott helyt
          Kalliopédnak ama nagy ember,

Ki nemzetünknek lantosit és jeles
Íróit a közfényre kiállatá.
     Gőzburkok űlték szent neveknek
          Érdemit a buta Léthe partján:

Széchényi csendes virtusa bétöré
Az ólom-éjnek százszeres ajtait,
     És nemzetünk kertébe rakta
          A siket Élizium babérit.

Most látogatják régi tudósaink,
Vagy elfogadják, hív unokáikat.
     Hozzád is elkísértem őket
          A kegyes életadó szavára."

Óh, gyáva lantom húrja, miért rebegsz?
Óh, mért nem onthatsz oly teli hangokat,
     Amílyeken az égi szférák
          Hármoniáznak az Isten-áldó

Mindennek öblén? Méoni trombiták,
Lezbószi lantok dörgik az emberek
     Meggyilkolóit, s homlokoknak
          Tiszteletére babért kötöznek.

Egy, tartományok pestise, milliom
Élőket öl meg; s imhol, az ő neve
     Hérós: Ugyan neked mit adjunk,
          Óh te, ki annyi halottat ismét

Életre hoztál? óh, te ki annyi sok
Élőknek édes gyámola, dísze vagy.
     Nagy gróf! az élők s holtak együtt
          Zengedezik kezeid csudáját.

Ní, a jövendők, ní, az utóvilág
Képes piaccát látom az éj alól
     Felnyúlni, s a Széchényi névvel
          Hallom az aeonokat susogni:

Gyémánt kopáccsal, nézd, uram, a komoly
Történeteknek termetes angyalát
     Nézd, nézd, neved roppant betűkkel
          Vágja be a Krapak oldalába.

Csetneki pergő

azaz olyan versek, melyekben a mostani kályhás mestereknek nagyapjok s
egyszersmind tulajdonságaik feleségeikkel együtt világosan lerajzoltatnak.
Írta a maga nemzetének hasznára, oláh nyelven, Gere József, mostan
pedig a hazai törvényt tanúló ifjaknak kérésére néhány lutheránus
auctorokból, u. m. Plautusból, Terentiusból és másokból kétannyi
bővítéssel magyar nyelven kiadta ns. Domonkos Major László, a nyersi
prédiumban compossessor a leányágon. Írtam Mokcsában, lúd-ólamban,
7-ber egyedik napján, azon esztendőben, melyben Tarpán a rőt kutyát
megsajtolták.

Approbatio

Hanc pergöm cum rázogatnarem, nihil in ea cum VII. conciliorum
decretis et Pariz Papai dictionario discrepantem deprehendavi;
quare ut in hanc mundum veniatur dignum existimavi.
Dadavi in Puszta Hoportyán 15. 7-ber 1802.

                                          Lad. Cseresnyes
                                          Censurator librorum.

*

Négy mestert esmertem széles e világon,
     Kettőt Ugocsában, kettőt a Kúnságon.
Mondják, voltak ezek, de hamar meghóltak,
     Mag nélkűl a Styxhez már el is patkóltak.
Hanem Szamár Pálnak maradt két magzatja,
     Ezen járt Bálám is, a próféta atyja.
Ezektől származtak a kályhás mesterek,
     Amint megmutatja fülök és termetek.
Rá is ütöttek ők igazán apjokra,
     Ha nem hiszed, kérlek, vigyázz a szavokra.
Úgy ordítnak ezek nagyapjok módjára,
     Hogy a kőtemplom is megrendűl jobbára.
Az öreg asszony is szamarát siratja,
     Mikor a mestere szavát meghallhatja.
Hát még a fülöket ha jól megvizsgálod,
     Hosszúnak, vastagnak, szőrösnek találod.
Ha a kótát erős hangon fújdogatja,
     Mint szamár, két fülét éppen úgy mozgatja.
A fejek is olyan, mint volt Szamár Pálnak,
     Most is szamár-módra fekszenek és állnak.
Csak ebben különböz szamár nagyapjátúl,
     Hogy nincs legyezője, mint amannak hátúl.
Tulajdonságokat ha belűl túrkálom,
     Restnek, ostobának, tunyának találom.
Ha van köztök olyan, kit jól mozgat a vér,
     Ez nem csupa szamár, hanem lehet öszvér.
Ha napjában kétszer megyen a templomba,
     Ezt is csap napszámból cselekszi potomba.
Napközbe a cserét veszi a nyakába,
     Vagy komjával búvik a pince lyukába.
Ottan isznak szinte félholtra éjfélig,
     Míg a tele hordó kong már éppen félig.
E' bodnár lócsiszár, amaz kerékgyártó,
     Ez hársszéket csinál, amaz gyertyamártó.
Ez halász, a' pedig urával agarász.
     Ez ha kancát talál, mint mén úgy nyiharász.
A vénje közűlök az urak csatlósa,
     Az ifja szüretkor a szőllőt tapossa.
Némelyik cérnára fűzi a kopókat,
     Amaz a vásárra hajtja a tinókat.
Egyik csizmadia, másik esztergályos,
     Az oskolára szánt óra egy-fertályos.
Már ha egyszer bemegy egy nap classisába,
     Az elég, mert mindjárt hívják a konyhába,
Hogy süssön malacot az urak számára,
     Vagy a konyhán egyet üssön a kutyára.
Semmi gondja nincsen otthol skólájára,
     Ha lova van, inkább vigyáz a lovára.
Vagy hogy az uraknál dícséretet nyerjen,
     Néha pedig, hogy még kasszát is seperjen.
Most pagát vagy két szem van a figyelembe,
     Vagy az ostáblánál űldögélnek szembe.
Ezzel a menéssel mest' uram megtére,
     Így már pallérozott a Szamár Pál névre.
A gyermekek tökön maradnak azomba,
     Jármiba, Kocsordon, Rásomba és Somba.
Ezek többnyire mind papmaró farkasok,
     Ki is telik tőlök, mert igen ordasok.
Ha olykor borozik a bíró komjával,
     Papját sértegeti átkozott fogával.
Irígyli a papnak ha van valamije,
     Azért is mocskolja, ha nincsen semmije.
Azt akarná Balás, olyan becsűleti
     Volna, mint a pápák kettős tiszteleti.
Ha azt a szent könyvbűl ugyan nem tudjátok,
     Hogy Bálám prófétát hordozta apátok.
Ha akkor engedett neki az apátok,
     Hát ti, vemhék, hozzánk oly rosszak volnátok?
Bálám a szamarát jól meg is döngette,
     Hogy magát alatta hasára fektette.
Még ma is megmaradt az a relatio,
     Mert pap és szamár közt nagy a distinctio.
És ha most ellhetne a fekete Bari,
     Így hajtna titeket: Ari, cofel, ari.
Tudatlanságtokat hát ha fontba vetem,
     Oly vastag, hogy magam rajta elnevetem.
Ha a gyermek mondja Ámen, Miatyánk, sat.,
     Így korrigáljátok: nem úgy te, hanem sát.
Sok köztetek még a vallását sem tudja,
     Mégis magát derék embernek hazudja,
S ha egy-két prediktet el tud kiabálni,
     Már hiszi, hogy papnak fogják invitálni.
A Hiszek egy Istent úgy hiszik merda Tóth,
     Hogy Pilátus írta aki tiszttartó vólt.
Sőt a Miatyánkról azt hiszik Lónyában,
     Hogy azt Ésaiás írta volt Hágában.
A Decalogusról Barján is akként szólt
     József császár előtt, hogy az sohasem vólt.
Hanem ő vette azt először ususba,
     Ő is adatta ki Lagmacon typusba.
Domján Gergely azt elhitette magával,
     A Graduált írta Mózes Déborával.
Egy catechesist is mutat a házánál,
     Melyet Holofernes írt vala Várnánál.
Futó protestánsnak Cicerót állítja,
     Ebből a prediktet most is írogatja.
Héti könyörgését Phaedrusból csinálta,
     Mert hiszi, hogy Esdrás azt coramisálta.
Zeher Leviathánt a Lévi fiának
     Hiszi, Behemótot a Bálám atyjának.
A nagy cethalat is gondolja városnak,
     Canis calcariást Párizsba vámosnak.
Négy evangelisták közűl egynek mondja
     Struccmadarat, melynek fiára nincs gondja.
Szabó Mózes is azt állítja valóba,
     Hogy a Fiastyúkot látta Petrahóba.
S azt mondja, hogy már a Göncöl szekeréből
     Lehullt a marokvas a két tengelyéről.
Kőszegi a holdban Dávidot képzeli
     Hegedűlni, azért ő is azt míveli.
Ivots Éden kertét hiszi auctornak,
     Baruchot Miskolcon legelső kántornak.
Azt tartja Nagy Laci hit ágazatjának,
     Júdás kommendánsa volt Belgrád várának.
Jóbról is azt hiszi, hogy ez a szent író
     Arábiában volt első szolgabíró.
Beírták a Nyírbe azt is a Credóba,
     Hogy a feltámadás kezdődik Kállóba.
Úgy hiszik Ungvárba, Borsodba, Tornába,
     Hogy egy ugrást eljárt szent Tamás Kánába.
Hámánról azt hiszik Szatmár vármegyébe:
     Scholarum director volt Gósen főldébe.
Azt állítja Gömör, Zemplén Ugocsával,
     Hogy Kám a vásárra járt makrapipával.
Az ér Duna mellett lakozó fráterek,
     Erősen állítják a kályhás mesterek,
Hogy ama nagyhírű két conciliumok
     Mikor öszvegyűltek, e' volt a plánumok,
Hogy jól megmérjék az efézusi határt,
     Hogy a pap és mester, kántor ne valljon kárt.
Bihar ezt bevette hit formulájába,
     Farahó professzor volt volna Lejdába.
Sőt az is megtörtént Bereg vármegyébe,
     Hogy egynek fia lett s azon hevenyébe
Az ott levő pappal megkereszteltette,
     Mathesisről keresztnevén neveztette,
Mert ő azt gondolta, hogy Máté nevétől
     Jön ki a Mathesis, mint ág gyökerétől
És így ha cátéból lehet Catechesis,
     Miért ne Mátéból szinte úgy Mathesis.
Hát tovább őkemék tudnak-é deákúl,
     Ők a deák szókat forgatják fonákúl.
Mikor Ivo napján Tarpán öszvegyűlnek,
     A szilvoricától jól nékihevűlnek:
Akkor a Pyritest egyik conjugálja,
     Másik casusokra amo-t declinálja.
Bibo perfectumát egyik mondja: bibsi;
     Másik corrigálja s azt mondja bibibsi.
Ezen deák szókat: Salmonem, capite.
     A madai mester így kikerekíté:
A Salamon zsidót mindjárt megfogjátok,
     Adós árendával fogságba tartsátok.
A berceli mester pedig ezt a verset
     Magyarúl kitévén, mondott ilyen nyerset:
Talia cantantur fumoso mense Decembri.
     Így énekelnek a füstös Debrecenbe.
Pányokba nézd fejét a füstös fickónak,
     Már azt béfogadnák bízvást rudas lónak.
Téged a természet formált kauklernek,
     Ugyan hát mért álltál te mégis mesternek?
Nincs nagyobb imposztor három vármegyébe
     Nálad, ezt úgy tartják nálunk Kemecsébe.
Csizmadia volt rég Enyedi, de hitvány
     Csengertótfaluba mester, nincs tanítvány.
Az öreg Szilágyi a nagy Krokodilust
     Prófétának tartja, mely lakja a Nilust.
Mondja, Jób írta a kalendáriumot,
     Pápaszemen nézte a gönci templomot.
Nagypénteket kérdik a hallgatók Lökön,
     Melyik napon lészen? felel: csütörtökön.
Ilyenek, látjátok, a kályhás mesterek,
     Ugyan hogy tanúlna ezektől a gyerek?
Az ilyen gyermekből lész a rossz hallgató,
     Tolvaj, káromkodó, végre gyújtogató.
Mikor vallásokra őket nem tanítják,
     Kézenfogva ekként pokolra taszítják.
Currenst hozzatok már, mert sokat írtanak,
     Hogy tanúlgassanak, mást is tanítsanak.
De mint a cigánynak, úgy nékik sem használ,
     Amit belőlről a hosszú levél diktál:
Hanem csak úgy élnek, mint kasba a here,
     Ezt bizonyítja Lak, Dombrád és Szemere.
Igazán mondja hát Igrici, Szalonna:
     Nem lesz a kutyából soha is szalonna.

Feljebb is u. m. a Csákvári kolompban titulált

Kedves Komám Asszony!

     Meg sem gondoltam, hogy ezen Csetneki-Pergőm ilyen hamar
elkészűljön; de minthogy reménységemen kívűl egy legényem akadt,
Paskulidesz Mihály őkigyelmével hozzáfogtam, elkészítettem nagy
üggyel-bajjal ugyan, mert az auctorokban előfordúlt görög és arabia
szókkal sok bajunk volt. Vegye hát kedvesen, Drága Komám Asszony, és
adjon helyt neki,......... ott, ahol a nap nem süt. Több munkám is
van készűlőfélben, a többek közt egy munkám Csengetyű név alatt, mely
is az úri asszonyokat fogja kicsengetni. Ezzel maradok Mokcsán 7-ber
Egyed-igyad napján, szokott tisztelet mellett, a Kiadó

Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz

     Drága kincsem, galambocskám,
Csikóbőrös kulacsocskám!
Érted halok, érted élek,
Száz leányért nem cseréllek.

     Megvídító orcácskádat,
Csókra termett kerek szádat
Ha a számhoz szoríthatom,
Zsuzsiét nem csókolgatom.

     Óh, hogy kótog a kebeled,
Melyben szívemet viseled!
Óh, milyen szép az ajakad
S arany láncra méltó nyakad!

     Karcsú derekadon a váll
Halhéj nélkűl is szépen áll;
Nem úgy ám, mint a Mancié,
Vagy a majd megmondám kié.

     Szép a hajad szép szála is,
Ha kis csikó hordozta is,
Nem akasztott ember haja,
Mint a Trézi rőt vuklija.

     Édes a te danolásod,
Jérce-forma kotyogásod:
Kittykottyod innepi ének
Bús szívemnek, szegénykének.

     Ha bánatim közlöm véled,
Egy szódra lelkem megéled;
Ha jókedvem csucsorodik,
Általad megszaporodik.

     Mikor hideg szelek vagynak,
Elveszed mérgét a fagynak;
És mikor a hév nyár lankaszt,
Nékem te megfrissíted azt.

     Óh, ha téged nem láthatlak,
Be óhajtlak, be siratlak!
S ha képed kezembe akad,
Szememből örömkönny fakad.

     Téged hordozlak útamban,
Téged ölellek ágyamban;
És valahányszor felkelek,
Szerelmedről énekelek.

     Együtt be sokszor feküdtünk,
Bár soha meg nem esküdtünk!
Az éjjel is, csak megintsem,
Együtt hálunk úgye, kincsem?

     Óh, ha szívünk szerelmének
Kis zálogi születnének
S ott űlnének hosszú sorral
A kuckóban, tele borral!

     Bárcsak a feleségemmel
Téged cserélhetnélek fel,
Hogy fiakat, leányokat
Szűlnél, apró kulacsokat:

     Zsanám meg kulaccsá válna,
Borral mindég színig állna.
Az ő bőre úgyis csikó,
Beléférne négy-öt akó.

     De jaj, engem ide-tova
Elvisz a Szent Mihály lova,
Szerelmed megemészt végre,
És te maradsz özvegységre.

     Keserves sors! adjatok bort!
Lakjuk el előre a tort;
Ami menne más kutyába,
Jobb, megy a magunk torkába.

     Akadtam még egy bankóra,
Kit szántam szemborítóra:
De vakságtól ki már nem fél,
Minek annak a szemfedél?

     Kincsem, violám, rubintom!
Itt az utólsó forintom:
Érted adom ezt is, tubám!
Csak szádhoz érhessen a szám.

     Óh, csókollak, óh, ölellek!
Míg moccanok, míg lehellek:
Tested tegyék hólttestemhez
És ezt az írást fejemhez:

     "Útas, köszönj rám egy pint bort:
Itt látsz nyúgodni egy jámbort,
Kedves élete-párjával,
Csikóbőrös kulaccsával!"

Szegény Zsuzsi, a táborozáskor

     Estve jött a parancsolat
Viola-szín pecsét alatt,
Egy szép tavaszi éjszakán
Zörgettek Jancsim ablakán.

     Éppen akkor vált el tőlem,
Vígan álmodott felőlem,
Kedvére pihent ágyában,
Engem ölelvén álmában:

     Mikor bús trombitaszóra
Űlni kellett mindjárt lóra,
Elindúlván a törökre;
Jaj! talán elvált örökre!

     Sírva mentem kvártélyjáig
S onnan a kertek aljáig.
Indúlt nyelvem bús nótára,
Árva gerlice módjára.

     Csákóját könnyel öntöztem,
Gyász pántlikám rákötöztem;
Tíz rózsát hinték lovára,
Százannyi csókot magára.

     A lelkem is sírt belőlem,
Mikor búcsút veve tőlem:
"Isten hozzád!" többet nem szólt,
Nyakamba borúlt s megcsókolt.