Penelope Ulysseshez
Phyllis Demophoonhoz
A Tavasz
Lakodalmi Versezet
II. Leopold Koronáztatására
Győzedelem-jövendőlés
A Virtus betse
A rettenetes Éj-szaka
A szeretők fogadása
A hív Leányka
A meg-haragudt Phyllis
Az én szerelmesemnek meg-hívása
A vak szerelem

ELEGYES KÖLTEMÉNYEK
Második könyv

Helois Abelardhoz a klastromból
Abelard Heloishoz
NN. Barátomhoz
Fels. I. Ferentz Magyar Király Koronáztatására
Rege
Eggy Egri Szépnek neve-napjára
Az új esztendőnek első napjára
NN. Barátomhoz
A titkos bú
Esdeklés a Szerelmes után
Bútsú-vétel
A kevéssel meg-elégedett elme
Átok
A szép szemek
Newtonra Popból
Mezei dal Segraisből

Penelopéd levelét vedd ó feledékeny Ulysse!
   Rá ne felelj, inkább térj-meg hazádba magad.
Ilion el-romlott, de jajos romlása mi nékünk;
   Annyit ugyan Priamus, sőt maga Trója sem értt.
Ó, ha, mikor még a Lacedaemoni parthoz evezne,
   Mérges habokba veszett vólna parázna feje!^[1]
Éjjelem úgy sokkal rövidebb órákkal haladna:
   Most ébren vásznat szőveget árva kezem
Nem nyögnék egyedűl el-hagyott hideg ágyamon éjjel,
   Nem panaszolkodnám napjaim hossza miatt:
Hány képzelt veszedelmektől féltettelek! úgy van:
   A szerelem gondal jár, eped, aki szeret.
Ütközetet képzék: Hektornak puszta nevére
   Bús ajakim halvány félelem űlte vala.
Antilochusnak hozák hírűl szigetünkbe halálát:
   Antilochus réműlt szívemet által-üté;
A más fegyveriben vívó Patroklus el-estét:
   Féltem, hogy a ravasz is végtire tőrbe kerűl;
Tlepolemus festett vérével Trójai dárdát:
   Új gondokra lelék Tlepolemusban okot.
És eggy szóval akárki merűlt vala gyászos halomba,
   Penelopéd újjabb aggodalomba merűlt.
Ilium hamva között, tudom, hűségemre tekéntvén,
   Tégedet életben hagytanak a nagy Egek.
A Görögök meg-térnek azonban, füstöl az oltár,
   A templom falait trójai préda lepi.
Áldozatot nyújt-bé Mavorsnak az asszony uráért,
   Ez pedig a diadalt zengi az Isten előtt.
Ámolyog a vénség, bámúl a gyenge leányzó,
   A hőlgy gondosan jegyzi kegyesse szavát.
Volt, ki kevés borral Tróját asztalra le-festé,
   S a tüzes ütközetet, s a tsata véres helyét.
"Itten táborozánk: itt folyt-Simois-le zuhogva,
   Itt az öreg Priamus szép palotája vala:
Itten Ulysses, amott vere sátort a nagy Achilles;
   A meg-ölött Hektor tagjait erre voná"
A vén Nestor adá ezeket tudtára fijadnak,
   Hogy szeretett Attyát nála kereste fijad;
Azt is, hogy értte Dolon vesztét a Rátzok Urán.
   Kém vala ő, Rhesus mélly aluvásba merűlt.
Ó feledékenység! úgy őrzéd éltedet értünk?
   Éjjel táborozó elleneidre tsapál!
Rontani- s tsak ketten-rá mertetek annyi vitézre,
   Ám de nagyobb gondod vólt elejénte reám-
Rettege szívem; hanem tsak ugyan végtére meg-érti
   A tsal elő-menetét, tellyes örömbe merűlt.
Ám de mi hasznot hozott kegyesednek Trója veszélyje?
   Mit, hogy az ő fényes kő-fala porban hever?
Úgy maradok, valamint vóltam, még Ilion állott,
   El-jött a viadal vége, de férjem oda.
Másnak el-omladozott, áll még nekem Ilion, ámbár
   Foglyon mívelitek földeit ökrök helyett^[2]
Trója helyén vetemény van, az ellenségnek el-ontott
   Vére kövéríté nedvivel árva helyét.
Emberi tsontokban szántó-vasak éle ki-tsorbúl,
   Trója le-hullt falait fű sokasága lepi.
Még-is azért oda vagy Kegyetlen! még sem tudom én, hol
   Várakozol, s mi lehet várakozásod oka.
Ha ki ezen rév-partra találja ki-kötni hajóját,
   Kérdem, ha tudja talám múlatozásod helyét.
Itt első gondom, levelet készíteni, kérem,
   Hogy ha talám valahol fel-nyomoz, adja neked.
Én a régi Pylost tudakoztam erántad: heába;
   Mert bizonyost róllad nem tuda szóllni Pylos:
Én Spártát tudakoztam erántad; Spárta sem hallá
   Híredet, és hosszas várakozásod helyét.
Jobb vala dolgom, ha még a roppant Pergamos állna,
   Bátor elébb gondom vég-veszedelme vala.
Melly helyen hartzolnál, tudnám, s félnem tsak az hadtól
   Kellene, s másokkal vólna meg-osztva bajom
Most félek, noha mért kellessék félni, nem értem:
   Ez nekem a'nál, több lelki gyötrelmet okoz
Földön ezer, tenger közepén szint annyi veszélyek
   Esnek - ez olly hosszú késedelemnek oka -
Én így búslakodom, s te talám feledékeny! azonban
   Más valamelly idegen nemzeti széphez hajólsz;
S karjain így szóllasz: "nekem is vagyon hőlgyem hazámban;
   Sző, fonogat, s e'ből áll  tudományja tsupán,
Bár ne jövendőljek! bár meg-hamisíttsa gyanúmat
   A ki-menet, s ne maradj szántt akarattal oda!
Özvegységemet új férjel fel-váltani késztet,
   S feddi heába való  várakozásom Atyám.
Fedje! tiéd vagyok, és akarok mondatni tiédnek,
   Holtig Ulyssesnek Penelopéje leszek -
Ő tsak ugyan lágyúl esdeklésemre, s ezentúl
   Hogy hitemet szegjem, már nem erőltet igen:
Ám de nem a kérők raja, kiknek hazája Zacynthos,
   Kiknek Dulichium, kiknek hazája Samos.
Udvarodat szabadon dúlják, mert senki se tiltja;
   S hogy ha tovább késel, füstbe megy ősi javad.
Eurimachust, Polybust, a durva Medont, s Pisandrust,
   S Antinous fösvény karjait hozzam-elé?
S másokat is, kik még idegenben késel, hazádnak
   Fegyverrel keresett főlde kővérit eszik.
Még az alatt Irus, sőt önn-maga régi juhászod
   Nyájadban tetemesbb kárt okoz, hogy sem azok.
Hárman ülünk itthon, feleséged, erőtlen asszony,
   Vén Lartes Atyád, nőtelen árva fijad.
Ezt minap éltétől meg-akarták-fosztani lesből,
   Amikor ellenzvén mindenek, útnak eredt.
Engedjék az Egek, hogy halálunk rendre kerűlvén
   Ő nyomhassa-szemem-bé nekem, ő teneked.^[3]
  Ám de Atyád sem mér - már alkalmatlan az hartzra -
   Lankadt karjaival szállani szembe velek:
Telemachus, tsak az Ég meg-tartsa, meg-érik idővel:
   Gondos Atyát kíván mostani gyenge kora.
Nékem sintsen erőm, hogy el-űzném őket az háztól;
   Lész neked, ó házunk oszlopa! jöszte hamar.
Telemachust hadi-mesterségre tanítani mostan
   Kell vala: várakozik gondviselésed utánn.
Láertesre tekénts leg-alább: a sírba hanyatlott
   Félig az  el-hagyatott: ah jere, fogd-be szemét!
Bennem is, aki, midőn el-hagynál, gyenge leányzó
   Vóltam, ha most mindjárt jössz is, öregre találsz.

Demophoon! el-tölt az idő, amellyre határzád
   Meg-jöveted; Phyllis bús panaszokra fakad.
A tőlt Luna mihelyt két szarvait eggybe-növeszti,
   Rév-szered, azt fogadád, Szítoni partra kötöd.
Már négyszer tele - meg, már el-fogya Cynthia négyszer
   Még is Athenából nem jöve semmi hajó.
Tsak számold az időt - szeretőd számolni tanúlta
   Gondosan - és panaszom nem jön elődbe hamar
Sőt sokat is vártam; későn hiszem, aminek önnön
   - Károsodásommal kelletik adnom hitelt.
Szívemet hasztalanúl hányszor hitegettem! az Auster
   Mord szele, képzeltem, most veri-vissza hajód.
Theseust átkoztam, hogy vissza-botsátani késnék,
   És nem is ő vala tám el-maradásod oka.
Néha pedig félttem, ne hogy a Hebrusban evezvén
   Aktai sajkáddal szőke vizébe merűlj.
Gyakran egészséget kértem vala néked az Égtől
   Ó hitetlen! s tömjényt hint vala tűzre kezem.
Ha ki-derűlt az idő, s kellő fúvalmok eredtek,
   Demophoon, mondék, Szítoni parthoz evez.
S ami tsak útasokat hátrál, mind eggybe zavarta
   Phyllised; elmés vólt ok-keresésre fejem.
És nem jössz tsak ugyan: szeretőd hűsége sem indít,
   Sem hitetlen szájad szent fogadási, s az ég.
Demophoon! hitedet sajkáddal szélnek eresztéd:
   Álnok hited, sajkád Rátz ki-kötőre nem ér!
Mondd, miben áll bűnöm? híven, de nem óva szerettem?
   Illy szívvel kedvet kell vala lelni nekem.
Eggy bűnöm vagyon, hogy házamba fogadtalak hitlen!
   Hogy ha talám bűnnek mondhatom érdememet.
Hol hited, a törvény, és a kezek eggybe-fogása,
   S kikre meg-esküdtél annyiszor, Isteneid?
Hol vagyon a holtig meg-igért Hymen, aki jövendő
   Öszve kelésünknek záloga léve minap?
A szeles, és habozó tengerre meg-esküve szájad,
   Mellyben hitlen sajkád gyakran evezni szokott;
És nagy Atyádra, ki tsendet ereszt a szélvészes ügyre -
   Úgy de talám: e'ben sem lehet adni hitelt:
Majd Venusra, s Cupidónak két féle nyilára:
   Eggyike sebbe hever, másika tűzzel emészt;
S a házas nyoszolyák Istennéjére, s Ceresre,
   Akinek ünnepeit tsendes homályban ülik.
Ennyi sok Istenség ha bosszút állana rajtad,
   Álnok! hogyan tűrnél-el magad annyi tsapást?
S még víz-fúrta hajód igazítani hagytam, hitetlen!
   Hogy meg-erősítném, melly ide-hagyna, szered.
És evezőket adék, kikkel szaladásnak erednél:
   Szívemen ah önnön fegyverem ejte sebet!
Ám de hivék a mézes igékkel tellyes ajaknak,
   Ám de hivék a nem fényjinek: égben ered.
Ám de hivék könyjednek; ez is hitegetni tanúlt már?
   Úgy vagyon: álnok ez is, s foly, valamerre hagyod.
Ám de hivék fogadásidnak; minek ennyi bizonyság?
   A szívnek nem kell annyi sok: eggy is elég.
Partot adék, s szállást hitlen! panaszolni nem illik
   Érdememet: hanem itt kell vala vetnem határt.
Mást vártam, mivel érdemimenn épűle reményem,
   És helyes a meg-tett érdem okozta remény
Nagy dolog ám egy könnyen-hivőt meg-tsalni! s ez által
   Benned hív-szeretőt kell vala nyerni nekem.
Egy epedő szívet tsaltál, s eggy gyenge leányzót!
   Törni ditséretesebb tettre ne hagyjon az Ég;
És Eleidhez Athénának közepére tegyék-ki
   Képed, Atyád fényes tettivel  álljon elől.
Majd-mikor olvassák a fél bika, s ember halálát,
   S Scyront, és titeket, durva Procusse! Sini!
S a le-rogyott Thébát, s a két testűek el-estét,
   Végre, pokolba mikép tört-be barátja miatt:
Erre következzél Te, s legyen képedre fel-írva:
   EGGY SZERETŐT TSALT-MEG, MELLY BE-FOGADTA VALA.
Annyi viselt nagy dolgaiból Theseusnak eszedben
   Épen az el-hagyatott Krétai lyánka maradt.
Eggyet véte, s ez eggyben vagy hozzája hasonló:
   Hitlen! örökséged puszta hibája leve.
Ő boldog, mert Theseusnál jobb férjre talála,
   S hámos tigriseken nyargal az égi jegyen:
Engemet a Rátzok már a'tól fogva kerűlnek!
   Amikor egy idegent főldim elébe tevék,
S egy némelly úgy mond: "a bőlts várasba mehetne
   A hadi Rátz majd tud lelni magának urat."
A ki-menet mútatja mi-voltát tettinek Ó ne
   Üsse közel tárgyát, aki tsak innen itél!
Ám de ha tengeremenn habokat fog rév-szered űzni,
   Mindenek azt mondják: nem vala tettem hibás.
Ám de hibás: palotám nem késztet-vissza, ki-fáradt
   Tagjaidat Biston nem mosogatja tovább.
Demophoon! Szomorú képed még most is előttem,
   Amikor e partról vízre sietne hajód.
Ált-öleléd szeretőd, és árva nyakába borúlván,
   Szájad ezer forró tsókokat hinte reá.
Könyjeidet könnyembe meréd elegyítni, s panaszra
   Kelni, hogy a tsendes szél haza hívja hajód;
S tőlem el-indúlván vég-kép e szókra fakadni:
   Phylli! Sokat nem vársz Demophoónod után.
Nem sokat? aki talám itt hagytad örökre hajóddal
   Főldemet, el-vonván tőlem örökre magad.
Még is várlak azért; jere, bár későre, s időt fogsz
   Véteni, más valamelly tsorba nem éri hited.
Ah mire vágyakodom! tám más egy szépnek ölében   
   Nyúgoszol, és tartósbb új szerelemre hajólsz.
S Phyllis azóltától már isméretlen előtted;
   Jaj, ha ki vagy, s honnan? tám tudakozni fogod!
Aki neked hosszas tévelygésidnek utánna
   Demophoon! szállást, s Szitoni partot ada;
S bús eseted meg-szánva javából annyiszor annyit
   Nyújta, s jövendőben nyújtani többet akart;
Aki határatlan birodalmit néked ajánlá,
   A kormányt egyedűl tartani gyenge neme -
Merre terűl Rhodopé Haemustól, merre zajogva
   A felesűlt Hebrus Pontus öblébe merűl;
Aki tenéked először hagyá fel-fedni szemérmét,
   Aki tenéked hagyá óldani szűzi övét.
Tisiphoné vala bús nyoszolyóm azon öszve-kelésben
   S a komor éjji madár rút huhogásra fakadt.
Alekto jelen-álla nyakát kígyókkal övezve,
   Sárga szövétnekkel gyújta világot Hymen -
Még is azért partot taposok, s kő-szírtokon állok,
   Merre szabad szemmel láthatom a nagy ügyet.^[4]
A forró napokonn, és a fagyos éjjeken eggyként
   Vígyázok, mi szelek fújnak Athena felől;
S ha mi vitorlákat messzéről jőni tekéntek,
   Kedvesem, így szóllok, rátz kikötőre siet.
A tengerbe futok - s tsak alig tartóztat az örvény
   Hol mozogó vízzel partot öblítget az ügy.
S hogy ha felém közelítnek, hibám fel-fedve kesergek,
   Még nem el-ájúlván lyányim ölébe rogyok -
Itt vagyon egy bóltként görbűlt öböl, e'nek az eggyik
   Szarva merőn fel-nyúlt bértzeit égbe viszi:
Innen akartam alá hembergeni búmban az ügybe,
   S ezt, mivel el-hagytál, majd mivelésbe viszem.
Testemet a tenger temetetlen Athenai partra
   Vesse ki, s hűlt tetemim színed elébe vigye.
"Phylli! nem így kelled jönnöd" bár szívvel az értzet,
   S a gyémántot előzzd; illy panaszokra fakadsz.
Ollykor halált okozó mérget szomjúhozom, ollykor
   Nyílt kebelemnek hegyes tőrt szegez árva kezem;
Majd nyakamat, mért hogy hitlen kezeidnek ölelni
   Hagytam elébb, tőrrel fojtani kedvem ered.
El-van szánva halállal adózni siralmas hibámért;
   Választása pedig nem sok időbe telénd.
Téged, vesztem okát gyászos síromra fel-írnak,
   Illyen igék adják szép diadalmad elé:
DEMOPHOON PHYLLIST, KI SZERETTE,
   MEG-ÖLTTE; HALÁLA
INGERE DEMOPHOON, ESZKÖZE LÉVE MAGA.

Nyájasbb artzúlattal arany szekerére fel-űlvén
   Innepi fényt ereget Phoebus az ékes egen.
A fagyos Északnak zúgó fúvallati szűnnek
   A bádjadt Zephyrek lengedezési között.
Harmatban feredett keblét a róza ki-fejti;
   A vőlgy illatozó Májusi gyöngynek örűl.
A le-folyó kövitsen lassú patakotska tsörög-le,
   S tsendes habjaival pázitos hantot öblít.
Fel-veszi télben el-hányt ékét a bánatos erdő,
   Zöld árnyéka kies szenderedésre vezet.
Itt epedő hangonn a sérűlt fülmile gyász-dalt
   Zengedez: ott a bús gerlitze jajnak ered.
Ím kezeit Pómóna gyümőlts-fáinkra ki-nyújtá,
   A feselő bimbó ritka gyümőltsre mutat,
Hajnal hasad: gyapjas nyájával el-hagyja tanyáját
   A daloló Pásztor, s friss legelőre siet.

Gyújts fáklyákat Hymen! már hinti töményit az oltár,
S illatozó fellegbe borúl a templomok öble;
És már a szerető pár köztt áldásit el-osztá
Júnó papja, s örök fríggyel kötelezte-hitét-le.
Gyújts fáklyákat Hymen!  gyújts! már a játtzi szerelmek
Intenek - és útjokban enyelgő lépteket intézd.
   És Te, kinek ma kivánt önnként öröm-innepet űlünk,
O Phoebus kedvesse, kegyes Bőlts, s dísze hazádnak!
Sorvasztó búdat, s méltatlan gyászodat őltsd-ki.
Ah! bőven folyt már szemeid bús nedve szerelmed
Hűlt hamvára, midőn a búsúlt Ámorok el-húnyt
Fáklyánál, és hátra szegett tegzekkel emelnék,
S a Virtus rejtett artzal, s mélly gondba merűlve
Kísérné hidegűlt tetemét a sírnak öblébe -
Hallgass Musa! s örök fátyolt vonj gyászos halála
Bús képére, s ne tépd-fel haszontalan újra sebeinket.^[5]
    Ah nem örűl az örök mívének mostoha sorsán,
És ha ma bosszúló kézzel terjeszti tsapásit,
Hólnap öröm-napot, és új boldogságokat áraszt.
És hogy el-húnyt örömed kegyesednek bánatos halmán,
S a szomorú Végzés boldog kötelékid el-oldá:
Új vígságra, s kiesbb gyönyörűségekre vezérelt.
Így ered a jajból nyugalom, s a bánat homályját
A jobb Végezetek tartós örömekre derítik.
Mint mikor a haragos tenger feneketlen öblében,
Mérges habok zúgási között, s éj-féli setétben,
A zaj-lepte hajót a morgó szélvészek hányják:
Záporral viselős felleg szakad, és az özönben
Süllyedező révészt új víz-halmokba borítja;
S a riadó mennykő le-tsap, és a gyáva hajósnak
A héjába fogott kormányt el-sújtja kezéből,
S  már ajakinn az halál ijedelmi ki-űltek: azonban
Hogy meg-szűnt a bús zivatar, s a gyenge fuvalmak
Lengenek, és a zordon ügyet békére varázlyák:
Bárkáját honjának határira vetve találja.

   Örvendj! aki reád minapában mérte tsapását,
Szívre vevé fájdalmidat, és kegyesednek imádott
Karjai köztt búdat keveretlen örömre tserélé.
Aki, midőn hajdan még Esztergomban az Érdem
Szárnyain hóltod után maradandó névre törekszél,
Karjaidat karjaiba foná, s hév tsókokat hintvén
O fijam..... és ajakit forró könnyekkel el-önté -
Te zokogál, s eredendő jódat homályosan érzéd -
Ő - noha már örök éjbe borúltak napjai, s a bús
Végezet el-ragadá szeretőjinek édes öléből -
Által-nyújtja neked tsak ugyan végtére leányját.
   Néked szántta tehát őt a változni tudatlan
Végezet, és örökös társúl rendelte magában.
Néked - gyenge korát rejtvén a klastrom öblében,
Hogy szeretett Annyát az halál a sírba taszítá -
Múlatozott kegyes életbenn a szűzi sereggel,
Még a sárga Ceres búzáját hétszer aratná:
Vagy hogy ritka ketseit a tsendes Virtus emelné,
Vagy hogy az el-komorúlt Virtusnak kellemet adna.
Serdűlvén, és hogy ki-feselt a gyermeki korból,
S ifjúságra jutott, s értebb esztendeit éltte:
Kellemeit néked nevelé, s a Pannoni főldön
Hírre jeles Bárkótziak udvara néked emelte
Nagyra nevét, és udvariás erkőltsre tanítá.
   Klára^[6] midőn örömét eggyetlen lyányod aratja,
S a szerelem ketseit Kegyesének karjain ízli:
Ha hidegűlt tetemidben az érzés újra fel-élne,
És valamelly Chíron életre varázlani tudná
Szívedet, ah mi névtelen érzésekbe merűlne! -
De már által-törtt a tűndér élet határinn,
És a síron túl nyugovók köztt fogta lakását,
S Kedvessének ölébe repűle, kit a tüzes hartzban;
Hogy kardot ragad, és az erőss Prussusra ki-rándúl:
A kedvezni szokatlan halál a sírba merített -
   Ám de kiket ki-törőltt az halál, s a főldnek öblében
Rejti hideg tetemeiket az éjnek vastag homályja:
Sár-házát el-vetve nem húllt jobb részek halomba,
És folytatja kiesbb éltét a boldog hazában,
S hátra hagyott társainak túl a síron is érzi
Majd boldog, majd bús esetét tele rész-vétellel.
Ő is azért fel-lelt Kegyesét szívére szorítva,
S tsókra hevűlt ajakinn függvén örvendez az Égből
A szerető párnak, s áldást hint rája felőlről.
Gyújts fáklyákat Hymen! Te pedig, kit az Isteni Végzet
A búval terhes mélly gyászból végre ki-őltvén
Új örömekre vezet szerető Szépednek ölébe,
Nyújts kezet, és fel-támadt boldogságodat érezzd.
Ő, mikor a Tudomány  rejtett ösvényinek indúlsz,
S nem hallott dolgokra tanítod kedves hazádat,
S fáradhatatlan erőd tsak ugyan nyugalomra törekszik:
Ő lágyíttsa komoly munkád mindennapi terhét,
S édes enyelgéssel kedvet bájoljon ereidbe.
   Gyújts fáklyákat Hymen! már óltja világit az oltár;
És Te, kinek kebelében el-hányván hajdani gyásszát
Új életnek ered, s örömének napjait éri
Várt Jegyesed, s jajját jobb végezetekre tseréli:
Engedd, fűzze kezét kezeidbe, s nyakadba borúlván
A szerelem szent tsókját szép ajakidra boríttsa.
Izleltesd javait vele, s erkőltsidnek igéző
Kellemitől újúltt éltét nagy időre varázold.^[7]

   Üdvözlégy méltó Phoenixe Theresa porának
Te, kiben árva Hazánk egyedűl hellyezte reményjét!
O Leopold! kit az Ég példáúl kűlde világra
A koronás Fejedelmeknek, hogy merre hanyatlik
A nap arany szekerén, vagy az éj bús fellegit űzi:
Tűndöklő Virtussaidat bámúlva tsudálják.
Űlj-fel öröm-riadás köztt a diadalmi szekérbe!
Öltözködj bársonyba, s el-húnyt Testvéred helyébe
Fogj páltzát, mellyet rettegjen az Osmani Porta.
S homlokodat kerekítve minap nyertt új koronáddal
Érdemes oldalodat szentelt pallossal övezd-fel.
Tí pedig Eggyházunk Fejedelmi! vigyétek előtte
Eldődink módjára jelét a drága Keresztnek:
Mellyet elébb István a fényes Stambuli háztól
Égnek ajándékát, mint Constantinus előtte -
Mert a Nap-keleten fekvő nagy Bírodalomnak,
Melly Európában végetlen közre ki-terjed,
Bírta nagyobb részét - tzíműl nyere Pannon! hazádnak;
És ugyan azt mai nap Leopoldnak nyújtja, ki által,
Dőlő félbe levén a Muselmannok hatalma,
Mellynek alatta nyögött az igaz Hit századok ólta:
Szent koronánk örökét terjeszteni kardal akarja,
   Indúlsz, hogy meg-erősíted a Nemzeti Végzést,
A hitet Eldődid módjára le-tenni Hazánknak.
Így fogod a kormányt kezeidbe, s az hajdani törvényt
Nem sérted, s el-nem-mellőzöd az innepi pompát,
A Haza boldogsága tiéd s tele rész-vétellel
Örvendessz javain, bal sorsán könnyeket húllatsz.
Ím! az egész Természet el-hányván hajdani gyásszát
Új artzát öltöz meg-elégedtsége jeléűl.
Nézzd! paripád az ülő terhétől gőgre hevűlvén
Tajtékzik, s lépésit alattad dölyfösen hányja.
S még a nép sokasága tolyongván nyomdokid űzi:
Száz tűzzel viselős ágyúk ropogásokat adnak,
S tőltött vas-tsöviből ártatlan mennyköveket szór
A Sisakos, s az eget füst-fellegzetbe borítja;
A víg mennydörgés közbenn értz trombita harsog,
S a ki-terűlt levegőt örvendetes hanggal hasítja -
A népek felesen gyülekeznek, s eggybe zavarva:
Gyermeki kor, hőlgyek, férjek, s a gyenge leányzók,
Merre szabad menetelt engednek az öszve-sereglett
Nemzetiek, koronás Urokat meg-látni sietnek.
Test-őrzőid alíg nyitnak szabad útat előtted:
Meg-teltek minden sorsú rendekkel az útzzák.
Nézd az Egek bóltját öröm-ábrázatba borúlva!
Innepi fényt ereget sugárival, és ha lehetne,
Meg-tartóztatná lovait, s a tenger öblébe
Tűz-szekerével alá későbben hanyatlana Phoebus.
   Úgy vagyon: őt az egész Kún-föld Attyának ohajtja
Eggy szívvel, ki minap Toskánai thrónuson űlvén
Most a nép örömére fel-hág a Pannoni székbe;
S kintseit híveinek szívében hellyezi, s e'ként
A birodalmok egyébb koronás fejedelmit előzi.
A hódolni be-gyűlt hív nemzet már is előre
Érzi jövendőbéli javát Attyának alatta.
Így tettzik jobbágyainak, s így tettzik az Égnek
A Koronás;  így hajtja fülét hozzája kegyessen
A Tehetős, s köz-haszonra törő kérelminek helyt ád.
Így az időt meg-győzi, s örökre ki-terjed az ország
Hol kormányt ember-szerető nép-attyai fognak.
   Boldog örök! mellyet szánt a Tisza szőke vizével,
S termékeny hegyeit Bacchus meg-rakta gerézdel:
Ó bizonyára, ha vólt sok századok ólta királyod,
Akinek országunk méltán kötelezte-hitét-le:
Aki javát egyedűl népének mérte javához:
Aki alatt mezeidre az ég áldása ki-terjedt:
Boldog hazám! e nap szent légyen előtted örökké!
Űld emlékezetét, és értz táblára ki-mettzvén
A feledékenység zavarába merűlni ne engedd.
Álmodom é? vagy homályt von az Éj örömünknek egére? sat.

   Látám Olympus téres határiból,
Amerre Phoebus kergeti fellegét
   A kormos Éjnek, s a homályos
   Főldre lövelli sebess világát:
Indúlni Pallást, mint mikor Aeolus
Szélvészt akarván hajtani, zárjait
   Meg-nyítja tömlöttzének, és a
   Déli Szelet szabadon botsátja.
Pántzél borítá mennyei tagjait,
Dárdát szorított jobbja, s arany pais
   Terhelte balját, s élet-oltó
   Szikra szökött haragos szeméből,
Ki ellen indúlsz? Asszonyom! Asszonyom!
Húzd vissza dárdád! a hadak Istene,
   Ámbár hatalmas fegyverére,
   Színed előtt el-ijedne Márs is:
Így szólla nyelvem; többre nem engede
Fakadni szívem - szívemet el-lepé
   A félelem - s az Isten-asszony
   Ezt felelé panaszomra: Látod
Diána szarvát? meg-veti frígyemet,
Fel-vonja íját, s ellenem el-lövi,
   De szent Atyámnak homlokára
   Esküszöm, hogy kezemet meg-érzi.
Mondá, s paissán, tsattogatá törét,
S röpűle - nyomban rettenetes tsapás
   Követte, melly a hóldi félbe
   Sárga halál-ijedelmet önte -
Hazám! ne búsúlj; mert ha vitézidet
Vezérli, s eggyütt száll-viadalra-ki
   Erőss Leányja Júpiternek,
   Annyi lehet, valamint az hangya:
De hátat adni kéntelen a Török,
S kezedben a szép győzedelem Magyar!
   Az vítta-Trója várasát-meg,
   Aki feléhez hajólt, Minerva.

Vóltak szerentsés napjaim, hol szelíd
Öröm követte nyomdokimat, s tele
   Nagy érezéssel fogtam-által
   Gondolatimmal egész világot.
A hűs pataknak bús zuhanásai,
A lágy fuvalmok lengedezései
   Éjféli tsendben, a susogló
   Ágak, az illatos hant virági:
El-fogtak hajdan, s nem magyarázható
Örömbe süllyedt szívem, el-oszlaták
   Keservimet, ki-sírtam a bút
   Édes özönbe merűlt szemekkel -
Tí bóldog órák! - hasztalan esdeklem
Utánnok; a bús víz-özön évei
   Köztt semmiségbe tértt időknek
   Fejthetetlen zavarába dőltek -
O Virtus! a Te nyomdokidon lehet
Tsak jutni bóldogságra; Te nem-kevertt
   Vígságra hívtad tisztelődet,
   S nem-keresett örömekre vontad.

A barna felleg szárnyainn az Éj
A főldre borzasztó árnyékot hint:
A hóld tsillámló fényje bé-borúl:
Homályba süllyednek tsillagjaink.
A záporral terhes köd meg-szakad,
S özönbe fojtja a Természetet.
Nézzd! a gyilkos villám mint hembereg,
Mint tsattogtatja mennykövét alá
A zordon Ég! a pusztító tüzek
Hasítják a kősziklás bértzeket.
Az öldöklő villámok fényjinél
A halvány ortza rettegést mutat.
Fel-rémül ágyából a Babona,
S szentelt világgal űzi a halált.
Ím újra tsattan! és az ártatlan
Lelkét Kegyesse karján hörgi-ki -
Tovább, tovább kérlelhetetlen Ég!
Forgasd-fel a réműlt Természetet,
S szegezd rám élet-oltó nyíladat!
De jaj! meg-szűnt a gyilkos fergeteg,
A hóld ki-búvik a homály alól,
S a tsillagok halvány fényt hintenek,
Az Ég derűl; rémítő éjszaka!
Mert hólnap újra hajnalom hasad.

Többé reá se nézek,
Nem kell nekem személyje.
Hűségtelen Corinna!
Elébb miket nem ígért,
Mézzel folyó beszéde!
Hányszor borúlt nyakamba!
Most más ölébe nyugszik,
Másnak mosolyg szemébe,
Mást bájol: én reám tsak
Mellék-tekéntetet vet -
Nem kell nekem személyje,
Többé reá se nézek,
Nem, hogy ha lábaimhoz
Borúl is esdekelve.
Így esküszik Philemon
Vénusra, égre, főldre.
Itt hírtelen be-lép az
Hűségtelen Corinna:
S mi lelt Philemon!  úgy mond,
S eggyet mosolyg reája,
S tsókot nyer ajakára -

Az én szerelmesemnek
Természetét be-szívtam.
Mikor mosolyg, mosolygok:
Midőn enyelg, enyelgek:
Mikor keserg, kesergek:
Midőn örűl, örűlök:
De ha mikor meg-útál,
S Phyllist borítja tsókkal:
Én tsak magamba sírok.

Phyllis haragra gerjedt,
S bosszút kiált fejemre.
Ha Phryne tőlem ollykor
Tsókot nyer homlokára:
Mást bájol ál-szemével.
Ha Phryne mást ölelget,
Ha! mint örűl magában.
Egek! ki hidte vólna,
Hogy Phylli! még enyém léssz? -
          --------------
Phyllis haragra gerjedtt.
Ha komolyan tekéntem,
Komoly szemmel tekéntget,
Ha Szépem mást ölelget,
Szőkdétsel őrömében.
Ha idegen ajakra
Hint néha tsókot ajkam;
Mást bájol szép szemével,
S kerűli társaságom.
Egek, ki hidte vólna
Hogy Phyllis még enyém  léssz?

A gyenge bor-tövetske
Szil-fánkat ált-ölelte:
A tiszta tsermelyetske
A színes hant virágit
Tsókjával harmatozza:
A játtzi nap-sugárok
Lejtőznek a folyóban:
A lengeteg Zephyrke,
Nyög a szerelmes ágon:
Jer, őltsd kezed kezembe,
S adj tsókot ajakimra!

Phryné az égi hónál,
Fejérbb ajakkal igéz
Corinna barna bőrét...
A nyár szeplőji jegyzik.
Piros kis ajkin  a'nak
A Grátiák mulatnak:
Corinna  színe halvány,
S komoly tekéntet űli.
Az  barna két szeméből
Szerelmeket lövöldöz:
Ez  kék apró szemével
Tsak gyenge lángot húnyorg.
Phryné  szemet varázol
Nem főldi termetével:
Corinna  kis szabású,
S nints termetébe kellem.
Az  pajkos, és enyelgős:
Ez  tsendes, és magános.
Mind ketten érttem égnek:
S engem  Corinna  bádjaszt. -

Itt az Ártatlanság magános lak-helyében,
A néma Békesség lármátlan kebelében:
Hol mentségét^[8] a szív törvény alá veti,
S a kéntelen Virtust önnként is öleli:
Elmémnek nyúgalmát mi fergeteg zavarja?
Eggy gyenge szűz keblét mi öldöklő gond marja?
Ki gyújtja-újra-fel alélt érzéseimet?...
Amor! hát újjolag meg-loptad szívemet?
Ah! meg-tsalatkozám....még égek....még is áldlak...
O bús!... Ó  kedves név! O Abelárd.....imádlak...
Ez írást - hányszor nem hinték rá tsókokat!
Hányszor futottam-bé - ez ismért sorokat

          --------------

Itt az ártatlanság kellő lak-helyében,
Hol nyugszik a Béke örökös tsendében:
Hol a szív mentségét törvény alá veti,
S a kéntelen Virtust önnként is követi:
Elmém nyugodalmát mi szélvész zavarja?
Eggy gyenge szűz keblét mi komor gond marja?
Ki lobbantja rosszúl el-altott tüzemet?
Szerelem! hát ismét meg-loptad szívemet?
Ah nem tudtam!... még is égek... még is áldlak...
O kedves... o bús név... Abelárd!... imádlak...
E levelet-szásszor hinték rá tsókokat,
Százszor olvastam-el - ez ismért sorokat.
A síró Helois ajakira szorítja...
Abelárd!...hitemet de jaj! mi tántorítja!
Mit írok!...oh Egek!...tiltott vonásaim
Mossák-el szívemből fel-forró könyjeim...
Bosszú-álló Isten! botsássd-meg tévedésem!
Te tiltod hívemmel közölni szenvedésem:
Kemény hagyásodat Leányod tiszteli:
Jaj! szívem kénszerét...s a toll őt követi.
   Te az önként fogoly Virtus kegyetlen zárja!
Hol fojtja bűntelen ezt a keservek árja:
Hol az ártatlanság el-fedve kellemét
A bú könnyjeiben fereszti kebelét:
Ti rózákkal hintett lelketlen alkotványok!
Kiknek töményezünk szerentsétlen leányok:
Midőn alélt tüzem fel ébred mellyemben,
Ah hogy nem lehetek, mint Ti érzéketlen!...
          ---------------
Helois esdeklő szájára szorítja...
Abelárd!...de hitem jaj mi tántorítja!...
Ki nevét említém! mit írok!... vonásom
Mossa-el szívemből fel-forró sírásom....
Bosszú-álló Isten! engedj-meg vétkemnek!
Te tiltod ne írjak eggyetlen eggyemnek:
Kemény hagyásodat Helois fogadja...
Jaj! szívem parantsol... s tollam őt hallgatja.
   Te az önként fogoly Virtus setét zárja!
Hol fojtja bűntelen ezt a bánat árja:
S az ember, tulajdon tsendének gyilkossa,
Ajakit tsak a bú könyjeivel mossa:
Tí virággal hintett lelketlen márványok!
Tiszteletünk tárgya, hideg maradványok!
Midőn Abelárdhoz vonz a hév szerelem,
Érzéketlenségtek osszátok-meg velem!
Heába mennydörög Teremtőm bús egében:
Győzött a szerelem Helois kebelében:
A szőr-zsák, öldöklés, bőjt, fogadásaim
Nem bírnak, s lángomat nem oltják könyjeim.
   Alig, hogy olvasám kezednek gyász-vonását,
Szerelmed zálogát, hűséges szíved mássát:
Alélt indúlatom pontban fel-ébrede.
O tsendem gyilkosa! s ó lelkemnek fele!
Amor kardjaidon melly boldogságot nyújta!
Öledből ki-fejtvén melly siralomba sújta!
Ollykor Myrtus borít, és Isteni tsendel
Előmbe le-borúlsz, s Helois fel-emel:
Ollykor tsak egyedűl képzellek a pusztában
Porral hintett fejjel, s utálatos tsuklyában:
Komor tekéntettel, halvány artzúlattal
El-zárva bús cellád setét falaival.
          ---------------
Heába mennydörög Teremtőm egében:
A Természet győzött Helois szívében.
A szőr-zsák, öldöklés, bőjt, esküvéseim
Nem bírvák, s lángomat nem óltják könyjeim.
   Pontban, hogy olvasám szomorú soraid,
Szíved keservének titkos tolmáttsait:
Bennem az indúlat ismét szárnyra kele.
O tsendes gyilkosa! s o lelkemnek fele!
Amor karjaidon melly ketseket nyújta!
Amor nálad nélkűl ah melly búba fújta!
Ollykor myrtus-ággal borítva képzellek
Nyúgodt szívvel esni lábamhoz, s ölellek:
Ollykor tsak egyedűl a néma pusztában,
Porral hintett fővel, illetlen tsuklyában:
Halál-színbe borúlt éktelen ortzával,
El-zárva bús cellád homályos falával.

Itt-a bal-végezet sokallva boldogságát
El-tépte Amortól kötött szent társaságát -
Abelárd, s Helois magános életben
Itt-gyászol ah! eggymást felejtve rejtekben -
Szívében fojtja-el gyúladozó szerelmét
Ezerszer átkozván negédes győzedelmét -
Ah írj inkább Kegyes! kössünk eggy új frigyet:
Te Heloisodat sirassd, ő tégedet.
Költsön-panaszaink Eccho majd vissza-hányja:
Eccho a szerelem bús nyomorékit szánja.
Enyhét a könnyekből hogy a szív ne vegye,
Az üldöző sorsnak nints annyi ereje.
S ki tiltja Heloist fakadni vér-könnyekre?
Az égnek van, mondod, tsak jussa illyenekre:
Irgalmatlan mentség! oda van mindenem,
Miólta el-hagyott imádott Kedvesem.
          --------------
Itt-a bal-végezet sokallva javokat
El-tépte Amortól fűzött szent lántzokat -
Abelárd, és kedvelt Heloizza rejtve
Itt - fogyasztja éltét eggymást el-felejtve.
Itt fojtja szívében, lángoló szerelmét,
S átkozza rejtekben kevély győzedelmét.
Ah írj inkább! kössünk eggy új szövettséget:   
Te sirassd a szegény Heloist, ő Téged.
Kőltsönös jajjaink Eccho vissza-hányja:
Eccho a szenvedő szeretőket szánja.
Enyhét a sírásban hogy a szív fájdalma
Ne lelje, a sorsnak nints annyi hatalma.
S ki tiltja Heloist fakadni könnyekre?
Az Égnek van, mondod, tsak jussa ezekre:
Kegyetlen! mindenem oda van, s nem lelem
Nyúgtomat, miólta nints Abelárd velem.
Értted foly egyedűl ázott szememnek nedve:
Siralmonkban telik talám az Égnek kedve?
   Írj! a rejtett titok meg-fejtő jelei:
A szív, s az értelem leg-hívebb mássai:
Kellemetes neme e néma múlatásnak
Hol nintsen a szemnek, sem része a hallásnak:
Ah! e szép lelemény eggy olly szerelmesé,
Ki foglyát jajgatván olvadt könny-tseppekké.
Az indúlat heve a józan észt mint dúlja,
Világos színekkel le-festi Amor újja.
Itt a szív szabadon ki-önti panaszit,
Szégyen nélkűl nyögi szerelme kínjait.
Szabad szeretetünk ártatlan lánggal ége,
S ah! vétkessé tevé a sors kegyetlensége.
Hogy égő szívedet szívemhez lántzolád,
S baráttságot költvén, szerelmedet nyújtád:
          --------------
Írj! a rejtett titok jellel ki-adása,
A szív, s az értelem e gyönyörű mássa:
E néma múlatás kellemetes neme,
Hol az ember füle nem hall, s nem lát szeme:
Az írás bizonnyal olly szerelmes míve,
Kinek fogoly kintsén epedt vérző szíve.
A heves indúlat az elmét mint dúlja,
Eleven színekkel festi Amor újja.
Itt a szív szabadon ki-önti titkait,
Szégyen nélkűl vallja szerelme kínjait.
Ah! tisztán ver vala szabad lángunk heve.
Az ég fel-indúla rajta: s vétkes leve
Mikor le-lántzolád szívemhez szívedet,
S barátságot költvén nyújtád szerelmedet:
Szív-hódító tüzét éreztem szemeidnek,
S eggyszerre hódolék igéző kellemidnek.
Nem főldi Gratiák ülték ajakidat;
Mit tennék? meg-adám azonnal magamat.
Kevésbe töltt jutnod kintsednek birtokára:
Önnként meg-hódolék a szerelem szavára.
Te Amort édesnek, nyájasnak festetted,
Varázló kellemi el-fogták szívemet
Ah mi könnyen hatott édes szavad lelkemre!
Igéző ajkidról mint tsepegett nyelvemre!
Meg-ejtél; ízlelém szerelmed javait;
Éretted el-hagyám az Ég törvényeit.
Te benned eggyesűlt elmém, bötsöm, reményem,
Te néked áldozék, Te néked gyúlt töményem.
Melletted a világ szívemnek meg-hala;
Te vóltál Istene, Ég, Főld, és Fő java.
          --------------
Szív-hódító tüzét érzém szemeidnek,
S azonnal hódolék bájos kellemidnek.
Mit tennék? nem főldi szépség űlte képed,
Egek magzatjának gyanít vala széped.
Kevésbe töltt jutnod kintsed bírtokára:
Szólltál: s kívánságod el-ére tzéljára.
Te Amort bájoló színekkel festetted,
Nyájas, édes, mondád, s vélem el-hitetted.
Ah! ékes szájadból folyt alá szívemre
E szó, s ajakidról tsepegett nyelvemre
Meg-ejtél; izleltem szerelmed ketseit,
Öledbe felejtém az Ég törvényjeit.
Tisztem, bötsöm, elmém hívemnek szentelém,
Ő néki áldoza szívem, őt tisztelém,
Melletted a világ Heloisnak meg-hólt;
Boldogságom, Ég, Főld, Isten - Abelárd vólt.
Említsd, hogy fejedet hajtván híved keblébe
Unszolva édesgetsz az oltár elejébe:
Hát bűn Amor, mondám, mit kívánsz kedvesem?
Ó nem, én őt inkább Virtusnak esmerem.
Polgári járomnak miért vetnők alája?
Rab-lántzot méltatlan miért fűznénk reája?
Bilintset nem visel, nem rab a szerelem:
Békókba lábait mit őltöd kedvesem?
Ő tégye eggyekké, nem a hit lelkeinket;
Hymen nem illetné önnként hű szíveinket
Hymen nem eggyesít, tsak gyenge lelkeket,
Kiknek hitetlenség tulajdonok lehet.
A tiszta szerelem nem tarthat hit-szegéstől;
Természeted tanít, mit félsz a követéstől?
A szerelem legyen fő gondja szívemnek,
A szerelem legyen fő gondja szívednek.
          --------------
Te tudod, hogy lelked lelkemhez lántzolva,
Hymen oltárához édesgetsz únszolva:
Kedvesem! mit kívánsz? mondám, én nem vélem
Amort bűnnek, én őt Virtusnak itélem.
Minek azt polgári járom alá venni,
S a törvény hagyási által foglyá tenni?
Nem visel bilintset, nem rab a szerelem,
Szabadon, s nyűg nélkűl születék ő velem.
Amor tegyen minket, nem a hit eggyekké;
Hidd el, hogy Hymen tsak a gyenge lelkeké:
Kiknek hitetlenség tulajdonok lehet.
Engem boldoggá tsak Amor ketse tehet
Az igaz szerelem hit-szegést nem gyanít.
Szeress, s kövesd, mire a Természet tanít.
Tanúljuk-meg, eggymás kedvét mint keressük;
Szívet szívvel, Amort Amorral fizessük.
Szálljon-le székiből a főldnek dús királyja,
S az árva Heloist kezével meg-kinálja:
S thrónussa felibe emelje kedvesed,
Tsak hogy bérűl vele meg-osszam szívemet:
El-hagyja Helois szemfényvesztő nagyságát,
S karjaidon indúl keresni boldogságát.
Thrónust szerelmesed szívedben emele;
Te vagy az ő java, nagysága, tzímere.
Pompás Nevezetek! Szerentse-szűleményi,
Engem nem illettek hívságnak leleményi!
Szerelmesed vagyok; mondj illendőbb nevet:
S azt fogja éretted viselni kegyesed.
Amort, o Abelárd! mi édesnek találom!
Törvény ez egyedűl, a többi puszta álom.
Valjon ki boldogabb, mint eggy szerelmes pár,
Mellyben vágyás, ízlés, indúlat eggyütt jár?
          --------------
Száljon-le székiből a főldnek királyja.
S az árva Heloist kezével kínálja:
S emeljen a porból fényes thrónussára,
Tsak hogy szívem legyen szerelmének ára:
El-hagyja kedvesed e kevély nagyságot,
S karjaidon indúl lelni boldogságot,
Abelárd! szívedben emelt thrónust híved:
Nagyságom, javaim, tzímem - a Te szíved.
Pompás nevek! kiknek annyok a sors leve;
Félre! nekem elég szerelmesed neve.
Lehet édesbb, lehet méltóbb nevet lelni?
Azzal illess, értted azt fogom viselni.
Abelárd! mi édes a kőltsőn-szerelem!
Törvény ez: a többit tsak álomnak lelem.
Ki boldogabb, hogy sem két szerető kegyes,
Kiben eggy az ízlés, az indúlat vegyes?
Eggyütt enyelg, mosolyg, magát eggyütt mulatja,
Nyelvén eggy szó forog, meg-eggyez gondolatja:
S boldog tsenddel nyugván a Béke karjain,
A sors nem vész erőt szelíd örömein.
Meg-nyúgodt kebelét üresség nem zavarja
Érzékenységeit furdáló gond nem marja.
Ki-állott jajjait homályba temeti,
Nem dúlják nyúgalmát múlt szenvedései.
Tovább terjedhet é a boldogság határa?
Oda törekedünk, s Amor vezérel a'ra.
Az ember fő-java, s eggy kintse - szerelem:
Karjaidon függvén illykép folyt életem
   Szörnyű nap! gyilkos kéz! irgalmatlan kard éle!
Melly engem végetlen bánatba sújtott véle.
Hát vissza nem verém e rút hohérokat?
Hát ki-nem-menthetém ártatlanságodat?
          --------------
Eggyre hajlik, eggyütt enyeleg, mosolyog,
Szívén eggy gondolat, nyelvén eggy szó forog.
Boldog tsenddel nyugszik a vígság ölében.
S neveli vágyásit eggymás kebelében:
Meg-nyúgodt szívébe az üresség nem fér;
Nem vét arányt: édes tsalódása - Vezér.
Búja felejtését eggy pohárból issza,
S nem fordúl-elméje múlt jajjára-vissza
Boldogok valóban! ha ember az lehet;
Azt kívánja minden, s Amor azzá tehet.
Az ember eggy kintse, s fő java - szerelem.
Így folyt dolgom, míg még Abelárd élt velem.
   Oda minden!...bús nap! Szörnyű kéz! átkozott
Pallos! melly fejemre végetlen jajt hozott.
Hát vissza-nem-verém e tsúf erőszakot?
Hát ki-nem-menttém az ártatlan alakot?
Kétségem, karjaim, bús könnyeim forrása
Talám...nem...ah, soha nem vólt dühöknek mássa!
Kegyetlen tigrisek! hagyjátok hívemet!
Én érdemlek halált, fúrjátok e mellyet!
Enyém Amor, s a bűn, s én sírba még nem estem?
Gyilkos pallostokat véremmel még nem festem?
Jaj! mit reménykedem? foly a vér özöne...
Mit? Helois e kínt szívére ne vegye?
Mit? vétek, hogy lelkem keservit panaszolja?
Reményem....a többit titkos szemérem szólja...
De mi kegyetlenűl tör a sors ellenünk?
Eggy kínban újabb kínt, eggy jajban mást lelünk.
   Abelárd! menj-vissza meg-fordúló sorsomra,
Hol koszorút kötvén el-hervadt homlokomra
A tsüggedt szerelem kézen fogván vive
Szent karjaid közzül az oltál elibe.
          --------------
Karjaim, kétségem, könnyeim hullása
Talám... nem... dühöknek soha nem vólt mássa!
Kegyetlen tigrisek! hagyjátok hívemet!
Én érdemlek halált, fúrjátok mellyemet!
Ha bűn Amor, bűnös én vagyok, én essem
Sírba, vérrel gyilkos pallostok én fessem!
Jaj! nem hajlik szómra szívek...omlik vére...
Mit? Helois e kínt ne vegye szívére?
Mit? vétek, hogy lelkem jajját panaszolja?
Örömem...a többit ortzám tüze szólja.
De mi kegyetlenűl bán a Végzés velünk?
Eggy kínban más kínt, eggy jajban máss jajt lelünk!
   Abelárd! menj-vissza meg-fordúlt sorsomra,
Hol koszorút fűzvén hervadt homlokomra,
Édes kebeledből az oltár elébe
Kézen fogva vittél a klastrom öblébe:

Midőn Amor ki-tett tárgyúl a Végezésnek,
Az álnok! nem hallván szavát az esdeklésnek.
S eggy vétkes esküvés, eggy szomorú eset
El-rablá szívemtől eggyetlen eggyemet.
Alíg hogy bé-fedél a gyásznak fátyolával:
Alíg váltottam-fel ruhámat e tsuklyával:
Alíg rejtetted-el ortzámnak kellemit:
Alíg tsókolhatám szőr-zákom széleit:
A templom falai reszketve meg-indúltak,
A Nap el-rejtezett, tüzes villámok húlltak.
Olympus mennydörgött, s réműlve hallgatá,
Hogy búsúlt kedvesed hitét el-árulá.
Az Ég is kétesnek gondolta győzedelmét,
Esmervén Helois hozzád vonzó szerelmét.
Ah méltán szívellé hanyatlott hitemet:
Érette téptem-el szent kötelékimet.
          -------------
Midőn Amor ki-tett tárgyúl a Végzésnek
Nem hallván szavait a bús esdeklésnek,
S esküvésre bírta meg-némúlt nyelvemet,
Hogy el-fogom-hagyni örökös hívemet
Fekete fátyollal reszkető kezeid
Alíg takarták-el Helois ketseit:
Alíg hogy tsuklyára változék ruhája,
Tsókkal e szőr-zákot alíg értte szája:
A templom falai rengve meg-indúltak,
A Nap éjbe borúlt, a villámok húlltak;
Olympus meg-réműlt, s hallá bámúlással,
Hogy szívem kívűled meg-esküvék mással.
Az ég győzedelmét kétesnek itélte,
Mert, hogy el-hagynálak, igaznak nem vélte.
Ah! méltán szívellé hanyatlott hitemet:
El-hagytam érette eggyetlen eggyemet.
Ah jővel! ez legyen sok kínjaimnak ára:
Ezentúl ne nyomjon távúl létednek kára.
Tekéntsd szerelmesed bús esdekléseit;
Lehet még ízlelnünk az élet javait.
Játtzodozó szemünk eggymásra húnyorgása,
Szívünk érzései...ah! nints tüzemnek mássa.
Hagyd nyomjam dobogó mellyedre szívemet!
S forró ajakidon keressem lelkemet!
Édes képzeletek! Szerentsém pillantatja!
Melly Abelárdomat adja.
Fonj karjaid közzé! borítts-el könnyekkel!
Tsalódunk? tárgyunkat tsalódva érjük-el.
Titkos játékait nem kérem Cytherének:
De tsókjaik eránt mások nem végezének.
Nem - ne hidd Abelárd! más kívánságokat,
Más lángot nevelünk, azokra nyiss utat.
          --------------
Ah jővel! e légyen sok kínjaim ára:
Ne nyomjon ezentúl távúl léted kára.
Halld végkép esdeklő kedvesed szavait!
Lehet még izlelnünk az élet javait.
Szemünk eggyütt játtzik, szívünk  eggyütt dobog,
Még égek...még lángom dühös lánggal lobog.
Hagyd nyomjam pihegő mellyedre szívemet!
Hagy lehelljem forró szájadba lelkemet!
Mi édes pillantat! mi boldog képzelet!
Melly eggybe forralja lelkem újra veled.
Fonj öledbe, szorítts szívedre!...tsalódunk?
Tsalódva érjük-el, amire vágyódunk.
Cytherének titkos játékit nem kérem;
Borítts-el tsókokkal: és tzélom el-érem.
Nem...ne hidd Abelárd! más kívánságokra
Gerjed íhlett szívem, nyiss útat azokra.
Ah jővel! és vezess az oltár elejébe,
Nyugtasd-meg Heloist e bánat lak-helyébe!
Tanítts-meg űgyemet viselni tsendesen,
S a mennyeiekért fel-adni szíveden.
Gondold, szükségem van eggy olly út-mútatóra,
Ki gyáva sergemet vezérelhesse jóra.
Ints! és intésidet törvény gyanánt veszi,
Kegyes hagyásidat tisztének esmeri.
Nyomdokidonn indúl Virtusra gyenge szíve.
E sanyarú fogház a Te kezednek míve;
S ha falaink köztt fog személyed lak-helyet,
Pusztánkban leljük-fel az Édomi kertet;
Hol a Virtus vevé eggyűgyűn szép lakását:
Kűl-fényre nem szorúlt: hol lelheted-fel mássát?
Nem árvák kintseinn emelték falait;
Sem a vakon-buzgók aranyján ékeit.
          --------------
Jer! vezessd Heloist az oltár elébe,
Jer! tanítts-meg nyögni a Végzés törébe;
S a mennyei jókkal szíved fel-váltani,
Ha lángomat ezek el-tudják-óltani.
Gondold, hogy szüksége van út-mutatóra
E gyáva seregnek, ki vezesse jóra.
Ints! s tartalék nélkűl intésid fogadja;
Hajlandó: parantsolj: és magát meg-adja.
Nyomdokidon indúl a virtusra szíve.
E falak, e gyászos fog-ház kezed mive;
S ha kedves személyed fog lak-helyet nálunk,
Bús pusztánkban kies Édenre találunk;
Hol a Virtus vette eggyűgyű lakását
Pompa, s kűl-fény nélkűl; hol leled-fel mássát?
Nem az árvák kárán gyűlt kintseken épűlt,
Nem a vak-buzgóság adományin szépűlt.
Virtussal kérkedik, mi nagy kints ez magában?
Itt az örök homály világtalan honjában:
Itt, hol a vak tornyok setét árnyékiban
A szem nem részesűl a gyönyörű napban:
Te űzted honnunkból a gyászos éj homályját;
Így fut a déli nap a vidám égen pályát.
Tündöklő Virtusid szolgáltak nap helyett.
De jaj! hogy Abelárd el-hagyta főldemet:
Sűrű éj vonta-bé nehézkes fellegével,
S komor kedvet hintett gyászt hordozó ködével
Téged kiáltanak bús sergem jajjai,
Éretted húllanak érzékeny könnyei.
   Kedves! ha nem hajlassz szerelmesed szavára,
Ah! indúlj leg-alább bús társaim jajjára.
Ó álnok szeretet! hová tévelyedek!
Hát  Amoron kivűl más Virtust esmerek?
          --------------
A kegyesség lakja, ez kintse magában.
Itt a néma falak örök árnyékában:
Itt hol a szem a vak tornyok setét gátja
Miatt az újító Nap fényét sem látja:
Te űzted előttünk éjjelünk homályját,
Mint mikor a szép nap fut az égen pályát;
Ditsőséged fényje nap helyett szolgála.
De jaj! mihelyt tőlünk Abelárd meg-vála:
A bús éj vonta-bé gyászos fellegével,
S komor kedvet hintett szomorú ködével.
Abelárdot kiált, Abelárdot várja
Minden, Abelárdért foly könnyeink árja.
   Helois társai panaszinál fogva
Jer! szép karjaink közzé, kér zokogva.
Ó álnok szeretet neme! hová térek?
Hát Amoron kívül más Virtust ismérek?
Kedves! ne hallgass mást, ne indúlj más szavára:
Én hívlak, jer! tekénts szívemnek fájdalmára.
Te vezérem, te Atyám, Barátom, Jegyesem
Abelárd! egyedűl imádott Kedvesem:
Testvéred, jegyesed, Leányod, és barátod
Boldogtalan! lelked-felében ah nem látod? -
   Kár már a zőld erdő, s hűs árnyékú fenyvek,
Mellyeknek teteji fellegbe süllyednek:
A híves patakok tsergedező folyása,
A munkás méhetskék álom-hozó dongása:
A nyúgati szellő balzam lehellete,
Mohos barlang körűl a tsendnek ligete:
A szép Természetnek mosolygó kedvessége
Nem óltja kínomat, távúl siralmim vége,
Emésztő únalom lepi környékemet,
El-hagyta az Öröm gyászos mezeimet.
          --------------
Mást ne hallgass! másnak ne hajolj szavára!
Én hívlak, jer! Tekénts szívem fájdalmára.
Te Atyám, Testvérem, Barátom, Jegyesem,
Abelárd! egyedűl imádott Kedvesem!
Testvéred, leányod, jegyesed, barátod
Értted érző lelked-felében nem látod? -
   Már már erdeinknek árnyékos fenyvei,
Mellyeknek az égig nyúlnak zőld teteji:
A híves patakok tseregő folyása,
A munkás méhetskék el-altó dongása;
A nyugati szellő balzam-lehellete,
Mohos barlang körűl a tsendnek ligete;
A kies Természet mosolygó szépsége
Nem tágítja búmat, távúl kínom vége.
A terhes únalom, a rossz-kedv leányja,
Szív-szaggató törét minden felé hányja.
Itt hervad eggy zőld ág, ott a nehéz-kedv gyomja,
Az illatos virág nyílt kebelét el-nyomja.
Eccho el-hallgatott, a lágy Zephyr nem leng.
A búsúlt fülmile tsak epedő jajt zeng
Itt e kínos fogság boldogtalan helyében,
Itt sírom-éltem-el a végezés törében.
Még Amor az alatt élesztvén tüzemet,
Hozzád édesgeti érzékenységimet.
A Virtus egyedűl rabságomnak munkája,
S o hányszor átkozá már Heloisod szája!
Eredj már, és nyomd-el érzékenységidet!
Ah! e súlyos tereh haladja szívedet -
Míg még fel-támadánd elmémnek nyúgodalma,
S erőt vész tüzemenn a józan ész hatalma:
Hányszor kell még addja reménlni, vérzeni,
Szeretni, lángomat szívemben fojtani:
          --------------
Itt hervad eggy zőld ág a nehéz-kedv gyomja
Ott eggy virág nyíló kebelét el-nyomja.
A Vissz-hang meg-némúlt, Zephyr nem lengedez,
A búsult fülmile tsak jaj-szót zengedez -
   Itt e kínos fogság sanyarú  helyében,
Itt sírom-el éltem szívem keservében.
Az alatt, hogy lelkem Amor mérges íjja
E  szörnyű falak köztt bontatlanúl víjja.
Virtusom egyedűl rabságom munkája,
S ó hányszor átkozá már Helois szája!
Eredj már, és nyomd-el dühös szerelmedet!
Ah, e súlyos teher haladja szívedet -
Míg még helyre hozom lelki nyugalmomat,
Míg még az okosság el-fojtja lángomat:
Hányszor kell még addig szeretni, meg-bánni,
Érezni, reménlni, tsüggedni, kívánni:
Javallni, s újjolag meg-vetni, meg-tsalódni!
Azonban egyedűl kedvesemért aggódni -
   O szörnyű végezés! o sanyarú rabság.
Ah! el-nem-jő többé az el-húnyt boldogság -
Hitlen! vagy mit mondjak? Te az Úrnak jegyesse
Te égj másért, Te légy eggy idegen kedvesse?
Nagy Isten! könyörűlj el-tsüggedt lyányodon!
Nézd búmat, s végy erőt hatalmas lángomon!
Te hoztad semmiből nap-fényre a világot
Eggy szóval - a szükség már ma feljebbre hágott:
Nem kérem, hogy teremts többet kell ma tenned:
Térítsd-meg nyugtomat, s tépd-el szerelmemet. -
Nagy Isten! bízzam-é? leg-kedvesbb ellenségem,
Kire fegyvert kiált el-árúlt békességem.
Azonban rettegem védő hatalmadat:
Ha tehetős szavad fel-múlja lángomat.
          ---------------
Javallni, meg-vetni, el-szánni, tsalódni!
Azonban egyedűl éretted aggódni -
   O szörnyű végezés! ó kegyetlen járom!
Hol vagyok? Örömem hajnalát mit várom?
Hitlen! vagy mit mondjak? Te az Úr Jegyesse
Te égi másért? te légy Abelárd kedvesse?
Nagy Isten! könyörűlj habozó szívemen!
Nézd búmat, s végy erőt hatalmas tüzemen!
Te hoztad semmiből e roppant világot
Nem-fényre - a szükség már ma feljebb hágott:
Nem kérem, hogy teremts, többet kell ma tenned:
Szerelmem óltani szívem kell el-venned -
Lehet-e nagy Isten! Kedves ellenségem,
Kire fegyvert kiált siralmom, kétségem.
Azonban két pártos érzés köztt oltalmad
Rettegem, ha szívem fel-múlja hatalmad.
Ártatlan társai magános életemnek!
S nem, mint én, rabjai a tiltott szerelemnek:
Ah! a Ti szívetek tsak eggy fő-jót ismér,
Mellyet nyújt a vallás, melly szívemhez nem fér;
S a Virtus karjainn a klastrom bús öblében,
Cupidónak, mint én, nem nyögtetek törében;
S miólta meg-fagylalt az Ég szeretete,
Halandóhoz nem vert szerelmetek heve.
Meg-nyúgodt szívetek nappal nem érez másért:
Éjjel nem éri bú eggy édes pillantásért.
Nem dúlja háború belső tsendeteket;
O jaj! hogy Helois részt benne nem vehet!
Helois esdeklik Phoebus támadatával:
Esdeklik Helois Phoebus le-áldoztával.
Éjjel körűlöttem lebeg szerelmesem,
Reggel fel-érezvén árnyékát ölelem.
          --------------
Ti magános éltem ártatlan társai!
A klastromi Virtus szerentsés rabjai!
Kiknek nyúgodt szívek tsak eggy Virtust ismér,
Mellyet nyújt a Vallás, melly szívemhez nem fér.
S a tompa buzgóság hideg kebelébe
Lankadva, nem esett Cupidó törébe:
S miólta az Égnek szerelme fagylalta:
Ingerét, idegen láng el-nem-foglalta:
Boldogok! mert másért nem érez szívetek,
Nappal nem ér bánat, tsenddel foly éjjetek;
Nem bontja folyását az indúlat zajja:
Boldogságtok e szív ó hányszor sokallja!
Helois gyuladoz Hajnal hasadtával,
Gyuladoz Helois Phoebus le-nyugtával.
Nappali tüzemet nem óltja éjjelem:
Reggel szerelmesem árnyékát ölelem.
   El-altó mákjait Morpheus alig hintette,
Hogy rabjának lengvén a szerelem felette:
Fel-hozza éltemnek szerentsésbb éjjelit,
Hol kőltsön ízlelők szerelmünk ketseit:
Abélárd közelít el-bádjadt esdekléssel,
Látom...hallom szavát... tele nagy érezéssel.
Öröm-forrásai nyílnak-meg szívemben,
Szent ölelésim köztt el-ájúl keblemben....
Hányszor ragadnak-el tündéres érezésim!
De meddig játtzanak múlandó képzelésim?
Az ész fel-érezett: a kedves kép el-tűnt;
A bús hajnal hasad: s tsalódásom meg-szűnt.
   Nem - Te ez elme-zajt ezentúl nem ísméred.
Tiltott lánggal többé nem gerjed fagylalt véred.
E bús tsapási köztt a szomorú sorsnak
Ah! látom éltedben képét halálodnak.
          --------------
Álom alig hinté el-altó mákjait,
Hogy Amor felettem lengetve szárnyait
Fel-hozza éltemnek bóldogabb éjjelit,
Hol kőltsön ízlelők szerelmünk ketseit.
Abelárd közelít őgyelgő lépéssel,
Látom, hallom... tele névtelen érzéssel.
Az öröm forrása meg-nyílik szívembe,
Ölelem...ájúlva omlik kebelembe...
Hányszor ragadnak-el a tündér érzések!
De meddig játtzanak e múló képzések?
Az elme fel-érez: képeim el-tűnnek;
Hajnal hasad: édes tsalódásim szűnnek.
   Nem - Te ez elme-zajt többé nem isméred,
Nem gerjedez tiltott lángra hideg véred
E bús állapotban, mellybe sorsod lépe,
Élted lassú álom, és halálod képe.
El-lankadt vérednek bádjadozó mozgása,
Mint a tsendes tavak kellemetes folyása.
Szíved vissza-veri Cupidó íveit;
Gyűlölik a Napot nehéz szem-héjjaid.
Ah mint lángol vala! ah már szemed forgása,
Mint a kelő hajnal mérséklett húnyorgása.
Jer kedves Abélárd! vessd-el félelmedet!
Nem vétkes szerelem lobbantja tüzemet.
Te, ki nem űzheted játékit Cytherének,
Te félnéd íjjait Cythere gyermekének?
Szemed tám Heloist még szépnek képzeli?
Mint a por-test körűl a gyász szövétneki
Nem lobbantnak tüzet lelketlen tetemében:
Tompúl Amor nyila szívednek ingerében.
Fagylalt szíved többé érttem nem háborog;
Te Amort nem tudod, s az én lángom lobog!
          --------------
Lankadt ereidben hűlt véred forgása,
Mint a tsendes tavak kellemes mozgása.
Fagylalt szíved űzi Cupido nyílait;
Gyűlölik a napot nehéz szem-héjjaid.
Néha tüzet lángolt, már szemed járása,
Mint a kelő hajnal gyenge húnyorgása.
Jer kedves Abelárd! vetkezd-le félelmed!
Barátságot kérek, nem vétkes szerelmet:
Te, ki Cytherea titkos játékait
El-hagytad, Te félnéd szerelmem íjjait?
Szemed tám Heloist még szépnek találja?
Mint a holt test körűl a gyász bús fáklyája
A  nélkűl, hogy tűzre lobbantsa hamvait:
Szerelme szíveden nem űzi jussait.
Szíved tiltott lánggal többé nem gyúladoz;
Te értte nem éghetsz, s ő értted bádjadoz!
Ó mennyei erő! ó kegyelem hatalma!
Eggy pertz - és szívemen meg-léve diadalma.
Reszkess! az Isten szóll érzékenységimnek....
Ah óld-meg kötelét el-rablott szívemnek!
Jer! értted bádjadoz, jer! értted ég szerelmed:
Karjaimon függvén nem kétes győzedelmed.
Úgy van; jer! végy erőt a Mindenttehetőn!
Jer! s győzedelmet nyersz a mennyei erőn...
Ah ne jöjj Abelárd! ne bontsd magánosságom!
Engedj az Istennek, s kerűld-el társaságom!
Válasszuk lak-helyűl az ég két sarkait!
Közös gátúl vetvén a tenger vizeit:
Még a Mindenható szívem dühét meg-víjja,
Azonn eggy levegőt szájam veled ne szíjja!
Ne lássák szemeim siralmas nyomdokid!
Jaj! mind újjítaná lelkem keserveit....
          --------------
De ó titkos erő tsuda bé-folyása!
Melly dühös lángomnak szívemben sírt ása.
Reszkess! az Isten szóll meg-nyúgodt lelkemnek...
Ah óld-meg kötelét el-rablott szívemnek!
Jer! értted bádjadoz, értted ég szerelmed!
Karjaimon függvén biztos győzedelmed.
Úgy vagyon: jer! hartzolj a Mindenhatóval!
Ne engedj prédáúl! s meg-győzöd eggy szóval...
Nem - ne jöjj Abelárd! kerűld szerelmesed!
Engedd az Istennek haldokló kedvesed!
Vessd gátúl közinkbe a tenger méllységét!
El-rekesztve lakjuk a világ két végét!
Még a Mindenható szívemet meg-víjja.
Azon eggy levegőt szám véled ne szíjja!
Ne lássák szemeim szomorú nyomaid!
Jaj! mind újítaná fájdalmim okait.
Könnyű a Virtusból vétekbe tántorogni:
Nehéz a Virtussal kezet viszontag fogni.
Ah ne jöjj Abelárd! engedj az Istennek!
Tépd-el értz lántzait tiltott szerelmemnek!
Amor kellemei! ti forró ölelések!
Te néma múlatás! Ti édes érezések!
El-hagylak - s hívemtől meg-válva rejtekben
Töltöm napjaimat magános életben.
   Te munkás kegyelem! Te böltsességnek Attya!
S Te sanyarú Virtus! te az Egek magzatja!
Te édesgetsz vala örök jutalmokkal:
Ah add-meg béremet, s ne késs halálommal!
El-mégyek Abelárd! jer, óltsd-el nyavalyámat!
Jer, fogd-bé szememet, s nyissd-fel setét kriptámat!
          ---------------
Bűnre a Virtustól rövid ösvény vezet:
A Virtussal fogni nehéz újra kezet.
Ah ne jöjj Abelárd! más bírja lelkemet;
Tépd-el kötelékim, s add vissza szívemet!...
Szerelem játéki! néma enyelgések!
Boldog ölelkezés! névtelen érzések!
El-hagylak örökre - s szívem el-tökélli,
Hogy napjait, hívem! nálad nélkűl éli.
   Te munkás kegyelem! Te örök bőltsesség!
Te az Ég nagyságos szűlöttje, Kegyesség!
Ki nékem végetlen jutalmat igére:
Engedd, ne haladjon szenvedésim bére!...
Meg-halok ...Abelárd! jer, fogd-bé szememet,
Halállal óltom-el nyavalyás tüzemet.
Jer! s pályám el-telvén, s el-húnyván bús szemem,
Fogják-fel ajakid végső lehelletem!
S le-tépvén a halál ortzádnak ékességét -
Ah ez sietteté szerelmesednek végét! -
Midőn a terhes bú el-fójtja éltedet:
Hagyd, fogjon-bé eggyütt eggy gyászos bólt veled!
A kisded Amorok rójják-fel esetünket;
S az útas könnyezvén bús emlékezetünket:
Sóhajtva mondja majd: példátlan szeretők!
Sírjunk hamvaikonn, s ne égjünk úgy, mint ők!
          --------------
Leg-alább, ha üt majd Helois órája,
Hagyd, nyomja vég-tsókját ajakidra szája!
S le-tépvén a halál hódító ketseid,
Ketsek! ti szűltétek Helois könnyeit! -
Mikor a bú élted világát el-óltja:
Hagy, fogjon-bé velem eggy sír gyászos bóltja!
A kisded Amorok rójják-fel esetünk;
S az útas könnyezve bús emlékezetünk:
Sóhajtva mondja majd: nyomorúlt szeretők!
Sírjunk hamvaikon, s ne szeressünk, mint ők!

Komor tolmáttsai^[9] a klastromi szentségnek!
Bús ellenségei a vídám kedvességnek!
Mi haszna győztetek gyarló értelemben,
Ha égek, ha erőt nem vésztek tüzemen?
A Vallás nem de nem fő boldogságra mútat?
Ah! Heloisom nyit tsak nékem a'ra útat.
Hagyd lássák szemeim siralmas rendeit...
Hűsége zálogát, szerelme titkait...
Egek! nyugalmomat minden vonása dúlja,
S ez új ostrom neme a hajdanit fel-múlja...
De új veszélyt hoznod fejemre mért kellett?
Köztem s az Ég között haboznod hogy lehet?
Hát idegen tüzhet nevelsz? s az Ég dühében,
Thrónust emelt az Ég hívemnek kebelében?
          --------------
Ti az ál-kegyesség komoly mesterei!
A vidám kedvesség bús ellenségei!
Félre! bámúlásra vonjátok lelkemet:
De jaj! nem tudjátok meg-adni tsendemet.
Tí bús Igazságok! boldogságra mútat
A Vallás, és a'ra Helois nyit útat.
Hagyd lássák szemeim gyászos vonásait,
Hívsége zálogát, szerelme titkait...
Egek! minden sora zavarja nyugtomat,
Lelkemet meg-rázza, s lobbantja lángomat...
De! mért kellett új jajt bús fejemre hoznod?
Az Ég s Abelárd köztt hogy lehet haboznod?
Hát idegen lángra gyúladtál? s mérgében
Az Ég emelt thrónust Helois szívében?
Méltatlan bánatod zavarja tsendedet?
S indúlatod hevét haladja szégyened?
Mit? szégyen vonna gyászt lelkednek nyúgalmára?
O el-enyészik ő  a szerelem szavára!
Te, ki a bűnnek tsak nevét is retteged,
Te állítsd véteknek szabad szerelmedet?
Az Ég törvénnyeit nem ember-vérrel írja,
Nem tiltja, szívedet hogy véle más ne  bírja.
E szép ösztönt beléd nem de nem ő oltá?
S ártatlan tüzedet véteknek tartaná?
Kérdezd önn-szívedet: s a bús kétség el-tűnik;
Ha bűn a szerelem, már a Virtus meg-szűnik.
El-bomlik a világ roppant épűlete
Mihelyt a szeretet nem lészen ingere.
Azon mulatozás, azon szent ölelések,
Azonn öröm-könnyek, s azon nagy érezések:
A véges állatnak eggy fő tisztét teszik,
S ama végetlen Jót édessen érdeklik.
          --------------
Bánatos szemérmed dúlja nyugalmodat?
S a szégyen-érzése haladja lángodat?
Mit? a szégyen vonna lelked nyúgalmára
Gyász-ködöt? el-tűnik az Amor szavára.
Istened, törvényjét bátor vérrel írja,
Nem tíltja, hogy szíved véle más ne bírja.
Ő a gyönyörűség, ő az öröm Attya
Ki hidje, hogy Amort véteknek tarthatja?
Tsak szívedet kérdezd, s kétséged el-tűnik;
Ha bűn a szerelem, a Virtus meg-szűnik
Fussd-bé szemeiddel a nagy Természetet:
Eggy inger nógatja jóra - a szeretet.
Azon gyönyörűség, azon nagy érzések,
Azon örömkönnyek, azon ölelések:
A véges teremtés leg-főbb áldozatja,
S a végtelen szívet kellemesen hatja.
Ne hidd az ellen-részt! vetkezzd-le babonádot!
Elég, ha én benned, te bennem őt imádod.
   Úgy van; o lelkemnek boldogtalan fele!
Még égek, még lobog dühös lángom heve.
Azon gyanított bűn, melly tsüggedt kebled marja,
Táplálja tüzemet, s nyugalmomat zavarja
Bár félig a halál le-tépte kellemim:
Szerelmet lángolnak bé-süllyedt szemeim;
Bár bóldogságomat végzésem fel-forgatta:
Dühös szeretetem tüzét el-nem olthatta.
Nem zár-ki szívemből a szentek szente is;
Ez ellened mind tsak erőtelen pais.
Heába száll alá szerelmesed szavára
A Mindenttehető az Égből az oltárra:
El-ázott szemeim Heloist képzelik,
Fel-szentelt kezeim Heloist emelik!
Töményem néked gyúl, tiéid sóhajtásim,
Téged kiáltana el-fojtott jajgatásim.
          --------------
Helios! vetkezd-le babonás hitedet!
Én benned, Te bennem imádd Istenedet.
   Úgy vagyon; o lelkem boldogtalan fele!
Égek, s kínjaim köztt véled szívem tele.
Azon színlett vétek, melly kebledet marja,
Neveli lángomat, és tsendemet zavarja
Le-tépte a halál félig kellememet:
S Amor lángoltatja még most is szememet
Boldogságom a bús végzés fel-forgatta,
S dühös szerelmemnek tüzét nem olthatta.
Te lebegsz előttem, s a szentek szentében
Helois parantsol Abelárd szívében.
A Mindenttehető kedvesed szavára
Híjába száll alá Mennyből az oltárra:
Heloist képzelik el-ázott szemeim.
Heloist emelik fel-szentelt kezeim.
Néked gyúl töményem, tiéd sóhajtásom -
Te hozzád intézem néma jajgatásom;
S majd a némúlt község ha szent tűznek buzdúl:
Hozzád sír Abelárd, s előtted le-borúl -
   O értz bilintsei boldogtalan tüzemnek!
Némúl az Ég hallván szavát a szerelemnek.
Te, ki rám egyedűl mérted végzésimet,
Tekíntsd kínjaimat, s botsásd-meg vétkemet!
Tám áldja nevedet Plutó setét országa?
Dühöm természeti határin által-hága;
Az indúlat hartzol bontatlanúl velem;
Ah! nem élet - lassu halál bús lételem...
Óh szánj-meg! és intézd rám haragodnak ívét!...
Vagy Istenként bosszúld saját kezednek mívét:
Te szólltál, és ezer roppant világokat
Hozott-ki semmiből mindenható szavad:
Hajtsd hozzám füledet! nem vágyok új tsudára,
Add-meg kérésemet! nézz szívem fájdalmára!
Térítsd-meg nyugtomat, tépd-el kötelimet!
S tenéked szentelem magános éltemet...
          --------------
S mikor némúl a nép szent tűznek buzdúlva,
Hozzád sírok, téged áldlak le-borúlva...
   Bonthatatlan lántzok! hatalmas szerelem!
Az Ég hallgat, szóllván az Indúlat velem.
Te, ki reám mérted gyászos végzésemet,
Tekéntsd kínjaimat, s botsásd-meg vétkemet!
Tám áldja nevedet a hóltak  országa?
Dühöm a Természet határain túl hága:
Bontatlanúl hartzol az indúlat velem;
Ah! nem élet - lassú halál bús lételem.
O szánj-meg, és intézd rám haragod ívét!...
Vagy Istenként bosszúld kezed gyarló mívét;
Te szólltál, s a világ roppant épűlete
A bús semmiségnek örök véget vete.
Add-meg, amit kérek! nézzd szívem fájdalmát!
Nem múlja kérésem az Egek hatalmát:
Add-vissza mentségem, tépd-el bilintsemet:
S Te néked szentelem magános éltemet...
Mit szóllok? ah inkább szerelmem új hevébe
Ájúlva omlok majd a síró szép ölébe...
A vérengző halál jobb, tépjen semmivé,
Hogy sem mint szívemet tehessd hitetlenné...
Így telnek napjai siralmas életemnek!
A sors karjaiból ki-fejtvén kegyesemnek.
Rejtekben húrtzolom magános éltemet,
S tsak szívemben fojtom titkos keservimet.
Miként ha tűz lobbant a földnek bús gyomrában
Rekedt dörgésekkel ropog setét honnjában,
Még végre, el-fojtván tulajdon lángjai,
Annyának méhében koporsóját leli.
   Óh szép! akár hová térek tekéntetemmel
Új jajt, új bánatot fedek-fel bús szememmel.
Enyhét a'ban lelem bal-végezésimnek,
Hogy kormányját fogom gyászos lak-hellyünknek.
          ---------------
Helois! ah inkább új lángom hevébe
Ájulva borúlok lábaid elébe...
A kegyetlen halál jobb, semmivé tegyen,
Hogy sem mint újra szűlt szívem másé legyen...
Helois! így folynak névtelen kínjaim
Között nálad nélkűl szomorú napjaim.
Egyedűl, el-rejtve húzom bús éltemet,
S tsak szívemben fojtom titkos keservemet.
Mint mikor tűz lobban a föld mélly gyomrában,
Meg-rekedt dörgéssel ropog bús honnjában,
Még végre tulajdon lángjának prédáúl
Lágy, meleg párával fel-gőzölög, s el-múl.
   Akár merre térnek bánatos szemeim,
Úgy láttzik, újúlnak halálos sebeim.
Siralmas végzésem enyhét a'ban lelem,
Hogy gyászos lak-helyünk kormányját viselem.
Ártatlan sergemet fogom kemény igába,
S édes vétkeimért jármot vetek nyakába.
Méltatlan társaim rab-lántz alatt nyögnek:
Enyém Amor, s a bűn, s ők vélem szenvednek.
Halvány ajakikon a bánat mélly vonása
Meg-búsúlt szívemben új örömek forrása.
Tekéntve társaim boldogtalan sergét
S ah! tsak így oszlatom búm gyászos fellegét.
   De ah! hová hová ragad békétlenségem?
Ki hidje, hogy eddig terjed kegyetlenségem?
Tanúm a szerelem! ha tehetős volnék:
Fel-törném hitemet, s ajakidon függnék.
S hol vétkem? s szívemenn e rab-lántzok mit vésznek?
Ah! eggy szájamra forrt tsókoddal fel-nem tésznek?
Hogy karjaid közzűl a végzés ki-fejtett,
A klastrom nyújthatott tsak menedék-helyet.
          ---------------
Foglyaim kegyetlen járom alá vetem,
S édes vétkeimet ő bennek bűntetem:
A klastromi Virtus rab-szíjjára fűzöm,
S bűnömért bosszúmat társaimon űzöm.
Hervadt artzajikon a bú mélly vonása
Meg-búsúlt szívemben új öröm forrása.
Tekintvén illy társak nyomorúlt seregét,
S ah! tsak így oszlatom búm gyászos fellegét.
   Helois! mire vitt siralmas kétségem!
Ki hidte, hogy eddig terjed dühösségem?
Tanúm a szerelem! ha tehetős volnék,
Rab-lántzot, meg-válva tőled, nem hurtzolnék.
S hol vétkem? s e békók szívemen mit vésznek?
Ah! eggy szájamra forrt tsókkal fel-nem-tésznek.
De, hogy bírtokodból a Sors ki-forgatott,
Menedék-helyt az Ég egyedűl adhatott.
Karjaimon könnyed, vesztemnek vádja húllna,
És a kegyetlen Sors jobb végre nem fordúlna.
Talám, úgy képzelém, távúl a Kedvestől
Könnyen meg-feledél bús veszteségemről;
Nem terjedt annyira a Tehetős hatalma:
El-rablá szívemet, s meg-nem-jött nyúgodalma.
   Mosolygó kellemi a szép Természetnek
Tsak számát nevelik sok szenvedésimnek.
A leg-szebb tárgyak is tsak kedvem komorítják;
S vonzó ketseiket gyász-felleggel borítják.
A nap, kit meg-előz forrása könnyemnek,
Nem éri, el-nyugván, végét keservimnek.
A pázintos mező, a friss liget homályja,
A völgyek gyöngyei, a hűs folyam kristályja,
A ki-derűlt napnak vídám tekéntete:
Új öldöklő gondok, s új könnyek kút-feje.
          --------------
Karjaimon könnyed, károm vádja, húllna,
De gyilkos végzésem jobbra nem fordúlna:
Karjaidból önnként lépvén e fogságba
Talám, úgy reménylém, lépek bátorságba.
Annyira nem terjedtt az Egek hatalma;
Szívem el-rabolták, de hol nyúgodalma?
   Az újúlt Természet vonzó kiessége
Előttem eggy puszta borzasztó térsége.
A leg-szebb tárgyakon tsak kedvem komorúl,
S a szépség körűltem gyász-fellegbe borúl,
A nap, kit meg-előz könyjeim hullása,
Nem száll-le, hogy szemem el-ázva ne lássa.
A mosolygó térség, a liget homályja,
Az illatos pázint, a folyam kristályja:
A ki-derűlt Egek vídám ragyogása:
Új kínok kút-feje, új könnyek forrása.
Gyakran mohos barlang kietlen üregében
Síránkozom titkonn a gyásznak éjjelében.
Útálva hurtzolom gyilkos rab-lántzaim;
Irtóznak a naptól el-ázott szemeim.
El-rejtve, s egyedűl téged nyög árva szívem,
S jaj-szómra, úgy tettszik, jajjal felelget hívem.
A szomorú Eccho, fájlalva vesztemet,
Sírván emlegeti hosszú keservimet;
S a kő-szírt óldalán hangjával játtzodozva
Heloist, Heloist jajgatja riadozva.
A nap le-nyúgodott, az éj már lepett:
Amor vígyáz, lelkem Heloisért eped.
És ollykor függeni képzellek ajakimról,
S vígann emlékezem ki-állott jajjaimról,
Az el-múlt éjjel is, hogy Álom meg-hozott,
El-bádjadt kedvesed karjaidon nyugodt.
          --------------
Gyakran ijedelmes barlangok ürege
Rejtekem; ott titkol az éj bús fellege.
Útálattal nézem e kínos fogságot,
Kerűlik szemeim a szép nap-világot.
Heloist kiáltok, s búslakodó szívem
Jajjára, úgy láttszik, jajjal felel hívem.
A bánatos Eccho fájlalva könnyeim
Sírva mondja-vissza hosszú keserveim;
S fülem bús hangjával szűnetlen szaggatva,
Heloist, Heloist riadoz jajgatva...
A nap le-nyúgodott, az éj már meg-lepett:
Amor vígyáz, lelkem Heloisért eped.
S ollykor bírtokomban képzelem kintsemet,
S vígadok, s felejtem kínos végzésemet.
Az éjjel is, Álom el-hintve mákjait
Karjaimba ölté őlelő karjait.
Itt el-ragadtatván le-omlok kebeledbe,
S Te életet lehellsz újúló kedvesedbe...
Édes tsalatkozás!... kedv-le-verő nap-fény!
El-tűnnek álmaim: s el-fojt a bú-örvény;
Átkot kiált nyelvem varázló kellemednek,
Ez törlé könnyeit, s ez ontja kedvesednek.
De mit emlegetem gyilkos végzésemet?
Mit vérzem hasztalan új sebbel szívedet?
   Menj-vissza életünknek leg-szebb pillantatjára:
Midőn meg-hódoltál a szerelem szavára.
A vídám Est-hajnal tsillámló fény hintett,
Lágy szellő múlatá a tsendes ligetet.
Kezembe fűztelek gyengéded öleléssel,
Követted a Vezért, bádjadt nyögdétseléssel.
Lángoltak szemeim s az édes könny-tseppek
Igéző ajkidról keblembe görgöttek.
          --------------
Rá borúlék-édes ájulásba esett
Lelkem tsókra hevűlt ajakin repesett...
Ó édes tsalódás! ó nap gyilkos fényje!
El-űzöd az álmot, s el-fojt búm örvényje;
Átkozom hódító szépséged ketseit;
Ők törlék - s ők ontják Abelárd könnyeit...
De mit festem én itt fekete színekkel
Búmat? mit szaggatom szíved új sebekkel?
   Említsd inkább azon bóldog pillantatot,...
Hol Amor szerelmem tzéljára juttatott.
A derűlt Est-hajnal tsillámló fényjében
Nyugati szél játtzott ligetünk tsendében.
Reszketve intézték lassú lépésedet
Kezeim, sóhajtás emelte mellyedet.
Szerelmet lángoltak kedvesed szemei,
Kebledbe görgöttek örömed könnyei.
Ölembe zártalak, s eggy névtelen szemérem,
Artzádra le-festé, hogy boldog tzélom érem.
Ó édes érezés! ó boldog éjszaka!
Meg-ejtett szívedben Abelárd győz vala.
Héjába vádola ártatlan rebegésed,
Amor meg-siketűlt, s nem hallá esdeklésed.
Majd kőltsön ízlelvén szerelmünk javait,
Értted meg-tapodám az Ég törvényjeit...
   Kedves! ha szívedet szívemre zárolhatnád,
Múlt bóldogságomat talám még fel-hozhatnád.
Ajakidon függvén újúlna életem,
Ollykor tsudát is tész az égő szerelem.
S karjaimon nyugván tűndéres képzelésid.
El-oszlatnák ollykor fájdalmas érezésid.
Úgy de az Ég hellyben nem hagyja tettemet!...
El-tépem lántzait, s fel-bontom hitemet.
          --------------
Öledbe rándúlék, s eggy titkos szemérem
Ajakidra festé, hogy tzélom el-érem.
Héjába vádola lassú rebegésed,
Amor nem hallgatá epedő nyögésed.
Mi boldog érzések! ah jut még eszedbe?
Abelárd győz vala meg-ejtett szívedbe.
Majd el-ragadtatván ölelő karjaid
Között meg-tapodám az Ég hagyásait.
   Kedves! ha szívedet szívemre zárolnád,
Kínos veszteségem talám ki-pótolnád.
Eggy mosolygásodra éltem meg-újúlna:
Amor mindenható, s Természetet múlna.
Leg-alább karjaim köztt tündérképzésid
Édes tsalódással kevernék érzésid.
Úgy de az Ég helyben nem hagyja tettemet!...
Le-rázom a jármot, s fel-bontom hitemet.
Tőled függ egyedűl bal, vagy jobb végezésem,
Szeress: és Virtusnak nézem meg-tévedésem.
Heloisom kiált, Heloist követem,
Indúlok - s karjain fel-jő el-húnyt tsendem.
S ki nyöghessen tovább a Végezés törében?
A kéntelen Virtus siralmas lak-helyében.
E gyilkos lántzokról tovább ki-függene?
Nintsen rab-szíj alatt a Virtusnak helye.
Sem Ég, sem főld erőt szerelememen nem vészen,
Káromkodó!... e bűn előttem virtus lészen.
   Meg-látlak lak-helye a búsúlt Szépeknek,
Saját kezem míve, kormányja hívemnek!
Hol a fogoly Virtus kedvét a'ban találja,
Hogy a vétek zoldját ártatlanúl ki-álja.
Indúlok, hogy eggyütt válaljam terhedet,
Eggyütt igazgassam gyarló szűzeidet.
          --------------
Egyedül Te fogod fel-hozni nyugtomat,
Ha szeretsz, szabadnak ítélem lángomat.
Heloisom kiált, indúlok szavára,
Hagyd dőljek újjolag ölelő karjára!...
Meddig kell még nyögnöm a Végzés törében?
A kéntelen Virtus gyilkos lak-helyében;
S e kínos fogságot tovább ki viselje?
Rab-szíj alatt nintsen a Virtusnak hellye.
Sem Ég, sem főld erőt lángomon nem vészen.
Vétkes Amor!... vétked előttem szent lészen.
   Meg-látlak bús lak-hely! kezem alkotmányja.
Érettem epedő kedvesem kormányja!
Hol a fogoly Virtus kedvét a'ban leli,
Hogy a vétek súlyos békóit viseli.
Indúlok, hogy eggyütt válaljam terhedet,
Eggyütt igazgassam ártatlan sergedet.
S a színlett Virtusnak vezéreljem nyomába
S ártatlanúl fogjam nem érdemlett igába.
S itt, hol a bú mindent mélly gyászba temete,
Leg-ottan fel-derűl boldogságunk ege.
   Tündér képek! meddig fogtok még játtzodtatni?
Vágyakodásimat ki-fogja meg-nyugtatni?
Én járúlnék oda, hol vonzó kellemid
Új jajjal halmoznák lelkem keserveit?
A síró Szép velem bontatlanúl hartzolna,
És a győzedelem részemre nem hajólna.
Siralmas éltemet búslongva tőlteném,
S karjaidonn enyhét lángomnak nem lelném.
   Ki szán-meg? ki véend részt szívem fájdalmában?
Kinek bús léte is elég tehér magában?
Irtózva távoznál te is a kedvestől
S a sírba rejteznél borzasztó lelkemtől.
          --------------
S vezessem a komor kegyesség útjára,
S fűzzem az ál-virtus kedvelt rab-szíjjára.
S itt, hol a fekete bú vastag fellege
Hembereg, fel-derűl boldogságunk ege.
   Tűndér képek! meddig fogtok még kínozni?
Ki fogja vágyásim mívelésbe hozni?
Én járúljak oda, hol vonzó ketseid
Új jajjal halmoznák lelkem keserveit?
A búslongó Szépség szűnet nélkűl vína,
S vesztem siettető viadalra hína.
Boldogtalan éltem siralommal telne,
Égnék értted, s lángom enyhűlést nem lelne.
   Ki szánná sorsomat? ki gyászolna velem,
Kinek élte teréh, s önnléte gyötrelem?...
Te magad írtózva távoznál-el tőlem,
S az el-nyelő sírba rejteznél előlem.
Nem szoktak gyűjteni méhetskék száraz ágon,
Sem hólt líliomon, sem le-vertt mák-virágon.
A réműlt pásztorné kerüli a szirtot,
Hol a búsúlt mennykő előtte le-tsapott.
   Oda van mindenem!... tündér reményim félre!
A sír öblében vár sok szenvedésim bére.
Felejtsd-el Amornak szerentsétlen rabját,
S már nem szerelmesed, szerelmesed hamvát.
El-múltak jussaim szívednek bírtokára.
Ha nints a szerető, ki hint tsókot hamvára?
Fogadd-el Abelárd utólsó szavait:
Én mégyek - Te imádd az Ég végzéseit.
Nyújtsd-bé áldozatúl sámolyján Istenednek
El-hervadt ékeit varázló kellemednek.
          --------------
Nem gyűjt a méhetske hólt líliom-ágon,
Sem a hervadt rózán, sem a le-vertt mákon.
A réműlt juhászné dellyest nem nyugszik ott,
Hol eggyszer a bosszú mennyköve le-tsapott.
   Oda minden!... álnok reménység álj félre!
Indúlok -  a sírban vár kínjaim bére
Felejtsd-el örökre Amor nyomorékát,
S már nem Abelárdot, Abelárd árnyékát,
Fagylalt szívem hozzád el-veszté jussait;
Ha nints a szerelmes, öleljük hamvait?
Fogadd-el Abelárd utólsó szavait:
Megyek... az Isten szóll... imádd hagyásait.
Ott sirasd sámolyján hervadni ketseid,
Ott áldozd az Égnek ártatlan könnyeid.
Elég, ha majd, midőn vég-órád közelít,
Eggy bádjadt sóhajtás enyémnek bizonyít.
          --------------
Nékem elég, ha majd el-jövén bús véged,
Eggy bádjadt sóhajtás enyímnek vall téged.

Imrém! Te vígadozsz a Pannon Édenében,
A vídám Gratiák s a Músák lak-helyében:
Hol majd az ősz Szabó, majd a Kazintzyak
Phoibusnak inneplő versekkel vallanak:
Engem faggyal borít a Kárpát bús mellyéke,
Ez a vendég ajak, s a durva tél vidéke.
A szép tavasz  tsak most fejté-ki kellemit,
S már újra dér lepi megyénknek bértzeit.
Nem vészen Phoebus itt Magyar szót ajakára,
Bámúl a Hazafi vendég-hangú dalára.
A tél már nékem is fagylalja eremet:
Már én is dalolék nem honni verseket.
S mint a lántzolt kerék vagy a bilints tsörgése,
Olly kellemetlen vólt Daykádnak éneklése.
Vétkes meg-tévedés! árúló gondolat!
Melly szédelygésembenn intézte lantomat...
Nem többet! bár maga nyujtandja poharában
A Castali forrást Phoebus vendég-honjában;
Holott akár gyengébb érzésre olvadoz,
Akár harsány kürtön tsatákat riadoz:
Nyelvünk majd ollyan lágy, mint a Zephyr nyögése,
Vagy a bús fülmile szív-sebhető zengése:
Majd ollyan mint az Ég rettentő mennyköve,
Felleng-hangon dalol, s rázkódtat ereje. -
Hazám! ha űgyelsz majd tulajdon kintseidre?
Ha vonsz örök homályt bal-hímezéseidre? -
Ölembe újjolag ki-őlti karjaid!
Ki adja-újra -meg Abaúj vidékeit! -
Mindenható Egek! vagy szívem örömére
Magyar hangot vegyen Hazámfija nyelvére:
Vagy, ha meg-vetitek merész vágyásimat,
Adjátok-meg hamar szép ajkú honnomat!

O Kún!^[10] őltsd-ki a gyászt, törőld-le könnyeid!
Eléggé folytak már királyod sírhalmára,
Kit a gyilkos halál kebledből sírba vitt,
S életben nem hagyott a Nemzetek javára.
Arany-idő derűl, új századot kezdünk:
Ferentz fejére száll Leopoldnak koronája;
Kezében a kormány, már eggyesűl velünk,
Már kérkedik vele  Corvinus  palotája.
Ferentz fog önteni sebedre balzamot,
Ő von örök homályt törvényid sérelmére;
S le-törli könnyeid, s fel-hozza a napot,
Leopoldnak reggelét, a Kún borúlt egére. -
Im! a dagályos Frantz el-hányva fegyverét
Porral hintett fejjel jő Bétsbe, s tépett hajjal,
S könnyével öntözi meg-búsúlt kebelét.
S olaj-vesszőt nyujtván esdeklik gyáva jajjal -
Ha! mint fut szem-fedél nélkűl a Babona -
Le-tépted o Király! kép-mútató szeméről -
Oda, hol a  Huron, vagy az Otahita
A Nap sugárait nem látja, tsak messzéről -
A Kún Kalliope el-fojtva jajjait
Itt hagyta, fájdalom! hogy el-fajúlt, országát:
S már mennyei hangonn énekli verseit,
Urának, újólag fel-óldva némaságát.
Phoebus Kún-szót veszen mosolygó ajkira,
S új Phoenix támadott már Gyöngyösi porából:
Dalol: s el-hat dala a főld határira;
S új  Janusok kelnek Cesingnek sír-halmából.
O Kún! öröm-napod már súgárt ereget -
O Kún! áldást kiálts Leopold hideg hamvának!
Ferentzet ő adá - s imádd az Egeket,
Tsak életét nyújtsák továbbra, mint Attyának!

Philotas szent tűznek hevűlve
Eckartshausen  keservit olvasá,
S részt-vevő bánatjában el-merűlve,
Magát felejtve más inségit jajgatá:
   Hogy eggy pajkos darás kezére szálla,
   A könyv kezében, álmélkodva álla,
   S könnyével áztatá érzékeny rendeit:
Te áldótt férjfiú! kit emberek javára,
Meg-szánva népünk jajjait
Küldött az Ég világunk piatzára,
Hogy lágyítsd a halandók szíveit,
   De itt a vendég pausát tétett véle,
Érzékenyebb volt fúlánkjának éle,
Mint az érzékeny Író rendei.
Szemébe tűnik pajkos ellensége:
Én s Te nem eggy Atyának fijai?
Nem eggy kéznek vagyunk e mívei? ...
Eggy pertz - s a szenvedésnek vége -
   Így szóll, s a gyilkosnak kegyelmet nyújt,
S gyengédeden le-rázza:
Ez is, hogy jól-tevőjét ne gyalázza,
Fel-reppen, s orr alá kegyesbb fulánkot sújt.

Ha nyárban esnék innepe nevednek,
A fényes nap hódolna kellemednek;
Egerre vígabban mosolygana:
S tavaszra változnék a tél fagya.
Most el-végezve nyári útazását
Nyilas jegye felé kezdé futását.
Amit tehet: meg-szűntek a szelek,
Enyhűl a tél, olvadnak a jegek.
O nap! ha én ma Phaeton lehetnék:
Télbenn is tavaszi fényt hintegetnék;
Nyilas jegyét önnként el-véteném,
S a Szépet nyájat artzal tisztelném.
Ablakain sugárim bé-hatnának,
S körűltte játtzodozva múlatnának.
          --------------
1790

Erzébet! ha neved nyárban esett vólna,
A nap súgárival néked meg-hódolna;
Örömre derűlne Egernek tájéka,
Új fénybe borúlna Erzébet hajléka.
Most midőn el-hagyta elébbi járását,
S nyilas jegye felé vette útazását:
Mást nem tehet, hanem a telet enyhíti;
S amennyire lehet, napodat szépíti:
Ó ha én Nap volnék! téli karikámat
El-mellőzve, futnám tavaszi pályámat;
Városunkra vídám világot hintenék,
Tsendes lak-helyedre öröm-fényt öntenék.
Ablakodon által sugárom bé-hatna,
Játtzodozva majd itt, majd amott múlatna.
Majd édes ajakin, majd szép szemén,
Majd ékesenn emelkedő mellyén;
S enyelgenének még az Est el-jőne,
S eggy névtelen sugár szívére lőne. -
          --------------
Majd szemeid tüzét, majd róza-színedet
Tsókolná, s azonban meg-lopná mellyedet;
S enyelgene, még nem a Nap-est el-jőne;
Utólsó sugárom a szívedre lőne.

Eggy esztendő ismét el-múlt,
S által-repűlt setét honjába:
De kedvem újra bé-borúlt.
Mit várom végemet heába?
S esdeklem a halál után?
Vélvén, hogy fájdalmim meg-szűnnek,
Ha napjai majd által-tűnnek,
Bús éltemnek, s az Ég meg-szán -

   O Sors! mert nints többé reményem -
Alá nyomott a tsüggedés -
Hogy fel-virradhat még Nap-fényem:
Utól értt a bal-végezés -
O szánj-meg, s vond-elébb halálom!
Meg-halni nékem tsendes álom.
Tekéntsd keservim! nem de nem
Lassú halál bús lételem? -

   Ha e világon annyi élni:
Mint úntalan  jajgatni,  félni,
Sorvadni a kereszt alatt:
Még nem az ember által-hat
Az életnek keskeny köréből,
S a főld gyomrába vissza tér,
S a Végezés rejtett töréből
Ki-fejtve gyászos véget ér: -

   Ó már meg-érttem a halálnak,
Szegezzd rám mérges íjjad! ím
Már nintsenek több könnyeim -
Szép napjaim mord télre válnak,
Pályámat el-futottam; ints!

S indúlok önnként a határra,
S bé-zárom éltem - a halálra
Már senkinek több jussa nints.

Tartósb örömre érdemes Barátom!
Midőn el-tsüggedt karjaid köztt látom
A főldi Szépség ritka remekét,
Bé-zárni tsak most nyíló életét:
Ki nem szívelli kínos veszteséged?
Ki nem javallja méltó könnyeid?
Eggy pertz vetett bóldogságodnak véget?
S eggy halhatatlan Szépet sírba vitt -

   A kisded Ámorok sírtak felette,
A bús Hír tépett hajjal jajgatá
A tsendes Virtus kedvesét, ki áh!
Neme díszét magával el-temette -
Heába nyújtod értte karjaid
Lelkem fele! tsak port ölelsz-jobb része -
El-hervadt kellemit tekéntjük itt -
E bánat lak-helyéből ált-enyésze -

   O sírj Szerelmed áldott hamvainn!
Ha ki-fakadt, enyhűlést lel a kín.
S midőn eggy pertzig édes könnyed árja
A bú előtt sebess szíved be-zárja:
Említsd, hogy Kedvesed már partot értt!
Mí evezünk a tenger mélly öblében,
S pályát futunk a síralom völgyében,
Kit a Mindenható előnkbe mértt.

Homályos bánat dúlja lelkemet.
Talám újúlnak régi szenvedésim? -
Talám tündér előre-érezésim
Rémítnek, s új lest hány a Végezet?
Sírnék - de tsak el-fojtott sóhajtások
Emelkednek kétséges szívemből:
Tsak rejtett  áh, tsak néma jajgatások
Váltják eggymást, s a titkos bú el-öl -

   Ó Végezés! öröm-könnyet nem várok -
Részt a'ban eggy sebes szív nem vehet,
Melly önn-nyugalmának gyilkossa lett -
De ennyi jaj, de olly keserves károk,
De ez emésztő bú enyhíttsen! adj
Tsak eggy könny-tseppet méltó bánatimnak!
S azonnal hozzd-el végét napjaimnak,
Vagy e kősziklánál keményebb vagy -

Ti boldogító érezések!
Ti ártatlan nyögdétselések!
Te, kit nem ért kivűlem más,
Titokkal tellyes húnyorgás!
Ti epedő gerjedezések!
Te néma eggyütt-múlatás! -
Ti eggybe-forrt ölelkezések!
Te édes el-ragadtatás! -
   El-múltak - ah mindennek vége!
Öröm-napunk homályba tűnt,
Szerelmünk bájos édessége,
S boldog tsalódásunk meg-szűnt -
O Chlóris! élte nyúgodalmát
Kebledben hagyta kedvesed -
Utánnad sír - enyhítsd siralmát!
S hozd-fel az el-húnyt örömet!
   Ha ütsz ismét Te boldog óra!
Melly kínjaimnak véget vet,
S ölembe zárja kintsemet?
Ha fordúl végezésem jóra? -
O Sors! ne nyújtsd keservimet
Tovább ez ál-vígság helyében:
S önnként le-teszem éltemet
Imádott Chlorisom keblében.

Indúlsz a Pannon Édenébe,
A Grátiáknak lak-helyébe
   Lelkemnek jobb fele!
Hol űzi vak elmék homályját,
S le-tépi a bűn ál-ortzáját
   Lantodnak zengzete.
Én, el-merűlve bánatomban,
Nyögök nem érdemlett honnomban,
   S utánnad esdeklem.
S lépésid könnyben ázott szemmel,
El-telve néma gyötrelemmel
   Távúlról követem -
Te a mord tél bús fúvatagja!^[11]
Amerre a Szépség^[12] alakja
     Ferentz útját veszi:
Térj Aeolus vak tömlötzébe!
Hagyd fújja lágy Zephyr fülébe,
   Hogy Dayka szereti.

1792[13]

Szabadon

Nem királyok bóldogsága,
   Nem Gyges kints-halmai
Nyúgodt szívem kívánsága:
   Őt a Béke öleli.
Még a dús ezernyi bajjal
   Tőlti kínos életét:
Én kenettől ázott hajjal,
   Várom a nap esetét.

Annya a szép szerelemnek!
O enyhítsd hevét tüzemnek!
   S meg-fagylalva szívemet:
Thyrsisemnek kebelébe,
Ha! mert más borúl ölébe,
   Gyújts erántam illy tüzet.

Occhi! Stelle mortali!
Ministri de miei mali:
Ch' in sogno anco mostrate,
Ch' il mio morir bramate;
Se chiusi m' uccidete,
Aperti che farete!

O halál tsillagjai!
Fájdalmimnak okai:
Alva is azt mútatjátok,
Hogy halálom óhajtjátok;
Húnyva is ki-végeztek:
Hát fel nyílva mit tesztek!

1792

Setétség vonta-bé törvényid ó Természet!
Az Úr mond: Légy Newton! - s világosság tenyészett

Még én látni megyek kedves Amirámat,
Tytir! Te azonban őrizd nyájatskámat.
Már jelenti Venus húnyorgó világa,
Hogy a piros Hajnal szekerébe hága.
Ideje indúlni: Tytir! nyájatskámat
Legeltesd, én látni megyek Amirámat...
   Tsak most távozzatok nehézkes fellegek!
Meg-térvén mennykövet szórhatnak az egek.
Tsak elébb el-jutván Szépemre találjak:
Nem gondolok véle, bár a sírba szálljak...
   Mit mível az Angyal? mint foglalva lelem?
Mi helyen? melly tájon talál-összve velem?
Hol fenyő zöldellik örökös ágokkal?
Hol bé-vájtam nevünk ezer vonásokkal?...
Vagy a tiszta kút-fő virágos szélébe,
Hól sebhedt szívemet ki-öntém ölébe?...
Amor! ki Szépemhez lágy lengedezéssel
Napjában annyiszor repűlsz, s nála késel:
Mondd: távúl létemben a főld könnyem issza,
Mondd: hozzá indúltam; s azonnal térj vissza:
Ha könnyű szárnyadnak nem vet lépes ágot,
S jelentsd, mint fogadta légyen ez újságot...
Egek! mint olvadoz szívem örömébe,
Ha el-jutván, elébb én ötlöm szemébe!
Ha dombjáról, honnan útam fel-fedezi,
"Ő az, ugyan ő az" szája zengedezi!
S a folyó partjára le-száll eggy lépéssel,
Előmbe fut, s talám fogad öleléssel!...
Tündér gondolatok! ébren is álmadoz,
Ki Amor nyilától sebhedve bádjadoz...
   Óráim nélkűle vajmi lassan telnek!
Véle a leg-nyúltabb napok szárnyra kelnek...
   Le-űlvén alatta a terjedt bükk-fának,
Hol sípom hangjára sípok némúlának:
S jutalmúl Szépemnek vevém koszorúját,
Mi által nevelém Alkander bosszúját:
Énekeld, majd úgy-mond, énekeld dalodat,
Mellynek tárgyúl tevéd kedvelt alakodat!
Szebb dalod, mint a bús fülemile zengése,
Kedvesebb, mint a hűs tsermely tseregése...
Mivel nem bíztatott mézzel-folyó szava,
A rózák kebelét nyitván Iker hava!
Lágy szellő, melly a'kor e vígság helyébe
Múlattál, nem fújtad Istenim fülébe?

1. Dayka Gábor megjegyzése: "Itt  Páris értetődik." ^[VISSZA]

5. Dayka Gábor megjegyzése: "Tsak  néhány hónapokkal ez előtt múla ki kedves élete párja." ^[VISSZA]

15. Dayka megjegyzése: "Ezt a darabot tsak úgy iktatom ide, amint először lefordítottam. Próbáltam új mértékre venni, de a próbálat szerentsétlenebb volt, hogy sem mint a Tudós Közönség előtt megjelenhetett volna. Azonban nehéz lett volna azt puszta Prósában is tökélletesen fordítani." ^[VISSZA]