Messzire jöttem |
![]() |
![]() |
Kedvesemtől, aki csókolt,
messzire jöttem,
piros szirmok maradtak mögöttem
a kék hegyeken s a völgyek útain.
Csupa bodzavirág minden,
kilombosodtam én is
a szomorúság tartós melegében
s bodzavirág-szaga lett a szónak.
Miért nem félnek tőlem az őzek
s a rengeteg agancsú szarvasok?
Tenyeremből hűs vizet
csorgatok üszkös sebeikre.
Éjszaka meglátogat
egy fényes, szárnyas ifjú.
Mosolyogva viszi előre
fehér ujjával az óra mutatóját.
Halvány, borús táj |
![]() |
![]() |
Felhők szaladnak. Házikónk
habfüggönyét szél lengeti,
zizegteti halk-hűvösen
az ócska könyvek lapjait.
Hűs hallgatás és hű mosoly.
Fehér ruhákba öltöztünk.
A tiszta szív derűs dalát
csobogja künt a lassu víz.
Október, csend és szerelem,
halvány, borús táj, életünk -
Mikor zengek már rólatok
el-nem-mulandó éneket?
Elalszom, mint az őzek |
![]() |
![]() |
Félálomban
ibolya-sugarak közt
édesen gyönge vagy, fiacskám.
Már gyermekkorodban
mérföldekről
meghallottál egy fecskesóhajt
s ha tüske döfött ujjadba,
patakkal eredt meg
a véred...-
...A mindennel kibékülés
illata
álomba kísér,
mosolyodtól
harmatkönnyekre fakad
a korhadó, zűrzavaros ég.
Elalszol,
mint a meghajszolt őzek
a bozótban, napkeltekor:
utolsó
szerelmes gondolatod
piros vadszőlő-levelek közé akad.
Alkony |
![]() |
![]() |
Lassú, tisztafehér barmok nyomában
békén füstöl a por. Pásztorleányka
- szégyenét rebegőn - a kútra hajlik.
Hűs márványkapukon bozontos indák
kúsznak hallgatagon, sűrjen, sötéten
s porladó madarak hullnak belőlük.
Foszlányokban, ijedten csüng a nyirkos
ég. - A halk remetén éjbarna köntös.
Dudorász eszelősen és kihamvadt
gazbafult utakon bolyong, barangol.
Ősbozótu helyet kutat magának
elvérezni szelíd, kinyílt sebekkel.
Éjszakák |
![]() |
![]() |
Gyertyád mind komorabban ég. A falról
megnőtt árnyalakok válnak le némán:
gyásznehéz, gomolyos, fülledt sötéttel
állják körbe virágfüzéres ágyad.
Szurtos éjfeketére markolásszák
szívedet. S mialatt zihálva, mélyen
lélekzel, síma arcodon zizegve
vésni kezdenek a parányi vésők.
Szomorú pásztor |
![]() |
![]() |
Mily szép a nyáj.
Láttad már nagyszerű hömpölygését?
gyapjas hátak fehér hullámait
homéroszi mezőkön?
Mint áradó tejfolyó, úszik előre,
a smaragd táj gondolataként gomolyog,
ősköltemények tömörsége benne
és ősszívek nyugalma.
Hidegpiros esteli fénynél
ó - hétszer szomorú a pásztor,
kinek gondolatai szórtan ténferegnek
s juhai szétzülltek mindörökre.
Mélyen |
![]() |
![]() |
Ágyam oly puha itt a bús vadonban
mélyen lent, hol az árny meleg folyója
mormol, hömpölyög és sodorja testem,
ahová ezer évben egyszer-kétszer
csurran csak le a fény harmatnyi csöppje:
gyöngyszemű pici fény a gyászipompás
lombok összefonott sűrjén keresztül.
Két kezemre finom penész rakódott,
combjaimra kövér indák gyürűznek,
hullatag levelek, mérföld-magasra
nyúló rengetegek nyirkos szagában
alszom, ágak alatt, nyitott ajakkal...
...Míg testvéreim, az égszinruhájú
angyalok repeső, vidám csapatja
messze - fönt - nevemet kiáltja s elszáll...
Pásztori tájak remetéje |
![]() |
![]() |
Sokáig voltam remetéd.
Nyugodt voltam és megelégedett.
Őszi szelekkel zúgott versenyt a dal,
amely neked dalolt dícséretet.
Most elfogott valami nyugtalanság,
ablakból bámulok ki délelőtt,
délután völgybe nézőn üldögélek
fehér faházikóm előtt.
Kedves zsoltárom oly üres,
értelme nincs a sok vén pergamennek.
A dombon lassú, békés pásztorok
ballagnak juhaikkal s tovamennek.
Fenyőtoboz hull és piros levél.
Nyugtalan vagyok. A vágy elfogott.
Este ruhámat tisztogatom
és előveszem a vándorbotot.
Istenem, ki járt itt? |
![]() |
![]() |
Jövök szívemmel a havas hegyekből.
A görbe hold zöld-sárga sugara
befényli halk, magányos házamat.
S előtte, íme, titkos lábnyomok.
Rozsdás kulcsom nyiszogva sír a zárban,
de a meszelt fal ünnepi fehér,
de a küszöb nedves-tisztára súrolt
és furcsán csillog a kopott kilincs.
Meleg fogad és hervadó virágszag.
Fakó arcképek tört szemén mosoly.
A tűz dalolva és kacagva pattog
a kandallón. Ki rakhatott tüzet?
Új olaj serceg lámpásom begyében,
ágyam hűs, síma gyolccsal hívogat
s nini, öreg párnám is duzzadó
és habfehér. Ágyat ki vethetett?
Az asztalon nyitott könyvek, füzetkék
elhintett szirmok közt derengenek,
halványan, mint a félszeg, kedves álmok,
amiket elfelejtünk hajnalig.
Különben senki. Zöld hold száll az égen,
befényli halk, magányos lelkemet.
És én tünődve ülök ágyamon:
Vajjon ki járt itt? Istenem, ki járt itt?
Mesebeli vadász |
![]() |
![]() |
Kék harmat mossa ki szememből az álmot.
Talpra szököm
s eszembe jut a kedvesem.
Folytatom utamat
mélyeken, köveken, árkon és hegyeken át.
Éren és patakon, napon és csatakon át.
Halra horog vetődik,
nyúlra csattan puskacső.
Egyszer eljutok hozzá. Őszelő erdők
piros közepébe.
- Jó reggelt, fekete kislány,
ezentúl velem jössz hegyeken, utakon, éren és patakon át.
Tündéri éjben érkezel! |
![]() |
![]() |
Várlak reggel.
Várlak délután.
Este
fehér zivatar rázza az ősfenyőket.
Csillogó buckák
zizegve rohannak.
A szél
hörögve lengeti hosszú hósörényét.
Zuzmarás utakon át
tündéri éjben
érkezel
kunyhóm elé, északifény leánya.
Prémek vattáznak
bolyhosan, fehéren,
szájad
piros melegén pihék halódnak,
zöldfényű csillag
reszket hajadban
s szánad előtt
felhőt zihálnak a rénszarvasok.
Hegyenlakók |
![]() |
![]() |
Kunyhónkat a rengeteg rejti.
Csak a mosolygó Isten tudja,
hogy asszonya van a remetének.
A fenyőszag izmossá nevelt minket,
szívűnket erőssé tette, tüdőnket tággá,
szeretetünket végtelenné.
Az éjszaka örömeiért hálás vagy nekem, -
én nyilakat és nyársat hegyezek,
míg megfejed a kecskét.
Feljön a nap, a győzedelmes.
Lent, a kanyargó ösvényen,
ostor pattog
s ökörhajcsárok énekelnek.
![]() |
![]() |