A muzsikáló szépség

Lillám! midőn szemem nézi
     Hajnal tekintetedet,
Ezer grácia ígézi
     Elmerűlt képzésemet;

Látván Citére virágit,
     Olvadni kezd kebelem,
S az egész menny boldogságit
     Szűk mellyemben viselem.

De midőn szácskád daljára
     A húrokat pengeted:
Mit érzek! minden trillára
     Szívem ölöd s élteted.

Truccol fülem a szememmel,
     És minden érző inak
Hódolnak levert lelkemmel
     Dalod bájolásinak.

A hangok virággá válnak
     Mosolygó ajakidon,
S a virágok hangicsálnak
     Teremtő újjaidon:

Mint midőn a nyílt rózsákkal
     Ékes bokor közepén
Filoméla új nótákkal
     Zeng az Ámor innepén.

Vajha rózsává válhatnál,
     Szép Lillám! egyszeribe,
S ágaid közt danoltatnál
     Fülemüle képibe!

Óh, nem lenne a vidéken
     Tenálad szebb virágszál;
Nem zengene a cseréken
     Vígabb madár nálamnál!

Nyíló kelyhedet megszállnák
     A szerelem isteni,
S a nimfák versenyt próbálnák
     Érzésim énekleni.

A versengő érzékenységek

Lilla! kellemességednek
És mosolygó szépségednek
     Ínt-ébresztő balzsama
Érzésimet megszédíté,
Megbájolá, részegíté,
     S perre indította ma.

Köztök nagy csata lázadott,
Melyet az abból támadott
     Szép dicsőség okoza,
Hogy melyik az, ki tégedet
Megérezvén, felébredett
     S nékik ennyi jót hoza?

Mindenik nagy hevességgel
Perlett, hogy e dicsőséggel
     Bírjon a többek felett.
Ílyformán szóltak egymásnak,
Míg a heves civódásnak
     Lelkem által vége lett.

Szaglás

Tudjátok-é? hogy magatok
Másfelé andalogtatok,
     Más tárgyon szúnyókálva;
Mikor a táncnak őltözött
Szépség leányai között
     Lilla eljött sétálva;

Mikor egy zőld hársfa mellett
Egy kis szellő rámlehellett
     Ámbróziás illattal:
Melyet mihelyt észrevettem,
Inatok felébresztettem
     Édes csiklándozattal.

Látás

Elsőben is mély álmomból,
Tévelygő andalgásomból
     Nemde én pattanék ki?
Látták éles nyilaimat,
Villámló pillantásimat
     A múlatság környéki.

Míg tüzes szemem sokára
Ráakadt a szép Lillára
     S féloldalt reácsapott;
Ah, mikor a több szem között
Látásunk öszveütközött
     S egymástól lángot kapott;

Ah, mikor szűz pillantása
S elevenebb kacsintása
     Kétszer az enyímre lőtt:
Bezzeg mind felpattantatok,
Bezzeg eloszlott álmatok,
     Mely lankasztott azelőtt.

Lebegő bársony hajain,
Elefánttetem vállain
     Mely szép színek játszottak!
Rózsát mosolygó ajaka,
Hószín mellye, márvány nyaka,
     Ah, miként elragadtak!

Hallás

Hát mikor mély sóhajtása
S bágyadt hangon tett szólása
     Ébredt fülembe hatott?
Édes ájulás lepett el,
Mely egy mennyei élettel
     Kecsegtetett, bíztatott,

Mikor mellé ereszkedtünk,
S végre, hogy sok kérést tettünk,
     Ezt mondotta: szeretek!
Ah, e szóra vérünk égett,
És minden elevenséget
     Ti is levetkeztetek.

Mikor mézes beszédjére
Örök hűséget ígére
     S íly bíztató hangon szólt:
"Szeretek! Téged kedvellek,
Csak néked élek, lehellek,
     Míg be nem féd a sírbólt."

Akkor óh, mert e szavának
Oly édességi valának,
     Hogy élet ömlött belénk
Egy legédesebb mennyei
Öröm gyönyörködései
     Kezdtek repesni felénk.

Mikor kedvesének mondott,
Elvett minden bút és gondot
     Ez az édes nevezet;
És hízelkedő nyelvének
Mézén locsogó szívének
     Mindnyájunk temjénezett.

Tapintás

Közte a temjénezésnek
S e mennyei ihletésnek,
     Kezeim felemelém,
És jótételét hálálván,
Ez imádni való bálván
     Szent testét megölelém.

Ah, halhatatlan istenek!
Mit érzettem! ah, milyenek
     Voltak gyenge karjai,
Melyek mikor rám hajoltak,
Nálok gyengébbek nem voltak
     A rózsák harmatjai.

Mellyét Ámornak melege
Olvasztván, gyengén pihege
     Bíbor fátyola alatt.
Kezemet tévén szívére,
Sűrűn vert; és minden vére
     Hozzám örömmel szaladt.

Mint a hó a nap hevétől,
Úgy az ő tűz-szerelmétől
     Mind elolvadva valánk.
Életünk belé kőltözött,
S ölelő karjai között
     E világnak meghalánk.

Ízlés

Mit ér a szép gyümőlcs maga,
Bár kedves a színe, szaga,
     Ha jó ízzel nincs tele?
Ti csak Lilla szépségére
Bámúltatok s méz ízére
     Egyiktek sem űgyele.

Nincs a nektár olyan édes,
Amelyet tőlt Ganymédes
     Jupiter csészéjébe.
Óh, nem bír az annyi jókkal,
Hacsak azt egy ílyen csókkal
     Fel nem vegyíti Hébe.

Íly mannával nem kínálja
Gazdag lakosit Panchaia
     Vagy más déli tartomány.
Ennél édesebb itala
Bármely királynak sem vala
     Óh, mennyei adomány!

Óh, méznél édesb ajjakok,
Minő nektárt csorgattatok
     Rózsaszín kelyhetekből!
Mely kellő csókok valának,
Melyeket kőlcsön szopának
     Hév ajjakim ezekből!

Lelkem

Mit civódtok? ah, szűnjetek,
Híveim, mit versengetek?
     Csak Lillát imádjátok.
Lebegjetek gyönyörűség
Szárnyain s az örök hűség
     Pontjára mozgassátok.

Miolta kellemit velem
Éreztettétek, tisztelem
     És imádom azolta.
Rabja vagyok rabszíjjain,
Rengetvén nyájas karjain,
     Szívem hozzá csatolta.

Én párját nem tapasztalok.
Néki élek, néki halok.
     Ő énnékem mindenem.
Jer, Lilla! jer; érzésemet
Mind ébreszd fel és engemet
     Ne hagyjál veszteglenem!

Az eltévedt lélek

Ah! hová repűltél,
     Lelkem, s mely felé?
Lilla száján űltél:
     Hol vagy? ott vagy-é?

Annyi sok csókokban,
     Ah, hova levél?
Ott vagy-é? azokban
     Senki meg nem lél.

Látom már; azokb' a
     Bíborokba űlt
S a habzó csókokba
     Torkig elmerűlt.

Ott evez sietve
     A partok felé.
Kis nyilát nevetve
     Nyújtja Ámor bé.

Ennek szálacskáján
     Már a partra ért
S a partok rózsáján
     Nyúgalomra tért.

S tán por-sátoromba
     Már belé se jő:
A paradicsomba,
     Abba alszik ő.

Lágy sohajtozások!
     Melyeken eltűnt,
Míg a csókolások
     Árja meg nem szűnt,

Ah, legyezgessétek,
     Míg ott andalog,
Lengve rengessétek,
     Míg nyúgodni fog.

Lillám szácskája

Óh, Lilla! Lilla! halld meg
     Kellő hatalmadat.
S mely'k isten adta, valld meg,
     Íly bájos ajkadat?

Midőn te mátkatályúl
     Egy csókot adsz nekem:
Szívem merőn elájúl,
     Elhallgat énekem.

Szácskád magára nyitja
     A szájat és szemet,
A mennybe andalítja
     Nektárja lelkemet.

Ajkad virági szebbek,
     Mint rózsa bíbora,
És csókid édesebbek,
     Mint a Tokaj bora.

Habozás

[Vitéz]

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet az én Lillám nem szeretne.
     Örömmel megválnék tőled, komor város,
     Ha menésem az övével lenne páros.
De mely édes örömtől kell megfosztatnom,
Ha nem lehet szép hívemmel itt múlatnom,
     Ha északra lakik már ő, én meg délre,
     Ha csókokat raggatnom kell csak levélre.
          Óh, iszonyú búcsúvétel,
          Mely egy áldott szívtől vét el!

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet az én Lillám nem szeretne.
     Öszveütném sarkantyúmat, megindúlnék,
     Még e város felé háttal sem fordúlnék.
De egy égő szívet hagyni magánosan,
Mely kivűlem beteg lenne halálosan,
     Nem engedi a szövetség s a szerelem,
     Mely lángoló tűze által harcol velem.
          Óh, milyen két szörnyű gond főz!
          Egek! Lilla! Ah, melyik győz?

Itt hagynám én ezt a várost, ha lehetne,
Ha engemet az én Lillám nem szeretne.
     Vígan tenném fel lantomat szekerembe,
     Ha őtet is űltethetném az ölembe.
De ki előtt kell danolni már énnekem?
Egypár édes csókot kitől nyér énekem?
     Ki bíztatja Múzsám édes mosolygással?
     Ki önt belém lelket egy fél pillantással?
          Árva Múzsa! árva író!
          Óh, lesz-é egy biztató szó?

Nem hagyom itt ezt a várost, mert nem lehet,
Mert Lillától szívem búcsút nem is vehet.
     Nem mehetek; tartóztatnak szent kötelek,
     Szívem gyengébb, mint meg tudna víni velek.
Múljatok hát, szép szándékok! maradjatok,
Ha Lillát is el kell hagynom miattatok.
     Lemondok a dicsőségről, bár szeretem,
     Csakhogy ezen gyöngy kincsemet megvehetem.
          Őérte megvetem mindazt,
          Ami tőle különszakaszt.

Lilla

Hagyd itt, hívem! ezt a várost, bár nehezen,
Bár szeret is szegény Lillád s könnyez ezen.
     Hagyd itt! Szívem kebeledben fog gyúladni,
     A tiédnek az enyímben kell maradni.
E hév csókban, melyet szádra ragasztottam,
Lelkem minden indúlattal kibuzgottam.

Vitéz

Vedd el te is ezt éntőlem, kegyes lélek!
Csak árnyékom megy el; magam benned élek.
     Kellemes szűz!

Lilla

           Ah, kedves hív!

Ketten

Ne félj: néked dobog e szív!

Az utólsó szerencsétlenség

     Zokoghat még egy betűcskét
Belőlem a fájdalom?
Ejthetek még egy könyűcskét
Utánad, szép angyalom?
Bús elmém rajtad tűnődik;
Csak kíván, sóhajt, gyötrődik
Édes, fojtó képzetek!
Mind ez, amit tehetek,

     A természet a törvénnyel
Szívemben ellenkezik,
Most is szoptat a reménnyel
S nem hiszi, hogy vétkezik.
Lámpási a bőlcsességnek
Előttem hiába égnek;
Nékik szunnyadozni kell,
Mihelyt az egyet lehell.

     Óh, mennyit vívok kínommal!
Küszködésim mely nagyok!
De, jaj, nem bírok magammal:
Érzem, hogy beteg vagyok.
Képződésim tüzeskednek,
Roskadt inaim csüggednek.
Hát oly bűn a gyengeség.
Hogy megverné azt az ég?

     Velőt szívó lángjaimtól
Fejem nehéz, zúg, szorúl;
Bennrekedt indúlatimtól
Szívem dobog, mellem fúl.
Már nem tudok mást mit tenni,
Csak érezni és szenvedni.
Lelkem, testem hólt-beteg,
Menny, főld, kincsem, bocsáss meg!

     Kínálkoztak orcájáról
A fejlő rózsabimbók,
Cúkorral folyt ajakáról
Minden szó és minden csók
Annak a főldi Kellemnek,
Ki asszonya volt szívemnek,
Míg én, boldog martalék,
Lánca s karja közt valék.

     Szeme bíztatott, öldöklött;
Ölt, s gyógyított másfelől;
Tiszta hószínnel tűndöklött
Mellye mind kívűl, belől;
Lelke vídám, mint a hajnal,
Szíve jó volt, mint az angyal:
S ah, ez a paradicsom,
Mely engem a sírba nyom.

     Boldog órák! amelyekben
Szíve kúlcsát bírhatám
S a meghitt enyelgésekben
Lelke lángját szíhatám.
Midőn ezer tördelt szókkal,
Ezer pecsételő csókkal
A hit egymáshoz csatolt;
S gyanúnk mégis édes volt.

     Gondolván, hogy boldogságunk
Még csak kezdő-félbe ment,
S már is kinyílt mennyországunk
Egymás karján idelent:
Mint a szőllő támaszával,
Mint a repkény a bikkfával,
Egymásba csimpalykozánk,
S ég, főld, mind mosolyga ránk.

     Már azt hittem, hogy ha készen
Állnak is száz szélveszek,
Az én Lillám enyím lészen,
S én a Lilláé leszek.
Megvakúlva, siketűlve,
Szándékom kormányján űlve
Kergettem a drága jót,
S a révnél törtem hajót!

     Hah! e szépség ritka mívét
Prédára kell tartanom
És szívemhez forradt szívét
Vérrel kiszakasztanom.
Óh, ne hagyjátok, szerelmek!
Vagy öljetek meg, gyötrelmek!
Kinek szíve másnak jut,
Csak szeretni s halni tud.

     Most a tenger sík pusztáját
Érzem, de nem láthatom,
A haboknak lágy szikláját
Őröngve tapogatom.
Óhajtalak, messzi partok!
De tőletek mégis tartok.
Amit bús lelkem talál,
Zaj, homály, kétség, halál.

     Hah! mint dördűlnek, ropognak
A világ két sarkai,
Mint lobbannak, mint villognak
A mennydörgés szárnyai:
Ah, gyászos fény, látom, látom
A puszták közt szép sajátom,
Jajgat az elhervadt hív,
Kúcsolt kézzel engem hív.

     Látom únszoló sírását:
Rajta nem segíthetek.
Hallom kétes sikóltását:
De az egek siketek.
Állj meg! állj, te irgalmatlan!
Íly nemes rabra méltatlan
A te ólomkebeled:
Ámort miért terheled?

     Hasztalan! csúfol futtában
És gázolja szívemet;
S a törvény bújnyik-várában
Lebékózza kincsemet.
Engem pedig, ah, egyszerre
A zaj bécsap a tengerre.
Jaj, nekem víz, néki tűz!
Szegény ifjú! szegény szűz!

     Óh, mért nem hagyod véremmel
Láncát felolvasztani
S minden könnyét száz gyöngyszemmel,
Óh rabló, megváltani?
Mért állsz őrt, mint ama sárkán,
A szép aranyalmák árkán?
Nem ízled te azokat;
Mért marsz el hát másokat?

     Vagy mért nem ölsz meg méreggel,
Hogy ne látnám kínjait
Annak, ki örök meleggel
Tartja szívem lángjait?
Úgyis rá kell végezetre
Únnom ez átkos életre.
Bírd őtet, míg meghalunk,
Akkor rajtad truccolunk.

     Óh, túl fog ez, sírhalmunkon
Túl is fog lángolni ez,
Ami most indúlatunkon
Oly édesen gerjedez.
Nem! ezt meg nem fagylalhatja
A sír nyálkás bóltozatja.
Ámor égi istenség,
Néki mindegy: főld, vagy ég.

     Ez ösztönről nem tehetni;
Megveti ez gátjait.
A természet szokta vetni
Szívünkbe szent magvait.
Ilyen a gyöngy, mely magába
Vervén gyökeret a fába,
Véle él és véle hal
S emészti sarjaival.

     Érzem, hogy a vas törvénynek
Szükség meghódolni már,
Sőt, hogy még a jobb reménynek
Szikrája is bűnnel jár:
De óh, ha nem az én mívem,
Hogy Lilláért vér a szívem,
S hogy lelkem benne lehell,
Éreznem és tűrnöm kell.

     Sírok én; de csak keblembe
Hullnak néma könnyeim,
S a magános gyötrelembe
Legelnek képzéseim,
Senkihez sincs bizodalmam,
Hogy tűrje s mentse siralmam:
Ah, minden boldogtalan
A főldön megvetve van!

     Mit tesz sűrű sóhajtásom,
Melyet felszítt már az ég,
Ha kebledben nyúgovásom
Az óltár is tiltja még?
Mit tesz, ha egy érzéketlen
Téged és engem szünetlen,
Mint egy mély tenger, megoszt,
És a rózsáktól megfoszt?

     Oh, halál! ki a szerelmet
Nyájas színnel követed
És szívéről a gyötrelmet
Egyszerre leűlteted,
Ládd, mindhárman búval élünk,
Végy el egyet, tégy jól vélünk,
Akár én, akár más lész;
Jobb, hogy egy, mint három vész.

     Jobb, hogy engemet választol,
Ki legroncsoltabb vagyok;
Egy szellőddel elárasztol,
Egy újjadtól megfagyok.
Nem tartom azt fájdalomnak,
Ami véget vét kínomnak:
Ha élve nem alhatok,
Aluva meghalhatok.

     S akkor e gyönyörűséggel
Húnyom bé bús szememet,
Hogy tisztán s örök hűséggel
Zárom sírba szívemet.
Majd ha dombom megtekinti
S hervadt rózsáit ráhinti
Két sóhajtó szerető,
Ezt mondja: Itt fekszik ő!

     És te, szívemnek pompája!
Légy jobb hozzám, mint az ég.
Édes kincsem! Más rózsája!
Isten hozzád! Itt a vég!
Teljesítsd kötelességed
Ahoz, ki fogva tart téged:
Szíved javát nemde nem
Megtarthat'd mégis nekem?

     Isten hozzád! Áldlak, hidd el,
Köszönöm jó szívedet,
Csókjaiddal, beszédiddel,
Orcád, karod, szemedet.
S bár halálos kínnal vérzem:
Mégis, ah, boldognak érzem
Ezt az árnyék-életet
Óh, Lilla! óh, szeretet!

     Élj soká! s legyen világod
Jobb, mint az én életem,
S ha zavarná boldogságod
Az én emlékezetem:
Ah, felejts, felejts el engem!
Én már a sírban fetrengem,
Léthe vizét iszom már;
Mégis elmém Lilin jár.

     De mit láttatsz a jövendő
Tűkörében, kék remény?
Óh, felrózsázott esztendő
Óh, mennyből szállt tűnemény
Óh, szívet olvasztó hangok
Óh, óltári fáklyalangok
Óh, élet óh, szerelem
Óh, ne játsszatok velem!

     Óceánja bánatimnak
Többé nem duzzadozik,
S elhullott könnye Lilimnak
Mind gyöngyökké változik.
A kővár gyomra szétdüllyed,
A rabló zúg, hereg, süllyed;
Én úszok, az ég segél:
Lilla int és nékem él.

     A haboknak ormózatján
Látszik egy dombos sziget,
És a dombok bóltozatján
Egy meghitt rózsaliget.
Itt száz szerelmek danolnak,
Itt száz gráciák táncolnak;
A tánc Lillát gyújtja fel,
A dal engem érdekel.

     Már kétségem tört hajója
A zőld parton nyugszik már,
S istenségem Kalipszója
Örök ifjúságra vár.
Félre, kincsek és nektárok!
Én a mennyek felé járok.
Óh, remény! óh, szerelem!
Tégyetek jól énvelem!

Siralom

Gerliceként nyögdécselek,
Vígasztalást már nem lelek,
     Nálad nélkűl, mintegy árván,
     Kietlen pusztákon járván.

Ah! örök gyászt szerze nékem
Elrablott gyönyörűségem.
     Más lett boldoggá általa,
     Ki az én reményem vala.

Nékem pedig bú, siralom
Szerelmemért a jutalom:
     Miólta azt elvesztettem,
     Akiért élni szerettem.

Kiáltozom fűnek, fának
Kedves nevét itt Lillának:
     Ő pedig űl más ölébe:
     S nem is jutok tán eszébe.

Gyászra dűlt éltem hajnala:
Boldogságom szép angyala!
     Várhatom-é valahonnan,
     Hogy megvígasztalsz újonnan?

Halavány hold bús világa!
Te légy kínom bizonysága;
     Te sok álmatlan éjjelem
     Együtt virrasztottad velem.

Süss kedvesem ablakára,
Hints lágy álmot szemhéjjára;
     Hogy a bájoló szerelem
     Párnáján álmodjék velem.

Te pedig, óh, kedves-kellő,
Álomhozó esti szellő!
     Legyezd gyengén angyalomat
     S ejtsd mellyére egy csókomat.

A tihanyi ekhóhoz

Óh, Tihannak rijjadó leánya!
     Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
     Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
     Egy magános árva szív.
     Egy magános árva szív.

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
     A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
     Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! amit én nem bírok,
     Verd ki zengő bérceden.
     Verd ki zengő bérceden.

Zordon erők, durva bércek, szírtok!
     Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
     Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
     Egy szegény boldogtalant.
     Egy szegény boldogtalant.

Akik hajdan jó barátim voltak
     Még felkőltek ellenem,
Űldözőim pártjához hajoltak:
     Óh! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
     Bár hozzájok hív valék.
     Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
     Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
     Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
     Szívem bús panasszait.
     Szívem bús panasszait.

Lilla is, ki bennem a reménynek
     Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
     S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
     A tenger kínok között.
     A tenger kínok között.

Óh, van-é még egy erémi szállás,
     Régi barlang, szent fedél,
Melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
     E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
     Mely megháborítana.
     Mely megháborítana.

Abban, gondolom, hogy semmi jussal
     Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
     Itt egy kőben helyt fogok,
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Russzó Ermenonvillében,
     Ember és polgár leszek.
     Ember és polgár leszek.

Itt tanúlom rejtek érdememmel
     Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értrelemmel
     Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban
     Könnyezem le napjaim.
     Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg. E setét erdőben
     A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időben
     Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
     Szent lesz tisztelt hamvamért.
     Szent lesz tisztelt hamvamért.

Bácsmegyei leveleire

Ah, midőn táromba látom
     Ezt a kedves könyvemet,
Egy leánykám s egy barátom
     Sorsa vérzi szívemet.

Mindenik jó volt erántam
     Az szerelmes, ez barát.
Óh be szívepedve szántam
     Fátumok gyászos sorát!

Egy barát és egy szerelmes
     Sínlik a rabláncokon:
Szállj le s enyhíts, óh kegyelmes
     Isten! e bús sorsokon!

Óh, ha még egyszer lehetne
     Látni lelkem angyalit!
Mert ki az, ki nem szeretne
     Egy jó barátot, s Lilit.

A pillangóhoz

Hamar-követje a tavasznak,
     Hímes pillangó, idvez légy!
Még nincs rózsa; s te a kopasznak
     Mégis csókolására mégy?

Miért szállsz ama puszpángokra?
     Hiszen nem a víg kikelet
Adott még új kantust azokra;
     Átzőldellik ők a telet.

Menj inkább a setét rögökbe,
     Állhatatlan selyemmadár!
És súgd az ő dugúlt fülökbe,
     Hogy élet és tavasz van már.

Lát'd, még a főldben szunyókálnak
     A Flóra gyenge szűzei,
S a napra félve kandikálnak
     A csirák nedves szemei.

Nézd csak, az orgonák tövébe
     Mely kellő szagok lengenek;
Menj, fuss a szellők ellenébe,
     Tán a violák fejlenek.

Eredj s egy hosszú csókkal szídd ki
     Zefir elől illatjait
És szárnyad zörgésével hídd ki
     A napra kisded húgait...

Mit? violákról violákra
     Osztod, te csélcsap, csókodat?
Be boldog vagy, hogy egy virágra
     Nem kötöd indúlatodat!

De én csak egy rózsát szerettem;
     Ah! csak egy bírta szívemet,
S miólta már ezt elvesztettem,
     Örök tél dúlja létemet.

Az én lelkem is hajdanában,
     Mint te, vídám s eleven volt,
Míg ifjúságom tavaszában
     A virágzó Lilla bájolt:

De most lomha s hernyó módjára
     Mászkál a fanyar bánaton
És a mások múlatságára
     Magának verskoporsót fon.

Ah! szárnyad eszembe juttatja
     Psychét s az ő bánatjait,
És a Psyche gyötrő bánatja
     Tulajdon lelkem kínjait.

Ő is Ámor aranyvárában
     Egykor édes nektárral élt
És a gráciák rózsásában
     Kedvet s örök tavaszt remélt:

De egy bűbájos hang neszére
     E víg scénák eltűntenek,
S az ő halálos gyötrésére
     Ég, föld, mind felesküdtenek.

Óh, mikor lesz, hogy bús kínjában
     Letőltöm hernyó-éltemet
És szemfedelem púpájában
     Kialszom szenvedésemet?

Mikor lesz, hogy lelkem, letévén
     A testnek gyarló kérgeit
S angyali pillangóvá lévén,
     Lássa Olympus kertjeit,

Hol őtet egyik vígasságból
     Másikba új szárnyak vigyék,
Hogy a szférákban nőtt rózsákból
     Örök ifjúságot igyék?

A reményhez

Főldiekkel játszó
     Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
     Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
     A boldogtalan,
S mint védangyalának,
     Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
     Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
     Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
     Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
     Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
     Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
     Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
     Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
     Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
     Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
     Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
     Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
     S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
     Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
     Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
     Téli búra vált;
Régi jó világom
     Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
     Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
     Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
     Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
     Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
     Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
     Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
     Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
     Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
     A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
     A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
     Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
     Isten véletek!

Budai Ferencre, halála után

Köszönjük, boldogúlt, példátlan munkádat,^[1]
Mellyel fényesbítni akarád hazádat.
Szomorún vádoljuk a fekete halált,
Mely nemes pályádnak legdivatján talált,
S mely, midőn általad Árpád nemzetének
Sírba dűlt nagyjai életre jövének,
S midőn elméd nékik nevet s laurust oszta,
Téged az éltető szellőtől megfoszta.
De tűrd el a csapást, dicsőűlt hazafi,
Él még érdemidnek egy tudós atyafi,
Ki, midőn a görög s római nagyokat
Leírván, mustránkká csinálja azokat,
Szentebb tűztől égvén, felhozza a fedett
Sírból magyarinkat, s általok tégedet.
Majd mikor fiaink rólok emlékeznek,
Téged testvéreddel hálálva neveznek.
Máris dicsekednek Debrecen hantjai,
Hogy itt nyugszik a mást éltető Budai.
Én is megnyugtató örömmel telek el,
Hogy lantom íly becses nevekről énekel:
S midőn laurust fűzök hív tanítóimra,^[2]
Édesen eszmélek bimbós napjaimra.